Viola Szandra

Párhuzamosan zajlott két nagyralátó élet.

Minek következtében én így vagy úgy, de élek!

Rigmusokat firkálok, fejfára, sírkeresztre.

Idézem kósza árnyuk, míg el nem nyel az este.

Vagy a nagy sötét erdő. Violát is hívhatnád!

A derengő tisztáson, ki tudja, kik várnak rád?

Néha felnőtt lesz a gyermek.
Ilyenkor kicsit már olyan,
Mint akit sűrűn megvernek.
Olykor gyermek lesz a felnőtt.
Hullani csak az érettnek szabad.
A felnövés ára egy némajáték,
Ki megszólal, dadogós marad.

Ó majd kitűz az ország,
kénytelen vállal,
bajban elhenceg véled:
sajgó virággal.

Már-már zöldesen csorog a fény

Már-már méregzöld táncra lobban

Valami pokoli láng

Vasszürkén vonaglik a délutánban

Egy sovány katáng

Cementlészín pocsolya világodban billeg, inog a macskakő.

Benne ferdének tűnő gyárkémény mását fürdeti a holdfény.

Szürkére ázott fáradt, városi tűzfalak törnek lábnyomodba-

Összeroskad, egyetlen örvény szívja el a kutató fényeket.

Valahol az északi szélesség

negyvenhetedik és a keleti

hosszúság pont tizenkilencedik

fokánál mondtunk végérvényesen

fel egymásnak kedden, szótlan ülve.

Testem formázod,
torzóm torzul,
fejem fordul,
kezem készül,
arcom szépül.
Kész vagy.

Tényleg ilyennek akartál?

aztán már az olaszok sem énekeltek

csendben gyászolták halottjaikat én is

elkezdtem számokban határozni meg

az életemet összeadtam az együtt-napokat

majd kivontalak belőle és kijött amit már

tudtam hogy egy nagy szar ez az egész…

liliomszínű ragyogásban

lépteimet írom

a darabokra tépett

tájra

ugyanakkor a gyermekkorom legelső felnőtt
gondolata, a szántóföldek, patakpartok
és bitumenes focipályák látomása vagy
bennem, ne szűzies látomásokra gondolj,
dehogyis, hanem friss ondóra és
kamaszkori derűre, amikor a borízű
és földszagú láng körbenyaldossa a magukat
elfelejtő és újra megszülő évezredeket

Három szerelemből

kettő magától hal

Ma halt meg Palikám,

mondta nagymamám

minden év február hatodikán,

s mesélt az aratásról,

a keresztbe rakott kévék

gabonaszagáról

A szerelmet nem
ajánlom senkinek
de a szerelem
a bátor döntés

A sírrepülő nyakában messzelátók, felölti furnér ingét, kátránypapír kabátját, a sírrepülő testvérei a zsiráfok, struccok és elefántok...

ismerős szemmel mosolygunk egymásra, magára ismer bennünk az anyag

s a vágy, a vágyunk, mely a szárnyaló gépek nyomán röpül lankadatlan,

hogy mindent belásson, ami az íves égbolt alatt s fölött feszül

Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,

méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,

a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,

míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.

Nincs mese. Valakinek el kell kezdeni végre,
az emberhez méltó, istentelen befejezést;
hisz ismerünk mindent, mit ismerni érdemes,
és tudjuk, hogy csak a boldogtalanságra elég az.

Érteni általad, és átadni magad.

Mert a lélek hasonlóan rezdül, s így őt adod vissza,

magadon keresztül.

Lüktet a szó, örvénybe mélyed,

sodrásában fuldokló fények

emelik tajtékos magasba,

hol habtükör-fény néz a Napra.

Nem mehetek vissza.
Túl biztos tudni az időről és a szabadságról.
Időtlen nemtelenségben megismertem,
szeretni csak gyereknek lehet.

(...) minden versemben kicsit meghalok

mint szeretkezés utáni űri csöndben

ellobbant csókok tájfun-évadán

árnyéktalan riató kegyelemben

minden versemben kicsit meghalok (...)

Uram,
mi, a te báránykáid,
roppant jópofa gyerekek vagyunk

Jaj, fürödj vissza minden esettségbe,
ölj s halj az ősi rendelés szerint!
Marcangolj vissza a reményszín égbe

Selmeci diákkor sosem hitt mesékké
vált kormos, zsírfoltos papírok hátán,
ahogy leveses fazék, kályhák, gyerekek
és irodalom között forgolódtál.

messziről jöttként a messzi földben
egy darab Felvidék Kárpátalja
el kell mondjam hátha meghalljátok
el kell mondjam hátha más is hallja

Holdleány-kedvesem

vissza mint szent tekint,

bűvöl és bájolog,

pőre szép melle kint.

A lényeg,

hogy ott legyen.

Mögöttem a vörös szőnyegen,

mint többi édes kis senkiség.

silbakot álljunk élőhelyünkön

mint Hargitán délceg fenyők

s ha kell mondjunk szent imát

és illatos gyantát könnyezzünk

mint a darabolt tűzifák

És itt e széltől óvott emberáradatban,

Oly sok, kinek a magány lett párja,

És megannyi alak e társtalan világban,

Egyetlen társát a magányban látja.

Árnyék vagyok, öl a naplemente!

Egy lekapcsolt lámpa is kiolt…

Sebezhető lidérc, ki Veled már

eggyé vált, örökre összefolyt!

a múlandó köt meg amikor letelt
táncol az élet határán a véletlen
szólít az úr de benned kő és jég terem

Egy undok andoki kondor,

éhesen már csak az evésre gondol.

Jólesne egy kóbor komondor!

Íme, a földed, föld lakója. Tornyozd

csak, sírodon kihajt. A pőre kőzet

is, tűnt havak nyomán, megéled, tőzeg-

mohába lép a láb, erjed a komposzt.

Aki kijelentéseket vett
az örök bölcsességtől,
most újra gügyög.
Végül már azt sem.

az ég beborult fölötted,
mint olvadt ólom
folynak az esőcseppek
álmaid savas esője

mikor azt hiszed, valami régen elmúlt, rád ront,
váratlanul, és fojtogatni kezd.

Ki tudja, mennyi salakon,

Ki tudja, miben itatódtál,

Mily hullámban, milyen vakon.

                 Negyedszázada

                  immár, hogy minden tavasz

                  rosszul végződik…

                  – most „rákontráz” a sorsra:

                  végromlást is elhozza?   

Amikor becsaptál Amerikában –

s nem engem.

Pontosan nem.

Valaki sokkal szerethetőbbet.

Át akartam festeni az eget.

Kolozsvár, mostoha anyám

Ki meg nem szül, csak fölnevel

Kolozsvár, te vagy pótapám

Ki majd kertjében földel el

Attilás téli éjjel,

Kolozsvár, hátradőlök

a széken, és az asztal

sarkán szivar s csak ennyi.

Ajkunk széle kipállik. A behabzsolt örömtől

elér a tivornyák csömörje, és utálat

párolog bőrünkből; lelkünk hiába szűköl,

nem mozdul belőle a testnek drága állat.

Mint aki most már inkább levetkőzné

a testet, ami hol szorít, feszül,

hol pedig méretre igazítva

lóg a fogason, bölcsen, egyedül,

úgy ring a fán a túlérett gyümölcs

ó azok a régi szép idők

mosolyba öltözött drága nők

a nyarat bőrükön viselők

a szégyenlősök a nagymenők

tél volt s a hó friss pelyhekben hullott

jöttél szembe én meg rád nevettem –

Csak lélekjelenlétemen múlott

hogy azonnal beléd nem szerettem

Nem ment messze, csak a kisboltba tejért,

hogy reggel kakaót s gabonakávét

ihassanak a gyerekek s Ophélia.

Talpam karcolják a háztetők,
térdem remeg, de
nemsokára enyém itt minden
ablakpárkány és macskakő.

Próbálok folyton nem rád gondolni

Kitalálnék bármit magamnak

Megtudnálak s magam is fojtani

Elképzellek hát anyagtalannak

Elment a Misi és senki nem látta.
Búcsúzott a szatmári brigád –
mécsest, kevertet raktak ki a társak.
Az építkezés csendben folyt tovább.

De nem azért, nem is a praktikum miatt!

Berendezett szoba, belakott, letisztult,

 csak az, amit ő vitt be, csak amit nem engedhet ki,

csak az a lehetőség. Ami a keretek közti.

Ó idő múlásának percenései ó az

az élőlény riadalma hogy nincs

nem lesz többé már ami van

A világ egy szőrös altest
Freskója a házunk falán.

Eltévedni indulok és ha lehet beléd szaladni.
Legurul a szekér, végig a domboldalon,
derékig ér a fű, mellkasomban erdők zaja,
felrázott párnám alatt cigány hegedül.

azután a semmiből hirtelen
fejünkre esett egy vesztegzár,
önkéntes hajótörés

Játék s eszme között félúton a líra, de olykor

félek a megfeketült, bársonypuha disztichonoktól.

Nincs árnyékom után más, én építem a sáncot,

mert megvámolják a határon lelkemet. Így lesz

szó alkotta limes minden hajdani vers.

hogy nem szabad a legvégére maradni

amikor már nincs lemondás

kényelmi következmény nem lenni többnek

lépcsőreccsenésnél

szekrényrogyásnál

Azontúl még jó ideig, valahányszor átmentem azon

a Szamos-hídon, mindig téged hallottalak a vízből.

Itt állunk, Ottó, az azóta eltelt századik év utcasarkán,

és nem tudunk mit kezdeni magunkkal,

megbénít a metsző fájdalom, elönt a tehetetlenség dühe

Gyorsan történt minden, pisszre szakítja el őket

négy-öt aláírás szétkenve a jegyzeteken, hogy

szólni, se lépni semerre esély többet ne lehessen.

éltem én is, mint kőszobor –

ártéri krisztus a víz alatt

Belső sóhajod vagyok.

A tőled kapott cigaretta

Füstje ég kezemben. Nézem, milyen szép ez a délután.

Miféle világra néznek bágyadt ablakszemeitek,
miféle világ néz rajtuk át rátok, vezénylő
kezünket kapjuk a szánkhoz, szent játék a nyelv

vártalak valahogy kiment a fejemből hogy nem jössz

eltűntél a térképen egy nagy pacán

gyűlöllek is mint Catullus

Mintha csak szirének laknák őket,
Hívnak e szigetek szüntelen.
Apró halászkunyhók guggolnak a
Nynäshamn közeli szirteken.

inkább elhisszük, hogy ami kint van, az is

változhat, és nem csak mi létezünk ebben

a nagy rohanásban, hanem tényleg szép

vagy, és hogy nem csak kémiai folyamat

a szeretet, hanem atomjaink hasadásában

is van valami szenvedély, valami pátosz

Apám a bőröm vásznában lakik.

Művévé váltam az emlékezésnek.

Amióta tapasztalom, miféle

változásokra képes az anyag,

a történelem mindig furcsa játék

a nemzet pedig mindig feladat

ha csönd van éjjel, ma is hallani

mind ott sírunk a versailles-i kert alatt

Fák vagyunk. Bölcsők, asztalok, koporsók.

Férfikézben tőr, asszonykézben kanál,

Elsők és utolsók.

előbb vagy utóbb,
így hetven tájékán,
tudom, rám talál

Az én apám van.

Az én apám nincs.

Az én apám talán,

talán nem is volt.

emlékim halmazát

unottan átrakom

apró dó-zi-sok-ban

pazarlom szét eszem

végül – giling-galang –

maszkomat fölveszem

S ilyenkor a kolozsvári utcák

elfutnak a gödöllői dombokig,

megnyílnak terek,

évek masíroznak át láthatatlan kapukon,

amiken oly lendülettel hordja át a szél diófám leveleit,

hogy nem győzik söprögetni a Mátyás-szobor körül.

Megállhatunk, hogy múlttal betelve

hullám mossa el a kábulatot,

míg a rozsdás horgonylánc elenged

s elnyelt szigetünk ismét úszni fog?

Hol vannak igaz barátaid

a láthatáron sötét felhők gyülekeznek

csupán turul kering a sassal fölötted

Negyedóra alatt írták alá az ítéletet

elegáns rablók, frakkos gazemberek.

Negyedóra alatt írtak felül ezer évet,

századokig hat a tintába rejtett méreg.

Szélcsapás kócolja a rövid hajfürtöket,

összetört rádiókat játszanak, a romhalmok

között kergetőzők nem értik egymás

szavait, szétzúzott csontokba

botladoznak a gyereklábak.

Itt vagyok! Éhes Cethal

A telehold. Én es figyelem.

Jónás szerepét Kire

Osztod – koronavírus

Idusán – gyógyító Istenem.

Mind együtt ismét. Fent egy falióra,

kvarc?, kérded, nem, rázom fejem, csak néma,

egészkor szól csak, ez a fogyatéka,

letört, nézd, a másodpercmutatója.

sok időigényes és pacsmagolós dologra képes

az ember, ha szerelmes

egy könyvjelzőnek használt
újságszélen leltem gyerekírásom:
semmi sem olyan hasznos, mint az álmok.
Kötelező olvasmány volt. Tízévesen
könyvjelzőztem azt a részt, ahol Gergő és Éva…

Lukácsmária dédanyám

szíjas, szittya fiatalasszony volt,

olyan hosszúarcú, kaukázi típus

Új hattyú jött a Sétatérre.

Vajon most merre úszhat Léda?

s merre menekül Holsztomér?

úgy vagyunk szépek, ahogy ez a fa,

olvashatatlanul elkérgesült szerelmes

monogramokkal az oldalunkon.

Önéletrajz, amerikai: kompetenciák, adatok,

számok. Mögötte én. Születtem: nyolcvanhét

telén. Fogamban amalgám, fém és higany.

„Ölni szeretnék, mint mindannyian.”

fenséget kiold, sodor lázat,

szent tartalmaimból kiforgat,

mossa nyelv alól

az ezeréves, barlangfényű szókat,

s a megtartó, illő igéket,

mint a sav a fémet,

hűs égéssel kikezdi

…s kilépve akár összerogyhatsz,
de bent még örömet okoz
minden botlásod, minden tréfád,
mind, amit értük megteszel.

minek

minden csoda

úgyis csak a nyugalmad várom

mi megszokott könnyű egyszerű

és nincsen benne semmi különös

Itt maradsz már

Kacskaringós lövészárok,

Szakadjon rád,

Ezerféle nehéz átok.

Itt maradsz már

Te vesztőhely halálvölgye!

Magyar fiúk

Élve halva temetője...

Az asszony arra gondolt,

amikor ő ennyi idős volt,

épp elszúrta az életét,

imádkozzál érettünk

Mindig van valami közöttünk,

valami hullás,

valami elfelejtés.

Csak lesünk. Istennek ennyi szolgáját/gályáját

még nem látta a nép ríltájm (sic!), nem

ennyi fogadkozást és félkegyelmű

megfejtést, összecsapott esküvést,

elmért elméletet, színpompás magánszámot,

oda-vissza linkelt videóörömöt

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?

Akarsz-e online, online játszani?

Akarsz-e együtt a dark-ok-ba menni?

Lélek nélkül világot váltani?

A böjt lélektana: én nem rágok többet a világból, és

a világ is kevesebbet egyen belőlem Nagyszombatig.

Arra gondolok, mit tenne ma Fedon, hogyha túléli azt az évet, ha Isten nem tolakszik belém, ő pedig megmarad. Akkoriban vittek el óvodába, a halállal is akkor találkoztam, mert Nagymama meghalt, szóval épp mikor kellett volna, elment ez a gyönyörű lángész.

Írnak a kísértetről, halott hercegről,

halott királyokról és halott anyáról.

És írnak az én halott Ophéliámról.

Yorick, ha ezt látnád...!

Eldobom a csikket, és kiváltom

a retúrt.

Nézted csak az üres turnyikot,

érezted, hogy semmit sem bánok,

a folyosó kopott plitáin

zúgtak gurulós csemodánok.

Az Alkotónak most figyelnie kell,

mit hagy meg, mit vesz el, mit hoz át,

mert éppen megalapozza a gépek

leendő teremtésmítoszát.

Az égre gondolok,

de csak a porladó
fogaimat
érzem

A szerzőség szentsége. Ezt sértetted meg, amice, mondhatnám.

Azt is mondhatnám, hogy nem jól végzed a munkád.

Ecce homo, aki csúf prózává tette a fennkölt

hexametert! Versem címét bátran lefokoztad

verssorrá, s megváltoztattad a „rossz” helyesírást.