Nagy Erika

A balázsfai Tarcsi Alica életében gyerekkora óta fontos helyet töltenek be a különféle kreatív hobbik. Anyukája megtanította varrni is, középiskolás korában már ruhákat készített magának. Közgazdasági szakközépiskolába járt, később elvégezte a nevelői szakot, majd munka mellett a varrónőképzést. A Dunaszerdahelyi Egyesített Középiskolában ruhaipari tanulókat és játékkészítőket tanított. Kreativitására jellemző, hogy szinte minden technikát kipróbált már: a ruhavarráson kívül készített játékokat, játszószőnyeget, falvédőt, és sok minden mást.

A Csallóközi Múzeum térszerkezetében ötvenöt művész, kilencvennégy alkotása került elhelyezésre. A legkülönbözőbb művészeti-technikai ágak, látásmódok, mind egyközpontúak. Grendel Lajos irodalmi munkásságára reflektálnak, vagy Grendel-portrék. Az utóbbi években a kortárs művészet fő áramának diskurzusában ritkán jelentkeznek az alkotók irodalmi tematikára reagálva. A Felvidéki Magyar Szépművészeti Egyesület képző- és iparművészeti pályázatában az egyéni, történelmiés társadalmi egzisztenciális élményhalmaz feldolgozását kérték a művészektől és azt, hogy a grendeli verbalitást

A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.

Kocsis Orsolya képzőművész a csallóközi Medvéről származik, jelenleg Komáromban lakik, és pedagógusként dolgozik. Gyermekkora óta vonzza az alkotás folyamata, sokat kísérletezett a környezetében fellelhető alapanyagokkal, elbűvölte a „teremtés” művészete.

Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.

A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.

Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.

A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.

A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.

„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.

Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.

„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.

Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.

Pásztor Péter építész–művész Lőcsén született 1948-ban, és Gölnicbányán nevelkedett. Később családjával Kassára költöztek, majd Pozsonyban tanult építésznek. Jelenleg egyetemi tanár a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karán. Mindig is műemlékek felújításával szeretett volna foglalkozni, mert úgy véli, a múlt építészete tele van mestermunkával, aminek a kortárs építészetben néha a nyomát sem találni.

Varga tehát nem festő- vagy képzőművész a szó hagyományos értelmében, hanem olyan univerzális alkotó, aki magas szintű kortárs művészetet művel azáltal, hogy hihetetlen érzékkel kapcsol össze valós, hétköznapi jelentéssel bíró tárgyakat összetett gondolatok megfogalmazására. Gondolatai valahol az abszurd látásmóddal felvértezett klasszikus szürreális poétika és az ugyancsak francia gyökerű újrealizmus köztes terében terülnek szét.

„Kísérletező típus vagyok, és nem áll távol tőlem, hogy többféle médiumban gondolkodjak. Gyakran munkáim megjelenítésénél át is lépem az ezek közti határokat. Sorozataim vannak, de nem azért, mert tudatosan sorozatokban gondolkodom. Inkább úgy érzem, bizonyos témák esetében a közlendőm nem merül ki egyetlen elkészült mű, objektum vagy fotó formájában.”

Marokkó páratlan képi világa és színes kultúrája évszázadok óta vonzza az alkotni vágyókat. Jovančić naplószerű festői tevékenysége szinte akarva-akaratlanul követi a modernizmus alkotóinak életútját, melyben képeiken keresztül véljük felfedezni a festői szellem valóját. Egy nagy út megtétele sok nagy festő életrajzában szerepel, ezek az utak pedig transzformáló erővel hatottak művészetükre.

„Kell legyen egy határ, amelyet ha átlépsz a piacosabb ábrázolás érdekében, az már torzítva mutatja a megörökített valóságot. A képet ha majd előveszi és megnézi a következő nemzedék, joggal kérheti számon rajtunk, hogy félreinformáltuk” – tartja Vargyasi Levente.

Sokan elsősorban illusztrátorként ismerik, néha egy-egy könyv társszerzőjévé is előlép. Sikerének titka abban keresendő, hogy képei tartalmi szempontból kevésbé, gondolatiságukban, hangulatukban viszont annál inkább rezonálnak a könyv világára.

„Marosvásárhely az én elsüllyedt Atlantiszom: emlékszem rá, és szeretem, szeretni fogom mindig. Noha tudom, hogy nincs visszatérés, van egy nagyon érdekes, visszatérő álmom majdnem minden éjjel: rémülten rohanok egy utcán, és nem tudom, hogyan találjak haza.”

Így is történhetett volna, hogy Kotormán Lászlóból, Norbertből, valamint Patrikból szobrászművész lett, ám az igazság az, hogy jó géneket örököltek, s szorgalmuk és tehetségük mára ismert művészcsaláddá emelte őket. Ám nemcsak tehetségük okán irigylésre méltók a Kotormán fivérek, hanem családjuk miatt is.

Aknay János képein gyakran megjelenő motívum a ház, az angyal, a kereszt, az ablak – nem egyszerű formák ezek, hanem a jelképek összetettségét mutatják fel. A színek itt a fény hordozói, általuk érzékelhető az a ragyogás, melyeket a szent és az örök tartományaiból közvetítenek felénk a képek. Tisztaság és csend – ezek válnak itt láthatóvá. A béke pedig hűvös-meghitt, mint a templomablakokon beragyogó nyár.

Mindig magamnak rajzolok – addig formálom a kompozíciót vagy figurát míg, azt nem érzem egy rajzról, hogy én vagyok, vagy legalábbis valamelyik része egy velem. Szerintem csak ettől lesz hiteles, azonban szeretnék nem csak megjeleníteni egy-egy szövegrészt, hanem olyan rajzokat készíteni, ami valami módon önálló életre is kel és a gyerekek, felnőttek, akik megnézik a rajzokat, a formák, hangulatok, a kompozíció és színek által örömet, megnyugvást élhetnek át. Valamit üzen az illusztráció, reményeim szerint ez az üzenet boldogsággal tölti el a szemlélőt.

Nagy János az Isten nagyon egyedi teremtménye volt. Pozsonyi dolgozószobámban legalább harminc olyan emléktárgy van, amely 40 éves közéleti pályafutásom valamelyik fontos állomására emlékeztet. Kettő közülük az ő alkotása.

Keszthelyi Györgyöt – sajnos – későn ismerhettük meg művészként, költőként és képzőművészként sem siette el a bemutatkozást. Magam részéről a lehető legnagyobb döbbenettel és örömmel fedeztem fel magamnak őt, hiszen egy kiváló költő és egy kiváló képzőművész munkáival szembesültem a sajtóban vagy épp a közösségi hálón, amely Keszthelyinek ugyancsak otthonos közege. De némi bosszankodás is van bennem, hogy eddig nem ismertük őt, és így nem is figyeltünk rá eléggé. Igazi kolozsvári arc, a régi kincses város autentikus költője, amikor nem festője épp, akivel szívesen kávéznék reggelente – mondjuk, a Bulgakov teraszán.

Talán templomi történetekből, ószövetségi borzongásból, falusi anekdotákból, az Ezeregyéjszaka furfangos varázslataiból, valami régi-régi tudásból hoz fel valamit a fényre, mintha csak illusztrálná azt a régmúltat, amely valamiért kikopott belőlünk. Berki Viola alkotói világában tetten érhető a Kiskunhalas határában lévő Kötöny-pusztán eltöltött gyermekkor, a magyar történelmi múlt, a bibliai témák és a keleti művészet iránti tisztelete. 

A tudomány és a művészet szimbiotikus összefonódására az olasz futuristák és az orosz konstruktivisták is nagy reménnyel tekintettek, ezért alapvetően optimista hangvételű munkák ezek, ahogyan Balla Ákos munkái is. Némi nyomasztó érzés az Árnyak sorozatban szüremkedik be. A sorozat azokról is szól, akik elköltöztek, emigráltak. Művészünk gyakran felteszi magában a kérdést, hogy hová tűnhettek a gyerekkorában megismert személyek, akikkel már tíz, tizenöt, húsz éve nem látták egymást. Vajon hol lehetnek, mit csinálnak, miként élnek, hogyan néznek ki, egyáltalán pontos-e a róluk alkotott emlék, megismernék-e egymást?

Ha végigtekintünk a második világháború utáni erdélyi művésztelep-alapítási törekvések palettáján, szembetűnő, hogy a mindenkori alapítók törekvése a köztük lévő együttgondolkodás és összhang által vezérelve minden esetben rátalált az ideális helyszínre. Innentől kezdve voltaképpen már a hely szelleme hívatta meg az alapítókkal a művésztársakat.

Oláh Norbert korábban több képén hozta közel a galériák közönségéhez a melósok világát, életképek, portrék által nyílt tekintetű szembenézésre hívott, felszámolta azt a távolságot, amely miatt az emberek gyakran már nem keresik egymás tekintetét. Az utóbbi években viszont mellőzi az emberábrázolást, bár minden képén nagyon hangsúlyos az ember jelenléte: épületeket fest, a nyolcadik kerület megannyi szegletét, leggyakrabban tűzfalakat és azok számos variációját.

Híres-hírhedt helyszín ez, de őt nem a kisstílű rémtörténetek, a keserű szociodrámák vagy a harsány mulatozások ragadták meg, hanem

A karantén ideje alatt elcsendesedett az élet, próbáltam a jó oldalát nézni, volt végre időm alkotni, született is jó pár munka ez idő alatt, amelyekre rányomta bélyegét a járvány. Már azelőtt is volt vészjóslat a munkáimban, a környezetünk rombolása mindig is aggasztott, mert minden összefügg, de mi egy egyensúlytalan emberi létet élünk, ami egyre jobban érződik a mindennapokban, ez örök téma nálam. A Sonora II. képen – amely 2016-ban készült, és pont egy jövőbeli leépült társadalom romjait ábrázolja, amely visszafordult a primitív, de alázatosabb formájába – egy szűrőmaszk is megjelenik az egyik figurán. Ha az ember figyel a világra, érzi, hogy baj van,

Mint amikor egy játékdobozból nem gyermeknek való dolgok kerülnek elő – Gazdag Ágnes képei épp az ilyen szinte-ártatlanság miatt zavarba ejtőek. A kedves képű ragadozók és antropomorf szörnyek reneszánsz és barokk klasszikusokat idéző portréi egy sajátos mitológiát teremtenek. De lehet ez tréfa is, pimasz, pajkos, sőt pajzán – otromba és felszabadító farsangi világba csöppenünk, ahol állatarcúságunk és finomkodó gesztusaink egyaránt nevetségesek.

Tarkó nagyvilági festő, ez nyugodtan kijelenthető. Nagyvilági abban az értelemben, hogy az élet helyi jelenségei kevésbé motiválják. Élménylökéseit leginkább nem közvetlen környezetétől kapja, hanem a legtágabb emberi kultúra közegéből meríti. Munkáit szemlélve mintha gyerekkorunk színes képeskönyveit lapozgatnánk, amelyeknek szereplői kivétel nélkül kicserélődtek az évtizedek folyamán.

Megtérése óta a legfőbb inspirációs forrása az abba vetett hit, hogy Isten képes átformálni életünket, ha engedjük. „Bármit tettünk, bárkinek okoztunk csalódást vagy botránkozást meggondolatlan tetteinkkel, szavainkkal, van belőle kiút. Ezt a személyes életemből fakadó felismerést próbálom alkotásaimon keresztül megfogalmazni” – mondja. Az utóbbi időben a tárgy és az ember kapcsolatát vizsgálja szakrális kontextusban, technikailag pedig a cianotípia képzőművészeten belüli felhasználása, valamint interaktív objektumok készítése foglalkoztatja.

„Az ember halandóságában és környezetének lassú pusztulásában rejlő drámai szépség az, ami inspirál, újra meg újra munkára késztet” – vallja Kuti Botond, aki a folyamatos átalakulás pillanatait igyekszik egy-egy olajképén megragadni.

Lázár Tibor minden műve pimasz incselkedés – nem csupán szembesít, hanem az orrunk alá dörgöli, mi mindennel kell végre számot vetnünk az eltartott kisujjú fintorgásainktól kezdve az okoskodó kinyilatkoztatásainkon, szenvelgő identitásválságainkon és hasadt összetartozásainkon át a jelenvalóság felelősségéig. Frappáns, friss, meghökkentő – éberségre int, mint a fricska.

Olyan érzés ezeket a képeket nézni, mintha valaki a leghétköznapibb és gyanútlan „Hogy vagy?” kérdésünkre azt felelné, hogy „Meg fogok halni”, majd szemrebbenés nélkül halkan mesélni kezdené, hogyan fog ez végbemenni. Pedig nincs ezekben a képekben semmi kellemetlen szembesítés, sőt Révész Anna épp a mulandóság szépségét, fennköltségét igyekszik megragadni – és bizony ez a szempont is a japán kultúrából eredeztethető. – Japánban ez a mudzsó fogalma, az átmeneti, az állandótlan – mutat rá Révész Anna.

Ózsvár Péter gyerekként a rejtett medrekkel, tavakkal körülvett szikes mezőn, Kishomokon és a kanizsai nagy Járáson átesett a kincskeresés lázas betegségén. Úgy volt vele, miért ne találhatna egyszer valódi kincset, aranyat például, vagy vágyai netovábbját, öregapja kanászkútba rejtett pisztolyát, az lett volna a hatalmas zsákmány! Nem véletlen, hogy semmit sem talált. Gyermeki képzelgéseit a gyönyör hajtotta. Amikor kisétált a rétre, üldögélt, énekmondó helyen üldögélt békésen, színes madárrajok bolyongtak fölötte, és olyanfajta szabadságvágyat érzett, mint amilyet a madarak repülés közben.

Ferencz Zoltán eredetileg programozónak készült, de a gyergyószárhegyi művésztelep szellemisége nem engedte eltávolodni a szülőföldjétől és a képzőművészettől. Grafikáit újraértelmezett vallásos témák, ősiség és modern találkozása jellemzi.

Utcai Dávid számára a művészet az ima egyik természetes formája. Derűs optimista, aki együtt él a létvalósággal, és egyetért az ezerszer gyötört emberi lélek segítő elfogadásával. A szép, de kordába fogott valóságunk időkorlátos illékonyságával is tisztában van. Természetesnek tartja, hogy a művészet hasznos velejárója az erkölcsi tartás, a kifejező esztétikum, és hogy szükségtelen, káros dolog a hagyományos konzervatív etikai szabályokat és esztétikai vívmányokat félvállról venni.

Stanisław Lem űrhajósruhában, a földgömböt a kezében tartó Puskás Ferenc, Maria Skłodowska-Curie a laboratóriumban – különleges portrékkal tiszteleg előttük egy magyar karikaturista.

Harminc évvel ezelőtt, 1991. február 15-én írta alá Václav Havel, a Csehszlovák Köztársaság köztársasági elnöke, Lech Wałęsa, a Lengyel Köztársaság elnöke és Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke a visegrádi nyilatkozatot. A Közép-Európát összefogó nemzetközi gazdasági, diplomáciai és politikai szövetség létrejöttének évfordulójára sajátos portrésorozatot készített

Mészáros Júlia pályafutásának szikrája a gyerekkorában rejlik. Ő is több alkalommal szembesült a felnőttek „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésével. Akkoriban a fogorvos vagy a patológus munkája tűnt érdekesnek számára. Akkor még nem fogalmazódott meg benne, hogy tervezőgrafikus lesz. Bár, visszagondolva, már gyermekkorában megmutatkoztak az erre utaló igen markáns jelek:

„Emlékszem, gyakran játszottam azt, hogy a babáim virágboltot vagy üzletet vezetnek, és ilyenkor mindig arculatot terveztem nekik, megrajzoltam a cégtáblát, az árlistát, minden elemet. Többet foglalkoztam magával a tervezéssel, mint a játékkal. 

„Szülővárosomat csak tanulni és a katonaidőre hagytam el. Aktív éveimben mérnök, köztisztviselő, ipari alpinista és kezdő festő voltam. Manapság csak festő, büszke nagyszülő, boldog férj és intenzív Veszprém-barát vagyok. Olyan színes, mozgalmas, többnyire derűs tartalmú táblaképeket készítek, amelyek a festett felszín mögött gondolatokat, asszociációkat is generálnak. Mindenre és mindenbe festek, ami alkalmas egy enteriőrbe új színt, derűs gondolatot csempészni. Használok öreg sparhelttetőt, szecessziós tükörkeretet, népi használati eszközt vagy akár svéd tömegterméket szigorúan átértelmezéssel”

„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.

„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.

Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).

Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.

Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.

Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.

„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”

Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.

Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják.

Nagyon régi történeteket idéznek Orth István álomszerű képei. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői – ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül.

Azt hiszem, a festékkéssel, pamacsokkal dolgozó, saját technikákkal kísérletező Áder Orsolyával tökéletesen lehetne illusztrálni, mit jelent a flow-élmény – a teljes odaadást és figyelmet jelentő alkotói folyamatból születő absztrakt képei közvetítik ezt az elképesztő energiát, örömöt és felszabadultságot, amely belőle is árad.

Mai képek ezek, a korszerűség legmarkánsabb értelmében. Nemcsak azért, mert egy korábbi hagyományra reflektáló kompozícióban mai tárgyak tűnnek fel, huzalokat, csatlakozókat, fémtárgyakat, visszapillantó tükröket fedezhetünk fel e különös alakok szomszédságában, hanem mert korunk legmerészebb törekvéseit, legvadabb sóvárgásait, legaggasztóbb elidegenedéseit és legcsábítóbb zsákutcáit világítja meg.

Megszűnik a körülöttem levő világ, teljesen értelmetlenné válik számomra minden kívülálló dolog. Nem zavarnak a zajok, jelenlevők, csak én vagyok, meg a festmény.

Kopriva Attila képei úgy tudósítanak egy örök jelenidejű világról, hogy a néző egyértelműen érzi, neki is köze van ehhez a látomáshoz. A téli dombok, a nyáj vagy akár az egyszerű használati tárgyak is mind az otthonosság érvényes definíciói – az ember jelenlétét érezzük, azé az emberét, aki gondos gazdája a világnak.

Szkukálek Lajos magánmitológiáját szürreális alkotásokból és kollázsokból építi. Mágikus realizmus jellemzi ezeket az alkotásait, sok bennük a realisztikus elem, a dolgok olvashatóak, felismerhetőek, de szürrealizmussal és fantasztikummal keverednek. Munkásságának van egy realisztikus irányú ága is, tájképeket, belső tereket, csendéleteket fest. Emellett grafikákat, illusztrációkat is készít.

Mintha rögtön egy Bukta Imre-képbe lépnénk ki az autóból. A kapun belül egy kutya vakkant, de pár másodperc múlva már két házőrző járőrözik farkcsóválva, láthatóan szeretik a vendégeket. Galuska és Szeplős – mutatja be őket Bukta Imre. Egy takaros házba érkezünk, először a házigazda által tervezett kemencére csodálkozhatunk rá, és arra, hogy ebben a szerethetően eklektikus helyiségben milyen magától értetődően megfér a hagyományos és a modern.

Mi igazabb, mint a szépség? Mi igazabb, mint az elmúlás? Gyönyörűség és borzadály tűnik fel ugyanazon a képen, a régit megfojtó virágzás, a bomlás halált hozó burjánzása és az életigenlő sarjadás – vörösek, barnák, lilák, mégis zöldek, Krisztus útszéli szobrokba kódolt, évezredeken átvilágló magányossága és a női test szépségének zavarba ejtő percnyi diadala. Hogy fér meg ennyi minden egyazon képen? Hogy marad igaz?

Karda Zenkő személyében egy kivételes karakterábrázoló tehetséggel megáldott illusztrátorral gazdagodott a gyerekirodalmunk. Állandó keresés jellemzi, számos technikával dolgozik, folyton újabb és újabb kifejezésmódot talál, ezért képei erős társai a meséknek. A játékosság és a hangulatfestés mellett azokat a fogódzókat is beléjük kódolja, amelyekre érzelmileg is kapcsolódni tud a néző. Mert nemcsak bájos, nemcsak kecses figurák ezek, nem csupán a szemnek tetsző ábrázolások, hanem a távolodó gyerekkor tünékeny szépségeiből lopnak vissza néhány pillanatot.

Dr. Bay Miklós és felesége, dr. Bay Éva évtizedek óta gyűjti a nagybányai festményeket. Ebből a gondosan és szeretettel válogatott gyűjteményből tavaly egy jelentős képzőművészeti anyagot (hatvanegy festményt és kilenc szobrot, melyek becsült értéke 750 millió forint) adományoztak a kiskunhalasi Thorma János Múzeumnak – ez a Bay-gyűjtemény címmel nyílt állandó kiállítás. Nekik köszönhetően Kiskunhalas büszkélkedhet a nagybányai művészet legnagyobb és legátfogóbb magyarországi kiállításával.

„Az emberekben sokféle kép rögzül, ad elindulást, érzést, örömöt-bánatot. Az életünkben, ha a művészetnek helye van, a saját helyem is megtaláltam” – vallja Zavaczki Walter Levente.

Bestialitás és valamifajta szenvtelen testiség jelenik meg ezeken a képeken, megjegyezhető arcok helyett az emberállat torz furcsaságai, a zabolátlan ösztön, amelyet évezredek óta próbálunk száműzni a civilizációból. Nyers hús – talán ezt mondhatnánk, ha egyetlen képben kellene összefoglalnunk ennek a különös világnak a lényegét. Szinte élő, még tapinthatóan létező, érzékelhetően lüktető valóság sejlik fel e groteszk lények mögött.

Stefanovits Péter művészetében egyaránt otthonos a fényesség dicsérete és az elmúlás komorsága, a bolond hétköznapi maszkjai kéz a kézben járnak a magány alakváltozásaival – mosolyogni és bólintani is tanítanak ezek a képek. Megannyi biztatás: játszunk fényt, játszunk sötétséget, játszunk elmúlást, játszunk világszületést!

Duncsák Attila 1940-ben Ungváron született. Ötéves volt, amikor az apját elhurcolták a gulágra. „Negyvenöt novemberében vitték el. Negyvenhat decemberében jött haza. Annyira megváltozott, hogy alig ismertünk rá. De ő legalább hazajött! Mert hányan maradtak ott, akikről azt sem tudják, hova vannak eltemetve, ha eltemették őket egyáltalán?!” – mondta el nekem egyik őszinte beszélgetésünk alkalmával Attila. A festékek világába, a színek keverésébe, a vonalak húzásába már gyerekkorában bevezette a szobafestő és templomokat restauráló édesapja.

Munkáinak markáns, felismerhető formanyelve, motívumszerűen visszatérő képi elemei, izgalmas fotómanipulációi kiforrott, karakteres művészről árulkodnak, a digitális vizualitást ötvözi a kiállítóterek analóg világával, művészi érdeklődésének középpontja az emberi test és arc. Mindezt a Csíki Játékszín plakátjain is megmutatja, emellett saját tervezőgrafikai stúdióját vezeti, ráadásul képei egy részén modellként is megjelenik.

Békés Rozi műveiben az a legcsodálatosabb, hogy mindenféle túlzás nélkül érzékeltetni tud egy-egy drámai helyzetet – a rajzain készen áll előttünk a karakter, mozdulataiból, tartásából, hetykeségéből vagy félszegségéből a sorsát is megérezzük, dramaturgiai értelemben vett jellemeket látunk itt. És rajzban elbeszélve adott mellettük egy egyszerű élethelyzet is, mely olykor már-már a hétköznapiság határán billeg, mégis feloldást várunk...

nyugtalanítóan kortárs művek ezek: többségük gumiból készült – nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy amit látunk, évszázadok múlva is ilyen lesz. Leszámol azzal, hogy bármi vagy bárki egy szobor által örökkévaló lehet, és hangsúlyozza a tényt, hogy a szobrok is csupán a mulandóság egy-egy pillanatát örökítik meg. Az arc, amiről felismerjük egymást, csupán egy kép. Romlékony, változó.

Szakáll Ágnes a folyamatot láttatja: azt az egyre növekvő távolságot, mely sorra elnyeli azokat, akik korábban belakták a világot. Limlomok lesznek a kincseikből, kacatok maradnak a legkedvesebb emlékeikből, legszemélyesebb dolgaik elférnek egy kórházi éjjeliszekrényen.

„Sokan mondták, maradjak otthon, menjek el tanítani, készítsek pár tájképet, csendéletet és portrékat eladásra, jól elleszek belőle. De nekem ez sosem volt opció, hogy olyat és úgy fessek, hogy az kelendőbb legyen. Nem akarok megfelelni, csakis önmagamnak. Színeimmel és formáimmal, lehet, kicsit elütök a helyi karaktertől, de természetesen szeretnék valami olyat létrehozni, amit még senki más nem.”

Mayer Hella képein az álmok változékony játékai érhetők tetten: a gyerekkor hangjai biztosítják a háttérzajt ezekhez a furcsa látomásokhoz. Mintha a saját hangunkat hallanánk, de egy olyan helyen visszhangzik, ahol még sosem jártunk, mégis otthonos. Csak annyi bizonyos, ami a vászonra ráfér: a kép szélén túl a visszatérő rémálmaink kezdődhetnek vagy akár a legszebb birodalmaink határai húzódhatnak – mintha épp azokat az álompillanatokat emelte volna ki a festő, amikor még bármi megtörténhet.

Személyében a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és a szobrász igyekszik harmóniában élni. Az igazi alkotás szeretetelvű, legyen az szobrászat vagy intézményvezetés – vallja Vargha Mihály, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, aki nem a százszázalékosan tudatos művészetet tartja az igazinak: ha váratlanul megreped a fa, belerajzolva folytatja a repedést.

Kevés olyan képzőművész van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon. Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.

Sokan leselkednek ezeken a képeken, pajkos titkokat, igazi bűnöket, méltó bűnhődést vágynak látni ezek a mohó tekintetek. Máskor meg egy-egy régi történet újabb változatát, talán az időben eltévedt folytatást láthatjuk: Zsuzsanna meglesi a véneket, Léda lemegy a pincébe a hattyúhoz, később pedig öregasszonyként keresi meg a lépcső alján várakozó gácsért.

A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít – egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát.

Kristó Róbert egyaránt támaszkodik a fotózásra és a grafikára. Alkotásai azonnal felismerhetőek, sokszor a fa mintázatát használja ihletforrásként: a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálják egy-egy kép létrehozásában.

Árkossy István festményei az álmok összetettségéről és gyökereiről mondanak el valami lényegest – egy olyan belső világról vallanak, amelyben örök egymásmellettiségben áll a szent és a profán, a primitív korokból áthurcolt emlékeink a manapság képződött jelképekkel.

Bereczki Kata festményeinek – témától függetlenül – sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív.

„2000-ben volt egy agyvérzésem, egy hónapig odaát voltam. Amikor rendbejöttem valamelyest, éreztem, hogy ó, de szörnyű dolog, hogy itt ez a rengeteg kép. A gyerekeimre sózzam rá a felelősséget, hogy mégis mit csináljanak ezzel a hagyatékkal? Hogy döntik el erről a szar képről, hogy ez félresikerült, csak még nem semmisítettem meg? Vagy erről, hogy a fater örömében ilyet festett? Honnan tudhatnák ők ezeket? Az egyik unokám segítségével minden képet egyenként átválogattam: ezt vállalom, ez reménytelen. És megmaradt egy harmadik csoport is: húsz-harminc olyan kép, amelyben volt spiritusz, de nem volt az igazi. Azt különraktam, és hetente, kéthetente mindig átvizsgáltam, hogy tessék, akkor foglalkozz

 Vetró András: Szeretném, ha szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, mely előtt a szemlélő felfedi majd önnönmaga legbensőbb rezdüléseit. Hiszem apám vallomását, ami a művészi tett elsőbbségét hirdeti a látva lássanakkal szemben.

Kaliczka Patrícia munkái mind-mind asszociációs játékra hívnak: úgy vetnek fel ártatlan témákat, mint például a tükröződés, repülés vagy utazás, hogy az ember beleszédül abba az egyirányú suhanásba, amely mindig olyan lélekmélységekig száll le, ahol már az istenek és a csillagok a legközelebbi rokonaink.

A tűnő idejéből milyen képeket ragad ki az az ember, aki kamerák nélkül is képes a képalkotásra? Mit rögzít ezeken a rajzolt, karcolt, festett, pepecselve, elidőzve, hetekig beleragadva alkotott képeken? Mit enged látni ez a napló az alkotó napjaiból? Mit enged látni a teremtésből és a teremtett világ(ok) idejéből? És a teremtmény mit érzékel az idő következetességéből, miközben kilép az ajtón, ücsörög a bárpultnál vagy a kávéházban megváltja a világot?

Lélektájakról érkeznek ezek a különös üdvözlőlapok – antik és reneszánsz mesterek remekei fakadtak egykor e tájról, manapság viszont mintha már csak a traumáinknak, sebeinknek, sértettségeinknek és bosszúvágyunknak volna közös gyökere, az örömeink sekélyesek vagy önzők, már nem közösségi ünnep semmilyen boldogság. Dirib-darabokra hull szét mindaz, amiben szerettünk hinni – mégis hogy lehet ilyen hír hozója a szépség?

Akvarelljein a változó fényeket, a sokarcú és sokszínű Balaton varázsát ragadja meg. Az itt megjelenő színek és formák nem csupán a táj ritmusát képezik le, hanem a lélek rezdüléseit, a teremtő napfényes játékos kedvét vagy borongós megbékéléseit is.

Orosz Annabella szerint a gyermekeknek jó rajzolni, mert nyitottak, és rugalmas a fantáziájuk. Ugyan nem kell mindent a szövegből belerajzolni az illusztrációba, de a történetnek összefüggőnek kell lennie, állítja.

Tömbökben rakódik itt az emberekre valami letehetetlen cipelnivaló – a tömbökkel telezsúfolt városok egy letűnt politikai-társadalmi berendezkedés hagyatékai, de ez a tömbbe zártság mételyezi a mát is. Kilátszik egy-egy arcél, de egyikük sem ébreszt rokonszenvet. Részvétet sem. Szeretünk abban tetszelegni, hogy az emberi nyomorúságnak ez a változata nem érhet el minket.

„Visszanézve immár nem félutamból, azt látom, hogy tarthattam magam az ifjúi ábrándhoz: tartósat és hasznosat alkotni. […] Amikor már tervező grafikusművészként a könyvművészethez szegődtem, elég önző módon arra gondoltam, a szép és jó könyv száz év múlva is megmutatja, ha nem akárki dolgozott vele. A könyvszakma csodálatos. Egyfelől megértő fegyelmet követel, mert sok művelet végeredménye a szép könyv, ezért előre kell látni a célt, mint a műépítészetben.”

„Egy nyári vakációban otthon – Csomafalván, mikor még népesebb volt a feleségem családi háza –, szokásom szerint kisszéken ülve rajzoltam örök témámat, az öreg almafát, mikor Juliska, a szomszédasszony nagy érdeklődéssel kérdezte: maga mit pirkál ott? – Hát ezt a fát próbálom lerajzolni – volt a válaszom, de elkezdtem gondolkodni, honnan jöhetett, mit jelenthet ez a szó. Aztán elfogadtam: egy ember vagyok, aki csak pirkál egy darabka papírra, és boldog vagyok, ha sikerül a pirkálásom.”

Ha hihetünk Jókainak, minden egy bajusszal kezdődött. Munkácsy Mihály és Jókai Mór az 1880- as években rendszeresen kártyáztak együtt. Egy ilyen alkalommal egyszer a festő megkérdezte az írót: „Tudod-e, Móric, hogy lettem én festő? Mikor Aradon szegény asztaloslegény voltam, megláttam egyszer a Bettelheim könyvárus kirakatában egy hatalmas bajuszú hazafi életnagyságú képét. Ha én ezt a bajuszt le tudnám pingálni! Mihelyst pénzem volt rá, megvettem a képet és sikerült a bajusz, a kép is. Akiknek megmutattam, mindjárt ráösmertek: Jókai Mór volt.”

Első önálló kiállítását Szinyei Merse Pál 1905-ben, hatvanéves korában rendezte. Pályája végül is sikertörténet – csak épp azt is meg kellett érnie, hogy egyes pályatársai gúnyolódtak rajta, apja csak a sikertelenségét látta, a felesége nem bízott a tehetségében, ahelyett, hogy bátorította volna a művészt, jobban foglalkoztatta az, hogy környezetük bolondnak tartja a festőt, a rájuk szakadó többszörös gyász pedig felemésztette a házasságukat. Semmi sem úgy és nem akkor történt, amikor arra jövőt lehetett volna alapozni.

Szegedi Katalin szelíden tanítja újra és újra a pipacsszoknyák pirosát, a virágszirom-törékenységet, a limlomok kincses birodalmát. A tisztaság ragyog át minden képen – ez érinti meg a nézőt, ha a világ bármely pontján találkozik ezekkel az ábrázolásokkal.

Maria B. Raunio festményein feltűnő nőalakok attól is különlegesek, hogy bár kortársaink, nem öltik magukra a női szerepek megannyi trendi alakzatát, hanem épp visszafogottságukból érezhető, hogy sajátos erő birtokosai. Elhallgatott történeteik és titkaik vannak, melyek komolyabbak annál, minthogy ők is – mint minden ember – sebezhetők, magányosak vagy épp egyedüllétet keresők.

Képei a világ kettős természetét engedik látni. A földi tapasztalatok mélyén is felismerhető szakralitást, a bűn és a szabad gyötrődés számtalan stációját. De ugyanennyi stációja van a megváltásnak és a kegyelemnek is.

Csomortáni Gál Lászlót sokan különcnek tartják, hisz egyetemi tanulmányai befejezése után hazatért Csíkcsomortánba, és egy áram nélküli házban él feleségével, három gyermekével. Közben pedig szakrális művészetet művel, amelyben messze a jövőbe mutató ősképek derengenek elő.

Ördög Noémi képei talán mindenekelőtt meghökkentőek, mint egy újonnan felfedezett, egzotikus fűszer, amelynek íze, illata mégis ismerős valami borzongató messzeségből. Úgy tiszteli a nagy elődök által megalapozott hagyományt, hogy közben hozzáteszi a maga tudását is: újabb fényeket, pajkos játékokat és ordas játszmákat kreál az ábrázolható ember köré.

A sepsiszentgyörgyi származású Péter Alpár installációk, performanszok, vizuális művészetek és határterületeik között mozog. A háromdimenziós tér foglalkoztatja, a zárt terek beinstallálása után, a kiállítóterek hűvös eleganciáját átlépve fordult a természethez.

Sipos Sándor jelképszerű sűrítéssel mutatja meg a lárvaszerű várakozást, mely egyszerre hordozza a megújulás és a pusztulás lehetőségét is. Érzékelhető a természet rendje, mely alázatra int, és az emberi gőg, mely tékozol.

Orosz István egyszer azt mondta, hogy ha magának kéne névjegykártyát fogalmaznia, akkor zavarba jönne, mert ugyanabban a bőrben bújik el a grafikus is meg az író is meg a filmes is, szóval elbizonytalanodna, hogy mit írjon rá.

Mítoszok sejlenek fel, egy-egy olyan időpillanat felmutatásai, amikor még nem történt meg a világot megváltó és megváltoztató áldozati rítus, még csak eljövendő ígéret a kereszthalál gyötrelmeiből összetákolt örök élet. Háború utáni árnyak, a szülőföld földlétébe kapaszkodó gyökerek, az élet körforgására rádöbbenő ritmikus ismétlődések mutatnak meg valami csupán csak képekben megragadható gondolatot az elmúlás folyamatosságáról.

Elindulni, várni a hajnalt – ez a cél már önmagában is szép imádság, hát még együtténekelve a többiekkel. A találkozás megannyi arca – Ádám Gyula nem idegenként érkezik közéjük, fotói által mi sem idegeneket látunk. Ráköszönni a szembejövőre, áldást mondani az elhaladókra – erre buzdít ez a hajnali tisztaság.