Rácz Norbert Zsolt

Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.

Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.

A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.

Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.

Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.

Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.

Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.

Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.

Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…

Ezt a határozatot Erdély országgyűlése előterjesztésére fogadta el a fejedelem, az 1568. január 6–13. között, Tordán tartott országgyűlésén. Tehát nem egy papokból álló zsinat, hanem egy parlament(szerűség). Az országgyűlés jegyzőkönyve (ami a hozzászólásokat, előterjesztéseket, megjegyzéseket, vitát stb. tartalmazta) vagy lappang, vagy elveszett. Csak maga a határozat maradt ránk, s pihent jó sokáig, míg aztán fel nem fedezték, s rá nem biggyesztették az örökkévalóság koszorúját. De belátom, hogy a szöveg így nem túl érthető, elemezzük hát darabonként!

Így van ez a vallásszabadság törvényével is. Nem egy heroikus, prófétai felkiáltás eredménye, de ha még az is lenne, annak a felkiáltásnak is van háttere, hiszen lehet, hogy a felkiáltó éppen kolbászt reggelizett, így a reveláció fokhagymaszagú lett. De mennyivel viccesebb tudni, hogy még a próféták is tudnak fokhagymaszagúak lenni, s a nap végén minden gyönyörűen és esendően emberi.

Először azt kell megjegyezni, hogy ezek a dekrétumok elsősorban, s legtöbbször kizárólag politikai szükségből születtek. A céljuk nem valamilyen magasztos teológiai vagy filozófiai meggyőződés, mint a Sebastian Castellio múlt héten ismertetett felhördülésében, hanem fránya politikai kényszer. E tekintetben két változattal találkozunk. Az elsőben a katolikusok és protestánsok egymásnak esnek, megy a harc rendesen, de közben mind a két fél belefárad, s kimerül a küzdelemben, így szünetet kérnek egymástól, amit törvényileg szabályoznak.

Az európai kitekintés egy spanyol orvos, bizonyos Miguel Serveto ismertetésével történik. Serveto a 16. században élt, hihetetlenül értelmes volt, de – mivel itt is érvényes az a mondás, hogy az Úristen egyik kezével ad, a másikkal elvesz – a mi becsületes Mihályunk elvetemült veszekedő, tüsketermészetű személy volt. Barátai nem nagyon voltak, mert előbb-utóbb mindenkivel összeveszett. Nos, a mi Szervétünk, hisz így hungarizáltuk, Európa kora újkorának első Szentháromság-tagadója.

A szentháromságtagadó tant Dávid János Zsigmond és édesanyja olasz származású orvosától, Giorgio Biandratatól (magyarul Blandrata György) tanulta. Róla majd később részletesebben is írok. 1566-ban jegyzi fel egy kolozsvári krónika, hogy Dávid a Szentháromság ellen kezdett prédikálni. Ekkortól számíthatjuk az unitárius gondolat megjelenését Erdélyben.

Lassan-lassan eljutunk 1568-hoz és a vallásszabadság határozatához is. Ezidáig megismertünk néhány kulcsszereplőt, elhelyeztük magunkat a korban (Mohács utáni zűrzavar), majd megismerkedtünk Erdély három fő rendjével – mondhatni parlamentjének tagjaival. E mostani szöveg immár rákanyarodik a fő kérdésre, hiszen vallási dolgokról fogunk beszélni, nyilván némi politikai csokimázzal leöntve. Célom e mostani szöveggel az, hogy a teljesen kiszámíthatatlan és sokszor érthetetlen erdélyi helyzetet tovább bonyolítsam egy vallási problémával.

Itt mindig hadak vonultak fel, itthagyva genetikai állományukat, s megtanítva azokat, akik túlélték az újabb rohamokat arra, hogy a legnagyobb csapás után is újra felemelkedhet az ember. Az életben nincs nagyon választás! Ha lerombolják, amit építettél, káromkodsz egy sort, kifújod magad, majd morogva és morcosan, de visszaépíted, tudva, hogy hamarosan érkezik majd mongol, tatár, török, német s kezdődik minden elölről. Ne feledjük, Déva és Kőmíves Kelemen is erdélyi történet (is).

A vallásszabadság jelentőségét bemutató sorozat első részében a mohácsi pusztulás után felemelkedő Szapolyai Jánost követtük, akit a rendek 1526-ban királlyá koronáztak. Az uralkodótól épp ünnepi mulatozása közben búcsúztunk. A lakoma után viszont nehéz idők vártak az új királyra és egyre szegényebb, szétesett hazájára.

2018 óta, amikor Magyarország Országgyűlése hivatalosan is törvénybe iktatta, január 13-a a vallásszabadság napja. Az időpontot nem 2018-ban találták ki, hanem annak előzménye az akkoriban önálló Erdélyi Fejedelemség 1568-as, tordai országgyűlésének a végzése, amely szabad papválasztást biztosított minden közösségnek, mivel „a hit Isten ajándéka”. Ez a 456 esztendős törvény az úgynevezett vallásszabadság törvénye, aminek keltét 450 évvel az eredeti megfogalmazása után jeles nappá minősítette az Országgyűlés.

No, de a történetünk még nem teljes! A gépezet tehát készen áll, a galaxisokat és atomokat szabályozó törvények mind a helyükön vannak, az evolúció szabályai mozgásba lendültek, a szellem, a milliónyi gondolattal és igazsággal, a szavak és fogalmak televényével mind pörögni kezdett, sőt még anyagra épülő elme is létezett már, amely a konkrétumok mögött képes volt felfedezni az egyetemest, az elvontat. Az Úristen elégedetten szemlélte teremtését. Minden a helyén, minden szép rendben elkészítve. Térben és időben elhelyezve, gondosan megtervezve, úgy, hogy még az is, ami látszólag hiba, a nagy egészben megtalálja a maga helyét. 

Amint korábban, úgy most is az Úristen belevarázsolja magát a teremtésébe. Belerajzolja önnön vonásait a vadmacska szilajságába, a bárány ártatlanságába, a préda és a ragadozó félelemtől és kéjtől vonagló tekintetébe. Bárhová néz, önmagát látja millió formában. Hiszen élet van mindegyikben, a létezésnek ez a sajátos plussza, ez a megmagyarázhatatlan és titokzatos többlete, isteni játék, isteni lélegzés.

Első kísérlete egy egész teremtőnapot felvett. Az ötödiket. Ezt az új területet, az életét, abban a két ősanyagban kezdte, amelyből minden vétetett: a vízben és a levegőben. Nem tudjuk, hogy miért. Lehet ezekben mozgott a legotthonosabban, ez a két anyag volt számára a legkedvesebb, legmegszokottabb. Talán – amint a biológia is mondja – az egészet a vízben kezdte.

Az ember természeti léte is ritmikus. Megfoganunk, megszületünk, növekedünk, elérjük fizikai létünk csúcsát, majd lassan megöregedünk, meghalunk. Ha megnézzük az emberiséget, azt láthatjuk, hogy ez a folyamat, ez a körforgás döbbenetes pontossággal és szívóssággal ismétlődik.

Nem jó ez így, bosszankodott az Úristen. Micsoda világ az, ami felötlik s el is tűnik? Ha már lehetőségként létezik, akkor meg kellene szilárdítani, saját formát kellene neki adni. Nem elég a tökéletes és teljes, egységes létezés a dolgoknak. Azok meg kell szilárduljanak. El is döntötte, a következő gondolatot, ami felsejlik, nem engedi el, hanem megszilárdítja.

Így, mindennek a tükrében elmondható, hogy egész létünk és lényünk, mindenünk háromdimenziós. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy a negyedik tapasztalható dimenziónkat, az időt is térszerűen képzeljük el. Legalábbis ott is van előre-hátra…

Most a világ egyelőre a szép és rendezett semmi, a potenciális létezés, úgy ahogy potenciális a tölgyfa a makkban, vagy a pálinka a szilvavirágban. De az Úr látja a potenciálist, sőt teljesként látja, de a nagy teremtési játékhoz, ki tudja (hát Ő tudja) miért, hozzátartozik az is, hogy mindezeket szép csendesen meg kell találni, nevezni, önmagunkon, az emberi tudaton át kell ereszteni, mint egy szitán, meg kell érteni, majd tovább kell fűzni, hogy bennünk éljenek és átlényegülve, örök változásban létezzenek.

Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén. 

Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!

Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.

Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?

Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.

A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.

A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.

A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.

Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!

Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.

Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.

Nem tudom, figyelted-e meg, hogy az emberek nagy többsége nem boldog. Illetve, hogy is mondjam, nehéz megfigyelni, mert van egy ilyen maszkunk, ami szépen elrejti a tényleges állapotunkat. Olyannyira, hogy legtöbbször mi magunk is elhisszük, hogy minden rendben van. Mint egy vékony kéreg a fortyogó láva fölött, szilárdnak mutatja magát, elpalástolja a rettenetes hőséget, ami alul van. Látszólag – mondom – minden oké.

Az idén ezt a mondatot egy roppant huncut, szőke, zöldes-barnás szemű fiúcska adta nekem. A tábor elején történt még, hogy egy játék előtt elém állt, s ravaszkás mosolyával elmondta nekem, hogy ő nem akar játszani. Kérdem tőle, miért nem? Erre meg azt mondja, azért, mert ő csal. Nagyot kacagtam a válasz hallatán, s mondtam neki, hogy hát inkább ne csaljon. „De nem tudom megállni” – válaszolta, s már fordult is, ült le a többi közé, hogy játsszon.

Korábban nem szerettem ezt a szöveget. Nem az erotikája, a szókimondása, a fátyolként eltakaró, de mégis mindent sejtető bujasága miatt, hanem azért az értelmezésért, amit korai idők óta rávarrtak. Az eredeti zsidó kommentátorok Isten és a nép viszonyának allegóriájaként írták le a szöveget. Isten úgy szereti népét, mint a szerelmes menyasszonyát, a nép úgy vágyik a Fennvalóra, mint a vőlegényre. Ez, illetve a szerzőség Salamonnak való tulajdonítása „mentette át” a szöveget a Bibliába.

A keresztény teológia sokszor beszél Isten mindenütt jelenvalóságáról, hogy Ő mindenhol mindig ott van. De ez az állítás pont olyan igaz, mint a fordítottja, Isten sehol, soha sincs ott. A hiányát érezzük. Sőt – ne kövezzetek meg érte – de talán magának a vallásnak az egyik forrása, egyben az egyik legbiztosabban állítható tézis Istennel kapcsolatosan az Ő megingathatatlan és bizonyos hiánya. Ismétlem, létezik, számolni kell vele, ott van, csak nem pont ott. Sohasem pont ott, ahová nézel. Kapkodunk, Istenre vágyva, de kezünk nem leli a korlátot. Léte bizonyosság, jelenlétét hiánya teszi kulcsfontosságúvá.

A napokban lehetőségem nyílt arra, hogy teljesen vad tengerparton járjak. Szándékosan nem írom le, hogy hol, a kalandvágyó olvasó keresse meg a helyet. Ez egy olyan hely, ahol az erdő lassan homokos tengerparttá csendesedik, amit követ a csendesen hullámzó víz. Itt bolyongtam, élvezve a csendet, amit nem megzavar, hanem kiegészít a sirályok, vadtehenek és rovarok muzsikája. Az alapdallamot, a szimfónia basszusát és ritmusát a tenger és a szél adja, harmóniája a napfényben teljesül, zenéje az ég kékjének hátterében válik valóságossá.

Nemrég szörnyű hírt kaptam, ami letaglózott. Kedves barátom halt meg. Belém mart és elkábított a gyász, sajog mindenem, s reszketek. De ha kicsit elengedem magam, s hagyom, hogy igazi lényem átvegye az uralmat a látszat felett, akkor rájövök, hogy még a nagyon valóságos fájdalmam is feloldódik szétterülő létezésem dimenzióin. Mert nincs halál, s aki elmúlt, nem múlt el. Mert nincs múlt és jelen és jövő, csak most van, s ebben a mostban nem létezik az elmúlás. Mert a barátom is él. Bennem és általam és a mostomban. Ott van velem, látom, hallom, emlékszem, élem, lélegzem őt is, s ott is lesz a mostban létrejövő jövőmben.

Korunk lehetővé tette számunkra, hogy majdnem korlátlan szabadsággal éljünk. Szabadabbak vagyunk, mint a királyok korábban. Oda megyünk, ahová akarunk, azt eszünk, amit akarunk, s ha fényes nyárban harminc fokosra srófoljuk a hőmérsékletet szobánkban, úgy, hogy a hőközpont dübörögjön, azt is megtehetjük. S ez a szabadság elkényeztetett. Azt hitette el velünk, hogy korlátlan szabadsággal bírunk, amit arra használhatunk, hogy önmagunkat másoktól elszakítsunk.

Oké, figyelj! Képzeld el, hogy küldök neked egy mondjuk tízezer darabos puzzle-t. Csak úgy, né, jófejségből. Igen ám, de a kiszállító cég elveszíti a puzzle dobozát, sőt még a zacskót is kibontja, s puszta rosszindulatból kiveszi az összes olyan darabot, aminek legalább az egyik oldala egyenes, majd az ajtód előtt, egy zacskóban hagyja a megmaradt részt. Puszta szeretetből… Tegyük fel, hogy nem dobod az egészet a szemétbe, mert felkelti a kíváncsiságodat az ügy. Nem tudod, hogy mit ábrázol a kép, azt sem, hogy minden része ott van-e, s amint kirakosgatod magad elé az egészet, hamar rájössz, hogy hiába keresed a sarkokat, az oldalakat, ilyenek ebben a zacskóban nincsenek. Hogyan folytatod a munkát?

A jó művészeti alkotás végleg megváltoztatja az embert. Lehet, hogy csak egy icipicit, de lényegileg és végérvényesen megváltoztat. Egy jó regény világa sokáig velünk marad. Szőjük tovább a szálait, ismerkedünk a bennünk életre kelő szereplőkkel, döntéseiket mérlegeljük. Azaz a regény két borítója közé bezárt világ bennünk nyílik ki.

A hagyományos közösségekben a próbatétel általában jól tükrözte az adott csoport alapelveit. Harcos társadalmakban a felnőtté válás küzdelemmel, háborús tettekkel, véres, késes próbatétellel zajlott. Vadászoknál a vad elejtésével, nomádoknál nyájtereléssel, vallásosoknál a rítusok és tanbeli tartalmak tudásával járt együtt. Mindegy, hogy mi a mozgatórugó, a lényeg minden esetben az, hogy az emberpalánta kerüljön képességei és komfortja peremére.

Erdélyben élek. S bár ez a hely csak a világ földrajzi térképén látszik, a politikain sajnos nem, hallatlanul izgalmas itt létezni. Már csak azért is, mert e pár ezer négyzetkilométernyi helyen találkozik a Nyugat Bizánccal. S bár ezek a fogalmak megtörténhet, hogy történelemórákat juttatnak eszünkbe, itt kőbe és agyba vésve tapasztalható ez a különbség.

Amikor verstanulásba kezdtem, először mindig a szöveget sajátítottam el. Pusztán a szavakat, rím és ritmus nélkül, figyelmen kívül hagyva a mondanivalót. Ám mindig, a szöveg elsajátítása közben, a monotonon, százszor végigmondott szavak áradatában, kattogni kezdett a zene. Ez volt az első tapasztalat. A muzikalitás. Mindegy volt, hogy szép rímbe és ritmusba szorított formáról volt szó, vagy szabadon csapongó sorok és mondatok áradatával álltam szemben, a ritmus mindig kitűnt.

A gyermek fájdalomban, vérben jön a világra. Az esemény még a mai kórházi és ipari körülmények között zajló szülések esetén is intim. Régen is az volt. Az anya, a bába, az orvos dolga. Másra nincs szükség. Olyan, mint amikor az ünnep világra vajúdja magát. Aztán egybegyűl a közösség, ételt hoznak, ünnepelnek. Míg temetéskor az evés az életbe való visszatérés jele, születéskor az erősítés, az életpumpálás eszköze.

Sok filozófiát és teológiát olvastam. Nem mindent, de viszonylag sokat, elámultam a szavak finomságán, a kifejezések árnyaltságán, könnyedségén, rugalmasságán, s azon, ahogy egymáshoz simultak, rendszerré nőttek, robusztussá és magabiztossá váltak. Kósza gondolatok, amik gyönyörű kristálypalotákká nevekedtek mesteri elmék odafigyelő tekintete alatt. Gyönyörű volt (s még mindig sokszor ámulatba ejt), ahogy a legbonyolultabb kérdésekre is – nagy erőfeszítéssel – születtek válaszok.

Egyszer gondoltam egy nagyot, s a majdnem rituális értékű késsel leszeltem a legértékesebb közepet, félretettem, majd miután megzabáltam a maradékot, felfaltam ezt a különösen finom darabot. Úgy éreztem, most valami hatalmasat fedeztem fel. Amolyan mélytudássá vált ez a reveláció, olyannyira, hogy mind a mai napig félreteszem a dinnye legédesebb részét.

A beidegződések tehát velünk vannak alapjáratban. A rítus és a beidegződés között az a hatalmas különbség, hogy az előbbi tudatos, reflektált, bizonyos esetekben (mint a temetés esetében) hagyományosan, tehát hosszú idő alatt kifejlesztett folyamat. A rítus tehát az a beidegződés, aminek többletjelentést tulajdonítunk. A tettekre odafigyelünk, a mozdulatnak jelentőséget tulajdonítunk. S ezáltal a puszta biológiai beidegződést egy oktávval magasabb hangfekvésbe emeljük, az életünk szempontjából meghatározóvá tesszük.

Egyes erdélyi vidékeken és talán még pár helyen a Kárpát-medencében, ahová még nem tört be a ravatalozók sivár és iparosított gondolkodásmódja, elevenen él a temetési hagyomány. Arra a láthatatlan gépezetre gondolok, amely akkor lendül működésbe, amikor valaki meghal az adott faluban. Amint az utolsó leheletét kileheli valaki, varázsütésszerűen megmozdul az egész közösség.

Május negyedike a nemzetközi Csillagok háborúja nap. Ennek az az oka, hogy angolul május negyedike (May the fourth) majdnem pont úgy hangzik, mint a Csillagok háborújának egyik kulcsmondata (May the force be with you). Pár évvel ezelőtt szereztem tudomást erről, s azóta semmi pénzért sem hagynám ki, hogy valamilyen módon „Star Wars-ozzak”. Valahogy hozzám nőtt ez a film.

A karate szerinte ugyanis nem csihi-puhi, nem bunyó, hanem bölcselet, iskola, tan. E filozófia lényege az, hogy a rendszeres edzés és gyakorlás révén jobb ember legyen a tanuló. Önmérsékletre, kitartásra, alázatra, egyensúlyra tanít. Az ütés vagy rúgás elsősorban kifejezése a léleknek, valahogy úgy, ahogy a szó hordozza a gondolatot. Ez a keleti filozófia nem körmönfont metafizikai fejtegetésekkel, nem alapos logikai következtetésekkel s nem is szertartásokkal és imádkozással, hanem a test megacélozásával indul el az önfejlesztés ösvényén.

A halakhoz hasonlóan az embernek is ugyanúgy megvan ez a tere, amiben mozog, lebeg, lélegzik. Persze itt nem a levegőre gondolok, vagy arra, hogy a gravitáció a föld felszínére tapaszt, hanem arra a valamire célzok, ami ennél sokkal rejtélyesebb, bár mindnyájan megtapasztaljuk, elménk kopoltyúján átengedjük, benne lebegünk. Minden kultúrának neve volt erre a valamire.

A macskánk levadászott egy galambot. Ebben semmi meglepő sem lenne, ha mondjuk falun élnénk, de mi Kolozsvár zsúfolt és zajos belvárosában élünk, egy tömbház magasított első emeletén. A szegény szárnyas pont az erkélyünkön próbált pihenni egy kicsit, amikor a fenevad rátámadott. A dolgot tovább színesíti az is, hogy a mi macskánk apró gomolyag volt, amikor bebújt pont az irodám nyitott ablaka előtt, egy építőállvány árnyékába egy nyári napon. Azóta velünk él.

A múlt héten arról okoskodtam, hogy a bibliai teremtés szerint a világ a különválasztásainak sorozatában, az ember megalkotásával egy összevonás indul. Az ember – mondtam – egyszerre anyagi, azaz természeti és gondolati, vagy – ahogy a Biblia írja – isteni lehelettel bíró lény. Azt is elmondtam, hogy e második dimenzió nem valami ezoterikus, varázslatos, asztaltáncoltatós titok, hanem egy kétségtelen valóság, ami nem függ az anyag, a természet törvényeitől. Ráépül, valóban, hiszen a szellem dimenziójához szükség van egy működő agyra, ami mindenestől anyagi jellegű, de az így születő folyamatok már nem vezethetők vissza a tárgyira.

Az ember teremtése kapcsán viszont valami furcsára figyelhetünk fel. Míg eddig folyamatosan szétválasztott az Isten bizonyos elemeket, az ember teremtésekor ennek ellenkezőjét teszi. Fogja a földet, gyúrja, formálja, a végén a saját leheletét leheli az orrába. Az ember nem szétválasztásból, hanem elegyítésből, összeadásból lesz. Az anyag és az isteni szellem elkeveréséből.

Bár nincs olyan űrhajónk, ami magabiztosan szállíthatna minket a végtelen űrben, s csupán törékeny tutajokon merészkedünk a partközeli vizekre, képzeletünk átszeli a fizikai valóság korlátait. Ma elméleteknek nevezzük ezeket a folyamatokat, s meglehetős arroganciával, fitymálva tekintünk őseink hasonló próbálkozásaira, amiket meséknek, jó esetben mítoszoknak titulálunk.

E mostani írással egy újabb – a korábbinál valószínűleg rövidebb – sorozatot indítok, aminek az a témája, hogy miképp tekint Isten a világra, s azon belül az emberre. Ezelőtt, ugye, inkább általában a vallásról, meg az embernek az Istenhez való viszonyáról, Isten megismerhetőségéről írogattam, most váltsunk perspektívát!

Én úgy tanultam, hogy én-nel nem kezdünk mondatot. De én úgy gondolom, hogy ha én akarom, akkor akár így is kezdhetem. Nekem ne mondja meg semmilyen akadémia, hogy mit csináljak, mert én tudom, amit tudok. Amúgy azok, akik ezeket a szabályokat leírják ugyanolyanok, mint én. Sőt nálam valószínűleg öregebbek és fanyarabbak.

De akkor mit is jelent vallásos emberként élni? A vallásos ember megbotránkoztató. Köpik a konvenciókra, magasról tesz arra, ha nem úgy lép vagy néz vagy szól, ahogy elvárják a vallásos embertől. A vallásos ember megveti a templomokban képmutatóskodókat, akik kilépve onnan például sárosra isszák magukat, majd – gőzleeresztés végett – agyba-főbe verik az asszonyt és a gyermekeiket. A vallásos ember nem tartja be a társadalmi, sőt még az egyházi szabályokat sem, csak akkor, ha azokban értelmet lát.

Az Istenről való beszédnek viszont van egy meglehetősen nagy bökkenője. Ez ugyanis lehetetlen. A szavak egyszerűen leperegnek róla, hiszen belátható, hogy lénye (?) túlmutat mindazon, amit szavaink megragadhatnak. Minden jelző, amit vele kapcsolatosan használunk antropomorfizmus, „emberiesítés”, ami azt a célt szolgálja, hogy valamilyen módon közelebb hozzuk a mi léptékünkhöz, hogy értelmünk kacsai tudjanak belekapaszkodni. Atya, úr, örökkévaló, egyedül létező, hatalmasság satöbbi – mind-mind antropomorfizmusok, emberi vonások, gondolatvektorok, amelyek önmagukon túlra próbálnak mutatni, egy olyan tájba, ahová immár csak utalás által tudnak eljutni.

A nagyszüleim gyümölcsösében üldögélek. Régen, a filoxérajárvány előtt szőlős lehetett, most szilvafák nőnek a meredek domboldalon, ahová, ha csak úgy letelepszik az ember, olyan, mintha fotelben ülne. Lábam előtt zúg a város, szikráznak a verőfényben a tömbházak, s ezüstös pántlikaként kanyarog a Szamos. Ott az aszfalt és a kő az úr, ahol én vagyok, a csupasz föld. Mindkettő az enyém, mindkettőt szeretem.

Ennek az írássorozatnak az a célja, hogy vázolja a 21. századi vallásosság, közelebbről keresztény és magyar vallásosság mikéntjét. Szándéka – amint a korábbi írás is megfogalmazta – nem a megkérdőjelezhetetlen nagy igazság megfogalmazása, hanem gondolkodáskatalizátorként kíván működni. Olyan, mint egy vonal a sivatag homokjában, amely azt kéri, hogy viszonyulj hozzá. Állj rá, tőle jobbra vagy balra, maszatold el, tégy vele kedved szerint.

Szeretek utoljára szólni. Mire sorra kerülök már mindenki telítődött. Olyan, mint egy lakoma végén, amikor jóllakottan az ember még bele-beletúr az újabb és újabb fogásokba, de már nehezek a szempillái, dolgozik a bor. Ilyenkor, a végére a templom is megtelik egy ilyen elégedett, jóllakottsággal. Azzal az unalomból, megszokottságból és kegyességből gyúrt érzésegyveleggel, ami kéri lassan a záróéneket.