hóvirág mellett fogantam
ibolya színe hozott világra
este vaddisznók csörtetésére riadtam
emlékem őzek lábnyoma őrzi
Égetés
hóvirág mellett fogantam
ibolya színe hozott világra
este vaddisznók csörtetésére riadtam
emlékem őzek lábnyoma őrzi
elfogadtam hogy e vesztőhelyen végzem
nem emlékszem létem kioltásának okára
csak azt tudom hogy nem a bűntudat
lángjai ölelnek hanem valóságtól vöröslő tűz
megégetnek mint egy boszorkányt
s mielőtt életem parazsa végleg kihunyna
még látom hogy ebben a tótágast álló világban
az én szenvedésem mások örömére szolgál
hát szolgálom ezt a hiedelemnyi fétist
míg kiáltásuk fülembe forr haj kisze haj
Alvy Singer a fürdőszobájában a tükörre pillant
Tükörridegség: egy újabb ősz hajszál.
Bár kétségtelenül egyedi dolog őszbe
hervadni, amikor tavasszal minden kihajt.
Pedig hiába hajt, tavaszi zöldségtál maradéka
az asztalon – valaha az étel maradék nélkül
osztható volt kettővel, aztán minden
a só kompromisszumával kezdődött,
végül jött a hús… nos a hús – ma már tudom –
a szakítópróbában a foszlás szinonimája.
Mindegy, legalább megtudtam, hogy 35
négyzetmétert épp kitölt egy emberöltőnyi élet –
elterül a szőnyegen, nincs miért kimosni…
egykor nagy nyüzsgés volt rajta,
mára eltűntek a lábnyomok.
Karton
Aszfalt és járdakő,
panel és póznaerdő.
Emberi kéz alkotta
szürkeség, miként
kartonpapír – csak
állsz rajta mint
mondat nélkül hagyott
magányhangzó.
Esőcseppek ütik hátadat,
akár a vesszőcsapások,
pedig isten nem ver bottal,
csak az ördög veri a feleségét.
Te pedig bőrig ázva
várod a szivárványt –
csupán a természet
színes káprázata,
de legalább a tócsákban
visszatükröződik.
Téli napforduló
A téli napforduló más
megvilágításba helyezi a tegnapot.
A sima fényű homlokokra
barázdált árnyak fodrozódnak,
míg a múlt könnyelmű tettei
a sötétség rejtekében kuporognak.
Nyárfák kopasz ágairól a tél
pereg le a deres avarra, elrejtve
a menekülőösvények vonalait –
szükséges ismeret hiányában nehéz
kiolvasni a csillagokból a helyes irányt.
Egy hasadékban önmagáról
megfeledkezve megcsillan a fagyott víz, s
egész más fénytörésben repedezik a holnap.
Részeit nemhogy a sötétség, de még
a világosságba sárgult nappalok sem
lennének képesek összetartani úgy,
ahogy a kincugi művészetében
cserépdarabokat az arany.
Oda fény nem vetül, ahol
a tény elterül… kapkodva
éjféltájban zseblámpa után
kutatok, bár hasztalan;
a ma már nem elegendő a jelenhez.
Maskara
Vászonra kívánkozó kisvárosi
csendélet, ahogy paleontológusi
aprólékossággal készítjük
az este meghittségében
kislányunk farsangi dínó jelmezét.
Igaz, bizonyos szögből nézve
sárkánynak tűnik, úgyhogy
a paleontológusi aprólékosságot
az irónia fércelte e versbe.
Néha elmélázunk a természet
évmilliók alkotta tökéletes
teremtményein, amelyek
szinte pillanatok alatt váltak
az idő végzetes szeszélyeire
figyelmeztető fosszíliává. –
Vajon az emberiség is az őshüllők
által kitaposott ösvényen botorkál?
Kislányunk a szekrény előtt térdelve
figyeli az eseményeket, mögötte
tévé villódzik, peregnek a híradó képei;
feje felett örvénylik a világgazdaság…
…s mi érezzük, mi igazán fontos
az életben, így mindannyian az
identitászavaros dinóra koncentrálunk.