Z. Németh István

Nincs semmi hézag, vak dióba zárt kitörni
akarás, ezeregy világszemtanúból egy,
akit fürkészett, alázott, ó, le is köpött

Adj egy bonckést,
és nézz félre,
hogy ne tudd, magamat,
vagy mást nyitok fel vele.

Magyar csak addig lehetsz,
amíg nyelvedet őrződ.
Ezer év csodája ez,
akár a saját bőröd.

Az összeborulás óráit
vészjelzés szakítja félbe,
miért tapad meg a lélek ott,
ahonnan a józan ész menekülne?

Mint a szép híves patakra... Szomjúhozó

Szépségek szépe, úgy hajolj a víztükör

Fölébe, és íme!  Felkelőben már a Nap.

ahogy kivár még picit aztán összezárul,
mimóza lesz
szárnyat növeszt és elrepül a déli domb fölött
vagy feneketlen tavakban bújik el

Lomha pillanatot érzünk fojtónak,
minden utunk sajog fáradt lábunkban,
ár jött és révész nem, és nem volt csónak.

Fázom, rakjunk erős tüzet
boglyas kandallóban, nagyot,
ne lásson a kinti világ,
zárjunk be minden ablakot.

Hideg vízben fürdik, nyers húst
vacsorál, az istent káromolja
ha kint felejti a tormát.
Anyjáról annyit tud, nem hasonlít rá,
de szép asszony volt.

nem fogott rá fejszét még akkor sem
amikor egy rigó súlya alatt is megrogyott
és száraz ágai kétségbeesetten
meredeztek az égre

Láttam, hogy a zuzmó puszta dacból virágzik.
A hűvös barlangokban és szurdokban
világ elől menekülő remeték tanyáztak, és
egy asszony kisdedével rejtekre lelt sárkánya elől.

Süket kutyám az utolsó tavasz
szavára hegyezi a fülét;
hallja, hogy a hallóknak
a sötét zajból
arcába röhög a nemlét.

Aznap korán sötétedett, öregesen
mozgatták csontszínű ágaikat a fák,
reccsent kérgük alatt a megdermedt élet,
gyökerük a mélység vizeibe fagyva
feszült, és fénylett a tócsák szeme.

A lég… a lég az semmiség?
Az ember kapzsi és hanyag,
habár vigyázza sok pribék,
a ködbe száll a bús anyag.

Ajtód résein kifolyt
lámpád fénye, szétterült
a széles, havas küszöbön.
Kopogtam, minél előbb
bebocsáss sötét udvarod
faluvégi magányából.

Fénytornászok lakják a szigetet,
holtak, élők, egyebek.

Ki lázad, magát nem sajnálja,
vesztesnek leesik az álla.

Emlékszem Madách Imre Ember tragédiájára, az emberiség szenvedéstörténetére.
Olyan szenvedésre emlékszem, amely tele van vággyal és
tagadással, bűnnel és erénnyel, szerelemmel és titokkal.

hóvirág mellett fogantam
ibolya színe hozott világra
este vaddisznók csörtetésére riadtam
emlékem őzek lábnyoma őrzi

ha áldás zuhog ég és föld között,
fűszerillatban színek, dallamok,
s a kerti padra jóreménység ül,
Flóra kék szeme mikor rám ragyog.

Zengem a Fátum szent kötelékét, égbeli bolygók
Áldását és átkait, és a csalóka Szerencsét,
Mely egyszer fölemel, máskor lealázhat a porba,
Csillagok útja szerint a jót és rosszat elosztván.

üres
mint a keresztek az ágyad felett
ha kell valami fogd fel a szerkezetét
és keresd meg a baj forrását
nem vagy már kislány
elér(t)ed

Nem akarok én céltalan sokat,
földre lehozni a csillagokat.

Sárkánnyal vívni, rézerdőt járni,
bűvölő hangú sípot találni…

felleg alól ásít a szűk remény
jégbordás a tegnap ólmos a reggel
felkapja a szél sodródnak felém
fagy s hó pöröl a cserfes levelekkel

Szürke égen szürke felhők,
kocsi menne, de csak felbőg,
kerék pörög, alig mozdul,
távolban rá harang kondul.

A fák alatt
zöldes köd lebeg,
érkezik már a hajnal. Beteg
nagyapám ilyenkor kezdett köhögni.

Most minden íródik bennem,
minden kisülés tűzijáték.
Ujjaim petárdák, mellkasodba fúródnak
a kanócok.
Úgy gyújtod meg, hogy csak nézel, hallgatsz.

Mint a szomjazó virágok
Égi gyöngyöző szilánkot
Vártad érkezésemet te
Nemde? Nemde? Nemde? Nemde?

A fény labirintusában vesztegel.
Apám szerint SzőlőSzemek
mézédes titkát rejti a kehely.
A látható a láthatatlannal
szomját oltja.

Mit használ a szem, amely nem nyílik tágra?
Ha nem érzem az éhség üvöltését a hegyek között,
a levegőben lógó szomorúságot és a láng pírját,
melynek szomjas hamva eltűnik a porban.

Most csönd van, tél és hideg a korai este,
a lámpa fénykörében nyitott könyv hever,
lapjai villognak a szobába zárt sötétségre,
talán olvasni hívnának vakuló reménnyel.

Feneketlen kútba nézel
nem tudod mély-e
vagy csak nagyon sötét
Annyi fényt nyelhetett
ideje lenne
kifelé is sugározni valamit

Dereng-e ragyogó tekintetek fenséges
bizalma, akik jövendő jótállását látták
látásodban, mímelték mimikád, hang-
lejtésed, ki is nevettek tán?

Nem mondja kisded síri jel:
E zugban porlik tested el.
És jól van az, mert így a sír,
Amelyen egy hon népe sír

lehet ott vagyok vagy már nem is
csak porzó jégháton kiáltás szorult torok
bizalom s jövőtől rettegés:
duális halálosztagok…

nem tetszik a Hold
vagy annak távoli világa,
mégis éjnek évadján neki szól
lelkem imája

már számtalanszor láttam,
de verset még nem ihletett.
a kertünk, a kerítések, a felhők,
a többi udvar, a többi lakos
annyira lassan változik, mint anyu arca.

egy nap, amikor leveszed magadról
ezt a sokáig használt földi nevet,
újból meztelen leszel végre,
kiderül majd végleg

három nappal később
feltámad a pimasz. Éppen
csak ellopták, állítják a

papok, nekem aztán mind-
egy, totál pipa vagyok,
a halálnak fityisz.

Fakó egér a süppedő avarban
remeg szegény – becsapta itt az ősz,
diót remélt, helyette lóganaj van,
ammóniát okád a páragőz.

Csak enni vágyik és kicsiny melegre,
se széna, sem lehullt gyümölcsdarab;

a halhatatlanság a hold alatt az est
amikor valaki újra verset ír
a csillaggombos esőkabátról
vagy egy raktárépület rímképletéről

Törékeny itt minden, mint apró állatok
vadászat idején. Egykor sír volt ez a legelő.
A fölötte elszálló madarak visszanéznek rá,
árvák a halottak, akár apró gyermekek
szegénység idején, ahol a jó szó is csak néha terem.

Spirituális fénylény az emberembrió,
keresi a szüleit, s ha megtalálja,
rájuk bízza életét.
Nem tudja, „milyen lóra tett”,
s védekezésképtelen.

Anya ki akart venni a suliból nyolcadik előtt,
mikor a pattanásos sráccal smároltunk az előszobában,
és ránk kapcsolta a villanyt.

A járólapok alatt földbe döngölt évek,
a tágas szobákban felcicomázott
bútorok. A festék alatt korhadt fa
és kint, a császárfák óriás, beteg levelei alatt
élnek a szobrok – élnek az élők helyett,
pupilla nélküli szemük befelé mered

A száradó ruhák kint
   fehéren lengenek,
a napfény, mint az árvíz,
   sodor emlékeket.

De a halála csillagrobbanás volt,
a közeli bolygók
mind belezuhantak
a semmibe:
nagyapám, anyám,
a vasárnapi ebédek,
és József Attila-idézetek.

Itt lenni: felhalmozott jövő, bár
Idehallik némi csatornazaj. Mintegy
Átleng a termékeny pillanat kétértelmű
Titokzatossága, egy fűkasza elmetszi a
Csend torkát.

Megkötötték a kezeim,
s a lábam satuba fogták,
bármit is jelentsen mindez.
A bocsánat itt nem kifejezés,
hanem maga a megváltás.

Az ajkadon régen kihűlt a lárma,
szemed színének gyászos vége lett.
Az ajtaját a vak gödör bezárta,
rögök takarnak minden részletet.

A tudósok úgy tartják, a halál folyékony.
Belépünk a vizek világába, miután elenged-
jük az irányítást, ami nem is volt a mienk.

Körbe-körbe a holnapok elől menekülve
Egy hosszú álomból ébredsz majd örökre
Kormánya vesztett hajódon minden kötél elszakadt
Az őrjöngő tengeren vitorlád tépett rongydarab

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

majdnem adtam anyámnak
egy puszit marseilleből
hazafelé jövet a gépen
a szántóföldek fölött a felhők alatt
maradt még egy keskeny sáv
amit nem töltöttem meg semmivel

Az én gyerekkorom csak,
a többi él-virul.
Nagyobb ma már a kontraszt
kimondhatatlanul.

Körül nagy béke, szilveszteri táj,
Ünneplő rengeteg.
A jó Isten ma erdőt látogat,
És az eloltott gyertyalángokat
Száz karácsonyfán gyujtja újra meg.

Reám viharfelhők gyűlnek,

néked ágyat vetnek fűben.

Engem bábaasszony hozott világra,

téged fehér szüzek vártak.

Számoltam a talpfákat,
Megpróbáltam kettesével lépni rajtuk.
Az átkelő csíkja kevés volt nekem és túl fehér,
A térkő túl sok, túl merev,
Megszámlálhatatlan.

Máskor hiéna vagyok,
van min kuncogni bőven,
konzervált dög az álmom,
döglődő, finnyás arisztokrácia,
más zamatok – isten tudja, miért
imádom az olajos gépeket.

Álmomban jó benyomást tettem
üzletemberekre. A te álmaidban
kígyó tekereg véraláfutásként combodon.

Feszített vékony égövek.
Hallgasd, a pályák hogy rezegnek,
a némán surranó követ,
csendjét e pontos szerkezetnek.

Arca olyan, mintha egy otthontalan

költő hagyta volna véletlenül a levegőben,

hogy tovaússzon a messzeségbe, s önmagát

elfeledve szavakká váljék. 

A kettes villamoson ma reggel
láttam egy megkopott csillogású
hajdani daliát
tinderezni.
Nyáladzó mosollyal lájkolt
vagy küldött pokolba
sírnivaló pózokba
merevedett nőket.

A hosszú úton feldagadt a lábam,
mindenórásan értünk Betlehembe,
majd hirtelen egy görcs a méh falában,
aztán tér nyílt a táguló jelenbe.

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök - ide.

Negyven évnek tűnő magány négy fa között.
Vakító lángok és reccsenések csalnak ki a mezőre,
végignézed, ahogy semmivé porlad a menedéked.

Ugyan, Clarice tévedni emberi,
ezért legyen embertelen.
Üljön le, egy kedves ismerősömet várom, vacsorára.
A titok? Jó modor, ez a kulcs.

Csillagról csillagra szép
Angyallelkek szállnak,
Megváltás hirét viszik
Széles e világnak.

Ugy tetszik, mintha hallanám:
Mikép zendűl a pásztor-ének,
Sziv és ajk hű összhangzatában
Az istenember nagy nevének.

Oh aki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

Oh a türelem látszatát kell mutatnod
még akkor is, ha a türelmet olyan nehéz felvonultatni.
Hamarosan látsz vonakodó démonokat elenyészni;
biztosan valami olyan, amit ki nem állhatnak

Világ akartál lenni.
Az, aki a tükröt összezúzza,
s tesz-vesz boldogan,
jár-kel önfeledten
a gyógyító csodában,
a törékeny mindenhatóságban.

Nem viszek magammal nehéz
kofferokat,
csak egy alufóliába csomagolt
álmot.

Túl hosszú ez a sétány, nem elég
hosszú a léptem, hozzád visz, de mégsem,
hisz ágbogain át csupán feléd
terel, és nem, nincs megérkezés.

Látod, a sok év után
Távol csillagod oly halovány.
A testem gyenge, ha kész is a lélek,
Csak messziről hangzik az angyali ének.

Aludj csak, hozzád bújok reggelig,
Giccses karácsonyokról mesélek neked,
Ajándék, hintaló, mandarin…

Mégis mikor a tündöklő Nap
kecsesen fekszik a tengerre,
és pálmafák árnyéka közül
a szél fülem mögé fújja bánatom,
megtisztul a homlokom.
Bejrút csókolja.
Ide tartozom.

A békejobb még vissza-visszarándul,
Rángatja görcs: gőg, szégyen, gyűlölet,
Engedne az ököl, de megkeményszik.

Hajnal volt másoknak, neki reggel – nyári.
A Nap valahol már nyújtózkodott,
hogy közömbösen, csaknem unottan
szemlélje ragyogásának újabb eredményeit

Hevertem szalmán töreken
forgolódtam jobb helyeken
ragyogott az ég felettem
hittem tebenned Istenem

A mi kedélyünk rég kihamvadt,
fagyos, hideg az ünnepünk,
lelkünkre hull a téli harmat.

Amikor a cirkusz odébbáll,
még napokig ott marad a szaga,
kikopott fű, néhol gázolaj égette folt,
a kamionnak csöpögött az üzemanyaga.

Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.

Csillag-é vajon, mely, mint vezérszövétnek,
Üdvözitőt hirdet az emberiségnek?

Az Élet egy elgondolása,
Egy dal, melytől egy csúf óránk megszépült,
Teremtés volt a lelkeinkben,
Újra-újra egy-egy új világ épült.

A macska néha még visszajön
a nyári portyák után,
felpúpozott háttal hozzám dől,
aztán elugrik eszelős nyávogással.

Milyen volt szőkesége, nem tudom még,
hiszen állandóan festi a haját,
különben is olyan korrupt az emlék,
a csúnya is szépnek adja el magát.

Nem voltunk spórolós szegények,
olvadt az izzadt erő ára.
Anyámék mindent ráköltöttek
tornyos, csudás karácsonyfára.

Szálljon szívünkbe áldott akarat,
Ez kösse egybe mind a kezeket.
Karácsony édes ünnepén
Te légy vendégünk: Jóság, Szeretet!

A várost újraépítik. Vörösre festett falai
között kislány bolyong.
Folyton megbotlik az útjavítás miatt
fölszedett kövekben,
kerülgeti a kiásott gödröket,
játékai a mélybe hullnak.

Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Egyszer csönd lesz,
s nem mindegy, milyen,
a csönd is lehet unalmas,
az ember, aki addig fél, amíg él,
csak mereng.

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le ezüst porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér, nagy úton át.

A gyermekkor tündérmezején együtt
jártunk, ő mutatta meg nekem a világot,
a tudomány és történelem titkait.

a mohában is akadnak képek a fiókok mélyén
bajuszos üknagyapákról s fejkendős anyókról,
s a mohában is szebb moháról álmodtak

Megy vézna fenyővel a hóna alatt
a sárban szegény: kalapja körül a
kedve leng ijedten, mint nyáron, sárló
tehénnek feje körül a méla bánat!

kifordul utánuk a csend
az ajtók száján
kifordul utánuk
a küszöb a kapu
és a sötét kapubálvány

A hó kifárasztott, vihar utam állta,
Pihenőt tartottam havas pusztaságba’,
Hullnak, egyre hullnak a fehér hópelyhek,
Elfedtek már mindent, mezőt, erdőt, kertet.

Oroszlán-szőke az új hó,
ma éjjel bűnöket old.
Sugárba-kövült hajamra
egyházat épít a hold.