Kajumba odapisszegett Mputunak.
– Itt van egy alagút. El sem hiszem, hogy nem őrzik.
Kajumba még egyszer kidugta a fejét a Glencore feliratú konténer mögül, és végignézett a kobaltbányán. A külszíni fejtők odébb voltak – a két fiatal fiú hallotta a kincsvadászok csákányainak pengését a sziklán. Kajumba nem akart hozzájuk csatlakozni.
Kajumba odapisszegett Mputunak.
– Itt van egy alagút. El sem hiszem, hogy nem őrzik.
Kajumba még egyszer kidugta a fejét a Glencore feliratú konténer mögül, és végignézett a kobaltbányán. A külszíni fejtők odébb voltak – a két fiatal fiú hallotta a kincsvadászok csákányainak pengését a sziklán. Kajumba nem akart hozzájuk csatlakozni.
– Mire vársz? – suttogta mögötte Mputu.
– Igazad van, menjünk.
A két fekete bőrű fiúnak csak a sziluettje kormozta be a csillagos eget. Lehajolva siettek az alagút felé, meg sem álltak a tárna bejáratáig. A kőfalhoz lapultak. Már lihegtek. Mputu csupán tizenkettő volt, de már ő is négy éve dolgozott illegális bányászként. Nyolc éve volt árva, és tizenkét éve volt éhes.
– Ha szerencsénk van, egy évig lesz mit ennünk abból, amit találunk– mondta Kajumba, és intett Mputunak, induljanak.
Lámpát persze nem hoztak, úgysem kapcsolhatták volna fel. Bíztak benne, hogy a svájciak nagyjából tisztán tartják a padlót, és nem esnek nagyot, ha mégis felbotlanak egy kőben. Kajumba megtorpant.
– Itt – mondta.
Egymástól jó messze álltak meg, és mindketten felemelték a csákányukat, hogy lesújtsanak vele.
*
A második éjszaka már gyakorlottabbak voltak. Amint munkába kezdtek, Mputu félelme elpárolgott. Azt a dalt dúdolta, amit még édesanyjától hallott. Boldog ám a víziló, pedig nincsen pénze…
Felkészületlenül érte a robbanás.
Kajumba néhány méterre tőle bontotta a falat a szűk járatban, a sárkány az egyik csákányütés nyomában harapott ki a sziklából.
Kajumba ordított, mielőtt a ruhája lángra kapott volna.
Mputu megragadta a szerszámát és rohant kifelé a tárnából.
– Mputu! – kiáltott utána Kajumba.
A fiú ekkor kapott észbe. Már a bejáratnál járt, ledobta a csákányt, és futott vissza a barátjához.
*
Befejezték aznapra. A két fiú nekiállt válogatni a köveket. Egyszerű művelet volt, Kongóban már egy hároméves gyerek is tudta, melyik kőzetdarab tartalmaz kobaltot, és melyik nem.
Kajumba káromkodott.
A melyik nem rakás lényegesen nagyobbnak bizonyult, mint a melyik.
– Holnap vissza kell jönnünk – mondta a fiú. Előkészítették a takarókat, belepakolták a jó köveket, a hátukra vettek egy-egy csomagot, és visszaóvakodtak arra, amerről jöttek, a hegyekbe.
A bánya szélét jelző őrjárati ösvényen Kajumba megállt. Kicsomózta a takaróját, a kövek felét a kanyarba borította, majd visszakötötte az anyagot, és ment tovább.
*
Kajumba két lábon járó égő fáklyaként téblábolt kifelé a szűk mellékjáratból.
Mindketten tudták, mi történt. Kajumba egy gyúlékony gázt tartalmazó üregbe vágta bele a fémcsákányt, és a szikrától a gáz felrobbant.
Még mielőtt Mputu rádobhatta volna szakadt kabátját barátja testére, a szűk járat megremegett. Újabb robbanás rázta meg a falakat. Mputu lebukott. Amikor elcsendesedett alatta az anyaföld, feltápászkodott.
Kajumba már nem égett.
A szállongó porban Mputu lassan kivette barátja testének körvonalait. Odabotorkált. A karját tapogatta ki. Megrántotta.
Hanyatt esett.
*
– És még a jutalék is – mormolta Kajumba.
Mputu szótlanul baktatott mögötte. Neki így is kisebb vagyont jelentett a kobalt, ami a hátát nyomta. Még sosem jött el kincsvadászatra ilyen kicsi csapatban, rendre a felnőttekhez csapódott, akik negyvenen-hatvanan érkeztek egyszerre, és jellemzően a nyílt színi bányákban dolgoztak a holdfény árnyékában. Nem volt veszélytelen művelet. Mputu egy októberben így vesztette el apját. Megindult a kürtő oldala, földcsuszamlás. A fél csapat odalett. Mputu anyja sokat sírt, azt kívánva, bárcsak a csapat másik fele veszett volna oda. Aztán egy nap nem sírt többet. Éhen halt. A legkisebb fia, Mputu is kenyérkereső lett a hat gyerekből álló csonka családban.
*
Sokáig dolgoztak. Egyértelmű volt, hol van a másik, a csákány csengése visszhangzott a járatban. A két fiúnak csak arra kellett vigyáznia, a repülő kődarabok ne találják el egyiküket sem, ha lehet. A sötétben ez nehéz volt. Inkább éreztek, mint láttak.
– Leszakad a vállam – nyögte Mputu.
– Jó, akkor vigyük – hagyta rá Kajumba, nem vallva be, hogy már ő is alaposan elfáradt. És most következett a munka dandárja. Talán több ideig tartott a cipelés, mint a vágás.
A holdfényben a kövek némelyike kékesen csillant meg.
– Halleluja – sóhajtott fel Kajumba.
*
Másnap éjjel ismét kettesben kerekedtek útnak. Mputu megállt a kanyarban – az előző este otthagyott jutalék eltűnt. Nem számított persze másra, nem véletlen volt üres az út, üres és őrjáratmentes.
– Azt hiszem, láttam éjjel egy melléktárnát – suttogta Kajumba, ahogy beléptek az alagútba. – Szóval hoztam egy gyufát.
A magas, inas fiú bevilágított a keskeny járatba.
– Nincs alátámasztva – mondta Mputu.
– Az jó, mert akkor még feltáratlan.
– Az nem jó, mert veszélyes. Kajumba, ne menjünk beljebb!
– Ne ijedj be. Minden jó lesz!
A két fiú előremerészkedett az aládúcolatlan melléktárnában.
*
A barátja karja volt a kezében.
A lábainál pedig Kajumba törzse. A robbanás leszakította a karját. Mputu a hátára vette a fiú törzsét – vállából dőlt a vér, folyt le Mputu oldalán. A leszakadt kart is felvette, és kitámolygott terhével a bejárathoz.
Kajumba nem volt nehezebb, mint egy pokróc kobalt. Mire Mputu az ösvényhez ért vele, meg is szokta a súlyt a hátán. A kanyarba érve megtorpant. Eszébe jutott, hogy egy részt itt kell hagyni az őröknek, ha máskor is vissza akar jönni.
– Tessék – mondta ki hangosan, és lerakta a portól kék autóút mellé a jutalékot.