Poloma Máté Pál

A tájba olvad, csillagot határol,
s illő módon mereng a mindenen.
Szememre olvas, verset ír magáról;
színesre festi azt, mi színtelen.

Ez még barátság, az már az agytröszt,

szűk rés határol, percnyi a váltás

a tiszta nyál és fuldokló hab közt.

Eddig a mélység, ott a kilátás.

Nem is boldogtalanság, nem közöny.
Nem is magány ez és nem is komorság,
nem ölt előtted teljes, tiszta formát:
csak árnyát szemléled a térkövön.

talpunk alól kiszökött a part
a hűvös fátyol ránk hullt eltakart
kúsznak felénk a házak a parkok
becsukta szirmait a nap
vér csillog a vízen

anya és lánya sétált karon fogva
az anya élénk-halkan mesélt
a lány néha magabiztos
szelíd hangon válaszolt
tapinthatóvá vált akkor
a decemberi hideg

A sárba tiport leveleken
Isten üzenete olvasatlan marad,
valóság és érintés között
túl hosszú a várakozás.
Alig mozog a Csend.

tennünk kell azért, hogy ne vessen vissza
a tenger minket mérges tekintetével
a habokból a kőpartra.

rossz csípőimnek szárnyat festek
hosszú tollakat a madárnak
fényes grádicsokat az elmenőknek
és térképeket az érkezőknek

nem lehet így verset írni,
mégis, és innentől fogva
hazugság minden gondolat,
apám hangja megnyugtatott,

generális csel a nyelvi
hunczutkodás, afrikai
romantika,

kút vagyok
véges
hideg
reménnyel
kivarrva

           Szeretném megírni a májust. Ahogy lehet(t)len. A fűszálak ízét. A tapint(hat)atlan érzést. Nem.
           Vagyok Egyedül. Ott van a levegőben a szerelem. Az élet(em) iránt. Feltárja magát. Jelenések.

Ha már a bájvirágok mind elhullatták a szirmuk
ha már a gyöngyszerelmek többé nem érdekelnek
Ha már végleg magad vagy mert felesküdött minden
ellened s már csak kérni tudod a szerelmet

ez fájó ugyan
ámde
:
elfogadandó
rögvalóság

Írok, áthúzom. Felállok, lefekszem.
Jövök, megyek, csak teám gőzölög.
Semmi izgalom, zaklatott kíváncsiság.
Az idő sóval hinti be a reggeleimet.
Kortyonként elhatárolódom.

a kattogó sínek fölött
ki jár, kel, tanul, dolgozik,
feltámadásba öltözött
hemoglobintól homlokig…

Hej  azok a marosvásárhelyi hatvanas évek!
Kávéházi asztaltól asztalig bógenyoztunk,
seggére vertünk a pénznek, s mentünk tovább
egy házzal.

Gyapjas kis jószágot
viszek ajándékba. Aggódom,
túlzás az első alkalommal.

Elmondanám neked,
és magamnak is:
a múltat nem érzem,
a sors balga vagonjai kisiklanak,
csörömpölnek visszafelé az időben.

Rám párásodnak lekopott
bőröm alantas darabkái;
később megtörlöm – ahogy
szemüveget illik –, hogy lásson
a testem, majd mikor kitisztulok;
észreveszem a torz vonásokat,
és éget a lekapart bőröm.

Elmerülök testem kútjában,
és egy új dimenzióban
próbálom kiszáradt lelkem
rétegeit megtölteni.

hiába jönnek enyhülést hozó
délkeleti szelek
házam díszei
az ezer szélcsengő
mind néma marad

leküzdhetnéd a fenntartásokat
de bohóc vagy és áldozat
békétlen és kiszolgáltatott
mezítlábas árnyék

A Kolibri színészeinek
szerző hazamegy
üres lakás a szeretet
hátrahagyott jelei után kutat
kedvetlenül és kapkodón

És bejött hozzá a homályos ősz is,
szél zönög nála, s lefolyott a gyertya
gótikus csipkén, beragyogta álma
szőke szakállát.

hasztalansággal
múlt el a nap, jó lenne
aludni végre,
fenn bíbor füstben
kúszik a Hold, rímeket
karcol az égre.
…

Arról híres
Dénes herceg,
van kalapja
tizenkettő,
ha mókázni
támad kedve,
legjobb mégis
a legelső.

Remegő, moly szabdalta lámpafényben,
merlot illatban andalgunk álmatag,
közel húz magához a járdaszélen
egy esőfüggönyben foszló árny-alak.

Ki viszi ki karjában tartva
a csivavát a szemközti parkba?
Ki viszi el Pakson át Vácra
a kis csomagot félve, fázva?
Ki viszi ki nagyikát bőgve
halottak napján a temetőbe?

öt vers másfél órán belüli megírása után
a manchaster city lipcse elleni meccse jutott eszembe,
amikor halland-ot az ötödik gólja berúgása után
lehozta guardiola.

Mily impozáns szentélybe jöttem múlton,
s az Andokon keresztül, éberen,
most szívemet vad végletébe fúrom,
a fény liturgiáját éhezem.

Mi cserélhető, mi az, ami nem,
mit dobtunk el és mi az, amit őrzünk?
Mely beszéd marad végül az igen
vagy csak a nem?

Gyönyörű vagy
Puha lényed tétova fényben világítja meg
Rejtett vágyam árnyékát
Édesség az illatod
Ami nem hagy békén
Mert nem tudok nyugodni

Szégyen, hogy a cipőd talpa karton,
csónakod lyukas, tört az eveződ.
A túlpart homályos, távoli erőd,
elhagyott gyerekként botorkálsz a parton.

Már nem akarok boldog lenni,
nagybetűsen, hogy zengi a dal,
a vágyak is mind őszbe hulltak,
nem lelkesít már diadal.

Abszintzöld a tavasz, dinnyepiros a pipacs,
csibesárga a csipkefehér kád szélén a szivacs,
Csontváry-kék a busz, szénasárga villamos,
színezett a világ, szinte virágillatos.

A vígasságok teljéből indult az utazó,
az ég kupolája madárszárnyat vont fölé,
magány várta és egy csörgedező forrás,
úgy érezte, ő sem más, csak szerencsétlen flótás,
aki elveszett, kit árbóckosarából kiejtett a remény,
(aki) volt gazdag, és volt szegény.

Azon a nyáron a nagybátyám betegsége foglalkoztatott, játék közben is sérülése okain, a tragikus esemény mozzanatain elmélkedtem. Furcsa álom kuszaságával követték egymást a feltételezések, zavaromban képtelen voltam eldönteni, hogy a képzelt világ vagy a valóság tűnik hitelesebbnek.

A mi Tiszánk nyelvünkben és irodalmunkban él igazán. A mi Tiszánk ugyanis a legtöbbet megénekelt folyó. Leginkább Petőfi Sándor A Tisza című verse kapcsán ismerjük. Ámde Juhász Gyula A Tisza című párbeszédes versében a Tisza összes, ellentétes tulajdonsága megjelenik.

Gonosz és Fényes, gebém, paripám,
Egyikőjüknek halnia kellene,
Gyönyörű fakóm, fekete
Szőre csillan a sötétben.

Nem szeretek emlékezni mezítlábas éveimre,
mégis imádom a fűvel benőtt, gazzal borított
helyeket, melyeken egykor lábam taposott.

Isten, teremtsél földet,
tengert, s füvet is, zöldet!

hol csak iszapos jég volt,
legyen ott mától égbolt,

s ha a Hold rajta feljő,
villogjon fönt a felhő!

s ha kezed megteremtett
annyi sok házat, engedd

lenni a folyók mellett
Kolozsvárt s Budapestet!

Hazámnak szentje, nagy királya!
Tisztelni meg nem szűn' e nép.
Kezében a kereszttel állta
Meg ezer éven át helyét.

soha ne engedd el a kezem
csontujjaim hazavárnak
míg lassan elfogyok a rózsatűzben
lehajlik a dél keresztje

Vajúdik az alkalom. Tolvajt fog szülni újra.
Rossz idők járnak, és a születéshez
méltatlan minden körülmény,
a jó irányba semmi nem mutat.

nem tudom végül
kinek mi voltál
kinek fehér
kinek sötét
volt az orcád

jelen lenni jelen lenni
ó igen voltam jelen
elbabirkáltam egy-két jelen
lekoppan majd a kézfejem
mert végül akar nem akar
aki kitakar mindent betakar

Ugyanabba a földbe kerül a mag,
ahová a megfáradt vándorok.
Az egyik szárba szökken,
a másikat bekebelezik a csillagok.

fantázia az ilyen világ,
ami édes, de belülről kirág,
s ereimben kerti virágok magjai
keringőzve süllyednek le a mélyre,
valahova szívem fenekére.

Szombatokra jön vasárnap,

    és tovább az új napok…

Tűnt tejút emléke ráfagy,

    tükrözik az ablakok.

Délután utolsóként jön értem.
Szememre húzza a sapkát, a szövet átázik,
nem látom, de mondja, ha késik is, egyszer itt lesz, öltözzek.

Lámpát olt és megszűnik létezni.
A világító csillagmatricák közt békepornak álmodom,
mit nyomtalanul elfúj az űrbéli szél.

üres árok néz fel
minden este a holdra
eltévesztette az istennőjét
csúszós vagy és hideg
utálok hozzád érni
de tudom hogy én kerestelek

Levetted kalapod és köszöntél
a nyárnak, s a folytató szó
szádon maradt hirtelen.
A jegenyefasor sudarai,
mint néma felkiáltójelek
szemedben. Harangszó
hintázik fölöttünk a magasban.

Szél kavarta lomb
a szikesből
elkerített udvaron.
Hazavezényelt, hazavezérelt lélek.
Gyámoltalan és sugárzó.
Elképzelt törzs,
köti a földhöz.
Kerítések emléknyomai.

Őstelevények az emberek is
átlátni molekuláin angyalokon
egy hegylakó leszáll a világba
a lélek nem létét gyilkos ösztöneit
a maga módján majd vigyázza

Fogad körül kiporlik a nyelv, megízlelik,
vajon milyen volt csókod, közben
beleképzelik szemgödrödbe a nyugalmat.

A szőkeséged nem volt az enyém,
A síma selymet játékos kezem
csak bátor álmú ritka éjeken
fonta fonatba. S úgy hívtam: Remény.

a tükör előtt állnak
hátulról öleli át
húsában hallgatja a fiatal test
befelé erősödő és táguló rándulásait
a kezét nézi mely végigcsókolja
a megtalált összes hajlatot
az összes lüktető kitüremkedést

                              A pont-sűrű
                     egység-mag szétfeszül,
              felrobban, kitágul, teret teremt,
           időt szül, fodrozódó csillagháló-teste
        virágzón várakozó spirálkarokat tárva kér,
      s a széthullámzó világhajnal teljesedést ígér:
     már lüktet az ősplazma, de felbukkan-e a hős,
     akivel e táguló tüdejű őstest kezdettől viselős?

Hány légihatáron átívelő, nemzetösszekötő…
Jóval az elmeszelt-maszatolt felhők fölött,
A Kárpát-medence – látványfelhői fölött, ó,
Istenem! Akárcsak a Költő plátói kedvesének,
Milyen volt szeme kékje? És mégis-mégsem…
Éhkórosidő. A Föld prótézise mért reccsen.

Ölébe vett, vitt s a fekete torony,
fényárban úszó trónjára ültetett.
Gyerek voltam, újszülött magzat,
köröttem láncon a pokol vak rémei.

Nem vagytok itt,
lassan nem vagyunk mi sem,
utórezgései vagyunk valami jónak,
nem sokat ér ez a mi lenne, ha,
körbeölel, elkeserít, bezár,
nem lehet szabadulni tőle,

tüskés pamacsvirágok
vesztik színeiket
nap mint nap,
helyükre monokróm
betonoszlopok lépnek.

később a ködös város terén eszméltem,
a délelőtt kusza óráira nem emlékszem,
csak hogy félbemaradt egy kényszerű
mozdulat a vörösen repedező ég alatt.

Emberekre szomjazom,
akikkel együtt
nekivágunk a hegyeknek,
fel a magasba
hibáktól, bűnöktől megsebezve,
hozzá egyre közelebb.

Sugár hajtott, ha szabadságívet húz,
De, rád szakad újra meg újra a múlt,
S nemlétből fogannak a létkérdések.

Szertenézek
Karcsú napsütésben,
Fejem fölött nincsen glória.
Tétlen számnak illene most
Valami idétlen fohászt mormolnia.

Közben észrevétlen szétfolyik Dunában
arcomon a ránc, ami apámra hasonlít.
Vele hasonulnék bele abba a lélekbe,
aki szobamagányban eljátssza, hogy vagyok.

Térjünk be Balatonszárszóra,
ide a restibe pár szóra.
Közelében egy műemlék:
Igazi nemlét s mű-nemlét.

kobaltkék arany
porban a boltozat
csillagos karéja
repce és búza
közt vörösen ég

Szelecske, légy illedelmes,
Porfelhőket ma ne kergess,
Kötélről a mosott ruhát
Furfangosan le ne cibáld

Kedvünk égi mezőkön szárnyalt,
fiatalok s vidámak voltunk,
hogyha utunkban volt, az égről
még a Göncölt is félretoltuk.

                 A falról
      érzések funkcionálnak,
          a padló zsibbad.
             Hajszálerek
             pulóveremen.

Nem tudom, hogyan és miért,
ma mégis megküzdök az árnyakkal.
Kilépek önmagamból. Ráfeszülök a keresztre.
Sebesek csuklóim, bokáim, s légbuborékok
hadai zúgnak át hörgőimen. Aknák. Ezek kísérnek
a túlsó partra, miközben alázuhannak a bombák.

a gesztenye amit az udvarotokon
találtam és éveken át őrizgettem
az íróasztal fiókjában hosszú fekete
hajszál és egy gyűrött levél társaságában
az egykor mosolygós gesztenye
ráncos lett mint mostanra a mi arcunk is

a festőnő Van Gogh képein töpreng,
mint a napraforgókról hiányzó vad-
méh, az igazi művész nem ismeri
a mértékletességet

Az élősködője lehetnék. Meghúznám
magam két bordája közt,
és istent teremtenék a száján túlra,
aki megóvná faját utódaimnak.

Megszültél
millió jajoddal,
tápláltál
ezer örömmel.

Tompa orrával
tányérnyi tekintetével
totálkék szemével
telicsönd fülével
takonysárga hajával
jobban illet egy festő kékeszöld korszakába
mint egy fásult város októberi ködébe.

Aztán galacsinná
gyűrtem e percet,
ahogy rontott verset
hordozó papírral tenném…
Tudva, hogy egy semmibe
nyúló délutánon
a legnagyobbakkal fogom elhagyni
azt az ideiglenes tömegszállást
egy hideg folyosó neonjai alatt…

Ssss, ssss, ssss, ssss,
hallgasd csak, hallgasd,
hogyan beszél a tenger,
elsuttogja álmait,
ssss, ssss, ssss, ssss,
mesél a felhőkről,
gyapjas bárányokról
az égi karámban

Szép folyó az East River,
csak nem mindegy, hogy kivel
ül az ember itt, a mólón,
s meddig: egy életre szólón?

Akiknek adtam szót, gondot, erőt,
akiktől elvettem, mit adni bírtak,
akiket nem bírtam szóra, elviselni,
akikkel jó volt lenni, lépni újra

A csapos tudja mi a dolga
készpénzt fogad csak el
nehogy be kelljen ütni
mert ha beütné akkor
talán tisztességes is lehetne

Rémálomban meztelen
menekülök nesztelen,
áttetszik bordán teremtés,
Éden fájába nevet vés
éles bárd, énekes bárdok,
kereszt- és bálványimádók
uszítva egymás torkának
levegőt belém fojtnának

akár a döfött dúlt állat,
sárban, lápban lépve,
kiontott végrendeletét
vérrel véste létre

felhőbő kebleken,
lőtt seben át,
skarlát Nap áldta rá
alkonyát

Portrékat mintázok a szélnek,
műhelyemben folyton szárad az agyag.
Megvárom míg elöregedik a bőr,
majd utána viszem fel feszes vonásait.
Elmállik, felvázolom a csontszerkezeteket,
kihal a test, a lelket gondolom tovább.

Éjszaka van.

Mély. Csak a hal

csobban a tóban ma.

Csónakba szálltam, távolra lökött a part.
Imbolygom a tenger közepén,
a csónakomon aprócska, pici lyukak,
egyenként próbálom őket betömni,
így elhárítva a süllyedés veszélyét.

A fény kihunyt, bolyongok kedvtelen,
a csend kísér, csúf árnyakat mutat.
Hol jártam én? – a választ nem lelem,
ködlő homály rejt partot és utat.

ez a világ nem az enyém –
a virágok, mint tojásba fulladt csirkék,
rügybe halnak,
elfogynak a fecskék és a méhek,
a fellegek mérget csepegtetnek
                          a védtelen tájra,

rezgő finom berendezések. csattanó
könyvek a padlón. vibrál mozdulatlan.
kezem az arcom elé ha érzem. egykedvű
lárvaállapot. az üvegre. így fogva tartanak.

miért megy el az ember egy olyan helyről
ahol tovább már nem maradhat
miért nem marad az ember egy olyan helyen
ahol élni már lehetetlen?

nők halnak ki karjaimban
naponta.
a fajfenntartás célja nélkül
hasadnak
ketté középen.

Hogy mikor zárult
be mögötte, arra már
nincs adat.
Megszokta az elhaladó
lépteket is.
Megáll, elindul, nem
nyit be soha, mégis

Legyek hát takarhatatlan tájseb,
napelemfarm a domboldali búzatáblák
helyén, kólásüveg az óceán árkaiban,
bomló szarvastetem az út szélén?

besüt a nap

megvilágítja a szállongó port

jelezve hogy itt vagyunk

súlyunkat toljuk a padló felé

fölvesszük amit le kéne tenni

Az ég felé tör a teremtmény,
vérmes szeme megszállottja a kéknek,
űzi, repülve hasítja a párát és a deret,
majd – elérve a jeges, isteni mennyezetet –
porrá őröli a tollakat a csont
és a szárnyak adta lendület.

Mi dolgod e világon, ember?
Szót, mit papírra vetsz s kimondsz,
mondd, honnan vevéd?
Égi fuvallat az, lágy szellő, mi arcod
simítja nyári hőségben?

Piszkos vonatablakok
Titkos kilátások
Csendben morajlani
Tanulok
A szél rezegtette fűszáltól