Saád Anna

Az üvegépületben meztelenre
vetkőznek az ösztönök:
a tömeg a dobok ütemére lépdel.

Majd szirom rezdül, porzók, bibék,
szivárványsúlyú lepkeszárny…
egy bokorból mint árnyék kilép,
ki porból sárból most erre járt.

Ősz után nem, de majd télen,
csak ezt hallom: lehet, talán...
Itt a vétkes mindig vétlen,
s amíg mereng saját magán,
mentségeit aggatja rám.

Három évtized ámokfutás a szómezőkön.
Legalább a kávé olyan keserű, mint volt,
és ugyanolyan kurva az emlékezés.

Égnek a tetők, forrnak a szavak,
a világ kizökkent, de te ne emészd magad.
Égnek a tetők, forrnak a szavak,
a világ egy méhkas, de te ne emészd magad.

Ma másképp esik rád a
fény, szinte szakad, mint
a májusi eső, miközben
elsétálsz.

Előtte egy méretes farönk.
Ujjával simítja az évgyűrűk ívét,
akár szépen hegedt sebhelyeket.
Mintha egykorúak lennének,
s ez a felismerés bizsereg
az ujjbegyén – vagy csak egy szálka.

nem köt hozzád semmi – idegen vagyok –
az idő rám is csak gennyes sebet rakott

vagy most már a zsiráftól pénzt kérsz a kezelésért,

a csigának megemeled a házbért,

s a légynek nem elég már a benzin?

nem.

haló! elmentem.

vársz vissza, ugye?

Ha lusta nép szunyál, az Ég se menti meg,
keményen állj a gátra, büszke nemzetem!
Fejed fölött az éhes dögmadár liheg,
lecsap reád, ha várja holtnak vélt tetem.

Krahácsolt és esőket köpködött
mohón az ég, s a szél bukfencét hányta,
a hajnal vaskos ólomszürke fátyla
úszott tovább a csúcsos dóm fölött.

az én csendem megőszül
megsüketül, megroppan
de érzem mégis
hogy sántítva jön utánam

Ha oszladozni kezd az éji katlan,
csak körvonalak nézelődnek hátul,
ablakszem írisze színárnyalatban
tobzódva nyíló öntudatra tárul

Május 5-e – több szempontból is – az emlékezés napja. Százhúsz évvel ezelőtt ezen a napon tért örök nyugovóra neves regényírónk, Jókai Mór, majd öt évre rá megszületett a magyar irodalom egy másik ikonikus alakja Radnóti Miklós személyében. De nemcsak őket ünnepeljük ma, tudniillik ez a nap mindenekelőtt az édesanyáké.

Este sírva alszol el,
dühös vagy te is, mint minden árva.
Nézed a tejesdobozon a százalékot,
vodkanarancsot iszol,
úgy gondolsz a halott anyádra.

az űr mélyfekete kávé
ébren tart gőzölgő erőszak
fény villan a halál másé
haszon dagad mint az esőszag

Érzed csókjainkban a szürke napok reakcióját, bosszús
szavak mögött vágyom meghitt hangú percre,
mert fáj szótlan órák után a hallgatás
és megfájdul szemem, ha bámul üres meredten.

És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat

Befúj a szél a szívbe:
a létezés huzat.
Nem kell alá a sín se,
elzúg a légvonat.

Ezt a verset nem kell értse
ez se az se csak azért se
zsinórmérték határvonal
az rossz, aki hibát sokall
kinek szíve vadhús csupán
két pont között bambul bután

Amint járni kezdtem, indultam el,
kis kitérőkkel kelet felé,
ahol előttem nem volt krétajel.
Soha nem olvasott mondatok hágóit
én mind egy szálig meghódítottam,
hátha új és új tudás szirtfokáról
átlátok időn és felejtésen.

A körutak verítékben fürdenek,
nők sétálnak rövidke kabátban.
Lassan felenged a kedvem, hogy legyek,
a fényben most százezer karát van.

Az elhagyott Zetor a réten bizarr ereklye,
s körülötte a letarolt fann-fű is zavarba ejtő. –
Kihullt fogakról révedez a gereblye,
s rég élt lányok markának maradék
melegéről, s őskori sziklákról a fenkő,
s arról, hogy minek ivadéka vajh a faék.

Nem vagyok egy hősi végzet elszenvedője,
nem vagyok a történelem, egy diadalmas eposz szereplője,
távol áll tőlem egy Balzac által kitalált
karakter monumentalitása,
egy körbe beleírt személy vagyok, négyzetesbe,
amelyre minden redukálódik

Behúzom a függönyt, maradjon kint
legjobb énünk,
a fény,
amit majd oly sokáig hiányolni fogunk,
csukott szemmel,
menni dühödten a falnak,
éghetetlen áldozatot bemutatni
az összes áldozatért

Mimózalét. Városelhagyó verébhadak,
migrénné torzuló, lefojtott harag.
Fagy, áprilisban a fagy. Víztükör, szél,
hogy az üresség több a gyönyörnél?
Nőnek a nárciszok, nincs tavasz,
húszéves arcra forrt száz év tapasztalat.

Aki ért az eső nyelvén, tudja, miért
fáradnak el gyorsan a nappalok.
Messze van két tenyér között a part,
ide késő kikötni egy vasárnapot.

Jégpáncél fedi egy nap a tengert
s a fagyos szelek elérik házadat.
– Senki nem lesz veled. –
A hely ahol az istent kerested,
magába nyel.

Két érintés közti szünet

Vajon mennyit ér neked

Érzed ahogy írom

A sorokat amik még

Mindig rólad szólnak

A szégyenpiac szokásos bélmozgása zajlott,
rongy- és szennykupacok sodródtak
a bazár végi vas garázsok,
a lomisok zónája felé

Arcod tizennyolc éve szétkenődött
egy kórházi párnán,
neved lehullt a jelenkor tablójáról,
emléktáblád betűiről lekopik az arany,
sírköved megrepeszti a farkasréti csend

vállamra terítette
erejét a szél
ledobtam köpenyed
ott a tisztáson
minden annyira zöld
volt és barna és
sárga és kék

Legtovább hű a cserfa lombja,
érik zöldből veres-pirosba,
őszi dérrel sem hull az ágról,
így vall hűséges önmagáról.

A karcos kor ránk húzza
A magány páncélját
S mi keményen hisszük
Hogy a haláltól is véd

Halkul az éj.
Alszanak a fák.
Szerelmes leveleik
összekapaszkodva
a hajnalpírt várják.

Virrad. Most veled ébred a nap, s te az ablak előtt állsz,
szép kezed int, és indul a reggel e tétova csendben.
Nézd! Hogy lobban a víz tükrén az est maradéka

A föld
már bürökzöld.
Miként a poshadt
kenyéren tenyészik a penész,
úgy kászálódik, burjánzik
szemlátomást az egész
réten a friss fű.

lázas szerelmeken szent szenvedélyek
akkor a csak nyárfa lombja rezdült
mesélik költők voltak békeévek
a háttérben alkuk sorsa eldőlt

Piros az ég alja,
Fehér még a köd.
Zöld lesz a fűz ága,
S Nap az álom tájra
Szép kokárdát köt!

nem is tudom, miért kell épp mindennek
kiborulnia bűzös kübliként a rivaldán?
csak mert hogy ázom itt kívül-bévül,
s magába nyel az egykedv-óceán?

van egy régi tengerész mondás,
a hajó a kikötőben biztonságban van,
de nem azért építették, hogy ott rostokoljon,
hanem, hogy minden veszélyt tudomásul véve
és minden veszélyt leküzdve átszelje az óceánt

Ne rohanj Anyám
Nem érsz ide
A víztükör már összezárult
A meder iszapos és bizonytalan akár az ő hitük

Jómagam, Isten szavára várva,
csukott szemmel múlattam a percet,
melybe belefért egy teljes eltelt
élet.

Néha
erőtlenül
haldoklom
melletted,
leszerelve
minden akarattól

Egy rózsa
eltávozott
az éjszaka folyamán.
Egy gyönyörű rózsa
kihullott a kezéből.

Ó, nem eszményi vászon,
repedezett festékrétegek,
akácfás utcasort röpít fel,
ejt porba a szél, félnyolcat
mutat a még toronyórája,
háton ugráló iskolatáska,
sorsdöntő pillanat hasra
vágódott nyolcasa

már az ágyamban voltam féléberen,
és lázasan próbáltam felidézni,
hogy is van az az álombeli vers, és
a rímképlete hogyan is néz ki

Hát
erről szólt ez a kis ének,
dal a múló időről, porlandó
korról, porba hulló
porondról, királyi
trónról.

délután már korán félhomály van,
s ezüstösre áznak a tetők
a szitáló, nyúlós-nyálkás ködben,
csukva álmodnak az ablakok

szétfolyt tükörtojás a nap
ami a nyárból megmaradt
árnyék reszket a fák alatt

De felfelé vezet tovább utam,
kövek között döcögve könny pereg,
amíg a köd hegyek fokán suhan,
magam fölé, előre görnyedek.

ki tudja
miért és hogyan
a szó a kép az érzés
a gondolat s a dallam
egymásra lel
megfogan

A könyököd minden másnap vérzett;
papírra dörzsölted az igéket.
Cserépbe ültetted a gyufaszálat,
fülelted, ahogy a csend virágzik;
s a falnak döntött kiskapának
lehunyt szemekkel számokat soroltál;
ekkor találtam rád, véletlenül.

Aludj, február, aludj,
Vidd magaddal, ami a tiéd.
Apró koporsódra
Tejszagú jácintot díszít a tavasz.

Az égbolt kiontott szürkesége
fedi a homorú földeket.
Hófelhő milliónyi magvát
sötét, nyitott barázdába rázza.
Otthontalan igéket a tájba
ingázó varjak hintenek.

Az Adrián örökké nyár van.
A naplementés utcák
széleit sóval bugyolálják be.
Fehér köveken csiszolják sarkukat
derékszögre a bámészkodók.

Hajnalban a néma sötétség
fodrozódik a hidegben. Szűz
ragyogással telve az égbolt.
Csigalélek nem jó...

Boldogok nem leszünk mi lesz velünk
Ha sosem leszünk akkor úgy halunk meg
Hát így leszünk bolondok s összefűz
A sosem boldog sosem-életünk

Szívében színes szalaggal belép a házba
lobbanó árnyéka foltot vet ruhádra
ne hidd, nem csak vendég, beköltözni jött
nem táncoltok többé, harc nélkül győzött

Elsorvadt ínyek tartják
ki nem vert fogait. Ilyen kénszínű
mosollyal kedveskedik pultosoknak,
halárusnak, jegyszedőnek,
apácának. Nem jár templomba.

A nagyapámban elpihentek
A vádoló és sajgó harcok.
Az oltott ág bimbókat hajtott
S a fakult múltat úgy őrizte,
Mint kontár a művészi rajzot.

a kedvenc kávézónkban zsebre dolgozott a pincér
egyik nap kétszázhúsz
másnap kettőhetven ugyanazért.
jót röhögtél de odaadtad

a digitális óra fegyelmezetten vált
a homokóra pereg tovább
halk sercegéssel derűsen
űrhajóban lehet ilyen moraj
biztonságos siklás
egyik bolygótól a másikig

Veri az ördög a feleségét. Dante

Poklában az ördög mindenre képes.

Veri az ördög a feleségét,

mint eső a rossz bádogtetőt.

A szépség mércéje
egy-egy aprócska hiba
Piciny szeplőcskék
mint életesszencia
Szemek fényes tükre
ahogy elvarázsolva
lesnek a holdba

Én nem tudhatom, milyen korok jönnek,
a prognózis ma jóra nem mutat,
a fejben zúgó gondolatköröknek
miféle tudás épít jó utat?

Délben a napon már jólesőn elhever.
Látja az égen nappal is a csillagot.
Már hogy lenne az űr a legvégső
határ? Fájó pontjait tapogatja.

Ó, te gyönyörű álmom,
miért fakult beléd fiatalságom,
miért hagysz gonosz boszorkányok
karmaiban erőtlen szundikálnom át
létre nem jövő évszázadaimat

Higyetek nekem ti, akik
Fáradoztok kincsekér’:
A föld minden gyémántjánál
Egy pár szép szem többet ér.

A napsugár nem részhalmazom,
Itt mindig a birodalom bukása játszódik,
és ha nem, olyankor furcsának érződik,
mikor béke van, és kivilágosodik az ég.

Még sandán virult a sárga péremizs,
Szorgoskodott egy illatos méhe rajt.
Lassan múlhat el virága, szára; majd
Gallyakon levél s a lélek fénye is.

Ázott zajban hallgatnak csontjaim,
de ahogy elég ajkamon a hó,
fejemen átkozott kakukként fészkel
jégvirág, majd töviskoszorú

Idegen tőlem az életem.

Kutyaszart gyűjtök egy metropoliszban.

Isten, kegyelmezz énnekem

és azoknak, akiket 

a kutyák tesznek jobb emberré

és semmi más.

Tocsogó vízben,
Az esőtől vétlen,
Üveges szemmel,
Némán meredek előre.

Azt kérted, hogy legyek felhő.
Felakasztottál az égre.
Ismerős arcot kerestél bennem,
lágy formát,
öntudatlan kerekséget.

Isten gyermekei ólomszín
eget néztek, fürkésztek,
parányi rést, netánha repedést
keresve boltozatán.
Mögöttük én is.
Utánuk én is.

Mindegy, hogy álmodban,
lósörénybe kapaszkodva, vagy szirom-
csendben futsz alá, mint a vér –
távol a sziklától barlangba torkollik a tér

Lélegzete szálanként tépi
ki hajad, simítása nyomán
felhasad bőröd, csókja által
egyre kopárabbak lesznek
mondataid, tekintetétől
halványul arcod.

Porszagú régi fiókban mállott papírok,
foszló emlékek riadnak kezem nyomán.
Tétova napjaim közt elfolynak éveim,
könnyem, sóhajom. Halált szül rideg szobám.

De ezen az estén, olyan szépen, mintha hímeznék a perceket,
egyszerre lépegetnek, egyszerre sóhajtanak,
egyszerre kapcsolják le a villanyt,
egyszerre fordulnak egymás felé ágyukban,
két, nagyon távoli ágyban.

Magamnak való én, ha alig másnak,
Egy Isten kárvallottnak (ki)kiáltott. –
Néhány levelet raktam családfánkra,
S így lettem, őseim által megáldott!

Kutyák ugattak néma holdat,
a lélek félt, de földet ért.
A vérerekbe mart az oldat,
ki fog fizetni mindezért?

Testek (h)arca
A seolba tart
Élő jóslat a halál

A tudás fájáról étkezem,
egyre gyöngébb a két kezem.
Nem értem. Hisz azt mondták,
jó lesz, ha ezt teszem.
És mégsem. Az emberek
végtelen bűnének súlya
nyomja lelkem.

egyes illatok visszahozzák mindazt, amit a kaszálótól kaptam,
alaposan szétnéztem, hacsak lehetett.
ilyenkor látni véltem kevesek szeme világát,
enyém volt itt minden!

Befejezetlen múlt.
Ezt nevezik mifelénk jelennek.
És annyi hatalma van, amennyit adunk neki.

Ó, a svéd Paradicsom príma helyet
foglal el pokoltól égig érő kőris-
fájával mindenféle paradicsompiacok
paraméterén

felhők csuhája
rojtosan foszlik, pőrén
didereg a tó
*
fűpaplan alatt
szunnyad a domb – madár
füttyére ébred

úgy nézek ahogy az
akváriumba szorult
halad az üvegfalra
rád utalva egészen
hogy észrevegyél

Utam a teljestől a hiányosig vezet,
a fortélyosan tagolttól a szerkesztetlenig,
csillámló jelzőkön, értelmezőkön át,
a magyarázó frázisoktól a csupasz utalószóig,
a kötött alárendeléstől az alanytalanhoz,
a tökéletesre csiszolttól a dadogás felé.

Hajnal van. Ablakokba falazott
világosság remeg, én meg itt
nyújtózkodom az álmok tenyerén.
Az idő fölénye kicsit elkedvetlenít.

E században, hol oly gyorsan kiosztott
áldás és átok
fekete-fehérre szálazta szét
a szimmetrikus világot

nem új valakié volt azelőtt még azelőtt
is valakié talán az első látogató őseié aki
egy orrszarvúbogár volt a teraszon
a sötétben érkezett akár egy miniatűr
helikopter nagyot koppant és hanyatt
vágta magát bedobva a klasszikus bogártusát

Takard be a múltamat mindazon szenvedésekkel,
amelyeket át kellett élnem, az összes megholttal,
akik időnap előtt itt hagytak, az összes faággal,
amelyet a mosolygós fákról emberi kéz tört büntetlenül.

mint a puhadrótos műfenyőt.
néhány ág végét felhajlítja.
a cérnán lógó üveggömbök
porán keresztül szebbnek tűnik,
amit benne lát.

Magányos messzi lámpa.
Nagy macska fut haza.
Ablak. Egy percre tárva –
gyermekkorunk dala.

Csupa csillag, ragyogás az égbolt, sűrű a csend: szinte már zene,
ugyanaz az érzés, ami rég volt: megborzongsz, les rád a Hold szeme.

Lent a kemény, sárba fagyott utca, fent a Tejút: fehér fényözön.
Lábadnál málló levél, hóbucka a kapuhoz vezető kövön.

Otthon rozsdás víz folyt a csapból
És olyan gyenge volt a wifi,
Hogy néha eltűnt a külvilág.
Most üres lakásfalak őrzik emlékeinket,
És az otthagyott ruhák.

A készülő eső ájult morajlással
megriaszt. Az ég alacsonyan
jár felettünk, ránk ereszkedik.
Egy vég nélküli üzenetet küld,
rongyait teregeti a tájon.