Mi cserélhető, mi az, ami nem,
mit dobtunk el és mi az, amit őrzünk?
Mely beszéd marad végül az igen
vagy csak a nem?
Végső álom
Hogyan köszöntsem közös álmunk az emlékezet
foszló végein, elalszom szépen kis Balázzsal, eső
pereg, cseppek kórusa közt társas április nyalábja,
szelíd teákkal elveink közepette megvagyunk, hiába
néz bolond hegy tar magasából, álmot csóvál, mit
alig észlel, a közöny főbb tengereinek sóit teánkba
oldja, amerre nézel: én magammal, te magaddal.
A legmodernebb pillanatban hogyan köszöntsem
végső álmunk, csillan híg tavaszával a konc
meg társa, drága hajával röpül egy hosszút az
édes, indulatokból főzne ebédet mára, mégis,
hogy nevettem én, s hogy nevet ő is! Széles
karéján élünk a tájnak, hosszú az árnyék, ami őriz.
Szenvedély
A magány nem a csöndből nyílik,
az idő hazajáró suttogás, mit
a rózsa magához ölel, s az éj
sarán kiáradókkal elmereng,
az illat kín, a tövis szenvedély.
Az ismeretlen nyelv
Mi cserélhető, mi az, ami nem,
mit dobtunk el és mi az, amit őrzünk?
Mely beszéd marad végül az igen
vagy csak a nem? A különbségek őrült
talaján, egy szó az egyensúly, bár
a választás egyenesén velünk
szól, majd saját időnkkel oszlik: már
nem szó, nem szöveg, nem beszéd. Betűk.
Szavak remegő árnyain zörög
az ismeretlen nyelv, betűi hang
nélkül valók, itt nem ejti ki őket
soha senki, míg hasadt térközök
zugaiba tűnnek, akár bitang
isteneik, háttal minden időnek.