Bojár Cassino

Kezem a kezeden –
napfény a tavon,
Magamat benned –
megmutatom.

minden ott van a tekintetedben
a havas szunnyad s a fenyőszálak
felajzott tájon zöld derengésben
tűhegyes kedvvel katapultálnak

Megérkeztem hát: tenyeremben a hét domb városa.
A Herzl-hegy északi lejtőjén köd-lepedőben a katonai temető.
A zsidónegyed egyetlen minaretje ünnepi homályba vész.
Kegyosztó szél; narancs és fűszer illatát söpri felém.
Bármerre nézek, hömpölygő emberáradat, zarándok-tömeg.
Apró fények mindenünnen, sárgák, mint a kabátra szögezett hold.

A hokedlin dió roppan,
nagyapám a kalapáccsal
hajol rá, százfelé pottyan
héja tejszagú konyhánkban.
Nagyanyám pucolja, vágja;
jut a cinkéknek, s nekem is

magabiztos lépésekkel
hangosan felnevetek
mondván:
a rendszer bebukott,
én voltam a forradalmár

A négy pohár szopráncsengő elragadtatása:
sorstalanság, meztelenség – túl mutat önmagán,
ha a vitrinfényből a poharak kikerülnek,
engesztelődnek, s megtisztulnak a múlt bánatán.

A szememet, Uram, ó én is behúnytam,
s vakon, elhagyatva járok e világban.
Nem hallok fülemmel s szívemmel nem érzek,
nem engedi bűnöm, hogy hívjalak Téged.

Erre nincs vakcina, mégis megtettem:
önvád a veled végig nem élt élet –
el sem kezdődött, úgy ért máris véget.
Egymástól függünk azóta mindketten.

A gyötrelemre ellenszer, ha nincsen,
kotyvassz magad magadnak vakcinát!
Remegésekből az ajtókilincsen,
a látványból, s hogy láthat az, ki lát.

Átlátszatlan sejtek, tejes vízüveg,
eldönthetetlen és antigén anyag,
membránjaikban minket hordanak,
vérünkbe kócolva minden színüket.

Anyám, előtted nem volt semmi kezdet,
a tejfehér, az ájulás, a felhő.
Dagadt fiad a bőrödért ma reszket.
Anyám, miért lesz anyátlan, ki felnő?

Ellepik a világot, tű, második hullám: Mondták.
Hallottam magam is: slosszanunk csendben.
Libbenek, hagyom, majd magamba mentem.
Fényvesztő múlás, remény ereje: Kidobták.

fiúk ti volt fiúk
megsárgultak a fényképek az albumokban
a babér a dicsőség megkopott
ott vagytok ti is már többnyire az antikváriumban
de legalább volt hősi múltatok
és hogy elmúlhattatok
az sem adatik meg mindenkinek –

arra az évszakomra gondolok
valóság és ábránd mezsgyéjén
amikor forró érintésem
mint kozmikus szikra
pattintgatta rügyeidet

Szú rág. Kis elhagyott szoba.
Egy ágy alatt hagyott cipő.
Lakkjára hull a tölgy pora.
A kézzelfogható idő.

Nincs lehetetlen, az egykori kertbe
hordom a múltat, a régi szilvafát,
de ahogy apám a szilvát leverte,
ma már csak foltos emlék, rongyos kabát.

Éles tölténnyel lő, és el is talál
– golyóálló mellény a múlt –
vagyis nem nyír ki, csak fájdogál..

Ki írta nem halhatatlan,
halandó, nem csalhatatlan,
öreg szivar.

Hamarosan ideérsz, és én áhítattal nézek
fel rád, és te, az erdők hatalmas istene,
átadod kezedből a megváltás csillogó
szilánkjait. Agancsaimat földre eresztem,
hogy győzhess. Közel jársz.

A munkanélküli csak ritkán ünnepel.
Kalász-gondjait holdsarló vágja.
Karácsonykor van ingyen eledel.
Ilyenkor ima nő benne: – Úristen, hátha...!

Ne akarj

értünk meghalni
Ne akarj értünk meghalni,
ne akarj értünk élni:

élj velünk.

Balázsfa, balogfa, májfa,
pattanj az ördög nyakába,
kigyúlnak az esti fények,
tökmagsajtolásból élek.

Valamikor azután, hogy beléptem
az élet azon korszakába,
amelyikre az emberek oly szívesen utalnak mások esetében,
de nem a sajátjukéban, az éjszaka kellős közepén
megszólalt a telefon. Csengett megállás nélkül,
mintha a világnak szüksége lenne rám,
pedig épp az ellenkezője volt igaz.

Életvonala piszkos folyó,
a hegyek hömpölygő panasza.
Tükrén az életemmel fogyó
törött Hold kísér engem haza.

Fájdalom sem volt.
Csak elfogyott a levegő.

Miközben
távolodom, letörlöm
a párát, hátha
meglátok valamit
rajtad kívül

a Bering szoroson át
a Bering szoroson át
indián lovascsapat érkezik,
áttör egész Szibérián,
átvágja idáig magát
segítségünkre jő

A költő hosszú időre visszatért
apja sivatagába. Ti mind, akik
szeretitek: ne szólongassátok. Ha úgy
tűnnék nektek, hogy a fecske szárnya
nem tükröződik már többé a
földön, ezt a boldogságot
felejtsétek el.

Önfeledt boldogsággal nyujtóznak a dombok
s önnön vibráló árnyékával játszik
a gyanutlan diófa. Te is szivem
oktalan öröm szelid fényében ragyogsz, komor
szavaimat meg se hallod, valamit rejtegetsz
előlem, gyengéden titkolódzva, mint édes anya
karácsony előtt rejt titkos mosollyal
szekrénybe drága meglepetést.

Állunk egy alföldi falu vasútállomásán,
de ebben a faluban még nem jár vonat,
még le sem fektettek síneket.
Aki volt, mind meghalt vagy nem ért ide,
és házak se, csak fák, fák se, csak falu.

„Hogy vagy?”
Mint Ádám, mikor megtudta, hogy csak
karanténban voltak, és mára már másfél
milliárdan úgy hiszik, hogy a nudizmusnak élt,
persze ez történeti groteszk, és itt azért
is nem történelem, mert nincs tény, és fölötte
nem kenyér, hanem a tört értelem fogyasztható.

Pontosan, mint az előző elmúláskor, talán épp a megállóban.
Bár a rajtam lévő karcos szemüveg alól szebbnek látszott,
Mint egy hirtelennek tűnő változás egy arcvonáson.
Minden elmúlás piros és sárga, talán a keveréke.
Néha kicsit savanyú és elég pikáns.
Mindig akad kivétel,
Ettől szép, igaz?

Évek óta először
nyúlnak így hozzá,
persze, hogy izgatott.

Jordan Ruszkov az 1956-os eseményekkel egyidejűleg röpiratként terjesztett Szólítlak, szabadság! című verse sokáig keringett Szófia-szerte a hozzá fűzött magyarázattal: „A magyarországi forradalom felfedte a bolsevik uralom és az úgynevezett »népi demokratikus« országok valódi arculatát. Semmiféle »magyarázkodások« nem leplezhetik le azt a tényt, hogy a magyarok közül tizenötezret megöltek, több ezret megsebesítettek. A világ spontán módon segíti a megszenvedett népet.”

Aztán megjegyezték a város valódi arcát,
hogy homlokáról a csillagot leverte,
az Üllői úton tankok lángoltak,
s a barikádon az egykori levente
a fekete füstbe szórta a golyót
és fogságban tanult orosz átkait.

A mindenség körforgásában
az egyik potyautas
az idő.
Önmagát számolja
szüntelen.
A Teremtő a számokkal
nem foglalkozik.

Jeanne Hébuterne így dereng át
a megfáradt korokon

Mikor a víz visszahullt
medrébe, fekete, gőzölgő
szikláimat az élőlények
sokáig elkerülték,
te voltál egyetlen társaságom,
csodáltalak, és féltem tőled.

hamarosan el kell utaznom

ezt mondta Géza Gézagé

térkép kísérjen utamon

mikor jövök még nem tudom

ez itt a cethal. Beteg ő is. Elbújtunk benne, mint lélek a művesében,
mint önnön képmásában az Úr
s miként a képmás a népmesében.*
Isten kezében gégetükrök, vizsgálja gonddal
a beteg bálna torkát, szívét és mellhasát
s tükrében minket is figyel,
s látja, hogy testünket fájdalom járja át
és szól is hozzánk, de ez valahogy pont nem érthető

Anyánk, apánk a kegyből így kihulltak.
Ha látna most az ördög, úgy örülne.
A semmiért megyünk ziláltan ölre.
E létezés szab át, s növeszt gonosznak.

Szédült, gyenge fejünk
a tudat csorba edénye –
sötétbe húnyó tükörként
döbbenve ismeri fel
                           kimért határait.

Ha a szív leáll, nyugodtan hátradőlhetsz,
megvárod, míg kihűl a test, s majd
kisujjadon átlibbensz a semmibe.

az éggel a fejünk fölött
a tenger mélységével lábunk alatt
a kék színt az utolsók között
nevezték el és tanulták
meg előállítani őseink

Azt mondtad, Uram,
rajzolsz nekem virágokat,
háromszínű szirmokkal,
három gömbforma fejecskével,
meg mindenféle liliomokat,
tulipánokat, olyanokat is,
amik sosem léteztek

Megtörtént, elmúlt. Magas fa árnyékában árulják
a paradicsomot, és láttam, hogy jó. Édes, savanyú.
Emlékszünk rá, akár a piros csizma nyomára a hóban.

Integetések hullámai
csapódnak a hajó oldalához –
ringatózik, mint a bizonytalanság.
A látóhatárra horgonyzom
tekintetem – mintha ez lenne
közöttünk az utolsó kötelék –,
s nézem, ahogy távolodsz,
míg el nem tűnsz – létigéim
biztonsága – az óceán csendjében.

fák árnyékában, egy padon bújtam el,
a fény részeire hullva átért a lombon.
egyedül voltam, mint a nagy kertben,
megfigyeltem a múlást a korongon

roppant kalapom csak rémes furcsa rejték
hol nem hab-nyulak de vérebek születnek
játszanám hogy élet látszanék verejték
mondanám hogy alkony s vennéd szürkületnek

Fejünk felett lángnyelv nőtt,
aztán megjöttek az igazi szarvasok is,

sokan,
valószerűtlenül és valóságosan,
mint a felhők

Vershamisító vagyok – én is; nincs mondanivalóm – fáj is.
Szavaimat keresem – hol is; harminc kihúzott sor után – itt is.

Szabad-e, lehet-e verset hamisítani, halált becsapni?
Szabad-e, lehet-e prédikátor lenni, hiúság oltárán áldozni?

Szeretnénk hinni, hogy ők mások voltak.
Hogy nem maradt utánuk
félig kiivott bögre,
mosatlan alsónemű,
kimondatlan szó,
nem hagytak a táskájukban
zsírpapírba gyűrt morzsákat,
újságkivágást színésznőkről,
fecnire firkált postacímet.

Vélemény nélkül jól lehet boldogulni,
jobban, mint véleménnyel.
A vélemény bajjal jár, olyan, mint a spanyolnátha,
milliók halhatnak bele.

Vírus-idő van, teszi a dolgát,

hiába a vétség, rám bizonyult,

viszi a királyt, vérrokon szolgát,

és megtelepedett, a beidomult

A krónikás messziről jön,

nagy háborúkból, arannyal

hímzett miseruhák és színes-

rojtos templomi lobogók

századokat befogó

örmenetéből, latin nyelvű

tömjénes ministrációk

bódulatából, s míg a fülében

az Introibo ad altare Dei nevű

patak csobog, a történelmi

körmenetet anakronisztikus

mai snittek állítgatják meg.

Faltól falig, kenyéren és vízen,
a meggyötörtek halni élnek.
Duzzadt szemükben ég a csend, hiszen
hiánya fáj a tiszta fénynek;
s őrök sötétlő hangja csattan,
mihelyt a rácson túlra néznek.

Sortüzek döreje szédít,

szív szakad és vakolat,

gyász-szalagok közt az Édes

már megint sírva fakadt.

Utánad is csak az éhség

és csak a méreg, mi marad.

Belőled sem lesz jó apa,

nem gyötör majd a hűség.

alán csak hogy csúfságát befödje, reggelre hó

hullott az udvar töredezett betonjára, amit nyáron

fölver a gaz; eleinte még elolvadt, és csak

bizonyos helyeken maradt meg, de aztán lassan

beborította a tetőket is, a fákat, a járdát, mindent

belepett a fehérség, amely a tisztaságot jelképezi,

vagy jelképezhetné, de valójában csak arravaló,

hogy elrejtse a mocskot.

A temetést mellőzzétek,

s a temetőt kerüljétek,

                                    Ilus!

Ne gyertek el a toromra,

ha elvisz engem a korona-

                                    vírus!

Csak azt látom, ami a fák felett van,
nem érdekelnek az alantas lények,
gombák, mohák, hamvas égerek.

Azraél, repülj a felvilágra,

eredj és lásd az ember dölyfe nagy,

hogy Istenével szembeszállni merhet,

mindent tudó lett, mégis megtagad.

körvonalak tűntek el. szilánkok
határai, mozgó létek bizonyossága.
eleven körforgásból holt anyaggá
olvasztottalak, külvilág.
majd a színek fakultak
napról napra. ázott álmok
derengő emléke lett az aktuális
most. fényfehér festékek
hatoltak a testbe, áttetsző szívizom,
mosódó márványkamra

Körfűrész visít
kétségbeesetten.
Atyámfiai
atomreaktor híján
felaprítják tűzrevalónak
az őszi verőfényt.

sós könnyíze van a lármának
vurstli kavarog visz felmarkol
egyedül a lusta Tisza fölött
sírok a hangtalan kékség alatt
mintha idegen vizek idegen örvényei
csapódnának az alvó betonhoz

Visszhangod bolyong a fák között,
szimatol az erdőszagú ember felé.
A pataknak is megjött a hangja.
A völgy körülvesz, beágyaz a maga
ismeretlen puha ölébe.

Fölborzadt villanások úsznak
a megzabolázott folyón,
számban csend lakik.
Elúszik a várt remény,
mint partjától
az elszabadult ladik

Van-e tér, amely elválaszt minket?

Miként a virághagyma, a földben

egyre csak lejjebb húzódik a holt

Házsongárdban, nincs madár kék lábú,

zöld szárnyú, ami, hogy azzal itassa,

gyöngyöt sír. Holott naponta visszatér

Értetlen arccal
gyújtom magunkra a szobát
Nem látod?
tekintetemben apám lobog

És te barátom
Kit már nagyon rég
Merre jársz mostan
A nagy vizek
Hátán hajód mondd
Kikötni hol fog

egy bánatában
sorvadni
készülő katáng
mellé ültem
hogy elmondjam
nem ő a magányosabb

Kint gerlék turbékolnak,
kutyák ugatnak,
én bent, mert bent kell lennem,
testem, mintha nem is volna,
a lelkem is görcsben

Aztán fölálltam, járkáltam évekig,
könnyebb úgy várni, majd visszaültem
a székemre, és töltöttem neked is,
míg végül a fáradtság lezárta szemeink.

Magadba harapsz, Mária.
Lebontanak apró férgek fogai az időben,
marad a váz, a hús és vér féreggé lényegül,
és újabb húst és vért bont. Hasonló hasonlót
emészt meg.

Könnyeim fényesen hullnak ölemre,

fényfehér virágokká nőnek

szélfútta álmaidban.

Belőlük fakad

ébredés utáni első mosolyod.

Az erdélyi asszonyokban török vér van
s némi tatár. Ha csókolnak, legalább százötven év
behódolást kérnek s vért.

Egyetlenegy utcáját ismerem,
De ott, emlékszem, arany a homok,
S egy udvarát meg házát, istenem –
De kis szobái mind-mind templomok.

nemet cserél nem csak farsangkor

ma már az egész nagyvilág,

mely szerint az dalol fals hangon,

aki magas C-t tisztán kivág

Vitorlavirág az asztalon
a hétfő eddig szinte idilli
s míg palacsintádat majszolod
a csárdát meleg szél keríti

Talán az ezeregyedik éjjelre odaérek
Mire hagyományom már hagyatékká válik
Első találkozásunkra várva
Kifésülöm a hajam az utolsó ősz hajszálig

nem tudom meddig kell élnem még
hiányod őserdejében
a szépen berendezett nem-te-vagyban
a fullasztó nélküledben
homlokommal betört falitükör előtt
állok már egy örökkévalóság óta
és fejszével fésülöm a szívem

Peremvidék. Itt csorbul az életem.

Nem járt erre Franz Kafka sohasem.

A kastély romokban. A földmérő nem üzen.

Valaki megrágalmazott, azt hiszem...

No végre, hogy megérkeztem! Mesés vidék, csodás flóra…
Kerek kétszáz évet vártam gyógyfürdő beutalóra!
Tudom, nem látszik a korom, ez a vasorr sokat takar.
Nálam rosszabbul is néznek itt ki páran… csak ez a kar
nehezen húz ennyi terhet. De persze, nem segít senki,
akár fel is fordulhatnék…! Most már mindegy, ne vegye ki
a kezemből, maradjon csak! Ez a vén csont sokat kibír.
Úgyis kipakolok mindjárt, s könnyebbülök: pár szuvenír
lapul itt benn… Adni a legnagyobb öröm! A szívem is
szétosztanám! Mégis bemocskoltak! Jancsi. Meg a Julis.

A fősulin érdekelt India,
a szecesszió, Gustav Klimt
meg Adele Bloch-Bauer.
Pengék formáltak hegyesre,
gépi belsőség fejlett algoritmusai.

Amikor tavasszal a szőlő kivirágzik a hegyen, a pincék mélyén mozgolódás támad:

a bor – ahogy Nagyapám mondta – suttogni kezd a hordókban, suttog és átöltözik.

A szőlőpálinka is megfésülködik ilyenkor és gonddal csinosítja magát.

A diófák virágzásakor megreccsennek az öreg diófa bútorok.

jó végre, hogy nem kell verset írni többé.

Vagy ha kell még, már csak jót szabad.

Kóstolgatni a pusztulás mögött

mi utána értelmes maradt

Miközben kortyolgatunk,
Úgy csábít e nő engem,
Mint Judith Holofernest.
Zsibbadva száll fejembe az ital.
Csak óvatosan, még a végén
Elvesztem a fejem.

Idd a bort. Nem mérgezett.
Én töltöttem és előtted ittam belőle.
Nézd, ezeket a nőket neked hoztam.
Egytől egyig imádnak és mind
kiváló szerető.

Ragaszkodom az elhajított kőhöz,

de sokkal inkább a repülés ívéhez –

valamit mégis megtarthat a forma,

szentségből a norma, egészből a részlet.

A tér darabjai aprócska időgépek.

Keresés az üres lakásban
mikor már minden szétzuhant
csak megperzselt lapok a kandallóban
mikor már nincs bennem büszkeség
sem arcomon pír

 A kiállítóterem harsány, mint egy

szabadstrand. Nem a nézők, a festett

alakok harsogása hallatszik. Izzadság- és

napolajszagúak, rúzsos szájak kiabálnak,

perlekednek, ajkak cuppognak húsosan,

fogsorok virítanak vakító fehéren

Rejtett vad vér forr itt lusta erekben,
s mondod erény a húsevés, de mi sejtjük;
húsevő álmában vér az igazság,
ezt a kettős életet élő tudja,
ez csak földi bölcsesség, de ki érti?
Cinkék vérét mancsáról nyalogatva,
törleszkedve dorombol, úgy követelné:
Szívem a vad vadász pihenne, cirógass!
Harc és béke eggyé válva – nem értem.
Nézd csak, ott a fotelben szunnyad az ösztön,
ahogyan bennem is a film alatt.

Hej, büszke úr! Reményen és zupán
él itt az ember, élem sorsomat;
nekem hazám, tenéked táj csupán,
hol egyszer átrohant a gyorsvonat.

Egyszer árnyak csorogtak le a hegyről.
A híd lába mögé bújtunk, azt hittük,
az erdőből jönnek fölégetni a partot.
Homlokunkon zsibbadtak az erek.

ha az éjszakában
összeomlik
a szemmel-látható
az lehet varázslat
elröppenő való

eközben a nő magányból sodort fonalat
és álmokat kötött belőle énekelve

a férfi hallgatta az éneket
és arra gondolt, hogy bár sokféle
formát és színt öltenek a felhők

Hajnalban mind kiálltak a fa erkélyre
amelyik könnyen letörhetett volna és
azt kiabálták hogy ebben az országban
ök kiáltják elöször Éljen Május Elseje
mert a felvonulok ilyenkor még mind
alusznak s kiabálás után el kezdték
énekelni az internacionálét azt hogy
föl föl ti rabjai a földnek

Feketébe olvad lassan minden.
Komótosság nyújtózkodik a lomha percekben.
Csillaghulladék lángol fel a légburok határán.
Ma már nem gondolkodom a boldog pillanatok árán.

Zuglischer Manó esik ámulatba,

dísztavak vizébe milyen madárfaj

költözik, ha szűkre szabott a fogság,

          s fölfele mélyül.