Bejei tartózkodásának harmadnapján (1847. július 5-én) a két barát, Petőfi Sándor és Tompa Mihály az irodalomtörténet által is számon tartott, emlékezetes kirándulásra indult. Ha ironikusak kívánunk lenni, azt is mondhatnánk, munkalátogatást tettek Murány váránál. A Toldi sikerén felbuzdulva ugyanis a Kisfaludy Társaság 1847 februárjában újabb pályázatot írt ki, ezúttal Szécsi Máriáról szóló költői beszély megírására. Adva volt tehát egy, Az erdei lakhoz hasonló költői erőpróba lehetősége.
Magyar csak addig lehetsz,
amíg nyelvedet őrződ.
Ezer év csodája ez,
akár a saját bőröd.
Az öt esztendeje Gyüre Lajossal egy napon elhunyt Tóth Elemér nagy utat járt be mind földrajzilag, mind költészetileg. Tompa Mihály falujában született 1940 januárjában, a rimaszécsi és tornaljai iskolaévek után Pozsonyban lett egy rövid időre egyetemista, majd gyorsan eljegyezte magát az újságírással, s 25 éves, amikor megjelenik első verseskötete, melyet a párizsi Magyar Műhely is méltat, de miután alig öt év alatt három kötete is megjelenik, felhagy a felnőtteknek szánt költészettel, amelyhez csak évtizedekkel később, élete alkonyán tér vissza. Ahogy Hanvához is, ahol most két szobor őrzi az emlékét, de a könyvtárát is szülőfaluja örökölte.
Három napja távozott a nagyi, azóta várom, hogy hazaérjen. A fotel üres, nem szól a tévé, a falak kíváncsi fülükkel hallgatják, mikor veri ismét a radiátort. A horgolt terítőn – ami valójában egy bazári portéka – fekszik egy félig üres pohár, a műfogsora már nincs benne. Belelapozok a receptes könyvbe. Hullámos lapjai ropognak a kezem alatt, mint az a kétszersült, amit utoljára őröltek a fogai.
Az összeborulás óráit
vészjelzés szakítja félbe,
miért tapad meg a lélek ott,
ahonnan a józan ész menekülne?
Tejtenger, hej, minden macska álma,
százezer tálkában ennyi el se fér.
Tejtenger, nincs rajta sziget, pálma,
látóhatár s az ég összeér,
mindkettő tejfehér.
A gazdasági válság hatásai miatt a színházak már csökkentett számú bemutatóval jelentették be a soron következő évadot. Az utóbbi három évben többnyire olyan dolgok történtek, amelyek nem tettek jót a színházaknak sem, ezért a nehézségekről, túlélésről, tervekről kérdeztük a kassai Thália Színház igazgatóját, Czajlik Józsefet.
Tavaly ősszel jelent meg Durica Katarina legújabb regénye, Mennyit adtál érte? címmel. Az írónő a maffiagyilkosságok áldozatai és a Brüsszelben dolgoztatott magyar prostituáltak után ismét egy szövevényes és kevésbé ismert világot tár az olvasó elé. Ennek a világnak meddő nők, gyermekre vágyó házaspárok, béranyák és anonim petesejtdonorok a szereplői, akiket ugyanúgy a vágyakozás hajt a hétköznapok során, mint megannyi más embert.
Lomha pillanatot érzünk fojtónak,
minden utunk sajog fáradt lábunkban,
ár jött és révész nem, és nem volt csónak.
A családi ház mellett, majdhogynem közvetlenül ott folyik a Rima. Nem nagy folyó. Nem is különösebben széles. Valamikor az anyja, akit néhány hete látogatott meg a kórházban, amikor behívták hozzá elbúcsúzni, de ő nem igazán tudott elbúcsúzni az anyjától, és ezért is szégyellte magát, szóval, valamikor az anyja, még kislányként itt, a Rima partján szeretett volt játszani.
2022. december 30-án elhunyt Duray Miklós. Ez a hír sokunkat megrázott, hiszen Miklós élete és tevékenysége mélyen beleivódott a szlovákiai magyar valóságba, s függetlenül attól, hogy valaki szerette és tisztelte – vagy ellenkezőleg: nem szerette és nyughatatlan intrikusnak tartotta őt, minden olyan magyar személyiséget, aki számít valamit bárhol a világon, ahol magyarok élnek, megérintett. Duray Miklóst számon kellett tartani, élete, megnyilvánulásai sok vonatkozásban igazodási pontot jelentettek még azoknak is, akik megosztó személyiségnek tartották őt.
De hát milyen a világ? Harmadnapra elfelejtik még azt is, hogy a világon volt. Ott van még a három. Van kikkel törődni. Itt van ez a Vándor! Nap mint nap keresni kell. Ahogy reggel kiment a házból, csak az esti szürkület vetette haza nagyobbacska korában. Most még kicsi, csak a sut tetején barangol összevissza, míg le nem pottyan a konyha földjére. Olyankor nagyokat nyekken, de mintha mi sem történt volna, tovább araszolgat, csontja se törik.
Fázom, rakjunk erős tüzet
boglyas kandallóban, nagyot,
ne lásson a kinti világ,
zárjunk be minden ablakot.
Dunajszky Géza az utóbbi években időt, energiát nem kímélve kutatja a második világháború alatti és utáni etnikai tisztogatásról, ártatlan emberek tömeges kivégzéséről szóló dokumentumokat. Kutatásainak eredményeit az utolsó három könyvében tárja az olvasók elé.
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Emlékszem Madách Imre Ember tragédiájára, az emberiség szenvedéstörténetére.
Olyan szenvedésre emlékszem, amely tele van vággyal és
tagadással, bűnnel és erénnyel, szerelemmel és titokkal.
Zengem a Fátum szent kötelékét, égbeli bolygók
Áldását és átkait, és a csalóka Szerencsét,
Mely egyszer fölemel, máskor lealázhat a porba,
Csillagok útja szerint a jót és rosszat elosztván.
Gál Tamás Jászai Mari-díjas színművész, a Komáromi Jókai Színház igazgatója, a Csavar Színház alapítója kapta a Magyarság Háza-díjat 2022- ben. Az ünnepélyes díjátadás december 18-án, advent negyedik vasárnapján volt a Magyar Tudományos Akadémia épületében.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Nem akarok én céltalan sokat,
földre lehozni a csillagokat.
Sárkánnyal vívni, rézerdőt járni,
bűvölő hangú sípot találni…
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Petőfi a rég várt találkozást terjedelmes versben (Tompa Mihálynál) örökítette meg. A Bején eltöltött napok jellemzik tán legékesebben a két költő kapcsolatát. Noha barátságuk korábban sem volt zavartalan, ám összezörrenéseik mindig gyorsan elsimultak. A két élénk szellem – már csak természetük különbözősége okán is – mindig készen állt arra, hogy ellentmondjon a másiknak. Ezúttal sem volt ez másként. Az extrovertált Petőfi egyik ismerősének Tompáról mint magával meghasonlott, borongós kedvű emberről, részvéttel beszélt. „Ki akartam misanthrópiájából gyógyítani – mondta –, de nem
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.
A fény labirintusában vesztegel.
Apám szerint SzőlőSzemek
mézédes titkát rejti a kehely.
A látható a láthatatlannal
szomját oltja.
Mit használ a szem, amely nem nyílik tágra?
Ha nem érzem az éhség üvöltését a hegyek között,
a levegőben lógó szomorúságot és a láng pírját,
melynek szomjas hamva eltűnik a porban.
Most csönd van, tél és hideg a korai este,
a lámpa fénykörében nyitott könyv hever,
lapjai villognak a szobába zárt sötétségre,
talán olvasni hívnának vakuló reménnyel.
Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről.
Nem mondja kisded síri jel:
E zugban porlik tested el.
És jól van az, mert így a sír,
Amelyen egy hon népe sír
Eltelt újabb száz év. Madách születésének kétszázadik évfordulóján elgondolkodhatunk, most hol tartunk. Milyen eszmecserét, vitát folytatna Ádám és Lucifer, ha körutat tennének jelenünkben? Hullahegy, háború, vér, nyomor, fogalmaz Ádám. Ismét. Sötétség, hideg, otthontalanság, tehetnénk hozzá. Talán sosem volt ennyi kérdés, várakozás, remény bennünk, mint most, a Madách bicentenárium évébe lépve.
már számtalanszor láttam,
de verset még nem ihletett.
a kertünk, a kerítések, a felhők,
a többi udvar, a többi lakos
annyira lassan változik, mint anyu arca.
a halhatatlanság a hold alatt az est
amikor valaki újra verset ír
a csillaggombos esőkabátról
vagy egy raktárépület rímképletéről
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Semmit sem álmodott. A hajnali didergésben öreges fürgeséggel igyekezett a másik falu felé. A falu szélén rátalált a füstös táblára: Pirka János kovácsműhelye. Türelmesen megvárta, amíg előjött a mester. Zavart dadogással mutogatta botját. Egy kicsit bele is pirult.
Az alább olvasható (tárca)novella 1920. január 3-án jelent meg az Esti Újságban. Egy alig huszonkét éves fiatalember, Fábry Zoltán követte el Stószon, aki az első világháború borzalmaival és sebeivel „felvértezve” készült a még mindig csak előtte álló nagybetűs Életre. Egy általa létrehozott műfaj, az emberirodalom megvalósítására, amely már nem tűri el a szépirodalmat, hiszen Rudolf Pannvitzcal hirdeti: „A kritika az igazság keresése.”
Leparkolok a ház előtt, párom üdvözöl minket. A vendég rögtön szabadkozik, pár szóban elmondja a történteket, s egy üveg száraz vörösbort nyújt át neki. Míg a férfiak beszélgetnek, gyorsan elrendezem a vendégszobát, amely a hálónk mellett van. Kikészítem az ágyneműt, fürdőlepedőt. Közben ezek bort nyitottak, letegeződtek, rám vártak.
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A kintről beszűrődő éles zaj ellenére váratlanul elönt a fáradtság, úgy érzem, akár el is tudnék aludni, pedig ilyenkor az adrenalin mindig pörget. Remegő kézzel bámulok ki a fejemből, miközben végiggondolom a stratégiát – nincs értelme húzni az időt, agresszívan kell támadnom. Már az első ellenfelem is jóval tapasztaltabb és technikásabb. Nem ugranak be viszont a kombók, amiket az edzővel beszéltünk át. Hiába agyalok, semmi. Biztos a stressz.
Gyerekkorában Tom és Jerry voltak Noel példaképei. Imádta, ahogy egymást kergetve mindent felforgattak maguk körül. Egyszer az egyik epizód olyannyira megihlette, hogy kipróbálta, vajon tényleg lehete a konyhából korcsolyapályát csinálni. Elszomorította a decemberi hó és hideg hiánya, így amikor a szülei a tévé sápadt fényében sütkérezve kertes házról álmodtak, felcsavarta a morzsákkal teli szőnyeget, majd két vödör vizet öntött a padlóra. Kitárta a fagyasztó ajtaját, aztán elégedetten végiglopózott a sötét folyosón, és bebújt a takarója alá.
Nem szeretem, ha télen
már délután sötét van.
Ne félj, karácsony után majd
kezdenek hosszabbodni a
a nappalok, magyarázza a nagyi.
– Írjál már! – böki az oldalamba az ujját. Épp a fájós bordámnál. Felszisszenek.
– Normális vagy? Múzsa, nem múzsa, istenemre mondom, nem állok jót magamért!
És ő csak kuncogva lóbálja a lábát a szekrény tetejéről. „Egyszer úgyis elkapom.”
– Nem tudsz! – olvassa gondolataimat. – Mi lenne veled nélkülem? Ki súgná neked a jobbnál jobb gondolatokat?
Körbe-körbe a holnapok elől menekülve
Egy hosszú álomból ébredsz majd örökre
Kormánya vesztett hajódon minden kötél elszakadt
Az őrjöngő tengeren vitorlád tépett rongydarab
Petőfinek a régi várak, várromok iránti érdeklődését több verse is tanúsítja (Salgó; Szécsi Mária; A munkácsi várban; Vajdahunyadon stb.), és több kirándulásának is egyegy középkori rom felkeresése volt a célja. Sáros várának az eperjesi hetek alatt történt felkereséséről már volt szó. Egy későbbi elbeszélő költemény előkészítésének is felfogható az a Tompa Mihállyal közös murányi kirándulás, amelyről a Kerényi Frigyeshez intézett Úti levelekben szól 1847. július 6-án.
Számoltam a talpfákat,
Megpróbáltam kettesével lépni rajtuk.
Az átkelő csíkja kevés volt nekem és túl fehér,
A térkő túl sok, túl merev,
Megszámlálhatatlan.
Zsapka Attila gyerekkorától kezdve gitáros-énekesnek készült. 1989-ben unokatestvérével, Zsapka Zsolttal megalapították a máig aktív Kor-Zár verséneklő együttest azzal a céllal, hogy rendszeresen fel tudjanak lépni a felvidéki magyar tanítási nyelvű iskolákban, ezzel is népszerűsítve az énekelt vers műfaját a diákság körében.
Arra jutottam, ha nincs mumus, akkor minden rendben,
szépen elalszunk a cicával ketten.
Ha van mumus, és a macska legyőzi nekem,
A drága állatot majd simivel s nasival kényeztetem.
A kétezres évek elejétől Tolkien munkássága A Gyűrűk Ura filmeknek köszönhetően a virágkorát éli. A sikeres filmtrilógiát követően a rendező, Peter Jackson úgy gondolta, eljött az ideje elkészíteni Középfölde mitológiájának másik adaptációját is. Így A hobbit című (mese)regényből újabb filmtrilógia készült, amely egyébként előzménye is A Gyűrűk Ura történeteknek. Bár ez utóbbi filmek már kritikai szempontból nem kaptak akkora figyelmet, mint elődei, ekkorra már a hollywoodi gépezet beindult. 2017-ben az Amazon felvásárolta a megfilmesítési jogokat.
Világ akartál lenni.
Az, aki a tükröt összezúzza,
s tesz-vesz boldogan,
jár-kel önfeledten
a gyógyító csodában,
a törékeny mindenhatóságban.
Cikksorozatunk előző részében már szó esett arról a sajógömöri helyi mondáról, miszerint Petőfi ottjárta után többé nem csukták be a Szentiványiak kastélyának kapuját. Egy másik történet szerint 1847 nyarán, amikor útban Koltó felé a költő az akkortájt Bején lelkészkedő írótársát meglátogatta, Tompa és Petőfi a Szentiványi család ottani kastélyában vendégeskedett. A kastély az országút mentén megviselt állapotban, de még manapság is áll, ellenben a református paplakot azóta lebontották.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.
Amikor a cirkusz odébbáll,
még napokig ott marad a szaga,
kikopott fű, néhol gázolaj égette folt,
a kamionnak csöpögött az üzemanyaga.
Mondd, apa, miért kiabálsz? Szeretetből teszed, igaz? Hogy megtanuljam egyedül megoldani a problémáimat, hiszen te sosem akarsz nekem rosszat. Szeretetből küldesz vissza a szobámba, hogy erősebb legyek? Hogyha más elutasít, azt emelt fővel viseljem? Amikor nem sikerül a süti, akkor is azért kiabálsz, hogy jobb legyek, ugye?
Petőcz András legújabb, A látogatás emléke című kötete egy személyes hangvételű, több ciklusból álló nagyvárosi napló. A kötet alaphangulatát a prológusnak is beillő A folyó felett, a magasban című vers adja meg, melyben a költő az éjszaka közepén lakása ablakából vizslatja a várost s a Dunát, miközben a folyó mindent elsodró lendületéről, elemi erejéről mereng.
A fölöttem lakóval annak idején én sem tudtam soha zöld ágra vergődni. (Ez a panelházak egyik legnagyobb átka.) Fiatal, züllött férfi, aki folyton részegnek tűnt, ezért nem is sikerült szót érteni vele. Tudtommal jelenleg szolgálatát teljesíti, valahol a fronton van, és kétséges, hogy egyáltalán visszatér-e. Mindenesetre keresnem kellett valakit, aki rendbe szedi a beázott konyhát.
Az Ybl Miklós-díjas Csernyus Lőrinc építész, művészeti szakíró, Makovecz Imre tanítványa, a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíjában részesült a Dubaji Világkiállításra létrehozott kiemelkedő jelentőségű épületéért, és az elmúlt két évben az építőművészet területén végzett művészetelméleti, valamint közösségépítő munkájáért. A 2021. október 1-jén nyílt Dubaji Világkiállítás az első alkalom volt, hogy az expót a Közel-Keleten rendezték meg.
Tizenkét esztendőnk hatalom. Az Újnyugat Irodalmi Kör 12 éve, ha tetszik, ha nem, a (szellemi) szabadság erejét példázza. Hiszen a Nyugat Plusz irodalmi folyóirat oly’ időkben lett a túlélés szimbóluma, amikor a pályázatokat a (végtelen) játéktér, a (füves) pálya helyett gyakran (a műfüves borításhoz szokott) örök cserék, cserediákok és taccsbírók bírálták/bírálják el, amikor a nem-írók írnak többet, amikor leghangosabban a nem-gondolkodók elmélkednek, mikor a sokadrangköltők szülik-szarják-ontják a daktilusokat. A díjakat pedig adják-veszik. Kisajátítják. Kiköltik.
A szúrós tekintetű Ferikének
süni a jele az óvodában,
Annának, a szerelmének
meg a kaktusz.
A macska néha még visszajön
a nyári portyák után,
felpúpozott háttal hozzám dől,
aztán elugrik eszelős nyávogással.
Köztudott tény, hogy a felvidéki magyarok gyerekkortól tanulják a szlovák nyelvet. Az azonban érdekesség, hogy a közös múlt miatt a cseh nyelv is hellyel-közzel része az életünknek. Ha máshogy nem is, a tévéből. Például követhetjük azokat a filmeket, amelyeket minden karácsonykor műsorra tűznek a szlovák adókon. A cseh mesefilmeknek komoly hagyományuk van, de immár nemzeti hősükről készített történelmi dráma is akad északnyugati szomszédaink repertoárjában.
Egyszer csönd lesz,
s nem mindegy, milyen,
a csönd is lehet unalmas,
az ember, aki addig fél, amíg él,
csak mereng.
Ahogy az idő múlik, úgy kopnak az emlékek, egyre kevesebb virág és mécses kerül a horpadó sírokra. Még a nagyapák sírját felkeressük, de a déd- vagy ükapáké már a gaztól sem tisztul meg, az egykori sírfeliratokat belepi a moha.
A lenyugvó nap utolsó sugarai bevilágították a termet. A nikotintól megsárgult falak körbeölelték, magukba zárva a múltat. A bútorokon megtelepült vastag por fehéren viszonozta a beáradó fényt. Még így is szépen kirajzolódtak a rajtuk sorakozó faragott mintázatok. Néhol a lámpák egyhangúan csüngtek alá, a többi a földön hevert összetörve. A bárpult hátul a sarokban húzódott meg, türelmesen várva a soha meg nem érkező vendégeket. Egy-két felborult szék és a padlón szétszórt pohárdarabok őrizték emlékét az utolsó dulakodásnak.
kifordul utánuk a csend
az ajtók száján
kifordul utánuk
a küszöb a kapu
és a sötét kapubálvány
Tűnődöm a képen, s már megint az ismerős bosszúságot érzem, a türelmetlenséget, a piciny haragot: hol vagy, Gyula bácsi, miért hallgatsz? Haragról beszéltem, igen, mert fiatalon, nagyképűen szólva amolyan „pályakezdő” éveimben, s később is, ha szóba került, mindig ingerültséget éreztem iránta. A türelmetlenség által táplált haragot. Legyen észak-fok, idegenség, vagy legyen sarkcsillag, legyen ő maga a cél, de olyan, amelybe nem férkőzhet be egyetlen fölösleges betű sem…
Ádám bíró útja naponta elvezetett az akasztófa alatt. A kopasz magaslaton fenyegetve álltak a bitók; erős vaskampók rozsdásodtak a fákon, és fekete dögmadarak keringtek széles szárnyalással a domb fölött. A város népe rettegve kerülte a vesztőhely táját, csak Ádám bíró rótta félelem nélkül a domb alatt kanyargó kövecses utat.
A nagyszombati polgári értelmiségi zsidó családból származó Egri (Eisler) Viktor megjárt két világháborút. Az elsőt még mind a hat fivérével együtt túlélte, a másodikat már csak ő maga. Két háború után kellett a semmiből újrakezdenie az életét, ahogy úttörő szerepet vállalt a szlovenszkói magyar irodalom első és harmadik nemzedékének elindításában is.
Fogtam a telefont, felhívtam anyámat, aki hozott ebédet és elvitte a mosnivalót. Én meg elszívtam egy szivart az emlékedre a teraszon. Javadra váljék, azt kényelmesen berendezted. Aztán szóltam Sanyinak, a haveromnak, akit ki nem állhatsz. Szerinted egy tróger. Szerintem meg jó vele lógni. Szóval Sanyi jött, mert volt ingyen kaja, meg már te sem vagy itt. Később jött még pár srác, gyorsan terjedt a híre, hogy elhagytál. Elhúztunk biliárdozni.
külön világot alkotok magam
meleg méhedtől elválva, Anyám
karodban, mely álomba ringat át
sarjadok és őrzöm óvó szavad
A tányér nem érez ízeket,
a csokiganache igényli a törődést,
a kurkumának paprika íze van.
Itt mindennek jónak kéne lennie.
Lemegyek borért.
Addig nyiss fel egy újabbat.
Sokáig növesztette az orgonabokor azt a vastag ágat, mely egy ponton két teljesen egyforma vékonyabb ágra válik szét szép szimmetrikusan. Mintha tényleg arra teremtették volna, hogy az én parittyám legyen belőle. Nekünk nagyapámmal így nem is kellett sokáig keresnünk az ág- és levélrengetegben, mert szinte mutatta magát. Nagyapám kérges kezei gyorsan és fájdalommentesen dolgoztak.
Napraforgóvár királya türelmetlenül sétálgatott fel-alá az Ezüstszirom Palotában. Marwát, a jóságos boszorkányt várta. Szépséges leánya, Emília ugyanis hetek óta semmi mást nem volt hajlandó enni, mint gránátalmamagot. Az öreg király aggodalma napról napra nőtt, míg tündérszép leánya egyre csak fogyott, s mást sem csinált, mint egy aranyhintón érkező csodaszép tekintetű hercegről álmodozott.
Öt napot töltöttem Káposztafalván,
szlovák nevén Hrabušicében,
Rozsnyótól nem messze északra,
ahol a Hernád áttör a hegyek közt
Zsille Gábor nemrég megjelent Tranzit Felvidék című új verseskötete érdekes vállalkozás, amelyben sajátos módon párosul az útleírás és a személyes napló műfaja. Noha Budapesten született, a József Attila-díjas költőt, műfordítót különleges kapcsolat fűzi a Felvidékhez. Gyökerei egészen a galántai járásbéli Nemeskajalig vezetnek, a család a lakosságcsere után került Magyarországra.
oly mindegy már, hisz
elfeledkezett rólunk a történelem.
ezt a tábort már senki sem szabadítja fel,
ide többé senki se jön vissza.
A mostani világ már nem kedvez a hosszú műfajnak, mindenki siet, rohan, nincs idő olvasásra, az internetes felületeken is félbehagyjuk a hosszú cikkeket. Valami fura erő rá akar szoktatni bennünket arra, hogy ne olvassunk. Még jó, hogy mi elszántan ellenállunk!
Trudi a gyermekkorára emlékezett. Elmondta, hogy gyakran eszébe jut egy emlék – talán három- vagy négyéves korából. Édesanyjának a járási székhelyre kellett bemennie, nagyobb gyermekeit reggel elkészítette az iskolába, de mivel a legkisebbet nem volt kire hagynia, magával vitte. Akkoriban, néhány évvel a háború után már rendszeres – habár nem éppen sűrű – buszjáratok biztosították a közlekedést.
A költő, ha befejezi a verset,
valójában kisétál belőle,
de az ajtó becsapódik,
kilincs pedig csak belül van.
Végre sikerült ágyba parancsolnom a gyereket. Elég nyűgös volt a kinti csetepaté miatt, szerintem még túl fiatal ahhoz, hogy éjszaka odakint flangáljon édességet kunyerálva. Nálunk ez amúgy sem divat, mi a halottak napján egészen másképp szoktunk emlékezni.
Az alig látható holdat félig takarja
egy nyárfa, elmélkedve az áldozatról.
Az éjszakát kegyetlen szagok hirdetik,
láthatatlan lények folynak a boltozatról.
A község központjában 1912 óta áll a mondaszövegben is említett szobor, Holló Barnabás Mátyás-szobra, az egyetlen olyan köztéri szobor a világon, amely kapával a kezében ábrázol egy uralkodót. Ezt ugyan Petőfi még nem láthatta, és lehetséges, hogy a mondát sem mesélték el neki, máskülönben több más felvidéki történeti mondához hasonlóan ezt is feljegyezte volna útirajza lapjain.
Oláh Gábor (1881–1942) költő volt, író, irodalomtörténész, kora jó tollú és termékeny alkotója, Ady kortársa és bizonyos értelemben vetélytársa is, aki előtt számos lehetőség nyitva állt, ám élni azok egyikével sem tudott olyan mértékben, amilyenre tehetsége szerint hivatott lehetett volna. (Féja Géza az Egy magyar torzó címet adta egyik, róla szóló esszéjének – joggal.)
és úgy recseg a réttől messzebb a fasor
hogy sorra fásul vele a világ egy-egy
megmaradt darabja
a rabja befedi a semmit – élő boltozatot
Sétálok őszi fák alatt,
hol Isten csöndje fészkel –
az örömtől szívem megszakad,
s megtelik édes mézzel.
Jakubecz Márta a keresztény irodalom jeles képviselője. Publicisztikai írásai főleg a Reményben, a Katedrában, a Pedagógusfórumban, antológiákban és a budapesti Új Ember magazinban jelennek, jelentek meg.
Vajdaságban, Bácskossuthfalván születtem, egy színmagyar faluban, ahol csak a rendőr volt szerb. A falubeliek főleg mezőgazdasággal foglalkoztak, a derék parasztemberek jelentős állattartással. A vezetőség próbálkozott kisebb-nagyobb ipar (gurigagyár, cérnagyár, láncgyár, konzervgyár, paprikamalom stb.) létrehozásával, de ezek nem voltak életképesek, és mára csak a láncgyár létezik.
az idegen városban
az idegen csillagok
az idegen egeken
maguk elé néznek
a hegy felé menjenek
hol ritkulnak már a fák
föl arra (mutatja) ott
kezd egy kis ösvény
innen nem látja jól de
(mutatja) mutatom
Petőfi 1845. május 26-án, a reggeli órákban érkezett Rimaszombatba. Első dolga volt két helybeli ismerősét, Széplaky Lajos szolgabírót és Huszt János ügyvédet megkeresni. Huszt kisnemesi házánál kapott szállást. E május végi napokban Gömör nemesi rendű társadalma éppen a vármegyei tisztújítás lázában égett, amelyről Tornalja környékén a költő is szemléletes benyomást nyert két kortescsapattal is találkozva. Minderről szarkasztikus sorokban az Úti jegyzetek lapjain is említést tett.
– Ne hagyd el magad! – folytatta a lánya. – Látom én, mi a helyzet. Már a könyvek is untatnak, mindig egykedvűnek látszol. Változtatnod kell! Ismét írhatnál pár nyelvművelő cikket, az talán feldobna.
Mit válaszoljon erre? Amilyen élvezettel írta egykor azokat a cikkeket – még a rádióban is felolvastak belőlük, akkora volt a siker –, olyannyira hidegen hagyja most a lapok hasábjain előforduló egy-egy hibás szókapcsolat, eltévedt jelző, nyakatekert mondatszerkesztés meg miegymás…
A 120 éve Rajecen/Nagymihályon (?) magyar nyelvű zsidó családban született Szenes Erzsi 21 évesen adja ki első verseskötetét, s élete első évtizedeiben éli a nagyvilági, emancipált nők viharos, szerelemdúlta életét, bejárja fél Európát, s több lapnak is rendszeres munkatársa. A Kassai Napló, a Magyar Újság és a Prágai Magyar Hírlap közli az írásait, úti élménybeszámolóit, s természetesen a verseit. A Selyemgombolyag után négy évvel szintén Kassán jelenik meg második kötete, a Fehér kendő, míg a harmadik kötetét már Budapesten adja ki.
Olyan nagyon fáradt vagyok, hogy olvasni sem tudok napok óta, a könyv kiesik a kezemből. Idegileg egészen tönkre vagyok, vannak órák, mikor idegösszeroppanástól félek. Lehet, hogy a nagy hideg is hozzájárul a rossz idegállapothoz. Mindig is rosszul bírtam idegileg a hideget. Még csak ez hiányzott nekünk, ez a kemény tél!
Egy rozoga sörpadon ültek és úgy várták a hamburger menüt, ahogy a megváltót szokás. Ez idő alatt megittak két liter limonádét, amit ott helyben ki is izzadtak. Geri, a tornatanár és Csilla, a rajztanár mindent együtt csináltak, amióta Geri az első osztályban megverte osztálytársát, amiért az rágót ragasztott Csilla hajába.
– Ha még egy délelőttöt krepp-papírok vagdosásával kellene töltenem, beleugranék a büfé fritőzébe – jegyezte meg Geri, mire Csilla felhorkantott.
Sziszifuszi munkának tűnik Tóth László vállalkozása. Pár éve elkezdte fölleltározni, számadó-kötetekbe gyűjteni életműve eddig jobban s általa kevésbé preferált szeleteit; s most, a fülszöveg szerint, „prózai-drámai” írásait szerkesztette egybe. Jól tette. Hanem, s lehet ez az én vétkem, de árgus kereséssel sem leltem ama prózára, ami határozottan elválasztható lenne lírikus alkatától, a gondolatszőttesekből álló szó- s szövegkárpittól. Attól, ami – ő.