Charles Bukowski

Szeretek itt, éjjel, a folyó felett,

lakásom ablakából nézem a várost,

és hallom, ahogy az autók gumija

pattog az utca macskakövein.

Rettegek mindentől, ami

nem Te vagy.

Valami fekete, nyárvogó

vadállat lesi mozdulataimat. 

Jáspisszínű ma éjjel az ég.

Az újhold épp előbújt.

és felrepülök az égbe
és lezuhanok a mélybe

elhozom angyalok tollát
ördögök izzó kontyát

és mormolnál mély varázsigét
– míg arcod az időt szitálná,
elindulnál időhavazásban az
aranylétra fokain – bármely irányba

van egy dallam a fejemben.
azt hiszem a születésem dallama.
anyám dúdolta régen, amikor azt hitte,
egyedül van.

éjjelente a falakból előlibbennek
a gráciák, hogy legalább álmában legyen nagyanyám boldog, és az
Üdvözítő és Mária, kivarrt selyemköntösben, hogy akkor is szép legyen
az élet, ha éppen nem az. agyonlyuggatott vásznak függnek a falakon.

Valahányszor megfésültelek,

eltettem kihullott hajszálaid.

Azokkal javítottam ki a

vakolaton végigfutó repedéseket

Merengő semmikben hiszek: a föld által felszürcsölt hóban,

a rózsaszín-szürke ködben, a disznóól romos ürülékszagában,

a könnyű emlékfoszlányokban, sírás-itta szemeid melegségében,

sovány vádlidban, combjaidban és legfőképpen a közelség

tartalmatlanságában, csobogó megalázkodásodban.

Üresen kong. Elszéledt már
Minden cimbora.
Mindeniknek a pohárban
Maradt a bora.

Hány angyal fér át a tű fokán?
kérdeztük a hittanórán, óh, dicső Magia Polla.
Azóta sem érkezett válasz, néma
a toronyóra és a sekrestye mélye.

ha ki akarok jutni
elképzelek egy ajtót
a folyosók megszűnnek
az emberek kérdezgetik
jól vagyok-e

Mennyiszer volt már, hogy jött,
de nem akkor, amikor kértem.
Elgurult a sezlon alá,
egy jó pár rózsafüzér-szem.

Ámde mégis ajtó nyílik, lassan belép rajta
Őszült ember, meglátszik, hogy régi betyár fajta.
A csaplárné meg nagyot néz, hogy még egyszer hallja:
Száz szál gyertyát, száz itce bort ide az asztalra!

Isten tudja, mikor lesz ebből park,
vagy valami egyéb, élhető közeg.
Rajtam ne múljék annyi célkitűzés,
más hintette szét ma is a zúzmarát,
a föld sem miattam merevült kővé.

szappanos vízzel öblítem ki a szám,
mert mondtam olyasmit,
amit nem kellett volna.
buborékok formájában távoznak
belőlem a bűneim.

mint minden szerelmes, sokat
beszéltek önmagukról, mintha
ezáltal megérthetnék a
világot, amely lehetővé tette
őket, jobb lesz, ha a hosszú
történetet itt megkurtítjuk

Az élet rendje szerint

...kicserélődünk lassan. Először
a megszokott bútorok mennek.
Darabokban kötnek ki valahol
a bútorok másvilágán, és viszik
magukkal életem felét. Csak egy
asztal tengődik még kint

szerelmed inkább kocsmakert
ülünk egymással szemközt
imbolyognak a képsorok
már össze semmit nem kötsz
ez is megtörtént amaz is
most rendet kéne tenni
bár tudom kínkeserves így
egymást fogjuk megenni

Meglásd, ha fára mászol,
Ezerszer boldogabb

Leszel, mint lenn a földön:
Ezernyi zöld levél
Az Úr hangján susog majd,
Ha feltámad a szél;

Testünkről folyó festékeink formálják alattunk a földet,
a formálódó föld repedezni kezd a vadak szellemétől.

A vadak szelleme beszél velünk,
a beszéd ritmusára önkéntelenül ugrálni kezdünk,
ugrálunk, lábunk erejétől kettéválik köztünk a tér.

Így kiférünk a kapun, lépésünk nem
az erdőbe ér, ahol csak leszaggatnánk a fák
ágait, megtaposnánk a csipkebokrot.
Napokkal később találnánk haza,
már megközelíthetetlen volna a ház.
Itt senki sem mer túl soká távol maradni,
de nem mondja ki.

Ezen a tájon, ahol él,
dér ül a locsi-fecsi beszédre,
hallgatagok, cammogósak a nappalok,
fölösleges gondolatra áttetsző hálót fon
a csönd százlábú pókja.

Trianon. Háromszor: nem!
Nemet kiáltott Sándor nagyapád,
és tovább mesélt a háborúkról.
Mindenik visszaemlékezés vége egyetlen
kérdést visszhangozott: „Minek vér és halál?”

Naptárod, órád egyremegy,
hallod, az idő költözik.
Nézd, nézd: hatalmas a kert.
Ne számold, hányadik.

Ez a varjú mától
megtér a múlthoz,
kukoricaszárból
rakott kúpok
hegyes tornyáról
felemelkedik az Úrhoz

érzem számban minden fog lazult
anyám apámmal átsétál a tájon
ajkukról porlik –
fiam még aludj

Neveket adunk fáknak, füveknek,
szólongatjuk őket, még szeretnek,
és valahol egy keresztúton várnak,
az elmúlásnak adva testüket,
elfelejtjük imádott nevüket

Van ez a kiürültség állapot.

Bele kellene gyömöszölni legalább

egy réges-rég elmúlt réveteg álmot,

amely az élet legalján megmaradt

Agyonhallgat az élet

Felerősíti bennem a nemlétezés képzelt feszültségét.

Vesztésre állok

Ősz van megint, kezem ködökbe mártom,
s tócsák vizében fürdetem szemem;
a sárba lépek, hadd mutassa lábnyom,
meddig jutok, ha meg sem érkezem.

szívtáji balesetek meg vannak,
a Duna is örvénylik, dobál,
mint komp nagy viharokban.
aztán csitul, újra kezdi.

Cipőm alatt a sár, a folt,

a lé, a por, a bánatok,

fölkúsznak mind a kedv erén,

mint aprót ugró állatok

A cirkusz marad,

a bohócok és az álomlégtornászok is.

A gyerekek

átlépik a határt,

vissza sem néznek.

Közben az árulók hősökké válnak,

életműdíjasok.

legyenek sejtjeim főnixparányok,

hevükben oldódjon minden határ,

s a tűzben olvadjon fel végre

az életre fagyott higanymadár.

merőleges, alvadt idő.

van valami, amire nem mondod, hogy ember.

veszélyes, nagy semmiség.

Lajossal, a labradorral váltottam szót,
férfi a férfival, együtt sétáltunk a folyópartra,
oda, ahova szoktunk, ahol az árapasztó
belefolyik a Rába nevű dologba,
amikor elhúzott mellettünk kettő nyúl és tíz darab őz.

Lekaptunk három szobrot a polcról,
– kék lepelbe burkolt, tán női alakok.
Nehezen, sőt alig adta őket,
tenyerébe fektette, szemével kísérte,
majd nagy nehezen a pultra rakta őket.
Bocsánat, azokat. Arccal felénk.

anyám egy csokor szigorú-kék zsálya

egyszer kővé változtatott, aztán az egekbe emelt

bőrömön porlik most is mosolygása,

mikor kérges arcát kezemben elültetem

A földön kifordult örökzöldek fekszenek,
mellettük vihar, pajzzsal halad dél felé.
Két találatot szán minden kiásott szívbe,
egyet születésre, egyet az elköltözésre.

Műfogból, szemüvegből,

néhány régi ruhából

összetákolom

anyámat reggelente.

Milyen hatalmas űr tátong tudásunk végessége

és az isteni akarat végtelensége között,

de kivirágzik az ember életfája,

ha vele van a szeretet.

ki törődik a közben elmorzsolgatott szalmaszállal?

Pedig az nem pusztán riasztó sors-jelkép,

hanem életünkben ólálkodó valóság.

széltől tépett, szürke sorsra

jutva reszket minden csontja.

zord időben lassan bontja

szirmait a gyermekkor.

Nem hagyja a yahoo,

nem hagyja a facebook,

nem hagyja a twitter,

nem hagyja az instagram,

nem hagyja a spicli rendszer

Egy kerti szék.

Egy kinnfeledt nyugágy.

Egy hinta.

Egy homokozólapát.

Egy elektromos autó.

Dobozban.

gyakran álmodom azt,

hogy egy égő erdő felett

az éjszínű füstbe

Isten tekintete vegyül

vannak nők, akiknek
ölelése kikapcsolható bármikor,
lehalkítható a bánat a szemükben,
torzóban marad a fény

De azért mind jobban érdekel
hogy ebben a nagy versben
akár csak egyetlen betű hurkában is
ott van-e a te grafit-porod?

S ha nincs?

Új lakhelyünk

téglaszínű ketrec,

lábunk alatt még sarjad a fű,

tollunk vörösen, feketén csillog.

Álarc csupán az idő, melyben élünk,
jobb, ha a vészt nem érzi meg a térdünk.
Elbukhatunk:
      nem miénk a dicsőség.

Ijesztget az ősz, mint a bumeráng,
a visszatérő goromba tavaly
olyan fene módon kerekíti ránk,
ahogy szilaj szélben szembe kap a haj,

lélekbe a köd, énekbe a ragrím,
amely sorvégen kibicnek állva
esküdne fel egy véres kártyapartin
guillotine mellett alsóra, királyra

Ahogy gondolkodsz róla,
olyanná lesznek a dolgok végül,
a fontos az csendben, láthatatlan épül.
Megtanultad azt is, semmi sem tiéd

Sárból férfit teremtek magamnak,
napon szárítom anyagát, hogy érjen,
tűzbe tartom, és ha el nem hamvad,
hálómba vonom, mígnem ölne értem.

Költő, dalos bárd, kardforgató, kegyetlen böllér.

Ismer minden szinonimát.

Nyomában mindig kócos fiúk, igénytelen lányok,

fél-mosollyal, sárga fogakkal.

Mihozzánk álruhában

hisz nagykabátja nincsen

eljár egy titkos vendég

és az a vendég Isten.

Versben lakozni lenne jó, miként az Isten,

ősi zsoltárok nehéz szövetébe bújva

templomok hűvös, áhítatos csendjét dalolva meg,

vagy mint félőrült Hölderlin Heidelberg öreg tornyai közt,

sírva, zihálva, döccenő rímekbe dadogni bele az elmúlást.

Nekünk csak egyszerű dombok voltak.

Fel sem merült bennünk,

hogy alattunk tán holtak

fekszenek, és hogy ezeket

a dombokat odahordták

valakik sok ezer éve

Nem hibáztatom az asszonyt sem – testemből való,

így magamé is mindaz, mi tőle jő – ha rossz, ha jó.

Elmegyünk persze, el, ahogyan kéred,

bár időnk sem volt megtapasztalni,

milyen, mit elhagyunk, az Éden

merthogy az Isten

is csak egy kovácsoltvas

fekete kapu

Ők, a haláltudók, bölcsebbek nálunk.

Ha lecsukom a szemem, látom őket,

ahogy egymás mellett fekszenek,

s mint a füvek, belélegzik

a föld alatti fényt.

se jószág se termés üres a hombár

a távozót nem sorvasztja immár

a honvágy hisz itt már semmi

sem az övé csak a múlt

Egyetlen reggel sem marad észrevétlen,
amint a hangok, úgy mi is jelen vagyunk

ott van mindenütt és nincs sehol

bitangnak címez el – s leszól

ha énekelsz azért ha hallgatsz hát

ezért veri széjjel a szád

a kenyérre váró sorba lő

és tarkódon hál a puskacső

Sosem mondtad, hogy nem a kor, hanem a teher
körmöl ráncot az arcra és hogy
a tehetetlenségi erő az egyetlen, ami maradásra
bírja az embert, elfojtottál magadban

Nosza, lépjen hát elébb,
Akinek a válla még
Elbír pár tálentumot!
Vittem én már eleget...

Láttam a falansztert, másfél mázsa

vasreszelék az éves kvóta, értelmetlen

munkák és szenvedések kínreszeléke.

negyvenhatos budapesti ostrom után, kétezer ötszázas  állományból,

öt víziló, egy elefánttehén, egy kétpúpú teve, egy láma,

egy zebra, egy dél-amerikai borz maradt életben a fővárosi

állatkertben.

Be kéne tiltani a Várost.

Az utcák vizelettérképeit

böngésző kutyákat,

a hiúzszemű kamaszlányokat,

a cigarettázva didergő fiúkat.

látod apám
mennyi köd, mennyi köpködés
követem kerék nyomát
mögém a Nap bukik
s a föld alám

Zavarjátok csak föl a vizemet
Ha port akartok mind a víz helyett.
Eldöntöttem, hogy egyszer elfogyok –
Jól látják, most ez egy fenyegetés –
Megmérgelődöm és folyóvá leszek.

Reggelente a Gladiátor dallamára ébredek,

kinyomom a telefont,

Istenem, még egy nap a ki tudja hányból,

s a kérdés, mely felmerült,

ki tudja, hányszor:

hogy mindez mi végre?

Lombja-vesztett csupasz ág,

hogy egymásé voltunk;

mint az árnyék, úgy nő át

rajtunk közös sorsunk.

És az éjszakák is jöttek. Írtál és sütött a hold.

Abbahagytad. Sokáig néztél egy holdsütésben őszülő tököt.

Volt az egészben valami képtelenség. Magik nem idevalók!

Valami ezoterikus mohóság. Erőszak a valóságon.

Valami vad nyári kábulat! Egész ősszel kitartott.

Valami meg nem nevezhető kényszer. Legyél valaki más!

Az Ursusban üldögéltünk akkor,

1985 vagy 86 decemberében.

Hát nem mindegy?

Egészen véletlenül, talán titokban

azt reméltük, találkozunk Kálmánkával

Hős pártfőtitkárunk, Csausz

száll helikopterén.

Hadd látom, él-e, s mennyit ér

az erdélyi remény?

Nem szeretném, de felidézem folyton,

milyen volt az azévi, nyárnak

csúfolt pocsolya, taknyos mocsok,

melyben azóta, kitartóan várlak.

Nagyanyám csak a töviskoronát hallja ki az egészből,

nagyanyám huncut és a hallása szelektív.

Nagyanyám magándetektív,

hiába szólnak utána Margitkámat,

ő csak a Virtuskámra hallgat,

mondom én, hogy a hallása szelektív,

ráadásul huncut is még

én mindig figyeltem a tanórákon,
ezért is mondhatom el:
te vagy az érett pirosam a keserű zöldemhez;
a derűs sárgám a virágzó lilámnak;
a mosolygós narancsom a melankolikus
kékemhez.
kiegészít ő!

És egy kislány ezt kiáltja majd:

folyamok, folyók, patakok, csermelyek, végetek van!

Mi lesz veletek, vadmacskáim!?

Nem keltem föl elég korán.
Nem volt sürgős semmi, volt időm.
Csillogott előttem a holtodiglan-holtomiglan.
Elfogytak az eladósorban levő férfiak.

És most, ahogy már jönni látom

És apró lépte érinti az ösvényt,

Kínzó sóvárgás tör rám, barátom

Jó lenne, ha csupán képzelődnék.

mire felnő a férfiember

a megváltás diadalához

medréből kilép a szerelem

és minden szándékot alámos

haragudtam arra aki fintorogva azt mondja bennem pfuj

vitába szálltam vele követeltem adjon magyarázatot miért lenne több jogosultsága a léthez a szépnek

az arcomba röhögve azt mondta: többen lájkolnák

Egy múzsa versben rostokol –

borostyánban ül így rovar,

nem tudva, menny ez vagy pokol,

de ennyi szempárt már sokall.

A boltok hiánycikket árulnak.

E- számokkal zsúfolt konzervek szatyrainkban.

Titkon így reméljük megmaradásunk.

Tartósítjuk magunkat.

De egyre gyakrabban jön elő a kérdés:

van-e, amit átmenthetünk?

Maradj inkább itthon, Attila

bár te nem látod, én érzem, esőre áll

egyél, van az asztalon kés, villa

fogyassz! elkészült a csirkemáj

Egy nyomorult rovar

különös élete és

zavarba ejtő halála,

gondolhatnánk mi,

fejedelmei minden pillangóknak.

virágot enne

virággá lenne

önmagátol messze

világgá menne

Tehát merengeni, ülni,

állni a mosás felett míg

nézed a mackód forgó far-

zsebét, kötésminták fel-

lazult vonását, vagy bármit,

a napja-nincsen tárgyakat

Ülj közelebb önmagadhoz,

ne félj, nem olyan félelmetes.

Mint ahogy éltél és öleltél.

Mögötted már a csönd neszez.

Aszterión az égre néz

a hold akár a sárgaréz

fémlik le rá mérgező

látványa kék szemébe mar

tekintetébe vért kavar

hullám hegy gerinc velő

Ha elvadítasz,

Vad leszek,

Bántalak majd szüntelen,

Sírok mindig, mikor beléd marok.

A partra ha kifut a hullám
torlódik s átbukik magán,
kemény sziklát bontó taréja
elhal homokpart hajlatán.

Mikor a szavak visszatalálnak
hozzám, hoznak magukkal mást is.
Itt hallani a tücsköket éjjel,
egy-egy kamion menetzaját is.

Vajon miért zavar ez a rend itt?

Hiszen felét magam teremtettem.

A tudás hatalom – kiáltom lesiklóban.

S az én teremtőm szeme meg se rebben.

Beleszakadt az éter a csöndbe.
Lassan mozdítottad meg a lábad.
Úgy visszhangzott, mint egy sörétes puska durranása.

nincs pénzem mészre

tűkön ülök

most vettem észre

költeményt szülök

Csak a reggel józanító,
csak az este boldog itt, hol
jobban nyugszik éjjelente
vér a testben, test a térben,
jobban nyugszik, úgy teázgat,
mintha mi sem, az is semmi,
kicsentük az öröklétből
történetünk, alig, alig,
fényeskedjék neked jobban.

Egyre bennebb és bennebb merészkedik,
oda vágyik, ahol eloszlik a félelem,
mint az eső után a levegő, kitisztul,
a vízpára emlékeztet csak a mennydörgésre,
de a felhők közül kikandikál az ég kékje.