Helyőrség

bűzlenek a szemgolyók
a rothadó lélek szagától,
itt valahogy minden
szétmállik, nincs vér,
nincs kapkodó kéz

Megtérünk észrevétlen, ha tudjuk,
mit jelent a szó: haza. Habokat ver,
kék hullámokat. Csontokat sodor
a történelem.

az ablakkeret
kockára vágja a kék eget
apró mellekre feszül az
átlátszó neglizsé,
megfürdik a nő bőre a napban.

Automatikus reakcióim néha arra buzdítanak,
hogy írjak neked,
hogy minden tartásomat a mélybe dobjam,
hogy csak úgy, mintha nem történt volna semmi

De kérlek, néha még pillants át rám,

azon a hatalmas, égi ablakon,
a féltés furcsa fényű fátylán.

Mert mint félrehúzhatatlan firhang,
felfed és leplez a magzatlét félhomálya.

Már nem minden nő a jegyesem,
és tenger nélkül is elvagyok.

hajnalban olyan megvetéssel ébredtem
amilyennel nem szabadott volna tán
vége köztünk, mert már szánlak, édes
ki néz hát kire bután?

A csecsemőt – édesanyatejjel, s!
Versikével... Bezzeg. És, ahogy
Nő, nődögél – verscsömör-beállta.
Felnőtt fejjel – költőcsecsemőt?...
Rögvest – rímmel, lám, hogy! Feszt
Stimmeljen... A semmi ágán? Félre-
Vert szív, bog, csomó – fáén nagy
Kákán. Hej, minő ellen-tente.

Apa-fiú kapocs
elveszett, hajh, végleg,
Ha tovább is hajtasz,
felöklellek, értsd meg!

Alkonyatban mezei nyúl.
Az autónkban ülve láttuk.
A fáknak is kinőtt az árnyuk:
elpattanni feszült a húr.

Ölembe hull a biztos félelem:
Szürke szemem örökké jönni lát,
Leszakadt égdarab a kenyerem,
Váróteremből rendezek hazát.

rendelj hozzám lengőhidat
hasonlatokból szobát
nélküled írom
e páros beszédet
és Isten megbocsát

csaholy ide három kilométer, két világ között
várok egy újraszületésre. tizenkettedik ház vagyunk,
postás hiába csenget, kikapcsolták a villanyunk.

hol laktak a mi őseink,
kiknek nincs már se bent, se kint.
Másik lányom, a kisebbik,
kit kedvesem méhében vitt,

Én szárny vagyok, kicsinyke lepke szárnya,
de álmaimban sassá változom,
ahogy magát az ég reggel kitárja,
sugárzik fénye erdőn, házsoron

felnagyíthatnálak
hogy lássalak az áttáncolt éjszaka
izzadságcsöppjei közt egy átaludt
szerelem emlékével a szívben

azt mondják a moldavit
ha megtalál
– mert ő talál meg –
olyan döntést kényszerít rád
amely régóta várat magára

Elhajló teremtmény őrtüze mérték,
kihuny a földeken, valahány parton,
nyújtom a sávot, hol él a sötétség,
él a nevében a férfi , az asszony.

Akkor azt mondtad: talán veled is
megteszem. A falakon láttam az arcodat,
míg a herpeszvírusos boltozat, az ágyrács
borult fölénk: kívül a jéghideg erdő,
ágyékodban, szívedben mosolyok, szavak
gyűjteménye: a fertő, a gyom, a gaz.

Elszaporodtak az egerek Ausztráliában, na bumm, mondjuk
erre itt, a föld biztonságos túlfelén, önelégülten,
hiszen hogyan is mászhatna át az ausztrál egérlavina
a mi oldalunkra, mindenkinek elég a maga gondja,
vállat vonunk, miután borzongva megnéztük,
ahogyan hadseregekben rodeóznak a hangárak falán

tudod akkor még nem igazán
csak fölkaptam a fejem
magányba ágyazott tetők lándzsázták
csillagok milliárdjait a választani képtelenben

Absztrakt nyulak
az úttest szürke vásznán
megannyi könnyű zsákmány
megannyi könnyű zsákmány

A tokosok fele jelentett a Stázinak,
A többi szívből
Utálta az egészet.
Nekünk
Eszünkbe sem jutott
Megkérdőjelezni a status quót

A nyár lyukas zsebéből a hold kifordul,
megrázzák olcsó rongyukat a fák,
valahol távol síp és klarinét.

Róka, vörös villám, fogai közt lúdnyak,
a felszántott földre szürke vér csepeg,
átmosolygott álmot hint az ég.

Gyermek vagy. Játszol.
Erdőkben tüzet gyújtasz, menekülsz,
ha kell. Ujjaid alatt elhervadnak
a frissen nyíló virágok, a fák
leveleit letéped. Nevetsz.

Ragyogj át, napfény, moss ki, tenger,
ragyogj át, mint az üveget,
bent moss ki, mélyen, ahol annyi
fáradt sötétség didereg

Belealudtál Isten csöndjébe,
de hogy mehettél ily önzőn,
megnyugodva válaszai között?
Te magadnakvaló!

Nem nyár ez már! Nézd a napot e színtelen égen,
hogy fuldoklik a tétova fellegek hontalan árján!
Ősz jár itt, ragacsos vad léptei döngnek az erdőn,
s hullnak a lombok, s reszketeg éj száll vissza az égből.

néha már inkább becsuknám
a lelki szemeim annyira
zavar a távolság
egy nagy örvényből hogy
rántsam ki magam

elfogadni az almát a kígyótól
mohón hörögve harapni vérszínű testébe
vicsorogva röhögni
amikor húsa roppan

egyszer rám röpült
egy fekete lepke
egy fekete lepke
kezek kacskaringóztak
a falakon
árnyékuk fekete lepke

szeplőtelen voltál –
bőrtelen cherokee színbe öltöztetted a tájat.
összementél? a lelked ülésekbe süppedt bele.
hol a feleséged? ujjai a kormányra ragadtak.
rólatok suttog most ezernyi fényes bolygó.

Fájó nyári virágok, sziromhullatásotokban

benne van az újrahajtás akarata, az újrakezdés

szentsége, de addig is kanyarogjatok, amerre

visz sorsotok, öleljétek körbe a pipacsokat és

a sárga sziromsapkákat helyettem is.

Holt-tengert Gyilkos- és

Szent Anna-tavat látok

keleti balkáni antanti frontot

hozzám egy évszak sem hoz

erdőt romolhatatlan sziklákat

Mondják, elmúlik minden,
ám velem marad a fájdalom.
A lelkét kutatom, keresem,
ha már én sem leszek,
talán meglelhetem.

Akár bálnák kék fényű háta –
partvonal lejt a horizont alatt,
feltűnik, eltűnik, a ködbe vész,
látni egy pillanatra ismét…

Hogy, hogy
Nem – Gagarin jutott
Eszembe. Az égi
Menyasszonyok, vőlegények
Titokzatos életéről –, aki!
Még
A Násznagy-
Urunkat sem láthatta…
Zuhanó repülőjéből.

Gyűl rajtunk a tályog
Testünk bűzben kérem tisztelettel
Elesnek büszke városaink
Úgy fogy mindegyik ahogy nő

Perzsel a nap, forr a folyó,
estefelé fénye lazúr.
Alszik a ponty és az am(o)ur,
csendes e vén kugligolyó.

Mint annak a relikviája,
hogy a kórházban,
véresen és mázosan,
anyám,
az én édesanyám,
tartott a bőrén.

A nemlétedtől félek,
a madarak könnycseppnyi szívétől
e hideg, hótalan, pöffeteg éjszakában.

Mi benne a lényeg? Mi is, de tényleg?

Az unokáink ebből mit tudnak majd?

Csak annyit, amennyit testről a lélek,

Mindent megér néhány kísérlet;
hírnév, mosoly pár honlapon.
A régi éned semmivé lett,
zsebedben méred holnapom.

A hála hizlal, ringat, éltet,
de van, mit unsz, ha nincs haszon.
Ki gyógyul itt, ki lesz a sértett?
Talány egy mocskos színpadon.

A hét szerzője rovat a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága KMI 12 programjának tizenkét alkotóját kívánja reflektorfénybe helyezni. Rovatunk e heti vendége a Magyar Írószövetség Debüt-díjával kitüntetett junior költő, Nagy Lea, akitől ma a tizenkét szerző életművéből ízelítőt és keresztmetszetet nyújtó, hagyományteremtő szándékkal kiadott Bennem a többi című, KMI 12-es antológiában megjelent verseiből közlünk válogatást.

A hét szerzője rovat a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága KMI 12 programjának tizenkét alkotóját kívánja reflektorfénybe helyezni. Rovatunk e heti vendége a Magyar Írószövetség Debüt-díjával kitüntetett junior költő, Nagy Lea, aki a nyár folyamán Pécsett, az ügynökség Zsolnay-negyedben fekvő írórezidenciáján alkothatott két hétig. Mára az ott írt verseiből nyújtunk válogatást.

Süpped az ágy, vegetál, közepe kráter,
holott lökött mártírként koplalok,
elárvereztem anyagcserémet,
senki felettem, senki alattam,
nem élet kell, nem étel, hanem éter,
meghúzódom laza félmagamban

Amikor visszacsókolsz, tudom, ki vagyok. De
átmegy a vonat rajtam és elfelejtem, mit
ácsoltak az idő urai: eltévesztem a nevem és
egyre mohóbbá válok. Végül nem is téged
kívánlak már, hanem a testrészeidet.

A modern szeizmológia
történetében ez volt
a legcsendesebb év.
Ezt akkor még nem tudtuk,
azt sem,
hogy aznap láttuk
az utolsó repülőt Prága felett.

besüt a nap az emlékeimbe
ráragyog az alsórakparton
sétáló magunkra kezünkben
tölcsér szánkban a málnaízű
nyár hogy lubickol a fényben

a szürke felhőkbe éket ver
megnyílnak a páramirigyek
a lombok hiába irigyek
a földön gallyak s termés hever

az erkély ablakában
a cigifüst megfordul velem.
vállamra a tízemeletes
és a kedvenc nyárfád települ.

A hét szerzője rovat a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága KMI 12 programjának tizenkét alkotóját kívánja reflektorfénybe helyezni. E heti szerzőnk a Balassi-emlékkarddal kitüntetett Kürti László költő, akitől ma a tizenkét szerző műveiből kiadott Bennem a többi című, KMI 12-es antológiában megjelent verseiből válogattunk.

aj de hányan aj de sokszor
vad kutyatej-levél adathordozón
mind ott vagyunk aj leolvasatlanul
ferdén lefelé fejjel avagy...

A Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága KMI 12 programja a Kárpát-medence magyar nyelvű kortárs irodalmának terjesztését, ismertebbé tételét segíti évente tizenkét alkotó kiemelésével. A hét szerzője rovat e tizenkét alkotót kívánja reflektorfénybe helyezni, egy-egy szerzőt és munkásságát állítva a központba.

E heti szerzőnktől, a Balassi-emlékkarddal kitüntetett Kürti László költőtől mára a június végén Pécsett, az ügynökség Zsolnay-negyedben található írórezidenciáján írt verseiből válogatottunk.

az asszonyok szőnek s mi hallgatjuk
ahogy kattog a szövőszék
kiserkennek szálak ritkás hajukból
és simulnak bele a szövetbe

Korán keltem. A paplan
még őrzi a tegnap melegét.
A parazsat, amit a múlt
évről hoztam át.

fölötted az ég tátogó halszáj
elnyel végül de addig tartsd magad
amíg e világ használója vagy
egysorsú hűséges vén ebeddel

kettőnk eggyé válása nem kivonás
útján történt: összeolvadtunk,
de már ragad a kéz, fogni nehezen tud.
undor és kín, ha elfogy a pillecukor,
a víz egyedül nem segítség;

A Tábornok terepasztalán
Harckocsik akadnak el a
Vastagon hulló hóesésben.

...A legjobbak hetven
darabot is képesek eltüntetni, de elég, ha egy
kiszakad, ami halálos mennyiségű kokaint
tartalmaz. Legalább ennyi titkomat bíztam rád...

– Ha nem lennél ilyen messze, talán sosem kerülünk ilyen közel –
Egy éjen át fürkészem a messzeséget, középpontjában te,
a furcsa támpont. Az univerzum kiszámítható csodája.

Amikor belesimulunk a veszteségeinkbe.
Amikor a mulasztások spórái egyenként
robbannak fel bennünk. Amikor vérző
szívvel, legyengülve, bárányok közé
keveredünk. Amikor kifakadunk.

Olyan ez, mint a pozitív mágia:
a bűvész számba veszi varázskalapja tartalmát,
és felröppent egy hóangyalt, ki a békesség
galambjává szelídül. A költemény piros csőrű
villanás a földeken

A diók nem feketék, ahogy lábad elé
hullnak. Édesanyád haja fekete még,
szemében öröm csillan. Mézédes
szőlők tányérodon. Valahol legbelül
átszellemült mosollyal alszik az Isten.

csemegézem a legjobbat
a barack ízű mindenséget
mézmárványos ajkaim nyalogatva,
héjamat levetve, pelyhesen:
boldog vagyok most, beszíneződtem.

kint virágágyás menetel, szökőkutak szökés előtt.
Néhány gondolat autóba ül és az állomásokon is
ott vannak türelmesen, majd a gőzölgő kávéban
felkeveredve szabadon, habosan, mint a tej

...A nyűg, a lassú
terhes ólomidő lehullt, kiterpedt
s mint a rossz gumi, nyúlt ki mindenütt a
távolság. Jön a sál, köpeny s az únott
készülés. 

Ha majd üzenetet kapunk egy másik,
egy biztosan jobb világból,
pazar, éteri ajándék lesz az,
valami kultúrákon átívelő szuvenír.

Takarj el. Ne lássam magam,
mennyire ijesztő lehet
aki vagyok. Takard el magad,
különben megöl a rettenet.

„De most már meggyógyulok, s meglátod,
együtt kávézunk majd Rómában
egy teraszon vidám asszonyainkkal!”,
mondtad lelkendező fejhangon végül.
Ez volt utolsó mondatod hozzám
azon a nehéz nyári délutánon,
lelkek részvevő, virgonc mestere.

Mi nem a nyárban vagyunk otthon,
a nyár hevében varjú károg,
vágyak nyakörve szorít folyton,
még rám vársz és én reád várok.

ónos eső vagy

nem szabadul tőled

senki itt laksz

a hajszálerekben itt

folysz a nyirokban a

vérben

Vigyázó szemeink vetettük

száz meg száz éven át.

A vetés beérett.

Hol kivájt, hol kiszúrt szemeink

lakatták jól hollók

és szarkák hadát.

tt Szindbád! Szindbád, a tengerész!
anyám, nem látom én a partot
ti halhatatlanok s jövendő örökkön élők
a munkásosztály eljövő hősei
csúszkálva az üvegtengeren
hibátlanul, hangtalanul és félelem nélkül
hasonlóképpen a füstgomolyhoz
menetelve egy bolond fejében
mely előtt
a doktriner éjszaka
széles homlokán
egy rajzolt ikon
imádkozik
beborítva sócseppekkel
ahogy egy vásári démiurgosz
szeméből hullnak alá

Ide a régidők feltámadni járnak,
hol a nagy folyó nyúlik a határnak,
nagyságunk felett itt köröz
a mementós fekete Nincsen,
hol egykor egy Árpád állott meg,
hogy széttekintsen.

Másolat vagyunk, csak árnyalak.
Árnyak árnyéka földön, fákon.
Mennyi áttétel – jelek, szavak.
Létmódok. Ezen a világon.

A zakója zsebében dohányszemcsék voltak
És néhány mezítlábas
Cigarettaszál.
Azt monda, hogy él az Isten
És mind, aki elment, csillaggá vált.

a kvartett lassan lépdel a harmatos fűben,

a ráhangolódás percei ezek, ezt onnan tudom

majd meg, ha egyáltalán, hogy a csellista

szandáljából kilógó csupasz nagylábujja

sáros marad

Édesapám mosolygott

A víz nem ellensége a lisztnek

Azt mondja

Nem ázik el egészen a liszt

Kétujjnyi csirizt húz maga köré

De belül épen marad

Csak ne félnénk

annyira, ama Végsőt

megidéző, a Semmit

elővetítő, távozó szárnysuhogás

nélküli, végleges távozás

utáni némaságtól...

s ceyloni habarékok ülnek be épp most

egy biodegenerált hiper-parlamentbe

dolgoznak

klónozott tekervények

Az angyal elaludt a lesben, nem veszi észre,
hogy a medvebocsok előtte hancúroznak,
verekszenek, az anyjuk elkergette őket,
egymásra vannak utalva, nem ettek
három napja, már nem sírnak, túlélnek

Emlékszel a béna csókjainkra? Hogy

mondtam, ami eszembe jutott? Emlékszel

még a Zöld Szalonra? Úgy voltunk a

földön, mint az állatok. Nekem mindig

ugyanaz vagy: látlak izzadt hajjal a

legtitkosabb félszobában...

Mert földbe vagy tűzbe tehetik a testet,
ahol a létezés szent szövete megfeslett,

hetvenhét helyen is össze kell varrni,
addig végezni kell azt, amit kiadtak,

és hetvenhétszer is, élve kell belehalni,
ha kell, s holtan kell újjászületni a fiaknak

Erre lakott

anyám-apám,

míg kicsi volt.

Azóta is

ugyanaz a

fácán rikolt.

Kezdetben nagyzolásból,
majd megszokásból szívtuk.
(Így tudtuk elviselni a kommunizmust –
mentegetőztünk később.)

jó lenne megnyugodni végre otthon
de a szócsaták aknái dacolnak
az országnak nem lesz háza mondom
ha ugyanazok ismét behatolnak

A kapcsolati hálód egy-null, bináris

a gondolati egység banális

Lássuk, hány élményt dobsz el ma

Péntek, csütörtök, dobszerda

A futó utakat, az éjbe
zuhanó kertet, a kígyózó ösvényt, a múlás ócska
rítusait végül is megtanultad, de semmi öröktől
fogva már benned, az idő tölt be, nem a világ.

egy tükörképed
van. ha egyszer eltöröd:
szilánk még lehetsz.

Így csak nekünk beszéltek, csak hozzánk jöttek
minden vasárnap, csak nálunk érezték jól magukat
az istenek, a hitetlenek leskelődtek felénk,
repülőkből néztek le ránk, hátha megtudják a titkunk

bár emberszó elfödi hivatását.
(Ember is, szó is: valóságok leple.)
Egy szál árnyék már oblátussá hűsít!
Mert ha nem szólok is, hallom magamban
az esti dicséret zsoltárait

Azt suttogták, csúnyaság jött belőle.
El sem tudom képzelni, az
Vajon mi lehet?
Kizavarnak a kert hátulján
Lévő bújóhelyemre a sünkutyáim,
A pókjaim, meg a málnásom közé.

Kövér szavak, bódító parfümillat,
öröm kering, a díszlet ránctalan.
A langyos szellő hószín fátylat ringat,
s a gyermekeknek angyalszárnya van.

Szigorú szabályok őrzik
a zöld gyepet. Nem lépsz
rá, nem hódíthatod meg,
ameddig ódon házaid meg
nem hódolnak előtted.

Imádat ez vagy gyűlölet?
Örökké éltet és ölet.

Titkom pokolba rejteném,
de mennybe küldöm, sejtem én.

Tintafoltok jelentek meg,
és a bőrömön fekete csillagok
rajzoltak maguknak saját
mitológiát.

Bajba csak akkor került,
amikor néhány pillanatra elhitte,
hogy Ő a teremtő.