Az Adrián örökké nyár van.A naplementés utcákszéleit sóval bugyolálják be.Fehér köveken csiszolják sarkukatderékszögre a bámészkodók.
Kezében újabb üveget szorongatott. Már a sokadik a héten, pedig csak kedd volt. Az emberek hulláma szeme előtt ringott bele az esteledő Budapestbe. Újabb nap az állandóból. Az üveg szájánál kezdődött az élete. Félt, hogy itt is végződik majd.
Közben észrevétlen szétfolyik Dunábanarcomon a ránc, ami apámra hasonlít.Vele hasonulnék bele abba a lélekbe,aki szobamagányban eljátssza, hogy vagyok.