Sziveri János

Tavaly jelent meg Fellinger Károly Csatangoló című gyermekverskötete, melynek versein át a költő, a kis és a felnőtt olvasók becsatangolhatták a mátyusföldi, a felsőcsallóközi és a Pozsonyhoz csatolt falvakat. A nemrég napvilágot látott Barangoló című verseskötet megjelenése szinte várható volt, hisz egyetlen könyvben sem becsatangolni, sem bebarangolni nem lehet Felvidék összes magyarlakta települését.

– Szeretném bejelenteni magam páciensként intézményükben. Örömömre szolgálna, ha itt tölthetném el életem hátralevő részét.

Mert kényszerpályát nyitott a kisebbségbe kerülés, ami különösen az első években járt súlyos személyes tragédiákkal, meghasonlásokkal, az élet minden területét és vonatkozását újragondolni késztető következményekkel s ebből a sokkból kétségtelenül nehéz volt az eszmélés.

– Nem értem.
– Pontosan tudtam, hogy ezt fogja mondani.
– Minek vagyok én a főszereplője?
– Ennek az írásnak. Novellának, ha úgy tetszik, bár különösebb cselekménye nincs. Arról szól, hogy maga nem tudja, kicsoda, én pedig elmondom magának. Egyébiránt most valójában nem is Prágában vagyunk, hanem egy irodalmi mellékletben.

Sárkánytojást ad Martosnak,
szerencsepatkót száznyolcat,
ragyog a nép szeme, szája,
rántotta lesz vacsorára.

Péter felnézett a csúcsra, ott volt karnyújtásnyira az orra előtt, aztán visszatekintett a többiekre, akik lemaradva követték. Jóllehet, ő volt felmálházva, akár egy himalájai serpa, mégis egész úton előttük járt. Hajtotta a kiválasztottság tudata, hogy az Úr őt találta rá méltónak, hogy elhozza magával, beavassa a titokba. Pontosabban, nem csak őt, mert velük volt két másik tanítvány is.

Az emberek és az istenek állandóan mozgásban vannak, a bűn és a megbocsátás között ingáznak.

Meleg torkukból fel-feltör az átok és az áldás habja-szava.

Mostantól az Előretolt Helyőrség magyarországi, erdélyi és vajdasági kiadása után a felvidéki lapszámot is kezébe veheti az olvasó, megszólal a lapcsalád negyedik sípja, bízva abban, hogy hamarosan megjelenik a kárpátaljai változat is. Hisszük azt, hogy a felvidéki síp különösen szépen fog szólni.

„Magyarország akkora, a-mekkorára a magyarul beszélők nyújtják.” – vallotta a magyar költészet utolsó apostola, a két éve eltávozott Kányádi Sándor. Mernénk mi vitatkozni a mesterrel? Nyújtsuk inkább minél nagyobbra hazánkat, ameddig a szívünkben elfér. Ott ugyanis nem húztak trianoni határokat, sőt, még a tengeren túl is dobog sok-sok magyar mellkasában. Versében él a nemzet – hajolhatunk vissza játékosan e gondolat mentén egy korábbi költőhöz is –, és prózájában, képzőművészetében, zenéjében…, egyszóval: kultúrájában.

Megjelent az Opus 2020/3. száma. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága által kiadott lap tartalmi ismertetőjét a SZMÍT oldala közli.

a történelem mindig furcsa játék

a nemzet pedig mindig feladat

ha csönd van éjjel, ma is hallani

mind ott sírunk a versailles-i kert alatt

Online szabadulószobát készített a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium két tanára Trianon századik évfordulójára. A játék öt részre tagolódik, ahol történelmi, irodalmi, és zenei kérdéskörökön küzdhetjük át magunkat, hogy megkapjuk a kódot, ami a játék utolsó feladatát jelentő széfet nyitja.

Pár éve elkezdtem duplán vásárolni könyveket. A cél az, hogy összeállítsak egy-egy ötvendarabos gyűjteményt, melyet a fiaimnak adhatok, ha majd felnőnek. Trianonról szóló könyv sokáig nem szerepelt ebben a válogatásban. Most viszont ott tartok, hogy három Trianon témájú kiadvány is szerepel ebben az egyelőre alig 20-30 darabos gyűjteményben. Ezeket ajánlom most az olvasóink figyelmébe is.

Siska vándorlegény volt, talán mindenütt ismerték Magyarországon. Ő maga azt mondta örökös járás-keléséről, hogy egyszer igen fontos levelet bíztak rá, amelyet tíz esztendő óta nem tud kézbesíteni, mert nem találja a címzettet.

Megállhatunk, hogy múlttal betelve

hullám mossa el a kábulatot,

míg a rozsdás horgonylánc elenged

s elnyelt szigetünk ismét úszni fog?

Hol vannak igaz barátaid

a láthatáron sötét felhők gyülekeznek

csupán turul kering a sassal fölötted

Negyedóra alatt írták alá az ítéletet

elegáns rablók, frakkos gazemberek.

Negyedóra alatt írtak felül ezer évet,

századokig hat a tintába rejtett méreg.

Szélcsapás kócolja a rövid hajfürtöket,

összetört rádiókat játszanak, a romhalmok

között kergetőzők nem értik egymás

szavait, szétzúzott csontokba

botladoznak a gyereklábak.

Gyakran gondolkodom azon a faramuci helyzeten, hogy Trianonnak köszönhető identitásom jelentős része. Az, hogy felvidéki vagyok. Előtte nem volt ilyen, az Alföld északi nyúlványain élők nem tettek különbséget maguk és mások között, csak tájegység alapján. Két sújtással több volt a viseleten. Nem lehetek elég hálás azért, hogy felvidéki magyarnak születtem, és nem kárhoztathatom a sorsot eléggé azért, hogy megtörtént Trianon.

Trianon századik évfordulóján minden magyar számvetéssel él: nincs olyan, akinek semmit sem jelentene ez a fogalom, akinek semmilyen élménye, tapasztalata ne kapcsolódna hozzá. E centenáriumi számvetés során pedig felleltározzuk a száz éve történt fájdalmas események hozadékát, külön-külön, de nemzetként is: az emlékhelyeink, múzeumaink mérhetővé teszik az emlékek súlyát. Szabó Pál Csabával, a várpalotai Trianon-múzeum igazgatójával beszélgetünk.

Amióta kezembe került Siegfried Lenz A lotyószilva lelke című, elbűvölő novellagyűjteményének magyar fordítása, fokozottan odafigyelek a Napkút Kiadó kifinomult érzékkel válogatott fordítás-sorozatára, hiszen érdekel, miként írnak és mit olvasnak a szomszédban.