Juhász Dósa János

Új, remek verseskötete jelent meg Tóth Erzsébetnek, aki idén lesz hetvenéves, és jelen sorok írója nagyon reméli, hogy az irodalmi fórumokon méltóképpen megünneplik majd ezt a kerek számot. Hogy miért kezdem éppen az évekkel?

Noha eltelt több mint húsz év, a dunaszerdahelyi maffia emléke ma is élénken él a köztudatban, sőt most kezdjük igazán felfogni és feldolgozni a történteket. Az utóbbi években számos könyv jelent meg a témában, például A klán Szomolai Tibortól, vagy az Elásott igazság Barak Dávidtól. Kicsit más stílusú Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című regénye, mely 2018-ben jelent meg a Libri Kiadó gondozásában, 2021-ben pedig a Vígszínház művészei alkalmazták színpadra – igaz, egyelőre csak online közvetítésben látható.

Napjainkban sok szó esik az internetes hazugságról, másként: átverésről, álhírekről, fake newsokról. Óva intik az embereket a kritikátlan információfogyasztástól. Pedig úgy tűnik, hogy elemi igény van rá. Hosszú a füllentés, a hazugság útja.
Az első, nyilvános, médiahazugságot kacsának nevezték. Hírlapi kacsának. De mi köze van ennek a hápogó falusi jószághoz?

Úgy látom, hogy annyi tévedés és melléfogás után végre jó irányba mozdultak el. Felfedezték Szlovákiát, mely, mint látják, az írók paradicsoma. Az pedig különösen öröm és megtiszteltetés a számomra, hogy a maroknyi szlovákiai magyarság irodalma sem kerülte el az Önök figyelmét.

Noha az olvasó joggal kap(hat)- ja fel e cím láttán a fejét, sietnem kell megnyugtatnom őt, hogy nem maradt le semmiről: Grendel Lajos valóban nem kapta meg a Nobel-díjat. (Nem élt hozzá elegendő ideig?) Írónk recepciója azonban – melynek részletekbe menő feltárása, mint A Grendel-akta című nem régi sorozatomban többször is utaltam rá e hasábokon, a jövő feladata lesz (lenne) –, számos olyan érdekességet és értéket rejt, melyek ismerete, tudatosítása teljesebbé teheti a róla alkotott (alkotható) képet.

A Megy a gőzös Kanizsára kezdetű dalocska Koródy Csobánczi Péter A legény bolondja című népszínművének egyik betétdala, melynek szerzője ismeretlen. A darab bemutatója 1880. április 10-én volt a budapesti Népszínházban. A mára már népdallá lett változatot 1916 augusztusában Kodály Zoltán gyűjtötte Kassán a 34. honvéd gyalogezred katonáitól.

Bizonyára mind találkoztunk már magánkiadásokkal – akár tudtunk róla, akár nem. Néha belefuthatunk olyan, egyébként komolyan vehető (hír)portálokon közölt recenziókba is, amelyek alacsony példányszámban megjelent magánkiadásokkal foglalkoznak.

Az országos kiállítás 1885-ben tagadhatatlanul sok mindent bemutatott, a Jókai összes műveit is eredetiben és temérdek fércfordításban egy díszes könyvszekrényben, a nagy író összes ereklyéivel; de a szépirodalom mérlegét csak egy hajszálnyival sem billentette lejjebb. Különben ez a cikk semmi részben sem való a gépek, szalámirudak és nagy hordók közé.

A rendszerváltás utáni közéleti kommunikációban felfutott a csúsztat ige új jelentése, olyan szélsebesen, hogy még az új értelmező szótárba sem kerülhetett bele. Eddig csak a rendszerváltás kisszótárába vettük fel az új jelenséget és jelentést. Csúsztatásnak nevezzük az ismert igazság megtévesztési szándékkal való nem teljes kimondását, amit másként szépítésnek, elkendőzésnek, palástolásnak is hívhatnánk. Jellemzően a vitában mindig a másik felet illetik csúsztatás vádjával.

Fehér Enikő (23 éves, 1997-ben született Tatabányán) az Eötvös Loránd Tudományegyetem irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója, költő, író, a Háttérzaj irodalmi kör alapító tagja, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. ösztöndíjasa, az Új Forrás online munkatársa és a Prae.hu újságírója. Irodalmi rádióműsort vezet és vág, valamint a Katarsis műhely egyik alapító tagja.

New dimension címmel jelent meg az Ineffable (Kimondhatatlan) zenekar második albuma. A csíkszeredai, madéfalvi és borszéki fiatalokból 2016-ban összeállt csapat fúziós dzsesszzenét játszik, de sok más zenei műfaj is inspirációt nyújt számukra.

Az Irodalmi Jelen tavalyi Trianon-emlékszáma több mint hatvan szerzőt vonultatott fel a Kárpát-medence minden szegletéből Kolozsvártól Budapesten át Munkácsig, Dunaszerdahelyig és Szabadkáig. Missziójuk, hogy a Trianon-emlékszámot elvigyék más településekre is, elsősorban vidéki városokba, hogy a fővároson túl is megismerhesse a közönség, hogyan látják kortárs íróink, költőink Trianont.  A tavalyi év sikereinek köszönhetően idén,  öt állomáson egész estés műsorral várja a hallgatóságot Tallián Mariann színművész, író, valamint férje, Lázár Balázs színész, költő, akik felolvasószínházukkal,

Különös napok ezek itt április végén. Annyira vártuk a meleg jövetelét ebben a szánalmas vírusvilágban, hogy minden félórányi fényáradáskor kapkodunk kalap után a sok fagyos sapka helyett. A fény mindent átölel, s én mintha ennek az esztétikai elvnek a nyomán, a ragyogást erősítvén, foglalatoskodom Tolnai Lajos költővel, regényíróval: sajnálom is őt a maga teremtette sorsában, fényt is terelnék rá a sohamárban.

Korábban elegendő volt, ha azt mondtuk: közvetítés, esetleg némi tautológiával hozzátettük: élő (egyenes) adás (közvetítés). A műszakiak egymás közt „élőzésnek” is nevezték. Most streamelés van.

A dualizmus korából (1867–1918) Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Munk Artúr, Havas Emil, Milkó Izidor – és még sorolhatnám tovább – írásaiban számtalan érdekes történetet találunk Szabadka város múltjából. Ez alkalommal Kosztolányi 1924-ben írt Pacsirta című regényét böngésszük át egy történész szemével.

Kortárs szerzők kortárs írókról sorozatunkban Győrffy Ákos Ambrus Lajost ajánlotta figyelmünkbe mint olyan alkotót, aki a borról, a tájról, a gyümölcsökről, a régi magyar írásosság rejtett gyöngyszemeiről szinte mindent tud. Őt kérdeztük vidéki életéről, értékmentő munkájáról, kedvenc szerzőiről. Egy kis Vas megyei faluban, Egyházashetyén él, irigylésre méltó, festői környezetben, nyugodtan és szabadon.

A nyelvművelést ellenzők hangoztatják is: „A nyelvet nem védeni kell, hanem használni.”. Ők pedig (immár nyelvészként) a véd ige további jelentéseit nem veszik figyelembe. Például azt, hogy a véd ige nemcsak a fenyegető veszély elhárítását jelenti, hanem valakinek az érdekét pártolja, biztosítani igyekszik.

Aki káromkodik, az durván, leginkább trágár, obszcén módon – hosszan, cifrán – szitkozódik. A magyar nép így mondja: káromkodik, mint a jégeső. Ha istenkáromlásról van szó, akkor blaszfémiának is nevezzük, a nép pedig ezt mondja rá: feszíti az istent.

Száz éve született losonci zsidó családban L. Gály Olga, aki kamaszkorát már a zsidótörvények árnyékában élte le, mégis a „szerencsések” közé tartozott, hisz családtagjaival ellentétben túlélte a borzalmakat, sőt el se jutott a német koncentrációs táborokig.

Grendel Lajos nagy debatter, nagy vitázó volt világéletében – utaltam rá sorozatomban már korábban is. De nemcsak életében – az maradt halálában, és halála után is. Megosztó személyiség lett volna?

Csukás István egyik legnagyobb erénye az volt, hogy a lehető legkülönfélébb, a felszínen unalmasnak tűnő elemekből tudott valami rendkívül karaktereset alkotni. Elég csak legnépszerűbb rajzfilmfiguráira, az alakváltó Pom Pomra vagy a naiv, ám leleményes Ho-ho-horgászra gondolni.

A Magyar Posta 2021. április végén megszüntette a táviratot. A szolgáltatás már régóta halódott. Pedig az információ elméleti szakemberei szerint a 19. században és a 20. század elején olyan forradalmi jelentősége volt, mint előtte a könyvnyomtatásnak, manapság pedig az internetnek.

A tájszó olyan, mint a tájház. Halott. Vagy élő. Azon múlik, aki elhagyja vagy nem hagyja el. Az sem értékeli ezt, aki beleszületett, és tanítójává lett nyelvének. Otthon konyhanyelvként ö-zi – az iskolában kijavítja. S amit kijavít a fölnőtt, az a gyermeknek hiba, szégyen, amit legjobb, ha elfelejt.

A vége felé ő volt az utolsó Nyugat-szerző. Persze, amikor Nyugat-szerző volt, még nagyon fiatal volt, és nem tudhatta, hogy egyszer majd ő lesz az utolsó mohikán. Azt sem tudhatta, hogy háborút és üldöztetést túlélve, csúfosan el fog romlani. Nézzünk szembe a ténnyel: a Rákosi-korszakban minősíthetetlen propagandaverseket írt.

245 éve, 1776. május 7-én született Berzsenyi Dániel, a magyar klasszicizmus nagy költője, Horatius követője, a niklai remete. Ő volt Szerb Antal megfogalmazásában a bennszülött, akit megöl a civilizáció.

bálömböki bag u fan
bálombökö big a fún
búlámbákö bög i fan
balúmbaká bög ö fin
bilambúka bág ö fön
bölimbakú bag á fön
bölömbika búg a fán

Anyukám autójának kesztyűtartójában a mai napig méltó és megingathatatlan helyet foglal el egy igen kedves CD-nk. Valahányszor hosszabb útra indulunk kettesben, hamarosan előkerül, és máris tele tüdőből, kórusban kántáljuk, hogy „A tisztás szélén egy kerek képű Úritök vigyorgott. Nagyon tehetséges volt ebben a műfajban. Istenien tudott vigyorogni” meg azt, hogy „Valaki bömböl, […] ordít, szepeg, sír, zokog, rí, sír-rí, itatja az egereket, nagyon keservesen sírdogál […]” meg persze azt is, hogy „Legszebb állat az anakonda, / de nem tudja ezt ama konda” – Ha valaki megkérdezi tőlem, milyen az igazi gyerekirodalom, ezzel a jelenséggel tudok válaszolni.

Az első csóktól az első gyermekig – Párválasztás, házasság, gyermek a moldvai magyaroknál címmel jelent meg Halász Péter néprajzkutató legújabb könyve a Tortoma Kiadónál. A 450 oldalas monográfiát a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban mutatták be a magyar kultúra napján.

Ki mindenkinek a történetét mondja el Szerb Antal élettörténete? Így is közelíthetünk a százhúsz éve született magyar író, irodalomtörténész életművéhez, amit én most e kérdés felől szeretnék kicsit áttekinteni. Pontosabban nem is az egész életműnek a kiemelkedő történéseire figyelek, amelyekhez valamiképpen kapcsolódni tudunk (olvasmányaink, irodalmi érdeklődésünk vagy tanulmányaink révén, például az irodalomérettségire készülve stb.), inkább csak egy kultúrtörténeti jelentőségű mozzanatra.

Sorozatunk harmadik részében sorra vesszük a magyar hitvilág és népmesék tipikus alakjait. Természetesen nem teljes, azonban igyekeztünk a meglévő források és tudományos munkák alapján kiválogatni azokat a lényeket, melyek vélhetően az ősi, pogány hithez kapcsolódnak. Cikkünk alapjául főként a Mitológiai enciklopédia szolgált, azonban vannak olyan fejtegetések, melyek más következtetésekre jutnak az alább olvasható megállapításoktól.

Nagy Lászlót olvasva hátborzongatóan káprázatos, ezerszínű világ tárul elénk. Versei arra hívnak, hogy megismerkedjünk a lélek rejtett földrészein lakozó érzésekkel, élőlényekkel.

„Nekem olyan kis lovam van, amelyik minden házba benyerít.”
Szabolcsi találós kérdés, megfejtése: dob.

A sámánizmus központi alakja a sámán, aki egyfajta közvetítőszerepet tölt be a szellemvilág és az emberek között. A cikkben nem konkrétan a magyar, hanem az össznépi sámánképre szorítkozunk.

„Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak,
vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek,
bűnükért egy ökörrel fizessenek.”

                                                  Szent László törvényeiből

Stebler Izidornak és feleségének nem született gyermeke. A világháború alatt pedig a bíró úr már idős volt katonai szolgálatra. Így tovább szolgált a bíróságon, s az új hatalom is megtartotta régi állásában, pusztán a szerb hűségesküt kellett letennie.

Az elfogadás alapja nem lehet a pozitív megkülönböztetés, diszkrimináció. A sokszínűség elfogadásának vezérelve nem lehet az erőszakos „egyszínűsítés”, a homogenizáció, az egyenlőségjel erőltetett kitétele. A szólásszabadság vesszőparipája nem lehet fogalmak kriminalizálása, cenzúrázása.

Nagyapámat nem ismertem, mert egy hónappal a születésem után elütötte egy autóbusz. Bár ez így nem teljesen pontos, mert ő egyetlenegyszer látott engem. Anyám mesélte, hogy születésem után egy zacskó narancsot szorongatva – amely akkoriban ritkaság volt – ment be hozzá a kórházba, rám nézett, legkisebb leányának gyermekére, és azt mondta: – Meglátod, ez a leányka fogja továbbvinni mindazt, ami nekem fontos.

olt életükben emlékkönyvük, más, erdélyi szóval emlékeskönyvük, azaz szép, színes kötésű albumuk? Csupa fehér lappal, melyek hívogatóan tekintettek osztálytársak, jó barátok, családtagok verses vagy prózai bejegyzéseire? Esetleg virágdíszektől körülövezve vagy iniciáléval kezdett, szépen formált betűkkel?

A regénycímeket tekintve – Iszony és Irgalom – akaratlanul is valamiféle keresztény retorikát érzünk a fogalmak mögött, ha pedig még néhány Németh-regény címválasztását is hozzávesszük – a Gyászt és a Bűnt – ugyancsak sejthető, hogy e metaforák jelentéseit valamilyen teológiai tartalommal telíti eleve a szerző.

Március 15-én, nemzeti ünnepünkön, életének hetvenharmadik évében meghalt Dinnyés József. A gitáros Dinnyés, Bob Dinnyés, akit a haza legtöbbje ezen a néven ismert... azért a haza, s nem az ország, mert a haza egyfelől mindig több, mint az ország, másfelől pedig különösen a mi esetünkben, akik – a diaszpórát most nem is számítva – hét, sőt, a burgenlandiakat is nézve: nyolc országba szétosztva alkotunk egy szellemi hazát.

Olvasom, hogy két kritikus arról beszélget, egy bizonyos szerzőnek a mondatait ízlelgetve kell olvasni, valahogy úgy, mint ahogy a gourmand-ok esznek a francia éttermekben. És hogy ez milyen jó, mert e kifinomultság folytán úgy érzi magát az olvasó, mintha hájjal kenegetnék. No, nem pontosan így mondták, de a lényege ez volt.

A költészet – alapvető, elemi ösztön.
Miként a kisgyerek, amikor beszélni tanul. Reagál a világra, kommunikál, hangot ad ki, jelez: mimikával, gesztusokkal.
Rátalál a nyelvre. Kimondja a szót: anya. Kimondja a szót: apa. A hangokat szavakká formálja.
Felfedezi, hogy a hangoknak testük van. Hangtestük.

Vannak könyvek, melyek után úgy érezzük, több is van a sorok, történetek mögött. Ezek közé tartozik az utóbbi évek egyik legfontosabb magyar regénye, Király Farkas Sortüze, mely az 1989-es változásokról (forradalomról?) szól. Könnyen lehetne egy sisak-, főbelövés történetének nevezni, de túlságosan erős, kijózanító alkotás ahhoz, hogy ilyen prózai módon kategorizáljuk. Ez a regény az olvasó számára valójában egy illúzió kezdete és vége. Hátteréről a szerzőt faggattuk.

Jolika, a városi cukrászda takaros gazdaasszonya gyakran zsörtölődött a lassan mesteri ügyességű legény, Ferdinand Müller miatt, aki már teljesen otthon érezte magát a gazdag iparosházban a Bajai út elején, és ebből eredően csúnyán gúnyolta a faluból a műhelybe került inasokat. Pedig a legény sorsa is igen sanyarú volt, hiszen csak pár évvel ezelőtt hozatta ki Jolika férje, Kunbajai Gellért cukrászmester úr Ferdinandot a Gádorban létesített sváb lágerből.

Két év múlva, 2023-ban pedig halálának 100. évfordulójára kellene emlékeznünk – legalább nekünk, szabadkaiaknak, akik néha elsétálunk a Bajai úti temetőben lévő síremléke előtt, amely alatt örök álmát alussza a város legkiválóbb polgárainak egyike: Lányi Ernő.

Nagyon helyénvalónak találnám, ha a zeneiskola a jubileum alkalmával felvenné egykori igazgatójának a nevét. Ezzel méltó emléket állítanának neki.

Még van idő ezen elgondolkodni.

A tavaszi szünetben ismét előjött a probléma, amely korábban hétvégéken (és azelőtt télen) volt jellemző: mégpedig a gyermekeinkkel való társasjátékozás problémája. (Már amennyiben ez probléma.)

Nagyon durva dolgok vannak itt, kérem.

Szeretem kézbe venni az újságot, könyvet. Lehet, ódivatú vagyok, de számomra varázsa, hangulata van a papír zizzenésének, a gyűrődésből keletkezett szamárfülnek, a nyomdafesték illatának. Hozzátartoznak az olvasás rituáléjához.

Kertész Imre Nobel- és Kossuth-díjas magyar író és műfordító 1929. november 9-én született Budapesten és itt is hunyt el 2016. március 31-én. Halála ötödik évfordulóján három kötetét  (Sorstalanság, Kaddis a meg nem született gyermekért, A végső kocsma – mindhárom a Magvető Kiadónál jelent meg) ajánlva emlékezünk.

Amennyire egyszerű a kérdés, annyira nehéz a válasz. A könyv hónapjában viszont nem is létezik ennél aktuálisabb téma. Nehézségét elsősorban az okozza, hogy teljesen szubjektív a válasz. Egy érzelemmentes gép azt válaszolná, hogy összekötött fehér lapok, fekete nyomtatott kommunikációs szimbólumok sokaságával. Egy embernek, legyen az akár még olvasni nem is tudó óvodás, vagy már épp ezeket a szimbólumokat elsajátító iskolás, vagy akár egy felnőtt, nyugdíjas, orvos, tanár vagy író, mindenkinek mást jelent.

Egy, ma már a térképen nem létező faluból, Mokcsakerészről indult, a keleti végekről, egy olyan időben, amikor még az alapiskolai végzettséget sem volt könnyű megszerezni, nem még az érettségit. Gyüre Lajos előbb kovács-inaslevelet, végül Pozsonyban magyar–történelem szakos diplomát szerez, ott van a Magyar Főiskolások Művészegyüttese (mai nevén Ifjú Szivek), majd a kassai Thália Színház megalapításánál.

Kedves irodalomtörténész-kollégám, Bárdos László, amikor nem sokkal bekövetkező halála előtt felhívott, egészen más témáról beszélve, hirtelen átváltott a János vitézre, és a következőket mondta:
„Te tudod-e, hogy ez a János vitéz vulkanikus erejű mű? Ez még a Toldin is túltesz?

Kedves olvasó, érdemes feltennünk a kérdést magunknak: van-e nótánk? Olyan, amit a sajátunknak érzünk? Ha megkérdeznek bennünket, tiszta szívből tudjuk mondani: az a mi nótánk? És elgondolkoztunk-e már azon, miért azt érezzük a szívünkhöz legközelebb állónak? Van-e a mi dalunknak története? Szeretnénk ezt a dalt továbbadni gyermekeinknek, unokáinknak?

De március erős.

Szent szépsége, melege reményt ad és munkát. Felelősséget.

Néha, amikor megérintem a templom hűvös falát, úgy érzem, mintha felélednének a benne rejtőző erek. Ahogyan elidőz a kezem a századok szavait befogadó levelek felett, szinte hallom a tollak sóhaját, ahogy tintájukat felissza új otthonuk.

A szomszédság a XX. században szakadt meg. Ettől függetlenül a magyar- országi lengyel nemzetiség továbbra is jelen van a tizenhárom meghatározó magyarországi nemzeti kisebbség egyikeként.

A XV. századi lengyel krónikaíró, Jan Długosz „lengyel–magyar krónikájában” elsőként szólt tudatosan a két nép barátságáról, s fogalmazta meg az e történelmi tényből eredő erkölcsi-politikai parancsokat. Leírása szerint 1000-ben két küldöttség jelentkezett II. Szilveszter pápánál királyi koronáért: lengyel és magyar. A szentatya a magyar nemzet képviselőjének adta át a királyi jelvényt, de az elébe járulóknak intelmül meghagyta, hogy a két nép barátságban, egymást segítve éljen, amíg világ a világ, mert ha bármelyikük is a másik rontására törne, szerencsétlenséget zúdít

A múltkoriban Cselényi Lászlóval Dobos Lászlóról, a néhány éve elhunyt jeles íróról, könyvkiadóról, irodalomszervezőről, politikusról beszélgettünk, amikor is a költő azt találta mondani, hogy Dobos László a mi időnk, a mi korunk Esterházy Jánosa volt. Meghökkentett, de el is gondolkodtatott a párhuzam. S távolról sem csak a meredeksége miatt, sokkal inkább az lepett meg, hogy Esterházy János neve észrevétlenül a napi kommunikációnk része lett. Sőt úgy éreztem, ezzel az összehasonlítással Esterházy János neve, személyisége elindult a mitizálódás útján.

Az első világháború alatt a cári Oroszország fogolytáboraiban 2,1 millió osztrák-magyar katona raboskodott, a becslések szerint közülük több mint ötszázezer magyar volt. A foglyokat többször költöztették egyik táborból a másikba, nagyon sok esetben több száz kilométert kellett gyalogolniuk, gyenge élelmezéssel. Mégis megtalálták a módját, hogy emberi életet éljenek, amennyire lehet. Egyesek szerelmeskedtek, mások pedig leszámoltak a háború „romantikájával”.

A kultikussá nem váló hősökben és hősnőkben van valami rendkívül izgató. Ott vannak a kataklizmák forráspontjánál, de nem őket emelik pajzsra, és nem őket kísérik a bitóra. Teljes éberséggel vannak jelen a „nagy művek” születésénél, de közben valami mást csinálnak, mert valami más dolguk van. A nagyközönség számára sokszor csak a kultúrtörténet közmegegyezéses héroszainak „csatolmányai” ők – közéjük tartozik Petőfi felesége, Szendrey Júlia is.

Gábor Áron legelső krónikása Jókai Mór volt. Az író egyik legkorábbi, Forradalmi és csataképek című kötetében különleges elbeszélést szentel mitológiájának (Az ércleány), de publicisztikájában is fejet hajt az ágyúöntő mester előtt: „Azt hiszi tán az olvasó, hogy a férfit, ki a fegyvertelen tömegnek ágyúkat akart készíteni, pártolták?...

Minden a Nemzeti dallal kezdődött. Magamnak való gyerek voltam, igaz, de ökörködni is tudtam, ha kellett. Voltak barátaim, rúgtuk a labdát télen-nyáron. Jóllehet, már az óvodától is én búcsúztam verssel társaim nevében könnyes szemű szülők karéjában, de nem szerettem szerepelni, mások elé kiállni. Talán anyám halála után kezdtek fokozatosan rám szállni a tanítók. Mintha attól tartottak volna, hogy magamba süppedek. Pedig épp azt akartam, hogy ne bánjanak velem másképp, mint a társaimmal, sem mint azelőtt. Nem akartam, hogy sajnáljanak, hogy segítsenek, de kitűnni sem akartam.

Mi nem valamely látványos geopolitikai teljesítményt ünneplünk ezen a napon. Korántsem.
Mi azt ünnepeljük, hogy az emberi természettől adott, eleink által ránk örökített lelki immunrendszerünk (és 2021-ben ki nem tudja, hogy a jó immunrendszer az életben maradás záloga?) azonnal működésbe lép, mindahányszor világraszólóan üdvös eszméknek álcázott vírusok készülnek oda hatni, hogy mi ne legyünk azok, akik lennénk természetünk, örökségünk és szívünk szerint.

Gyermekkoromban, mint sok nemzedéktársam, én is elragadtatással tanultam meg a Füstbement tervet, édesanyám gyakran ült le úgy konyhaasztalunkhoz, hogy elmondta az Anyám tyúkját, gimnazista- és egyetemistaéveimben azonban sajnos hódoltam annak a divatnak, amely az őszinteség, egyszerűség és a naivnak nevezett hit lekezelésével eltávolított bennünket Petőfitől és költészetétől is.

Jöjj, te visszás mozdulat, felleget járatni széllel,
képemre faragott bottal, abból a fából, mégis,
mégis, ebben az egyszerű sötétben lelepleződnek
a csillagok, a külső utak egyikére térek, a lét
semmiségeiből gyúrt haraggal megnevezem az álom
hódításait a számmal, könnyű sétát tesznek egy járhatatlan
szálon, ahol nem járhatok én sem, képemre faragott bottal,
abból a fából –
záruljon szememre a kérge.

Jancsó Péter prózaíró, pedagógus, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának aktív tagja lett az Opus irodalmi folyóirat főszerkesztője. Fiatalos lendülettel vetette bele magát a munkába, amelyről bővebben is beszámolt lapunknak.

Ha nincsenek Farkas Árpád versei, sosem tudom meg, miként lehet úgy írni a fájdalomról, hogy nem a könnyeket akarjuk kisajtolni. A veszteségről úgy, hogy nem a minket ért igazságtalanságot ecseteljük. Az igazságról úgy, hogy nem a másokét vonjuk kétségbe. Egyáltalán: nem tudom meg, lehet úgy írni, a közösség oly módon legyen a miénk, hogy fel se merüljön a hozzá nem tartozás lehetősége.

Olyan magyar asszonyok portréit mutatjuk be, akiknek sorsa inspiráló lehet ma is. Fontos emlékezni és emlékeztetni arra, hogy számos olyan híres és kevésbé ismert nő élt, akik bátorságuk, kitartásuk és emberi tartásuk miatt példaképeink lehetnek. Most csak négyet nevezünk meg közülük, pedig sokak története volna méltó arra, hogy újra és újra elmeséljük.

Egy képzőművész ismerősöm a kétezres évek elején kis méretű papírlapokra női fejeket rajzolt tollal. Több ezer, talán több mint tízezer női portrét skiccelt fel. Amikor először láttam a rajzokat, megkérdeztem tőle, hogyan tud ennyiféle arcot rajzolni, hiszen mindegyik más. – Mindegyik más lenne? – kérdezett vissza. Szerintem pedig eléggé hasonlítanak a nők egymáshoz! Sokkal több a hasonlóság, mint a különbség! – tette hozzá. – Ha így van – kérdeztem újra –, akkor mondd meg, hogy számodra mi a legfontosabb különbség a nők között! Miben különbözik ez a rengeteg nő, akit lerajzoltál? Azonnal rávágta: minden nőnek másféle a haja…

Érdekes kérdés a nyelv és a tudat kapcsolata. Vajon meghatározza-e az anyanyelvünk a gondolkodásunkat, és milyen hatással van ránk a többnyelvűség? Másképp érzünk, másképp gondolkodunk vajdasági magyarként, mint tennénk ezt más körülmények között? Mekkora szerepet játszik önazonosságunkban a kollektív identitás, miért fontos az anyanyelvápolás? Dr. Hódi Sándor pszichológus évtizedes tapasztalattal rendelkezik a pszichológia és a beszélt nyelv közötti kapcsolat tanulmányozásában, foglalkozott az önazonossággal és a nemzettudattal, az adai II. helyi közösség egykori titkáraként pedig a közösségszervezésben is szerepet

A trianoni katasztrófa után a szabadkai öregdiákok találkozóikat Budapesten tartották. Így összetartozásuk töretlen maradt a legnehezebb időkben is. Törzshelyük a Pannónia Szálló lett, ahol szabadkai vacsoraesteket tartottak. 1932-ben a bírák és bírósági alkalmazottak kiutasításának emléknapját rendezték meg. 1933-ban az összejövetelen a 86- os gyalogezred, valamint a 6. honvéd gyalogezred és két volt huszárezred katonái is részt vettek, vacsoráztak és táncoltak.

A folklór mint fogalom lényegét nem lehet csupán önmagában megragadni, hiszen mindenki számára valami absztrakt dolgot jelent, amit szubjektív tapasztalatai során alakít ki önmagában. Másképpen nyilvánul meg gesztusainkban, cselekedeteinkben. Ugyanazt a történetet máshogy éli meg a drámaíró, a színész és a közönség. Így szokásbéli különbség nem csupán eltérő népek között, de kisebb közösségen belül is ugyanúgy előfordul. Mindennek ellenére létezik egy kapocs, amely összetűzi a folklór sokrétű jelentését, mégpedig az, hogy mindenki számára jelent valamit.

Molière zseniális komédiája régi kedvencem, de színpadon eddig még csak egy alkalommal, a tatabányai Jászai Mari Színház kamaratermében tekinthettem meg. Ha üzenhetnék az akkori énemnek valamit, valószínűleg azt mondanám: „Figyelj oda. Szívd magadba a légkört, és örülj annak, hogy nevetnek, tapsolnak, s köhintenek melletted. Fogd meg a melletted lévő szék karfáját és érezd tenyereid közt a szövetet. Hidd el, egy nap még a véletlenül megszólaló telefon hangja is hiányozni fog.”

Sepsiszéken Szépmezőnek nevezik az Olt és a Feketeügy közötti sík területet. E hatalmas, több mint ötszáz hektáros székely birtok a századok során termékeny mezőgazdasági területté alakult át, amelyen magányos tanyák sokasága volt található. A szépmezői tanyarendszert a kommunizmus tette semmivé, a földeket államosították, a legtöbb épületet lebontották. Ám történetük, mint a Kolcza-tanyáé is, megmaradt.

1990 tavaszán készítette Sárosi Csaba azokat a karikatúrákat, melyeket sorozatban fogunk közölni az elkövetkezőkben. A rajzok ma is döbbenetes erővel bírnak: nemcsak azt mutatják, hogyan érzékelték a kortársak a Ceaușescu-féle nemzeti kommunizmust, hanem a mindenkori, mindenfajta totalitarizmus leleplezései. Ezek közül most három karikatúrát mutatunk be.

A Szovjetunió nincs többé. A kommunizmus végelgyengülésben kimúlt. De ahogy William Faulkner figyelmeztetett, jó, ha tudjuk: „Nincs olyasmi, hogy volt. Minden van.”

Milyen jó neked, hogy ennyi év után sem vagy öreg, semmit sem változol évszázadok óta! De tudod-e, felség, hogy milyennek maradtál meg a szemünkben, most már örökre?

Szépnek és jónak. Még akkor is, ha nagy volt az orrod, és – állítólag – nem voltál szép férfi, és nem is voltál mindig olyan nagyon igazságos, de még tökéletes sem, és nem volt mindig kifogástalan a viszonyod a hozzád közel állókkal.

Néhány éve ott voltam a születésnapi bulidon Kolozsváron, az még csak az ötszázhetven-valahányadik volt

Itt minden (igaz, a lélek nyugalmával viselt) szenvedés mellett is érezni lehet még a tárnicsgyökér fanyar illatát, a tárkony illatát s mintha megtapasztalnánk, milyen is egy hágó, miért lehet elragadtatott állapot például a bolyongás, az erdő szemrevételezése. Az élet legnagyszerűbb pillanatait sűríti egybe a Sinistra körzetből ismert mondat: „Az erdőt szeretem nagyon, a fát és a bokrot.”

Olvasni mindig szerettem. Sokáig csak népmeséket. Apám bosszankodott, vagy tán félt szellemi képességeim esetleges hiányosságai miatt. Mi lesz ebből a gyermekből? Néha esténként A kőszívű ember fiaiból olvasott fel, és végül nyert. Emlékszem Marcsa nénire is, Jókai kisvárosi nagykövetére, aki a nagy író regényeiből lazán idézni tudott. A legjobb krémest ő sütötte Ipolyságon, és közvetlenül a szomszédunkban lakott. Sorsa 4-6 elemis árnyékából büszkén nevelte érettségire készülő lányait. Megvásárolta (1960-as évek!) a Jókai-összest elegáns díszkötésben, és ő valóban végigolvasta valamennyit.

Az anyanyelv nemzetközi napján talán épp ezt volna jó tudatosítani, hogy az anyanyelv minden aspektusa érték. A nyelv csak több lesz az ódivatúnak titulált, régről fennmaradt szavaktól, az első hallásra furcsának, viccesnek ható kiejtéstől, attól, hogy a tájszólásban beszélők ellenálltak a köznyelv dominanciájának, és tartották magukat ahhoz, amiben nevelkedtek.

A pünkösdi búcsú előestéjén játszódik Péter Beáta Búcsújárás című drámájának első felvonása, amelyet a Csíki Játékszín színészei tolmácsolásában ismerhetett meg a közönség a magyar kultúra napján, felolvasószínházi körülmények között.

A Magyar Írószövetség és a közmédia kulturális csatornája, az M5 a mai napon a magyar szépprózát ünnepli. Az adásfolyam részeként az olvasókat Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója köszöntötte.

Timur Lenk halála után (1405) a szamarkandiak egyértelműen üzleti meggondolások alapján a következő figyelmeztetést közölték a világgal: „Ha megzavarják a Világ Urának nyugalmát, borzasztó háború zúdul az emberiségre. Olyan pusztulás, aminő még soha nem volt!” Ez akkor elsősorban a buharaiaknak szólt, és csak másodsorban a muszlim világnak. Ugyanis a szomszéd vár, Buhara bölcsei minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy bebizonyítsák Timur buharai születését, ezáltal jogot szerezzenek arra, hogy Timur földi maradványait saját városukba szállítsák, ami ugyancsak fellendítette volna a város gazdaságát. Ám Szamarkand, pontosabban a szamarkandi

Az egyház a farsangot a rendbontás miatt az ördög ünnepének tartotta, ezért nem helyeselte megtartását, de ez a szokás épp a farsangi mulatozást ostorozó, egyházi leírásokból kutatható évszázadokra visszamenően is. A XV. században Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában számolt be arról, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhába öltözve mulatoztak, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, és egy asszonyt a Kapos mocsaraiba nem hajított.

Értem én, hogy ilyen időkben a rend és a törvényesség betartására mindenfajta devianciát ki kell iktatni, ám a közösség tudatalattijába való lemerülés már nagyon hiányzik. Kellene a farsang, amelyen a papot is kineveted, az esküvő, amelyről másnap délben szállítanak el egy talicskával, a rockkoncert, amelyen magadon kívül vagy, a futballmeccs, amelyen együtt énekelsz és kiabálsz ezrekkel és ezrekkel.

A magyar–lengyel kapcsolatok a honfoglalás időszakában gyökereznek. Erre az a tény is utalhat, hogy a Kárpátoktól északra élő szláv néptörzseknek összefoglaló neve nyelvünkben a lengyel. Bizonysága ez annak, hogy a IX. és X. század fordulóján Przemyśl, Halics és Ladomér térségében egy magyar katonai „ütközőzóna” létezett a 950-es évekig, amelynek célja a Kárpátok északkeleti hágóinak ellenőrzése, védelme volt. A magyarok itt fél évszázadon át a helybéli lendzsánokkal éltek együtt. Erre a térség több mai településneve is utal – a Przemyśl-földi Nemzeti Múzeumban látható magyar honfoglalás kori síron

Maga Karády sem tudhatta, hogy ilyen közvetítő szerep jut majd neki. Ahogy azt sem, hogy múzsa és példakép lehet halála után is. Egyik legérvényesebb visszacsatolás Cseh Tamás és Bereményi Géza dala: Tábori lap Karády Katalinnak. 1979-ben, amikor íródott, még kevés szó esett a doni feláldozottakról és arról is, hogy szenvedéstörténetként is elmondható számtalan életrajz: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, / én fekszem itt / és megy a századom, / Második Magyar Hadseregem, / mi a nevem és a fegyvernemem?”

Talán egy éve is elmúlt, hogy a szerkesztőségi postában egy érdekes küldeményre bukkantam: kézzel írt, igényes külsejű levél és néhány fénymásolat volt a borítékban. Valamiféle versek. Ilyenkor nem örül túlságosan a szerkesztő, hisz manapság, ha kincset is ér egy ilyen szöveg, amennyiben nem elektronikus a formátuma, csak pluszterheket ró rá. Vetettem egy pillantást hát a fénymásolatokra, elsőre az évszám tűnt fel az egyiknek az alján: 1817. A levél írója arra kért, hogy ha van rá mód, szeretné nyomtatásban is látni a mellékelt verset. A másik kópia pedig az előbbi vers átiratát tartalmazta, a levél írója által

Laura Gottlieb éppen csak kikerült a Szegény Iskolanénék zombori zárdájából, amelynek előcsarnokában komor, fekete márványtábla hirdette Isten dicsőségét és Haynald Lajos kalocsai érsek nemes tettét a katolikus leánynevelésért, amikor feleségül adták Wőnecky Sándor Károly újvidéki nagykereskedőhöz.

Az apácáknál töltött zombori évek alatt – hogy miért nem a sokkal közelebbi Kalocsára küldték szülei, azt sosem tudta meg Laura Gottlieb – alig volt alkalma férfiak társaságába kerülni, hiszen még a vakációk idejét is jobbára jankováci nagynénjénél töltötte. Az a néhány hét pedig, amikor

Vannak meghatározó kulturális értékeink, melyekre gyakran evidenciaként tekintünk, s csak ritkán foglalkozunk azzal, mi lehet az eredettörténetük, hogyan váltak alapkövekké, miképp lehetnek ma is az identitásunk részei. Kölcsey Ferenc Hymnus című költeménye is ilyen, ami kétségtelenül Erkel Ferenc zenéjével alkot számunkra egységet (még ha tudjuk is, hányféle átdolgozás született). Vajon milyen indíttatásból készít a téma kapcsán dokumentumfilmet egy fiatal filmrendező, aki társaival nemcsak a Zenélő Budapest 2020, a KameraZene és a ZeneHorizont komolyzenei műsorok rendezője, de ismert reklámfilmek alkotója is? Hogyan lehet „korszerűen” elmesélni, bemutatni a Himnusz

Virág Mihályt, az elismert szabadkai rendezőt és főiskolai tanárt két éven át, 1961 és 1963 között tanulmányozta az állambiztonság beszervezés céljából. Virág Mihály azonban nem lett ügynök: emberi tulajdonságai alkalmatlanná tették a feladatra, az ügyet lezáró jelentés szerint. Ugyanis túl jó embernek bizonyult, nem áskálódónak, nem intrikálónak, a színházért élt és halt.

De van ennek az ifjan tartó emlékezetnek egy mélyebb és igazibb – bár jóval bonyolultabb – oka is. Farkas Árpád ugyanis kamaszkora óta költő volt, méghozzá kétségbevonhatatlanul. Nemcsak az volt – annak is látszott. Volt a lényében, habitusában, modorában és hanghordozásában valami, ami nem hagyott kétséget e tekintetben.

Jorge Luis Borges azt nyilatkozta egyszer, hogy amikor a Buenos Aires-i metróújság főszerkesztője volt, mindenféle álneveken egy csomó cikket írt mindenféle tudományos és misztikus meg transzcendens témakörben, amikről halvány gőze sem volt, amilyen például a Hold-utazás, a gondolatátvitel, a negyedik dimenzió vagy a halmazelmélet.

Az agg mester ezzel sok mindent elárult magáról. Főleg azt, hogy gyerekes kíváncsiság munkált benne. Borges felnőttes gyerek volt és gyerekes felnőtt maradt. Ez a dolog veleje. Ez a kettősség. 

Jól bele kell nézni a halál pofájába. Aztán el kell készítenünk maszkunkat (ha komolyan gondoljuk, nem jó a bolti, legfeljebb ha a felismerhetetlenségig átalakítjuk), amely egyszerre harci, állat- és halotti maszk, egyszerre néz mennybe és pokolba. Ebben a maszkban aztán mulatva, tombolva, kurjongatva, önfeledten szaporodva, farkasként az égre vonítva, teljes harci és életeksztázisban megöljük a halált. Ha megvolt, levesszük a maszkot, elégetjük, visszaváltozunk normális emberré, és húsvétig pihenünk, mert akkor megint másféle dolgunk akad.

A bál – főként az álarcosbál – az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A magyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal.

Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.

 2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.

"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”

„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.