Telt hangzavar, megannyi szép kabát,
félhold ígér egy teljes éjszakát.
Bezárt szobák és tágra nyílt szemek,
kik itt lehetnek, mind igyekszenek.
A bőség zavara
A költő, bogár a hátán,
néha Isten, néha sátán.
Egyszer álom, egyszer fejseb,
olykor eljön, olykor elmegy.
Jobbról őrült, zseni balról,
úgy simogat, meg is karmol.
Karon ringat, szívet mérgez,
most miért az, most miért ez.
Sírva boldog, vígan gyászol,
kemény márvány, puha jászol.
Tűzet olt el, lángot éltet,
ő a tettes, ő a sértett.
Akkor részeg, mikor józan,
képzeletben és valóban,
ehhez bátor, ahhoz gyáva,
felhőt markol térden állva.
Ez itt másol, az ott oktat,
egyik majd’ hét, másik pont hat.
Ez a kecske, az a tigris,
az a legjobb, ’melyik nincs is.
Van a csúcsa, van az alja,
aki kapja, aki marja.
aki érti, fel se fogja,
amit őriz, annak foglya.
Onnan ide
Ott én vagyok, de itt énebb leszek;
meséltek róla, erre szebb az ól.
Hősök kísérnek, vének, szellemek,
s nekünk egy angyal mindig válaszol.
Bár ördögöd van, mégsem bukhatok,
foroghatsz majd az ujjaim körül,
lehetsz a múlt: kis tűkre szúrt napok;
a hallgatóság tapsol és örül
Időm elég, és csábító a tér,
enyém a kulcs, helyedre költözöm.
A vitrinem, nézd, épp a polcra fér;
ez jár nekem, köszöntem, csóközön.
Pillanatfény
Telt hangzavar, megannyi szép kabát,
félhold ígér egy teljes éjszakát.
Bezárt szobák és tágra nyílt szemek,
kik itt lehetnek, mind igyekszenek.
Más mozdulat, varázslat és gyönyör,
most ringat el, de holnap majd gyötör,
és semmi lesz, csak éget, ennyi volt,
homályos emlék, pár szemernyi folt.
Nem épp valóság, több, mint képzelet,
szeretnél látni minden részletet,
de nem segít se gyógy-, se bájital,
s ha józanodsz, az éned rád rivall.