Kezében újabb üveget szorongatott. Már a sokadik a héten, pedig csak kedd volt. Az emberek hulláma szeme előtt ringott bele az esteledő Budapestbe. Újabb nap az állandóból. Az üveg szájánál kezdődött az élete. Félt, hogy itt is végződik majd. (Már hónapok óta nem hallott felőle. Jól van vajon? Merre van egy telefon?) Hűvös alapként terült el alatta a beton. Ismerős társ már, mint a tömeg, amiben minden változott. Ő állandó maradt. Régi bútordarab lett a téren, mint az almát áruló idős hölgy vagy a perceként visszatérő és távozó villamos.
Sok éve, hogy zátonyra futott az élete. Kilencéves volt, hogy találkozott a halállal, amikor az élet az alkohollal szívta ki szüleiből az utolsó leheletet. Intézetek sorát járta ezután, és olyan hamar lett állandó barátja az ital, mint amilyen korban még egymás társaságát keresik a kölykök. (Tényleg, a telefon! Fel kell hívnia, olyan régen hallotta a hangját!) Már lebukott a nap a Gellért-hegynél. Innen nem láthatta, nem volt bátorsága már a belvárosba merészkedni. Itt legalább ismerte az élet elemeit, a megmaradás szabályát. Egy egész állam szerveződött a térre, magába szorítva hontalan állampolgárait, kemény szabályokat állítva eléjük. Ebben neki mindössze egy célja volt: megérni egy újabb napot.
Valójában két életet tartott számon. Az elsőben szakács volt. Sorra alkotta a csodás fogásokat a tehetős vendégeknek, és fáradtan, de megelégedve tért haza. Egyszerűen csak szép volt a lét: jó állás, kényelmes lakás a belvárosban, szerető család egy csodás feleséggel és a lányával, aki minden értelmét megtestesítette. Néha eszébe jutott, hogy megnézze volt otthonát. Hányszor eljátszott a gondolattal, hogy csak besétál a kapualjba és elveszik a percben ott, ahonnan indult! Erősebb volt a félelem, hogy észrevennék a régi lakók. Még nem szokott hozzá a szégyenhez.
Egész korán kezdődtek a jelek, vele együtt a második élet. Néha a pult alól, néha a munkatársak révén jutott el hozzá a rontás. Azt hitte, otthagyhatja. Köténye zsebében lapul, haza úgyse kerülhet! Aztán lassan alkoholmámorba borultak a mindennapok, dőlt vele romba az állás, a család, a pesti ház. Az új otthon az utca lett, az új család a hasonlóan hontalan népek.
Esteledett. (Évek óta nem hallott Felőle, már biztos lediplomázott és sokkal szebb életet él. Egészen olyat, amilyet ő is kívánt volna Neki egy-egy padon töltött hideg éjjelen.) Egészen kiürült már a tér, páran jártak csak az utcán. Már meg sem mert kérdezni senkit. De mégis, olyan jólesett volna a bizalmas szó! Őszintén bízott a jobban. Valahol tényleg elindult a jó szerencse útján, amikor pár napja rábukkant egy hirdetőoszlopon a konyhai kisegítő állásra Németországban. Miért is ne? Még maradt valamennyi nyelvtudás, hiányzott a spatula ismerős fogása a kezéből. Álomképként derengett fel a lehetőség, hogy kicsit élhet úgy, mint régen. Hogy élhet egyáltalán.
Egy fiú szelte át a sötétbe borult teret. Valamiért akkor úgy érezte, ő talán meghallgatná. Bizonytalan lépésekkel közelítette meg, fejében sorjáztak a kérdéseket. Egy esélye volt, vesztenivaló semmi. A fiatal megállt, pedig ezelőtt nem tette volna hasonló esetben.
– Elnézést, uram! Nem akarom zavarni, ha lenne egy kis ideje, szívesen venném a társaságot. Meg hát hívnom is kéne valakit.
Elharapott félmondat volt szinte, de támogató fülekre talált. Mintha megszakadt volna a lét normalitása, félresöpörve előítéletet, tartást. Sokáig ültek egymás mellett, nyelte magába az éjszaka az órákat és a párbeszédeket. Megnyílt, ömlött belőle harag, bánat, bizakodás. A fiú pedig hallgatta, életét azon az estén sokszor átértékelte. Végül csendben nyújtotta át a telefont. A férfi tekintete párás volt a tapasztalt gesztus szépségétől. Elfogadta.
Úgy tárcsázta az ismerős, fejében sokszor sorolt számokat, ahogy zongorista keze a hangszerén járt. (Felveszi? Mi lesz, ha hallani sem akar felőle?) Azt nem élné túl. Pár végtelenbe nyúló perc után a vonal végén egy halk, bizonytalan női hang szólalt meg: – Apa?
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.