Balázs F. Attila

Most már nem lesz több pécsi vers,
holnap elpályázom Pestre,
egy másik gályán folytatom,
másik múzsa csókját esdve.

Elfonnyadtak a hóbogyók,
elmúlt már ez a tél, jönne az új tavasz.
Pollennel mogyoróbokor
megtelt és a rigók szíve ma szétszakad.

állítsatok meg már valamit!
kútmélyen kitelelt vízfodrok fuldokolnak
új tavasz új kikelet?
telt bendők tuszkolta agymenések
önkoszorúzta istenek

Csak peregnek, potyognak a levelek,
részvények zizegnek, bankárkezek
turkálnak, ropog a bankó.
Lyukas papírbakancs ábrándozik,
macskakövön kopog a mankó.

Gazdag volt az ősz, olvasom
jobbról az első oldalon.

Épp boldogságról álmodom.
Mögöttem jő a lábnyomom.

A szót miért is csépelem?
Ha életképes magva van,
Megfogan, örökítődik,
Felsarjad, kivirágzik, végül
Szirmait szélnek ereszti.

Hogy majd
a tudat-terhet
elsodorja
a napszél,
s tovább-
hullámozza,
dobálja
a gravitáció

De nem sokat jutott előre,
éjjelente majd’ elvette az Isten hidege,
a nyári hónapok után elfogták,
s csak most jutott haza,
ne haragudjon.

Ott hintó lesz e hintaszék,
vagy szarvas húzta szán,
s repül az éji tintaég
tejút-fehér haván.

Ím’, ez egy túlvilági nagykövet.
Valamelyik ős csillag-hatalmasság
Mint óriási parittyakövet,
Parittyájába tette.
A földre célzott, s hadüzenetét
A mérhetetlen ürbe kivetette.

elfut előlünk a sánta idő
tépett bundáját takargatja a hó
már többet a múltból nem jön elő
az emberből lélek marad a való

„Van-e az időnek helye? És az időtlenek
beleférnek-e?” Ebben a kétségben lebegsz,
míg a halandók ajka egyre hosszabb
gyöngysort köp a disznók elé.

Biztos láttok még olyan egyszínű kék Ikarusz buszt,
Halljátok, mindig csattog, panaszos dühödéssel
Hördül, mint az a ló, amelyik már unja a vontát.
Hát csak tudjátok, nem is ok nélkül van ez így.

Kopog valaki, kopog,
üres ruhájában
sarkig tárt ajtód előtt,
s bár nem látod szemét,
rád nézve is a végtelent pásztázza

A fénynek hangja van. Víz-
Cseppek arccsillámlása,
Szólója, az égnek kékje

A vérfa ága, törzse, szíve vérzik,
végighasítják háborús viszályok,
piros sávokban ömlik, hull, szivárog
láncfűrészelt bordájától térdig

Tulipános május, madárdal,
Anyák az Isten zsámolyánál.
Jó hinni, hogy minden anya a mennybe száll.
Mert egyszer mind jók voltak,
Egyszer adtak, szerettek, azok is,
Akik többet sohasem.

lehúzós vécé
ki látott ilyet falun
nincs ilyen ugye

Gyula bátyám már
elhagyta tájszólását
ilyen a város

Káprázatokban múló életek
tükörszobáit járod sápatag,
a foncsorok ezüstje fényt pereg,
itt átszivárgó álmok játszanak.

Tesó, adj már egy zacsi instant Istent!
De ne holnap, hanem ma, most, pikk-pakk!
Ami hopp, vízben gyorsan oldható,
mindent megmagyaráz,
jól megáld azzal, amire szükségem van

rettegsz s rettegek,
ki fia-borja az emberi lény,
almának magja
vagy kukac a mag peremén?

Más vagyok a Semmi
mesés-létezésében, egy
cigányizmus-létfilozófiát maga előtt
görgető költő, aki egy új-versvilágot
épített, melyben van Cigányország.

Egyik alkonyattól egy másik reggelig
egyetlen házszám változik,
semmi egyéb. Éppen elég –
pár órahossznyi látszat.

Csak a tollunk, ami röppen,
csak a lelkünk igazult.
Csak a bolygók kara ott fenn,
csak a csillag, mi lehullt.

a szél meglebbenti hajad, sötétzöld
szoknyádat. Visszanézel rám, tudod,
ott állok a buszmegállóban és elkísér
tekintetem. Kezemben vérpiros violatőr.

és persze, értem panaszukat, de próbáljanak
végigmenni kétszáz hektáros búzamezőn
negyven lánctalpassal úgy,
hogy aratni is lehessen utána.

És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat

Egyik nap fel kellett volna kelnem,
elvakított a reggeli fagyos sötétség,
nem szegezte rám óvó tekintetét
se Szűz Mária, se a falakon ölelkező,
szőrmebundás Antihősök

A szabadulás angyalkísérettel érkezik,
egybesepri múltat a jelennel
a csalánt az árvacsalánnal,
a kezdetet a véggel, a közönyt a bűnnel,
csupa por itt minden, csupa por.

nem történt semmi
ágak csendjébe kapaszkodnak a hangok
a kert felől lopakodnak
az estével füstszínre váltanak

Hát itt a husvét, alleluja!
És ilyenkor öntözködni szokás,
S az ezüstbokás
Verőfény táncol az emberek szivében,
S a tavaszi veréb dudolász a fákon

Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le a karom,
tehetetlen két karom...
Te kegyelmet mindig oszthatsz,
feltámadtál s feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom.

Hazafelé tartok, egy nyitott ablakot nézek,
mintha a nyelvét nyújtogatná, függönye úgy lobog
a tavasz kékje kiengedte nyáját,
a város felett ül és szipog.

maradok, ugyanis béketárgyalásra kéne eljutnom,
talán az állandó hírek, rémhírek visszajátszása,
még elkap egy ellenőr, de az sem tisztázott, hogy
kit, mit képviselnék e háborús háborodottságban

Nincs remény, elégedjünk meg azzal, hogy
reménykedünk, nincs valóság, csak bele-
éljük magunkat, a Föld meg gömbölyű,
nem is lehetne laposabb

Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.

ma reggel megnyitná
az erdő kék függönyét
és a páfrányok mélyen
sugárzó zöld hűvösét

Nem volt idő, de most behunyom, hadd feküdjön bele a nap, szeretkezzenek, ha akarnak. A kávémat szürcsölöm, meditációt hallgatok.

S mi marad még játékszernek,
a gombok, a kavicsok,
dobójáték eszközei után,
s végül miben bízhatsz

Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

Legyenek benne varjak és farkasok.
Éjszaka járó fekete autók.
Egy különös nép, hol egy család, egy gyermek,
legyen a nevük letagadottak.

Domboldalról siklik a szél,
s a tűlevelek húrjain át
egy egész fenyves Veled zenél.

Mikor szülnek és ölnek,
mi hát az élet ára?
A válaszom, hogy ráborulok
fehérlő vállad templomára.

Esténként hosszan nézi
azt a kezet,
mely régen ártatlanok
testét püfölte
és husángot markolt,
hogy vallomást facsarjon.

megcsonkolt emlékek s törött álmok hullnak
bezárt szívben nincs már jövője a múltnak

részegült szavak közt emlékre találsz még
fejfák közt kóstolja fényedet az árnyék

talán mégsem olyan rossz
egy idegen nő testében,
talán mégsem olyan sablonos
ez a mai én-kép

Felőrölsz: beszorítasz köveid közé,
és hagyod, hogy gondolataim folyója
elvégezze a piszkos munkát:
szálló porrá zúzzon.

Évek, és! Mezítláb nyomok, azon a híg
Égi réten. Tótágas világok világa – ó,
Pediglen, jaj, te-e – én, hányféle két-
Színűségben... Biza.

mint népmesében viszem én
is magammal a szeretőm,
az is hozza magával
az egész temetőt,
az meg hozza magával a kimosatlan
szennyes lepedőt.

A szégyenpiac fojtó ruhaölén
este összebújnak fáradt özvegyek,
és hajnalig olvassák egy távol
villogó utcalámpa morzekódjait

legjobb ez így, másképp csak elfeküdnék
feldarálna közömbösség és közöny
ám minden volt szavad új téridő lett
így hát folyton a nem most is most van

A bölcsességek gyakran
Paradoxonokban lakoznak.
Az egyszerűség kedvéért
Leszek most bonyolult.

Szokványos őszi este volt, csigalépcsőkön,
csövek, vezetékek, ajtók, beugrások,
kellékek között araszolunk egy félsötét,
kocsmaszerű labirintusba, a város alá…

Fűhangon lapul alattam a fű,
virághangon dadog a virág,
bokornyelven titkolózik a bokor,
ághangon himbálózik az ág.

Nemrég indult ez a tánc,
S azóta szorít a lánc.
Nem ismerem a lépéseket,
És csak halmozom a kérdéseket.

ha az a hegy majd
átváltozik, jaj,
s a köd s a szürke
paplant terít rá,
akkor menekülj.

gyermek vagyok. a súlyok földre nyomnak.
bár szállni kéne, nem vagyok levél.
többet láttam, mint ki macskát nyúzhat.
a langyos víztől nem megy le a vér.

Kihajt lassan az élet fája,
nagy, biblikus tavasz
színesedik az erkély alatt.

És miközben ott jajongott,
fülünkbe jajongott a temetési ének,
egymáshoz hajoltunk: fiatalok, vének,
kar kart ölelt, kéz kezet szorított

Gyerekünknek szava most szól,
szeme villan: kovakő.
A tükörben befagyott tó,
hova siklik az idő?

Itt szerelmeket marcangolunk,
és egókat földhöz vágva,
akár egy porcelántányért, törünk össze,
vastapshangú a nézőtér.

Rémhírre csőd jön, járványra háború,
hová ez így, és merre volna gát,
az életünk – megunt történelemkönyv –
vajon miért ismétli önmagát?

számomra itt nem terem
csak romlás sötét verem
kinéz a vér a szememen
feloldja bűnös lelkemet

a fa alatt
a zöld padon
öreg úr ült egymaga
fején
a rég kiszolgált
bakasapkával
mellén egy árva fémkereszt

Alig esteledett, s már féltem,
rám omol a sötétség mérge,
amiért egész nap
rejtőzködnie kellett

Eldőltél a parton, feküdtél a nedves fűben,
hosszú horgas ég alatt, de melyik ég alatt?
Már nem tudom. A Duna koszos vonója
húzta, árnyak imbolyogtak az ősi rigmuson.

kint remegett a híd.
az emberek a fákon ültek,
a törzset ölelték, ingtak
az ágakkal és falevelekkel.
hamisan énekelt a toronyóra.

Emlékeid időnként felkavarnak,
elméletekkel nyugtatod magad.
Bedőlsz egy aljas, gyártott képzavarnak,
mert elhiszed, csak így lehetsz szabad

forgószél vagyok örvények tölcsére
anyagban de mégis anyagon kívül és egy
szerte a súlyos és súlytalan erekben
látom magamat a felismerhetőt

órák pergő napjaiból hónapok,
évek, már nem tudhatom,
számból fohászt hasít a szél,
vizek forrása, tengerek útja, felhő,
teljesség üregeiből feltör a kút

Mert az anyag él, megmaradt, szemberöhög.
Te dolgod, hogy érted-e a nyitját.
Becsüld meg, hogy valami törvény
kétezer grammos agyat mért rád

És nem kell várni túl sokat,
az ismerős zaj van soron:
álmában egy vonat tolat
a rozsdás holtvágányokon.

az argoszi síkságot jobban ismeri nálad,
okos, művelt, ne tanítsd,
csak csodáld kemény hiúztestét!
látod, a földrész északi részét is,
a távolban magasló hegyeket,
az éjszaka villogó szemeit, az erdőt?

Neved Arkangyali Rendek
ragyogóra aranyozzák –
neved édes, neved áldott,
gyönyörű szép Magyarország!

Kóstolgasd Kölcseyt, a dallamot, a mondatot,
szárnyra kap a három szó, felemelkedik.
Várd ki, az nem elég, ha csak kóstolod
a három szót, mely verssé kerekedik.

Felkeltem térdemről és körülnéztem
A téli világ részvétlen
Zúgott az éjszaki szél
Hullott a halkszavu hó

Láttam, ahogy az ajtóban áll,
hallottam, hogy vajúdik, hörög
a negyvenhat éve vemhes halál,
hogy világra hozzon egy dögöt

fekszem az ágyban
mint felvágott hasú pisztráng a jégdarán
nézek a homályos semmibe
rezzenéstelen arccal várom
hogy kisütnek majd
egy tapadásmentes tepsibe
az örök élet hátoldalán

Fegyvertelenül, ahogy világra jöttünk,
Markoljuk szorosan a béke torkát.
De véres már a két kezünk,
Tüzet kérsz, fegyvert, cigit, gyertyát.

 Lépj előre bátran,
a tükör mögül senki sem néz vissza rád.
Vesd le bűneid,
amelyek égetik a torkodból feltörő imát.

bronzvörös hajamból három
tincset formált álmos kezem
és bezártam egy kurta kis
fonatba a lélegzeted

A téli csendek lámpafénybe folyva
zuhannak szét a dermedt városon,
ágak hegyén a csillagszőtte ponyva,
a hűvös ég lebegve átoson.

A madár szerepét vállaltad,
fekete tollakat festettél sötétzöldre.
Amikor a tériszonnyal álmodtam,
elkezdtél félni, vagy csak engem féltettél.

két éve tart a járvány
pendül spontán a mandolinon
két éve ring a vártán
négy gyöngycseppkönny csillan egy pártán
miért hogy négy
ha két éve tart csak

Tányérom szélén barna zsírpecsét,
középen néhány káposztafoszlány,
egyenes háttal, kitolva csecsét
megy innen oda a kis csaposlány.

Felkeltem,
még remegek,
még játszanak az idegek,
még verik
az álombéli ütemet,
még itt vagy,
fogod a kezemet.

ti lettetek szegényebbek ezáltal vagy én
száradó morzsa az Isten tenyerén mikor
vagyok hű magamhoz és hozzátok
ha kételkedek ha nem hiszek
feloldoz-e gyöngeségünk megannyi
hibája (vétke) alól az önmarcangolás

Negyvenöt évemet számolom,
nyomomban baktat a szánalom.

Rímekkel ringatott szép szavak? –
Számban a méz íze szétszalad.

Az idő előrehaladtával
az ember egyre bölcsebb lesz,
és erre szüksége is van;
megérti, nem kell folyton a csillogás,
hisz a kristálypoháron is megül a por.

Szabad vagy végül,
irány a hegynek,
amit nem akarsz,
nem kell megtenned.

Őrizzél engem,
szaladni vágyom,
hagyd, hogy a honvágy
majd rám találjon.

Beülök egy babkávéra,
letenni a köveket
egy percre, egy bámulósra,
könnyű délelőtti szóra,

akkor talán éppen nem.

Hajnalt virraszt
és harmatot,
folyót iszik,
gyönyörködik,
saját habjaiban elmerül.

Kissé odébb északabbra
Ahol a vad szarmaták
S mások élnek nos uram ott
Nincs balzsam a hó alatt

Márpedig a szarmatának
Is van „sebje” épp elég:
Seb a testen seb a lelken
Tökmindegy hogy hol de seb

De kérlek, néha még pillants át rám,

azon a hatalmas, égi ablakon,
a féltés furcsa fényű fátylán.

Mert mint félrehúzhatatlan firhang,
felfed és leplez a magzatlét félhomálya.

Belealudtál Isten csöndjébe,
de hogy mehettél ily önzőn,
megnyugodva válaszai között?
Te magadnakvaló!

Lélek-allúziók hová kerültek, lógnak saját kötélen,
vagy így menti meg magát egy nem isteni lény?
Te mit gondolsz?

Az istenek nem engedik,
nem hagyják, hogy másként
legyek, aki vagyok – hagyom,
akaratuk szerint leszek,
meghajolok, egyként akarom velük,
amit nem akartam magaménak.

Keresztülfolyik a falun
a csöndes, bús Lánka,
Diáki-patak követi,
tart a mennyországba.