Kolev András

Szigorú szabályok őrzik
a zöld gyepet. Nem lépsz
rá, nem hódíthatod meg,
ameddig ódon házaid meg
nem hódolnak előtted.

Imádat ez vagy gyűlölet?
Örökké éltet és ölet.

Titkom pokolba rejteném,
de mennybe küldöm, sejtem én.

Tintafoltok jelentek meg,
és a bőrömön fekete csillagok
rajzoltak maguknak saját
mitológiát.

Bajba csak akkor került,
amikor néhány pillanatra elhitte,
hogy Ő a teremtő.

ám dorombon
doromboló Whiskas-vazallusnak, húrok
pengetőinek valószínűleg nem is rémlik
a rémek rímére hurkolt hurkok torokszorító
görcse, Kusturica Macska-jajában csencselő
balkáni határon-kívüliség,

Galéria az elméd, hadd sétáljak benne.
Lehetséges lenne ez?
Kérlek,
bármilyen távol, csak létezz,
s dalnokod leszek.

Láttam Walt Whitman arcát
egy pocsolyából vigyorogni
Vele mentem az úton
és amikor elfáradtam a hátán vitt

Matuzsálemnek kellett volna lennie ahhoz,
hogy elfüstölje mind a Bibliát!
Amikor haldoklott, gondolta,
hátha ennyiért még az Isten megbocsát.

Itt fenn a tetőn a zöld lapályon
a minden maga, a megérinthető minden.
Ez itt a fűvel rebegő Csender.

S mivel a kísértés nem bűnként,
hanem lehetőségként kísért,
állandóan mentségeink vannak.

Aki horkol – fújja el a
Gyertyát, hogy! Az ateista
Költő is lásson imádkozni –
Mielőtt még ki nem ég a világ.

2004. húsvét után, semmi különös,
a Stadionnál begördül a kilencvenötös.
Nővérem az üres buszra száll.
Minden nap egy újabb kis halál.

Rám borul a sűrű csillagos éj,
Hallgatom a tücskök karát,
Puha takaróm éjjeli madárdal,
Álmodjunk egymásra glóriát

Földön végighúzott kötélhaj,
kartondobozban alszom rongyok közé bújva,
cipőről álmodom, cukorkáról és tiszta vízről.

Aztán néha
inni egy pohár bort,
kitalálni a sorsot a kávézaccból,
nem tudván, ki marad, ki távozik.

Kértem, hogy gyere át: hozzál oxigént,
magassarkút, a többi hidegen hagy,
beleértve a napokat, hétfőtől szombatig.
Meguntad, hogy az időt lapozgasd:
a combfixet is a kukába dobtad.

Beszélhetünk a születésről
A reinkarnálódott csendben,
A fájdalom a hó kórházait hívja segítségül.

napszítta krémszínű függönyök
fejedben könnyed melegség
tested szinte fagyos
a morajló vízben

Mert megerősödtek a saját
törvényeim, mindeneken
túl, aztán kívülre kerültem,
amiképpen bezártam magam,
úgy éltem: menekülten.

A keblemen fekszel
a vízililiomok zöld tavában.
A bőröm alatt virágzol,
ébreszted a bennem rejlő hangokat,
lélegzetemet, szavaimat, a dallamokat.

lányos apák szemközti épületben kerülik a focit, tépett sérót,
nagy dumákat. lányos apák balettra járnak heti kétszer,
és művészetté emelnek minden mozdulatot. barbikról,
sellőkről, szerelemről mesélnek és előrelátásról,
meg hogy a fiúk focizni járnak, és most tanulnak cselezni,
egérutakra lelni két spárga között.

lehunyt szemhéjam sötétjében is
szólítani se kell ezt a valót
csak érezni súlyát teljességének
hogy még van értelmezhető
és tiszta érték is l e í r h a t ó

Nem vagyunk már fiatalok,
jobban esik egy lányanya helyett,
a szűzen fogant lányanya helyett
egy nagymamához imádkozni.

puha reggellel
bővítem ki egymásra
szánt perceinket

az exhumált poklok jajait
lassan visszatemetgeti
friss-kenyér testével
a kegyelem.

Bárhányszor egy gyönyörű testet látok

a circumdederuntot dúdolom magamban

és Isten nagy titkát temetem.

Mi marad a hagymából,
Ha lecsót főzöl,
Vagy bármi mást, megpirítod
(Dinszteled?), aztán rá jön a
Többi, krumpli, hús, egyéb fűszerek

Illékony sóhaj, felszisszen a föld,
levéltölcsérben hóvirág-lámpa,
a hegy sapkája még fehéres,
de köpenye már mohazöld,
nagy zsebébe észrevétlenül
a telet belecsempészi.

a tömegben széttépett arcomat keresem
a didergő villamosok ablakán lehajtott fejem

Egy hosszú-hosszú gondolatsort
olvastam a minap,
melyben egyszer sem írták le a szót,
hogy társtalan, és mégis végig úgy tűnt,
hogy egy elgyötört férfi motyog magában

Testemről leválik az árnyék, táncol a falon.

A babaruhák dohosak voltak. A koca pihegett,
félhomály táncolt rengő hasfalán.
Másnap reggel tíz malac küzdött az életért.

néztem a Duna-tükröt, s hogy a víz

az algás köveken szürkén ring át

Lehet oldható kötésekkel készült hordozható típus,
magas térelválasztókkal, hordfogantyúkkal,
meg vastag falú védművel, mely az egészet körül veszi,
korszerű, bárhol felállítható mobil egység.

Az égre akasztjuk a terheinket,
rozsdafényű üveggömb a nap,
bőrünket levetjük, mint megunt ruhát,
csontjaink roppannak, mikor álmodunk.

Úgy száz évvel ezelőtt

egy nem túl tehetséges,

de őszinte és szomorú festő

kifestette a tájból a vizet,

bele egy képbe, ami máig ódon galériák

padlását nedvesíti.

Kinti világ ma az őszi, az áprilisát nem is őrzi.
Él, aki élni tud, és intene még neki kéz.
Nem vagytok ma velem ti, utánatok én is eredni.
Holnapi kis haladék, tegnapi hang szava még.

A játék egy újra és újra
felrakott bakelit,
A fehér, jól fésült pólósok
kényelmesen futkároznak a
pályán.

Rád gyújtottam a házat,
amíg aludtál.
Tudtam, hogy nem fog fájni,
megfulladsz,
mielőtt tested elérnék a lángok.

Vészes a csönd.

Húszéves voltam, amikor

megtudtam, hogy titkokat rejteget

A mi Dunánk, ez a vén róka

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol –
vörös, de karcsú még a nyár.

A Duna népek, halak és gyermekek
sorsát összeköti és szétbogozza;
foga közt jelentést hordoz, elviszi
és visszafordul és visszahozza.

Két óvatos lépés hátra,
mert a csillogó üvegszőnyeg
máris recseg-ropog a semmi felett.
Mindez a partról nézve.

Mondtam neki: "Kis vízi ördög!" –
Reátapadt a hűs ruha.
Karján örökre útrakészen
ringott szegényes batyuja.
Vizes hajába csillag égett,
mert várta, várta a Duna.

Ahol a bágyadtság miatt
rés maradt
a kint és bent között,
ott pimaszul
életre keltek ajtók,
s rajtuk az ördögök.

Tudom, miről beszélek, ne engedj el: olyan
vagy, mintha kék volna a Nap, nézlek tegnapi
szemekkel, egyedül a „semmiből valami”
láncol hozzád, épp elég, mert így beszél a
holnapi törvény: te hozod nyakadon az
illatoddal, combjaiddal emlékeztetsz rá

A remete szigetén kivágták a fákat:
A remete éjjel összegyűjtötte a maradékot,
Hajót ácsolt belőlük, tengerre szállt,
És ő lett az erdei hajós,
Akinek se erdeje, se tengere nincs igazán.

Vertem a kezedre bilincset
Álmodtam válladra szárnyat
Néztem a szemedbe szikrát
Vetettem rád sötét árnyat

a cabernet saugvignon-t átoltatom csemegeszőlőre.
hétre beszéltem meg az agármérnök barátommal.
elfelejtettem, hogy hattól a portugálokkal játszunk.
hibátlan borszőlő, hibátlan tőke, de nem tudom
az udvart átállítani bortermelőre. nincs helyem,
kicsi az udvar...

Ha eleget ismételgeted,
részeddé válnak a szavak talán.
Sejtfaladba épülnek,
védik azt
idegen testek ostromától,
mint a kalcium.

Jó szerencsét! nagy biztatásom
Nem hallja már itt senki, senki.
Jaj, pedig nincsen semmi másom.

Jó lenne tudni, mi is történik akkor,
mikor magamat egyre üresedni érzem.
Mikor lejár az időzítőm, az a 25 perc,
amit a boldogulásra szántam.
Ha kevés időt adok, akkor lejártam,
folyton múlt időben.

elég meghalni s tovaszállni
és tág szemekkel nézni a folyót
feltámadni a tűzben vagy a vízben
vagy a kopár mezőn

van még egy-két dobás
magamat meg kell mentsem
míg utolér a kikopás
sam-sem nincs egy vasam sem

Ha a magyar nők a legszebbek a világon
S közülük is az egyik legszebb,
A magyarországi „Szép Heléna”
Németországba költözik, és
Ott 2010-ben gyermeket szül:
Ne csodálkozzunk rajta nagyon,
Ha 2015-ben milliószámra indulnak el, és
Kezdetét veszi a tömeges migráció.

Nem attól félek, hogy néznek. Nem.
Attól, hogy nem látnak.
Nem jön szememre álom.
Félem azokat, akik mélyen belül
kis kopasz doktorok.

A rózsák vére
megfolyik
a forró alkonyatban…
a fehér – fehéret
a sárga – sárgát
a piros rózsa – vérpirosat
könnyezik…

Miközben haladsz az úton,
hiheted azt is,
mindez vezet valahova, ahol,
ki tudja, valami jó dolog,
valami vagy valaki vár rád

Bűntudat nélkül,
és most az egyszer hihetsz nekem,
azt kívánom,
hogy minden pohár bor után
egyre élesebben
vélj látni magad előtt.

Buszok, trolik zajában ébredez,
a város már zúg harsány megvetéssel:
„Siess, te léha, sorsodról lekésel!”
S a déli nap redőnyén átsebez.

Minimum egy évig
rosszul értettem a világot.
Kergettem, semhogy megfogtam.
Nem édesgettem, nem csalogattam.
Ő meg kiszöktette a legszebb illatokat.
És itt maradt az életszag.

Vigyázat! Elcsúszhatsz. El biza.
Figyelmeztessen jól látható
Jelzőtábla a kitérőkre… Egy
„Farmotoros giliszta” már
Meg is járta… Látod? Nézd!

...és szálltam, bár fölhorzsolt a táj, szálltam

a sebbel, bolond madár. És vajon

fölkelnek az árnyak dicsérni téged?

Vagy megfeszítenek. Harmadnapon.

Ki tudja már, te nőknél nőbb,
te kegyetlenebb e napnál!
Mostohább vagy mostanában,
úgy jössz, minthogyha maradnál,
mint akit vers szült, nem anya,
s magáért mindenét föladja!

Mikor a költő szavát
lombikba zárták.
Talán dísznek,
hogy mutogatható legyen,
mint egy csokor szárított virág.

Sárga
mint a láz
ha rázza
ujjai gallyak
remegnek és
ringatóznak
a betegség ritmusára

Az erdő fái csillognak, reszket a föld,
a szomszédban épp meghal valaki,
a tükröket letakarom.
Harangoznak.

pedig a tücskök éppúgy cirpeltek tovább
emitt jajongott fű közül az ének
amott a lauta üdvrivalgását hallották ki
remekbe szabott honatyák
s megbolondított földszínű népek

Másnap nem mehetek ki a vízhez: azt mondják, az
már nem a kertünk alja, s nem játszhatok ott többé.
Majd megtoldják: ősztől nem koptatja az iskola
csizmám, két karom is kell már a család kenyeréhez.

Nosza, kapd be: mézesmadzag!
Nem úszod meg, hidd el, te se!
Hogy ne nyomozz, elaltatnak,
ehhez kell a balga mese!

lesz-e kezem és lát-e még szemem
napraforgót zölden sárgán
s legvégül feketében
régi de valamiképpen
szép ez a kép
szépsége örökségem

Láttam a lehullott vakolatot, a kátyúkkal teli járdát,
egyik kirakatban a ruhákat, a másikban a lángost.
A padon egy szakadt ballonkabátos nő ült,
csak nézett maga elé, nem akart látni semmit, senkit,
csak ült.

Kilőtték Arthurt, a medvét, nem ismeretes,
mivel lett méltó királyi névrokonságra,
milyen pontszámmal mérik/mázsálják
itt és ott a kiválóságot, az viszont tény,
hogy árnyéka átlépte az ember és állat
világhatárt

A zsindelyről lecsorog a napkonyak,
hajszálnyiak mifelénk a vén falak.
A párkányok között macskaszőr,
ha ételbe hullik, nem pöröl
senki sem,
senki sem.

Valahol létezik ösvény,
karavánutak maradványa,
dűnék között kanyarog,
soha nem lelheted meg.
Oázisokról képzelegve,
fények vernek, fényostorok.

csak nem tudom hány tél lehet még
mielőtt kiürül egy embernyi felhő
a reménység úgy áll rajtam
ahogy egy jó kalap meg egy kabát

ahogy a túloldal földereng
s az érkezésben
ott az elindulás is
és csak a kérdés marad
mire való volt
az idáig-út
néhány háború robajával

ahová a fények
alig-is érnek el
ahol a beszéd
csenddé kövül
mi történhet még

Valami elért engem is,
megbetegített a félreértett szél,
én nyarat kerestem benne,
kapor és bazsalikom szagát,
de csak félreérthető szavakat hozott
felém és a sugárutak betegítő porát.

Tódor persze kussolt, nem ígért. Mi köze
lenne a tizennyolcadik századi ügyvédnek az
egészhez: szellem csak, aki irigykedik. Istent
is kértem, bevallom, és történt pár csoda...

Mégis te jutottál róla eszembe:
kettős erőszakot ábrázol:
üvegbe, majd fotóba merevítették
művészek, akik semmit
sem tudtak a pipacsokról.

Mama haja havas mező,
megtört tükör a szeme,
arca elfér tenyeremben,
itt van nálam mindene.

katedrális épül és omlik testében gyógyszerekből
olyan örömmel szórja torkába a tablettákat
mint mi gyerekkorunkban a franciadrazsét
jár a baba, jár, fogom a két kezét
alig merek a csuklójához érni, nehogy eltörjön véletlenül

itt hagyom fogam
a Tengerhajózási Társaságé
összesen kilenc fog
nem lehet másé
és lábszáram fele
üzletek üzlete

soha semmit nem
adtak egymásnak
még a titkaikat sem
szerették leégetni egymást
azt mondták csak vicc

A tulipánok illata bódító, de ha arcunk
a virágba fúrjuk megszagolni, egyrészt
fekete porral keni be orrunkat, mint
a szenes krampuszok, olyanok leszünk

Lenyúlt az alvó földig,
egyre közelebb jött hozzám,
megérintette arcom
az ég koromujja.

belépett átöleltem éreztem testén hogy
szidták sokat dolgozott várt virrasztott
éreztem hogyan ült huzatban ott
keresett ételmaradékot a hűtőben hajnalban

Ahogy kéményseprő arcát
belepi a munkakorom,
ráncaimmal vívja harcát
meggyámbászott öregkorom.

Miben hisz, aki bírva bír a csenddel,
mikor üres lakásba tér haza,
kit tiszteletből megkímél a reggel,
és barátjának tart az éjszaka?

Voltam, árnyék, álom, végzet,
és a legszikrázóbb égitest.
Jégtáblákat metszett szavam,
fagyott a tűz, hasadt az ég,
sziréndal zengett mindenütt.

kint csöpög a csap
ha egyedül alszol el
szívnél hangosabb

A levegőben pára s napfény
ülte egymásba oldódó nászát,
a csillogó Dunában lelve mindkettő
ringó sírját és nászi ágyát.

Hallgat a lányom a messzi vidéken egy dalt, amit én most.
Gyűrűi fának a víztükör gyűrűi, tükre acélos.

Lányom, a másik, a szőke hajú, odakint valahol még.
Tímea rá ügyel, ő feleségem. A semmi se konkrét,

Anita Ekberg bőrébe bújt a gondolat,
kacér nővé karcsúsodott,
díva-alakban járja Róma dombjait.
Ha találkozol vele, téged is elbájol,
nyughatatlan, bohó leszel, akár a március...

mosolyuk tengerek arcán,
halrajok festette árnyék.
pulzáló alakzat testük.
daluk kavicsokon zúgó,
gyengéden zubogó patak.

És a Nő a kereszt alatt
gyászba dermedt, szoborrá vált,
Hullt a könnye, hullt a csókja –
ölelgette a halált.