Ajlik Csenge

Amikor odaértünk,

már feküdt.

A kórházakban tilos így meghalni, ezért otthon.

(A kórházak ugyanis gyógyításra esküdtek fel.)

Miféle Úr költött, képzelt téged,

miféle nemlét naponta, örökké,

a hártyásszárnyúaktól megérted

a világot, amely most ködökké

szétlebeg, aztán újra összeáll…

Megbeszéljük, hogy a nyarat
Dél-Franciaországban töltjük.
Nem hiszem, hogy tényleg megtesszük,
de Istenem, milyen jó beszélni róla!

Sokkal jobb, mintha csak úgy elmennénk.

anyámat hallom akkor is

amikor elhallgat a vonal túlsó végén

százegyedszer is ugyanazt mondja

százegyedszer sem hagy vele békén

arról beszél ami velünk esett

mielőtt megszülettünk volna

történeteink áthanyatlanak

egy másik dimenzióba

„Nem erre vágytál?” – kérdem én.
„Nem erre vágytam – mondja ő. –
Ágyból, párnából van elég,
ám szerelemre nincs idő.
Ha minden vélem szelfiző
olvasná bár egy versemet…”
Sándor hát elhallgat, legyint,
és Segesvárra visszamegy.

A szél nagy csöndeket sodor

s ha néha felzúg egy motor

vagy beszövődnek messze mondatok

vagy egy sziréna kékje kavarog;

az is csak megrázza az ágakat

és a szétporló időbe szakad.

forogni, forogni, lépni

susogva szorosan feszülve nézni

lassan ringani égni a hullámzó

fényben egymásba fonódva sötéten

lobogva táncolni örvénybe sirülve

szédülve némán a semmibe lépni

nyakamat négyrét,

karjaimat hétrét,

akaratomat pedig

az ég nyújtódeszkájára

hajtogasd szét.

A felnőttek beszédében könnyen 

eltévedtem, de jelenlétük árulkodó volt.

Ahogy sírásók süllyesztik árokba a 

koporsót, hirtelen megértem, hogy 

mama miért nem engedett közel magához. 

Mindenki az esernyőjéhez nyúl,

elkezdett szemerkélni.

megállsz a csőre töltött múlt előtt
mögötted átlyuggatott téglafal
a félbeszakadt álom visszalőtt
és bekerít a robbanó tavasz

Dinasztiák haltak ki,
mert nem ismerték a szerelmet,
kardba dőlést egy póktenyészet közepén.

Kilép a takarásból. Fény
derül nemére: nemtelen. Elfordulnak
a lények míg remegés szalad
végig a vérszínű tó
tükörén. Akár egy óriás
szaggatott lélegzete a szél.

Üdvözlégy, tiszta hó,
végtelen fehérséggel felszikrázva,
sötét, fagyos és hosszú éjszakákon
derengő fénnyel bíztató –
Üdvözlégy, áldott tiszta hó!

aztán már hahó, te elmúlt izgága fájó
már nem is tudom mim vagy
csak sejtem
összehajolt szavak keresztjévé váltunk
himnuszokká ringott el bennünk
elnémult világra kiáltott akkor
takarékra csavart izzó hallgatásunk.

hosszú szőke haja volt a lánynak
akivel a kukoricagóréban
fogadtunk örök szerelmet
ahová – fittyet hányva a játék
logikájára – együtt rejtőztünk el
egy ipi-apacsos délután

Reggel fulladoztam. Begyakoroltuk Albannal.
Jó, ne menj iskolába, elegem van belőled,
meghalok úgyis hamarosan,
fogta be a számat anya, majd dolgozni ment,
én meg este már a srácokkal lógtam.

Mit hoz a jövő?
Mi mást,
ha nem boldog viszontlátást,
örömteli találkozást,
mint mindig…

Hiába a koravén rügyek zsizsegése,
hiába az újraifjú szív dobütése –
felborult falak közt fél franciaágy
neveti: ez hát a hiány,
mit elnyel a föld, s az ég kihány –
ez hát, mit úgy nevezel: szerelem.

Látod?
Rossz első alkalom
Túl sok a relaxzene és a mézes mandulatej
A doki azt mondta, hogy annyira nem jó indulatú
Szerintem tudja az igazat. A citológia, még két hét
Ne idegeskedj, itt van mindenki, aki online.

Ha találkoztok, gondolj rám is!

Az arcában élek,

A szeme az enyém.

Mozdulatait felismered.

Köröket rajzoltál a szántóföldbe.
Piszkos lett a körömágyad, mint a
napszámosoké a nyár derekán, akik
leveszik a fejükről a piros kendőt.

Amikor elbújhatok, mert

nem lóg ki a könyököm

a tömény sötétség mögül,

és elveszik a saját ürességem,

úgy bolyongok, mint sziluett;

csak egy üres körvonal,

ami visszatér önmagába

mielőtt mindent elfelejt

Nyálas júdáscsók,
na nyomjunk egy szelfit,
lúzer, ki nincs itt,
de kár, hogy majd lent
nem lesz sztárfotó.

Egyébként minden rendben:

talpammal tapintom a tófenéket

s a fecskék, mint apró vágyak

néha vitorlámra szállnak.

Egy cifra dróthuzal vigyáz sok szép kabátot,

minden mást összetart az olcsó cérnaszál.

Amott egy félcipő, már annyi lábat látott,

a nyelve erre lóg, fűzője arra áll.

Egyet szólni: hangzatosat.

Csak egy szót, mi vallomásnyi.

Jókedvemet kiszolgálni.

Csillagokat leemelni.

Pocsolyába tenyerelni.

egy-két pohár sör
felhajtása után azonnal
hangulatba jött

         és karácsonyi dalokat énekelgetett

Zavarodottak az
összes fészekaljak,
vetés már rég nincs,
csak vetési varjak.
A határon innen vagyok.
Mintha múltban járnék.

Az emberek nem nyitott kapuk,
Lelkem nem a te átjáróházad.
Ha forgatsz valakit, csak játékszered,
Sohasem a játszótársad.

holnap szeress
ha ma nem megy
ha nem megy hát
addig vezess
vakon sántán

Takarjátok el az arcotokat mind

és ne hazudjatok egymásnak mosolyt.

Viszont milyen az ember, Uram,
megszoknánk ezt is,
mint ahogy azt a döbbenetes tényt,
hogy a föld mélyéből víz fakad,
s nem apad el soha

Áramelosztók és drótkötegek mindenütt,
és porzó sitthalom néhány utcasarkon.
A füst a ránk szakadó hőhullámmal elvegyült,
Szatmárnémetiben így szállt le az alkony

Most napra nap tanulni kell,
a feledést, mi elvisel
vad szorítást a szív felett,
a mélybe húzó vétkeket
magyarázó közönnyel.

Az alma így sem bomlik le bennem,
a szemhéjad mélyítő vonala nem keresztez,
és nem dönti ki fáimat.
A kígyó mérge erősödik csak, ha látja,
hogy mellettem is milyen egyedül maradsz.

Nem dúdolod tovább
a dallamot.
Olyanok vagyunk,
mint egy váratlanul
megpattant
villanykörte.

Egy véletlen találkozás reménye
Amíg az átfagyott cinke
Alázuhan, mielőtt
Súlya alatt megolvad a jeges aszfalt

A tavon csónak ringatózik,
az evezés örvénye illanó pára,
a mozdulat egy folyó tükrén
himbálja a sást, hol van
a kéz, mibe visszatérne már.

Leveleimet egyszerű papírra,
régi golyóstollal írom,
amelyeket az alagsori pincékbe
rejtek, egy modern kori vaspántos ládába.
Lassan megtelik emlékeimmel,
gyermekkori titkaimmal,
régi, piros színű, durva karácsonyi
celofán zacskókba csomagolva.
Szegénynek érzem magamat.
Apám, anyám gyermekkora hiányzik
e világból kigyalogoló életemből.

Éljetek míg kedvetek tart,

Éljen úri házatok,

Míg a szép leány kapós lesz,

S kedves a bor, és kenyér,

Míg szomszédba a magyarnak

Nem kell futni ezekért

ha elragad a hájtech árja
és beragadsz a poszt-mocsárba
habzó szájjal az észbontóban
rágod a vályut a fészbuk-ólban
mint éhes sertés alkonyatkor

Az egyik Vivaldiból bizony dózse lett,
és Dózse akkoriban nem lehetett akárki.
A másik Afrika szarván hajótörést szenvedett
hajós volt, a kalandos lelkű Vivaldi.

Én eljövök, ha hét tenger kalóza,
a dongalábú, részeg Rettegés
fedélzetére csalna, s elhajózna
veled komor vizekre, s tettre kész,
mohó népének vetne drága étkül

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét

Szép város lehetett annó ez a büszke Kolozsvár.
Most inkább izgalmas, hangulatos, csupa jókedv,
talpraesett nép lakja, nem álmodnak, se merengnek,
ellentétben a bűbájos, de borús Budapesttel.
Nem fizimiskájával fog meg, a szelleme pezsdít,
mint a pimasz, tenyeres-talpas, fifikás helyi lányok.
Mégis vágyom a távoli kínra: a szépre, ha rossz is,
mégis vágyom a gyenge, törékeny, flegma babámra,
mégis vágyom az undori-mámoritó szerelemre.

Veled láttam először

a Palicsi-tavat,

Fehértemplomból hazafelé, de többről

volt szó, mint egy utazásról, azaz

utazás is volt, látogatás Bogdán

József atyánál

Egy ország térfogata egyenlő

az alapterület és az ország

szellemi magassága szorzatának harmadrészével.

Egy csonka ország térfogatának

meghatározásához az eredeti,

teljes országból indulunk ki.

ott van a legnagyobb béke néha,
ahonnan elindulunk

Mikor a régiből föleszmélsz,
feltöltöd végül még a kelyhet,
ráérősen piszmogsz, botorkálsz,
mint kinek napja, kedve telhet

mért választottad ezt az utat vándor
nem választottam szembejött velem

tudod hogy végtelen ez az út
tudom de nem türelmetlenkedem

Régmúltamat keresgélve

fűben, kövekben, porban

az úton baktatok,

s a magasság kékjébe burkolózva

összebújnak felettem a csillagok.

Mi, keresztények a béke vallása voltunk valamikor

a kezdetek legkezdetén. Mi csúszhatott félre

kétezer esztendő alatt?

egy és más december – valami téli folt
lappang, burjánzik még tünetmentesen –
egy év – hátán egy másik – így és ennyi volt.

Tebenned bíztunk eke szarvát fogva,

Apáink vak dühét magunkba szorítva

Megtörött derékkal barázdát figyeltük

S Európa népét naggyá segítettük.

Úristen, a te szent Fiad születése napján
tekints le azokra, akik árvák,
gondviselésed legyen ír a csüggedők lelkén,
szárítsd fel a nyomorultak könnyeit

December; karácsony közeleg.
Jöjj hozzám, jöjj kicsit közelebb.
A földet ellepik ősz ködök, nagy havak.
Esténként tőlem is, nekem is – védd magad, add magad.

A szomszéd háztetőn
galambok alusznak,
angyalok zenéje száll
a vékony kéményfüsttel
a komor ég felé.

Akár a táskát sarokba vágó kisdiák,
de mégis kétkedő hálával szállt a villamosra,
hogy máris karácsonyi szünidő, fel lehet
lélegzeni, tv-t bámulni, ha nincs áramszünet,
nem törődni az esélytelen alárendeltséggel,
nyelv- és iskolasorvasztó mioritikus
technikákkal, részvétmímelő széttárt karokkal,
s a többivel, stb.-vel…

Ti legyőzött népek istenei,
kik a szent Pantheonban otthont kaptatok,
vagytok volt-hazátok mérlegei
s kalmár módra Rómának csalnak rajtatok.

Nő és múlik. Magához von.
Folyton itt van.
Minden gondom: csodálkoznom
holtomiglan.

Elutasítva a kínált dísztollat, 

saját, rozsdás, puhafa 

szárút vett elő. Családi 

pecsétgyűrűje örökletes 

rémképeket vert vissza

cvikkerének lencséjére.

Jött az ötlet, 
körénk gyűltek.
Szöcskekínzást 
tervezgettek.
Rémüldöztem.

Kitépték a 
hátsó lábát.
„Ugorj, ha tudsz!” 
Ezt kántálták.
Így gyalázták.

mert ott várt rá a lova, ahogy minden nap várta,
amíg a kórházban tartózkodott,
és akkor kiszállt a

kocsiból, átkarolta a ló nyakát, mint aki zokog

Holnap vágják el a nyakát csak,
kést fennek, tálat mosnak a vérnek.
Tépik a tollat az ütőér körül,
virrad.

Ülök, és hajamra száradt fű hullik

idegen e földön, kinek gyökerei mélyen

gilisztákkal csúszom, a talaj lágyan omlik,

vihar lesz, de szirmaim nem remegnek a szélben.

Rögét de sok garázda had tiporta,

habár vigyázta szikla, várfalak –

Kárpát-hazánk, Te nagy, családi porta,

vigasztalan szívembe zártalak.

Hideg van, csontjaimba rögzítem

a történelmet, szólni sem mer szívem,

pedig már egy évszázada itt vagyok –

magyar síneken, budapesti tűzcsapokon,

magyarul rezgő aknafedőkön.

Mégis, idegenek vesznek körül,

akárhová megyek

Röppen egy lőttlábú angyal.*
a föld alá bukik, alászáll a poklokra.
Ünnepi csend két golyó között.

rövid kabátujj vagy csupán,
nagyon szegény a házunk.
van, hogy a múltra gondolok.
utálsz engem és fázunk.
és megalkuszunk és meghalunk

Sok oka lehet: bár a legolvasottabb embereknek tartjuk
magunkat a világon, a legtöbbet állítólag mi tudjuk a világról,
mégis naivan füstölgő fejű aztékoknak képzeljük magunkat,
akikre ámulattal tekintenek Kolumbuszék.

apám és a legyőzhetetlen
bácsik a decemberi csontropogásban
úgy vágytam én is felnőni a halálig

Az arcomat megcsípte a fagy.
Aztán Isten is figyelt engem,
Súgta: kellenek a fagyos telek,
Etesd meg a madaraimat.

E földről én el nem futhatok,
s meg sem halhatok készakarva.
Feszül rajtam a bánat inge
kikeményítve, kivasalva.

Miért hazudunk egymásnak mítoszokat
egy forradalomról, mikor tudjuk,
hogy valójában nyers, egyszerű és véres,
könnyelmű és hiábavaló, ahogy
anyám a TV előtt ugrál és tapsol,
mosolyog és patakzik a könnye.

a rózsa csupa forma

Telihold van ádvent első vasárnapján.
Fényét a pusztákon minek szórja széjjel?
Puszták után dombok, azokon keresztek,
új arc nem került még a feszületre.

A függönyt behúzom.
Ne lássák milyen évem volt.
Csak úgy jöhet harmadik fogás.
Házigazdánk nemes Úr. Nagyvonalú,
mérsékelten előkelő komédiás.

Szívembe magas rózsabokrokat ültettem, úgy vártam,

     míg jön és elhozza zárt fehér tenyereiben a méheket

Ilyen nyárban kékülnek a forrás menti dombok

     Onnan érkezik ő, ahol csobogó napfény növeszt

tiszta kortyot és csókot a kövek arcán

A keskeny út a tó körül,
a kapun túl az erdő,
a többirányú ágazás,
bozótja újra felnő,
a kertközépen omladék,
romokban nő a cserje,
akármi mást is mondanék,
lehetne bárki kertje

ne késs, de addig maradj
ameddig csak tudsz,
hisz ilyenkor még apa
is mindenkit szeret

Engedd közel magadhoz
azokat, akiket mózeskosárban
tettek a vízre szüleik,
akár kiléptek életéből,
akár ide-oda passzolgatták,
akár a halál gödrébe hullva
hagyták őt magára

Tort ülni, lám csak, végül eljövének
új idők vadjai, s már szilaj gizgazok
uszulnak torkodra — sikolt az ének,
amivel maradsz — s én is maradok
az örök hó határán, itt. Hát: fennebb!

Kékre festesz.
Elhullajtod pigmentjeim.

Elfekszel a világ alatt.
Imáidat mormolod.

Annyi a filozófia mint a nyű

Ne dumálj nekem

A halál sírja vissza a szociálizmust

Akkor is felbokrétázták a ganédombot

Most is felbokrétázzák

Kibírom én valahogy a nyugdíjig

Pirkadat előtt indultam.
Azt mondták, mire előkeresem
a kulcsomat, hajnalodni fog,
kövessem az utat visszafelé,
akkor időben hazaérek.

A forradalom vasárnap érkezett,
végigdübörgött az ébredő városon,
siessenek a főtérre, emberek.

Elindultunk hát – két csellengő alak –
nézni, mit kínálnak a kézművesek,
a tér közepén magamhoz vontalak,
majd kalauzunk, a sodródó tömeg

vitt, és a legszebb portékát keresve
soká bolyongtunk a téren te meg én.
A Gerbeaud-házból kilépett az este
(alkonyi cukormáz csurgott tetején)

senkit sem szabadna magára hagyni
mondom neki
unottan-megvetőn lehunyja a szemét
és többet rám sem néz

vonatról le és vonatra fel
honnan jössz és hova tartozol
hol lehet találni friss kenyeret
hol viselnek bordó ruhát a lányok
mindennap más színű szövetet simogatsz
más illatot lélegzel be
másnak a pénztárcájából lopsz
ez jár neked
kedves vagy

te vagy
a kör
a kor
a kezdet
te vagy
a le nem
jegyzett
mondat

a szűrőig elszívtál egy szálat
ablakfényben néztem a port
mi oda vissza járt nem haladt
használt szavakból tervezem
diplomámba írni a gondjaim

Térképeim most szanaszét hevernek:
asztalon, széken, padlón, meg az ágyon
is három, az imént, Kassára léptem,
macskám Erdélyen dorombol, a Szejkén,
Európa csöndes, most néma éppen,
tűri, lapokra szedjem, én, keresztény.

Hideg verejték nyakamon

kötél illenék gyöngynek.

Tegnap hittem, nap melegít,

Ma fekete varjak jönnek.

Papírból hajtott virágot
kap minden sorban álló,
galambot etet ugráló
fogsorok között keringő
gyerek, fához kötött
madárijesztőt fotóz.

Ki tudja, régebben az emberek
Tudták-e magukról, hogy régiek?
Hisz idejük még akkoron lejárt,
Amikor fiát meggyilkoltatta
Az Atya. (Irány a mennybe, haza –
Szólt utána, ám jókedvnek híján
Az mégis maradt makacsul, némán,
Megértve, honvágya halálvágy is.)

Most naplemente van, fázik a tenger,

hitem párolog, mint fehér gondolat,

lassul az átmenet, lassul a szerver –,

valami belőlem mindig kimarad.

Szakadt felhőleplét magára húzva

Törött tócsatükrökbe bujt a szép Hold.

Vak koldusként matat a múlt időben

Nem tudja, mit keres, csak érzi: szép volt.

Kezem a kezeden –
napfény a tavon,
Magamat benned –
megmutatom.

minden ott van a tekintetedben
a havas szunnyad s a fenyőszálak
felajzott tájon zöld derengésben
tűhegyes kedvvel katapultálnak