Pista bácsi bizonytalanul kémleli ágyából a plafonról lelógó lámpát. „Láttam ezt én már valamikor?” – kérdezgeti magától. Nem találja ismerősnek. Lehet, hogy valamelyik gyerekéhez jött látogatóba, ezért nem ismeri fel a lámpát. De kinél lehet? Nem emlékszik, hogy elment volna valamelyikhez.
Pista bácsi bizonytalanul kémleli ágyából a plafonról lelógó lámpát. „Láttam ezt én már valamikor?” – kérdezgeti magától. Nem találja ismerősnek. Lehet, hogy valamelyik gyerekéhez jött látogatóba, ezért nem ismeri fel a lámpát. De kinél lehet? Nem emlékszik, hogy elment volna valamelyikhez.
– Na végre, hogy felébredtél! Nem akartam zajt csapni, inkább itt kuksolok a sarokban, de el fogok maradni a munkámmal. A te fene nagy alvásszereteted miatt – ezeket Margit néni, a neje mondja szemrehányóan, de Pista bácsi nem bánja, inkább megörül felesége jelenlétének.
– Jaj, Margitkám, hát te is itt vagy? Ez nagyon jó! Te biztos meg tudod mondani, hol vagyunk.
„Már megint kezdi – morgolódik Margit néni –, ez megy mindennap. Mindig el kell mondanom neki, hol vagyunk. Hát, ha én is ilyen szenilis leszek, inkább lőjenek le.” Kicsit el is szégyelli magát e miatt a gondolata miatt, de az az igazság, hogy nagyon fárasztó folyton ismételgetni ugyanazt. Főleg, hogy úgy sincs semmi értelme. Férje csak néhány percre fogja fel a valóságot, aztán megint visszaesik a szenilitás mélypontjára. Még szerencse, hogy neki jól fog az agya. Habár… Mostanában többször is előfordult vele, hogy naphosszat keresett valamit. Mire megtalálta volna, elfelejtette, mit is keresett. Most meg a csirke aggasztja. Biztosan tudja, hogy tegnap megvette a bontott csirkét, de a világért sem emlékszik, hová tette. A szekrényt már átkutatta, az asztal alá is benézett, de nincs sehol. A spájz meg, ahol a hűtőt tartják, szőrén-szálán eltűnt. Akkor most hogyan főzze meg a csirkepaprikást?
– Margitkám, segíts, kérlek, nem tudom, most feküdtem-e le, vagy most akarok fölkelni.
– Ember, ember! Most már minden reggel el fogod ezt játszani?
– Azt mondod, reggel, akkor hát fel kellene kelni.
– Úgy ám, én már meg is reggeliztem. – Margit itt eltűnődik. „De mit reggeliztem? És mikor készítettem el a reggelit, nem emlékszem. Főleg hogyan, ha a spájz felszívódott?” – Szinte beleszédül ebbe a gondolatba. Hogyan lehetséges mindez? Nem érti. Miközben próbálja csokorba szedni az elmúlt másfél-két óra eseményeit – amivel pedig nagyon nehezen boldogul –, beviharzik a szobába egy örökké vidám, kedvesen csacsogó nőszemély.
– Pista bácsi, nosza, ugrás ki az ágyból! Még a reggelijét sem ette meg. Mindjárt itt lesz az unokája, addig meg kell mosdani, felöltözni. Rajta, bal, jobb, bal, jobb… Várjon csak, hozom a járókeretet, szépen lemostam, letisztogattam, hogy ragyogjon az ünnepségre. Mindjárt itt vagyok.
– Margitkám, ki volt ez? És miféle ünnepségről beszél?
Margitka elmagyarázza, hogy ez az egyik gondozónő, a Marika, akit ők annyira szeretnek.
– Én is szeretem? – kérdezi a férje bambán. – Persze, ő a legkedvesebb mind közül. A többiek is aranyosak, de Marika a legédesebb. Nem emlékszel? Sokszor mondtad, hogy ilyen vidám és kedves asszonykát még sose láttál.
Marika behozza a fényesre csiszolt járókeretet, odakészíti Pista bácsi ágya mellé.
– És most szépen kimegyünk a mosdóba – mondja kedélyesen.
– Nekünk van mosdónk? – hitetlenkedik a bácsi.
– Hát persze! Tegnap is volt, tegnapelőtt is, meg ma is van. Oda járunk pisilni. Mellette a fürdőszoba, ott szoktunk zuhanyozni. Pista bácsi, emlékszik még – tegnap ismételgettük –, hogy hány éves?
– Kicsoda?
– Hát maga! – feleli Marika nevetve. Közben egy kiskanálnyi zabkását igyekszik a bácsi szájába juttatni.
– Huszonnyolc! – vágja ki a rezet az öregúr.
– Elég régen volt maga huszonnyolc éves. Most már kilencvenhét.
– Kilencvenhét! Margitkám, hallod ezt? Hát te mennyi vagy? – Margitka zavarba jön. Hol is van az a nagy rajzlap, amelyikre valamelyik gyerek felírta az idei fontos adatokat, az egész családjuk neveivel, életkorával együtt? Itt van. Az évszám alatt: Apuka kilencvenhét éves, anyuka kilencvenkettő. Itt vannak a többiek is. Például Zsófi lányuk, aki idén hetvenéves. Ezen megrökönyödik.
– Pistám, tudtad, hogy Zsófi idén már hetvenéves lesz? Jó öreg!
– Ki az a Zsófi? – értetlenkedik a férje.
– Pista bácsi, hát Zsófi a legidősebb lányuk! – próbál besegíteni Marika. Az öregember elgondolkodik. Valóban rémlik, hogy van egy Zsófi nevű lánya, sőt talán több lánya is van, csak nem emlékszik a nevükre. De olyan kellemetlen, ha mindent kérdezgetnie kell. Miért nem mondják maguktól? És mintha csak a gondolataiban olvasna, Margitka sorolni kezdi:
– Zsófi, Etus, Veronika. A fiunk meg Pista, mint te. Pista hatvanhárom éves – olvassa a rajzlapról.
– Ezek mind a mi gyerekeink?
– Bizony, Pista bácsi. És van tizenegy unokájuk és tizenhét dédunokájuk. Mind ott lesznek a holnapi ünnepségen, a platinalakodalmukon!
– Kinek a lakodalmáról beszél, Marika? Csak nem lagziba megyünk?
– De bizony, lagziba, és nem akármilyenbe. A maguk hetvenedik házassági évfordulóját fogják holnap ünnepelni. Ezt hívják platinalakodalomnak.
– Én nem megyek sehova! – kötekedik Pista bácsi.
– Nem is megy, mert viszik! – erősködik nevetve az ápolónő.
– Visznek? – kérdezi megadóan az öreg.
– Viszik bizony, Mercédesszel jön magukért az unokájuk.
– A feleségével?
– Jaj, te szamár! – szól közbe a feleség. – Az egy autó.
Már-már nyelvén van, hogy megkérdezze: autója is van? De inkább hallgat, mert mindenért megszidja az asszony. Mire befejezi a reggelit, a tisztálkodást és az öltözködést, meg is érkezik az egyik fiúunoka – autóval. Az öregember felismeri:
– Nicsak, Gyula! – kiált fel.
– Hát felismertél, papa?
– Hogyne ismertelek volna fel – győzedelmeskedik a nagypapa. – Hát Irénke hogy van?
– Milyen Irénke?
– Hogyhogy milyen Irénke? Hát a feleséged!
– Apjuk? Te Gyula bátyáddal téveszted össze az unokádat! Bár igaz, nagyon hasonlítanak egymásra, és ő is Gyula.
– És Gyula bátyámmal mi van?
– Ő már vagy húsz éve meghalt – mondja Margit néni.
Bár ne mondta volna! Mert Pista bácsi mindannyiszor újra átéli szeretett bátyja halálának hírét. Most is sírni kezd.
– Ti azt akarjátok, hogy lagziba menjek, amikor a testvérbátyám meghalt? Hogy tudnék ezzel a tudattal mulatni a lagziban? Hát nincs nektek Istenetek? Ő volt a védelmezőm, istápolóm, amikor az édesapánk meghalt, ő faragott belőlem embert. Neki köszönhetem a szakmámat, ő segített az építkezésben, és minden másban is. És most, hogy meghalt, menjek mulatozni?
Csak Marika tudta megmagyarázni a bácsinak, hogy a bátyját annak idején tisztességgel elsiratta, meggyászolta. Régen volt. És hát az élet megy tovább, nem lehet örökké feketében járni. Gyula bácsi biztosan azt szeretné, hogy csak menjen el a holnapi saját platinalakodalmára.
– De ha csak holnap lesz a lakodalom, miért megyünk már ma?
Gyuszi unoka veszi át a szót:
– Már ma összegyűlünk a régi házatokban. Hogy többet lehessünk veletek. Egész héten takarítottunk, szellőztettünk, ágyneműt mostunk, füvet vágtunk… Ma megérkezik a család többsége, holnap a többiek is. Aztán elmegyünk a templomba, a pap újra összeesket benneteket, utána csapunk egy jó lakomát. Mind együtt leszünk. Mindenki nagyon vár már titeket.
– Nem tudom, minek ez a nagy felhajtás – mondja duzzogva Pista bácsi. – De hát jól van, ha mindenáron ezt akarjátok, menjünk Isten hírével – adja meg magát ma már másodszor is, és járókeretével elindul a kijárat felé.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)