Demeter Szilárd

…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.

A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.

Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.

Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.

„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.

Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.

Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.

Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.

Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.

A teljesség igénye nélkül tekintsük át az e területeken alkotott főbb műveit. A magyar irodalom tárgyköréből mindenekelőtt három irodalomtörténeti kötete emelkedik ki, amelyek közös alcíme: A magyar irodalmi avantgarde I–III. (1969–1971), s bennük Bori Imre az impresszionizmus, a szecesszió, a szimbolizmus, a dadaizmus, a futurizmus és az expresszionizmus problematikáját tárgyalja.

Öreg volt. Elhaló hangú. Hajlott hátán évtizedek súlya ült. Öreg Grébecz, a vén biblikus, így hívták a faluban. Elmaradhatatlan bibliájával elmaradhatatlan alakja volt a tavaszi libalegeltetéseknek a Kisugaron. Fűző nélküli bakancsában klaffogva, slattyogva totyogott a kertek feletti földút emelkedőjén, maga előtt terelgetve a tojásaikból épp csak előbújt, úszóhártyás lábakon csetlő-botló kislibák csapatát.

A prédikátorok „[…] úgy vélik továbbá, hogy egyesként létezni mindennél könnyebb, és épp ezért az embereket éppen arra kellene kényszeríteni, hogy általánossá váljanak. Én nem oszthatom sem e félelmet, sem ezt a véleményt, éspedig egy és ugyanazon okból. Aki megtanulta, hogy egyesként létezni mindennél szörnyűbb, nem fél majd kimondani, hogy az a legnagyobb dolog.”

József Attila születésnapját és a magyar nyelven íródott verseinket ünnepeljük április 11-én. A magyar költészet napja apropóján megkérdeztük fiatal szerzőinket, hogy mikor tudatosult bennük, hogy a líra az ő útjuk, mikor döbbentek rá, hogy a versek alkotása a megfelelő önkifejezési formájuk? Megkértük őket, hogy mondjanak egy-egy olyan költeményt, amelyet nem ők írtak, ám a verssorokat magukénak érzik, illetve arra is kíváncsiak voltunk, ki hogyan ünnepli idén a költészet napját.

Manapság nem sokat hallani Gyurcsó István nevét. Holott volt idő, több évtized, amikor nem volt olyan szlovákiai magyar falu, ahol ne ismerték volna őt személyesen. A Csemadok alkalmazottjaként járta az országot, s ha már járta, meg is örökítette a tájat és az ott élő embereket, versben és prózában egyaránt. 40 éve halott, s nagyon nincs, aki élesztgesse az emlékét.

Kölyökkoromban apám szőlejében nyaraltunk a hegyen, majd növekedvén beletanultam a munkákba is. A pince előtti agyagos, sáros kocsiút kátyúit a szőlőmetszés során keletkezett vesszőkkel volt szokás kitölteni, a lovak patái meg a szekerek vasalt kerekei végezték a tömörítést. Egyszer-másszor én vittem egy köteget a pince elé, a szomszéd gazda méltatta tevékenységemet: „Na, gyerök, hordod a venyicset?” Az efféle kérdő mondat nem igényel választ, azt a helyzet adja, viszont megtanultam, minek hívják a szőlővesszőt a kiskanizsai nyelvjárásban (is).

„Valódi és őszinte, olyan igazi – olvashatjuk Hollókő honlapján. Ez a kis Cserhátban megbújó palóc falucska az első és egyetlen Magyarországon, mely az UNESCO világörökségének listáján szerepel. Nem véletlenül, hiszen a szikla csúcsán tornyosuló kőrengeteg, a hollókői vár és annak megannyi fantasztikus legendája – ki ne ismerné az erődítménybe zárt szép asszony, a jóravaló boszorka és a hollótestbe varázsolt ördögfiókák történetét?

„Mindenki állandóan dönt, már akkor, amikor még nem is döntésképes, de érzi: foglalkoznia kell a saját életével… Már kisóvodásként feszíteni kezdi a saját élettörténetének csiraállapota. Ettől a pillanattól számítom az epika bűvöletét – hiszen mindenki számára bűvölet a saját élete, ami pedig mindig egy történet (lesz, volt)” – mesélte a március 14-én József Attila-díjjal kitüntetett Szávai Géza író. 

2024. március 23-án, életének 84. évében elhunyt Nicoale Manolescu, a román irodalomtörténet legismertebb képviselője, politikus, akadémikus, egyetemi tanár, a Romániai Írószövetség elnöke, a România literară főszerkesztője (2004–2024), Románia UNESCO-nagykövete (2006–2015). A román irodalomtörténet nagy hatású -escu végű alakjainak: Titu Maiorescu, E. Lovinescu, George Calinescu utolsó képviselője.

Csurka István azon alkotóemberek közé tartozott, kik nem tudták, s bizonyára nem is akarták kivonni magukat a politikai életből: „Vélt igazságait sosem rejtette véka alá, politikai pályafutását földrengés kísérte, hiszen türelmetlenül küzdött, azonnali változásokat akart, a diplomácia finomságai nem az ő robusztus alkatához illettek.”

„Hiányzik. Így emlékezem. Ilyenkor, amikor rá kell koncentrálnom, nem azt érzem, hogy hiányzik, hanem, hogy van” – meséli Zalán Tibor barátjáról, Sziveri Jánosról, akinek idén március 25-én ünnepeljük születésének hetvenedik évfordulóját. 

„Ez a díj azt is jelenti, hogy van valaki, aki látja ezt, valakinek fontos ennek a műfajnak az életben tartása” – meséli Tóbisz Tinelli Tamás, a március 14-én Kossuth-díjjal kitüntetett Misztrál együttes egyik tagja. 

A virágvasárnap Jézus jeruzsálemi bevonulásának emléknapja. Már a VII. századból ismeretes egy olasz, Bobbinóból való misekönyvből, hogy ekkor körmenetet tartottak, amelyik voltaképpen a bevonulást jelképezte. Ennek történetét János evangélista írta le.

A korán jött tavasz és az ezzel járó ifjonti mozgékonyság ismét eszünkbe juttatja, hogy baj van velünk. Állandóan és visszatérően baj van velünk, s ennek tüneteit még ünnepeljük is. Az van ugyanis, hogy krónikusan alkalmatlanok vagyunk a birodalmakba való integrálódásra. Mindegyre eluralkodik rajtunk az a gyanú, hogy magyarra fordítva az integrálódás beolvadást jelent. És bár nem mi, hanem globálisabb érvényű koponyák gondolták úgy, hogy létezni annyi, mint különbözni, mi ezt nagyon komolyan vettük. Ebből lett aztán a nagy baj 1848-ban is, 1956-ban is, majd kisebb-nagyobb bajok még sokszor.

Legyen ez a nap azé az emberé, aki minden emberi romlottság ellenére is tiszta gyermeki szívvel ragaszkodott a bűneiben bukdácsoló néphez, aki sokat szenvedett, és akinek segítő kéz helyett a sors csupán egy botot nyomott a kezébe, hogy azzal bicegjen fel s alá szüntelen, egy soha, még csak meg sem született igazságért. Aki egy nemzedék sorsát vállalta magára, s cserébe az csúnyán elfeledte. De mi most emlékezünk rá, és nemcsak azért, mert ma van születésének 125. évfordulója, hanem pusztán csak azért az egyszerű tényért, mert emlékeznünk kell.

Sok hasonszőrűvel ellentétben Mikszáth Kálmán nagyon szerette volna, ha három fia közül valamelyik továbbviszi írói tehetségét. Jánoska négyévesen meghalt, így maradt Kálmán László és Albert. Mindketten jogi pályára léptek, de amíg az idősebbik maradt a kaptafánál, s a főispánságig vitte, addig Albert kacérkodott az írással, s Benedek Marcellel közösen Virágfakadás címmel lapot is szerkesztett, s egyetemi tanulmányaival párhuzamosan írogatott is a különböző pesti lapokba.

„Moldova Györgyről rendkívül nehéz elfogulatlanul ítélkeznünk. Nehéz vállalnunk az objektív kritikus szempontjait, hiszen a mi generációnk, a nemrégen kiöregedett tizenévesek számára az ő művei nyitották meg a kaput, amelyik a mai magyar próza fölbecsülhetetlenül gazdag tartományába vezet.”[1] – írja Pósa Zoltán Csaba 1973-ban az akkor már húsz éve írásokat közlő Moldova Györgyről.

Temerinben még ma sem merült feledésbe a néhány évtizede még gyakorolt népszokás, amelyet a levágott sertés szétbontása során gyakoroltak, egész pontosan akkor, amikor a szalonnáját – akár a hátán, akár a hasán – elkezdték megbontani. Ilyenkor valaki a jelenlevők közül felszólította a többieket, hogy nevessenek, rendszerint azért, hogy vastagabb legyen a szalonna. Ma már legföljebb csak a bámészkodó gyerkőcöket szokás nevetésre ösztönözni, de hogy miként függhet össze a szalonna vastagsága a nevetéssel, azt senki sem tudja megmagyarázni.

Nőnap alkalmából egy csokrot állítottunk össze, ezúttal a 19. és a 20. század néhány meghatározó nőalakja történetéből. Mind a négyen alkotók voltak, akik a rengeteg szenvedés ellenére is kitartottak a céljaik mellett. Közös célok voltak ezek, melyeknek alapja mindenik esetben az irodalom, a művészet szeretete.

Áttekintve a délvidéki magyarság két világháború közötti történetét, világossá válik, hogy egy kisebbségbe szorult közösség sorsát olyan belpolitikai vagy világpolitikai tényezők befolyásolják, amelyekre az adott közösségnek nincs vagy alig van ráhatása. Elég, ha mindjárt a trianoni békediktátumra gondolunk, és említhetnénk a királyi diktatúra bevezetését 1929-ben, aminek következtében betiltották a Magyar Pártot, vagy az 1934-es marseille-i merényletet, amely után mintegy háromezer délvidéki magyart utasítottak ki Jugoszláviából.

Magyarittabéről keskeny úton érhető el a román határon fekvő zsákfalu, Párdány. A település az 1920-ban bekövetkezett impériumváltásig a történelmi Magyarország déli részén fekvő, az Alföldhöz tartozó Torontál vármegyében feküdt.

Aki ismeri az 1970–1980-as évek csehszlovákiai magyar irodalmát s annak történéseit, illetve aki emlékszik még rájuk, tudja, milyen szerepet játszott abban s azokban, illetve annak előremozdításában, az egyetemes magyar irodalom részeként történő értelmezésének kísérleteiben, ablakai tágabb térségekre nyitásában, s az 1968 utáni husáki neosztálinista konszolidáció Prokrusztész-ágyából való kibillentésére irányuló törekvésekben Balla Kálmán.

Végh László a pozsonyi Kultúrakutató Intézet tudományos munkatársa volt tíz éven keresztül, majd ugyanennyi időt töltött a Szlovák Köztársaság Kormányhivatalában, mint nemzetiségi ügyekben illetékes főelőadó. Volt a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökének szaktanácsadója, a Csemadok Országos Választmányának főtitkára, a Bibliotheca Hungarica Alapítvány egyik alapítója és kuratóriumi tagja, majd 1997-től a Fórum Intézet munkatársa, a Bibliotheca Hungarica igazgatója, egészen a nyugdíjazásáig, jelenleg a Szlovákiai Magyar Levéltár igazgatója.

„Ő már nincs velünk, de a költészete, mint egy halott galaxis csillaga, időnként felvillan, sugároz felénk, a mi feladatunk, az utókoré pedig az, hogy értőn dekódolja a kapott jeleket” – mesélte Bánki Beni fiatal költő, amikor a tíz éve elhunyt Borbély Szilárd József Attila-díjas alkotóról kérdeztem.

Tamás Lajos szláv ősök leszármazottjaként lett a Trianon után újjáinduló felvidéki magyar irodalom egyik kedvence. Talán csak Mécs Lászlót és Győry Dezsőt olvasták többen. Tomaschek Lajosként született 121 éve, Szereden, iskoláit Pozsonyban, majd Budapesten végezte, de visszatért Pozsonyba, ahol a Toldy Kör főjegyzője és történetének megírója lett.

A történet váltakozva, Pesten és Szentendrén játszódik az 1900-as évek közepe-vége felé. A kortársak által tehetségtelennek vélt fiatal tollforgató, hóna alá csapva néhány versét, a kor legnagyobb költőjéhez igyekszik, hogy végre kiderítse: ő maga költő-e vagy sem. S hát, „Urám, mágá költő!” – feleli a mester.

Milyen indíttatásból kezdett el böjtölni, és hogyan nyilvánul meg az életében ez az önmegtartóztatási attitűd? – tettük fel a kérdést néhány olyan személynek, akikkel már korábban is találkozhattunk a Helyőrség.ma oldalán. A kérdésünkre Rácz Norbert kolozsvári unitárius lelkész, Leczo Bence író, Csender Levente József Attila-díjas író és Heinczinger Mika, a Misztrál Együttes alapítója válaszolt.

A Kossuth-díjas író-költő hiányával sorstársai, a magyar kortárs irodalom kiemelkedő alakjai papíron küzdöttek meg: írtak mindarról, amit tőle tanultak, amit ő miatta, vagy általa jegyeztek le füzeteikbe, s arról a hiányállapotról is beszámoltak, amivel az élő irodalom kénytelen – Tandori távozásának következményeként – szembenézni.

Néhány napja a II. kerületi Csalogány utca 3/C alatti lakóház homlokzatán emléktáblát helyeztek el Papp Tibor (1938–2018) József Attila-díjas költő, vizuális művész, számítógépes irodalom úttörője, műfordító, tipográfus, szerkesztő, a magyar és francia avantgárd kiemelkedő képviselője emlékére. A Képes Gábor író és Őrsi Gergely II. kerületi polgármester kezdeményezésére elkészült emléktábla Fáskerti István, az ismert szobrászművész és kőszobrász alkotása, mely Budapest egyik legszebb emlékeztető táblája a műfajban.

„Egy farsangi bál kell ahhoz, hogy úgy öltözzünk föl – ami egyébként anélkül is lehetséges volna –, ahogy a szívünk mélyén, akár mindennap járnánk” – mondja Németh Hajnal Aurora, az Aurora FolkGlamour megálmodója. Az iparművész azt vallja, csakis a mi felelősségünk az, hogy az ősi népi kultúra milyen formában kerül be a jelenünkbe, mindennapjainkba. Németh Hajnal Aurorával különböző népszokásokról, a farsangi időszakról és a közelgő téltemető ünnepségről is beszélgettünk.

De ki is volt ő valójában? A kérdés nem egyszerű, hiszen Móra Ferenc személye nem könnyen ragadható meg egy száraz tisztségfelsorolásban. Mégis, lássuk, mit tartogat a repertoár: „Akik csak a költői művei után ismerték, azok a méhesében pipázgató urambátyámat láthatták benne.” (Herczeg Ferenc) [1] Tehát költő. Kezdjük mondjuk ezzel. A kis Ferenc még jóformán hátulgombolós, amikor a szerény családi körülmények ellenére, bátyja nyomdokain lépkedve elindul a művelődés útján.

Az érettségink előtti ősszel hárman kopaszra nyiratkoztunk, ami nagy feltűnést keltett a gimnáziumban. A tanerők (egyikük a hírek szerint pufajkás volt) szimatoltak cselekedetünk oka után október 23. közelsége miatt, hátha harmadik évfordulójára szántuk „ellenforradalmi” tüntetés gyanánt a tar fejet. Szerencsénkre voltak olyan tanár urak is, akik elsimították az ügyet.

Talán nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az öregség nem pusztán biológiai tény, hanem társadalmi és lelki folyamatok egymást átható szövevénye, és amióta vannak emberi közösségek – vagyis emberré válásunk ősi kezdete óta –, kulturális jelenség; mint ilyen jelen van a magyar népköltészet különféle műfajaiban, s nyomai fellelhetők népdalainkban is. Mindez közismert, megnyilvánulási formáinak közelebbi vizsgálatára, talán éppen e tény közismertsége folytán, mégsem fordult kellő figyelem. 

Krasznahorkai László egyik interjújában azt nyilatkozta, gyerekkorában gyakran részesült megrovásban, amiért kiszínezte, elnagyolta, megváltoztatta az igazságot. Végül rájött, a valóság olyan, mint isten – meggyőződésünk, hogy van, de a bizonyosságban még sosem jelent meg. Így határozta el, hogy foglalkozásszerű „szélhámos” lesz, mert – akárcsak a valóságról bármit bizonyosan kijelenteni – az írás szélhámosság.

Néha elrévedek, s olyankor a hosszúra nyúlt közelmúlt komor egére pillantok. Egy-egy fényes csillagról azt képzelem, hogy benne volt barátaim szelleme világol az éjszakában. Aztán személyes emlékek villannak be, melyek ideig-óráig visszahozzák az egykori valóság káprázatát.

Imrével is így vagyok. Látom a mozdulatát, amint hosszú, vékony ujjaival a tustollat fogja, és sablon segítségével feliratozza a hammerpapíron lévő rajzot…

„Melyek az időtálló versek?” – ezt a kérdést alapul véve született meg a Magyar Kultúra magazin Petőfi-tricentenáriumi antológiája, Az idő igaz című versgyűjtemény, amelyet 2123-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum aktuális főigazgatója fog majd feltárni az akkori olvasóközönség előtt. Bonczidai Évával, a kötet szerkesztőjével beszélgettünk az antológia céljáról, szerkesztési elvekről, a mai gyerekek irodalomhoz, kultúrához való hozzáállásáról és arról, hogy vajon hogyan fogják ünnepelni száz év múlva Petőfi születésének 300. évfordulóját.

Mindent relativizáló korunk szellemének diadala-e vagy valami időskori ártalom, hogy a jelzőtlen kultúra fogalmával lassan úgy vagyok, mint a bölcs szent az időével: ha nem kérdik, hogy mi az, akkor tudom, bajban akkor vagyok, ha kérdezik.

Ezt a főnevet sikerült az idők során olyan szintagmákba erőltetni, hogy ma már jelző nélkül gyanakvón pillantunk rá. Pedig eredetileg jó volt a sajtója. Valami nemes és emelkedett létezőre utalt. Ma már a jelző dönti el, hogy mit érzünk iránta.

Egy olyan világban, ahol a mesterséges intelligencia fejlesztések egyre nagyobb teljesítményt érnek el, ahol már bombák és gépfegyverek sem feltétlenül kellenek ahhoz, hogy egy súlyos, egész világra kiterjedő terrortámadás söpörjön végig az emberiségen – 2019 novemberében például az Epilepszia Alapítvány Twitter-követőit támadták meg sztroboszkópos fényű, potenciálisan rohamot kiváltó posztokkal mindössze egyetlen kattintással –, jogosan töprenghetünk el jövőnk, de sokkal inkább utódaink jövőjének alakulásán.

„Minden út visszafelé vezet előre” – idézi Kátai Mihály szavait barátja, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zenész. S valóban, amikor a modern fizikai időfogalmat vizsgáljuk, elkerülhetetlen az a megfigyelés, mely szerint a múlt kihat a jelenre, az pedig befolyásolja a jövő történéseit. Tehát mondhatjuk egyszerűen: a jövőnk a múltban alapozódik meg. Kátai Mihály gondolata pedig azt a történelmi valóságot is összefoglalja, mely a jövővízióink értelmezéseire is kíváncsi: mire számíthatunk az elkövetkező években?

Nehezemre esik elfogadni a szomorú hírt, ami most arra ösztönöz, hogy előszedjem, újraolvassam féltve őrzött leveleidet. Némelyikük egyenesen Floridából érkezett. Már ’14-ben sem volt híres az itteni posta, sokszor felbontva dobták be őket hozzám, kerestek valamit. De aki a borítékot felnyitotta, nem érthette, nem láthatta benne, ami számomra ma is felbecsülhetetlen: néhány jó tanácsot egy nagy öregtől egy pályakezdő írónak, biztató szavakat, meghívásokat.

A sakk szabályok be nem tartása a győzelem érdekében különféle testi-lelki állapotokat; Kosztolányi Dezső efféle helyzetet tár az olvasó elé. Novellája (Sakkmatt) gyermek hősét tanítónak fogadják egy tüdővészes fiúhoz, aki megtanítja sakkozni. A beteg fiú anyja figyelmezteti, hogy mindig fiának kell nyernie. Idővel a tanító fiú megroppan amiatt, hogy a sakkjátékban rosszat kellett lépnie.

Január első napján régóta szokás újévi köszöntőkkel – versekkel, jól bevált mondókákkal, vagy akár népdalokkal – megörvendeztetni a szeretteinket. Nem is kell sokat keresgélnünk ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbbet, a repertoár ugyanis a 19. század óta – főként az alkalmi költészetnek hála – egyre csak bővül. Ismert alkotóink költeményeivel, valamint a néprajzkutatók által összegyűjtött és lejegyzett népi köszöntések nagy részével szinte minden évben találkozhatunk ezen a napon. Most ezekből gyűjtöttünk össze néhányat, melyekkel kívánunk a kedves olvasóknak szerencsés új esztendőt!

Százötven évvel ezelőtt, 1873-ban egy különleges élettel gazdagodott a kultúránk, az év utolsó előtti napján, december 30-án az egyik legrangosabb és legősibb erdélyi főúri családban született meg gróf Bánffy Miklós. A legősibb azt jelenti, hogy a család eredetét a honfoglaló Tomaj nemzetségből származtatja. Ez áll a Bánffy családról írt összefoglalóban az Erdély történelmi családjainak kastélyait sorra tárgyaló könyvben is, ami jellegéből adódóan sok mindenre rálátást biztosít.

„Ki mint cselekszik újévkor, úgy tesz egész esztendőben” – tartja a közmondás, s bizony az új évet meghatározó babonáinkkal, szokásainkkal való foglalatosságainkat már az 1800-as évek végén megjelenő sajtóorgánumok is leírják, hiszen ott gyűjtötték össze mind az olvasók, mind pedig a tollforgatók azokat a szerencsét és szerencsétlenséget okozó újévi cselekedeteket, melyek hatással voltak az egész esztendőre.

Sok mindent hordoztál a válladon, sok mindent láttál és sok mindent láttál előre. Sok mindent viszel el most magaddal, pedig valószínűleg te sem siettél volna. Lett volna dolgod köztünk. És meg kellett volna beszélnünk még sok mindent.

Énekelj tovább a mélyvíz túloldalán, Christophorus!

A magyarokkal amúgy csak a baj van mindig, rebellis népség, a gulyáságyúból hol a gulyást értik meg, hol az ágyút - és már balhéznak is. A magyarokat emiatt megbüntették, úgy kerültek a szigetre, hogy a hajójuknak nem volt pereme, szétosztogatták a szomszédos leendő barakklakóknak. Ha erről kérdezték a magyarokat, csak a vállukat vonogatva annyit mondtak, hogy sebaj, ők így is eltutajozgatnak, amikor át kell vinniük a szerelmet a túlsó partra, a magyarok nagy szerelemhajósok, akár a foguk között, de átviszik a szerelmet - és amennyiben átalönt a tenger, akkor megkapaszkodnak a fedélzetben, és nézik, amint lecsorog a víz.

„…világpolgár”, írja Monoszlóy Dezsőről Tóth László, „a kisebbségi létbe szorítottság s a többszörösen kisebbségi sorstapasztalataival és -élményeivel, az örökös otthonkeresés és eredendő hazátlanság egymásnak feszüléseivel”. Tűpontos megfogalmazás, noha számos kaput nyit akár Monoszlóy sorsának megfejtése, akár a hasonló sorsot bejáró „közép-európaiság” életérzésének, az identitáskeresés labirintusának kijárata (mely persze mindig egy újabb bejárat) felé.

Szomszédasszonyunk, anyukám barátnője, Médi néni. Médi néni imád idegen szavakat használni. Ezzel csak az a gond, hogy legtöbbször nem a megfelelő szó került a mondataiba; és az is előfordul, hogy – a nyelvújítókat követve – a számára érthetetlen kifejezéseket, neveket értelmesíti, azaz magyarosítja.

Médi néni egyszer azt mondta anyukámnak: A mandiner felvitte a csomagokat. (A londinerre gondolt.) Máskor erről számolt be: Sok volt ma a papírmasé munka.  (Azt akarta mondani: sok volt a papírmunka.)

Pesten, egy igazán előkelő kávéház teraszán, a Víggel vagy az Operával szemben – ahol megvárják, míg meghalok, majd azután érdeklődnek igazán – kávéztam. Langyos az őszi este, illatos a fekete és cserfes, kedves a kislány, aki kihozta.

Cinkosságunk íratlan szabálya immár évek óta, hogy kisunokáim, amikor a mese szála elvékonyodik, és ideje lenne álomba édesedni, hiszen a mesélő is fárad, kikönyörögnek még egy ráadást. A gyerekkoromról akarnak hallani, milyen csínytevéseket követtünk el mi annak idején. Így kapnak kalandos bekukkantást a nagyapjuk gyerekkorába, annak az idő által megszépített, csodás helyszíneibe.

Karácsonyodik / fegyverszünetek csöndje / óvja kertjeink; írtam e tizenhét szótagost közel fél évszázada, tele a fiatalság optimizmusával, reményével s a daccal, hogy igen, majd mi. Eljő hozzánk s bennünk a Megváltó – csak föl kell nevelnünk, s megóvnunk a kísértésektől. Csak el kell hitetnünk Vele, hogy méltóak vagyunk rá, készek vagyunk követni őt. Aztán elmúlt karácsony. Az első, a tizedik, a sokadik.

Vajon miért alkotunk? Mi az oka annak, hogy a kreativitás gyakorlata feltölti az embert? Elég, ha önmagunk mentális-lelki igényét, tudatunk-tudatalattink kíváncsiságát fogalmazzuk meg vagy elégítjük ki az alkotással, vagy az élményeinket, meglátásainkat meg is kell osztanunk másokkal is ahhoz, hogy az alkotási folyamat egésszé tökéletesedjen?

Karácsony és Nap? Hogy jön ez össze – kérdezhetné az olvasó, aki megszokta, hogy ilyenkor, év vége felé csilingelő harangszóval és szikrázó csillagszórókkal ünnepeljük a kis Jézus születését. Mások azonban némán bólogatnak, mivel jól tudják, hogy ez a szent ünnepünk sem kerülte el a pszeudomorfózis törvényszerűségét, és bölcs papjaink, püspökeink, engedve az ősi hagyományoknak, icipicit igazítottak egyes kinyilatkoztatások idején és módján.

Nem vagyok egy karácsonyi ember. a legtöbbször nehezen élem meg az ünnep hangulatát. Mindössze egyetlen karácsonyi szöveget publikáltam eddig, három évvel ezelőtt, a ’89-es karácsony témakörében. Meglehetősen komor írás arról, hogy nincs a világon semmink a születésünkön és a halálunkon kívül. Semmink, ami biztosan és örökké a miénk.

Honnan tudom, hogy felnőttem? Nos, a bizonyítékok száma egyre csak növekszik. Amikor gyerek voltam, minden télen korcsolyázni jártunk a családommal. Hasítottam a jeget, mintha nem eshetnék pofára, mintha nem korcsolyázhatna át a nyakamon egy másik korcsolyázó, mintha nem törhetném el a kezem, a lábam vagy egyéb csontom. Őszintén szólva, abból a 206 csontból, ami a testemben van, lehetne válogatni. Engem persze csak a száguldás meg a korcsolyapálya melletti büfében kapható, túlságosan édes, vulkanikus hőmérsékletű tea érdekelt.

Nem asszisztálok – olvasom Petri György egyik megragadó válaszát egy interjúban. Ezt a dacos szembenállását emeljük ki újra és újra, mert valamiért mindig aktuális.

Az olyan kifejezések, tételmondatok, mint a Nem asszisztálok, jellegzetessé tették Petri stílusát – ám ezzel az állítással máris vitatott területre érkezünk, hiszen akárcsak egy megemlékező írásban is, el kell tudnunk választani az alkotót a műtől, a szubjektumot a verstárgytól.

Valahol, valamelyik históriás fényképekkel teli dobozom alján leltem rá a jó múltkor arra a felvételre, amelyik a dunaszerdahelyi templom előtt készült az 1940-es évek egyik hóval elvarázsolt karácsonyán. A képen a templom előtt egy nem is túl szép, nem is túl díszes karácsonyfa körül álltak sokan, megörökíteni a szentmise utáni pillanatot. Hátlapjára egyszerű kézírással rótta rá valaki: „mindenki karácsonyfája”.

Még csillognak a karácsonyi fények a kirakatokban, még szólnak az üzletekben szebben-torzabban a karácsonyi dalok, még ünnep előtti rohanásra ösztönöz a hangulat s az egyre fogyó idő, még az utolsó ajándékokon jár az eszünk, de már érezzük, tudjuk, hogy eljön a pillanat, amikor legalább egy estére elcsendesedik a világ, s olyan béke száll közénk, mint soha máskor. Van, aki azt mondja erre: ha a kereszténység mást nem is adott volna a világnak, csak a szentestét és a karácsonyi ünnepkört, már akkor is nagyon hálásak lehetnénk mindezért.

Megint itt a karácsony, s mi úgy teszünk, mintha nem gyötörne bennünket megint a pandémia, nem fenyegetnék az emberiséget klímakatasztrófák, háborúk, nem tudnánk a világ szegényebb régióiban dúló éhínségről, s mintha az ablakunk alatt nem az apokalipszis lovasai dobognának, hanem csak gyermekkorunk subás, csizmás betlehemesei vernék le csizmáikról a havat.

1989-ben a lakosság nagy része boldog volt, illúziókkal telve várta a zsarnokság, a kommunista diktatúra végét. Eljött a jólét ideje, mi is úgy fogunk élni, mint Nyugaton az emberek. A Nagy Élet most kezdődik!

Egyeseknek valóban elkezdődött a Nagy Élet, rögtön a kilencvenes évek elején. A volt kommunista káderek tudták, hogy gyerekeik miből indítsák vállalkozásaikat, hogyan és mibe kell belevágni.

Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, egy 250 éve született költő 225 éves vígjátéka ma is él. Játsszák is, igaz, kicsit átdolgozva. A Dorottya teljes címe még barokkos: Dorottya vagyis a dámák diadalma a fársángon. Furcsa vitézi versezet négy könyvben (1798), és a barokkra emlékeztet a ma már sokszor nehezen követhető klasszikus allúziók; görög és latin vonatkozások felsorakoztatása; de már elkezdődik a barokk trónfosztása, az antik mitológia földre szállása.

Ebben a hasadozott, információkáoszos világban sokszor úgy tűnik, semmi sincs már a helyén – és valóban nincs is. Eltűnnek az emlékek és a hagyományok, szétbomlanak a családok, évezredek tudása és bölcseletei válnak pillanatok alatt elfeledetté, átírtakká, újraértelmezettekké.

Az év legcsöndesebb napja. Ilyenkor valahogy még a falióra is halkabban ketyeg, hiszen megszületett a Megváltó és nem akarja felriasztani a kisdedet. Lecsendesül a világ, megszűnik minden gond és baj, az emberek szíve pedig telítődik szeretettel. Mert karácsony van, és itt van, újra itt van, közöttünk az, aki el sem ment: a világra jött Megváltó.

Olvasom, hogy 1956 decemberében csak szentestére oldották fel a forradalom leverése óta tartó kijárási tilalmat, az éjféli misére való tekintettel. A keserűség és kiábrándultság mellé jutott még az asztalra némi bor, alma és zsírszalonna. Márai szavaival élve nem csillogott a karácsony, s nem volt aranydió a fákon. „Nincs más, csak fagy, didergés, éhség” – írta Mennyből az angyal című versében a kassai polgár, New Yorkból.

Alaposan szétaprózta magát a 140 éve született Sziklay Ferenc, aki Aranyidán született, Kassán nőtt fel, Kolozsvárott szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet, de első tanári állása Pozsonyhoz kötötte. Ezt követte Szatmárnémeti, majd az akkori legdélibb magyar település, Fehértemplom, míg végül a kör bezárult, s ismét visszatért Kassára. Tipikus monarchiabeli pályasors.

Grendel Lajos szlovákiai magyar író idén lenne 75 éves. Ő az egyike azon keveseknek, akik a szlovákiai magyar irodalmat regionális jelentősége fölé emelték. Tiszteletére művészek fogtak össze, mely összefogás végeredménye egy nívós tárlat lett.

A Szlovákia Magyar Írók Társasága folyamatosan építi a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, író-olvasó találkozókat szervez, hogy ezzel is közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Október 31-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában megrendezte az irodalomnépszerűsítés lehetőségeit boncolgató szimpóziumát, közösen a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével.

A legmagasabb magyar és szlovák állami, illetve irodalmi díjakkal kitüntetett Grendel Lajos személyében – aki születésének idei 75., illetve halálának 5. évfordulója alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályázatra beérkezett pályaművekből rendezett kiállítás megnyitójára ma, itt, a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában összegyűltünk – köztudomásúlag azt a csehszlovákiai, szlovákiai magyar írót tisztelhettük, tisztelhetjük.

A Német Nyelvtudományi Társaság (Gesellschaft für deutsche Sprache) 1977 óta választja ki a német nyelvben az év szavait. Jómagam az 1980-as évek végétől dokumentálom az év magyarországi szavait. A Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport 2010 óta több kategóriában és mindig nyelvi magyarázattal teszi közzé javaslatait. A fokozódó hírverseny miatt az év szavainak kiválasztása és kihirdetése már ősszel elkezdődik. De ez nem baj, mert ha egy szó decemberben bukkanna föl, igazából már csak a következő évben lehetne felkapott szó. Ahhoz ugyanis idő kell.

A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.

„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.

Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.

A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.

Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.

Benedek Dezső professzor legalább annyira csodabogár a tudományos szférában, mint egykori barátja, Szőcs Géza az irodalomban. Hiszem, hogy nem azért voltak barátok, mert Kolozsváron összekötötték őket a diákévek, hanem kapcsolatukban volt valami különleges, valami sorsszerű, ami sírig tartó szövetséget és bajtársiasságot jelentett, néha közös munkát, közös gondolkodást és közös cselekvést is.

Az a kérdés, hogy létezik-e vajdasági magyar irodalom, mindig is felborzolta a kedélyeket, és indulatos válaszok születtek a témával kapcsolatban. Egyetemistaéveim alatt sajnos nem jutottunk el túl messzire, ami ezt a kérdéskört illeti. Úgy érzem, hogy a generációmnak sok-sok hiányossággal, vakfolttal kell megbirkóznia. Ezeket minél előbb tisztázni kell, mert a sok összekuszálódott szál magával ránthatja az embert, így tudatlanságból meggondolatlanul cselekedhet, beszélhet, ami igen kártékony tud lenni.

Mindenekelőtt hogy az egyik legtöbbet és legtöbbfélét olvasó irodalomkritikusunkat tisztelhetjük személyében, aki szinte már előre ismeri azt, mit írótársai még csak most írnak; illetve, másodszor: aki úgy ír kritikát, tanulmányt, esszét – s ez is csak kevesekről mondható el –, hogy abban rögtön egy egyéni nézetű, tűhegypontos mondatokkal megrajzolt nemzetkarakterológia s eszmetörténet esélyét is benne sejthetjük, azaz az általa górcső alá vett művekben azt (is) nézi, hogy azokból milyen nemzetkarakterológiai vonások hámozhatók ki…

Csak nekem tűnik fel, hogy hosszabb ideje egyik híres és kedvelt színészünk betegségével aprólékosan és szenzációhajhász módon foglalkozik szinte a teljes magyarországi sajtó? Persze tisztelet a kivételnek. Hogy mi ezzel a bajom? Válaszolok erre a kérdésre is, de előbb lássuk a sajtószemlét!

Szenteleky Kornélt már diákkorában is érdekelte a műfordítás, ám fordítói tevékenysége csak 1922-ben kezdődött el, két Baudelaire-prózavers magyarra való átültetésével (az akkoriban a magyar irodalmat is átható Baudelairekultusz hatására). Ezek a versfordítások a Bácsmegyei Napló hasábjain jelentek meg.

Szenteleky Kornél irodalmi, irodalomszervezői és folyóirat-szerkesztői munkássága mára ugyan kibomlott a halálát követő kilenc évtizedes homályból, írói tevékenységének, gondolkodói magatartásának morális értékei azonban mind ez idáig nem lelték meg helyüket a délvidéki magyarság önmagáról kialakított társadalmi-politikai összképében. A közösségéről mondott ítéletei túl súlyosnak és túlontúl pontosnak bizonyultak ahhoz, hogy elfogadottakká váljanak, hogy alapját képezzék a máig késlekedő társadalmi katarzisnak.

„A világmindenség inkább olyan ciklusokból áll, amelyek újból és újból visszatérnek önmagukba” – meséli Pottyondy Ákos, a Pannonhalmi Főapátság gyógynövénykertjének egykori vezetője. A sárkányfűárusként is ismert Pottyondy Ákost viszont nem a gyógynövényvilág titkairól kérdeztem, hanem a közelgő, legszebb téli ünnepünket megelőző időszakról, az adventről. „Az ünnepeknek vannak jelképeik” – mondja Pottyondy Ákos, aki az advent egyik legfontosabb jelképe, az adventi koszorú szimbolikus jelentéseiről beszélt.

A régi és ritka könyvek gyűjteménye mellett, melyről előző írásomban volt szó, a szabadkai Ferencesek templomának könyvtára gazdag helytörténeti gyűjteményt, időszaki kiadványokat, kisnyomtatványokat, valamint felbecsülhetetlen levéltári anyagot is őriz. A Szabadkai Ferences Rendház különleges értékes könyvgyűjteményéről legutóbb 2000. október 23-án készült kiállítás a Szabadkai Városi Könyvtár és a Szabadkai Városi Múzeum munkatársainak együttműködésével.

Épp itt volt az ideje, hogy Petőfi mellett a másik kétszáz évesünk előtt is tisztelegjünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Annál is inkább, mert Madách Tragédiája az esztétikai értékei mellett látnoki mű. Éppen száz esztendeje, 1923-ban írja Babits Mihály a Tragédia előszavában azt, amit a kiállításban is idézünk: „Olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol.”

Kutatói pályája második és harmadik szakaszának középpontjában azonban nyelvművelői tevékenysége állt. A szlovákiai magyar nyelvművelés feladatait a magyarországi hagyományos nyelvművelő gyakorlathoz igazodva több cikkben és vitacikkben is megfogalmazza: A magyar nyelv szlovákiai változatai, A nemzeti nyelvművelés „liberalizmusának” és a kisebbségi nyelvművelés „radikalizmusának” okai, gondjai, Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője, A szlovákiai magyarság gondjai az ezredfordulón.

A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel.

A három ősfolyadék a hideg, a meleg és a közép. A három alapfolyadék: a víz, a tej és a vér. A többi folyadék a természet és az ember közös munkájának eredménye. Ilyen az olaj, a tea, a kávé, a sör, a bor, és természetesen a pálinka. Hamvas szerint a modern kor szcientifista, másként elidegenedett vagy túlcivilizált embere nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt… Hamvas nem ismerte a tiszta, egészséges gyümölcsből készült pálinkát. Ha ismerte volna, a bor mellé teszi. Aki valódi pálinkát iszik, az

Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.

A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik. 

Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.

„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.