Filotás Karina: Tükörképek az üvegen és más versek

Tükörképek az üvegen

Lábunk alá fekvő beton a hétfő;
szürke, száraz, tipródó.
Azt hiszem, magamat láttam
a vasárnap sarkán befordulni.

Sorokkal karcolt villanyoszlopon
hagytam pár gondolatot Neked.
Valami olyasmiket, hogy:
Várlak, Ölellek, Lélegezlek.

Közben észrevétlen szétfolyik Dunában
arcomon a ránc, ami apámra hasonlít.
Vele hasonulnék bele abba a lélekbe,
aki szobamagányban eljátssza, hogy vagyok.

Ismeretlenek árnyékát támasztom a megállóban
és segítenék a világmindenen, ha nem lenne
már így is furcsán más magamban létezenem.
Egyelőre csak így vagyok, világlón világtalanul.

Lábunk alá fekvő beton a hétfő,
éles, villanó, élni igazán akaró.
Azt hiszem, végre magamat láttam
saját lelkembe befordulni.
 
Üzenet az anyai házba

Ölelő karok tengere felszínre
dobja a kékséget, ilyen színe
szemednek, ha nyílik kertkapu
zötyög rajta be a város
rajtam keresztül. Bár most
is melletted a helyem, máshol
talál már és kerül meg az álom.
Maradsz örök, valóságba ragadó
szeretetet emelsz pusztán falakból.
 
Utazásaink

Földnyelv, tengerbe omló villanása a napnyugvásnak.
Repülőgép ajtaja, hotelszoba, idegen nyelvek létezést
ízlelgető labirintusa. Egy polaroid kép a falon, egy szikkadt
falevél sarkunkat átölelve. Utolsó mélybe merülés, anyai ölelés.
Életfalra írt bizonytalan betűk tintájának nyoma a szív rejtett
csücskében. Senki se megy többet oda vissza, ahol szorít a csend.
Tragédia utáni

első
              mély
                         kilégzés.

Csókok összetalálkozása ujjak végén.
Lekésett vonat utáni percek.
Önmagam
hasonulása
szemedben.
Üres szobába ütött ordítás. Elengedett kezek.
Metróban talált kezeletlen menetjegy. Imákat
hordozó hegyek tetején termoszos kávéba
belefőtt magány utáni valóságod a peronon.
„Végállomás, kérjük, hagyják el ezt a világot, és
erre figyelmeztessék utastársaikat is! Köszönjük.”
 
Szívtárogató

Nyelveden felejtett szavaim
visszaköszönnek a párába
rajzolva, haladgat a napom
benne léted köré fonva
magamra terítem a mosolyod.
Melegít, rám hull, sejtekkel színez
kezünkbe pírt. Milyen szüntelen
zsibbadás, odavágyás lakozik
ragyogtatott dobbanásaimban
feléd! Sötét alulról az ég,
mikor jöttödre zöldül szét
a gyep, mégis legédesebb
a pirkadatnál is nekem,
pedig ott is körénk nő
a szoba és szökik belénk
a reggel, de nem ereszt
el íved, egymásba vájjuk
szívunk kiálló szögleteit,
és beborítanak árnyékaid.
Ilyen benned a létezés
aranya és virágot
ültetsz, betűt vetsz
tófenék-szín szemembe.
Majd mindig nyílok
ha jönni látlak, és
éjbe fordulok, ha
lábad nyoma távolodik
helyemtől. Belemerülünk
a valóba amit kaptunk,
küzdve, harcolva, de
                 mint levegőt
végre kapva találtalak!

 
Hétköznap

Annyi keresnivalóm sincs
benne, hogy keressem
mit is találhatok benne.
Csak van, mint a lépcsőházi
huzat, mint a szívverés,
elhúzott ölelés. Vagy mint
te meg én. Elrendelt,
megmásíthatatlan
módokon. Belevesz
rengetegébe és ritmust
ad a belsőből táncolva
felszaladt levegőnek,
de másért miért is lenne?
Talán mert ahogy élete
fonalán fejti vissza a szálat
úgy kötöm magam a perchez
amíg a szaladó lábak között
beléd botlik a járásom?
Így akár szerethetem is,
házunkban helye van,
csapból hideg vizet kap,
párnánkra is nyomot
önző módon tehet.
Mert ha ő van, te is
leszel vele. Így
hétköznappal együtt
csak te és én hármasban
lélegzünk.
 
Városi hőguta

Villamosablakon plédként a meleg
befut, körbefon, alámterít felleg
méretű hőt, a szemek erdejébe
feszült kapaszkodók elférnek.
Előkerülő kezek néha részeg
táncba kezdenek. Ébren
vagyunk? Mert üveges
a szem, fül süketen
zárja ki a várost,
zenébe vánkost
Tesz a fej alá.
Valahová
Akárhová
Bárhová!

Menni, el kell menni,
kicsit csak „mi” lenni.

„A következő megállók eltűnnek,
Kérjük, hogy hagyják el a járművet.
A csend gyógyítja szívmozdulatainkat
És erre figyelmeztessék utastársaikat!”
 
Amit itt hagyunk

Záróakkordhoz kúszott a mutató,
Tekintetekbe fagyott tenger-szó:
Mit hagyunk itt, ha elpereg a mutató?
A kérdés csak egy, válasz rá múlandó.
Erdőt, kötött és bontott s(z)álat,
Napfényt, hegyet, ölelést, fákat,
Mosolyt az arcon, pillantást a könnyben
Emléket, dalt, borús évszakközi csöndet.
Tükörképünk kulcsát is itt hagyjuk,
Elzárva, nem felejtve, néha maradunk
A jelenben, a múlt csomagja húzza vállunk,
Bele, valahol a szürke ismeretlenbe kiáltunk.
Nem tudva a holnapot karon fog a jelen,
Ölel, zár, magába fogad téged, engem –
Mindenkit, ki küszöbén áll ennek az évnek.
Amit itt hagyunk, marad csak miénk egészen.
 
Annak, akit a nevemen hívtak

Borért nyúlok a hűtőbe.
Keskeny nyakán fojtom
üveget, és csak azért
van a gödrökben mosoly,
mert megint délután van,
és egyedül nő körém a lakás.
Édes vörös, hideg takaróval
borítja a torkom, és te olyan
tökéletesen felesleges vagy
néha, hogy még ennyit is kár
megcselekedni. Mintha
nem ismernélek, olyan
színekkel fested néha a
szembogarad. Sejtekbe varrod
a sorokat, és ébredni akarsz,
pedig tükörbe nézni sem mersz.
A fugával, meg a legbelsőddel
nézel farkasszemet, ha
fogat mosol. Zöld a lámpa,
langymeleg az öntudat.
Két lépéssel előre a hátam
mögött vagy, és adnál mindent
ami téged ér körbe, mégse
tudod mi lesz belőled.
Árnyék, idézet, kézmeleg
lenyomat a bögrén. Szokás,
meg hogy a póló a gardróbba való,
csengőhang, izgalom és
elfelejtett e-mail. Annyi minden
szeretnél lenni, hogy néha
kivirul a radírozott szókapcsolat,
hogy csak az nem vagy, aki
te magad vagy. Nincs főnix,
nincs újraszületett zsenialitás,
maradsz a pohár alján és hajszál
a hálószoba kilincsen. Amíg
fel nem ébredsz, addig ülök
veled. Elvégre valakinek
vigyáznia kell magamra.