Birtalan Andrea

Mióta a világ forog, azóta futott a farkas
Eleget futott, nyelvét lógatta, szomjazott
Jött egy tündérleány, nyelvére ült, mancsába ült
oltotta szomját
elvette éhét
megkente szemét
aztán a farkas a hátára ültette a tündérleányt

...Bizalmas szívvel járom a világot
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

az állatokat ismerem
a lüktető testek melegét
a deltaszerű duzzadt ereket a csuklókon
a halánték rángó idegét
és persze a harapást

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal.

Megbotlik a hajnal,
könnye hull a fűre,
köntöst vált a reggel,
most épp krémszínűre.

Jobb ökle mint a talpfa olyan kemény,
Úgy alszik mint rég, anyja meleg ölén.
Ruhája rongyos. Még fiatal; legény.

A Nap se kél, az ég hamuszínre tört.
Egy részeg ember fekszik a síneken
És messziről lassan dübörög a föld.

S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?

Ne nézz vissza szegény párom.
Túl vagyunk már hét határon
Köd előttünk, köd utánunk,
Ki tudja, hogy merre járunk?

végtagjaim visszatartanak, meg kell tőlük szabadulnom,
át kell alakítanom magam, hogy felismerhetetlen legyek,
láthatatlan az itteni szemeknek

A tenger közepén állsz.
Tekinteteddel hívod a ménest.
A lovak körbeállnak.
Nyerítésük hozzád szól.
Összerezzenek.

Hó, hó! fekete szemekben
sötéten fénylik az ég, rossz
bánat sír a lámpák alól és
száll elárvult terhes asszonyok
foganó átka, holdas
pocsolyákból a férfi felé.

Fázik a boszorkány,
Vékony kis ruhája
Testét nem takarja,
Elfagyott a szárnya.

Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.

Alattam könnyű bárka lebbent,
hunyorgott néhány vadkacsa,
a nádas, holdezüsttel megkent,
felszisszent, mintha vallana.

Négy fal között történsz,
vakablakon keresztül lát a világ –
nincs bizonyíték létezésedre.
Gondolkodsz, ki vagy
de nem találsz megfejtést,
csak mellkas középi szorítást.

A dér kiült a korhadó avarra,
fölötte szél, alatta hangyaboly,
s a veszte hangtalan suhan ma arra,
lecsap reá a vén fülesbagoly.

A hulló leveleket nézvén
mutatkozik egy-egy üzenet:
meglásd, elviszlek téged is,
suttogja a hajnali fagyos szél,
s hidd el, a pihenő föld illata
lesz majd a vigasz.

A katona lőtt, bombát indított, talált.
Sikeres napja volt.
Gyermekkórház, öregek otthona,
rehabilitációs központ.

Mostanában csak kettétört fák szétnyílt
üregében fészkelhet a falu szélén álló,
az erdőre honvággyal gondoló pásztorok tekintete.
Ugyanaz a mestersége, mint az Istené, mondják.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

pszichém váladékából szavakat formálni,
s nem leépíteni szart a várból,
sorok közt megbújva
szorongani s úgy beszélni,
hogy valamit mondani,
és nem kongani a bennem levő magánytól

Csónakok voltak és evezők,
fekete hattyú a kis szigeten,
jeges telek és a meleg sörök villamosa
vitt körbe a kihalt városon

szerethetlek
rendetlenül
hagyd ott a piszkos zoknit
a kiesés a te problémád
és veszteséged
a bizalmatlanság erény
a kóborlók között

külön világot alkotok magam
meleg méhedtől elválva, Anyám
karodban, mely álomba ringat át
sarjadok és őrzöm óvó szavad

egy hete nem alszom

idebenn
nem köszön rám senki

anya és apa kézen fogva
minden álmomban
arcukon mosollyal
tétován távolodnak

Eltűntek a vörös romok,
megszökött a boldogság
az összetört ablakok
rései között.

Nem és nem üvöltöttem. Nem nézem meg
jégbeomlott arcod, mert egyfolytában
szitál a köd is, így biztos vagyok benne,
hogy szürke mindaz, ami te vagy és mozdulatlan,
akár a kőgalambok, kik röpülésre vágyva hiába
emelnék szárnyaik.

Ma reggel felkeltem verset írni,
de hosszú a nap, gondoltam, olvasok.
Egy régi versed jutott az eszembe:
kert volt benne és zöldes hajnalok.
Gondoltam, míg ki nem hűl a kávé,
a létezésbe hátha visszaránt
a füst mögötti erőtlen félhomályból
a vers

Vigyázol rám,
amíg a kemencés öröm
illatával botorkálok,
és kiülök hozzád, Papa,
a vasajtó mellé a kis teraszra.

A tányér nem érez ízeket,
a csokiganache igényli a törődést,
a kurkumának paprika íze van.
Itt mindennek jónak kéne lennie.
Lemegyek borért.
Addig nyiss fel egy újabbat.

Öt napot töltöttem Káposztafalván,
szlovák nevén Hrabušicében,
Rozsnyótól nem messze északra,
ahol a Hernád áttör a hegyek közt

a focipályán képtelen sebességgel a labda az arcod felé repül,
mikor az orrodból vér bugyog a fehér tornapólóra,
mikor télen az iskola udvarán biciklizel a tükörsima jégen,
mikor becsapódsz az olvadó hóba

szétfoszlott ajkak
a maradványaim.
táncol körbe
-körbe, ritmusba
megmaradt alakja.

Nevemet nem őrzi márvány,
nemes ércből cifra kereszt,
nincs, aki egy papírsárkány
üdvéért szent könnyet ereszt.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Hawaii úszó vagyok. Horgász, akit
A történések, vitorláshalak és áramlatok vonzanak.
Az óceán meleg, órákig, sőt napokig lebeghetek benne
Fulladás nélkül. És anélkül, hogy visszavágynék.

túl
az állat-
menhelyen
hol folyton ugat
a kutya ott lakom
a peremen hol kilóg
az üres telkeken a tuja

oly mindegy már, hisz
elfeledkezett rólunk a történelem.
ezt a tábort már senki sem szabadítja fel,
ide többé senki se jön vissza.

rebbenő avarban
a szél szédülten szalad
az elmúlás borotvakései
fésülik hajad

A költő, ha befejezi a verset,
valójában kisétál belőle,
de az ajtó becsapódik,
kilincs pedig csak belül van.

Nyaralás?, nem tudjuk, mi az, oda mindig mások
mentek, azoknak volt kidobni való pénzük, nekünk
ott volt a mező, a domb, az erdő, mehetsz pityókát
szedni augusztusban, gombáért, amikor a szezonja
van, napozni?, az hülyeség, fürödni?, ott a Kászon-
pataka, az miért nem jó?

Az alig látható holdat félig takarja
egy nyárfa, elmélkedve az áldozatról.
Az éjszakát kegyetlen szagok hirdetik,
láthatatlan lények folynak a boltozatról.

A fák ledobták magukról a könnyeket.
A nem tudni-hovatartozást, a valahol
lennék-típusú vágyakat.
A rommá tört vodkás üvegek dalszövegeit,
a hűvös, párás töritételeket.

A ruháiból,
melyeket öt éve
nem tudok kidobni,
létrát fonok.
Kikeményítem,
mint dédanyám
a zsebkendőket.

az üstbe kívánom
aki felnyitotta a föld kérgét
percenként kilométerekkel
távolodhatnának a kontinensek
míg ki nem hullanak az űrbe
a mindenkor visszatérő
ideológiák

Jöjjön el az országod, Uram,
legfőképpen a földön, itt,
mert nagyon eldurvult ez a játék,
tébolyt dobol az ártó szándék,
s angyalálarcon rozsdafolt.

Mint egy kád fürdővíz,
kifolyok a világból.
Közöttünk hideg,
kemény csempefal.

Anyám vörös váza.
Vért töltenek bele
szakadatlan,
de kiszivárog
az illesztések között,
megfesti a csipkét
a szekrény polcán,
lecsorog a padlóra.

és úgy recseg a réttől messzebb a fasor
hogy sorra fásul vele a világ egy-egy
megmaradt darabja
a rabja befedi a semmit – élő boltozatot

A szél süvít, kemény a pad,
lapátra hát, öreg betyár!
A sár piócaként tapad,
s a csábutak szirénje vár.

mert az ürességnek lényege sincs,
amely érezné nyarak vad perzselését,
telek jeges kopárságát, átmenetek
kibomló távlatait. halk halottak
időben szétfoszló arca maradt itt

Sétálok őszi fák alatt,
hol Isten csöndje fészkel –
az örömtől szívem megszakad,
s megtelik édes mézzel.

Barna szemed szirmos virág,
leánytested karcsú emlék,
nyugodni má’ nem oszt ki rám
tőled fénylő naplementét.

Felszedték a macskaköveket a sétányon.
Csak nosztalgiából hagytak meg egy sávot
a járda közepén. Máris hiányoznak, pedig
hányszor akartam kitörni a bokám miattuk.

Amikor a bogarak bejöttek a városba,
elsötétült az ég.
Tompa szirénahang telepedett a háztetőkre.
Az emberek pincékbe bújtak
a skorpiók, százlábúak és vöröshangyák elől,
de azok fölmásztak a várhegyre,
beszivárogtak a vár falaiba,
megmérgezték a kertet.

az idegen városban
az idegen csillagok
az idegen egeken
maguk elé néznek

Talpamban érzem, ahogy a vonatfék kienged,
a nekilódulás ígéretét megkapom.
Innen már látszik a templomtorony teteje.
Bakancsa alatt megcsikordul a kavics.
Felolvadt az edényben az első hókupac.
A pitypangok az estére készen
összecsukták szirmukat.

Tizenkettedik foszlány. Pócs-
megyer, huszonkettő május
tizenhét, kedd. Nem bízhatja
szavakra a logikát. Eltakar-
ja vágyait. Ha nem ver át,
őszinteség szégyene ég lelké-
ben. A vers térkép.

Halottjaim porát szórtam a tóba,
És úgy teszek,
Ahogy épp nem szabad.
Láttam látomásban és valósan,
Várormokról gaz kezek
Fűrészelik épp a madarat.

Most ott fekszel a várhegy oldalában,
érctollaidra szégyen és sár tapad.
Hívatlan esti rémképeken látom
vadszőlő hurkolta csorbult szárnyadat.

a hegy felé menjenek
hol ritkulnak már a fák
föl arra (mutatja) ott
kezd egy kis ösvény
innen nem látja jól de
(mutatja) mutatom

A nyár a lombok közt átoson,
virágszirmot hullat a felhő,
lépdel valaki a szivárványon át,
és a fák ága az égig felnő.

anyám reggel a kertbe megy
miatta vannak reggelek
a kert kezétől gyönyörű
az ő kedvéért zöld a fű

Loccsan, zörög az ég.
Iszákos istenek
Alszanak alatta.
Az égbolt csak takaró,
Ha fáznak.

Ha két egyenest párhuzamossá rajzolt

a kétbalkezes Őstudó,
lehet-e vonzás, antigravitáció, 
amely a nyílegyenes lehetetlent
egymást nem metsző, de összefonódó
ölelés-félkörré hajlítja

Úgysem mutatom meg senkinek
a lelkem, miként csíráznak
a belé hullott magok,
hisz sokszor
magam sem vagyok
tisztában, vajon búza-e
vagy konkoly kapott erőre, s
burjánzó tüskéim
mennyit fojtanak
meg belőle.

Reggel az ég elsírta magát,
megcsúsztam, s mint farönk siklottam lefelé,
kapaszkodtam volna a mosolygó gyermekkorba,
álmaim világába, meséimbe, érzéseimbe

A tér csak egymásra torlódott falak.
Feltörni a kódot – ezt kéne tenned –,
szuicid énedtől éned nem enged,
és ólom fülemben, hogy ne halljalak.

Ültünk mi már együtt az idők kezdetén,
Talán a végét is együtt nézzük újra.
Mert új hajnal ébred majd,
És világ készül a „legyen” szóra.
Tiszta lesz és gyönyörű, mi most önmagán elámul

Ablak(f)alak
Útból lépés
Szakad
Lenni lègy
A cseh sörben
Rozsdaszív képben

Ázott deszkák burkolják
a tornác falait.
Érdesek már a faragott minták,
kicsorbultak a hegyes levelek,
nagyanyám szerint vele együtt
hervadtak el a rózsák.

mint akik elitták
minden józanságukat
az utcán a járókelők előtt
ősi ösztönnel mocskosul
és mégis patyolatfehéren
elpárolog a szemérem

A városom még egykoron szabad volt.
Ha kellett, büszkeségét törte szét.
Mínuszban testet kapualjba vonszolt.
Vállalta bűnét, közös szégyenét.

A kanári kirakatban
énekelt.
Odaálltam meghallgatni,
érdekelt.

Érdekelt, hogy felidéz-e
valamit.
Mai korból, önmagamból
kiszakít?

Az abortuszhoz való jogért
tüntetnek valahol. De megkérdezik-e
a magzatot, hogy élni akar-e
vagy meghalni?

A vak ember mindenre odafigyel,
fülel, szagol, tapint, ízlel, érez, de
legfőképp a látásra hagyatkozik,
benne van a génjeiben, bizonyos
értelemben, nem fél, nem retteg

egyesek özvegyek
nem csókoltak nőt évek óta
mások most szintén élni látszanak
erős mozdulatokkal gesztikulálnak
a kezük üresen szeli a levegőt
mintha éppen társuk testét keresné

„Szerkesztő úr, szerkesztő úr,
fájlalom én a szívemet,
annyit kérek, hogy tegyen meg,
adja ki a verseimet.”

megrajzollak
vörösen porladó
ősi kövekre
korommal
homlokod
téglaszín
cseréppel

Ha nappal meglátsz egyet,
tudhatod, ezer is van belőlük,
lassan felzabálják a múltad,
történeteidet behurcolják a fészkeikbe,
hogy a másén, a tiedén feküdjenek.

A halottak előttünk járnak. Már
bekopogtak minden ajtón. Avult
történetek dombvidékeit rég bejárták;
lejátszott pasziánsz-bajnokság a múlt.

romlik a szem – elgörbült egy álom –
kaszinótermünkben blöffnek tűnt a járom
silány fényt szült a bordélyház ablaka
megbarnult a szív hamis a ballada
hazugság-akol a civilizáció
tetvétől irtózik a fennkölt ráció

megfejtette összes kódját
titkosírásomnak felfedte ismeretlen
tájaim bejárta őket letaposta száraim
miből nyílhatok ki miben köthetek meg
agyagom formálom tányért lapítok belőle

minden reggel szundira állítom azt az ébresztőt,
ami tíz perccel korábban szól a szükségesnél,
mégis minden este beállítom
egy nyugodtabb készülődés reményében.

tépi a szél a hajamat
belém akad
a vízbe hív
deszkástul, vitorlástul

Állj ki mégis a néma terekre,
a kövek fűre borult
testvériségén legyünk mi
félig-meddig átkarolva

kinyílik az ajtó bennem
ha most belépsz
magamhoz ölellek

Csak a szépség ne fájna
úgy ez a szelíd somogyi táj
pirkadástól szürkületig
akonodásig könnyezne

pumpálják ma már – új technológia –
vérünkbe a foncsorozott hemoglobint
röhög a tükör no lám hajcsigáidon kívül
hogy mást is láss ím papuskám
ereidben is már én bodorodom…

Valami kikelt itt magából, mint harántcsíkos
bábok jellegtelen évek fagyán, aszályán
átívelő kiröppenése, majd átlendül a lét
öntörvényű megnyilvánulásain, ahogy
a bizonytalan, ritkás, ám konok függőlegesekkel
vigyázó kerítés lécei fölött húznak el
a kapát, gereblyét hamisan pendítő
haszontalan kövek a sarjadó fűszálak közül

nyugodtabb hajnalokon
amikor nem szólítgatja a világot a szél
amikor nem maszatolja az eget a front
kikerüli őket a láz
kiosonok mellőlük

A menny ivén ugyan fölöttem
Ragyognak égő csillagok,
De vajh talál-e célra pályám,
Ha lángjaiknak hinni fog?

Ismerem ezt a hidat
összeköti az innent oda
átfutunk rajta
legyen meg
a méterszám

Varjúraj
köröz az utcák felett,
s a kóbor ebek
vinnyogva menekülnek
a városokból.

Nem tudom, hova is futok,
nem tudom, hova is menekülök,
de futok valahonnan – valahova,
mindig csak rohanok.

Én a szívemmel hallok,
– olvasom soraid, mint égi betűket –,
bármit mondasz, előbb a levegőn,
s azzal a torkon, a tüdőn át lüktet

Repkednek az ablakok,
ahogy vonat fut a tájba,
buja fénnyel színezik a szelet,
s villognak, mint a hamis ékszerek.

Pestnél a Duna gyakran
kiöntött s eláztatta akkor
a szántókat irtásföldeket
se aratni se halászni nem