A prózakötet címében szereplő senki földje mindössze néhány négyzetméternyi terület: „a Tisza melletti töltés aljában egy nyári út fut, mely egyszer csak ok nélkül megtörik, majd öt vagy hat méter után szelíden visszakanyarodik, hogy zavartalanul haladjon tovább, mintha mi sem történt volna”. A kanyar haszontalansága, hiábavalósága egész gondolatsort indít el az íróban, s amikor húsz év múlva előveszi az ott készült fotográfiákat, és meglátja a kitérő értelmét, konstatálja, hogy a ma embere gyakran nem veszi észre a nyilvánvalót.
A rendelkezésemre álló források szerint a Douglas Preston – Lincoln Child szerzőpáros eddig húsz regényt írt, amelyeknek Aloysius Pendergast, a Szövetségi Nyomozó Iroda különc, különleges ügynöke a főszereplője, és ezek mindegyikét magyarul is olvashatjuk. A sorozat tizenhetedik kötete akadt most a kezembe, de nem az FBI különleges ügynökének személye miatt olvastam, hanem mert a Preston–Child szerzőpáros együtt és külön-külön is remek történeteket fundál ki.
A könyv megjelenésének több előzménye van. A csatorna, amelyről az iskolában DTD-csatorna néven tanultunk, mindenki számára természetes folyamnak tűnik. Pedig nem az. Ember alkotta műtárgy. Kiss József (1748–1813) nem idevalósi, nem vajdasági, hanem a bécsi udvar részéről Bácskába, pontosabban Apatinba konkrét feladattal ide helyezett hadmérnök. Honnan az összefüggés?
Kíváncsiság és mesélőkedv. Ma is ez jellemzi az immár 75 éves Bordás Győzőt. Rögzültek benne a gyermekkorában a szülei verbászi virágkertészetében egy-egy virágcsokor vagy koszorú megrendelésekor hallott történetek, amelyekben múlt és jelen is szerepet kapott, emberi sorsok, tragédiák bontakoztak ki. A szomszédban, Pechán Béláéknál a képzőművészet iránt ébredt fel egy életen át tartó szenvedéllyel az érdeklődése. Szirmai Károly író figyelt fel a gimnazista Bordás Győző első szárnypróbálgatásaira, mesélt neki a vajdasági magyar irodalmi élet múltjáról.
Király Anikó első regénye, a Strand, papucs, szerelem 2018-as megjelenése óta minden évben megörvendezteti egyre népesebb olvasótáborát egy-egy újabb, főként a mai kamaszok életére reflektáló, humoros, melegszívű ifjúsági regénnyel. A fiatal, feketenyéki származású írónő (aki egyébként illusztrátorként is tevékenykedik) legújabb, A balatoni sellő című kalandos meseregényét most is olyan, számára kedves témák inspirálták, mint a balatoni környezet és a varázslatos nyári hangulat.
Grendel Lajosról azt gondoltam, hogy megtestesíti a megvesszőzött kisebbségi/nemzetiségi írót. Azaz nem felvidéki magyar íróként jellemezzük, így egybe, vesszők nélkül, hanem magyar, író, nemzetiségi. Így, vesszőkkel, felsorolva a jellemzőit. Egyformán elismerte és ismerte a többségi, esetünkben a szlovák kulturális közösség, ahogy az anyaországi, a magyarországi kánon is magáénak tartja. Olyannyira, hogy a gimnáziumok számára készült irdalom tankönyvekben a határon túli magyar irodalmat tárgyaló fejezetben a szlovákiai magyar prózát ő képviseli.
Van egy magyar író, Száraz Miklós György, többek között Az Ezüst Macska, a Lovak a ködben, az Apám darabokban című kitűnő prózai művek szerzője, akit én csak „mai kódexírónak” nevezek. Természetesen nem kódexet másol, hanem albumokat, művelődéstörténeti képeskönyveket ír és állít össze: Írd fel házad kapujára…, Cigányok, Fájó Trianon, Erdély csodái, Várak, Székelyek, Csodás Magyarország. Tavaly jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában a Duna. Mítoszok Dunája – A Duna mítosza – A vízen föl és
Négy sorkatona szemszögéből, élethelyzetéből, állapotrajzából tárulnak elénk a katonaéletet bemutató eseménysorok. Négy különböző mentalitású és nemzetiségű kiskatona, a szerb Jovan, a román Mircea, a magyar Samu és a szász Hansi kiszolgáltatott élethelyzete és a romániai rendszerváltó események határozzák meg (katona) sorsukat. A kelet-európai forradalmak közül a romániai volt a legvérengzőbb a temesvári utcai harcokkal, Tőkés László politikai szerepvállalásával, s a romániai diktatúra szilárdságát és kiterjedt besúgórendszerét jelképező titkosrendőrségével. Persze nem ezek kerülnek a narráció
Réz Andrásról mindig is tudtam, hogy remek filmesztéta, s Válogatott szorongásaim című kötete olvasásakor meg is bizonyosodtam róla, hogy az átlagosnál jobban odafigyel a világra, amelyben élünk. Arra, hogy átlagon felüli fantáziával van megáldva, a Linda tévésorozat forgatókönyvénél nem is kell jobb példa. Legújabb könyvét viszont nem igazán tudom hova tenni.
A Szlovákiai magyar szép irodalom a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának (SZMÍT) évről évre megjelenő antológiája az idén is reprezentatív látképét adja a felvidéki magyar irodalomnak. A 250 oldalas könyv harmincegy kortárs szerzőt számlál. Az alkotók neve nem csupán a Felvidéken csenghet ismerősen, hanem Magyarországon is: a legtöbbjük számos könyvvel, műfordítással, publicisztikával, díjjal rendelkezik, így nem túlzás azt mondanunk, hogy állandó oszlopai ők a felvidéki magyar irodalomnak, egyúttal ápolói, életben tartói is.
Mindig örömmel tölt el, amikor különböző sajtótermékek címsorai egyöntetűen magasztaló jelzőkkel hivatkoznak egy elsőfilmes magyar rendező debütálására – méghozzá nem érdemtelenül. Szerencsére nem ritka ez a jelenség, gondoljunk csak olyan közelmúltbeli alkotásokra, mint az előző lapszámban bemutatott Zanox – Kockázatok és mellékhatások, vagy a ma már kultfilmnek számító Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, nem beszélve az Oscar-díjas Saul fiáról.
Sandra Cisneros spanyol–amerikai írónő, a kortárs amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakja. Írásai az úgynevezett chicanas, azaz a Chicago térségében élő spanyol nők életéről szóló művek hagyományába tartoznak. 2019-ben elnyerte a magas presztízsű PEN/Nabokov irodalmi díjat, a teljesítményét úgy jellemezték, mint az amerikai irodalom kontinensen túli kiterjesztése, amivel hatást gyakorol a nemzetközi irodalom világára. De miről ír Cisneros? Arról, amiről a legjobban tud: az életéről. A Mangó utcai ház (1983) az első és legismertebb könyve, amelyben Cisneros először hallatta saját írói hangját.
Az ókori görög filozófus, Empedoklész négy elem: a víz, a levegő, a tűz és a föld keveredéséből tételezte a világmindenséget. Ezek közül a víznek mindig is jól meghatározott szerepe volt a filozófiai gondolkodásban. A víz látványa, a hullámok hangja hatást gyakorol; talán az sem véletlen, hogy tenger mellett élt és alkotott a legtöbb ókori filozófus.
Jo Nesbø norvég író, zenész, szövegíró, közgazdász, egykori ígéretes labdarúgó. Öt elbeszélést – terjedelmüket tekintve inkább kisregényt vagy regényt – tartalmazó kötetét az Animus Kiadó jelentette meg a Skandináv krimik sorozatában, alig egy évvel a norvég kiadást követően, Sulyok Viktória fordításában. Talány, hogy miért került ebbe a sorozatba, hiszen nem skandináv, hanem inkább amerikai hangulatú, és nem is krimi.
Évekkel ezelőtt egy bemutató során lehetőségem nyílt arra, hogy a kezemben tartsak nagyjából egy liter higanyt. Körülbelül tizenhárom kilogrammot nyomott. Leírva talán nem annyira mellbevágó, mekkora a súlya ennek az anyagnak a térfogatához képest, tehát mekkora a fajsúlya vagy sűrűsége, de élőben még azok is megdöbbentek, akiknek előre szóltak.
Március elején mutatták be a mozikban a Hadik című új magyar történelmi kalandfilmet. Bár sokan fenntartásokkal viseltetnek a magyar történelmi filmekkel szemben, sőt tartanak az unalomtól, ennél az alkotásnál érdemes amúgy huszárosan összeszedni a bátorságot és megnézni. A jutalom egy meglepően szórakoztató, élvezetes filmélmény lesz.
George Friedman e művében az USA történelméből, korábbi társadalmi és gazdasági ciklusok természetének részletes elemzéséből állít fel egy prognózist az Amerikai Egyesült Államok következő éveire nézve. De mégis miért lehet érdekes az európai olvasók számára egy tengerentúli világról szóló könyv?
A gyermek- és ifjúsági irodalom valamilyen oknál fogva kezdetektől mostohagyermeke a felvidéki magyar irodalomnak. Természetesen vannak szerzők, akiknek munkásságában megtaláljuk a gyermekirodalomba sorolható köteteket: Zs. Nagy Lajos, Tóth Elemér, Fellinger Károly. (A felsorolás igencsak véletlenszerű!) Kérdés számomra, hogy a gyermekirodalom valóban csak gyermekek, kisiskolások számára készüljön-e?
Az Angliában született, Amerikában élő Lee Child regényírónak eddig huszonöt könyve jelent meg magyarul a General Press kiadó gondozásában. A Lángoló sivatag sorrendben az ötödik Jack Reacher-krimi.
Jack Reacher a regényíró állandó hőse, nagydarab, csaknem két méter magas, 120 kilós, folyamatosan mozgásban lévő fickó, rendkívül intelligens, kiemelkedő igazságérzetű, aki, mint egy hajdani vadnyugati hős, nem öl meg senkit, aki nem érdemli meg. Ráadásul minduntalan bajba keveredik, oly mód, hogy valakinek segít kilábalni a bajból.
A civilizált ember állandó értékválság és értékváltság dilemmájában él. Hogy hová tesszük azt a határvonalat, amikor ez kritikussá vált, nehezen eldönthető; erre itt – Hogya György munkájáról szólva – kísérletet sem teszek. Kellene és lehetne, rövid esszéit olvasva majd mindegyik erre utaló „felhívás keringőre”, de hát e helyt csak röviden szólhatok.
Dr. Németh Ferenc forráskutatáson alapuló monográfiája a Symposion folyóirat első nemzedékének az Ifjúság című laphoz kötődő indulását dolgozza fel. A kötet az Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kara gondozásában jelent meg.
Figyelemre méltó könyvet adott közre a csíkszeredai Gutenberg Kiadó Ragyog a mindenség címmel: olyan erdélyi gyermekvers-antológiát, amelyben huszonnégy kortárs költő csaknem kétszáz verséhez tizennégy Erdélyben alkotó képzőművész készített illusztrációkat, a Kaláka együttes pedig megzenésített e gazdag gyűjteményből huszonnégy verset, s a CD-re került hanganyag is része a kiadványnak.
Petri György a posztmodern irodalom egyik legnagyobb magyar költője. Így sietünk meghatározni őt – még akkor is az volt, ha tiltakozott ez ellen a behatárolás ellen. Egy költészetében és életszemléletében egyaránt modern, laza ember, feszültségmentesen innovatív. Ő maga így foglalja ezt össze:
– Rendszeresen súlyzóztál otthon?
– Kérlek szépen, én a versíráson kívül semmit nem csináltam rendszeresen. Mindig mindenbe belefogtam, aztán abbahagytam.
Az Osiris Irodalomtörténet – Tanulmányok című sorozat legújabb darabja a 2023 februárjában megjelent Kemény Zsigmond emlékezete című kötet, amely váratlan megjelenésként is meghatározható, mivel az említett irodalomtörténeti sorozat elsősorban olyan szerzőket tárgyal, akiknek a magyar nyelvterületen kultuszuk van. Kemény Zsigmond nem tartozik közéjük, neve sokak számára ismeretlenül cseng, alakjáról megfeledkeztek, szépirodalmi tevékenységét legfeljebb csak az említés szintén tárgyalják a mai irodalomtankönyvek.
Év elején jelent meg Fellinger Károly legújabb, Bumeráng című verseskötete, mely lényegében egy dupla évfordulót hivatott ünnepelni. Ez a költő 60. verseskötete, amelynek apropója egyben 60. születésnapja is. Az ember ennyi idős korára már annyi mindent látott, s olyan élettapasztalattal bír, hogy olykor nehéz azt szavakba önteni, költői képekbe csomagolni. Fellinger Károly pedig feltehetően úgy gondolta, nem is kell bevonni mázzal azt, ami megtörtént, s ami nyilvánvaló. Ez a dolog pedig maga az élet.
Douglas Preston és írótársa, Lincoln Child, akár közösen, akár külön-külön írnak, szem előtt tartják a tudomány kortárs eredményeit, valamint az emberiségnek a tudományba vetett hitét, a felfedezésekre kiterjesztett igényét. Nem csupán a megmagyarázhatatlan dolgok értelmét fürkésző szándékot, hanem például a mesterséges intelligencia gyakorlati felhasználásának módozatai felé irányuló kíváncsiságot is igyekeznek kielégíteni, vagy éppen a részecskegyorsítás elméletén és gyakorlatán át próbálják megismerni a világegyetem keletkezésének módját, ezenfelül többek közt
Nem is lehetne találóbb mottót keresni Szondy-Adorján György új kötetéhez, különösen, hogy a kötetzáró Kedves Barátom című vers Catullus jól ismert sorait idézi emlékezetünkbe: „szeretni vagy inkább gyűlölni”, teszi fel a kérdést Szondy is, sőt, egyik vers erős állítása szerint „amit gyűlölök, azt cselekszem”. Igaz, nem sok kérdéssel találkozunk a kötetben, és különösen nem ilyen direkt módon.
Hányszor szajkózták a rútak, a tehetségtelenek, a jellemtelenek, a posztmodernek: Petőfi elavult, túlértékelt, istállószagú, pátoszos, gyerekes, és a többi. Nemrég olvastam egy célirányos, minimalista összegzést, miszerint Petőfi a mai popgeneráció számára is tud muníciót szolgáltatni, ráadásul mindenkinek máshogy. Jobban mondva mindenki azt vesz el belőle, ami neki tetszik (még akkor is, ha a saját mondandója hiányát, vagy felettébb furcsa irányát csomagolja be vele), hiszen az ő életműve maga a bőség kosara.
Milyen a jó kortárs kínai novella? Ugyanolyan, mint az európai vagy a dél-amerikai, hiszen az emberek – akikről szól – mindenütt egyformák: együttérzők, a háttérben meghúzódók, az árral sodródók, a sorsukat a saját kezükbe vevők, főnökösködők, önfeláldozók, kegyetlenek, gonoszkodók, ügyeskedők, kárörvendők – a körülményeiktől, élettapasztalataiktól, jellemüktől függően.
Piszke papa furmányos figura, aki önmagáról nem árul el semmit, inkognitóban mesélget. Ha úgy tartja kedve, visszanyúl az állatmesék hagyományához, ugyanakkor történeteiben a mai kort jeleníti meg. Meséinek logikája sajátos, a helyszínük ismeretlen. Nem derül ki, hogy tundra-e vagy tajga, erdő-e vagy mező, hegyvidék vagy tengerpart, az összefüggő történetek ugyanis kicsit itt is játszódnak, meg ott is.
Koncentráció című új kötetében Szálinger Balázs több verset is ír egy sokunk számára kedves irodalmi szereplőnek, Mikes Kelemennek, hogy a korabeli korhangulat révén világítson rá a jelenkori világunk problémáira, főként az elmagányosodásra és az elidegenedésre. Ezekhez a témákhoz Szálinger igazi poétikai nyelvet talál, ami alatt azt értem, hogy a kötet olvasásakor az a rég nem tapasztalt benyomásunk lehet, hogy igazi, klasszikus értelemben vett verseket olvasunk.
A tavalyi évben jelent meg Zalán Tibor József Attila-díjas magyar költő, író, drámaíró legújabb kötete, az Istenek az árokparton, amely egyszerre korrajz és önéletírás, s valahol egyik sem. Az író szerint műfajtalan könyv, egy sajátos vállalkozás, amelyben olyan rövidprózai műfajok és írások kereszteződnek, mint a tárca, az egyperces novella, a lírai önvallomás vagy épp a kisesszé. A kötetbe válogatott szövegek jelentős része a Napút folyóiratban jelent meg, többségükben önéletrajzi ihletésűek, időben pedig közel negyven évet ölelnek fel.
A trilógia harmadik darabjának elkészülte a Janust követő Galeotto után három esztendőt vett igénybe.
Egy, a halálos ágyán az életére visszapillantó ember és király monológjával kezdődik a történet. Már itt látszik, hogy – folytatván a korábbi gyakorlatot – most sincs szó a korabeli nyelvezet használatáról; jelenkorunk nyelvén szól a mű főhőse, ezzel is erősítvén azt az írói szándékot, hogy a történelem gyakran ürügy a jelen igazságainak kimondására. Egy fontos dolgot máris kiemelhetünk: a király magányosságát ebben a végső helyzetben. Egyébként ez az állapot hasonlít ahhoz, ahogy Nagy Lajos királyt
„A búcsú után nincs szükség a múlt felemlegetésére” (5.) ‒ olvashatjuk Légrádi Gergely legújabb regényének elején. Ennek ellenére kivétel nélkül mindegyik szereplő a múlton töpreng, egészen pontosan azon a múlton, amelyet nem ismernek eléggé, csak feltételezéseik vannak róla. Mindannyian a saját múltjukat szeretnék megismerni, feldolgozni vagy éppen elfelejteni, ki-ki a maga módján: kérdések feltevésével, a ki nem mondott szavak, történetek papírfecnikre való lejegyzetelésével, a múlt sötét árnyainak háttérbe szorításán, elfeledésén munkálkodva.
A Cerkabella Könyvkiadó Macskák Mesés könyve címmel figyelemre méltó válogatást adott közre a macskairodalom színe-javából. Lovász Andrea szerkesztő negyven mesét, verset és regényrészletet gyűjtött ebbe az impozáns kiadványba, amelyben a nagy klasszikusoktól a kortárs alkotásokig sokféle írás kapott helyet. Közös vonásuk, hogy a maguk nemében mindegyik irodalmi bravúr, valamint az azonos központi szereplőjük, azaz főhősük: őfelsége, a macska.
A József Attila-, Híd-, Szirmai-, Herceg- és sok más díjas Lovas Ildikó vajdasági magyar írónő ezúttal egy különös, rendkívül értékes könyvvel örvendeztetett meg bennünket. 2022-ben a Forum kiadásában Szép Amáliák címmel és Cselédregény alcímmel jelent meg tényregénye.
Tavaly ősszel jelent meg Durica Katarina legújabb regénye, Mennyit adtál érte? címmel. Az írónő a maffiagyilkosságok áldozatai és a Brüsszelben dolgoztatott magyar prostituáltak után ismét egy szövevényes és kevésbé ismert világot tár az olvasó elé. Ennek a világnak meddő nők, gyermekre vágyó házaspárok, béranyák és anonim petesejtdonorok a szereplői, akiket ugyanúgy a vágyakozás hajt a hétköznapok során, mint megannyi más embert.
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.
Petőcz András legújabb, A látogatás emléke című kötete egy személyes hangvételű, több ciklusból álló nagyvárosi napló. A kötet alaphangulatát a prológusnak is beillő A folyó felett, a magasban című vers adja meg, melyben a költő az éjszaka közepén lakása ablakából vizslatja a várost s a Dunát, miközben a folyó mindent elsodró lendületéről, elemi erejéről mereng.
Csaknem zavaróan jó címmel bír a verseskötet (Fák Daphnénak), s e zavar éppúgy rejtőzik a cím sokféle értelmezési lehetőségében, mint a kötet sokszínűségében. Dimény H. Árpád előző könyve, a Levelek a szomszéd szobába 2016- ban jelent meg, az elmúlt hat év világosan mutatja, hogy a szerző nem pocsékolta idejét, öt ciklusból álló új könyve már-már verses regénynek is elmenne.
Az Újvidéki Írók Egyesülete (Društvo Novosadskih Književnika) példamutató és biztató tevékenységbe kezdett. 2019-ben Ioan Baba szerbiai és Ivo Munćan romániai író szerkesztésében megjelentette az első Új szellemi hidat Novi Sad – Temišvar címmel, 2020-ban Zdenka Valentová-Belićová szerbiai és Miroslav Demak szlovákiai író szerkesztésében a másodikat Novi Sad – Bratislava címmel, az idén pedig Bordás Győző szerbiai és Vujicsics Marietta magyarországi író, fordító szerkesztésében napvilágot látott a Novi Sad – Budapest válogatás is a Novi duhovni most – Új szellemi
Petőfi Sándor összes verseinek a közzététele során a kiadók mindig is törekedtek a reprezentatív megjelenítésre, mintha Petőfi neve előfeltételezné, avagy megkövetelné a minőséget, a fajsúlyos és elismerést keltő összhatást. Ha megnézzük a korábbi Petőfi-kiadásokat, azt látjuk, hogy személyi, tárgyi és szemléleti követelményeket egyaránt figyelembe kellett venniük a kiadóknak.
Ez a könyv bizonyos értelemben az Ördögvér és vámpírangyal folytatásának is fölfogható. Világlátásában, írói technikájában és stílusában. Az írói pálya gazdagodásának jeleként most azonban még hangsúlyosabb a novellisztika szerepe. Helyenként a drámaiság, helyenként az abszurditás van előtérben. Foglalkoztatja a szabadság és a rabság ellentétpárja.
Úgy tűnik, hogy egy hatásos pszichothrillerhez elengedhetetlen egy holttest, amely eleve bűncselekményre utal. Heidi Perks regénye ugyan nem azon könyvek sorába tartozik, amelyek a frászt hozzák az olvasóra, mégis izgalomban tart. Nem tocsog a vértől, nincsenek benne káromkodások, szexjelenetek, semmi rémületet keltő klisé, közhelyes fordulat, amit általában a fásult olvasó felrázása érdekében vetnek be az írók. Ám egy történet nem önmagától válik pszichothrillerré, hanem a megírása módjától.
Zsille Gábor nemrég megjelent Tranzit Felvidék című új verseskötete érdekes vállalkozás, amelyben sajátos módon párosul az útleírás és a személyes napló műfaja. Noha Budapesten született, a József Attila-díjas költőt, műfordítót különleges kapcsolat fűzi a Felvidékhez. Gyökerei egészen a galántai járásbéli Nemeskajalig vezetnek, a család a lakosságcsere után került Magyarországra.
A mostani világ már nem kedvez a hosszú műfajnak, mindenki siet, rohan, nincs idő olvasásra, az internetes felületeken is félbehagyjuk a hosszú cikkeket. Valami fura erő rá akar szoktatni bennünket arra, hogy ne olvassunk. Még jó, hogy mi elszántan ellenállunk!
Keveseknek adatott meg, hogy évszázadok, akár ezredek múltán is időszerűek maradjanak, és az sem sokaknak, hogy időről időre újra fölfedezzék életművüket. Kettőből két hegedűművész vallotta be kérdésemre, hogy nem hallott még Lavotta Jánosról, holott intézmények, utcák és egy rangos díj is viseli a legendás zenész nevét. Halála után kétszáz évvel most egy szívvel-lélekkel megírt életrajzi regény is megjelent a méltatlanul kevéssé emlegetett művészről.
Éppen ezek az őszi napok, az 1847. október 31. és november 3. közötti időszak a Petőfi-életrajz fehér foltjai, olyan üres helyek, amelyekről semmiféle ismeretünk sincs. Osztovits Szabolcs „Sors! Nyiss nekem tért” – Petőfi Sándor életének krónikája című könyvével most szimbolikusan az életrajzzal kapcsolatos ismereteink jellegére szeretnénk irányítani a figyelmet. Hol vannak a Petőfi Sándor életével és szerepvállalásával kapcsolatos tudásunk fehér foltjai?
Másfél évvel a Polcz Alaine-ről közreadott kötet után, Alaine 100. születésnapjára megérkezett annak párdarabja, Szávai Géza személyes emlékekkel dúsított fotókönyve, Az élet és Mészöly Miklós – a templom és kilincse címmel.
A kötetben szereplő több mint száz színes és fekete-fehér fotó javát, néhány kivételtől eltekintve, Szávai vagy felesége, Ilona készítette. Időskori, utolsó darabok Mészöly Miklósról, pózokba merevedettség nélküli, spontán pillanatok gyűjteménye amatőr fotókon rögzítve.
Titusz, a hős című kötetében Acsai Roland a 19. században virágkorát élő, mára elhalt versformához nyúl azzal a céllal, hogy a nándorfehérvári diadal önfeláldozó hősét és történetének kultuszát ismét a köztudatba emelje. Miközben – a Petőfi és Arany által különösen kedvelt műfajt és versformát felélesztve – felező tizenkettesekben elbeszéli Dugovics Titusz hőstetteit, sorsát és jellemét, friss nyelvezetű, csillámló játékosságú versuniverzumot alkot.
Kell-e egy újabb életrajz József Attiláról? Lehet-e újat mondani a nagybetűs költőről, akit Petőfivel, Arannyal, Adyval nagyjából egyenrangúnak tart mindenki, de ha személy szerint kérdeznénk meg az olvasókat, hogy kit gondolnak a legnagyobb magyar költőnek, vagy sokkal inkább, azt, ki a kedves versrajongó honfitársunk kedvenc költője, akkor az a bizonyos elképzelt olvasó nagy valószínűséggel őt nevezné meg.
Sziszifuszi munkának tűnik Tóth László vállalkozása. Pár éve elkezdte fölleltározni, számadó-kötetekbe gyűjteni életműve eddig jobban s általa kevésbé preferált szeleteit; s most, a fülszöveg szerint, „prózai-drámai” írásait szerkesztette egybe. Jól tette. Hanem, s lehet ez az én vétkem, de árgus kereséssel sem leltem ama prózára, ami határozottan elválasztható lenne lírikus alkatától, a gondolatszőttesekből álló szó- s szövegkárpittól. Attól, ami – ő.
A Petőfi 200 bicentenáriumhoz kapcsolódó könyvsorozat nyolc kötetének bemutatását a méltó tisztelgés megkezdésekor szimbolikusan Margócsy István Petőfi Sándor emlékezete című könyvével indítottuk, az életműre való emlékezés formáit, lehetőségeit taglalva. A megemlékezések időszakában különösen fontos összegezni mindazt a tudást, ami Petőfi Sándor szerepvállalásaihoz kötődik, különös tekintettel erre a többes szám által is jól kiemelt többletre, ami egyszerre utal Petőfi költői, politikai és színészi karrierjére. Irodalmi és kulturális emlékezetünk gazdagsága ebből a sokoldalúságból fakad.
A szakmabeliek azt tartják, hogy a Liliomfit nehéz jól megrendezni, olyan aktualitásokkal feltölteni, amelyek élvezhetővé teszik a kortárs színház közegében. Ezt a feltevést cáfolja meg alaposan ez az előadás: mind a rendező, mind a színészek azon vannak, hogy egy friss, huszonegyedik századi vígjátékot hozzanak a néző elé, és ez nagyon jól sikerül is nekik.
Mi történik, ha a török életmód olyannyira mérvadó marad Magyarországon, hogy Budapest még a millennium környékén is a kávé-, rózsa- és vízipipadohány-illat bódulatában éli hangos mindennapjait? És ha Konstantinápoly Budapesten (is) van? Ha eljön egy nap, amikor a Nyugat és a Kelet egyszerre csap össze a magyarok ege fölött, és Budapesten egy oszmán-germán félisten szobra jelzi a balsors tökéletes(nek tűnő) beteljesülését?
Megérett a világ a pusztulásra, mondjuk ártatlan tekintettel – s ennél bonyolultabb fejtegetésbe nem is bocsátkozunk, mert félünk: minél erősebbnek tűnik, annál igazabb, s minél valódibbnak tűnik, annál biztosabb a vég. Erről a végről szól Farkas Wellmann Endre legújabb verseskötete, a Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz.
Douglas Preston kedveli a világvégével foglalkozó témákat, szívesen szerepeltet egykori és még aktív titkos ügynököket. A Kraken-küldetésben e két dolog bejött neki, a többivel nem remekelt. A tudományos fantasztikumhoz köthető kezdet után akciótörténetbe vágott, majd végül egy szirupos családi moziba vitte olvasóját, aki nem rágta körmét izgalmában, hanem laza unalommal ropogtatta a pattogatott kukoricát a képzeletbeli nézőtéren.
Sápatagnak, olykor életidegennek, gyakorta igen-igen belterjesnek érzem a bel-belpesti lírát. Túl sok a barázdabillegető, s túl sok a barázda. Túl sok az önérdek, temérdek a magánközlés. A bel-belpesti szerk. – mint a Macskafogóban a denevérek – gyakran beéri konzerv vérrel. Jönnek (hozzá), akik szoktak, írnak (neki), akiknek írniuk kell, akikkel nincs gond, akikre hivatkozni lehet, akik értik a belpesti „tájszólást”.
A Muravidék egyik meghatározó kortárs írója, költője Zágorec-Csuka Judit, aki pályatársa, Bence Lajos mellett nemcsak ápolja a régió irodalmi hagyományait, hanem műveivel gyarapítja is. Legújabb verseit, gyermekverseit és műfordításait tartalmazó kötete a közelmúltban látott napvilágot, Por és hamu címmel, a Kapcai József Attila Művelődési Egyesület gondozásában.
A magyar irodalmi élet felpezsdítését olykor – minden ellenszenv és magyarázkodás nélkül – a távoli kultúrák megidézésével tudjuk megteremteni. Egy ilyen vállalkozás eredményeként olvashatunk két, magyarra fordított versválogatást, melyeknek elsődleges célja megismertetni és eljuttatni a magyar olvasókhoz is Kolumbia és az Egyesült Államok különleges, többnyire figyelmen kívül eső irodalmát.
A zentai születésű fiatal költőnek ez a harmadik kötete. A Paraván (2019) és a Töredezettségmentesítés (2021) után a Fiatal Írók Szövetsége és a Forum Kiadó által megjelentetett Légzéstechnikák című kiadvány huszonhárom verset tartalmaz. A kötet fülszövege szerint a két ciklusra osztott versek – Belégzés, Kilégzés – szerzője egyre elmélyültebben dolgozik a szerelmi líra megújításán.
Bene Zoltán magyarországi író az ugyancsak termékeny szerzők közé tartozik. Az elmúlt, vészterhes évben két kisregénye is megjelent, a kitűnő Mandola története (amely az eltűnt barátnő keresésének története), valamint a Sarki fény, amely a „mi lett volna, ha” világába kalauzolja az olvasót.
A komfortzónából időnként jó kiszakítani az embereket. Ferenczi Gyuriék szívesen zenélnek itt is, mert ők az embereknek szeretnek muzsikálni. Biztos vagyok benne, hogy nagy sikerük lesz, hisz a zene nyelvén biztos, hogy meg tudják szólítani az emberekben rejlő gyermeket, hippit és betyárt.
Néhány évvel ezelőtt Marc Delouze francia költővel közös fordításunkban jelent meg Zalán Tibor francia nyelvű kötete: Le Chien aveuglé par la Lune (A holdfénytől megvakult kutya, Palamart Kiadó, 2017). A százéves párizsi Europe folyóirat is közölte Zalán egyik versét, rövid ismertetővel együtt.
Az írónő különlegességét a második novelláskötetében, A pozitív egész számok jelentéktelenségéről című alkotásában is felfedezhetjük. A mesés és természetellenes elemekkel teletűzdelt könyv novellái alighanem a felnőtt korosztályt szólítják meg – így az sem meglepő, hogy Vöröskéry nem távolodik el a valóvilág eszközeitől és helyszíneitől. Egy-egy szokatlannak tűnő esemény a színházban, a munkahelyen vagy akár a családi ház falain belül éri utol a főhősöket.
Hogyha az olvasó lebukik a magyar irodalom tengerének mélyére, értékes igazgyöngyöket hozhat fel onnan. Gyöngyösi István esetében ez különösen igaz, de nem csak azért, mert a vezetéknevében is szerepel a gyöngy szó, bár ahogy mondani szokták: nomen est omen.
A Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft. ősszel újabb képzési évfolyamot és szemesztert indít. A kiemelt lehetőségekkel bíró gyakorlati képzésre a következő tíz kategóriában és szakirányokra lehet jelentkezni.
Az emberiség legnagyobb feladata – ami egyben az önmegismeréshez vezető út első állomása is – a történelmi múlt köré fonódó rejtélysorozat szétdarabolása, megtisztítása. A jelen meghatározottsága mindig az előző korok vizsgálatában lesz értelmezhető – s csakis akkor tudunk rájönni egyes jelenségek kialakulásának vagy éppen az eltűnőben lévő folyamatnak az okára, ha a fenomén gyökeréig ássuk vissza magunkat.
Vélhetően kevesen tudnak róla, hogy léteznek kimondottan férfiaknak szóló mesék, holott Boldizsár Ildikónak már 2007-ben megjelent ilyen tematikájú könyve, és a Gyulai Várszínház előadásának is ez a színlapon megjelölt műfaja Béres László rendezésében. A címszereplő nő nem jelenik meg a színpadon (csak a férfiak játsszák el őt), pusztán a köré szövődő anekdoták hangzanak el, így kérdéses, valóban létezett-e, vagy csak a három férfi élénk fantáziájában él.
Vajdasági identitásjeleink egyre szaporodó kiadványai között rangos hely illeti meg Klamár Zoltán magyarkanizsai néprajzkutató Örökségünk című kötetét, amely idén már harmadik kiadását érte meg. Az elsőt még 1995-ben jelentette meg a Cnesa Könyvkiadó, majd 1996-ban a másodikat is 1000 példányban. Azóta is keresett könyv ez a Magyarkanizsa múltját és jelenét vizuálisan és leírásban is bemutató publikáció, amelynek megmaradt különleges alakja, de a finomabb papírra nyomtatott, szemet gyönyörködtető kivitelezése már eltér az előző kiadásoktól.
Fellinger Károllyal kapcsolatban a recenzens nemrég azt próbálta sugallni, hogy itt lenne az ideje egy részösszegző kötet megjelentetésének. S lám: ahogy azok a sorok megjelentek, költőnk útjára is bocsátotta válogatott verseit Lélekbogáncs címmel.
Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.
Orbán János Dénes Miért ne menjünk Erdélybe című kitűnő humoros könyve erre keresi a választ. Elsősorban azért, mert mi itt lakunk. Már aki itt lakik. Aki meg nem lakik itt, annak bajos lehet eldönteni, akaródzik-e ide gyünni. Köszönhető ez a sok nemes antológiának, melynek borítóján mohás, rohadásnak indult kunyhók (a kötelező gémeskút árnyékában) találhatók, persze mindez az erdő tövében, a hegy csúcsán, ahol porlik a székely, mint a szikla, mert jobb dolga úgysincs.
A 21. századi művész- és művészetfelfogás új irányokkal telíti az irodalmi palettát is. Érzékenyebbé és befogadóbbá vált az újdonságok iránt; az eddig tabuként kezelt témákat egyre több fény övezi – mára már nincs gátja a diskurzusok legkülönfélébb megoldásainak: egyre könnyebben és ítéletmentesebben beszélünk a szexualitásról, a vallásról, halálfélelemről vagy akár a nemzeti hovatartozásról is. Bár ezek a kérdéskörök nem vonhatók párhuzamba egymással, az el nem rejtettségük kétségtelen – ellenben máig akadnak olyan megfoghatatlan területek, amelyek ugyan változást
Világos, tiszta gondolatai ellenére a francia professzor, Jean-Louis Harouel könyve nem könnyű olvasmány. Olyan kérdéseket vet föl, amelyeket napjainkban nem lehet megkerülni, sőt mi több, radikális állásfoglalást kívánnak. Mert lehet-e nem állást foglalni a migráció kérdésében, amikor Európán kívüli tömegek árasztják el a kontinenst? Az emberi jog mit „lép” az iszlámmal szemben? Hol a helyünk ebben a jobb és bal pólusokra szakadt Európában? Van-e még nemzet, nemzeti identitás?
Hadd kezdjem írásomat azzal, hogy Lackfi János #jóéjtpuszi2 című könyvében találtam az utóbbi évek legjobb ‒ azaz legmodernebb, legkevésbé elkoptatottabb, legérzékletesebb stb. ‒ hasonlatát: „Úgy áhítalak téged, Uram, / ahogy a cukrászdába meghívott kisgyerek / nyelve az ég felé fordított pohár falán / végtelen lassúsággal végiggördülő / utolsó csepp üdítőt.” Lackfi egyébként szinte vadászik az ehhez hasonló, váratlan, újszerű hasonlatokra, és egyébként is nagy művésze ezeknek.
Van egy fontos előzménye Szilasi László Tavaszi hadjárat – Szerelmes magyarok a XIX. századból című könyvének, amely történelmi emlékezetünk két lényeges időszakát mutatja be: a rodostói emigráció időszakát, Mikes Kelemen ismert törökországi leveleivel a középpontban, valamint a XIX. századot a fontosabb történelmi eseményekkel, irodalmi és kulturális vonatkozásokkal.
Amikor először kézhez kaptam, még nem tudtam, mire számíthatok. A hátoldalon lévő szöveg szerint fotó- és tárcagyűjteményként határozza meg magát. Gondoltam is, rendben, a fotókat szeretem, főleg, ha nem „túlművészkedősek”. A tárcákat kevésbé, mert sok szerző a rövidség ellenére hajlamos túlgondolni.