Egri Viktor

A nagyszombati polgári értelmiségi zsidó családból származó Egri (Eisler) Viktor megjárt két világháborút. Az elsőt még mind a hat fivérével együtt túlélte, a másodikat már csak ő maga. Két háború után kellett a semmiből újrakezdenie az életét, ahogy úttörő szerepet vállalt a szlovenszkói magyar irodalom első és harmadik nemzedékének elindításában is.

Fogtam a telefont, felhívtam anyámat, aki hozott ebédet és elvitte a mosnivalót. Én meg elszívtam egy szivart az emlékedre a teraszon. Javadra váljék, azt kényelmesen berendezted. Aztán szóltam Sanyinak, a haveromnak, akit ki nem állhatsz. Szerinted egy tróger. Szerintem meg jó vele lógni. Szóval Sanyi jött, mert volt ingyen kaja, meg már te sem vagy itt. Később jött még pár srác, gyorsan terjedt a híre, hogy elhagytál. Elhúztunk biliárdozni.

külön világot alkotok magam
meleg méhedtől elválva, Anyám
karodban, mely álomba ringat át
sarjadok és őrzöm óvó szavad

A tányér nem érez ízeket,
a csokiganache igényli a törődést,
a kurkumának paprika íze van.
Itt mindennek jónak kéne lennie.
Lemegyek borért.
Addig nyiss fel egy újabbat.

Sokáig növesztette az orgonabokor azt a vastag ágat, mely egy ponton két teljesen egyforma vékonyabb ágra válik szét szép szimmetrikusan. Mintha tényleg arra teremtették volna, hogy az én parittyám legyen belőle. Nekünk nagyapámmal így nem is kellett sokáig keresnünk az ág- és levélrengetegben, mert szinte mutatta magát. Nagyapám kérges kezei gyorsan és fájdalommentesen dolgoztak.

Napraforgóvár királya türelmetlenül sétálgatott fel-alá az Ezüstszirom Palotában. Marwát, a jóságos boszorkányt várta. Szépséges leánya, Emília ugyanis hetek óta semmi mást nem volt hajlandó enni, mint gránátalmamagot. Az öreg király aggodalma napról napra nőtt, míg tündérszép leánya egyre csak fogyott, s mást sem csinált, mint egy aranyhintón érkező csodaszép tekintetű hercegről álmodozott.

Öt napot töltöttem Káposztafalván,
szlovák nevén Hrabušicében,
Rozsnyótól nem messze északra,
ahol a Hernád áttör a hegyek közt

Zsille Gábor nemrég megjelent Tranzit Felvidék című új verseskötete érdekes vállalkozás, amelyben sajátos módon párosul az útleírás és a személyes napló műfaja. Noha Budapesten született, a József Attila-díjas költőt, műfordítót különleges kapcsolat fűzi a Felvidékhez. Gyökerei egészen a galántai járásbéli Nemeskajalig vezetnek, a család a lakosságcsere után került Magyarországra.

oly mindegy már, hisz
elfeledkezett rólunk a történelem.
ezt a tábort már senki sem szabadítja fel,
ide többé senki se jön vissza.

A mostani világ már nem kedvez a hosszú műfajnak, mindenki siet, rohan, nincs idő olvasásra, az internetes felületeken is félbehagyjuk a hosszú cikkeket. Valami fura erő rá akar szoktatni bennünket arra, hogy ne olvassunk. Még jó, hogy mi elszántan ellenállunk!

Trudi a gyermekkorára emlékezett. Elmondta, hogy gyakran eszébe jut egy emlék – talán három- vagy négyéves korából. Édesanyjának a járási székhelyre kellett bemennie, nagyobb gyermekeit reggel elkészítette az iskolába, de mivel a legkisebbet nem volt kire hagynia, magával vitte. Akkoriban, néhány évvel a háború után már rendszeres – habár nem éppen sűrű – buszjáratok biztosították a közlekedést.

A költő, ha befejezi a verset,
valójában kisétál belőle,
de az ajtó becsapódik,
kilincs pedig csak belül van.

Végre sikerült ágyba parancsolnom a gyereket. Elég nyűgös volt a kinti csetepaté miatt, szerintem még túl fiatal ahhoz, hogy éjszaka odakint flangáljon édességet kunyerálva. Nálunk ez amúgy sem divat, mi a halottak napján egészen másképp szoktunk emlékezni.

Az alig látható holdat félig takarja
egy nyárfa, elmélkedve az áldozatról.
Az éjszakát kegyetlen szagok hirdetik,
láthatatlan lények folynak a boltozatról.

A község központjában 1912 óta áll a mondaszövegben is említett szobor, Holló Barnabás Mátyás-szobra, az egyetlen olyan köztéri szobor a világon, amely kapával a kezében ábrázol egy uralkodót. Ezt ugyan Petőfi még nem láthatta, és lehetséges, hogy a mondát sem mesélték el neki, máskülönben több más felvidéki történeti mondához hasonlóan ezt is feljegyezte volna útirajza lapjain.

Oláh Gábor (1881–1942) költő volt, író, irodalomtörténész, kora jó tollú és termékeny alkotója, Ady kortársa és bizonyos értelemben vetélytársa is, aki előtt számos lehetőség nyitva állt, ám élni azok egyikével sem tudott olyan mértékben, amilyenre tehetsége szerint hivatott lehetett volna. (Féja Géza az Egy magyar torzó címet adta egyik, róla szóló esszéjének – joggal.)

és úgy recseg a réttől messzebb a fasor
hogy sorra fásul vele a világ egy-egy
megmaradt darabja
a rabja befedi a semmit – élő boltozatot

Sétálok őszi fák alatt,
hol Isten csöndje fészkel –
az örömtől szívem megszakad,
s megtelik édes mézzel.

Jakubecz Márta a keresztény irodalom jeles képviselője. Publicisztikai írásai főleg a Reményben, a Katedrában, a Pedagógusfórumban, antológiákban és a budapesti Új Ember magazinban jelennek, jelentek meg.

Vajdaságban, Bácskossuthfalván születtem, egy színmagyar faluban, ahol csak a rendőr volt szerb. A falubeliek főleg mezőgazdasággal foglalkoztak, a derék parasztemberek jelentős állattartással. A vezetőség próbálkozott kisebb-nagyobb ipar (gurigagyár, cérnagyár, láncgyár, konzervgyár, paprikamalom stb.) létrehozásával, de ezek nem voltak életképesek, és mára csak a láncgyár létezik.

az idegen városban
az idegen csillagok
az idegen egeken
maguk elé néznek

a hegy felé menjenek
hol ritkulnak már a fák
föl arra (mutatja) ott
kezd egy kis ösvény
innen nem látja jól de
(mutatja) mutatom

Petőfi 1845. május 26-án, a reggeli órákban érkezett Rimaszombatba. Első dolga volt két helybeli ismerősét, Széplaky Lajos szolgabírót és Huszt János ügyvédet megkeresni. Huszt kisnemesi házánál kapott szállást. E május végi napokban Gömör nemesi rendű társadalma éppen a vármegyei tisztújítás lázában égett, amelyről Tornalja környékén a költő is szemléletes benyomást nyert két kortescsapattal is találkozva. Minderről szarkasztikus sorokban az Úti jegyzetek lapjain is említést tett.

– Ne hagyd el magad! – folytatta a lánya. – Látom én, mi a helyzet. Már a könyvek is untatnak, mindig egykedvűnek látszol. Változtatnod kell! Ismét írhatnál pár nyelvművelő cikket, az talán feldobna.

Mit válaszoljon erre? Amilyen élvezettel írta egykor azokat a cikkeket – még a rádióban is felolvastak belőlük, akkora volt a siker –, olyannyira hidegen hagyja most a lapok hasábjain előforduló egy-egy hibás szókapcsolat, eltévedt jelző, nyakatekert mondatszerkesztés meg miegymás…

A 120 éve Rajecen/Nagymihályon (?) magyar nyelvű zsidó családban született Szenes Erzsi 21 évesen adja ki első verseskötetét, s élete első évtizedeiben éli a nagyvilági, emancipált nők viharos, szerelemdúlta életét, bejárja fél Európát, s több lapnak is rendszeres munkatársa. A Kassai Napló, a Magyar Újság és a Prágai Magyar Hírlap közli az írásait, úti élménybeszámolóit, s természetesen a verseit. A Selyemgombolyag után négy évvel szintén Kassán jelenik meg második kötete, a Fehér kendő, míg a harmadik kötetét már Budapesten adja ki.

Olyan nagyon fáradt vagyok, hogy olvasni sem tudok napok óta, a könyv kiesik a kezemből. Idegileg egészen tönkre vagyok, vannak órák, mikor idegösszeroppanástól félek. Lehet, hogy a nagy hideg is hozzájárul a rossz idegállapothoz. Mindig is rosszul bírtam idegileg a hideget. Még csak ez hiányzott nekünk, ez a kemény tél!

Egy rozoga sörpadon ültek és úgy várták a hamburger menüt, ahogy a megváltót szokás. Ez idő alatt megittak két liter limonádét, amit ott helyben ki is izzadtak. Geri, a tornatanár és Csilla, a rajztanár mindent együtt csináltak, amióta Geri az első osztályban megverte osztálytársát, amiért az rágót ragasztott Csilla hajába.

– Ha még egy délelőttöt krepp-papírok vagdosásával kellene töltenem, beleugranék a büfé fritőzébe – jegyezte meg Geri, mire Csilla felhorkantott.

Sziszifuszi munkának tűnik Tóth László vállalkozása. Pár éve elkezdte fölleltározni, számadó-kötetekbe gyűjteni életműve eddig jobban s általa kevésbé preferált szeleteit; s most, a fülszöveg szerint, „prózai-drámai” írásait szerkesztette egybe. Jól tette. Hanem, s lehet ez az én vétkem, de árgus kereséssel sem leltem ama prózára, ami határozottan elválasztható lenne lírikus alkatától, a gondolatszőttesekből álló szó- s szövegkárpittól. Attól, ami – ő.

Az abortuszhoz való jogért
tüntetnek valahol. De megkérdezik-e
a magzatot, hogy élni akar-e
vagy meghalni?

A vak ember mindenre odafigyel,
fülel, szagol, tapint, ízlel, érez, de
legfőképp a látásra hagyatkozik,
benne van a génjeiben, bizonyos
értelemben, nem fél, nem retteg

– Az ítélőszék nehezményezi, hogy olyan sok szenvedést és gonosz tettet írt bele a művébe. Adja elő az indokait!

Allan lehajtotta a fejét. Izgalmas művet akart alkotni, amelyben a gonosz erősen jelen van, hogy legyőzhessék. Először jó végkifejlettel, de aztán mégiscsak engedett valami depressziós vágynak. Nem a happy endet választotta. Most már látta, hogy butaság volt.

 Az írás nem más, mint a forma, a keretek megtalálása. Amikor írok, tudnom kell, mit írok. Milyen formában írok, milyen kereteket töltök ki. Mindennek van formája, minden valamiféle keretek között létezik. Saját határaim determinálják a létezésemet. Létrehozok valamit, és annak a valaminek megvan a szabályos, vagy látszólag „szabálytalan” kiterjedése. Írás közben is tudom, hogy mi az a keret, mi az a forma, az a kiterjedés, amit megtöltök tartalommal.

Ha nappal meglátsz egyet,
tudhatod, ezer is van belőlük,
lassan felzabálják a múltad,
történeteidet behurcolják a fészkeikbe,
hogy a másén, a tiedén feküdjenek.

Odakint kapáltam a hagymát, amikor a fejem fölött húzott el. Nem tudtam, mi az, de ösztönösen éreztem, hogy jobb, ha most az egyszer hallgatok a légiriadós appra, meg a szirénákra, és lemegyek a pincébe. Futottam, anyám és öcsém is gyors léptekkel haladtak a pince irányába. Apám egy száraz fával bajlódott.

– Gyorsan, gyere! – kiáltottam oda neki. Leállította a fűrészt, és jött. Pedig sohasem hallgat ránk. Odalent a villanyt se mertük felkapcsolni. Lélegzetvisszafojtva néztünk az ajtó irányába.

Ötperces késésben voltak, mire beültek az autóba. Anyukája, mint minden hétköznap reggel, most is bosszankodva mormogott. Teofil nagytesója égre emelt tekintettel ülte végig az utat az iskoláig, és szinte köszönés nélkül ugrott ki az autóból, hogy berohanjon az épületbe. Az oviba persze bekísérte Teofilt az anyukája. Segített felhúzni a papucsát, megölelte és puszit adott a homlokára, aztán felemelte a mutatóujját, mint minden hétköznap reggel, hogy figyelmeztesse kisfiát: késni nem szép dolog!

minden reggel szundira állítom azt az ébresztőt,
ami tíz perccel korábban szól a szükségesnél,
mégis minden este beállítom
egy nyugodtabb készülődés reményében.

Akár kvízkérdés is lehetne – Melyik ismert világirodalmi alkotás indul ezekkel a sorokkal: „Javakoromban voltam, mikor egyszer / Az erdőn járva utat tévesztettem / S elbódulva a rengeteg vadonban / Sötét nagy fák közt találtam magam...”? S talán nem tévednénk nagyot, ha feltételeznénk, hogy többen is lennének, akik olvasásuk közben – kis keresgélés után – bátortalanul megkérdeznék: Dante? Isteni színjáték?

Rohangának
A tűzótók
Imitt ég la
Amott ég la
Meggyúlott
Az anyaszéna
Füstölög
Az apaszéna...

Lelki szemeimmel szinte látom, ahogy most Péter feljebb tolja a szemüvegét a homlokán, lassan, akkurátusan, mint ahogy egy későn érő típushoz illik, majd csendben visszaszól: – Nem kell ebből nagy ügyet csinálni, más is meghaladta már a nyolcvanat. Duba például jóval kilencven fölött jár!

Lampl Zsuzsanna a pozsonyi Comenius Egyetemen szerzett szociológusi oklevelet 1982- ben, majd 1987-ben elvégezte az újságírói szakot is. Szociológusként a szlovákiai magyarok szociológiájával foglalkozik, elsősorban a politikai és nemzeti identitás és azok változása témakörével.

A Szlovákiai Magyar Írók Társasága szervezésében az Irodalmi Karavánnak köszönhetően az idén a vajdasági (Bíró Tímea Sinkó-díjas költő, Benedek Miklós Sinkó-díjas költő és Beszédes István József Attila-díjas költő, prózaíró) és kárpátaljai irodalmárok (Dupka György író, történész, Shrek Tímea és Sz. Kárpáthy Kata prózaírók) látogattak el Dunaszerdahelyre, hogy bemutatkozzanak az irodalom iránt érdeklődő felvidéki közönségnek.

nyugodtabb hajnalokon
amikor nem szólítgatja a világot a szél
amikor nem maszatolja az eget a front
kikerüli őket a láz
kiosonok mellőlük

Immár 24. alkalommal került sor a Fiatal Írók Táborára, amelyet ismét a Csallóközben, a nagyszegpusztai Villa Filiában rendezett meg augusztusban a Szlovákiai Magyar Írók Társasága. A csöndes, idilli környezet éppen megfelelő arra, hogy megmozgassa az irodalom művelése iránt érdeklődők fantáziáját, felébressze kreativitásukat, és inspirálja őket az alkotásra.

Nem tudom, hova is futok,
nem tudom, hova is menekülök,
de futok valahonnan – valahova,
mindig csak rohanok.

Zirig Árpád aránylag korán, még a hatvanas években jelentkezett első verseivel, de első önálló kötete Sasok és vonatok címmel csupán 1975-ben láthatott napvilágot. Ez a könyv eredetileg a Tűzhányó bánata címet kapta, ám a szerző módosította, mivel ez egyes személyeknek nem tetszett. Viszont ezt a címet adta az idei könyvhétre megjelent tizedik könyvének.

Pestnél a Duna gyakran
kiöntött s eláztatta akkor
a szántókat irtásföldeket
se aratni se halászni nem

Sápatagnak, olykor életidegennek, gyakorta igen-igen belterjesnek érzem a bel-belpesti lírát. Túl sok a barázdabillegető, s túl sok a barázda. Túl sok az önérdek, temérdek a magánközlés. A bel-belpesti szerk. – mint a Macskafogóban a denevérek – gyakran beéri konzerv vérrel. Jönnek (hozzá), akik szoktak, írnak (neki), akiknek írniuk kell, akikkel nincs gond, akikre hivatkozni lehet, akik értik a belpesti „tájszólást”.

Hirtelen besötétedik. Jön a vihar! Rohanunk ki az udvarra összeszedni a kiteregetett, de már száraz ruhákat. Vagyunk vagy tízen, a kisgyerekek is itt sikongatnak, élvezik, hogy a szél majd´ felkapja őket. A hatalmas fa fészerajtó nehézkesen megered, majd egy erősebb széllökésnél kicsapódik.

2022. július 14-én jelent meg a Netflix szolgáltatón a Resident Evil-franchise legutóbbi „adaptációja”. A Paul W. S. Anderson filmekhez hasonlóan ez az alkotás is inkább csak felhasznál az alapanyagból, de míg a Kaptár-filmek legalább stílussal teszik ezt, addig ennél a sorozatnál a stílus nincs jelen és nem szórakoztató a végeredmény.

Az idén januárban ünnepeltük a 20. század magyar költészetének kiemelkedő alakja, Nemes Nagy Ágnes születésének 100. évfordulóját. Az ez alkalomból íródott életút-ismertetők és életmű-összefoglalók, megemlékezések természetesen nem térhettek ki az értelmiségi-polgári családból származó költő 1948 utáni, majd tízévi tiltólistára kerülésének, a kommunista irodalompolitika általi elhallgattatásának taglalása elől sem, ami csupán az 1950-es évek második felében kezdett lassanként megváltozni.

szemközt az új építésű ház
második emeleti erkélyén
valaki telefonál
hallani az utca másik oldalán

Annus néni az alagsorban lakott egyszoba-konyhás lakásában. Szűkösen, de tisztesen, ahogy az egy elszegényedett magányos öregasszonyhoz illik. Délutánonként megitta a teáját, miközben úgy képzelte, nem egyedül van, hanem látogatóját kínálja, tessék aranyom, talán még egy kockacukrot?

Mi, magyarok, a szerencse fiainak, Isten kegyeltjeinek mondhatjuk magunkat. Persze tudom, ha végigtekintünk történelmünk folyásán, számos periódus alkalmas a fenti kijelentés cáfolatára. Ám mindent egybevetve, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, nem mondhatunk mást.

néhány szög maradt a tenyerében
s amikor az idő kihullott a zsákból
arcára visszatért a mosoly

Gabrielle megszaporázta lépteit a girbegurba utcácska macskakövén. A párizsi Montmartre negyed lakói számára a Moulin de la Galette-ben tartott táncos összejövetel volt a hét legfontosabb eseménye. A lány nem szeretett volna lekésni róla.

Rongyszőnyeget szőnek
gyerekek és vének,
ha jő a szerencse,
arra majd ráléphet.

Alig egy hete, hogy felrendelt magához Zeusz, a halhatatlan. Egy fényes felhőre ültetett, és azt mondta: – Unokaöcsém (mert történetesen az voltam), eljött a nagy nap, hogy te is beleszólj a világ ügyeibe. Mától kezdve kinevezlek az egyesített görög seregek fővezérévé.

Lisha alig két napja költözött be. Még az utca nevét sem sikerült megjegyeznie, holmija szánalmas kis kupacban hevert a szerzet melletti dobozokban. A lakás falai üresek voltak és ridegek, a bútor makulátlan, a konyha érintetlen, a hálószoba lakatlan – matrac híján még a kanapén aludt –, ő maga pedig élettelen.

Tűnődöm letűnt, elveszett álmokon,
gyönge gát a vihar dühét nem állja.
A kóbor hold holt betűkre szitálja
hűvös aranyát... Hideg a vánkosom!

„Láng vagyok az alkony hamujában” – írta magáról Moyzes Ilona, aki Rimaszombatban érettségizett, majd Csehországba került, Moravská Ostravára. Itt kezdte újságírói pályáját, de előtte már a Prágai Magyar Hírlap gyerekrovata is közölte írásait.

A Szepességből Rozsnyóra érkező költő 1845 májusának utolsó napjaiban kisebb kirándulásra indult délkeleti irányban. Az úti cél az aggteleki Baradla-barlang felkeresése volt, ahová azzal a fogadott kocsissal kelt útra, aki a berzétei romok kapcsán még egy különleges kincsmondát is megosztott vele (lásd e cikksorozat előző részét). Az első megálló a Sajó völgyének nagymúltú mezővárosa, Pelsőc volt, ahol az alábbi kis intermezzót Petőfi az úti jegyzeteiben is érdemesnek tartott megemlíteni.

Egyszer majd mi is
hazatérünk
és akkor nekünk is
lesz majd hazánk
amilyen mindig
megilletett minket
ahová megszült
jó anyánk

Némán álldogáltam a villámsújtotta meggyfa elszenesedett törzse előtt, miközben cipőm oldaláról próbáltam levakarni a sarat. Miklós bátya fehér autója néhány perccel korábban kanyarodott ki az új útra, majd végleg eltűnt a szemem elől. Klári még mélyen aludt az ebédlőben széthúzott kanapén.

Szeresd a nőt és szeretni fogod az életet
tanácsolta Zorba De ő bolond volt és görög
Az ablakon túl rohantak a leánderek Még
pár nap s a Blue Dolphinban meg fog halni Végre Vagy
csak a szerelem értelmetlensége talál rá
Ami végső soron egy másik kiszerveződés
Nagy kék delfinek zuhognak a nagy kék egekből

Itt toporog mögöttem a múltam,
jövőmbe nézni, fárad a gondolat,
bár marad a számban még
szorongva egy emészthetetlen falat,
összekapirgált vesztes pillanat.

„Szivesen emlitem meg azon fáklyás zenét, mellyel – a pár barátja látogatására Eperjesre jött – Petőfit, a főiskolai ifjuság megtisztelé. Lelkes beszéddel üdvözöltetvén, körülbelül igy felelt: Tisztelt barátaim! Ez a legkedvesebb zene rám nézve, mit életemben hallottam, s kedvesebb fény, mint rabnak a napsugár. Ha életem elsötétül, s a sors macskazenével tisztel meg: ez estére gondolván, fumigálni fogom bajaimat. Éljenek!”

Látni a tetszeni vágyást. Érezni az érzéketlenséget.
Félelmet. Mindig csak a félelmet.
Illegitim minden körülmények között.
Látni a hiúságot.

A színpad fényárban úszik. A kordbársony függöny mögött lustán terpeszkedik a fényes, fekete, szárnyas zongora. Én még az öltözőben készülődöm, utolsó igazítás a sminkemen, utolsó pillantás a tükörbe, a ruhám tökéletes. A fekete szatén simogatóan omlik le a testemen, tökéletesen hangsúlyozva a derekam és a kerekded csípőm. Szőke hajzuhatagom némileg takarja a ruha majdnem teljesen nyitott hátrészét.

Kiszalad számból a szó,
s mint egy kiscsikó,
nekivág a vadmezőnek,
toporzékol, vágtat, patája
nyomán virágok véreznek el.

Valójában azt is mondhatnám, hogy kortársaim elé példaképként kívánom állítani Spinozát, ha az a bizonyos kis ördög nem súgná rögtön a fülembe azonnal: „Ugyan kit érdekel ma Spinoza? Mi köze van Spinozának a ma emberéhez?”

Fellinger Károllyal kapcsolatban a recenzens nemrég azt próbálta sugallni, hogy itt lenne az ideje egy részösszegző kötet megjelentetésének. S lám: ahogy azok a sorok megjelentek, költőnk útjára is bocsátotta válogatott verseit Lélekbogáncs címmel.

Réteg a rétegen.
Látni minden lépését a Földnek,
s a Bárányt,
ahogy visszaparancsolja
a frissen fölvirágzott földgyalukat.

Valamikor régen, nagyon régen, amikor a madari erdőben még hatalmas medvék kószáltak, és Farkasdpusztán annyi volt a farkas, mint manapság a bárány, élt a messzi kis Perbetén egy szegény ember meg a felesége. Nem volt ezeknek az égvilágon semmijük a kis vityillón meg két nyiszlett, göcsörtös szederfájukon kívül, de azokon aztán olyan édes, fekete gyümölcs termett, hogy még a köbölkúti rigók is odajártak szedrezni.

Száz éve született Perbetén. Jellegzetes hangját egy egész nemzet ismerte a rádióból. Pozsonyban diákoskodott, Szalatnai Rezső tanítványa is volt, majd túlélve a második világháborút, Budapesten lett színiakadémista. Tanárai fényes jövőt jósoltak neki, pályája első éveiben, a Belvárosi Színházban kapott is főszerepeket. 1951-ben Szatmári Istvánnal és annak feleségével, Lizával leszerződtek a Vígszínházba, amelyet akkoriban Magyar Néphadsereg Színházának neveztek a Szent István körúton. Mindhárman életük végéig hűek maradtak a legendás teátrumhoz, még akkor is, amikor az kevésbé viszonozta hűségüket.

Aki a nagypapa hagyatékát hozta ide, vagy a lomtalanításkor megmentett kacatokat próbálta eladni, nyilván nem hozott annyi bevételt, mint egy milliós forgalmat bonyolító áruház. Pedig a bolhapiac igazi látványosságnak számított, turisták is gyakran megfordultak itt, a világ összes nyelvén beszéltek, kamerájuk ott lógott a nyakukban.

Ahogy egyre terebélyesedik, és egyre korosabb a Sziget, úgy válok egyre csendesebb szemlélőjévé, statisztájává a valaha rólam/nekem (is) szóló dzsemborinak. Nem bánom, hogy így alakult. Az emlékek, amelyek ide kötnek, többé-kevésbé szépek. Megéltem szerelmeket, illanó érzelmeket. Vad tombolást, fejfájós ébredést. Megéltem szemlélet- és sorsfordító pillanatokat; kivételes műhelyekkel ismerkedtem meg a színházi sátorban, furcsa állagú főzeléket kóstoltam mosolygó krisnások helyi konyhájában. Megéltem vitákat, születést, gyászt, megvilágosodásnak képzelt flasht, láttam Slasht. 

Mintha táguló múltban élnék,
az ige épp most mállik atomjaira,
új világvallás készül isten nélkül,
a szentélyben lepergő vakolat
csípi szét a visítva görgő
dagadtra hízott patkányok szemét.

Élt egyszer egy liba.

Ej, sokat zsörtölődött vele a gazdája. Hogy miért? Hát azért, mert ez a liba alig evett valamit. Mindennap bekapott néhány szem kukoricát, ennyi volt az egész. Megtömni sem lehetett. Ha a gazdának néha sikerült elkapnia, hogy tömésre fogja, olyan patáliát csapott, hogy összefutottak a szomszédok:

– Gi-gá-gá-gá-gá! Gi-gá-gágá-gááá!

 Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.

A szétgurult gyöngyök,
mint meg nem élt pillanatok
süllyednek egyre lejjebb
a nyár havába.

Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.

Száraz Pál számára az irodalom és az építészet egyet jelent, mégpedig művészetet. Rendszeresen publikál hazai és magyarországi lapokban. Első novelláskötete 1999-ben jelent meg Kilométerkő címmel.

Mila Haugová verskötetei francia, német, angol és szlovén nyelven is megjelentek. 2013-ban megkapta a Dominik Tatarka-díjat, 2020-ban pedig Szlovéniában az Európai Irodalmi Vilenica nagydíjat. Magyar nyelvű, Őzgerinc című kötete 2000-ben jelent meg a Kalligram Kidónál, a munkásságáról szóló monográfia pedig 2002-ben, (Mila Haugová: Alfa) szintén a Kalligramnál.

hosszú éveket évtizedeket eltöltenek úgy
hogy a pontos történetüket senki sem tudja
rekonstruálni retusálni de hát minek is
az ember egyszerűen kihozza belőlük
a kihozni valót beviszi a bevinni valót

A detektívregénybe is beillő fordulatos történetet most kötet alakban is kézbe vehetjük a nagy sikerű Kabóca-könyvek újabb darabjaként. Az igényes és szép kivitelű kiadványok – amelyek a lapban publikáló szlovákiai magyar írók munkáit, vagyis a felvidéki magyar gyerekirodalom legjavát mutatják be – immár hetedik éve díszítik könyvespolcunkat.

A múlt hónapban mutatta be a Komáromi Jókai Színház az idei évad legnagyszabásúbb produkcióját. Mikszáth Kálmán A beszélő köntös című regényét alkalmazták színpadra, változatos, látványos, zenés-táncos előadás formájában.

Legalább kétféleképpen ismertük a történetet, és ezen túl is könnyen mondhatnánk újat egymásnak néhány zaklatott, személyesen megélt eseményről. Pedig ez a történet a miénk volt, ketten éltük, építettük, emeltük az egekbe, és ketten vezettük zátonyra is. Ahol rendszerszintű hibák futnak a személyiségben, ott az érzelmi kapcsolat is örökös veszélyben van: az ördög röhögve játssza ki a legnagyobb szerelmet is.

kilépek az ajtón,
részeg keselyű köröz a várban,
lelki béke legel a háztetőn,
a pillanat remeg a retinámban

Erdős ormok alján völgyi sík felett
Siető kis csermely kunyhóhoz vezet.
A kunyhó ledőlne, hogyha régi fák,
Régi ismerői, nem támasztanák

Tudják, mi a közös Emil Friedrich Christmannban, Vidor Emilben és Kerényi Frigyesben? A válasz egyszerűbb, mint gondolnák: mindhárom név ugyanazt az embert takarja, aki későbbi írótársához, Herczeg Ferenchez hasonlóan élete első éveiben egyetlen szót sem tudott magyarul. Mégis mindketten a magyar irodalom jelesei lettek, bár előbbi tehetsége elhalványult a nagy kortársak árnyékában, s ha nincs az Eperjesen megtartott költői verseny, az annak tiszteletére felállított, a minap felújított obeliszk, ma már a nevére sem emlékeznénk.

Újabb fél év telik el, innen nézem, hogy múlik az idő.
Hogy nőnek a ruhakupacok a sarokban, hogy sosem veted be az ágyad.
Hogy már hetek óta ugyanabból a bögréből iszod a kávét.

Eltörött a tintásüveg. Kiszabadultak a bogarak. Ömlik szét, másznak szét, terjeszkednek, egyre csak terjeszkednek. Az egyik a billentyűmön kapaszkodik, a másik a tüdőmbe kap, a pirosat bordóra festi a fekete pigment. Nem tudom, hol vannak, csak érzem, hogy mozognak, hogy egyre több lárva kel ki, és minden porcikámban kárt tesznek.

Amikor először kézhez kaptam, még nem tudtam, mire számíthatok. A hátoldalon lévő szöveg szerint fotó- és tárcagyűjteményként határozza meg magát. Gondoltam is, rendben, a fotókat szeretem, főleg, ha nem „túlművészkedősek”. A tárcákat kevésbé, mert sok szerző a rövidség ellenére hajlamos túlgondolni.

Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.

Mindent hallott most is, és bólintva nyugtázta a kutyái kirohanását. Ha a park nem a szomszédban lenne, biztosan nem hagyta volna nyitva az ajtót, hogy kedvencei nélküle rohangáljanak úton-útfélen. De Bibi ismeri Kiflit és Cicúrt, tudja, hogy jó pásztorkutya módra sose mennek messzire, negyedóra múlva mindketten itt állnak majd a dívány előtt, és lihegve mesélik, miféle szagokat találtak a szúrós bokrok alatt meg a fák tövében.

2020-ban jelent meg a Szlovákiai Magyar Írók Társasága gondozásában a Fiatal írók antológiája. A kötet kilenc tehetség műveit tárja az olvasók elé. Katona Nick verseivel járult hozzá a kötet gazdagságához – vele beszélgettünk irodalmi kánonról, beatnemzedékről és a költészetről.

Otthonosan éreztem magam ebben a cseppet sem hangulatos, inkább hangutálatos lyukban. A gardróbommal szemben hevert egy téglavörös széthúzható kanapé és egy csótány színű asztal, rajta a közös képünk Endrével, ami több mint öt évvel ezelőtt készült a Vörösmarty téri karácsonyi vásáron. A sokadik forralt bor benyakalása után egy utcai árustól két usankát vettünk, csak azon az estén viseltük.

Aich Péter költő, író 1972-től különböző szlovák lapok szerkesztője volt. Nemzedékéhez hasonlóan ő is az Új Ifjúságban és az Irodalmi Szemle Vetés rovatában jelentkezett és mutatta meg magát. Az Egyszemű éjszaka című antológiában debütált.