Kovács Magda

– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.

– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.

Gál Sándor (1937–2021) felvidéki költő, író, publicista munkásságában merészen nyúlt a nemzetiség, a (kisebbségi) magyar nemzeti lét kérdéseihez, és ezzel kapcsolatos gondolatait, érzéseit bátran, őszintén, sőt időnként nagyon élesen fogalmazva meg is írta. 

Az elhagyott Zetor a réten bizarr ereklye,
s körülötte a letarolt fann-fű is zavarba ejtő. –
Kihullt fogakról révedez a gereblye,
s rég élt lányok markának maradék
melegéről, s őskori sziklákról a fenkő,
s arról, hogy minek ivadéka vajh a faék.

Várhosszúréten él és tevékenykedik a mindössze 26 éves Slíž Róbert harangöntő, aki fiatal kora ellenére már vagy 140 harangot készített. Mindegyik alkotására büszke, a legbüszkébb mégis a várhosszúréti templomnál elhelyezett emlékharangra, és arra a 150 kilós harangra, amelyet az utolsó francia császárnő, Eugénie de Montijo (III. Napóleon felesége) halálának 100. évfordulójára öntöttek, és amit az angliai Farnborough apátságban lévő családi kriptájukban szenteltek fel.

Nem vagyok egy hősi végzet elszenvedője,
nem vagyok a történelem, egy diadalmas eposz szereplője,
távol áll tőlem egy Balzac által kitalált
karakter monumentalitása,
egy körbe beleírt személy vagyok, négyzetesbe,
amelyre minden redukálódik

Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.

Manapság nem sokat hallani Gyurcsó István nevét. Holott volt idő, több évtized, amikor nem volt olyan szlovákiai magyar falu, ahol ne ismerték volna őt személyesen. A Csemadok alkalmazottjaként járta az országot, s ha már járta, meg is örökítette a tájat és az ott élő embereket, versben és prózában egyaránt. 40 éve halott, s nagyon nincs, aki élesztgesse az emlékét.

Abban a falucskában, ahol születtem, sosem voltak nemzetiségi kérdések, mindenki ruszinul beszélt, mindenki egy templomba járt. Tudtuk, hogy voltak itt csehek, magyarok, aztán szovjetek lettünk, most ukránok vagyunk. Nem változtatott semmi az életünkön. A tavasz későn jött, a tél túl hamar, a földeket meg kellett munkálni. Jaj, mennyire szerettem a brinzát előásni az erdőben, favágás közben!

A fenti címmel jelentetett meg a Madách Egyesület egy gyűjteményes kiadványt Dobos László írásaiból, ezzel is tisztelegve az író-politikus emléke előtt. Ez a lépés is visszaigazolja Dobos személyiségének és kisugárzásának máig ható erejét. Ez azért örömteli dolog számomra is, mert éppen Dobos koporsója felett döbbentem rá 2014-ben, hogy mennyi kérdés maradt még bennünk kibeszéletlenül – annak ellenére, hogy azok közé tartoztam, akik gyakran találkoztak vele, s akit eléggé közel engedett magához.

Több mint százhúsz emlékezetes produkció rendezője, többszörös színházalapító és színidirektor. Komárom város és szülőfaluja, Csilizradvány díszpolgára, a kassai Thália Színház és az egri Gárdonyi Géza Színház örökös tagja, a Színház és Filmművészeti Egyetem rendezői aranydiplomása. A kassai Thália Színház alapítója, a Komáromi Jókai Színház névadója, Kecskeméten az első stúdiószínház alapítója, a felvidéki magyar színjátszásnak, a Márai-művek színrevitelének legjelentősebb alakja. 

Fellinger Károly hatodik, skandináv típusú gyermekverseket tartalmazó kötete, a Kilátok a fejemből, a költő 60. születésnapja alkalmából jelent meg – az ünnepelt ajándéka ez valójában gyermek és felnőtt olvasóinak.

Toldi Miklós, pontosabban az alig négyesztendős, és igazából Bende névre hallgató unokám, már egész sorokat (mit sorokat?! versszakokat!) tud Arany János művéből, köszönhetően elsősorban a nagymamájának, mivel életem párja kezdett neki először mesélni a nagy erejű hős csodás tetteiről. Nyilvánvalóan közrejátszottak a Toldi iránti rajongásban azok a nagyjából arasznyi méretű műanyag lovagok, amiket az iskolákba szoktam elvinni, bemutatni a nebulóknak, miképpen harcoltak talpig páncélban őseink.

Egy rózsa
eltávozott
az éjszaka folyamán.
Egy gyönyörű rózsa
kihullott a kezéből.

– A kegyelmes úr óhajt a szerkesztő úrral beszélni! – szólt a képviselőházi terembiztos Ormos Attila hírlapíróhoz, aki erre felállt, s elhagyta az újságírók karzatát. A kegyelmes úr ott állt a folyosón, s leereszkedő bizalmaskodással vonta őt félre az egyik ablakmélyedésbe. Ormos nem lett volna ravasz hírlapíró, ha nem találta volna ki azonnal, miről lesz szó?

Sok hasonszőrűvel ellentétben Mikszáth Kálmán nagyon szerette volna, ha három fia közül valamelyik továbbviszi írói tehetségét. Jánoska négyévesen meghalt, így maradt Kálmán László és Albert. Mindketten jogi pályára léptek, de amíg az idősebbik maradt a kaptafánál, s a főispánságig vitte, addig Albert kacérkodott az írással, s Benedek Marcellel közösen Virágfakadás címmel lapot is szerkesztett, s egyetemi tanulmányaival párhuzamosan írogatott is a különböző pesti lapokba.

Érti, milyen tragikus ez? Az emberek azt hiszik, a végzet sodorja őket szörnyűségről szörnyűségre. Pedig bármikor átprogramozhatnák a játékot, vagy kiléphetnének belőle. A kezükben van a sorsuk! A végzet csak azok számára létezik, akik már nem tudnak játszani! Game over! Érti? Bármikor „game over”, és jöhet az új játék, főmenü, beállítások… Olyan egyszerű lenne!

délután már korán félhomály van,
s ezüstösre áznak a tetők
a szitáló, nyúlós-nyálkás ködben,
csukva álmodnak az ablakok

ki tudja
miért és hogyan
a szó a kép az érzés
a gondolat s a dallam
egymásra lel
megfogan

Az égbolt kiontott szürkesége
fedi a homorú földeket.
Hófelhő milliónyi magvát
sötét, nyitott barázdába rázza.
Otthontalan igéket a tájba
ingázó varjak hintenek.

Aki ismeri az 1970–1980-as évek csehszlovákiai magyar irodalmát s annak történéseit, illetve aki emlékszik még rájuk, tudja, milyen szerepet játszott abban s azokban, illetve annak előremozdításában, az egyetemes magyar irodalom részeként történő értelmezésének kísérleteiben, ablakai tágabb térségekre nyitásában, s az 1968 utáni husáki neosztálinista konszolidáció Prokrusztész-ágyából való kibillentésére irányuló törekvésekben Balla Kálmán.

Milyen egy nádszál? Felülete néhol durva és szálkás, néhol puha és sima. Törékeny, gyenge, ugyanakkor rugalmas, hajlékony is. Alkalmazkodik a szélhez, a környezet változásaihoz. Könnyen sebezhető, ám könnyen sebet is ejt – sebezhetősége révén nyilvánul meg ereje is. Menedéket nyújt az állatoknak, tetőt építhetünk belőle, kosarat fonhatunk, akár hangszert is készíthetünk, vagy épp verset.

Végh László a pozsonyi Kultúrakutató Intézet tudományos munkatársa volt tíz éven keresztül, majd ugyanennyi időt töltött a Szlovák Köztársaság Kormányhivatalában, mint nemzetiségi ügyekben illetékes főelőadó. Volt a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökének szaktanácsadója, a Csemadok Országos Választmányának főtitkára, a Bibliotheca Hungarica Alapítvány egyik alapítója és kuratóriumi tagja, majd 1997-től a Fórum Intézet munkatársa, a Bibliotheca Hungarica igazgatója, egészen a nyugdíjazásáig, jelenleg a Szlovákiai Magyar Levéltár igazgatója.

Z. Dániel már nyomban a könnyű szédüléssel és sajgó féltékenységgel járó tizenöt éves találkozó után elkezdett készülni a nagy feladatra. Először is keresett egy nagy, de legalább lapos követ a Küküllő partján, és azóta a szájában hordta; csak evésnél vette ki, de azzal is aludt – vagy a kő aludt vele, mondhatnánk, ha filozófusok volnánk. Apropó, filozófia. Z. Dániel rengeteg filozófiai munkát is elolvasott a rendelkezésére álló közel öt évben, különös tekintettel az idő múlására, az érettségre, mint olyan(ra), a közösségek értékére, az elmúlás tragikumára, sors- és

A nevem 02090702011407. Békésen élünk a 190914072- 1120118092025-ön. Mindenki a dolgával törődik, teszi, amit tennie kell. Számunkra nincs múlt, jelen és jövő; nem tudjuk, mi a történelem – ha te sem érted ezeket a fogalmakat, nyájas olvasóm, akkor sikerrel járt utolsó elkeseredett vállalkozásunk.

Amikor tegnap suli végére lyuk lett a legújabb harisnyámon, a pöttyösön, anya azt kérdezte, hogyan szakítottam ki. Tegnapelőtt is ezt kérdezte. Akkor is pont a legújabbon lett lyuk, csak az cicás volt. De én már tudom, hogy ez nem igazi kérdés. Csak olyan beugratós. Mert bármit is válaszolok rá, anya így is, úgy is mérges a végén.

A nagyapámban elpihentek
A vádoló és sajgó harcok.
Az oltott ág bimbókat hajtott
S a fakult múltat úgy őrizte,
Mint kontár a művészi rajzot.

Tamás Lajos szláv ősök leszármazottjaként lett a Trianon után újjáinduló felvidéki magyar irodalom egyik kedvence. Talán csak Mécs Lászlót és Győry Dezsőt olvasták többen. Tomaschek Lajosként született 121 éve, Szereden, iskoláit Pozsonyban, majd Budapesten végezte, de visszatért Pozsonyba, ahol a Toldy Kör főjegyzője és történetének megírója lett.

A balázsfai Tarcsi Alica életében gyerekkora óta fontos helyet töltenek be a különféle kreatív hobbik. Anyukája megtanította varrni is, középiskolás korában már ruhákat készített magának. Közgazdasági szakközépiskolába járt, később elvégezte a nevelői szakot, majd munka mellett a varrónőképzést. A Dunaszerdahelyi Egyesített Középiskolában ruhaipari tanulókat és játékkészítőket tanított. Kreativitására jellemző, hogy szinte minden technikát kipróbált már: a ruhavarráson kívül készített játékokat, játszószőnyeget, falvédőt, és sok minden mást.

a digitális óra fegyelmezetten vált
a homokóra pereg tovább
halk sercegéssel derűsen
űrhajóban lehet ilyen moraj
biztonságos siklás
egyik bolygótól a másikig

Másodikos középiskolás korában indította és szerkesztette T. – osztálytársával és testi-lelki jó barátjával, Vrábel Sándorral – a Diákélet c. komáromi diáklapot. Hogy hány száma jelen(hetet)t meg, arra már nincs adat, s nem is valószínű, hogy bármi is előkerül(het) még a lappal kapcsolatban az azóta eltelt idők súlyos tömbjei alól.

A szépség mércéje
egy-egy aprócska hiba
Piciny szeplőcskék
mint életesszencia
Szemek fényes tükre
ahogy elvarázsolva
lesnek a holdba

Higyetek nekem ti, akik
Fáradoztok kincsekér’:
A föld minden gyémántjánál
Egy pár szép szem többet ér.

Sose láttam még ilyen csendesnek New Yorkot. Zavarodottan megdörzsöltem a szemem. Pontban reggel hétkor kelek hétköznaponként. Nincs szükségem ébresztőre, mindig az autók zaja kelt fel. Háromnegyed tíz: ennyit mutat most az óra, én pedig csodálkozva néztem ki az ablakon. Nem hittem a szememnek. Pizsamában kicammogtam az utcára, s megálltam az út közepén. Csend. Megpiszkáltam a fülem. Hello? A látszólag véget nem érő utcán egy autó sem haladt át, egy árva lélek sem akadt a láthatáron.

A vers meglehet valóban olyan, mint Isten lélegzetvétele. Annak ritmusa, s az a néhol felgyorsuló zihálás, mely a teremtés fázisainak lexebb pillanatait kíséri. Nem sajtóhiba, s nem is én vétettem el a szót – tudatos szándék volt ez. Mert a vers, bár teremtés, nem olyan, mint Istené. A vers egyszerre magasztos és profán, emelkedett és földhöz tapadt. A vers a lélek létezése és a létezés lelke – kettőjük szignifikáns rögvalósága. A kettő közötti láthatatlan, de érzékelhető tér metavers-valósága. Valahogy ezt érezzük, remélem, többen is, Z. Németh István minden egyes verseskötetének olvasása közben.

Akkoriban így vártuk a telet. S a tél meg is érkezett. Apró késésekkel, de mindig megjött. A fehér szépség, a koronás király! Uralkodó volt, leigázó és felemelő. Mindig más belépővel érkezett. Olykor úgy robbant be hozzánk, mint egy őrjöngő vén király, haját, szakállát bőszen tépve, mély orgonahangon bömbölve, átkozódva, zúgó szélvihart gerjesztve, hogy csak nyögtek és recsegtek erejétől a temető vén fái a falu fölött. Máskor meg észrevétlenül jött.

Nagy Iván amellett, hogy 2019-től igazgatja a múzeumot, hangszeres népzenével, a folklorisztika különböző ágaival is foglalkozik. Csaknem tíz évig a Csallóközi Táncegyüttesben tevékenykedett, és több mint húsz éve a Pántlika Zenekarban cimbalmon és dudán játszik. 1999-től a dunaszerdahelyi Művészeti Alapiskola alkalmazottjaként a Dunaág Néptáncműhely munkájából is kiveszi a részét. A Pátria Rádióban több éven keresztül dolgozott néprajzi szerkesztőként. Etnológusként két önálló kötetet és számos szakcikket publikált, és publikál a mai napig.

Krasznahorkai László egyik interjújában azt nyilatkozta, gyerekkorában gyakran részesült megrovásban, amiért kiszínezte, elnagyolta, megváltoztatta az igazságot. Végül rájött, a valóság olyan, mint isten – meggyőződésünk, hogy van, de a bizonyosságban még sosem jelent meg. Így határozta el, hogy foglalkozásszerű „szélhámos” lesz, mert – akárcsak a valóságról bármit bizonyosan kijelenteni – az írás szélhámosság.

Ma délután megházasodtam. Barátnőm adott össze minket a kertben, mert a párommal nem akartunk nagy felhajtást. Vagyis inkább én nem. Ő mindennel egyetért, amit mondok.

Jó természete ellenére sokan kifogásolták a választásomat. Nem mindenki adta ránk áldását.

A csehszlovák műanyag sporttáska hol jobbra rándult, hol balra, imbolygott a két alak között. Ormótlan volt és súlyos. A vasútállomástól egy darabig a fiú cipelte, aztán már ketten. Egyszerre kellett volna mozogniuk, de az egyik fürgébben járt, nehezen igazodott a másik hosszú lépteihez. A közvilágítás tompa fénye megcsillant a táska króm csatján. Zúgott a szél, zörgette az útszéli fák csupasz ágait, ködkísértet közeledett a tó irányából. A lány megborzongott, kabátját széthajtotta a szél.

Új könyve, az Időutazás, igazán jellemző Tóth Lászlóra. Lehet, hogy nem hangzik túl jól, ha azt mondjuk, alkalmi írások gyűjteménye – de olyan remekművek, mint a Gondolatok a könyvtárban vagy a Nemzeti dal kifejezetten alkalmakhoz kötődtek. Igaz, egy költőnek-írónak kapóra jöhet bármilyen alkalom, hogy maradandó gondolatokat hívjon elő. Ettől fontosak Tóth Lászlónak az alkalmi kisprózái is: könyvismertetések, kiállítási megnyitók, évfordulós és más emlékezések.

Századunk felpörgetett tempójában nem könnyű eldönteni, hogy egy-egy társadalmi esemény, történés már a „múlt”, vagy csupán a közelmúlt részeként említendő-e? A nyolcvanas évek végén Csehszlovákiában (is), a hosszú birodalmi alávetettség után, mintha hirtelen omoltak volna le az örök érvényűnek tekintett (és el is fogadott) „börtönfalak”.

Anna dúdolva megy ki a mosdóba. Ma jó napja volt. Neki valójában mindig jó napja van. Mert ő ilyen: vidám, kedélyes, kellemes természetű. És ez még fokozódik, amikor lejár a munkaideje. Ilyenkor már csakis a családjára gondol. Most összekapja a cuccait, és indul haza. Elégedetten nézegeti magát a tükörben, megfésülködik, majd kirúzsozza a száját. Csücsörít, cuppant – ez egy puszi saját magának. Otthon majd a férjének is ad egyet, ahogy mindennap.

A hajnali szmogban épphogy sikerül elugranom a szemetes mögül, amikor az életunt munkások kiöntik a hulladékot. Émelyítő szagú konzervek és kiürült borosüvegek zuhannak a kocsi hátuljába, apám szemétmaradványai ismeretlenekével keverednek. Ahogy próbálok elsurranni a helyszínről, üvegszilánkba taposok. Sebet ejt csupasz talpamon, egy vékony, bíbor csermely indul útnak belőle. Így jár, aki későn kel.

Hajnal van. Ablakokba falazott
világosság remeg, én meg itt
nyújtózkodom az álmok tenyerén.
Az idő fölénye kicsit elkedvetlenít.

Az alpesi hegyről lezúduló patak vize olvadt hóból, esőből áll, és az útja sem egyenes. Hihetetlen energiával és erővel tör magának utat ide-oda, hogy aztán az összes vizet, hordalékot, kis kavicsokat lejjebb egy mederbe összpontosítsa. Unalmas az útja, ahogy zúdul lefelé a megszokott, kialakított mederben? Korántsem az, mert tele van izgalmakkal. Ez a patak bátor! Nem fél a kihívásoktól.

E században, hol oly gyorsan kiosztott
áldás és átok
fekete-fehérre szálazta szét
a szimmetrikus világot

„…világpolgár”, írja Monoszlóy Dezsőről Tóth László, „a kisebbségi létbe szorítottság s a többszörösen kisebbségi sorstapasztalataival és -élményeivel, az örökös otthonkeresés és eredendő hazátlanság egymásnak feszüléseivel”. Tűpontos megfogalmazás, noha számos kaput nyit akár Monoszlóy sorsának megfejtése, akár a hasonló sorsot bejáró „közép-európaiság” életérzésének, az identitáskeresés labirintusának kijárata (mely persze mindig egy újabb bejárat) felé.

Pesten, egy igazán előkelő kávéház teraszán, a Víggel vagy az Operával szemben – ahol megvárják, míg meghalok, majd azután érdeklődnek igazán – kávéztam. Langyos az őszi este, illatos a fekete és cserfes, kedves a kislány, aki kihozta.

nem új valakié volt azelőtt még azelőtt
is valakié talán az első látogató őseié aki
egy orrszarvúbogár volt a teraszon
a sötétben érkezett akár egy miniatűr
helikopter nagyot koppant és hanyatt
vágta magát bedobva a klasszikus bogártusát

Cinkosságunk íratlan szabálya immár évek óta, hogy kisunokáim, amikor a mese szála elvékonyodik, és ideje lenne álomba édesedni, hiszen a mesélő is fárad, kikönyörögnek még egy ráadást. A gyerekkoromról akarnak hallani, milyen csínytevéseket követtünk el mi annak idején. Így kapnak kalandos bekukkantást a nagyapjuk gyerekkorába, annak az idő által megszépített, csodás helyszíneibe.

Takard be a múltamat mindazon szenvedésekkel,
amelyeket át kellett élnem, az összes megholttal,
akik időnap előtt itt hagytak, az összes faággal,
amelyet a mosolygós fákról emberi kéz tört büntetlenül.

Karácsonyodik / fegyverszünetek csöndje / óvja kertjeink; írtam e tizenhét szótagost közel fél évszázada, tele a fiatalság optimizmusával, reményével s a daccal, hogy igen, majd mi. Eljő hozzánk s bennünk a Megváltó – csak föl kell nevelnünk, s megóvnunk a kísértésektől. Csak el kell hitetnünk Vele, hogy méltóak vagyunk rá, készek vagyunk követni őt. Aztán elmúlt karácsony. Az első, a tizedik, a sokadik.

Vajon miért alkotunk? Mi az oka annak, hogy a kreativitás gyakorlata feltölti az embert? Elég, ha önmagunk mentális-lelki igényét, tudatunk-tudatalattink kíváncsiságát fogalmazzuk meg vagy elégítjük ki az alkotással, vagy az élményeinket, meglátásainkat meg is kell osztanunk másokkal is ahhoz, hogy az alkotási folyamat egésszé tökéletesedjen?

Karácsony és Nap? Hogy jön ez össze – kérdezhetné az olvasó, aki megszokta, hogy ilyenkor, év vége felé csilingelő harangszóval és szikrázó csillagszórókkal ünnepeljük a kis Jézus születését. Mások azonban némán bólogatnak, mivel jól tudják, hogy ez a szent ünnepünk sem kerülte el a pszeudomorfózis törvényszerűségét, és bölcs papjaink, püspökeink, engedve az ősi hagyományoknak, icipicit igazítottak egyes kinyilatkoztatások idején és módján.

Egy ilyen kismedvének még az anyja mellett a helye, hogy megtanulja, hogyan kell medvének lenni, s közben a mama vigyáz rá. De néha olyan is megesik, aminek nem volna szabad, így aztán Mackó anya nélkül kóborolt. Már nem is tudta, mióta.

mint a puhadrótos műfenyőt.
néhány ág végét felhajlítja.
a cérnán lógó üveggömbök
porán keresztül szebbnek tűnik,
amit benne lát.

Csupa csillag, ragyogás az égbolt, sűrű a csend: szinte már zene,
ugyanaz az érzés, ami rég volt: megborzongsz, les rád a Hold szeme.

Lent a kemény, sárba fagyott utca, fent a Tejút: fehér fényözön.
Lábadnál málló levél, hóbucka a kapuhoz vezető kövön.

Az öreg bérház csendesebb volt, mint más napokon. Az emberek behúzódtak saját kis fészkükbe, az ajtók mögül halk moraj hallatszott. Nem egy luxusnegyed volt, de akik itt laktak, szerették. Még téglából épült a ház, cseréptetővel, kéményekkel, sokan megmaradtak a kályhával való tüzelésnél, bár meg volt adva a gázfűtés lehetősége.

Honnan tudom, hogy felnőttem? Nos, a bizonyítékok száma egyre csak növekszik. Amikor gyerek voltam, minden télen korcsolyázni jártunk a családommal. Hasítottam a jeget, mintha nem eshetnék pofára, mintha nem korcsolyázhatna át a nyakamon egy másik korcsolyázó, mintha nem törhetném el a kezem, a lábam vagy egyéb csontom. Őszintén szólva, abból a 206 csontból, ami a testemben van, lehetne válogatni. Engem persze csak a száguldás meg a korcsolyapálya melletti büfében kapható, túlságosan édes, vulkanikus hőmérsékletű tea érdekelt.

Valahol, valamelyik históriás fényképekkel teli dobozom alján leltem rá a jó múltkor arra a felvételre, amelyik a dunaszerdahelyi templom előtt készült az 1940-es évek egyik hóval elvarázsolt karácsonyán. A képen a templom előtt egy nem is túl szép, nem is túl díszes karácsonyfa körül álltak sokan, megörökíteni a szentmise utáni pillanatot. Hátlapjára egyszerű kézírással rótta rá valaki: „mindenki karácsonyfája”.

Még csillognak a karácsonyi fények a kirakatokban, még szólnak az üzletekben szebben-torzabban a karácsonyi dalok, még ünnep előtti rohanásra ösztönöz a hangulat s az egyre fogyó idő, még az utolsó ajándékokon jár az eszünk, de már érezzük, tudjuk, hogy eljön a pillanat, amikor legalább egy estére elcsendesedik a világ, s olyan béke száll közénk, mint soha máskor. Van, aki azt mondja erre: ha a kereszténység mást nem is adott volna a világnak, csak a szentestét és a karácsonyi ünnepkört, már akkor is nagyon hálásak lehetnénk mindezért.

A készülő eső ájult morajlással
megriaszt. Az ég alacsonyan
jár felettünk, ránk ereszkedik.
Egy vég nélküli üzenetet küld,
rongyait teregeti a tájon.

Megint itt a karácsony, s mi úgy teszünk, mintha nem gyötörne bennünket megint a pandémia, nem fenyegetnék az emberiséget klímakatasztrófák, háborúk, nem tudnánk a világ szegényebb régióiban dúló éhínségről, s mintha az ablakunk alatt nem az apokalipszis lovasai dobognának, hanem csak gyermekkorunk subás, csizmás betlehemesei vernék le csizmáikról a havat.

1989-ben a lakosság nagy része boldog volt, illúziókkal telve várta a zsarnokság, a kommunista diktatúra végét. Eljött a jólét ideje, mi is úgy fogunk élni, mint Nyugaton az emberek. A Nagy Élet most kezdődik!

Egyeseknek valóban elkezdődött a Nagy Élet, rögtön a kilencvenes évek elején. A volt kommunista káderek tudták, hogy gyerekeik miből indítsák vállalkozásaikat, hogyan és mibe kell belevágni.

Ebben a hasadozott, információkáoszos világban sokszor úgy tűnik, semmi sincs már a helyén – és valóban nincs is. Eltűnnek az emlékek és a hagyományok, szétbomlanak a családok, évezredek tudása és bölcseletei válnak pillanatok alatt elfeledetté, átírtakká, újraértelmezettekké.

Az év legcsöndesebb napja. Ilyenkor valahogy még a falióra is halkabban ketyeg, hiszen megszületett a Megváltó és nem akarja felriasztani a kisdedet. Lecsendesül a világ, megszűnik minden gond és baj, az emberek szíve pedig telítődik szeretettel. Mert karácsony van, és itt van, újra itt van, közöttünk az, aki el sem ment: a világra jött Megváltó.

lehetne akár anyagtalan, illékony,
de iszapsűrű és csupa sikoly ez a mi
hallgatásunk, feltör a járólapok közül,
betölti a szobát, elkapja a lábunk

Olvasom, hogy 1956 decemberében csak szentestére oldották fel a forradalom leverése óta tartó kijárási tilalmat, az éjféli misére való tekintettel. A keserűség és kiábrándultság mellé jutott még az asztalra némi bor, alma és zsírszalonna. Márai szavaival élve nem csillogott a karácsony, s nem volt aranydió a fákon. „Nincs más, csak fagy, didergés, éhség” – írta Mennyből az angyal című versében a kassai polgár, New Yorkból.

Ha belegondolok, szűk évtizede sincs még annak, hogy oly hosszú időre itt rekedtem ebben a világban. Majdnem négyezer óra – pillantok a játékidő számlálóra. Egyszerre önt el a nosztalgia és a borzongás. Szép volt, jó volt, de semminek sem kéne örökké tartania, főleg a helybenjárásnak nem. Tavaly még visszajöttem párszor az ünnepi alkalmakon túl is, de csak látogatóba, szemlélődni. Nem merültem bele semmibe, az új egeremen kevesebb is a gomb, és amúgy sem tudtam erőt venni magamon ahhoz, hogy rendesen beállítsam.

Advent üzenete hagyományosan a belső csend felé fordulást, a lét békés összhangjának (vissza)keresését, lelkünk megerősítésének heteit kínálja föl. S hát mindezek elérését leginkább a versek kínálják – az a költészet, mely szakrális, ezoterikus kiterjesztésekkel képes áldással enyhíteni hétköznapi szorongásainkat. Megóv akár még ekkor is, a konzumkarácsonyok feszült „lélekszegényítő” önfárasztásától. Mondhatni, épp ezért (is) a legjobb pillanatban érkezik a könyvesboltok polcaira Baka Györgyi új (immár tizedik) kötete (Átmozduló léthatárok).

Alaposan szétaprózta magát a 140 éve született Sziklay Ferenc, aki Aranyidán született, Kassán nőtt fel, Kolozsvárott szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet, de első tanári állása Pozsonyhoz kötötte. Ezt követte Szatmárnémeti, majd az akkori legdélibb magyar település, Fehértemplom, míg végül a kör bezárult, s ismét visszatért Kassára. Tipikus monarchiabeli pályasors.

Szomorú múzsa!
Szíved szárnyalását
siralom, sérelem,
neheztelés,
keserűség
tartja fogva.

Éhes vagyok! Hiába panaszkodom, hogy kevés nekem az étel, mert nagyétkű vagyok, nem segítenek rajtam. Hatalmas acél-izomzatom megpütyhedt, lábam reszket, ha az egyórás napi séta után feljövök a lépcsőn. És ha fáradtan végignyúlok az ágyon, forog velem a világ.

A Csallóközi Múzeum térszerkezetében ötvenöt művész, kilencvennégy alkotása került elhelyezésre. A legkülönbözőbb művészeti-technikai ágak, látásmódok, mind egyközpontúak. Grendel Lajos irodalmi munkásságára reflektálnak, vagy Grendel-portrék. Az utóbbi években a kortárs művészet fő áramának diskurzusában ritkán jelentkeznek az alkotók irodalmi tematikára reagálva. A Felvidéki Magyar Szépművészeti Egyesület képző- és iparművészeti pályázatában az egyéni, történelmiés társadalmi egzisztenciális élményhalmaz feldolgozását kérték a művészektől és azt, hogy a grendeli verbalitást

Grendel Lajos szlovákiai magyar író idén lenne 75 éves. Ő az egyike azon keveseknek, akik a szlovákiai magyar irodalmat regionális jelentősége fölé emelték. Tiszteletére művészek fogtak össze, mely összefogás végeredménye egy nívós tárlat lett.

A Szlovákia Magyar Írók Társasága folyamatosan építi a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, író-olvasó találkozókat szervez, hogy ezzel is közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Október 31-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában megrendezte az irodalomnépszerűsítés lehetőségeit boncolgató szimpóziumát, közösen a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével.

A legmagasabb magyar és szlovák állami, illetve irodalmi díjakkal kitüntetett Grendel Lajos személyében – aki születésének idei 75., illetve halálának 5. évfordulója alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályázatra beérkezett pályaművekből rendezett kiállítás megnyitójára ma, itt, a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában összegyűltünk – köztudomásúlag azt a csehszlovákiai, szlovákiai magyar írót tisztelhettük, tisztelhetjük.

Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért.

Hidegre fordult az idő. A fákról rég lehullottak az őszi levelek, csak a fenyők és tuják pompáztak örökzöld díszruhájukban. Éjszakánként befagytak a tócsák, de az igazi tél még mindig késett. Nyuszi a hintaszékben ülve bánatosan pislogott az ablakra. Bárcsak már beköszöntene a tél! – gondolta magában. – Akkor lehullana a hó, és én elhívnám a kismacskákat ródlizni. Vagy sízni mennénk messze be az erdőbe.

Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.

 A budapesti születésű H. Nagy Péter 1999 óta szerkeszti a Prae irodalmi folyóiratot. Pécsett kezdett oktatni a ’90- es években, majd 2006-tól 2008-ig a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem kutatója volt, jelenleg pedig a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának docense a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken. Az Opus és a Partitúra alapító szerkesztője, az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport alapító tagja. 2016 óta a Selye János Egyetem Tanárképző Kara folyóiratának, az Eruditio – Educatio című tudományos lapnak a főszerkesztője.

Késő őszi délután van, már alkonyodik, amikor a buszra felszállva helyet foglalok egy idős asszony mellett. A jármű szinte teljesen megtelik, mire kihajt a megállóból, és ráfordul a színes falevelekkel szegélyezett főútra. Erős szél fúj, az eső is rákezdi, így a motor egyenletes búgásába belekeveredik az ablaktörlők zaja, amelyek az egyre sűrűsödő cseppeket igyekeznek eltüntetni a szélvédőről.

Egy a diákokkal tartott íróolvasó találkozón kellett megtudnom: nincs szükség tanulásra. Valamelyik irodalommal kapcsolatos kérdésemre egy fiatal, pulifrizurás fiatalember, akinek a lelógó haja miatt nem láthattam a szemét, sőt mi több, az arcát sem, flegmán közölte velem, hogy bizony „minden”, amire neki szüksége van, benne van a mobiltelefonjában.

Meg kéne házasodnom,
hogy valaki majd vigyázzon rám,
amikor magatehetetlenül bámulok magam elé.

Látom a végeken túl
az aranyló sivatagot,
katarok, bogumilok
fénylő fáklyáit.

Nagytestvérem, Olivér
rám parancsolt,
hogy én gyújtsak be ma
a bogrács alá.

Mindenekelőtt hogy az egyik legtöbbet és legtöbbfélét olvasó irodalomkritikusunkat tisztelhetjük személyében, aki szinte már előre ismeri azt, mit írótársai még csak most írnak; illetve, másodszor: aki úgy ír kritikát, tanulmányt, esszét – s ez is csak kevesekről mondható el –, hogy abban rögtön egy egyéni nézetű, tűhegypontos mondatokkal megrajzolt nemzetkarakterológia s eszmetörténet esélyét is benne sejthetjük, azaz az általa górcső alá vett művekben azt (is) nézi, hogy azokból milyen nemzetkarakterológiai vonások hámozhatók ki…

asszonyok járnak ott talpig feketében,
s a gyermekek szeme tágra nyílt vadul,
hol egykor transzparensek tarka fénye táncolt,
a csillagfény bíbor tócsákba hull

Kutatói pályája második és harmadik szakaszának középpontjában azonban nyelvművelői tevékenysége állt. A szlovákiai magyar nyelvművelés feladatait a magyarországi hagyományos nyelvművelő gyakorlathoz igazodva több cikkben és vitacikkben is megfogalmazza: A magyar nyelv szlovákiai változatai, A nemzeti nyelvművelés „liberalizmusának” és a kisebbségi nyelvművelés „radikalizmusának” okai, gondjai, Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője, A szlovákiai magyarság gondjai az ezredfordulón.

Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.

Alkalmassá váltam a felfalatásra,
kezem-lábam ép,
liánálom az én múltam is,
fejem nagy,
akár a párnátlan alvó csecsemőké.

mintha valami roppant hajócsavar
dohogna odakint a szilvafák alatt
a kataton csillagtalan éjben
mint az elszabadult hidrák
pattognak az elvágott gyökerek
valaki szántja a föld óceánját

A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik. 

Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.

Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.

Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.

A Magyar Ezüst Érdemkereszt és a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma ezüst plakettjének kitüntetettje, a PRO URBE-díjas Banyák István prímás az idén három kerek évfordulót ünnepel. 20 évvel ezelőtt élesztette újra a Bihari Napokat, 20 éves a Lipcsey György alkotta Bihari János-szobor Dunaszerdahelyen, és október 8-án ünnepelte 85. születésnapját. A nagyabonyi születésű zenész neve évtizedek óta fogalom a cigányzene szerelmesei körében.

Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.