Rácz Norbert Zsolt

E mostani írással egy újabb – a korábbinál valószínűleg rövidebb – sorozatot indítok, aminek az a témája, hogy miképp tekint Isten a világra, s azon belül az emberre. Ezelőtt, ugye, inkább általában a vallásról, meg az embernek az Istenhez való viszonyáról, Isten megismerhetőségéről írogattam, most váltsunk perspektívát!

Én úgy tanultam, hogy én-nel nem kezdünk mondatot. De én úgy gondolom, hogy ha én akarom, akkor akár így is kezdhetem. Nekem ne mondja meg semmilyen akadémia, hogy mit csináljak, mert én tudom, amit tudok. Amúgy azok, akik ezeket a szabályokat leírják ugyanolyanok, mint én. Sőt nálam valószínűleg öregebbek és fanyarabbak.

De akkor mit is jelent vallásos emberként élni? A vallásos ember megbotránkoztató. Köpik a konvenciókra, magasról tesz arra, ha nem úgy lép vagy néz vagy szól, ahogy elvárják a vallásos embertől. A vallásos ember megveti a templomokban képmutatóskodókat, akik kilépve onnan például sárosra isszák magukat, majd – gőzleeresztés végett – agyba-főbe verik az asszonyt és a gyermekeiket. A vallásos ember nem tartja be a társadalmi, sőt még az egyházi szabályokat sem, csak akkor, ha azokban értelmet lát.

Az Istenről való beszédnek viszont van egy meglehetősen nagy bökkenője. Ez ugyanis lehetetlen. A szavak egyszerűen leperegnek róla, hiszen belátható, hogy lénye (?) túlmutat mindazon, amit szavaink megragadhatnak. Minden jelző, amit vele kapcsolatosan használunk antropomorfizmus, „emberiesítés”, ami azt a célt szolgálja, hogy valamilyen módon közelebb hozzuk a mi léptékünkhöz, hogy értelmünk kacsai tudjanak belekapaszkodni. Atya, úr, örökkévaló, egyedül létező, hatalmasság satöbbi – mind-mind antropomorfizmusok, emberi vonások, gondolatvektorok, amelyek önmagukon túlra próbálnak mutatni, egy olyan tájba, ahová immár csak utalás által tudnak eljutni.

A nagyszüleim gyümölcsösében üldögélek. Régen, a filoxérajárvány előtt szőlős lehetett, most szilvafák nőnek a meredek domboldalon, ahová, ha csak úgy letelepszik az ember, olyan, mintha fotelben ülne. Lábam előtt zúg a város, szikráznak a verőfényben a tömbházak, s ezüstös pántlikaként kanyarog a Szamos. Ott az aszfalt és a kő az úr, ahol én vagyok, a csupasz föld. Mindkettő az enyém, mindkettőt szeretem.

Ennek az írássorozatnak az a célja, hogy vázolja a 21. századi vallásosság, közelebbről keresztény és magyar vallásosság mikéntjét. Szándéka – amint a korábbi írás is megfogalmazta – nem a megkérdőjelezhetetlen nagy igazság megfogalmazása, hanem gondolkodáskatalizátorként kíván működni. Olyan, mint egy vonal a sivatag homokjában, amely azt kéri, hogy viszonyulj hozzá. Állj rá, tőle jobbra vagy balra, maszatold el, tégy vele kedved szerint.

Szeretek utoljára szólni. Mire sorra kerülök már mindenki telítődött. Olyan, mint egy lakoma végén, amikor jóllakottan az ember még bele-beletúr az újabb és újabb fogásokba, de már nehezek a szempillái, dolgozik a bor. Ilyenkor, a végére a templom is megtelik egy ilyen elégedett, jóllakottsággal. Azzal az unalomból, megszokottságból és kegyességből gyúrt érzésegyveleggel, ami kéri lassan a záróéneket.