Kovács Újszászy Péter

Mint fűvel terhes föld olvadás alól,
Kivillan a nemlét a lét mögül,
Hallod, hajnalban rikolt a kakas,
A tolvaj hold fejvesztve menekül.

A vágyam pókfonálon elvezetne,
hogy rátaláljak röpke perc alatt
tüzes nyaramra, végleg elveszettre,
ha már kacagva tőlem elszaladt.

Soha nem láttam még élő bálnát.
Úgy próbáltad nekem elmagyarázni,
hogy akkorák, mint az a domb, ahonnan
a faluban, ha valaki sír, mindenki
hallja.

Hallgattam, ő utazott.
Mezítláb futott egy zuzmós
tundrán, átkelt egy kaktuszligeten.

emlékszel a hamvasztó nyarakra?
véresre martak a pőcsik-legyek.
burjántól zöldülő kezekkel
kapáltuk a málé végtelent.

Réteg a rétegen.
Látni minden lépését a Földnek,
s a Bárányt,
ahogy visszaparancsolja
a frissen fölvirágzott földgyalukat.

Mama azt mondta, olykor az angyalok is
a senkiföldjén üvöltenek,
mint te vagy én.
Hiába kérdeztem,
kikből lesznek angyalok,
nem felelt, arca sem rándult,
csak kötötte tovább a lila szvettert,
amiben évek múltán elaludt.

Messziről a város csupa rom,
árok, gödör, torzó, anyaghiba,
s nincs szebb nála, mikor felöltözik
az alkonyat rongyaiba.

A szél a parton megpihen,
a lombok árnya hallgat.
A fák közt nem jár senki sem,
a csend dajkál egy gallyat.

Mintha táguló múltban élnék,
az ige épp most mállik atomjaira,
új világvallás készül isten nélkül,
a szentélyben lepergő vakolat
csípi szét a visítva görgő
dagadtra hízott patkányok szemét.

Bennem a büszkeség más emberré vált,
csak peremérzelmek vándorolnak a tudatban,
bizarr immunrendszer a tagadás.

Annyi mindent kéne,
de ölembe a tétlen elmúlás
macskateste kuporodott. Melegít.
A mosott ruhákat összeszőrözte megint.

sárga az ég alja, a metszett
fák törött ujjakként tartják
ezenkívül nincs semmi
ami nehéznek tűnhetne
a pázsit foszlott harisnya
anyaghibák a tengerszemek

A szétgurult gyöngyök,
mint meg nem élt pillanatok
süllyednek egyre lejjebb
a nyár havába.

mint tüzes lelkek a nyári nap éget
minden sugár a vágynak üzen
kókadsz majd ősszel fagy látogat
a föld befogad meghalsz a téllel
süvölvény zölden kelt a tavasz

Ne győzd meg,
csak légy önmagad.
Bárhol is kezdődsz,
bármi jelzi bevégezted
a világot csak nemrég kezdted.

becsomagolták
az életük fontosnak
vélt maradékát
szerteszét hever
ami szerethető volt

Sötétedő, huzatos
utcákon langyos
szél újságpapírt
görget.

Hogy megmaradt, hogy élve, az a bűn.
Járkál, tenyészik – emlékeztetőül.

Befejezetlen, nyugtalan gödör.
Magába szippant minden vélt tilalmat.

Egy érzés, mely mágia.
Két lábon jár. Az erekben.
Úszik, röpül – gazdájával
Egyetemben. Oly súlytalan,
Hogy! A Földnél is – nehezebb
Lévén, bezzeg – mi a titka?

a kis szeglet
ahol majd hó esik
és vigasztalanul szállingózik
hull akár a múlt
reggelig s még tovább

Anno elfolyó év június végi pirkadatok előtt
rácsodálkozhattál a Nap bolygóinak rokoni
szíveslátására, ahogy ünnepi pompában sorakozva
utoljára Zolta, Árpád fia láthatta 947-ben talán
a magyarság jövőjét eme égi jelenségből kiolvasni

attól kezdve a többi lánnyal
nem foglalkozott másnap
reggelinél leöntött kakaóval
és megtépte a hajam mert
elfogadtam a bandikától egy negrót

Egyél agyat! Gyakorolj, eddz szelíd állatokon!
A csirkéé gyenge, a disznóé ízletes,
s míg az emberhez eljutsz,
nos, míg az emberhez eljutsz,
ez az út hol vezet?

Anyanyelv alatt másik nyelv van,
néhány szóban egy másik késés –
„Mein Schatz, ne várj. Későn jövök.”
Tekintetünkben: visszanézés.

A pavilonban összetapadva
rángatóznak szerelmes árnyak egy
magunk mögött hagyott életből.
Dohányfüst száll a hűvös ég alatt,
odabenn, az ablakon túl pereg
egy némafilm a családtagjaimmal.

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?

„A béke harcosainak seregében” –
Imre, ez egészen felemelő.
Halál a jobb-és baloldali elhajlókra (is)!
Legyen – van! – mit szavalni tűzről pattant
unokáinknak is dicsfényes vénkorunkban

A lélek dalban ünnepel,
a szív is ritmizál, dobog;
az árnyak akkor tűnnek el,
ha szárnyra kelnek holt sorok.

úgy látom hallom a világot
ahogyan rügyező ágakon kútostorok közén át
hozzánk betör
szügyig gázol a kertben illemtelenül
s tán öldököl…

kedves Feri STOP arra gondoltam STOP
létrehozok egy emlékbizottságot STOP
minek feladata STOP márványtáblát állítani
STOP valamennyi vendéglátóipari egységben
STOP hol volt szerencsénk STOP a Golania Magna
szellemi szövetségről STOP szakmailag egyeztetni STOP

találd fel magad,
építsd fel magad, építkezzél,
jelöld ki saját magadig
az oldalvonal szélét

Hiába árasztott gyöngyházfényt, igaz-
Gyöngyház fényt – a sárga-
Hideg puliszkahold... Toprongyolt
Az Idő fél lábon – dedzseábá*, és!
Mégis megvirradt valahogy.

Ismételgeti: „nem reagál, felel.”
Izzadó kéz a zsebben. A tavaszt
betörte a nyár, bélyeget ragaszt
az idő szemére, s forrón rálehel.

Örvendjetek, ti olvasók, ti mind,
Adyt meg Kosztolányit gyászolók,
Akik szenvedtek olvasáskor untalan,
S akiknek elnyomás a posztmodern!

ahol akármi megeshet, kigyúlhatnak
meteorok, összeütköznek párhuzamos
végtelenek, feketelyukak nyelhetik
nyelvük a stresszben, amíg a szél
a ruhák szegélyébe kapdosva utolérné
hópelyhekként hintázó szirmok közt
szíve választottját, az egyetlenegyet

Óbudán nőttem fel,
a kiscelli kastély alatt,
a Bécsi úton még kalauzos villamos haladt,
a sikátorok és az óvópincék voltak búvóhelyeink,
emlékeim úgy lebegnek előttem,
mint esti szélben a selyeming.

Amikor először jártam Kairóban,
nem értettem, miért nem fejezik be,
öt emelet vagy huszonöt,
minden épület befejezetlen.

Tükrökből melyik arc figyel?
Rég eltűnt nagyapáinkra ki ismer az
utcák mély pocsolyáiban?
Emlékük csöpög és hűl ki az árnyviasz.

Mikor a hegy tetejére értem,
s a csúcs hűvösétől lehűlt
verejtékcseppek elégedettségében
fürdő homlokom megtöröltem;
lepillantottam a mélybe.

Cibálja a szél a fákat,
kiáll a szürkeségbe,
hagyja, hogy eső mossa
fénytelen bőrét

becsapódik a kocsi ajtaja,
bezáródik a légtér.
nő a levegőben a nyomás:
cseppeket présel a szél.

hosszú éveket évtizedeket eltöltenek úgy
hogy a pontos történetüket senki sem tudja
rekonstruálni retusálni de hát minek is
az ember egyszerűen kihozza belőlük
a kihozni valót beviszi a bevinni valót

Csak nézőpont kérdése ez.
A füvek karcsú tornyai.
Fent pár apró madár evez,
Bogárnak berregését hallani.

Égő őrtüze pislákol még végig a parton,
csillagképe a múltnak, reszket a fény Danubia
tükrén, jelzi riadtan a mának, hogy felidézni
hősi világot már nem elég, mert fárad a nép és
kőfalrendszere nem képes már győzni a sok bajt.

Veri az eső keseredetten a vizeket.
Sürgős lenne azonnal parancsolni,
de kinek?
Vízhatlan őserdeinkben a könyörgőt
ugyan ki menti meg?

A padlón fekszünk,
borostád homlokomra
tetoválja
naprendszered koordinátáit.

Megbüntette a Teremtő,
Mic bánnénak nőtt a gondja,
hét fiat szült kínok között,
mindegyiket megátkozva.

E tágasságban, látod,
nincsenek határok,
pontnyi bár a tér –
tér feszül a pontban,
ami innen óriási,
csöppnek tűnik onnan

kilépek az ajtón,
részeg keselyű köröz a várban,
lelki béke legel a háztetőn,
a pillanat remeg a retinámban

És ahogy ott ült azon a pár
négyzetméteren,
érezte, miként önti el
a magatehetetlenség,
a fáradtság mivoltja,
ahogyan embert még sosem.

A múlt kísért, a most, akár a börtön,
nehéz idők, sok minden hasztalan.
Mi összegyűlt, a holnapokra költöm,
a jóslatoknak szörnyű hangja van.

Egy folyamatosan változó multiverzumban.

Hogy ha felébredek,

érezzem megint,

Veled még mindig,

működik a mi kis privát utópiánk.

Erdős ormok alján völgyi sík felett
Siető kis csermely kunyhóhoz vezet.
A kunyhó ledőlne, hogyha régi fák,
Régi ismerői, nem támasztanák

Újabb fél év telik el, innen nézem, hogy múlik az idő.
Hogy nőnek a ruhakupacok a sarokban, hogy sosem veted be az ágyad.
Hogy már hetek óta ugyanabból a bögréből iszod a kávét.

Talán a tej, nyakszagú sálak,
macskaszőr vámpír-számolgatása.
Gyeptéglákon hajnali fejtetők,
hasizmok hipnózisban.

Ne tekeregj, trükközz,
orra kanyarfúró,
úgyis megtalál majd,
gyors, mint egy torpedó.

Akár egy Franco Fontana-kép. A repcetábla sárgasága megszentelt aurájával felkavaró kontrasztot alkot a tiszta kék éggel. A táj, ha mentesül minden emberi létezőtől, az időtlenség illúzióját kelti, mert mozgásai nem rendelődnek a temporalitás alá, az értelem nem szervezi az emberi léptékkel mért időhöz a testeket.

Utolsó fityingem is elköltöttem
vettem dombot s madárcsicsergést
gyökerek termés-ígéretét
ricsajt és hegycsúcsig törő dallamot

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Én Istenem, jó Istenem, mondd,
A májusi Szerelem, miként szépül
Estére kelve, és! A nyárérlelő, áldott
Állapotú – édenünk hevében?, s! A
Csillagok, hogy alusznak éberen –
Búzavirágok szemében, éjjelente.

Szánalmasnak nevez,
meg öregnek,
a sokadik feles után
megy is tovább

előrenézek
bár nem tudom
hogy az merre van
pozitívan gondolkodom
még ha elhullik is hajam

a sirályok mintha csak szertartást
végeznének a felszínen, felhőként
úszkálnának álomszerű látomásaim
között, ringatóznak régmúlt történetek
néma mélységei fölött.

Hagyod, öleljen a simogató víz,
talán magzatkorodból e megnyugtató béke:
mintha őstengerbe merültél volna alá,
meleg, elringató óceánba,
hogy álmodhass végre ismét.

És akkor reggel lesz,
és fehérek lesznek a falak.
Pillanatnyi csend, a szoba levegőjét
megüli az új bútorok szaga.

Mutatóujjammal összecsíptem
a fényelnyelő sávokat,
s a tűrődések helyére ráképzeltem
egy idegen tenyér térképét.

Kihunyt a régi tűz, az éj ködöt szitál,
dereng a lámpafény, sötét a macskakő;
köhint a kósza szél, a fák között zihál.
Parányi most a lét, de árnya nagyra nő.
A hitre szűk e test? Avagy felold a tér?

Egy öröklét már eltelt,
mire eszünkbe billen:
a vége nem az ember,
hanem a minden.

csupán ki kellett
volna nyújtani a kezed
angyalt érintesz-e
vagy puszta eget

Mert fölemeltetnek akkor mindenek,
akár az énekek, a templomok, a várak,

és följönnek belső napjaink,
mikor már nem a test vet árnyat.

Mert úgyis elfelejtenek
minket – mondtad,
fekete föld alá rejtenek, és
megtapossák a rögöt deszkakoporsónk
fölött, hogy a bűnössel együtt
a bűnöket is
elrejthessék

keselyűk szállnak európára
meghonosítják a békétlenséget
kikapcsolják a hallókészüléket
hályog esőz a szemük előtt

de már csak a perzselő sugarak
éreztetnek bennem valamit:
szerintük jól áll nekem a sárga,
de a barnával csak óvatosan.
mit mondjak?
még a levegő is aszalódik
körülöttem.

Behuzaloznak,
belém fonódnak az istenek,
mint egy éveken átkötött gyapjúfohász,
lassan a világ teste köré érek:
most én melegítem őt meg.

hajrá hajrá kiabálják
menjél mit állsz ne hemperegj
nem olyan könnyű a lélegzés
ha nincs az embernek tüdeje hozzá

a réti virágokat letaposták
hőstettekről álmodoztak a homokozóban
de a homokvárakat is letaposták
sovány kis szarházi kölykök
a szép szál legények

A tekinteted ha rám téved
fölcsillan a remény

te vagy az egyetlen
ki szívem kulcsát
magánál hordozza

Az ész meztelen, pőrén alulöltözött.
Már megint jégvirágok a vonalak között.
Eddig a szívre, most az agyra köszönt fagyhalál,
Kék a szürke-, lila a fehérállomány.

Kráter szélén állva ne gondolj arra
mikor tör fel a láva
csak nézd a lent fortyogó pusztító erőt
a hazug gőzfelhőt böfögő nyugtalan poklot

Most már nem lesz több pécsi vers,
holnap elpályázom Pestre,
egy másik gályán folytatom,
másik múzsa csókját esdve.

Elfonnyadtak a hóbogyók,
elmúlt már ez a tél, jönne az új tavasz.
Pollennel mogyoróbokor
megtelt és a rigók szíve ma szétszakad.

állítsatok meg már valamit!
kútmélyen kitelelt vízfodrok fuldokolnak
új tavasz új kikelet?
telt bendők tuszkolta agymenések
önkoszorúzta istenek

Csak peregnek, potyognak a levelek,
részvények zizegnek, bankárkezek
turkálnak, ropog a bankó.
Lyukas papírbakancs ábrándozik,
macskakövön kopog a mankó.

Gazdag volt az ősz, olvasom
jobbról az első oldalon.

Épp boldogságról álmodom.
Mögöttem jő a lábnyomom.

A szót miért is csépelem?
Ha életképes magva van,
Megfogan, örökítődik,
Felsarjad, kivirágzik, végül
Szirmait szélnek ereszti.

Hogy majd
a tudat-terhet
elsodorja
a napszél,
s tovább-
hullámozza,
dobálja
a gravitáció

De nem sokat jutott előre,
éjjelente majd’ elvette az Isten hidege,
a nyári hónapok után elfogták,
s csak most jutott haza,
ne haragudjon.

Ott hintó lesz e hintaszék,
vagy szarvas húzta szán,
s repül az éji tintaég
tejút-fehér haván.

Ím’, ez egy túlvilági nagykövet.
Valamelyik ős csillag-hatalmasság
Mint óriási parittyakövet,
Parittyájába tette.
A földre célzott, s hadüzenetét
A mérhetetlen ürbe kivetette.

elfut előlünk a sánta idő
tépett bundáját takargatja a hó
már többet a múltból nem jön elő
az emberből lélek marad a való

„Van-e az időnek helye? És az időtlenek
beleférnek-e?” Ebben a kétségben lebegsz,
míg a halandók ajka egyre hosszabb
gyöngysort köp a disznók elé.

Biztos láttok még olyan egyszínű kék Ikarusz buszt,
Halljátok, mindig csattog, panaszos dühödéssel
Hördül, mint az a ló, amelyik már unja a vontát.
Hát csak tudjátok, nem is ok nélkül van ez így.

Kopog valaki, kopog,
üres ruhájában
sarkig tárt ajtód előtt,
s bár nem látod szemét,
rád nézve is a végtelent pásztázza

A fénynek hangja van. Víz-
Cseppek arccsillámlása,
Szólója, az égnek kékje

A vérfa ága, törzse, szíve vérzik,
végighasítják háborús viszályok,
piros sávokban ömlik, hull, szivárog
láncfűrészelt bordájától térdig

Tulipános május, madárdal,
Anyák az Isten zsámolyánál.
Jó hinni, hogy minden anya a mennybe száll.
Mert egyszer mind jók voltak,
Egyszer adtak, szerettek, azok is,
Akik többet sohasem.

lehúzós vécé
ki látott ilyet falun
nincs ilyen ugye

Gyula bátyám már
elhagyta tájszólását
ilyen a város

Káprázatokban múló életek
tükörszobáit járod sápatag,
a foncsorok ezüstje fényt pereg,
itt átszivárgó álmok játszanak.