2023. szeptember 12., 08:32
Kezében újabb üveget szorongatott. Már a sokadik a héten, pedig csak kedd volt. Az emberek hulláma szeme előtt ringott bele az esteledő Budapestbe. Újabb nap az állandóból. Az üveg szájánál kezdődött az élete. Félt, hogy itt is végződik majd. (Már hónapok óta nem hallott felőle. Jól van vajon? Merre van egy telefon?) Hűvös alapként terült el alatta a beton. Ismerős társ már, mint a tömeg, amiben minden változott. Ő állandó maradt. Régi bútordarab lett a téren, mint az almát áruló idős hölgy vagy a perceként visszatérő és távozó villamos.
Sok éve, hogy zátonyra futott az élete. Kilencéves volt, hogy találkozott a halállal, amikor az élet az alkohollal szívta ki szüleiből az utolsó leheletet. Intézetek sorát járta ezután, és olyan hamar lett állandó barátja az ital, mint amilyen korban még egymás társaságát keresik a kölykök. (Tényleg, a telefon! Fel kell hívnia, olyan régen hallotta a hangját!) Már lebukott a nap a Gellért-hegynél. Innen nem láthatta, nem volt bátorsága már a belvárosba merészkedni. Itt legalább ismerte az élet elemeit, a megmaradás szabályát. Egy egész állam szerveződött a térre, magába szorítva hontalan állampolgárait, kemény szabályokat állítva eléjük. Ebben neki mindössze egy célja volt: megérni egy újabb napot.
Valójában két életet tartott számon. Az elsőben szakács volt. Sorra alkotta a csodás fogásokat a tehetős vendégeknek, és fáradtan, de megelégedve tért haza. Egyszerűen csak szép volt a lét: jó állás, kényelmes lakás a belvárosban, szerető család egy csodás feleséggel és a lányával, aki minden értelmét megtestesítette. Néha eszébe jutott, hogy megnézze volt otthonát. Hányszor eljátszott a gondolattal, hogy csak besétál a kapualjba és elveszik a percben ott, ahonnan indult! Erősebb volt a félelem, hogy észrevennék a régi lakók. Még nem szokott hozzá a szégyenhez.
Egész korán kezdődtek a jelek, vele együtt a második élet. Néha a pult alól, néha a munkatársak révén jutott el hozzá a rontás. Azt hitte, otthagyhatja. Köténye zsebében lapul, haza úgyse kerülhet! Aztán lassan alkoholmámorba borultak a mindennapok, dőlt vele romba az állás, a család, a pesti ház. Az új otthon az utca lett, az új család a hasonlóan hontalan népek.
Esteledett. (Évek óta nem hallott Felőle, már biztos lediplomázott és sokkal szebb életet él. Egészen olyat, amilyet ő is kívánt volna Neki egy-egy padon töltött hideg éjjelen.) Egészen kiürült már a tér, páran jártak csak az utcán. Már meg sem mert kérdezni senkit. De mégis, olyan jólesett volna a bizalmas szó! Őszintén bízott a jobban. Valahol tényleg elindult a jó szerencse útján, amikor pár napja rábukkant egy hirdetőoszlopon a konyhai kisegítő állásra Németországban. Miért is ne? Még maradt valamennyi nyelvtudás, hiányzott a spatula ismerős fogása a kezéből. Álomképként derengett fel a lehetőség, hogy kicsit élhet úgy, mint régen. Hogy élhet egyáltalán.
Egy fiú szelte át a sötétbe borult teret. Valamiért akkor úgy érezte, ő talán meghallgatná. Bizonytalan lépésekkel közelítette meg, fejében sorjáztak a kérdéseket. Egy esélye volt, vesztenivaló semmi. A fiatal megállt, pedig ezelőtt nem tette volna hasonló esetben.
– Elnézést, uram! Nem akarom zavarni, ha lenne egy kis ideje, szívesen venném a társaságot. Meg hát hívnom is kéne valakit.
Elharapott félmondat volt szinte, de támogató fülekre talált. Mintha megszakadt volna a lét normalitása, félresöpörve előítéletet, tartást. Sokáig ültek egymás mellett, nyelte magába az éjszaka az órákat és a párbeszédeket. Megnyílt, ömlött belőle harag, bánat, bizakodás. A fiú pedig hallgatta, életét azon az estén sokszor átértékelte. Végül csendben nyújtotta át a telefont. A férfi tekintete párás volt a tapasztalt gesztus szépségétől. Elfogadta.
Úgy tárcsázta az ismerős, fejében sokszor sorolt számokat, ahogy zongorista keze a hangszerén járt. (Felveszi? Mi lesz, ha hallani sem akar felőle?) Azt nem élné túl. Pár végtelenbe nyúló perc után a vonal végén egy halk, bizonytalan női hang szólalt meg: – Apa?
