Hrubík Béla

Meggyőződésem, hogy gyerekeknek nehezebb írni, mint felnőtteknek. Talán közhely, de a gyermekek igényesebb olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Bármilyen fércmunkát nem fogadnak el, nem szeretik meg, nem érzik sajátjuknak. Így a költő nem hajolhat le a gyermekhez, rossz felnőttként nem gügyöghet, nem selypeghet neki, hanem át kell, hogy változzon, és a gyermeki képzelet lobogó színeiben kell láttatnia a témáját, mondandóját. Csak az képes erre, akiben magában is épségben maradt meg a gyermek.

megállsz a csőre töltött múlt előtt
mögötted átlyuggatott téglafal
a félbeszakadt álom visszalőtt
és bekerít a robbanó tavasz

Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.

Írónk tehát világéletében magányosan járta útját – a Fekete szél nemzedékéhez még nem, az iródiások Próbaútjához pedig már nem tudott csatlakozni, s magányosan az irodalomban nagyon nehéz. Volt idő, amikor úgy látszott: Nagy Miklósnak – mert ez volt a családneve – van, sőt nagy ereje van. De mint ahogy minden ember és minden érték törékeny és sérülékeny, az volt ő is, s mi talán nem figyeltünk erre (rá) eléggé. Neki pedig tizenhat éve már, hogy eddigi utolsó könyve megjelent (addig, huszonkét év alatt tizenkettő).

Nem dúdolod tovább
a dallamot.
Olyanok vagyunk,
mint egy váratlanul
megpattant
villanykörte.

Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.

A József Attila-díjas író, költő, publicista, a Magyar Művészeti Akadémia tagja 2011-től. Munkássága szerteágazó, terjedelmes életművet mondhat magáénak. Szülőfalujához való ragaszkodása a köteteiből tekint vissza ránk, az egykori szülőház helyén egy faragott emléktábla hirdeti: „Mert más szülőföld nincs, csak ez az egyetlen. A bennem élő.”

Most ugyanabban a nagyvárosban élünk. Tengernyi ember, fal, ablak, busz, üzlet, bankautomata, kapucsengő, ágynemű, íróasztal közöttünk; apám a város nyugati felében, én a keletiben lakom, és (szinte) soha nem gondoltunk egymásra. Mert? Mert nem voltunk egymásnak fontosak. Mert: nem gondolt senki sem ebben a „nem-családban” a halálra?

Leveleimet egyszerű papírra,
régi golyóstollal írom,
amelyeket az alagsori pincékbe
rejtek, egy modern kori vaspántos ládába.
Lassan megtelik emlékeimmel,
gyermekkori titkaimmal,
régi, piros színű, durva karácsonyi
celofán zacskókba csomagolva.
Szegénynek érzem magamat.
Apám, anyám gyermekkora hiányzik
e világból kigyalogoló életemből.

ha elragad a hájtech árja
és beragadsz a poszt-mocsárba
habzó szájjal az észbontóban
rágod a vályut a fészbuk-ólban
mint éhes sertés alkonyatkor

Az egyik Vivaldiból bizony dózse lett,
és Dózse akkoriban nem lehetett akárki.
A másik Afrika szarván hajótörést szenvedett
hajós volt, a kalandos lelkű Vivaldi.

Lacza Tihamért, híres sakkozógépével együtt, Kempelen Farkas találta fel, még a 18. században. Előbb arra gondolt, hogy ő lesz, aki elrejtőzve a szerkezet üregében, működtetni fogja azt, de túl nagydarabnak sikerült, ezért a feltaláló kénytelen volt más megoldáshoz folyamodni. Félretette hát az egészen a 20. század második feléig ismeretlen találmányát, aki aztán végül Prágában született meg az Ady Endre Diákkörben szépreményű vegyészmérnök-hallgatónak.

„Az emlékezet szövevénye kitaposott ösvényeket őriz... Arcokat hordunk magunkban, arcok mosódnak semmivé, majd újak tűnnek fel az előzők helyén. Mint a folyamok örök mozgása: elmegy és újra jön a víz.” Ezzel a mély üzenetet hordozó gondolattal kezdődik Dobos László 1968-ban megjelent regénye, a Földönfutók, amely után munkássága valamennyi mozdulatában sajátos meggyőződéssel igyekezett tenni a nemzetéért: újra meg újra.

Az első pontot keresem, a meghatározót. Talán Kassa, 1949. Igen. Esztelenségekből tántorogtunk elő, húszévesen. Kulturális seregszemlére készültünk, a háború utáni elsőre. Népi táncot írtunk, kánont énekeltünk. Ady-verseket szavaltunk. Én A grófi szérűnt mondtam. Előtte éjszakák hosszán gyakoroltuk, asztalra állva mondtuk a költeményeket, hogy majdan le ne szédüljünk a színpadról.

Akkora pók mászott a gitáromon, hogy muszáj volt elneveznem. Túl nagy és termékeny teremtés ahhoz, hogy szimplán kinyírjam.

Elindultak. Villám húzta a csilingelő szánt, a két füle között Cincin Erzsi ült. A levegőben Veréb Ilonka követte a csapatot, a többiek – Röffencs Pista, Csengő Boci Berta, Kakas Berci, Birka Pál, Kecske Lóránt, Pulyka Piroska, Márton Gúnár – gyalogosan és boldogan. Az erdőben Huhi Botond bagoly bácsi is csatlakozott hozzájuk.

Nagyon meg akarták találni azt a bizonyos fenyőfát. Végül úgy is lett. Ott magasodott előttük.

A mesekönyvek ereje még ezekben a nehéz időkben is csodás hatással van a gyerekekre és a felnőttekre egyaránt. Úgy még inkább, ha olyan gyönyörű képek is társulnak a történethez, mint Kovács Barnabás Az erdei karácsony című mesekönyve esetében.

Boldogfát régebben Tolvajfalvának hívták. Én is így lopkodtam össze a nyelvet, a sarki boltból a rendesmagyart, a bankból az özést, a patikából a mássalhangzó-torlódást, a nyugdíjas nénitől a szlovák jövevényszavakat.

A hatalmas, rideg, kietlen világűr egyik pici pontján egyszer csak létrejött valami: megszületett a Csoda. Nem tudjuk, hogyan, honnan s miért. Talán egyedüli, megismételhetetlen jelenségként a hatalmas térben és időben, talán valahol rejtett társakat is sejtve, melengetve – ezt sem tudjuk. Csak azt, hogy létrejött, érzékelhetővé vált, kiteljesedett az Élet.

Kondor Vilmos Bűnös Budapest című történelmi krimi könyvsorozatának harmadik része, A budapesti kém az 1943-as esztendőbe repít el bennünket, a háború sújtotta Európába és természetesen Magyarországra.

Gyermekkoromban a Jézuska hozta a karácsonyfát. Mi, gyerekek, abban az időben a templomban voltunk édesapánkkal, énekeltünk, szavaltunk és fáztunk, mert a templomban volt a leghidegebb. Főleg akkor, amikor teli voltunk izgalommal, jók voltunk-e, kapunk-e fát, mert a rosszaknak nem jár, na meg, ha sokan voltak jók, nehogy a Jézuska elfeledkezzen rólunk. Szegénynek ilyenkor nagyon sok a dolga, mi meg imádkoztunk, így kellett neki segíteni. Bevallom, én azért is szoktam imádkozni, hogy a lelkész bácsi mihamarabb ossza ki az isteni áldást, és mehessünk már haza.

Salkaházi (Schalkház) Sára nagyon nagy utat járt be, amíg Kassáról, egy jómódú család szülöttjeként eljutott a Schlachta Margit által alapított Szociális Testvérek Társaságáig. Az írónak készülő, nagyvilági nőtől a menekültek rejtegetéséig, amelynek jutalma a nyilas korszakban, alig pár héttel Budapest felszabadítása előtt, sok ezer embertársával egyetemben, a kivégzés lett. Miután letartóztatták, a Duna-partra hajtották és megszabadították őket a ruháiktól, cipőiktől, majd a jeges Dunába lőtték őket.

Igaz az a felvetés, hogy felnőtt korba érve megkopik az ünnepekkel kapcsolatos lelkesedés? S ha valóban így van, mennyire nagy baj ez? – karácsonyi beszélgetések Tóth László József Attila-díjas író, költő, akadémikussal, Horváth Géza karnagy, szakíróval, Hogya György Talamon-díjas prózaíróval és Bíró Szabolcs író, művelődésszervezővel a felvidéki Előretolt Helyőrségben.

Az ő története ott kezdődött, ahol a jelenés abbamaradt. Azt rebesgették, hogy minden harmadik vasárnap este különös fény vetődik a faluvégi keresztre. Ahogy a hír terjedt, egyre többen lopakodtak ki estefelé a fakereszt közelébe. Sötétedéskor a tömeg úgy nőtt a hegyoldalban, mint a szétloccsantott gyászfekete tinta: sötét folt szürke posztón. Halotti csend mindenütt, a szemek a kopottas, félig korhadt keresztre szegezve. Áhítat. A csend meg egyre sűrűbb.

December; karácsony közeleg.
Jöjj hozzám, jöjj kicsit közelebb.
A földet ellepik ősz ködök, nagy havak.
Esténként tőlem is, nekem is – védd magad, add magad.

Épp az Advent a Hargitán erősítette meg bennem a meggyőződést, hogy az ember rengeteget bír várni, ha muszáj, sokkal többet, mint hinné, vagy mint amennyit nekünk kell a vírushelyzet végéig. És ez a várakozás sem passzív, mert addig is úgy-ahogy, de zajlik az élet. „Ne mondd nekem, hogy üresség van ott, hol várakozás van!” Ez decemberben még inkább igaz. Ilyenkor más íze van a türelmetlenségnek, visszaköltözik bele a gyermeki izgalom és az ünnepi hangulat.

A szomszéd háztetőn
galambok alusznak,
angyalok zenéje száll
a vékony kéményfüsttel
a komor ég felé.

Aztán hazajött az asszony. Meggyújtotta a kis petróleumlámpát és két-három kis csomagot tett az asztalra.

– Mit hoztál? – kérdezte az ura.

– Heringet – mondta halkan az asszony és kibontotta az egyik csomagot. Heringszaggal és hagymaszaggal lett tele a kis szoba.

– Nagyon fáradt vagyok – mondta az asszony és nehezen leült.

Az ura nézett rá:

– Sokat szaladtál? – kérdezte és érdes hangja meleg lett.

A Lófrálóban ismét alkalmunk van jókat derülni a rokonszenves falusi emberek gesztusain, szokásain, rácsodálkozni falusi tájakra, hangulatokra, színekre, nevezetességekre. Már a borító is újabb kalandokkal teli falunézésre invitálja az olvasót, hegyeken-dombokon-lankákon át, gyönyörű időben, a mezők virágzásakor, s mire a falvakat végigjárjuk, beköszönt a tél, így a kötetből nem hiányozhatnak a karácsonyi ihletésű, meghitt hangulatú versek sem.

Karaffa Attila idén ünnepelte 40. születésnapját, ebből az apropóból született meg legelső kötete, amelyben nemcsak szövegek, hanem fényképek is szerepet kaptak. Nem is akármilyen fotók, ugyanis Attila szabadidejében a fotózásnak él, s a megannyi természeti kincs, kulturális és közéleti esemény, DAC-meccs fotózás után számos fantasztikusan elkapott pillanatkép sorakozik a számítógépén.

Paradox lehet egy olyan könyv megjelenésének örülni, ami az emberek fájdalmáról, tragédiájáról vagy éppen haragjáról szól. A száz évvel ezelőtt aláírt trianoni békediktátum ilyen esemény volt. A döntés következményeivel foglalkozó szépirodalmi művekből készült angol nyelvű válogatás most mégis öröm lehet számunkra – mutatott rá John O’Sullivan, a Danube Institute elnöke az intézetben rendezett virtuális könyvbemutatón.

A szememet, Uram, ó én is behúnytam,
s vakon, elhagyatva járok e világban.
Nem hallok fülemmel s szívemmel nem érzek,
nem engedi bűnöm, hogy hívjalak Téged.

„Meglátod, ezen a falon leszek én freskó” – mondta barátnőjének, Mayer Juditnak pár nappal a front megérkezte előtt. 22 éves volt, komor, s bár már látszott a háború vége, nem igazán tervezgetett, mint a kortársai. Volt már 57 verse, Kosztolányi Dezső és Vajda János a társai a költői útkeresésben.

„A könyvhétre időzítette a Hungarovox Kiadó újabb verseskötetemet, amely az utóbbi tíz év legjobb versei mellett tartalmaz újakat is. Kenyában szuahéli nyelven jelent meg könyvem. Olaszországban két könyvem is megjelent idén, egyik Cinzia Demi, a másik Laura Garavaglia fordításában. Készül újabb angol nyelvű kötetem, amely az Egyesült Államokban jelenik meg, újabb román nyelvű kötetem moldáv fővárosban készül, ukrán nyelvű kötetem Kijevben. Szóval írok és publikálok.”

Azt mondják, a hajdani barozdák az óriások lépcsői, felvezetnek valameddig. Hogy óriások járnak le s fel a barozdákon, szinte bizonyosság, hanem a nép odahisz egy kicsit lágy, mulya, egy kicsit meghunyászkodó magyar istent, mert milyent, ha nem. Ágon szalonnától zsíros újságpapír leng, lehet, a szél tűzi fel a galagonya tüskéire. Juhok csipkebogyótól megtépett gyapja bűznek.

arra az évszakomra gondolok
valóság és ábránd mezsgyéjén
amikor forró érintésem
mint kozmikus szikra
pattintgatta rügyeidet

Grendel Lajos novellái és recenziói, irodalomkritikai megnyilatkozásai is tulajdonképpen az 1970-es évek derekától kezdtek megszaporodni, azaz, úgy is mondhatnánk, íróilag ekkorra kezdett beérni. Amihez kedvezően alakultak életkörülményei is – elvégezte a pozsonyi Komenský Egyetem magyar–angol szakát, s 1973-tól mint a Madách Könyvkiadó szerkesztője, a munkahelyén is kizárólag az irodalomra összpontosíthatott, letöltötte sorkatonai szolgálatát, családot alapított stb.

Ez évben (2020) volt kilencven éve annak, hogy Masaryk köztársasági elnök szlovenszkói körútja során Losoncon bejelentette: egymillió koronát adományoz a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság létrehozására, amelyet röviden csak Masaryk Akadémiának neveztek. Ezt az egy millió koronát az elnök a nyolcvanadik születésnapjára kapott húszmilliós ajándékából ajánlotta fel erre a nemes célra.

Szkukálek Lajos magánmitológiáját szürreális alkotásokból és kollázsokból építi. Mágikus realizmus jellemzi ezeket az alkotásait, sok bennük a realisztikus elem, a dolgok olvashatóak, felismerhetőek, de szürrealizmussal és fantasztikummal keverednek. Munkásságának van egy realisztikus irányú ága is, tájképeket, belső tereket, csendéleteket fest. Emellett grafikákat, illusztrációkat is készít.

A történet röviden arról szól, hogy Helena elutazik a szigetre, ahol a robotokat gyártják, mivel be akarja bizonyítani, hogy a mesterséges lényekre is emberként kellene tekinteni. Hamarosan rá kell jönnie, hogy az elképzelése „sajnos” sokkal inkább szép remény csupán. Kissé megtörve úgy dönt, a szigeten marad, közben összeházasodik a robotgyártó cég vezetőjével.

Ha a kötetet a kezünkbe vesszük, rögtön a borítón szembeötlik a szívet formáló vérfolt. Ugyanez látható kicsinyített formában a hátlapon is. Ötvenhat verset tartalmaz a verseskötet. A pályafutását költőként kezdő Ardamica Zorán visszatért a poétikai motívumokhoz. Ha a négy egységbe sorolt verseket megvizsgáljuk, egyfajta tudatos szerkesztői ciklikusság jellemzi az elosztást.

Érdekes módon eddig sosem vágytam arra, hogy lássam a tengert. Hagytam magam elbűvölni a kisebb állóvizektől, ahol mindig közel tudtam a túlpartot. Megelégedtem a Duna tengerével, Csallóköz szigetével, a Vág fodros hullámaival. De azt hiszem, A tenger sós kenete című antológia végleg megváltoztatott bennem valamit. Álmomban kagylót szorítok a fülemhez, és hallgatom benne a morajlást. A verseket. A Kanári-szigetek költői szólalnak meg benne.

Ne akarj

értünk meghalni
Ne akarj értünk meghalni,
ne akarj értünk élni:

élj velünk.

Balázsfa, balogfa, májfa,
pattanj az ördög nyakába,
kigyúlnak az esti fények,
tökmagsajtolásból élek.

„Azt találtam ki, hogy ha megírok három Anjouk-regényt, utána mindig valami más következzen. Amikor az olvasók 2017-ben a negyedik részt várták, akkor jelent meg az Elveszett csillagok című ifjúsági kalandregényem és egy mesekönyvem, most pedig, a hatodik Anjouk-kötet után a Lázár evangéliuma, hogy legyen valami meglepő, ami nekem is kihívás, és amivel akár íróként is fejlődhetek.”

Valamikor azután, hogy beléptem
az élet azon korszakába,
amelyikre az emberek oly szívesen utalnak mások esetében,
de nem a sajátjukéban, az éjszaka kellős közepén
megszólalt a telefon. Csengett megállás nélkül,
mintha a világnak szüksége lenne rám,
pedig épp az ellenkezője volt igaz.

Gimnazista voltam, amikor ellátogatott hozzánk egy illuzionista. Igazi hús-vér bűvész, egy piros arcú, kövérkés, állandóan mosolygó, alacsony emberke, akit egy sovány, légies, fiatal lány kísért. 

Miközben
távolodom, letörlöm
a párát, hátha
meglátok valamit
rajtad kívül

Miért játszódott le az Othello úgy, ahogy lejátszódott? – Ez a cím. Bevezető esszé egy saját interpretációhoz. Holnap van a határidő. Finoman ütögetem, de nem nyomom le a billentyűket. Talán magyarul kéne először megírnom, könnyebb lesz elkapni a lendületet. De még fordítgatni utána...

Eszményeit – eszményeinket – mindvégig makacs következetességgel képviselő, küldetéses ember volt világéletében. Küldetéses, tehát kérdező ember, aki kezdettől s minden léthelyzetben a kérdéseit szegezte szembe a világgal. Aki most – kit ellenfelei, az övéitől eltérő eszményekben hívő, nem egy esetben politikai ellenlábasai és kisszerű becsmérlői soha nem tudtak legyőzni – a végzetes kórral szemben mégis alulmaradt.

Aki rendszeresen ír, eleve nem tárgyilagos. Nem is lehet az a saját agyszüleményeivel szemben. Ezért, vagy megőrzi a lejegyzett szellem szikráit, vagy pedig a maga módján rögeszmés, meddő pózban felidézi azokat.

A mindenség körforgásában
az egyik potyautas
az idő.
Önmagát számolja
szüntelen.
A Teremtő a számokkal
nem foglalkozik.

Ahogy a kezembe vettem Koncz Csilla kötetét, megörültem, mert azt gondoltam: jé, milyen kis vékony! Aztán belelapoztam, és kicsit elmélyültek a homlokomon a ráncok, mert ugyan rövidke a könyv, mégis filozofikusan mély gondolatokat tartalmaz, amelyeken jó elgondolkodni. Valamiért A kis herceggel tudom párhuzamba vonni, de ezzel lehet, egyedül vagyok.

Mondok egyet, és ez komoly,
hisz így igaz, ahogy mondom:
ismerek egy Hófehérkét.
És nemcsak hogy ismerem,
egy házban lakik velem!

Durica Katarína élete eléggé sokszínű, mindamellett, hogy megírta legújabb kötetét, családanyaként, feleségként, barátként és házvezetőnőként is helyt kell állnia a mindennapokban. Legújabb kötetéről, a A városi rókák bundájáról, és a Rendes lányok csendben sírnak című művének színházi adaptációjáról kérdeztük a jelenleg Brüsszelben élő írónőt.

Hogy mi a szerelem, ez idő tájt senki nem tudta. A két fiatal olvasott róla a frissen megjelent könyvekből, és titokban vágyott rá. Tobiasz apja, a gazdag bankár karizmatikus férfi lévén, apró termetével és hosszú oldalszakállával nem volt szépnek mondható, felesége, Bürger Elvira viszont rajongott érte. Az eszéért, a biztonságot nyújtó háttérért, a vagyonért, a havi egy kiruccanásért Parajdra, Bécsbe és Budapestre, évente kétszer pedig Milánóba és le a tengerhez. Ez volt minden, amit adhattak egymásnak.

Bár a Grendellel foglalkozók közül ugyan többen kitértek írónk kezdettől meglevő közéleti érdeklődésére utaló részvételére a maga idejében rendkívüli jelentőségű és a fiatalok legszélesebb rétegeit megmozgató Magyar Ifjúsági Szövetség (MISZ) 1968–1969-es létrejötte – de inkább mondjam így: megalakulás-kísérlete – körüli történésekben, tudtommal eddig senki nem említette szerepét a nemzedék fiatal íróinak, irodalmárainak útkeresésében, formálódásában és nyilvánosság elé lépésében.

A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth- és József Attila-díjas Tőzsér Árpád a kortárs magyar irodalom egyik legtekintélyesebb alkotója október 6-án ünnepelte 85. születésnapját. Hosszú és termékeny életpályát tudhat magáénak, s vallja, hogy „az író érvényes élete az, amit megír, s csak közvetve az, amit megélt”.

A krónikás messziről jön,

nagy háborúkból, arannyal

hímzett miseruhák és színes-

rojtos templomi lobogók

századokat befogó

örmenetéből, latin nyelvű

tömjénes ministrációk

bódulatából, s míg a fülében

az Introibo ad altare Dei nevű

patak csobog, a történelmi

körmenetet anakronisztikus

mai snittek állítgatják meg.

1956, 1968 és 1989 – abban a szerencsés vagy szerencsétlen korban vagyok, hogy mindhárom forradalmat átélhettem: a véresen elnyomottat, az emberarcút és a bársonyost is, főleg szemlélődve, illetve ´89-ben már tevékenyebben! ´56-ban egyévesen még csak a bölcsőmben ráztam a csörgőmet tiltakozva a Magyarországra bevonuló szovjet csapatok ellen, de ´68-ban már biciklin követtük a városhatárba a főtérről kivonuló magyar harckocsikat, miközben tiltakozásul keményen odacsöngettünk nekik a biciklicsöngőkkel, hogy ne menjenek, maradjanak, mivel érdeklődve fel akartunk mászni a páncéltetőikre. ´89-ben, felnőttfejjel már a kulcsrázás következett a tereken, úgy fejeztük ki

Duncsák Attila 1940-ben Ungváron született. Ötéves volt, amikor az apját elhurcolták a gulágra. „Negyvenöt novemberében vitték el. Negyvenhat decemberében jött haza. Annyira megváltozott, hogy alig ismertünk rá. De ő legalább hazajött! Mert hányan maradtak ott, akikről azt sem tudják, hova vannak eltemetve, ha eltemették őket egyáltalán?!” – mondta el nekem egyik őszinte beszélgetésünk alkalmával Attila. A festékek világába, a színek keverésébe, a vonalak húzásába már gyerekkorában bevezette a szobafestő és templomokat restauráló édesapja.

Gál Tamás a Komáromi Jókai Színház májusban kinevezett igazgatója, a Szevasz Színház, az Epopteia Műhely és a Csavar Színház alapítója. A Páskándi Géza-díjjal, Dosky-díjjal és Jászai Mari-díjjal kitüntetett színésszel és rendezővel beszélgettem a Jöttünk külhonból című zenés előadói estet követően.

Képzeljük el, amikor kisAjaz levelét kézhez veszi Jerma. A levélben annyi áll, hogy a fiú Magyarországra érkezett, jön az apja után, s jelenleg néhány hetet tölt el egy Győr melletti faluban, az erdei táborban, az ismerőseinél. Nincs egyéb feladata, mint rövid előadásokat tartani, s mi másról, ha nem az azeri életről.

De kicsoda Tsúszó Sándor? Nehéz megmondani. Életéből epizódokat ismerünk csupán. Életrajzi könyvéből a párizsi éveket megörökítő regényrészletet olvashatunk a kötetben. Sok egymásnak ellentmondó tanulmány és kritika mellett a költő megtalált töredékeit olvasva egy roppant sokrétű személyiség képe bontakozik ki előttünk, mintha nem is egy személy lett volna.

A Királyhelmecen élő Hogya György prózaíró első írásait a Nő és az Irodalmi Szemle közölte 1983-ban. Két írással szerepelt a Próbaút című antológiában, majd a Főnix Füzetek sorozatban önálló kötettel jelentkezett. Az azóta eltelt időszakban öt kötetet adott ki és tucatnyi antológiában szerepeltek írásai. Idén a Szlovákiai Magyar Írók Társasága műhelymunkáin mentorként tevékenykedik, ahol a fiatalok impulzusokat kapnak, hogy felfedezzék saját képességeiket, tehetségüket.

A sci-fi irodalom és a tudomány mondhatni kéz a kézben járnak. Ahogy a sci-fi inspirálódik és felhasználja a tudományos gondolkodás és kutatások egyes elemeit, illetve a művekben azok továbbgondolása az egyik legfontosabb aspektus, úgy ez a kölcsönhatás a fordított esetben is érvényes. Számtalan olyan használati eszközt fel tudunk sorolni, amelyek elsőként az egyes sci-fi történetekben „láttak napvilágot”, és amelyek megihlették az egyes kutatókat, feltalálókat.

Egy új élet születése mindennél fontosabb és meghatározóbb dolog az életben, de mi van akkor, ha egyszerre kettő érkezik a világra? Pénzes Tímea, író, költő, műfordító tavaly megjelent verseskötetének főszereplői a szerző ikrei, de egyúttal bemutatja az anya és gyermekei közti kapcsolatot, azt a legcsodálatosabb érzést, amely egy anyának először fel nem fogható, majd pedig a legtermészetesebb dologgá válik a világon.

A Posványos Társaság tagjai érdeklődve gyűltek a lidérc köré, aki csukott szemmel, sártól csimbókos hajjal próbált kievickélni egy szilárdabb közegre. Ezzel nehezen boldogult, hisz még csak fölállni sem tudott, most először mozgatta testét. Lassan kiemelkedett a barna iszapból, megtermett meztelen csigák és növények csúsztak le a hátáról.

Körfűrész visít
kétségbeesetten.
Atyámfiai
atomreaktor híján
felaprítják tűzrevalónak
az őszi verőfényt.

NYILVÁN EZT IS A HUSZADIK SZÁZAD második felének köszönhetem. Harmincnégy éves lettem, s íme: kopaszodom. Előbb csak két fénylő ék jelent meg a homlokom fölött, mint a bölcsesség két gyöngyházszínű elő-hírnöke, az utóbbi hetekben azonban innen is, onnan is egyre több hajszálat tép ki a fésű. Tehát bölcsülök. Elvégre azt mégsem hihetem el, hogy öregszem harmincnégy éves koromban.

Ha csak költőként alkotott volna Zs. Nagy Lajos, már kiemelkedő alakja lenne hazai irodalmunknak, szerencsére azonban kipróbálta magát a próza talaján is, és milyen jól tette! Az 1975-ben megjelent Emberke, küzdj! című humoreszkgyűjtemény – Duba Gyula hasonszőrű írásaival egyetemben – megteremtette az addig jobbára komor szlovákiai magyar próza szatirikus-ironikus oldalát.

Fölborzadt villanások úsznak
a megzabolázott folyón,
számban csend lakik.
Elúszik a várt remény,
mint partjától
az elszabadult ladik

Az ember szinte félve mondja ki: néha úgy tűnik, mintha agyonnyomna minket a műszaki fejlődés. Mondhatjuk ezt ama korszak határán, amikor már a gyógyításban is megjelennek a ráolvasás elektronikus változatai: mindenféle kütyüket építenek be lassan új szervek gyanánt az emberi testbe, így próbálván meg korrigálni mindama romlásokat, amelyeket az idő és az életmód okoz. Változott – s változik – világlátásunk is.

Egyszer csak megpillantott valamit! Az úton közeledett. Még kivehetetlenek voltak a körvonalai az erős fényben. Lassan jött, szinte vonszolta magát. Mi lehet ez? – idegeskedett Szivárvány, és keményen megmarkolta Nyomatékot. Aztán… nem hitt a szemének… Ez már Színországban is mindennek a teteje, gondolta égre emelt tekintettel. Egy két lábon járó, ember nagyságú palacsinta cammogott felé!

Örömteli esemény a változatosságra vágyó felnőtt számára, ha bővül az ezerszer átlapozott „rágható” könyvek polca egy olyan kötettel, amely már jobban fejleszti a gyerek finommotoros képességeit. Szerencsére a fiam nagyon szereti a könyveket, szeretettel viszonyul hozzájuk, így nem féltem becsempészni könyvei közé Csóka Ferenc legújabb, idén megjelent meseregényét.

Feledésre sokszorosan méltó neve a magyar irodalomnak Moyzes Ilonáé, de még a csehszlovákiai magyarnak is. Van azonban Grendel Lajosnak egy korai, tudtommal máig kéziratban maradt kritikája 1975-ből, mely nevezett asszonyság Harangok című novelláskötetét vesézi ki.

Alig másfélszáz oldalas kötet a dunaszerdahelyi Vámbéry Polgári Társulás kiadásában Nagy Erika legújabb könyve. A címe: Függönyön innen és túl. Súlyos történetek. Nem novellák, nem is tárcák igazán. Történetek. Az író a halálos kórral harcoló-kínlódó emberek emlékeit tárja olvasói elé. Nagy Erika tárgyilagos szigorú stílusában beszélteti alanyait az élet és a halál peremén. Tragikus egyensúlyozás ez.

Vozári Dezsőre még azt a nem túl hízelgő jelzőt is ráakasztották, hogy nem is tipikus szlovmagyar költő. Holott talán ő írta az egyik legszebb verset szülőföldjéről (Szlovenszkó), amelyet sorstársának, Győry Dezsőnek ajánlott.

Egész délután a síromat ástam.

A déli harangszó után beállt csendben kinyitottam a szekrényem, felvettem a legszebb öltönyömet, gondosan megigazítottam a nyakkendőmet, majd lementem a pincébe, és megkerestem a rozsdás ásót. Elégedetten léptem ki a napfényre, végignéztem az utcán, balra vagy jobbra induljak-e. Végül ásóval a vállamon elindultam, magam sem tudva, merre. 

Hej, büszke úr! Reményen és zupán
él itt az ember, élem sorsomat;
nekem hazám, tenéked táj csupán,
hol egyszer átrohant a gyorsvonat.

Roman egy sör mellett búslakodott a füstös kis csehó egyik asztalánál, elszánva magát arra, hogy kiöntse szíve bánatát legjobb barátjának. A sör mellé feles is került. Zsolt hallgatott, nem akarta erőltetni a dolgot. Arra gondolt, hogy hasonló helyzetben neki sem menne könnyen.

– Otthagyott… Amiatt a nyüves kutya miatt!

ha az éjszakában
összeomlik
a szemmel-látható
az lehet varázslat
elröppenő való

eközben a nő magányból sodort fonalat
és álmokat kötött belőle énekelve

a férfi hallgatta az éneket
és arra gondolt, hogy bár sokféle
formát és színt öltenek a felhők

Feketébe olvad lassan minden.
Komótosság nyújtózkodik a lomha percekben.
Csillaghulladék lángol fel a légburok határán.
Ma már nem gondolkodom a boldog pillanatok árán.

Abban az évben Kythira görög szigeten töltöttem a nyarat. Egy a hét ion sziget közül, az egyik csendes sziget partján. Egy svéd nőt kerestem, azért mentem Kythirára. Azt képzeltem, Annelie a neve, hosszú lábú, magas, vékony, szőke és kék szemű, az arcbőre pedig feszes, edzett és barna, mert Indiából jött és sós, nedves szél meg forró nap érte.

Mostanában, ha visszatekintek a múltra és átfogó értékelés csinálok, úgy látom, tulajdonképpen mindig önmagamat írtam. Olyan témákból merítettem, amelyek, ha nem is velem, de a környezetemben történtek. Gondolok egyrészt a parasztvilág lassú elmúlására, másrészt pedig az újból létét kezdő szlovákiai magyar értelmiség sorsára, törekvéseire. Az utóbbi időben már nem írok, bár tartozom még az életrajzi írásaim harmadik kötetével. A gyerekkor és a diákkor után az úgynevezett legénykorral. A háború utáni öt-hat évben hontfüzesgyarmati legény voltam, kalapban és csizmában, ennek a

Trianon és a székelység, a háború után magukra maradt lányok, asszonyok, nagyanyák fájdalma örökre velünk marad. Hordozzuk magunkban a traumát, a hiányt, a szétszaggatottságot, „a darabokra tépett tájat”, az „emberevő békét”, az „egy nehéz vonalat”, a „repedések mögötti sötétséget”, a „béke iszonyú pillanatát”, a „félelemgyereket”.

se jószág se termés üres a hombár

a távozót nem sorvasztja immár

a honvágy hisz itt már semmi

sem az övé csak a múlt

A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a Trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdetett Trianonnal vagy bármilyen Trianon-élménnyel kapcsolatos irodalmi mű létrehozására. A pályázati felhívásra 155 érvényes pályázat érkezett. A díjazott pályamunkák az ősz folyamán olvashatók lesznek a Helyőrség.ma portálon, a nyertesek névsorát pedig most tesszük közzé. A pályázat nyertesei 50 ezer Ft jogdíjban részesülnek, illetve kategóriánként a legjobbnak minősülő írások szerzőit további 100 ezer forint jogdíj illeti meg.

nincs pénzem mészre

tűkön ülök

most vettem észre

költeményt szülök

Tavaly jelent meg Fellinger Károly Csatangoló című gyermekverskötete, melynek versein át a költő, a kis és a felnőtt olvasók becsatangolhatták a mátyusföldi, a felsőcsallóközi és a Pozsonyhoz csatolt falvakat. A nemrég napvilágot látott Barangoló című verseskötet megjelenése szinte várható volt, hisz egyetlen könyvben sem becsatangolni, sem bebarangolni nem lehet Felvidék összes magyarlakta települését.

– Szeretném bejelenteni magam páciensként intézményükben. Örömömre szolgálna, ha itt tölthetném el életem hátralevő részét.

Mert kényszerpályát nyitott a kisebbségbe kerülés, ami különösen az első években járt súlyos személyes tragédiákkal, meghasonlásokkal, az élet minden területét és vonatkozását újragondolni késztető következményekkel s ebből a sokkból kétségtelenül nehéz volt az eszmélés.

– Nem értem.
– Pontosan tudtam, hogy ezt fogja mondani.
– Minek vagyok én a főszereplője?
– Ennek az írásnak. Novellának, ha úgy tetszik, bár különösebb cselekménye nincs. Arról szól, hogy maga nem tudja, kicsoda, én pedig elmondom magának. Egyébiránt most valójában nem is Prágában vagyunk, hanem egy irodalmi mellékletben.

Sárkánytojást ad Martosnak,
szerencsepatkót száznyolcat,
ragyog a nép szeme, szája,
rántotta lesz vacsorára.

Péter felnézett a csúcsra, ott volt karnyújtásnyira az orra előtt, aztán visszatekintett a többiekre, akik lemaradva követték. Jóllehet, ő volt felmálházva, akár egy himalájai serpa, mégis egész úton előttük járt. Hajtotta a kiválasztottság tudata, hogy az Úr őt találta rá méltónak, hogy elhozza magával, beavassa a titokba. Pontosabban, nem csak őt, mert velük volt két másik tanítvány is.

Az emberek és az istenek állandóan mozgásban vannak, a bűn és a megbocsátás között ingáznak.

Meleg torkukból fel-feltör az átok és az áldás habja-szava.

Mostantól az Előretolt Helyőrség magyarországi, erdélyi és vajdasági kiadása után a felvidéki lapszámot is kezébe veheti az olvasó, megszólal a lapcsalád negyedik sípja, bízva abban, hogy hamarosan megjelenik a kárpátaljai változat is. Hisszük azt, hogy a felvidéki síp különösen szépen fog szólni.

„Magyarország akkora, a-mekkorára a magyarul beszélők nyújtják.” – vallotta a magyar költészet utolsó apostola, a két éve eltávozott Kányádi Sándor. Mernénk mi vitatkozni a mesterrel? Nyújtsuk inkább minél nagyobbra hazánkat, ameddig a szívünkben elfér. Ott ugyanis nem húztak trianoni határokat, sőt, még a tengeren túl is dobog sok-sok magyar mellkasában. Versében él a nemzet – hajolhatunk vissza játékosan e gondolat mentén egy korábbi költőhöz is –, és prózájában, képzőművészetében, zenéjében…, egyszóval: kultúrájában.