Bárczi István

Zuhantam, mint a negatív kamat,
s egyben zokogni vágytam.
S látomásaim múltán magamat
itt találtam, e kórházi ágyban.

Egyszer, csak egyszer legyek jövőtlen,
gondoltam, hagyj el, képzelet!
Vissza a hegyek agyába!, mészkőben
bámulni alvadt, elmúlt képeket.

Használt szavakat cipelünk, idegen szájakban
megrágott pátoszt és kétségbeesést,
mások rettegésének forgószínpadán járunk,
a lexikonban feltárjuk az öregséget,
esténként eljátsszuk, hogy kitört a háború

Ezek csak gyakorlatok, ez nem az éden.
Az önszabotázs ceremóniája,
móresek torztükrében.
Évek óta nem nevettem önfeledten,
vagy épp tegnap, csak elfeledtem.

Ami a mélyben könnyű ringatás,
a kikötőben hajókat borít fel,
a partszegélynél sziklákat farag.

amúgy el tudod hinni
hogy valahol
most is bolyonghat
észrevétlenül egy bálna

Itt termesztik azt a harasztot,
mit nem pipáz el senki sem,
sem az urak,
sem a parasztok.

Szunnyadnak a missziós papok,
elfekvő, száraz farönkök között,
amíg a betegszállító utánfutó
felmarkolja és elviszi őket.

szeretek vásárolni (vagy szerettem?),
megszerezni javakat, amikről azt hiszem,
szükségem lesz rájuk. ennivalót, használati
tárgyakat. tolni a bevásárlókocsit
a szupermarketben. amolyan korzó ez is,
szembejönnek ismerősök, munkatársak,
ráköszönünk egymásra, szót váltunk,
megállunk a borospolcok mellett vagy
a hűtőpultnál. felmelegítünk emlékeket.

veszítünk
mindig csak valahogy szétbontanak
földbe döngölnek számíthatatlan kények

valahol máshol ácsolják keménnyé
sorsszekercék s csapózsinórok villanásai közén
az életet az igent a nemet…

Együtt tanultunk írást, olvasást.
Abakuszon számoltunk nimfákat.
Hálónkig kergettük őket, küszöbön
felejtve a szarvasbőrt.

Nálunk idősebb hatalom
élt vétójogával. Úgy döntött,
meg kell halnod.

Magánszféránk fehér látványkonyha
Bizalmasod kukkol, s köpködi markát
Míg beveted ágyad megnyugodva

Létezése te vagy, te csirke far-hát
Benned él s belopva mítoszodba
Kölcsönösen teremtjük egymás arcát

máról holnapra félek.
*
divatba jöttek az oltási fotók. de vajon ki készíti
őket? nem szelfik, mert akiket oltanak, többnyire
maguk elé néznek, s tekintetükkel látványosan
kerülik magát a műveletet. a kezük az ölükbe
hullik. de akkor ki csinálja a képeket? kit
kérnek meg? más oltásra várakozót,
nővért, orvost?

Falusi surmó létemre, városivá vedlettem.
Idomárnő – a nejem. Ma pediglen, vezér-
Oroszlán lettem. Bömbölő vad. Ragadozók
Ádáz ragadozója. Vakcinás feleségemmel
Szemtől szemben… Koronavírus, kegyelem!

a hús-vér édesanyanyelv barázdált
földrajza, szóhon szóhangulatos szómezőin
szógyökérből szóbokor, májusi szó-
zuhatagban szótőből nyíló szóvirág,
szócséplés után a szókincs szótárba való
betakarítása, ízes-zamatos tájszavak,
magas hangrendű dallamra mélyek
szívdobbanása, szófestés, szóképek, pajzán
szójárású szerelmes szópárok, szócsalád...

Én, mint hajdani nagyvad,
Ki űzte az áldozatot
És kivívta a tiszteletet
A társak között,
Most fekszem a pamlagon
És érzem az időt,
Amint tovatűnik.

semmi szarvasvadászat, semmi ragadozás,

csak a csomagolt párizsi meg a bégetés,

és nem léptem harmadikként a páternoszterbe.

Egy Ábel ivadék.

A fény porszemei között ülsz a
szobában az ablaknál. A nagy
csendben a köszönésem is felszívódik.

teremtett
világok határán
túlról jöttem feléd

altatónak
kutyák vonyítása
szólított fel
eskütételre ellened

Versmértékre szabok-varrok, csak hozd be a témád!
Hűtlen múzsádat. költőcském, hagyd a csudába,
mondd inkább, mi az óhaj. Elégia? Tán epigramma?
Hősi eposszal büszkélkednél? Megvan az ára.

Más ez a vers: arról szól, amire gondolni se
mersz. Miattad bántok ártatlanokat, a
szemeid miatt kerülök másokat: 2021 van, te
vagy a múzsám. Tudom, szeretsz, de mások
jobban szeretnek: és kegyetlen minden
gondolatod, mert képes vagy a boldogságra.

Alkonyatkor festek
piros tojást, kéket,
borozgatva megköszönünk
égi üdvösséget.

Tél veszíti ingét,
pirosodik Húsvét,
hamarosan hazamegyek,
boldog leszek ismét.

madarak szálltak le mellénk
mert azt hitték közéjük tartozunk
morzsáknak tűntünk és szabadnak
de ők mohón felcsipegettek

A seb szép csöndesen begyógyult,
– ó, angyalok, bús, kék szeme –
a seb már nem sajog, begyógyult,
– ó, halkan búgó, mély zene! –
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

szórják a legcifrább átkaikat

áldás legyen ami fejükre hull

mert látták a bénát útra kelni

megrészegültek hisz gyanútlanul

szürcsöltek a menyegző borából

s mámorával nem tudtak betelni

Szegény, bolondos, Cristoforo fattya, én,
hajóm Kelet felé ma is Nyugatra tart,
s remélek még csodát, hogy révbe ér a vén…
De bősz habok prédája lett a Móka-part!

Aztán nevetett, én megköszöntem.

Eldöntöttem, legközelebb inteni fogok.

És bár megkérdeztem volna. Elnézést Uram,

honnan tudja, hogy még találkozunk?

Mind elmegyünk, a ráncolódó make-upok alatt mind elmegyünk,
a LED-es mennyezet alól megyünk felfestett nyilakat követve
a mélygarázs felé, hitelkártyákkal telt zsebünk,
ki visszanéz, reklámmá változik, a képernyőre fagy,
végül mind elmegyünk, hiába kreditpontok meg bónuszok,
és táncolunk drogériák során a menny kárpitjain,
visz üveglift, betongyomorba vagy plázaég felé

míg a csapat lemaradó tagjaira
várakoztunk Becskereken,
a városközpontban egy
bár-kricsmiben, hol 50-nél
több Marsall-képet,
relikviát számláltunk össze

Törött kijelző. Jégrianás. A hó.
Ez minden és a semmi. Hamis. Való.
Állat-növény gyűlik köré most.
Mint kenyerét: a világba szétoszt.

Nyugtalan felrebbennek,
mint kik időtlen időkben járnak,
húznak új tájakra
– űzött vadmadár-sereg –,
torokhangjukon bús nótákat
dúdolva viszik múltjuk,
sorsukkal összekötve mindhalálig.

Mi voltunk azok, kik a hajdan megszokott
Limestelenségben a meztelenséget képviselik:
Észak-balkáni dél-magyarok,
Nemzeti nagyzolásban kisebbségek,
Kik hiába verik a sziklába az éket,
Csak egymás szívébe látnak bele.
Így tárult fel otthontalanságuk otthonos jellege.

Ma rendet raktam a polcomon.
Nagy port kavartam, csak amiatt pislogtam többet.
Előkerült a nagyapám régi pipája,
És előkerült egy régi fotóalbum.

egy vita közepén, háromkanyarnyira a kiindulóponttól.
én akartam, hogy ne légvonalban menjünk (ha már így alakult,
szenvedjünk meg, mondtam). (kérsz egy pohár bort, kérdezed):
ez volt az első kanyar. a visszapillantó tükörben a benzinkút,
amelyet éppen elhagyunk (adj egy kis időt, hogy összeszedjem
a gondolataimat, kérted). közben a térképet néztem

Azon az éjjelen róla álmodott a postás,
a kalóz, a mérnök, a költő, és róluk
álmodott az anyja, ez a homályos tudás
birodalma, amin csak ő uralkodik.

ma Vian a cigány fuvaros lova jutott eszembe
reggeltől estig egyedül húzta a rönkökkel
megrakott szekeret az állomás és a tűzifát
vásárló kuncsaftok lakcíme között

Mondják, az idő érted,
benned, s ellened múlik,
érted-e ezt a talányt?
Lajos, mi látszik onnan?
A világon túlról, hol végtelen
a magány.

És tudom,
Hogy hová rejtezel.
És tudom,
Hogy honnan érkezel.

Mindig egy a forrás.

Sütött biza, de hogy!
Fölöttünk nem voronyeci,
Sem hodáki-kékség volt – az
A folt. Ózonfolt…

Azt írta az angyal, hogy

udvaroljak egy kicsit, nem

lesz semmi baj. Ma van

a szűznek neve napja.

Nem vágyom már a holdra sem,
jó nekem a Csonka Beregben.
Félénk madaram, éji álmom
a szélszisszenéstől is rebben.

Jaj, hogy már a háztáji szél is
kígyó-lélekkel lett teremtve!
Hadd bóbiskolna, kínáljátok
jó tejecskével reggelente,

Magunkra kell vennünk a világ teljes súlyát,
és könnyűvé tenni, elviselhetővé.
Vállunkra dobni, mint
egy hátizsákot, és útnak indulni.

Látod a démont, ott áll előtted,
Fekete selyemmel ölel.
Borzong a lélek, segítségért kiált,

Szemedet fedi a sötét anyag,
De erős a fény.

Mágusok földjét érinti a szív,
íjfeszítő álmaink körbejárnak.
Parazsat eszünk, esőfátylak leszünk,
kötényeinkben diófák, ezeréves tájak.

A tavacska fölött Európa
leghosszabb fahídja, több mint nyolcvan
méter, pácolt akác lábazata
évtizedek óta meg se moccan.

séta közben annyi mindent látok tisztán,
hogy még az sem érdekel, hogy a bakancslistám
már hosszú ideje üres

De most mindig ellopod a fényt,
majd szőnyeg alá söpröd a tényt,
hogy az nem a tied, nem emberi
ahogy az éjszaka a fényeket
felénk kergeti.

Jó volna látni az arcomat,
látni az arcom a szemeiddel:
megismersz-e még?

Fél 1 van, mondom,
az órámra nézek,
múlik az idő.

Nézzünk együtt a Napba és vakuljunk
meg, csak történjen már végre valami. Legyen mire gondolni
holnap ilyenkor, lefekvés előtt két különböző városban, kétszáz
kilométerre egymástól. Közös emlékek kapcsoljanak olyan frekvenciára,
amit csak mi fogunk.

Álomnál pirosabb szigeteken,
füge illatú ájerekben,
mesékben megírt szférákban.

Partra szálltam.

Babekó mélán baktatott,

vitte a rárohanó tájat,

kerengett körben befagyott

tavai fölött az alázat.

Uram, oké, az édenből kirúgtál,
Kegyeidből az utamat kiadtad,
S üstben habozva fő nekem ki lúg már –
Ám versbe szállok még egyszer miattad.
Egyedül vagy, elvégre, aki hagytad...
S amit le kéne róni, lásd, nehéz vám.
Elme s ösztön, mi bármit is vitathat –
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!

pufók angyalkák
sűrűjében vergődik
az öregisten

krisztus keresztjét
magához öleli hogy
rajtunk segítsen

A kökösi hídon visszafelé halad,

zakatol és izzad szerencsétlen vonat,

csomaggal, küzdéssel jócskán megpakolva

kapaszkodik belé jövendőnk alkonya.

Néhány szakállas és bajszos

hérosz akik nem mítoszban,

kávéházban váltak halhatatlanná.

Spriccer* helyett fröccs folyt.

Kasírozott fegyver a diplomácia.

Papír alatt éles tőr.

És ne gondold, hogy kihalnak
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.

Rohanunk haza, újrarendezzük a szobákat,

holnap ne zúzzon szét a huzat minden poharat, tükröt,

az órát a falon; megjegyezzük, mi hol áll, hol állunk mi…

Aztán hajnalban útnak indulunk,

még deres az útszegély, a fákban szobrok méltósága.   

s mind, akinek őse magyar,

meg akinek szíve magyar,

s negyvennyolcban egyet akart,

sorba rendeződött hamar

látom nemzetem javát kisétálni a felzászlózott terekre / ünneplőbe öltözve / arcukon pirosrózsával a hidegtől vagy a pálinkától /

egymást gyámolító időseket / vihorászó fiatalokat / iskolákból kivezényelteket / négyes sorrá vastagodó kettőssorban / akiket magyartanárok kísérnek / fekete lódenkabátban / Kossuth-szakállal -és bajusszal / petőfis lázban /

Beteg szerelem a miénk.

Jelszavaink egymás torkán akadnak.

Mondd, Magyar föld,

Te hallod a dobogást?

A papa vad volt, csillapíthatatlan,

nekiment papnak, nemesnek, királynak.

Magamnak hasonló sorsot kívánjak?

Szívemben fortyog, fő a Múzsa-katlan,

          de gyöngyeimet én ebek elé

          sosem fogom dobálni. Íme, élek,

          hazugság volt csak a „vándorszínészet”,

költészetem halálom érlelé.

és többet nem beszéltünk friss fűrésznyomokról

sem a láncokról sem csavarokról amelyek

összetartották

egy fa volt a kertben és kész

El akarod temetni, és nem érted, hogy
mi miért a halálból táplálkozunk, ha
az úgyis nehezen emészthető.

felfűzték az ajtó fölé fagyöngyöd
megszámolták a fekete göröngyöt
borbátorság lányos házhoz eljövet
göröngyök közt lápi lidérc nem követ?
ablakon át beleskedik
fiú lánynak kedveskedik
süss, kék tűz

Irodalmi táborban, Zetelakán futottunk össze,
szilvapálinkával öntöztük meg a reggelt,
míg körbejártuk a kocsma feletti temetőkertet,
Szabó Dezső Elsodort falujáról fontuk a szót,
délután ugyanannak a lánynak udvaroltunk.

2002-ben
a román parlament
elfogadta a 118-as számú törvényt
amelynek alapján
bevezetik az érdem életjáradékot
olyan neves és tekintélyes tudósoknak
művészeknek íróknak sportolóknak
akik életművükkel maradandót teremtettek

Megint felhőkről álmodom,
s a kék tavat sötétre festem,
a parton még sincs lábnyomom,
csak csüngök itt, mint csend az esten.

Itt Erdélyben a suvadásos dombok
a férfiakban éjjel mélyre szállnak,
reccsenve nőnek meg a pofacsontok,
s a vízmosásos szemekben az árnyak

hosszan fekszem
így hullanak rám az utcák
nyerges utca kalapos utca
védcölöp út
takarjatok be rétegek
sok sok lépés futás
megállás taposás
fázom
az éveim ágyában

Tudatos reakciónak
tűnik. Mérnöki precizitással eltervezett,
józan önmérsékletnek. Holott zsigeri.
A test menekülésszerű válasza a másik
testre. A bőrre, a hajra, a nyakra, a hátra,
a lecsüngő mellekre, a megereszkedett
hasra, minden résre, minden hajlatra,
ahová az elmúlás savanyú szaga beeszi
magát

   Szőlőt káromolt.

Átkozott borvegyítők és szövőszéket

hátrahagyó asszonyok keserű italát.

Borzalmas álmot hozott. Ma már úgy

rémlik neki, mindig is vak volt.

távol a közel és közel a távol

csak szerelem, csak D-dúr, csak a-moll

az érintések pajzán praktikája

átfordul lángoló romantikába

és csillag-kirakósként vetül az égre

mindenségünk panorámaképe

Mónikák falják

az operatív törzs honlapját,

Lizák nyitják gumikesztyűben

a boltajtót. Kizavarta múltkor

a pénztáros. Nem múlt el dél,

sem hatvanöt. Kutyák csaholnak

szájkosaras gazdáikon,

kitchen-stricik, futtatják otthon az élesztőt.

kilókban adom le magamról

az illúziókat

lesem kíváncsian,

mi lesz a folyamat vége

– mivé válok.

Ebben a versben épül most a házad,

tágas, sokan elférnek benne,

az ütemhatárokba beméred,

kinek mennyi helyet, és hol hagysz,

majd kifested, berendezed a személyre

szabott rímszobákat,

ölelkezőket, párosakat és csonkákat,

a betűkből falakat emelsz magad köré

és amikor a villásfarkú fecske

          etetni kezdi fiait,

szélnek ereszti arcodat.

nem csábítod el gyönyörű szirén te sem

aszalódik a test akár a szilva egyre egyre

lelke már alig fér el benne hamarabb jut

szegény az égbe mint a negyedik em

Tegyük ki a falra mennyire szeretlek
és ha megijedsz tőle, hát tedd be a fiókba!

Fogadom, hogy te leszel a családom.

néha vörös ruhát vett fel

bársonyból készült

nagyon rövid volt

az emberek utánafordultak

az utcán

és ezt nagyon szerette

„Kantnál már minden megvolt”,

Mondta a csaj, s én bólogattam,

Mint aki érti, pedig dehogy

Értettem,

Rejtő-képregényeken szocializálódtam

A telepen,

S kívülről legfeljebb a brazil

Válogatott névsorát fújtam.

Anyám kétszikű rózsa, hallgatása csöndbársony,

kerítésen felfutó szára az ég felé magasodik:

Isten-oltotta nemes fajta, tudom, odaát is

levélkarjaival átölel majd, ölébe vesz,

s eldúdoljuk ketten azt az ismerős dallamot.

Lehetne így is mert lehet,

a fém olyan megengedő

és minden tűzben olvadó

szavunk Ég-rendező erő.

S azok a szétdúlt, illatos romok,

melyek szerelmeim helyén ragyognak,

mind, mind

Istenre maradnának?

Függönytelen, nagy ablakain át
utcára néz a lelkiismeret.
Stockholmban szomorkás a tavasz.
Egész nap esett.
A hétköznapi vágyak hagymarétegek,
lefejtik őket rólunk a hírek.
Remélem, jól vagy, hamar viszontlátlak.
Ha nincs így, kérlek, azt is írd meg.
A lángok közül csak a legfontosabbat
mentjük ki, hát ez is ilyen próba,
és közénk áll a félelemben égő,
karanténba zárt, bénult Európa.

Beleőrülünk a keresésbe,
összetaposunk mindent,
hogy nyomára akadjunk
a szélfutta hajlatoknak.

Itt van a tél, Anya,

segíts a századomnak,

rakj rendet még a polcokon,

a sötétség ellen elveszünk!

Mintha létem léted volna,
egy ritmusra őszül hajunk,
én nyalogatom sebeid.
Látod te is, egyek vagyunk.

néha elfelejtek csomót kötni a nyelvemre
rajzolhatnék egy vaktérképet hogy hol
és milyen napszakban szólalhatok meg
úgy ahogy szeretnék
vagy csak bájolgok mint egy egzotikus állat
megjátszott angol kiejtéssel aki képtelen
dönteni arról hogy a piros vonal melyik oldalán
van a helye

társalogtam velem a lombtalan fák alatt,
körülvett mindenféle titokzatos árnyalak

sose tudom eldönteni, hol vagyok.
mert szerintem akkor is ébren vagyok,
ha éppen hét ujjam van,
pedig tudom, csak ötnek kellene lennie.

Herceg, ládd’ világunk menten összeroppan,
bár kézben tartják királyok, pápák, papok,
mégis koldus kuporog minden sarokban,
hát nézd el nekem, hogy erről nem hallgatok

Nem elszakított országrészekről beszélek,
– már arra is emlékeztetni kell, hogy emlékezzek –,
csak a szoborról szólok. Szobrokról.

A nép véleménye mint
a pestis, magát a népet
ragadja el,
minket falak és őrök
választanak el
mindenféle kórtól.

A járvány magától abbamarad.

szeretem ezt a földet
a megtartót bárha rajta
inkább csak öltek
és olykor puszta volt
vagy azzá tették

lovasok a sűrű ködben

jönnek jönnek egyre többen

így jönnek már sok-sok éve

minden percbe’ hazaérve

Hisz szívalakja volt a parti kőnek,
folyó-csiszolta (rajta még a nedve);
a kőszirének édes álmot szőnek,
de megrepednek kőfiút epedve.

Anyámék egy ideig ették a fakérget,
de úgyes sok volt a száj.
Mámám hát elhatározta,
a gyermekeket elküldi Zilajra,
pedig Sarolta még belépisilt,
s emiatt utólag kiderült,
kint altatták a tornácon.

Ragyogó kristálypohárból

kristálytiszta vizet ittam:

olyant,

amilyennek képzeltem a lányt,

akit szeretni fogok,

s aki szeretni fog.

A mélyben a napfény színes foltokat fest,
s leng tétova raja hínárnak és sünnek,
s a lila medúzák lebegve eltűnnek,
hol az árnyak sűrű hada olyan, mint az est

Csendben duzzog a távirányító,
A tévé lassan műkincs lesz már,
Híradó helyett a nagy kék szemek