Mivel szomorú tapasztalataink szerint hazánkban az ember anyagi helyzete oly mértékű tabutéma, hogy az erről való egészséges diskurzus gyakorta még házaspárok családi kommunikációja során is számottevő problémának bizonyul, ezúton kívánunk segítséget nyújtani a pénzügyekről való dialógusmodellek életszerűen illusztratív szemléltetésével a különböző társadalmi kasztokba tartozó (vagy magukat tartozni vélő, netán kívánó) érintetteknek és érdeklődőknek.
– Mikor utalják a következő havit? – kérdezte a titkárnő.
– Holnapután délután kettő és öt között érkezik meg a közös folyószámlánkra – felelte a titkár.
– Idén harmadszor késnek fél órát uszkve. Mit gondolsz, érdemes őket emlékeztetni arra, hogy a szerződés vonatkozó elemeinek részletei rájuk is vonatkoznak? – kérdezte a titkárnő.
– Egyetértek és iktatom. Valamint kivonatosítom az iktatandó panaszt, illetőleg a figyelmeztetés elküldendő másolatának hitelesített példányát. A hétvégén babaúsztatásra megyünk, ugye? – felelte és kérdezte a titkár.
– Rendben. Rosszul emlékszel, drágám, babamasszásra megyünk, mert páratlan hétvége van – válaszolt és helyesbített a titkárnő.
– Hogyne. Itt írd alá, hisz jól tudod, hogy minden szignóval hitelesített okirattól olyan mentális orgazmusom van, hogy utána hajnalig ringatom boldog öntudatlanságban a gyereket – értelmezte, kérte és vallotta a titkár.
– Természetesen. Én ilyenkor attól a tudattól élvezek, hogy együtt nem gondolunk semmire. De hisz úgyis tudod – nyugtázta a titkárnő, és csak úgy sugárzott a biztonságérzettől.
*
– Mikor jön már meg a nyomorult fizetésed? – kérdezte a művésznő.
– Majd amikor a nagyritkán kultúrát váladékozó bizniszbürokrácia kegyeskedik végre vágy és múlandóság éber realizálásától gyötrött arcomba vágni azt a nyomorult teljesítéskivonatot, amire majd ráírhatom, hogy én vagyok én, hogy a szerencsétlen kafkai falanszterrobotagyukban világossá váljon, hogy valóban én, és én hazudtam össze azt a fél kiló nyomdaipari mellékvégterméket, amiért pénzt kell utalniuk – felelte a művész.
– És én, és én mit szóljak? Tíz évvel ezelőtt időpontot kértek tőlem a rádiók, hogy mikor érek rá átvenni a jogdíjakat! A lemezkiadók a kapucsengő gombját nyalogatták kínjukban, hátha az illatosított nyáluktól bekövetkező rövidzárlat következtében meghallom a csöngetést, mert akkora gázsival tartoztak, hogy kizárólag személyesen vélték biztonságosnak átadni! És erre jössz nekem mindenféle Kafkákkal meg mellékrohadékokkal, hülye egoista? – kérdezte a művésznő.
– Mit értesz te engemhez, zsémbes asszony? Inkább kimegyek a foájéba, és kibontok a telihold sápadt fényénél egy pösönnyi sandepityiét – felelte a művész.
– Etesd a posztmodernitás petyhüdt péniszén lágylelkű lapostetvekként lébecoló, rosszarcú, rákrágta recenzenseid ezzel a szánalmasan szamizdatszerű szöveggel! Úgyis tudom, hogy a pincébe mész a mócsingos-huzatos parasztborod szürcsölgetni bűzhödt, püffedt ajakaddal, mi rég még oly sok néma csókom várta! – fejtette ki a művésznő.
– Szeretni foglak a sírig – foglalta össze a művész, és gyors mosdás után nemi életet éltek ismét.
*
– Másfél milliárd? – kérdezte mosolyogva a politikus asszony.
– Kettő vagy három – felelte mosolyogva a politikus.
– Közben mindketten pontosan tudjuk, hogy arra gondolunk, hogy a következő kampány költségvetésének belső ellenőrzése címén mennyit lehetne a szóban forgó összegekből átcsoportosítani, hogy közben a vonatkozó külgazdasági referenciák érdekkomposztációja a másik részvételének váratlan elmaradása esetén is maximális nyíltsággal abszolválható legyen, tekintettel a geopolitikailag determinált külkapcsolati mutatókra – mondta mosolyogva a politikus asszony.
– Én közben már arra is gondoltam, hogy az északnyugati hadseregcsoport kapná a pedagógusok költségvetését, a pedagógusok meg a nyugdíjasokét. Senki nem venné észre a különbséget, ha meg mégis, akkor nyilvánosságra hoznánk az egészet a szakértők neve alatt, az érintettek meg tüntetnének egymás ellen – mondta mosolyogva a politikus.
– Örülök, hogy addig mosolyoghatok együtt veled, amíg bele nem döglünk – mondta mosolyogva a politikus asszony, és bekapcsolta a plazmatévét.
*
– Hun a pénz? – kérdezte a parasztasszony.
– Hát ottan biztos nincs – felelte a paraszt.
– Akkor meg hun van? – kötötte magát a parasztasszony.
– Azt nem tudom, de van itt valami egészen más – évődött a paraszt.
– Osztán micsoda? – érdeklődött a parasztasszony.
– Jer ide, no, megmutatom – vigyorgott a paraszt, aki képtelen volt rosszul érezni magát.
*
– Where is my fuckin money, you petite faggot goatsucker bitch? – kérdezte a többnemű, világpolgár milliárdosivadék.
– Money, money, money, must be funny – énekelte az EcO669 sorozatszámú, digitálisan és vagoranálisan személyre szabott, péniszfejű szexrobot.
– The money is money, you lovely excellent copypaste helladyboy, fuck you – dúdolta az ivadék.
– The sex is sex, the fuck is fuck, and the mainstream worldprogramming is the digital apocaliparmageddonfuneral – skálázta a szexrobot, és úgy trilláztak, akár a párjukat kereső pacsirták.
*
– Tettél-e télire félre? – kérdezte a kis mókuslány.
– Tettem, bizony, tettem – felelte a kis mókusfiú.
– Aztán mit tettél? – kérdezte a kis mókuslány.
– Tettem, bizony mikket-makkot – felelte a kis mókusfiú.
– Aztán hová tetted? – kérdezte a kis mókuslány.
– Tettem, bizony fa odvába – felelte a kis mókusfiú, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 6-i számában.)