Jakubecz Márta

Nyári szél elárvult felleget görget.
Otthonom búzatenger, eleven szív
vérével permetezett szántóföldek.
Pirosló szirmok tánca lelkeket hív,
csupán hová fanyar mérget öntöttek,
ott nem ölt fel vadmákszem vérmes színt.

talpunk alól kiszökött a part
a hűvös fátyol ránk hullt eltakart
kúsznak felénk a házak a parkok
becsukta szirmait a nap
vér csillog a vízen

Hihetetlen, hogy Kiss Péntek József már nincs köztünk a fizikai valójában. Nem szépíróként került a köztudatba, az írást csak hobbiszinten művelte, de mint kiderült, nem is középiskolás fokon. A szlovákiai magyar amatőr színházi mozgalom egyik jeles egyéniségeként ismertük meg, aki számos amatőr csoporttal dolgozott együtt pályája során.

Bolemant Lászlónak négy önálló verseskötete jelent meg; a legutóbbi 2019-ben A megrajzolt idő címmel, amely versfordításait és fotóit is tartalmazza. 2020- ban elnyerte a pozsonyi Irodalmi Alap Madách Imre Nívódíját. Korábban versfordításai jelentek meg szlovák, cseh, skót szerzőktől, valamint önálló kötetében Tom Bryan, skót-walesi költő egyik verseskötetét ültette át magyarra.

Kávézó. Kép a falon. Kék a szemében. Kín az enyémben. Kár. Már akkor észrevettem őt, amikor még meg sem érkezett. Nem volt jóképű a szó megszokott értelmében; gyönyörű volt. A tökéletes aszimmetria, ami kitűnt egész lényében. A göndör fürtök rendezetlensége, az aránytalanul nagy szemeket kiemelő éles arccsontok, a félig elhúzott száj. Nem engedte öleléséből a szemlélőt. Isten megteremtette a szép embereket, hogy ne lássuk olyan ocsmánynak a világot.

Költőnk valójában nem csak öregsége és őszülő haja miatt kesereg, hanem azért, mert Augustus császár – nem éppen ok nélkül – száműzte őt Rómából, s esengő, keserves, szomorú leveleire nem kapott kedvező választ. Bűnéül mindössze annyit tudtak a szemére vetni, hogy az uralkodóház egyik hölgytagjáról pletykálni merészelt, s lám, ez is elég volt ahhoz, hogy császári utasításra Tomiban – barbár géták és szarmaták között – találja magát.

Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.

Ha már a bájvirágok mind elhullatták a szirmuk
ha már a gyöngyszerelmek többé nem érdekelnek
Ha már végleg magad vagy mert felesküdött minden
ellened s már csak kérni tudod a szerelmet

ez fájó ugyan
ámde
:
elfogadandó
rögvalóság

Tudunk-e beszélni a monumentalitásáról? A szerző azon vágyáról, hogy valami nagy-nagy összefoglaló műben mindent megmutasson, és a minden alatt érthetjük nyugodtan mindazt, ami a körülöttünk lévő valóság, a mindennapok hordaléka, jelenünk, múltunk és a jövőnk. Mert Cselényi valami ilyesmire vágyott. Beszélni a teljességről, megmutatni mindazt a tudást, ami egyetemes és egyben nagyon is hazai módon a miénk, csak a miénk, itt, a Duna mentén, valahol Közép-Európában.

A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.

Elmondanám neked,
és magamnak is:
a múltat nem érzem,
a sors balga vagonjai kisiklanak,
csörömpölnek visszafelé az időben.

Mindenféle külső eszközök jelentik az egyéni szabadság csúcsát: nyaranta öt nap, amikor olyan koncertről olyan koncertre megyünk, amit nem mi kértünk, legfeljebb valahol metszi a zenei ízlésünket. Sorban állni italért a tűző napon, vagy a forró éjszakában. Hogy egy darabig úgy érezhetem, én vagyok a saját életem ura. Hogy itt és most nincsenek következmények. Ez nem szabadság, csupán annak illúziója.

Elmerülök testem kútjában,
és egy új dimenzióban
próbálom kiszáradt lelkem
rétegeit megtölteni.

hiába jönnek enyhülést hozó
délkeleti szelek
házam díszei
az ezer szélcsengő
mind néma marad

Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.

Soóky László (1952–2020) az 1990-es évek végén, két és fél évtizedes, szélesebb körben is felfigyeltető, termékeny írói-költői-kritikusi-közíróiművelődésszervezői s dramaturgi ténykedés után, ilyen-olyan okból, bő évtizedre elhallgatott íróként, és visszavonult a nyilvánosságtól. Csupán a 2010-es évek elején jelentkezett újra, biztatásomra – a pozsonyi Irodalmi Szemlét szerkesztettem az időben –, színikritikusként, a komáromi Jókai Színház előadásainak értékelőjeként, krónikásaként.

Talán tényleg nem éreztem át, nem fogtam fel a büntetés mértékét, amíg nem vetettem bele magam a feladat sűrűjébe. Szó szerint. Lomblevelű fák és cserjék gallyai csapódtak az arcomba, amint útitársam kiteleportált az űrhajóból. A bioszenzor figyelmeztető üzenetei villantak meg halványan a látóteremben: fenyegető élőlények kavarogtak mindenütt. Szúró-szívó szájszervvel ellátott rovarok igyekeztek táplálkozni a véremből és bőrirritáció ígéretét hordozó mirigyekkel rendelkező növények hajoltak felém.

Király Anikó első regénye, a Strand, papucs, szerelem 2018-as megjelenése óta minden évben megörvendezteti egyre népesebb olvasótáborát egy-egy újabb, főként a mai kamaszok életére reflektáló, humoros, melegszívű ifjúsági regénnyel. A fiatal, feketenyéki származású írónő (aki egyébként illusztrátorként is tevékenykedik) legújabb, A balatoni sellő című kalandos meseregényét most is olyan, számára kedves témák inspirálták, mint a balatoni környezet és a varázslatos nyári hangulat.

Arról híres
Dénes herceg,
van kalapja
tizenkettő,
ha mókázni
támad kedve,
legjobb mégis
a legelső.

A barna úr, aki inkább fekete, mint barna, olasznak látszik, bajusza beér a szájába és éppen csak annyi sörhab van rajta, amit nem érdemes letörülni. A ruhája nem divatos, de tiszta és nem ócska. A nyakkendőjétől kezdve minden úgy áll rajta, mintha hirdetni akarná, akinek nem tetszik, ne nézzen rám.

Antal Sándor Nagyváradról indult, megjárta Németországot és a skandináv országokat, de ahogy évszázadokig szinte minden (ki)tanult honfitársa, ő is visszatért, hogy idehaza hasznosítsa külföldön megszerzett tudását. A Nagyváradi Napló szerkesztőségében dolgozott, meglátta Ady Endrében a zsenit, s megírta a Holnap antológia első kötetének előszavát. 

Remegő, moly szabdalta lámpafényben,
merlot illatban andalgunk álmatag,
közel húz magához a járdaszélen
egy esőfüggönyben foszló árny-alak.

Micsoda idők voltak! Negyven év távolából visszagondolva a múlt század nyolcvanas éveire még feltűnőbb a nyüzsgő-lüktető-lázas-lázadó szellem kiáradása a palackból. Mondhatni minden megtörtént, Jerikótól Bábelig. Mert a harsonák egyre bátrabban szóltak, egyre erősebb dallamokat zengtek, mígnem a falak leomlani látszottak – de aztán jött a bábeli hangzavar, mindenik ember a saját lelkét akarta hallani minden dalban, s végül – azóta is – a bábeli torony hangzavarában, annak kerengőin kergetjük egymást, le, vagy fel.

Kováts Piroska 1938. augusztus 28-án született Budapesten. 1974-től nyugdíjazásáig, vagyis 1992-ig a Madách Könyvkiadóban dolgozott szerkesztőként, majd vezető szerkesztőként. A kiadóban kezdődött műfordítói pályája is. F. Kováts Piroska fordításában olvasható magyarul többek között Dominik Tatarka Reverendás köztársaság, Václav Kaplický Boszorkányégetés, Dušan Šimko Esterházy lakája című regénye, Gabriel Viktor 1848–1849 legendája a szlovák történetírásban című műve vagy a Levélbe öltözik a fa címmel megjelent antológia.

öt vers másfél órán belüli megírása után
a manchaster city lipcse elleni meccse jutott eszembe,
amikor halland-ot az ötödik gólja berúgása után
lehozta guardiola.

1960-ban magyar szülők gyermekeként beleszülettem a Kárpát-medencébe. Nem Magyarországra, hanem Csehszlovákiába, nem a királyi hatalomba, hanem a kommunista diktatúrába. Nagyszüleimet nem ismerhettem, mert születésem előtt meghaltak, s velük együtt meghalt a múlt is, nem volt örökség, nem volt családi emlékezet, mert tilos volt, mert szüleim féltek beszélni.

Grendel Lajosról azt gondoltam, hogy megtestesíti a megvesszőzött kisebbségi/nemzetiségi írót. Azaz nem felvidéki magyar íróként jellemezzük, így egybe, vesszők nélkül, hanem magyar, író, nemzetiségi. Így, vesszőkkel, felsorolva a jellemzőit. Egyformán elismerte és ismerte a többségi, esetünkben a szlovák kulturális közösség, ahogy az anyaországi, a magyarországi kánon is magáénak tartja. Olyannyira, hogy a gimnáziumok számára készült irdalom tankönyvekben a határon túli magyar irodalmat tárgyaló fejezetben a szlovákiai magyar prózát ő képviseli.

Pista bácsi bizonytalanul kémleli ágyából a plafonról lelógó lámpát. „Láttam ezt én már valamikor?” – kérdezgeti magától. Nem találja ismerősnek. Lehet, hogy valamelyik gyerekéhez jött látogatóba, ezért nem ismeri fel a lámpát. De kinél lehet? Nem emlékszik, hogy elment volna valamelyikhez.

Beszélgetőpartnerem nemrég adta ki legújabb verseskötetét. Ennek apropóján kérdeztük őt a hétköznapok folyásáról, a kötet összeállításáról, valamint arról, miként látja a fiatal kortárs költők versírási szokásait.

A vígasságok teljéből indult az utazó,
az ég kupolája madárszárnyat vont fölé,
magány várta és egy csörgedező forrás,
úgy érezte, ő sem más, csak szerencsétlen flótás,
aki elveszett, kit árbóckosarából kiejtett a remény,
(aki) volt gazdag, és volt szegény.

A százéves Dénes Györgyre jöttünk össze emlékezni itt, a pelsőci temetőben. Emlékezni? Hiszen emlékezni a halottakra vagy a távollevőkre szoktunk, Dénes György azonban – s ennek tanúbizonyságát adhatjuk itt – él, s velünk, illetve a közelünkben van mindig.

Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?

Négy sorkatona szemszögéből, élethelyzetéből, állapotrajzából tárulnak elénk a katonaéletet bemutató eseménysorok. Négy különböző mentalitású és nemzetiségű kiskatona, a szerb Jovan, a román Mircea, a magyar Samu és a szász Hansi kiszolgáltatott élethelyzete és a romániai rendszerváltó események határozzák meg (katona) sorsukat. A kelet-európai forradalmak közül a romániai volt a legvérengzőbb a temesvári utcai harcokkal, Tőkés László politikai szerepvállalásával, s a romániai diktatúra szilárdságát és kiterjedt besúgórendszerét jelképező titkosrendőrségével. Persze nem ezek kerülnek a narráció

Vajúdik az alkalom. Tolvajt fog szülni újra.
Rossz idők járnak, és a születéshez
méltatlan minden körülmény,
a jó irányba semmi nem mutat.

Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.

jelen lenni jelen lenni
ó igen voltam jelen
elbabirkáltam egy-két jelen
lekoppan majd a kézfejem
mert végül akar nem akar
aki kitakar mindent betakar

Sanyi, vedd csak fel a drágábbik öltönyödet, amit a múltkor vettünk a vízen járó tanfolyam utáni sajtótájékoztatóra! Nehogy szégyenben maradjunk a sok nagy költő meg író között! Vagy te olyan híres, mint ők, csak egyelőre senki nem tudja. Azután meg fogjál karon, és szép lassan sétáljunk el Juciék háza előtt! Ha majd faggat, hogy miért huzakodtunk ki, jól a képibe vágjuk, hogy megyünk dedikálni Pestre, a Könyvhétre. Meg fogja ütni a guta az irigységtől.

Ugyanabba a földbe kerül a mag,
ahová a megfáradt vándorok.
Az egyik szárba szökken,
a másikat bekebelezik a csillagok.

Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.

2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.

Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?

A Szlovákiai magyar szép irodalom a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának (SZMÍT) évről évre megjelenő antológiája az idén is reprezentatív látképét adja a felvidéki magyar irodalomnak. A 250 oldalas könyv harmincegy kortárs szerzőt számlál. Az alkotók neve nem csupán a Felvidéken csenghet ismerősen, hanem Magyarországon is: a legtöbbjük számos könyvvel, műfordítással, publicisztikával, díjjal rendelkezik, így nem túlzás azt mondanunk, hogy állandó oszlopai ők a felvidéki magyar irodalomnak, egyúttal ápolói, életben tartói is.

Levetted kalapod és köszöntél
a nyárnak, s a folytató szó
szádon maradt hirtelen.
A jegenyefasor sudarai,
mint néma felkiáltójelek
szemedben. Harangszó
hintázik fölöttünk a magasban.

A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.

Az életemet nagyon régóta megosztom a zene és a matematika között. A zene tölti ki az életemet, de nincs olyan nap, hogy ne olvassak el legalább egy verset. Tulajdonképpen matematikatanárnak tartom magam, aki itt-ott kiruccan különféle területekre. Nyelvészet, zene, és a fényképezést is ide sorolnám, mert ha kell, a Tanítókórus dokumentumfotósaként is igyekszem helytállni. Kántorkodom a zselízi templomban, és mint megrögzött pedagógus, felkészülés nélkül nem tudok sehova sem menni. Fiatalkoromban volt egy saját zenekarom, és ezek a régi zenésztársaim, barátaim arra ösztönöztek, hogy álljuk össze újra a magunk szórakoztatására, örömére.

A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.

A szőkeséged nem volt az enyém,
A síma selymet játékos kezem
csak bátor álmú ritka éjeken
fonta fonatba. S úgy hívtam: Remény.

Mi lett volna belőle, ha…? Ez az, amit soha senki nem tudhat senkiről. A tények: tények. Meghalt, mielőtt tehetsége kiforrhatott volna, még huszonkét évet se élt. Előttünk néhány tucat vers és néhány töredék. Egy fiatalember versei, melyek közül természetesen sok magán viseli az egészen nagyok hatásait. Ő még kereste a saját hangját. Meg persze utat keres, és meg-megtorpan: érdemes? Hiszen talán úgysem lesz tovább…

Az egyik utolsó „ős-pozsonyi” volt, aki az egykori koronázó városról mindent tudott, bár édesapja Kolozsvárról, édesanyja Rozsnyóról került a születésekor még háromnyelvű városba. Mayer Judit itt érettségizett, s némi kitérő után – amikor egy olasz cég hivatalnoka volt –, élete nagy részében szerkesztőként, műfordítóként és nyelvművelőként tette a dolgát.

Mindig örömmel tölt el, amikor különböző sajtótermékek címsorai egyöntetűen magasztaló jelzőkkel hivatkoznak egy elsőfilmes magyar rendező debütálására – méghozzá nem érdemtelenül. Szerencsére nem ritka ez a jelenség, gondoljunk csak olyan közelmúltbeli alkotásokra, mint az előző lapszámban bemutatott Zanox – Kockázatok és mellékhatások, vagy a ma már kultfilmnek számító Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, nem beszélve az Oscar-díjas Saul fiáról.

Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.

Évekkel ezelőtt egy bemutató során lehetőségem nyílt arra, hogy a kezemben tartsak nagyjából egy liter higanyt. Körülbelül tizenhárom kilogrammot nyomott. Leírva talán nem annyira mellbevágó, mekkora a súlya ennek az anyagnak a térfogatához képest, tehát mekkora a fajsúlya vagy sűrűsége, de élőben még azok is megdöbbentek, akiknek előre szóltak.

Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.

Március elején mutatták be a mozikban a Hadik című új magyar történelmi kalandfilmet. Bár sokan fenntartásokkal viseltetnek a magyar történelmi filmekkel szemben, sőt tartanak az unalomtól, ennél az alkotásnál érdemes amúgy huszárosan összeszedni a bátorságot és megnézni. A jutalom egy meglepően szórakoztató, élvezetes filmélmény lesz.

Szelecske, légy illedelmes,
Porfelhőket ma ne kergess,
Kötélről a mosott ruhát
Furfangosan le ne cibáld

Kedvünk égi mezőkön szárnyalt,
fiatalok s vidámak voltunk,
hogyha utunkban volt, az égről
még a Göncölt is félretoltuk.

                 A falról
      érzések funkcionálnak,
          a padló zsibbad.
             Hajszálerek
             pulóveremen.

A rám törő rossz előérzet miatt kényszeresen csavargatni kezdtem a kristálygyűrűmet, majd a földön heverő férfit megkerülve beléptem a kocsmába. A verekedés keltette izgalom még keserű volt a sörszagtól. Akik nem vért törölgettek az öklükről, azok a szilánkokat söprögető csapossal ordibáltak, vagy a földről próbálták felkaparni magukat.

a festőnő Van Gogh képein töpreng,
mint a napraforgókról hiányzó vad-
méh, az igazi művész nem ismeri
a mértékletességet

Hagyatkozhattak-e másra
Mint a szentjánosbogárra?
Egyenként vagy tömegével
Ő világolt egész éjjel

Egy esküvő macera, de két esküvő dupla macera. Amikor a Zsoffa nénje meg a Pestabá annak idején házasodni készültek, olyan egyszerű volt az egész. Fogták az Édesmama esküvői ruháját, amelyik huzatba bugyolálva lógott a szekrényben, kigöngyölgették, és megörültek, mert csak egy helyen rágta ki az a mocsok egér, meg a karján egy kicsit megsárgultak a csipkék. Aztán elmentek az Irénke nénihez, aki mindent megvarrt, klottgatyától a melósruháig, szmokingtól a függönyig, de persze a legtöbbször otthonkát meg kertészgatyát, mert ilyen melósvilág járta arrafelé, sosem voltak ők úri népek.

Az élősködője lehetnék. Meghúznám
magam két bordája közt,
és istent teremtenék a száján túlra,
aki megóvná faját utódaimnak.

Az alma – hm, az alma tehetett igazán a legkevésbé az egészről. Egy enyhe fuvallattól indíttatva, s az utána következő néhány pillanatnyi szabadság lehetőségétől megrészegülve egy jóleső nyújtózással elszakadt az ágtól, megindult lefelé: és bumm! – jókora csattanással szétloccsant az útjába került fejtetőn.

Mokos Attila segédszínészként került a kassai Thália Színházhoz 1984- ben, majd 1989-ben felvették a pozsonyi Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Rövid időn belül meghatározó színészegyéniséggé vált a Komáromi Jókai Színházban, és a filmes szerepek is megtalálták. Majd az idén, márciusban átvehette a kiemelkedő színészi tevékenység legmagasabb elismerésének számító Jászai Mari-díjat.

Pomogáts Béla a XX. század irodalmával foglalkozott, több műve jelent meg a határon túli magyar irodalomról. Az erdélyi, vajdasági, kárpátaljai és nyugati magyar írókon kívül számos írásában és könyvében foglalkozott a szlovákiai magyar irodalommal és alkotóival is (többször is Fábry Zoltánnal, Dobos Lászlóval, Tőzsér Árpáddal, Gál Sándorral, Zalabai Zsigmonddal, másokkal), illetve monográfiát írt Cselényi Lászlóról.

Amikor hetekkel később ismét végigfutott hátán a hideg, keserűség öntötte el mellkasát. Ezt érezte volna mindvégig? Bíráló szemmel figyelnék minden suta lépését, minden szégyenteljes pillanatát? Amikor szobája magányában végre levetkőzi a reggelente magára öltött hamisságot, ők látnák csupasz valóját? Az elképzelés, hogy démoni és magasztos holt lelkek követik figyelemmel minden mozdulatát, nem hagyta nyugodni.

A szünidőt általában a tanuló ifjúság szemszögéből szokták megközelíteni. Én most a másik oldal, a pedagógusok szemszögéből fogom. Merthogy ők is örülnek. Sőt, lehet, hogy még jobban, mint a diákok. Ez most úgy hangozhat, hogy a pedagógus örül annak, hogy nyugta lesz a diákoktól. Így is van. Nem kell ezt szentségtörésnek tartani, s mindjárt arra gondolni, hogy nem szereti a tanítványait és a szakmáját, hogy rossz tanító, mert egy időre elege van mindenből.

Ozsvald meditatív hajlama, vizsgálódó-elemző készsége, verseinek időről időre elégikusba hajló hangja, továbbá erős természet- és környezetélménye, aprólékos megfigyeléseket rögzítő költői látásmódja, lírai impresszionizmusa egész költői életművének meghatározó jegyeit adja. Ilyképpen Tőzsér Árpád annak idején joggal nevezhette őt a szlovákiai magyar költészet Francis Jammes-ének, verseinek valóságát pedig „esztétikummá antropomorfizálódott” valóságnak.

Akiknek adtam szót, gondot, erőt,
akiktől elvettem, mit adni bírtak,
akiket nem bírtam szóra, elviselni,
akikkel jó volt lenni, lépni újra

Hamarosan látogatók lepték el az utcákat, akik meglepve tapasztalták, hogy a vándorárus által terjesztett hírek nem igazak. Ez a falu a legboldogabb a vidéken, ahogy azt az odavalósiak állították. Csütörtökönként özönlöttek a vásárra a látogatók, mert ki nem menne örömmel olyan helyre, ahol mosollyal fogadják és csupa szépet mondanak neki?

A gyermek- és ifjúsági irodalom valamilyen oknál fogva kezdetektől mostohagyermeke a felvidéki magyar irodalomnak. Természetesen vannak szerzők, akiknek munkásságában megtaláljuk a gyermekirodalomba sorolható köteteket: Zs. Nagy Lajos, Tóth Elemér, Fellinger Károly. (A felsorolás igencsak véletlenszerű!) Kérdés számomra, hogy a gyermekirodalom valóban csak gyermekek, kisiskolások számára készüljön-e?

ez a világ nem az enyém –
a virágok, mint tojásba fulladt csirkék,
rügybe halnak,
elfogynak a fecskék és a méhek,
a fellegek mérget csepegtetnek
                          a védtelen tájra,

Különös téli reggel volt, talán mindez meg sem történt. A lány ekkor már egy hete nem hagyta el a város szélén kuporgó kicsiny házat, mert káosz lett úrrá a világon. Legalábbis ezt mondták az emberek. Régóta emlegettek sivár, nehéz időket, amikor mindenből kevés jutott, és némán fohászkodtak a kimondhatatlan tájakon lévő szeretteikért. Majd egy nap mindenki, aki képes volt onnan elindulni, végleg hazajött. Akkor kezdtek káoszról beszélni.

miért megy el az ember egy olyan helyről
ahol tovább már nem maradhat
miért nem marad az ember egy olyan helyen
ahol élni már lehetetlen?

A civilizált ember állandó értékválság és értékváltság dilemmájában él. Hogy hová tesszük azt a határvonalat, amikor ez kritikussá vált, nehezen eldönthető; erre itt – Hogya György munkájáról szólva – kísérletet sem teszek. Kellene és lehetne, rövid esszéit olvasva majd mindegyik erre utaló „felhívás keringőre”, de hát e helyt csak röviden szólhatok.

Itt mindig fellázadok az emlékeim ellen. Az nem lehet, hogy az a kiszáradt, öreg szilvafa, törékeny ágaival, gallyaival az anyám volt ott, azon a betegágyon! És mi észre sem vettük, hogyan került oda, miközben felemésztettük mindenét. Szépségét, erejét, vidámságát, szívmelegét, szemevilágát!

Még tinédzserként ismerkedtem meg Konszkienti-AI-val, aki akkoriban még csak a tesztfázisban volt. Én a nevéből kiragadott részlet után Encinek neveztem el. Akadt, akinek a munkája során segített, megint másoknak a tanulásban – nekem az egyetlen barátommá vált. Alig telt bele egy röpke évtized, és az élet minden területén megjelent, mindenki használta.

rokonaimra gondolok a temetőben
ők tudják csak igazán milyen a csend
irigykedve nézem a többi cserepet
mintha a hasonmásaim lennének

„Valami turpisság lehet a dologban!” – gondolta. „A falusiak egész nap dolgoznak, éjjel táncolnak, és másnap ugyanúgy folytatják a munkát, mintha mi sem történt volna. Valami titkuk van! De mi lehet az? Talán az ételben? Esetleg az italokban?” – morfondírozott.

Év elején jelent meg Fellinger Károly legújabb, Bumeráng című verseskötete, mely lényegében egy dupla évfordulót hivatott ünnepelni. Ez a költő 60. verseskötete, amelynek apropója egyben 60. születésnapja is. Az ember ennyi idős korára már annyi mindent látott, s olyan élettapasztalattal bír, hogy olykor nehéz azt szavakba önteni, költői képekbe csomagolni. Fellinger Károly pedig feltehetően úgy gondolta, nem is kell bevonni mázzal azt, ami megtörtént, s ami nyilvánvaló. Ez a dolog pedig maga az élet.

A madarunk idővel eltűnik,
vagy zárt ablakra talál,
csőrében olajág helyett szalmaszál,
szürke lett az egykor volt azúr…

Caprara, császári tábornok, Felső-Magyarország parancsnoka ostromgyűrűbe fogta Munkácsot. Az ágyúk átmenetileg elhallgattak: Caprara Zrínyi Ilona válaszára várva fel s alá járkált vezéri sátrában. Időnként megállt a sátor szélesre tárt bejáratában, onnan kémlelte a füves síkságot, amely a tábor és a vár közt zöldellt: felbukkan-e a futár alakja, s milyen válasszal érkezik?

Sík vidékről jöttem, hol mindig fúj a szél,
s a határ menti erdőben az ágak közt zenél.
A sárga, örök porral álmunk elröpül,
sóhajként kering a száraz szamárkórók körül.

Egyetlen vékonyka, 1968-ban megjelent kötet maradt utána. Többször kérdeztem tőle, miért hagyta abba a versírást, de a válasza többnyire kitérő volt, vagy egyszerűen elintézte ennyivel: „József Attila után?” Vagy még őszintébben: „Nem akartam szaporítani a középszerű költők sorát.” Pedig erre a filigrán kis kötetre, amely Tükör előtt címmel látott napvilágot, bármit lehet mondani, még ennyi év távlatából is, csak azt nem, hogy középszerű lett volna.

Szelíd füst száll a hamvas égre, föl,
szelíden vonul a birkanyáj.
Csöndes tenyér a barna föld,
csöndes tenyér a táj.
Oly jó a béke, szépen megtelik
csillagfénnyel az ég,
minden ház kinyitja parázsló szemét,
mert esteledik.

Dusík Dániel néven született, s talán nem a legszerencsésebben választott írói nevet magának. Dénes György néven ugyanis egy vele egyidős geológus és egy hírneves színész (másodállásban író) is részese lett a magyar művelődéstörténetnek. Pelsőcön és Rozsnyón végezte alap- és középiskoláit, s amikor az első verseit írta, légüres térben leledzett a felvidéki irodalom.

Beépítik a mezőket,
beépítik a kerteket,
lecsapolják a nádasokat,
ahol szárcsák rikoltoztak napestig.

Az idő valami mélységes mély kútban
méláz. Nem loccsan, ha a négy tornyá-
val lefelé fordított királyi vár képe be-
léhanyatlik. Feltornyozott hajamon a
korona a forrást éri.

A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Választmánya 2021-ben Csóka Ferencnek ítélte oda a Simkó Tibor-díjat, akinek első írása 1986 szeptemberében jelent meg az Új Szóban, Mese a Kék lovagról címmel. Írt regényt, elbeszéléseket, rádiójátékot, amatőrszínház-történetet, és festéssel, zeneszerzéssel, videoklip-készítéssel is foglalkozik.

Vagyok világ boldog boldogtalanja,
szakadt ruhám király szabója varrta,
meleg vidék barangolása álltat,
mesék, regék tanítnak: van kijárat.

Egyirányú végtelen,
mégis, mintha valaki
orrzóval húzná előre,
mint a befogott ebet

Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:

– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!

Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!

Tavaszi reggelre ébredek
amikor lágy tengeri szellő kél
arcomat a delejező fénybe mártom
míg lelkem vacogón fázik

hajnali négykor még
egészen máshogy
nézek a világra,
leülök a földre,
mély levegőt veszek,
a kezem gondosan
kulcsolom imára

Hányszor szajkózták a rútak, a tehetségtelenek, a jellemtelenek, a posztmodernek: Petőfi elavult, túlértékelt, istállószagú, pátoszos, gyerekes, és a többi. Nemrég olvastam egy célirányos, minimalista összegzést, miszerint Petőfi a mai popgeneráció számára is tud muníciót szolgáltatni, ráadásul mindenkinek máshogy. Jobban mondva mindenki azt vesz el belőle, ami neki tetszik (még akkor is, ha a saját mondandója hiányát, vagy felettébb furcsa irányát csomagolja be vele), hiszen az ő életműve maga a bőség kosara. 

május van
csiperegnek a madarak
rugdosom Mártit a pad alatt
ne legyünk már ily ifjan szamarak
szívem egy vegytáska
szeressünk egymásba
mi hamarabb