Bárczi István

Zuhantam, mint a negatív kamat,
s egyben zokogni vágytam.
S látomásaim múltán magamat
itt találtam, e kórházi ágyban.

Egyszer, csak egyszer legyek jövőtlen,
gondoltam, hagyj el, képzelet!
Vissza a hegyek agyába!, mészkőben
bámulni alvadt, elmúlt képeket.

Március 15-én, nemzeti ünnepünkön, életének hetvenharmadik évében meghalt Dinnyés József. A gitáros Dinnyés, Bob Dinnyés, akit a haza legtöbbje ezen a néven ismert... azért a haza, s nem az ország, mert a haza egyfelől mindig több, mint az ország, másfelől pedig különösen a mi esetünkben, akik – a diaszpórát most nem is számítva – hét, sőt, a burgenlandiakat is nézve: nyolc országba szétosztva alkotunk egy szellemi hazát.

Használt szavakat cipelünk, idegen szájakban
megrágott pátoszt és kétségbeesést,
mások rettegésének forgószínpadán járunk,
a lexikonban feltárjuk az öregséget,
esténként eljátsszuk, hogy kitört a háború

A költészet – alapvető, elemi ösztön.
Miként a kisgyerek, amikor beszélni tanul. Reagál a világra, kommunikál, hangot ad ki, jelez: mimikával, gesztusokkal.
Rátalál a nyelvre. Kimondja a szót: anya. Kimondja a szót: apa. A hangokat szavakká formálja.
Felfedezi, hogy a hangoknak testük van. Hangtestük.

Hogya György tavaly megjelent ötödik kötetét, a Daszvant árnyát kezembe véve kíváncsiság és izgatott várakozás fogott el. Be kell vallanom, hogy írói munkásságához ez idáig nem volt szerencsém. A Daszvant árnya egyfajta első találkozás volt számomra egy kíméletlen, olykor-olykor koncentrált figyelmet igénylő, mégis megrendítő írói világgal.

Gyüre Lajos bácsi, aki 2021. március 20-án lenne kilencvenéves, sok szép verssel és mesével gazdagította gyermekirodalmunkat. Utolsó kötete, amelynek a Cirmos újabb kalandjai címet adta, sajnos, már nem jelenhetett meg nyomtatásban. Mesénket ebből a kéziratból választottuk, fogadjátok olyan szeretettel, amilyen szeretettel ő gondolt mindig is legkisebb olvasóira.

Gyakoriak az olyan alkotások, melyek célja az, hogy a befogadóik érzelmeivel játszanak. Szíveket dobogtatnak, öröm vagy bánat könnyeit csalják a szemekbe, az ember lelkét végigcibálják az érzések hullámvasútján, és ezt sokan élvezik. Szerencsére azoknak is tudok valamit ajánlani, akiknek nagyobb gyönyörűséget okoz, ha az elméjüket dolgoztatja meg egy mű. Szalay Zoltán regénye, a Faustus kisöccse, mely a Kalligram kiadó gondozásában jelent meg 2019-ben, pontosan olyan alkotás, mely igényli az elemzést, az értelmezést.

Megtérése óta a legfőbb inspirációs forrása az abba vetett hit, hogy Isten képes átformálni életünket, ha engedjük. „Bármit tettünk, bárkinek okoztunk csalódást vagy botránkozást meggondolatlan tetteinkkel, szavainkkal, van belőle kiút. Ezt a személyes életemből fakadó felismerést próbálom alkotásaimon keresztül megfogalmazni” – mondja. Az utóbbi időben a tárgy és az ember kapcsolatát vizsgálja szakrális kontextusban, technikailag pedig a cianotípia képzőművészeten belüli felhasználása, valamint interaktív objektumok készítése foglalkoztatja.

Kecskés Ildikó, az érsekújvári Anton Bernolák Könyvtár egykori munkatársa (1986–2020), a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke (2017–2020), jelenleg elnökségi tagja, egykori rendezvényszervező. A könyv hónapjával kapcsolatban mesélte el személyes tapasztalatait, a könyvekhez és a könyvtárhoz fűződő viszonyát, valamint azt is megtudtuk, ő miért és mit olvas.

A magyar nyelv értelmező szótára szerint az atmoszféra kifejezés átvitt értelemben való használata szellemi légkört, (köz)hangulatot, környezetet jelent. Innen nézve pedig nem is találhatnék jobb kifejezést Veres Erika tavaly megjelent, Duett a sárban című első kötetének jellemzésére.

Amennyire egyszerű a kérdés, annyira nehéz a válasz. A könyv hónapjában viszont nem is létezik ennél aktuálisabb téma. Nehézségét elsősorban az okozza, hogy teljesen szubjektív a válasz. Egy érzelemmentes gép azt válaszolná, hogy összekötött fehér lapok, fekete nyomtatott kommunikációs szimbólumok sokaságával. Egy embernek, legyen az akár még olvasni nem is tudó óvodás, vagy már épp ezeket a szimbólumokat elsajátító iskolás, vagy akár egy felnőtt, nyugdíjas, orvos, tanár vagy író, mindenkinek mást jelent.

Nyugtalan felrebbennek,
mint kik időtlen időkben járnak,
húznak új tájakra
– űzött vadmadár-sereg –,
torokhangjukon bús nótákat
dúdolva viszik múltjuk,
sorsukkal összekötve mindhalálig.

Egy, ma már a térképen nem létező faluból, Mokcsakerészről indult, a keleti végekről, egy olyan időben, amikor még az alapiskolai végzettséget sem volt könnyű megszerezni, nem még az érettségit. Gyüre Lajos előbb kovács-inaslevelet, végül Pozsonyban magyar–történelem szakos diplomát szerez, ott van a Magyar Főiskolások Művészegyüttese (mai nevén Ifjú Szivek), majd a kassai Thália Színház megalapításánál.

De március erős.

Szent szépsége, melege reményt ad és munkát. Felelősséget.

Néha, amikor megérintem a templom hűvös falát, úgy érzem, mintha felélednének a benne rejtőző erek. Ahogyan elidőz a kezem a századok szavait befogadó levelek felett, szinte hallom a tollak sóhaját, ahogy tintájukat felissza új otthonuk.

ma Vian a cigány fuvaros lova jutott eszembe
reggeltől estig egyedül húzta a rönkökkel
megrakott szekeret az állomás és a tűzifát
vásárló kuncsaftok lakcíme között

Vajon hogy nézne ki egy zombiapokalipszis a tizennegyedik században, ahol a lovagok még talpig vasban, hatalmas buzogányokat lóbálva szaladgálnak a bástyarendszerek tetején? Erre a kérdésre keresi a választ Bíró Szabolcs a legújabb kötetében.

Kovács Magda lelkében őrzi nemcsak a derűt, hanem a tisztaságot, a szépet is, a szeretettel együtt, s ezt műveiben továbbadja nekünk, olvasóknak. Gömöri családjában többen is kiváló elbeszélők voltak, ezekből a szókincsben csodálatosan gazdag elbeszélésekből táplálkozott később ő is, novelláiban, meséiben egyaránt.

Mondják, az idő érted,
benned, s ellened múlik,
érted-e ezt a talányt?
Lajos, mi látszik onnan?
A világon túlról, hol végtelen
a magány.

– Anyám megesett, balkézről születtem. Zabi vagyok. A faluban csak ritkán mondják, de néha összesúgnak a hátam mögött. A falu szája nem felejt. Nem akarom megvárni, míg nem kellek senkinek. És maga?

– Volt egy lány. Szerettem. Katonaság alatt elhagyott. 

És tudom,
Hogy hová rejtezel.
És tudom,
Hogy honnan érkezel.

Mindig egy a forrás.

Mágusok földjét érinti a szív,
íjfeszítő álmaink körbejárnak.
Parazsat eszünk, esőfátylak leszünk,
kötényeinkben diófák, ezeréves tájak.

A múltkoriban Cselényi Lászlóval Dobos Lászlóról, a néhány éve elhunyt jeles íróról, könyvkiadóról, irodalomszervezőről, politikusról beszélgettünk, amikor is a költő azt találta mondani, hogy Dobos László a mi időnk, a mi korunk Esterházy Jánosa volt. Meghökkentett, de el is gondolkodtatott a párhuzam. S távolról sem csak a meredeksége miatt, sokkal inkább az lepett meg, hogy Esterházy János neve észrevétlenül a napi kommunikációnk része lett. Sőt úgy éreztem, ezzel az összehasonlítással Esterházy János neve, személyisége elindult a mitizálódás útján.

A tavacska fölött Európa
leghosszabb fahídja, több mint nyolcvan
méter, pácolt akác lábazata
évtizedek óta meg se moccan.

Soha többé! – ez volt Anita reakciója. Férje már vagy hatodszor kiáltott a fürdőszobából:

– Gyere, mosd meg a hátam!

De hiába. Anita nem mozdult. Nem, nem, és nem! Csak ennyit mondott magában. Közben összegezte az elmúlt évek idevágó mozzanatait. Több mint tíz éve házasok, az még testvérek között is minimum háromezerhatszáz hátmosás.

séta közben annyi mindent látok tisztán,
hogy még az sem érdekel, hogy a bakancslistám
már hosszú ideje üres

Korgó gyomorral feküdt a kórházi ágyon, nem tudta, hány óra van, este van vagy reggel, és egyáltalán nem bánta, hogy senki se látogatja. Veronika vigasztalanul fekszik a harmadik emeleten, látja könnyes arcát, ritkán lát rajta mosolyt.

Egy kis kötetet fogok a kezemben. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága kiadványát, amelyet elég sokáig tartogattam az éjjeliszekrényemen, mert sem a címe, sem a borítója nem igazán ösztönzött arra, hogy belelapozzak. Pedig valahogy éreztem, hogy nem kell az unalmasnak tűnő külső alapján ítélnem.

Élt egyszer a Kis-Duna partján egy Síró Ezüstsirály. Tudjátok, miért hívták így? Mert egyre csak sírt, sopánkodott, hogy nem lehet szebb, nem lehet különb másoknál. Pedig fészkét a kis fiókákkal együtt jól elrejtette a nádrengeteg. A Kis-Duna tele volt hallal, bőséges táplálékot nyújtott neki. Boldogan élhetett volna, de irigy természete nem hagyta nyugodni, mások öröme örökösen kedvét szegte.

Miért kell minden félresikerült bevetésnek az igazgató irodájában végződnie? Eddig senki nem magyarázta el, hát kénytelen vagyok magamban morfondírozni. Közben az öreg Kaskantyú befelé mosolyogva méreget minket. A többi tiszt mellettem: Király, Petrovics és Isépy. Osztályunk vezetője meg – Kotor-Nagy, de magunk közt csak Kotormánynak hívjuk – a tőle megszokott fontoskodó modorral vázolja bődületes rémtettünket. Egy szerencsénk, hogy nem irodalomtanár, mert még eposzi kellékeket is használna.

Jancsó Péter prózaíró, pedagógus, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának aktív tagja lett az Opus irodalmi folyóirat főszerkesztője. Fiatalos lendülettel vetette bele magát a munkába, amelyről bővebben is beszámolt lapunknak.

hosszan fekszem
így hullanak rám az utcák
nyerges utca kalapos utca
védcölöp út
takarjatok be rétegek
sok sok lépés futás
megállás taposás
fázom
az éveim ágyában

„Magyarságom és európaiságom Pozsonyban született” – írja Ébert Tibor, akit jegyez a Cambridge-i Világirodalmi Lexikon is. Chagall-versciklusát a Chagall-múzeum tartja számon, Franciaországban több drámáját is nagy sikerrel játszották, s az lehetett volna a magyar drámának, ami a világdrámának Ionesco vagy Beckett, de túlontúl a „magyar” kora előtt járt, s még a szlovákiai magyar irodalmi lexikon sem jegyzi. Persze, nem ő az egyetlen hiányzó.

Fiala Ilona író tavaly novemberben próza kategóriában elnyerte az Arany Opus Díjat, és ,,bearanyozta a napját”, amikor a hírt megtudta. Az írás iránti szeretete ott tükröződik műveiben és kiadott könyveinek lapjain. Nagy szorgalomra és kitartásra hívja fel a figyelmet, erre inti a kezdő tollforgatókat, mert az írás nemcsak a fantázia, hanem jórészt a szorgalom kérdése.

2020-ban az Arany Opus Díj líra kategóriáját Katona Nikolas verse nyerte meg. Ez nem kis eredmény, főleg egy ilyen fiatal szerzőtől. A díjazottal a pályakezdésről, a díjról és az írásról beszélgettünk.

A Szlovákia Magyar Írók Társaságának Választmánya Hogya György írónak ítélte oda a Talamon Alfonz-díjat a Daszvant árnya (2019) című kötetéért. Az interjúból többek közt kiderül, mit is jelenthet az efféle kitüntetés, milyen fogadtatásban részesült a kötet, és azt is megtudhatjuk, hogyan élte meg a díjazott a világjárvány időszakát.

szeretem ezt a földet
a megtartót bárha rajta
inkább csak öltek
és olykor puszta volt
vagy azzá tették

Amúgy nemrég jött rá, hogy boszorkányos megérzései vannak. Nem egyszer előfordult, ha valakivel álmodott, másnapra az illető eltörte a bokáját, vagy akut megbetegedés miatt szállította el a rohammentő. Olyan is volt, hogy reggeli kávézás közben váratlanul és indokolatlanul eszébe jutott egy falubeli, majd néhány óra múlva megtudta, valami tragédia történt a illető családjában.

Anyámék egy ideig ették a fakérget,
de úgyes sok volt a száj.
Mámám hát elhatározta,
a gyermekeket elküldi Zilajra,
pedig Sarolta még belépisilt,
s emiatt utólag kiderült,
kint altatták a tornácon.

Éjszaka hazavezetni – ugyan, mi baj történhetne? Sok ember szájából hallottam már ezt a mondatot, volt köztük nagyzoló részeg és kezdő sofőr is, mindkettőt igyekszem lebeszélni a dologról. K. Róbertet nem sikerült, mivel nem is ismertem egészen addig, amíg tokától bokáig gipszben be nem tolták mellém a kórházi szobába. 

Hogy én milyen okból feküdtem a losonci ispotályban, most mellékes, de annyit azért elárulhatok, hogy a dolognak van köze pár liter borhoz, egy agresszív macskához és a fekete mágiához, amiben egyébként nem hiszek.

Aki a Titkot fogával kereste,
nem kár, ha döglött: többet ér a teste. –

Így szólt a Bölcs, majd jobb életre intett,
és megbocsátotta a vétkeinket.

Olvasni mindig szerettem. Sokáig csak népmeséket. Apám bosszankodott, vagy tán félt szellemi képességeim esetleges hiányosságai miatt. Mi lesz ebből a gyermekből? Néha esténként A kőszívű ember fiaiból olvasott fel, és végül nyert. Emlékszem Marcsa nénire is, Jókai kisvárosi nagykövetére, aki a nagy író regényeiből lazán idézni tudott. A legjobb krémest ő sütötte Ipolyságon, és közvetlenül a szomszédunkban lakott. Sorsa 4-6 elemis árnyékából büszkén nevelte érettségire készülő lányait. Megvásárolta (1960-as évek!) a Jókai-összest elegáns díszkötésben, és ő valóban végigolvasta valamennyit.

Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a két világháború közötti szlovenszkói magyar irodalom legjelentősebb képviselője volt, aki lírában, prózában és drámában is jelentőset alkotott. Hálátlan utókora mégis teljesen elfeledte – mindössze 1976-ban jelent meg egy válogatás a prózájából egyik drámája beiktatásával. Az 1945 után megjelent antológiák közölték még pár versét, s ugyanazt a novelláját.

Timur Lenk halála után (1405) a szamarkandiak egyértelműen üzleti meggondolások alapján a következő figyelmeztetést közölték a világgal: „Ha megzavarják a Világ Urának nyugalmát, borzasztó háború zúdul az emberiségre. Olyan pusztulás, aminő még soha nem volt!” Ez akkor elsősorban a buharaiaknak szólt, és csak másodsorban a muszlim világnak. Ugyanis a szomszéd vár, Buhara bölcsei minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy bebizonyítsák Timur buharai születését, ezáltal jogot szerezzenek arra, hogy Timur földi maradványait saját városukba szállítsák, ami ugyancsak fellendítette volna a város gazdaságát. Ám Szamarkand, pontosabban a szamarkandi

Az ökör megismeri gazdáját,
és a szamár urának jászolát,
csak mi, a te cuki kis néped
nem ismerünk meg
valahogy téged, Uram.

Kevés olyan kerek életutat ismerünk a zeneszerzők között, mint Lehár Ferenc története. Erről a kerek életről megjelent egy nagyon teljes könyv Klemen Terézia és Margitay Zoltán együttműködéséből: Az operettkirály, Lehár Ferenc életútja, a Pro Museum Polgári Társulás kiadásában.

Megragadóan átfogó ez a könyv, szinte mindent megtudunk a különlegesen tehetséges zeneszerzőről. Szó van benne a családról, a komáromi születésről, a fiatalkorról, a prágai tanulóról és az indulásról, arról, ahogy elkezdi zenében kiteljesedő életét. 

Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden

Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is

A csodát éld meg, a fényt
rejtsd el az érkező tél elől,
csak magadnak.
Belsődben hivalkodás nélkül
őrizd, büszkén, mintha saját
fényed lenne.

De fájt Néki a Vér és Arany piszka,
hát menekült a halhatatlan, tiszta
nagy Egekbe – és árván hagyott minket,
kik sose láttuk s végtelenre várva
csak Őrá esküszünk: a Prófétára,
mert megbűnhődte minden bűneinket!

„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.

A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.

álmomban apámat láttam
ahogy kinyitotta a nagykaput
és kisétált rajta

Mindenki másképp reagált a COVID-19 rohamos terjedésére, és más-más tevékenységgel tette önmaga számára elviselhetővé a 2020. március 10-től június 15-ig terjedő időszakot. H. Nagy Péter aktív kutatásba kezdett a vírushelyzet kulturális hatásairól és célul tűzte ki, többek között, az irodalmi és filmes járványtematika feldolgozását. Az irodalomtörténész, szerkesztő, popkultúra-kutató munkájának eredménye a Karanténkultúra és járványvilág című kötet lett, mely 2020- ban jelent meg, a Prae Kiadó gondozásában.

H. Nagy Péter saját elmondása szerint nem tud a naplóírással azonosulni, mégis valami hasonló került ki a kezéből a Karanténkultúra és járványvilág című mű kiadásával. Vajon hogyan hat a vírus az irodalomra? Erre és még sok más kérdésre válaszolt nekünk H. Nagy Péter irodalomtörténész, egyetemi oktató.

Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.

Meggyőződésem, hogy gyerekeknek nehezebb írni, mint felnőtteknek. Talán közhely, de a gyermekek igényesebb olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Bármilyen fércmunkát nem fogadnak el, nem szeretik meg, nem érzik sajátjuknak. Így a költő nem hajolhat le a gyermekhez, rossz felnőttként nem gügyöghet, nem selypeghet neki, hanem át kell, hogy változzon, és a gyermeki képzelet lobogó színeiben kell láttatnia a témáját, mondandóját. Csak az képes erre, akiben magában is épségben maradt meg a gyermek.

megállsz a csőre töltött múlt előtt
mögötted átlyuggatott téglafal
a félbeszakadt álom visszalőtt
és bekerít a robbanó tavasz

Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.

Írónk tehát világéletében magányosan járta útját – a Fekete szél nemzedékéhez még nem, az iródiások Próbaútjához pedig már nem tudott csatlakozni, s magányosan az irodalomban nagyon nehéz. Volt idő, amikor úgy látszott: Nagy Miklósnak – mert ez volt a családneve – van, sőt nagy ereje van. De mint ahogy minden ember és minden érték törékeny és sérülékeny, az volt ő is, s mi talán nem figyeltünk erre (rá) eléggé. Neki pedig tizenhat éve már, hogy eddigi utolsó könyve megjelent (addig, huszonkét év alatt tizenkettő).

Nem dúdolod tovább
a dallamot.
Olyanok vagyunk,
mint egy váratlanul
megpattant
villanykörte.

Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.

A József Attila-díjas író, költő, publicista, a Magyar Művészeti Akadémia tagja 2011-től. Munkássága szerteágazó, terjedelmes életművet mondhat magáénak. Szülőfalujához való ragaszkodása a köteteiből tekint vissza ránk, az egykori szülőház helyén egy faragott emléktábla hirdeti: „Mert más szülőföld nincs, csak ez az egyetlen. A bennem élő.”

Most ugyanabban a nagyvárosban élünk. Tengernyi ember, fal, ablak, busz, üzlet, bankautomata, kapucsengő, ágynemű, íróasztal közöttünk; apám a város nyugati felében, én a keletiben lakom, és (szinte) soha nem gondoltunk egymásra. Mert? Mert nem voltunk egymásnak fontosak. Mert: nem gondolt senki sem ebben a „nem-családban” a halálra?

Leveleimet egyszerű papírra,
régi golyóstollal írom,
amelyeket az alagsori pincékbe
rejtek, egy modern kori vaspántos ládába.
Lassan megtelik emlékeimmel,
gyermekkori titkaimmal,
régi, piros színű, durva karácsonyi
celofán zacskókba csomagolva.
Szegénynek érzem magamat.
Apám, anyám gyermekkora hiányzik
e világból kigyalogoló életemből.

ha elragad a hájtech árja
és beragadsz a poszt-mocsárba
habzó szájjal az észbontóban
rágod a vályut a fészbuk-ólban
mint éhes sertés alkonyatkor

Az egyik Vivaldiból bizony dózse lett,
és Dózse akkoriban nem lehetett akárki.
A másik Afrika szarván hajótörést szenvedett
hajós volt, a kalandos lelkű Vivaldi.

Lacza Tihamért, híres sakkozógépével együtt, Kempelen Farkas találta fel, még a 18. században. Előbb arra gondolt, hogy ő lesz, aki elrejtőzve a szerkezet üregében, működtetni fogja azt, de túl nagydarabnak sikerült, ezért a feltaláló kénytelen volt más megoldáshoz folyamodni. Félretette hát az egészen a 20. század második feléig ismeretlen találmányát, aki aztán végül Prágában született meg az Ady Endre Diákkörben szépreményű vegyészmérnök-hallgatónak.

„Az emlékezet szövevénye kitaposott ösvényeket őriz... Arcokat hordunk magunkban, arcok mosódnak semmivé, majd újak tűnnek fel az előzők helyén. Mint a folyamok örök mozgása: elmegy és újra jön a víz.” Ezzel a mély üzenetet hordozó gondolattal kezdődik Dobos László 1968-ban megjelent regénye, a Földönfutók, amely után munkássága valamennyi mozdulatában sajátos meggyőződéssel igyekezett tenni a nemzetéért: újra meg újra.

Az első pontot keresem, a meghatározót. Talán Kassa, 1949. Igen. Esztelenségekből tántorogtunk elő, húszévesen. Kulturális seregszemlére készültünk, a háború utáni elsőre. Népi táncot írtunk, kánont énekeltünk. Ady-verseket szavaltunk. Én A grófi szérűnt mondtam. Előtte éjszakák hosszán gyakoroltuk, asztalra állva mondtuk a költeményeket, hogy majdan le ne szédüljünk a színpadról.

Akkora pók mászott a gitáromon, hogy muszáj volt elneveznem. Túl nagy és termékeny teremtés ahhoz, hogy szimplán kinyírjam.

Elindultak. Villám húzta a csilingelő szánt, a két füle között Cincin Erzsi ült. A levegőben Veréb Ilonka követte a csapatot, a többiek – Röffencs Pista, Csengő Boci Berta, Kakas Berci, Birka Pál, Kecske Lóránt, Pulyka Piroska, Márton Gúnár – gyalogosan és boldogan. Az erdőben Huhi Botond bagoly bácsi is csatlakozott hozzájuk.

Nagyon meg akarták találni azt a bizonyos fenyőfát. Végül úgy is lett. Ott magasodott előttük.

A mesekönyvek ereje még ezekben a nehéz időkben is csodás hatással van a gyerekekre és a felnőttekre egyaránt. Úgy még inkább, ha olyan gyönyörű képek is társulnak a történethez, mint Kovács Barnabás Az erdei karácsony című mesekönyve esetében.

Boldogfát régebben Tolvajfalvának hívták. Én is így lopkodtam össze a nyelvet, a sarki boltból a rendesmagyart, a bankból az özést, a patikából a mássalhangzó-torlódást, a nyugdíjas nénitől a szlovák jövevényszavakat.

A hatalmas, rideg, kietlen világűr egyik pici pontján egyszer csak létrejött valami: megszületett a Csoda. Nem tudjuk, hogyan, honnan s miért. Talán egyedüli, megismételhetetlen jelenségként a hatalmas térben és időben, talán valahol rejtett társakat is sejtve, melengetve – ezt sem tudjuk. Csak azt, hogy létrejött, érzékelhetővé vált, kiteljesedett az Élet.

Kondor Vilmos Bűnös Budapest című történelmi krimi könyvsorozatának harmadik része, A budapesti kém az 1943-as esztendőbe repít el bennünket, a háború sújtotta Európába és természetesen Magyarországra.

Gyermekkoromban a Jézuska hozta a karácsonyfát. Mi, gyerekek, abban az időben a templomban voltunk édesapánkkal, énekeltünk, szavaltunk és fáztunk, mert a templomban volt a leghidegebb. Főleg akkor, amikor teli voltunk izgalommal, jók voltunk-e, kapunk-e fát, mert a rosszaknak nem jár, na meg, ha sokan voltak jók, nehogy a Jézuska elfeledkezzen rólunk. Szegénynek ilyenkor nagyon sok a dolga, mi meg imádkoztunk, így kellett neki segíteni. Bevallom, én azért is szoktam imádkozni, hogy a lelkész bácsi mihamarabb ossza ki az isteni áldást, és mehessünk már haza.

Salkaházi (Schalkház) Sára nagyon nagy utat járt be, amíg Kassáról, egy jómódú család szülöttjeként eljutott a Schlachta Margit által alapított Szociális Testvérek Társaságáig. Az írónak készülő, nagyvilági nőtől a menekültek rejtegetéséig, amelynek jutalma a nyilas korszakban, alig pár héttel Budapest felszabadítása előtt, sok ezer embertársával egyetemben, a kivégzés lett. Miután letartóztatták, a Duna-partra hajtották és megszabadították őket a ruháiktól, cipőiktől, majd a jeges Dunába lőtték őket.

Igaz az a felvetés, hogy felnőtt korba érve megkopik az ünnepekkel kapcsolatos lelkesedés? S ha valóban így van, mennyire nagy baj ez? – karácsonyi beszélgetések Tóth László József Attila-díjas író, költő, akadémikussal, Horváth Géza karnagy, szakíróval, Hogya György Talamon-díjas prózaíróval és Bíró Szabolcs író, művelődésszervezővel a felvidéki Előretolt Helyőrségben.

Az ő története ott kezdődött, ahol a jelenés abbamaradt. Azt rebesgették, hogy minden harmadik vasárnap este különös fény vetődik a faluvégi keresztre. Ahogy a hír terjedt, egyre többen lopakodtak ki estefelé a fakereszt közelébe. Sötétedéskor a tömeg úgy nőtt a hegyoldalban, mint a szétloccsantott gyászfekete tinta: sötét folt szürke posztón. Halotti csend mindenütt, a szemek a kopottas, félig korhadt keresztre szegezve. Áhítat. A csend meg egyre sűrűbb.

December; karácsony közeleg.
Jöjj hozzám, jöjj kicsit közelebb.
A földet ellepik ősz ködök, nagy havak.
Esténként tőlem is, nekem is – védd magad, add magad.

Épp az Advent a Hargitán erősítette meg bennem a meggyőződést, hogy az ember rengeteget bír várni, ha muszáj, sokkal többet, mint hinné, vagy mint amennyit nekünk kell a vírushelyzet végéig. És ez a várakozás sem passzív, mert addig is úgy-ahogy, de zajlik az élet. „Ne mondd nekem, hogy üresség van ott, hol várakozás van!” Ez decemberben még inkább igaz. Ilyenkor más íze van a türelmetlenségnek, visszaköltözik bele a gyermeki izgalom és az ünnepi hangulat.

A szomszéd háztetőn
galambok alusznak,
angyalok zenéje száll
a vékony kéményfüsttel
a komor ég felé.

Aztán hazajött az asszony. Meggyújtotta a kis petróleumlámpát és két-három kis csomagot tett az asztalra.

– Mit hoztál? – kérdezte az ura.

– Heringet – mondta halkan az asszony és kibontotta az egyik csomagot. Heringszaggal és hagymaszaggal lett tele a kis szoba.

– Nagyon fáradt vagyok – mondta az asszony és nehezen leült.

Az ura nézett rá:

– Sokat szaladtál? – kérdezte és érdes hangja meleg lett.

A Lófrálóban ismét alkalmunk van jókat derülni a rokonszenves falusi emberek gesztusain, szokásain, rácsodálkozni falusi tájakra, hangulatokra, színekre, nevezetességekre. Már a borító is újabb kalandokkal teli falunézésre invitálja az olvasót, hegyeken-dombokon-lankákon át, gyönyörű időben, a mezők virágzásakor, s mire a falvakat végigjárjuk, beköszönt a tél, így a kötetből nem hiányozhatnak a karácsonyi ihletésű, meghitt hangulatú versek sem.

Karaffa Attila idén ünnepelte 40. születésnapját, ebből az apropóból született meg legelső kötete, amelyben nemcsak szövegek, hanem fényképek is szerepet kaptak. Nem is akármilyen fotók, ugyanis Attila szabadidejében a fotózásnak él, s a megannyi természeti kincs, kulturális és közéleti esemény, DAC-meccs fotózás után számos fantasztikusan elkapott pillanatkép sorakozik a számítógépén.

Paradox lehet egy olyan könyv megjelenésének örülni, ami az emberek fájdalmáról, tragédiájáról vagy éppen haragjáról szól. A száz évvel ezelőtt aláírt trianoni békediktátum ilyen esemény volt. A döntés következményeivel foglalkozó szépirodalmi művekből készült angol nyelvű válogatás most mégis öröm lehet számunkra – mutatott rá John O’Sullivan, a Danube Institute elnöke az intézetben rendezett virtuális könyvbemutatón.

A szememet, Uram, ó én is behúnytam,
s vakon, elhagyatva járok e világban.
Nem hallok fülemmel s szívemmel nem érzek,
nem engedi bűnöm, hogy hívjalak Téged.

„Meglátod, ezen a falon leszek én freskó” – mondta barátnőjének, Mayer Juditnak pár nappal a front megérkezte előtt. 22 éves volt, komor, s bár már látszott a háború vége, nem igazán tervezgetett, mint a kortársai. Volt már 57 verse, Kosztolányi Dezső és Vajda János a társai a költői útkeresésben.

„A könyvhétre időzítette a Hungarovox Kiadó újabb verseskötetemet, amely az utóbbi tíz év legjobb versei mellett tartalmaz újakat is. Kenyában szuahéli nyelven jelent meg könyvem. Olaszországban két könyvem is megjelent idén, egyik Cinzia Demi, a másik Laura Garavaglia fordításában. Készül újabb angol nyelvű kötetem, amely az Egyesült Államokban jelenik meg, újabb román nyelvű kötetem moldáv fővárosban készül, ukrán nyelvű kötetem Kijevben. Szóval írok és publikálok.”

Azt mondják, a hajdani barozdák az óriások lépcsői, felvezetnek valameddig. Hogy óriások járnak le s fel a barozdákon, szinte bizonyosság, hanem a nép odahisz egy kicsit lágy, mulya, egy kicsit meghunyászkodó magyar istent, mert milyent, ha nem. Ágon szalonnától zsíros újságpapír leng, lehet, a szél tűzi fel a galagonya tüskéire. Juhok csipkebogyótól megtépett gyapja bűznek.

arra az évszakomra gondolok
valóság és ábránd mezsgyéjén
amikor forró érintésem
mint kozmikus szikra
pattintgatta rügyeidet

Grendel Lajos novellái és recenziói, irodalomkritikai megnyilatkozásai is tulajdonképpen az 1970-es évek derekától kezdtek megszaporodni, azaz, úgy is mondhatnánk, íróilag ekkorra kezdett beérni. Amihez kedvezően alakultak életkörülményei is – elvégezte a pozsonyi Komenský Egyetem magyar–angol szakát, s 1973-tól mint a Madách Könyvkiadó szerkesztője, a munkahelyén is kizárólag az irodalomra összpontosíthatott, letöltötte sorkatonai szolgálatát, családot alapított stb.

Ez évben (2020) volt kilencven éve annak, hogy Masaryk köztársasági elnök szlovenszkói körútja során Losoncon bejelentette: egymillió koronát adományoz a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság létrehozására, amelyet röviden csak Masaryk Akadémiának neveztek. Ezt az egy millió koronát az elnök a nyolcvanadik születésnapjára kapott húszmilliós ajándékából ajánlotta fel erre a nemes célra.

Szkukálek Lajos magánmitológiáját szürreális alkotásokból és kollázsokból építi. Mágikus realizmus jellemzi ezeket az alkotásait, sok bennük a realisztikus elem, a dolgok olvashatóak, felismerhetőek, de szürrealizmussal és fantasztikummal keverednek. Munkásságának van egy realisztikus irányú ága is, tájképeket, belső tereket, csendéleteket fest. Emellett grafikákat, illusztrációkat is készít.

A történet röviden arról szól, hogy Helena elutazik a szigetre, ahol a robotokat gyártják, mivel be akarja bizonyítani, hogy a mesterséges lényekre is emberként kellene tekinteni. Hamarosan rá kell jönnie, hogy az elképzelése „sajnos” sokkal inkább szép remény csupán. Kissé megtörve úgy dönt, a szigeten marad, közben összeházasodik a robotgyártó cég vezetőjével.

Ha a kötetet a kezünkbe vesszük, rögtön a borítón szembeötlik a szívet formáló vérfolt. Ugyanez látható kicsinyített formában a hátlapon is. Ötvenhat verset tartalmaz a verseskötet. A pályafutását költőként kezdő Ardamica Zorán visszatért a poétikai motívumokhoz. Ha a négy egységbe sorolt verseket megvizsgáljuk, egyfajta tudatos szerkesztői ciklikusság jellemzi az elosztást.

Érdekes módon eddig sosem vágytam arra, hogy lássam a tengert. Hagytam magam elbűvölni a kisebb állóvizektől, ahol mindig közel tudtam a túlpartot. Megelégedtem a Duna tengerével, Csallóköz szigetével, a Vág fodros hullámaival. De azt hiszem, A tenger sós kenete című antológia végleg megváltoztatott bennem valamit. Álmomban kagylót szorítok a fülemhez, és hallgatom benne a morajlást. A verseket. A Kanári-szigetek költői szólalnak meg benne.

Ne akarj

értünk meghalni
Ne akarj értünk meghalni,
ne akarj értünk élni:

élj velünk.

Balázsfa, balogfa, májfa,
pattanj az ördög nyakába,
kigyúlnak az esti fények,
tökmagsajtolásból élek.