Pálfi Anita

A számtan elemi egyszerűségével, tisztaságával azonosítja lelkiállapotát Radnóti Miklós a lágerban, Žagubica fölött a hegyekben: […] s folyton veszélyben, bajban élő | vad férfiak fegyvert s hatalmat érő | nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: | a 2 × 2 józansága hull rám” (Levél a hitveshez).

A felsőfokú oktatásba való belépés még édesapámnak volt egy dédelgetett álma jó pár évvel ezelőtt. Pontosabban az volt az vágya, hogy egy olyan képzést hozzon létre, ami valóban a tudásanyagról, a szakmaiságról szól – ezt beilleszteni bármilyen akkreditált oktatási rendszerbe meglehetősen nehéz feladat. A Kőbányai Zenei Stúdióról már elmondhatjuk, hogy ott van, ahol lennie kell, a saját útján jár, és megbízhatóan működik több mint 25 éve.

Hihetetlen, hogy Kiss Péntek József már nincs köztünk a fizikai valójában. Nem szépíróként került a köztudatba, az írást csak hobbiszinten művelte, de mint kiderült, nem is középiskolás fokon. A szlovákiai magyar amatőr színházi mozgalom egyik jeles egyéniségeként ismertük meg, aki számos amatőr csoporttal dolgozott együtt pályája során.

Úton-útfélen gyakran ízlelgetjük a helyneveket, mert helynevek jelentése és alakulása izgalmas. A helynevekben ugyanis a művelődéstörténeti, honismereti, földrajzi eseményeken túl fontos nyelvtörténeti vonatkozások is rejlenek. Egy-egy helynév sokszor beszédesebben őriz meg nyelvtörténeti tényeket, alakulásmódokat, mint az egyéb ránk maradt nyelvemlékek. Most csak egyetlen érdekes szempontra hívom fel a figyelmet: a településnevekben rejlő keresztnevekre. Ha böngésszük a helységnévtárakat, valószínűleg a legtöbb hagyományos magyar keresztnévre találunk helynévi megfelelőt!

A beszélgető rab különös rab. Aki csak leláncolva ül, hallgat és bámulja az árnyjátékot a falon, azt ma kultúrafogyasztónak hívják. Aki értelmezi a látottakat, az már kultúrahordozó. De aki történeteket lát bele az árnyak mozgásába, na, ő a prózaíró.

Költőnk valójában nem csak öregsége és őszülő haja miatt kesereg, hanem azért, mert Augustus császár – nem éppen ok nélkül – száműzte őt Rómából, s esengő, keserves, szomorú leveleire nem kapott kedvező választ. Bűnéül mindössze annyit tudtak a szemére vetni, hogy az uralkodóház egyik hölgytagjáról pletykálni merészelt, s lám, ez is elég volt ahhoz, hogy császári utasításra Tomiban – barbár géták és szarmaták között – találja magát.

Azt természetesen tudjuk, hogy az „elpusztulnak a gólyák” nem azt jelenti, hogy megdöglenek, hanem azt: elmennek, eltávoznak, elmenekülnek. Ahogy a szólásmondásban is: pusztulj innen (távozz innen). És éppen ezért érdekes a kérdés: miért megy el a gólya a szegény ember háza tetejéről (kéményéről), ha a szegény embernek nincs hulladéka? Hiszen a gólya nem hulladékkal, ház körüli maradékokkal táplálkozik.

Arra emlékszem, hogy amikor Járekra vittek bennünket, nagy hó volt. Meg arra is, amikor bejött két partizán, és egyik benyitott a szekrénybe, és kivette apám pulóverit, majd odafordult anyánkhoz, hogy jól áll-e neki. Mire anyánk megmondta neki úgy durván, hogy mi áll jól neki. Ha a másik partizán nem lett volna jóérzésű, ez talán lelövi. De mi, három gyerek, akkor már ott csimpaszkodtunk anyánkon.

Tudunk-e beszélni a monumentalitásáról? A szerző azon vágyáról, hogy valami nagy-nagy összefoglaló műben mindent megmutasson, és a minden alatt érthetjük nyugodtan mindazt, ami a körülöttünk lévő valóság, a mindennapok hordaléka, jelenünk, múltunk és a jövőnk. Mert Cselényi valami ilyesmire vágyott. Beszélni a teljességről, megmutatni mindazt a tudást, ami egyetemes és egyben nagyon is hazai módon a miénk, csak a miénk, itt, a Duna mentén, valahol Közép-Európában.

Olvastam valahol: 1950 körül előírás volt a katonák élelmezésénél egy bizonyos juhsajt, mert annak állítólag jó hatása van a gyomorműködésre. Apám Rahón szolgált a II. világháború idején, ott és akkor ismerte meg a juhsajtot. Gyerekkoromban néha-néha volt az asztalunkon efféle, amelynek illatát – vagy inkább szagát – édesanyám nem állhatta, mondván, hogy penetránssá teszi az egész házat. Sokáig büdös sajt vagy kvargli néven ismertem ezt a ma már ínyencséget, amelyről Krúdy Gyula megírta: „Kvargli. Egészség” (Álmoskönyv).

Emberemlékezet óta a szent ferencrendi szerzetesek gyakorolták itten a lelkipásztorkodást. Határőröket ők buzdították, a menekülő hívekben ők tartották fen a lelki bátorságot és a jobb fordulat iránti reményt, az 1738–40. évi pestisben is ők ápolták és vigasztalták a betegeket, közülük is három halt el e betegségben; szóval élénk részt vettek a város és népe jó és balsorsában.

Ez egy bátorságpróba: „Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol” – írja Térey. Elviseled-e a saját életed igazságait, ez a kérdés, vagy önfeledésben, netán hazugságban élsz-e tovább. Legádázabb ellenségei sem vitatják, hogy János őszinte ember volt, nem simult a tájba, nem bégetett együtt a nyájjal. Amennyit beszélgettem vele a ma már nevét viselő középgenerációs alkotói ösztöndíj tervezésekor, abból következtetek arra, hogy élni készült a maga igazsága szerint.

„A szép szülőföld Isten háta mögötti menhely” – írja A szép szülőföld című versében a négy éve elhunyt Térey János, a kortárs magyar irodalom egyik legtehetségesebb és legtermékenyebb írásművésze.
A halál az íróknak és a költőknek egyfajta felemelkedést is ígér, gondoljunk csak a 250 éve ugyancsak Debrecenben született Csokonai Vitéz Mihályra. Térey János viszont már életében is megkapta az irodalomszakma elismerését és az olvasóközönség szüntelen érdeklődését.

Amikor gyűjtök, akkor az pontosan olyan érzés nekem, mint amikor leülök zongorázni. És úgy érzem, hogy akkor talán nem nagyképűség, majd a végén kiderül, sok-sok órás beszélgetés után, hogy ez mi. Hogy ezt nem csak úgy mondom. Úgy érzem, hogy ilyenkor teremtek. Teremtek: egy kornak az újjáéledését, a rengeteg tudást azoktól az emberektől, akikről a tárgyak mesélnek.

Milyen elvárásokkal tekint az irodalomszakma az irodalmat éltetők, a múltunkat és a jelenünket is megörökítő írók és költők felé? És milyen elvárásai vannak az olvasónak? Az irodalmat létrehozó és egyben a kultúrahordozó – a szerző néven ismert – emberfajta hogyan tud az irodalmat befogadó, azaz a kultúrafogyasztó nép kedvére tenni? Az elvárások ellentmondásosságát is érintette szellemes székfoglaló beszédében Nagy Koppány Zsolt író, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, lapunk prózaszerkesztője.

Az anyanyelvbarátok (másik oldalról a nyelvtannácik, vagyis azok, akik mindig minden nyelvi hibát kijavítanak) a világhálón osztják meg tapasztalataikat. Néha csak egész apró észrevételeket tesznek:

• Anya, most nem érek rá, mert dolgozok. (reklám) Nem tudok segíteni a lányomnak, mert fájnak a kezeim, lábaim.

Soóky László (1952–2020) az 1990-es évek végén, két és fél évtizedes, szélesebb körben is felfigyeltető, termékeny írói-költői-kritikusi-közíróiművelődésszervezői s dramaturgi ténykedés után, ilyen-olyan okból, bő évtizedre elhallgatott íróként, és visszavonult a nyilvánosságtól. Csupán a 2010-es évek elején jelentkezett újra, biztatásomra – a pozsonyi Irodalmi Szemlét szerkesztettem az időben –, színikritikusként, a komáromi Jókai Színház előadásainak értékelőjeként, krónikásaként.

Meggyőződésem, hogy kevés olyan magyar ember jár s kel a földön, aki nem ismeri Arany János híres Toldi-történeteit. Az elbeszélő költemény – főként a trilógia első, 1846-ban elkészült része – s annak ikonikus jelenetei már iskolás éveinkben beleivódnak a gondolatainkba, formálják a személyiségünket, de még talán – házi olvasmány jellegük nyűge ellenére is – titkon élvezzük, szeretjük és izgatottan várjuk a Toldiról szóló hosszú óramegbeszéléseket.

A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel. Danyi összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei. 

Antal Sándor Nagyváradról indult, megjárta Németországot és a skandináv országokat, de ahogy évszázadokig szinte minden (ki)tanult honfitársa, ő is visszatért, hogy idehaza hasznosítsa külföldön megszerzett tudását. A Nagyváradi Napló szerkesztőségében dolgozott, meglátta Ady Endrében a zsenit, s megírta a Holnap antológia első kötetének előszavát. 

„Általában a nyelvtörvények monopolisztikus szándékúak és kizáróak vagy legalábbis korlátozó hatásúak. Ebben semmiképpen sem volna kívánatos követni őket. Nem nyelvtörvényre van tehát szükség (az kimondottan káros lenne), hanem egy olyan, az alkotmányba foglalt elvi útmutatásra, amely az országunkbeli összes nyelv használatáról egységesen rendelkezik, s amely esetleg egy későbbi, akár csupán egy-egy területre – például a tömegtájékoztató eszközök nyelvhasználatára stb. – kiterjedő szabályozáshoz kiindulópontul vehető.”

1960-ban magyar szülők gyermekeként beleszülettem a Kárpát-medencébe. Nem Magyarországra, hanem Csehszlovákiába, nem a királyi hatalomba, hanem a kommunista diktatúrába. Nagyszüleimet nem ismerhettem, mert születésem előtt meghaltak, s velük együtt meghalt a múlt is, nem volt örökség, nem volt családi emlékezet, mert tilos volt, mert szüleim féltek beszélni.

A két világháború között a délvidéki magyarság, amikor először került kisebbségi létbe, számos kiemelkedő politikussal büszkélkedhetett, akik igyekeztek a trianoni békediktátum szabta keretek között képviselni a közösség érdekeit. Ilyen jeles közéleti személyiség volt többek között Sántha György, a Magyar Párt elnöke, Prokopy Imre, Deák Leó vagy éppen Pleszkovich Lukács. Közülük is kimagaslott Várady Imre, aki igen hosszú és gazdag közéleti pályát tudhatott maga mögött.

Hatodjára indul óriási bulival a szeptember az erdélyi Énlakán: a Heinczinger Mika (leginkább a Misztrál együttesből ismerhetjük) által életre hívott Énlaki Regejáró egyre népesebb közönséget vonz évről évre, a résztvevők többsége visszajáró, nem csak a helyiek és a környékbeliek, de a távolabbról érkező rajongók bensőséges kulturális fesztiválja lett a rendezvény. Igazi összművészeti ünnep. Idén az első este nagykoncertjét a Sajba adta, a vájtfülűek nagy kedvence, igazi kultúrcsemege, amelyet zenei műfajba aligha lehetne könnyen beilleszteni, vagy megtalálni a kellő kategóriát számára az elektronikus és a népzene

Az 1807. évi IV. törvénycikk kimondta, hogy Fiume közvetlenül Magyarországhoz tartozik. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukását követően horvát igazgatás alá került. A horvát–magyar kiegyezés után, 1870-től a város kormányzata királyi jóváhagyással provizóriumként működött. Az Andrássy-kormány ettől kezdődően komoly fejlesztéseket foganatosított: 1871-ben megkezdődött a korszerű kikötő kialakítása, 1873-ban a vasút is elérte Fiumét. 1910-ben a város 49.726 lakosának 51 százaléka olasz, 25 százaléka horvát, 13 százaléka pedig magyar nemzetiségűnek vallotta magát. 

Petőfi népi tisztelete már életében elkezdődött. Jókai írja, „ez időben verseit az utolsó parasztkunyhóban éppen úgy ismerték, mint a delnők budoárjaiban, s arcképe ezernyi ezer példányban forgott a hazában…” A legenda hősies és rejtélyes halálával csak fokozódott.

A százéves Dénes Györgyre jöttünk össze emlékezni itt, a pelsőci temetőben. Emlékezni? Hiszen emlékezni a halottakra vagy a távollevőkre szoktunk, Dénes György azonban – s ennek tanúbizonyságát adhatjuk itt – él, s velünk, illetve a közelünkben van mindig.

A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.

Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele. 

Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok. 

„Ki látta, hogy pók önhálóival
Magát kötötte volna meg? de a
Szegény bogár, mely drága selymet ad,
Sírt sző magának s halni elbuvik,
Eléjövendő mint gubó s utóbb is
Csak pille lesz belőle!”

Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.

László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.

A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.

2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.

•  A fogyasztási célú hal áfája csökken.

Bujkál bennem a kisördög: milyen a nem fogyasztási célú hal? Bulgakov jut eszembe, a másodlagos frissességű hallal, no meg az itthon hangoztatott használati meleg víz, a száraz felszálló tűzivízvezeték fogalommal.

A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.

Alan Sokal fizikus 1996-ban a Social Text című tudományos lapban közölt cikkparódiával lerántotta a leplet a természettudományos és más ködös fogalmakkal zsonglőrködő társadalomkutatókról. Elismert amerikai és francia szerzők fordulataiból rakott össze értelmetlen szöveget, amelyet a lap szerkesztői értelmesnek vélve megjelentettek. Ez nevezik azóta Sokal-afférnak.

Mi lett volna belőle, ha…? Ez az, amit soha senki nem tudhat senkiről. A tények: tények. Meghalt, mielőtt tehetsége kiforrhatott volna, még huszonkét évet se élt. Előttünk néhány tucat vers és néhány töredék. Egy fiatalember versei, melyek közül természetesen sok magán viseli az egészen nagyok hatásait. Ő még kereste a saját hangját. Meg persze utat keres, és meg-megtorpan: érdemes? Hiszen talán úgysem lesz tovább…

Az egyik utolsó „ős-pozsonyi” volt, aki az egykori koronázó városról mindent tudott, bár édesapja Kolozsvárról, édesanyja Rozsnyóról került a születésekor még háromnyelvű városba. Mayer Judit itt érettségizett, s némi kitérő után – amikor egy olasz cég hivatalnoka volt –, élete nagy részében szerkesztőként, műfordítóként és nyelvművelőként tette a dolgát.

Amikor lehull a függöny Duško Radović úgynevezett „öt perc dicsősége” után, és összeszedik a színházi kellékeket, azaz mindazt, ami alkalmi és ünnepélyes (irodalmi estek, tudományos tanácskozások, tv-műsorok és hasonlók), vagyis amikor mindez feledésbe merül, felvetődik a kérdés: mi marad az említett „öt perc dicsőség” után?

Nem kértem, nem olvastam, nem kedveltem, nem kattintottam, de valahogy rátapadt a közösségi oldalamra egy kamuhíreket tonnaszámra gyártó forrás, és mindennap a közösségi oldal hírfolyamának élére tolakodik. Ez a közösséginek mondott oldal (online-hírforrás) rácáfol mindenre, amit újságírásnak tartunk, ráadásul meglátásom szerint a bűncselekmény kategóriáját súrolja, ha csak már át nem lépte.

A díszmadártartás és -tenyésztés mind európai, mind magyar viszonylatban a kanári tartásával kezdődött, ennek van a legnagyobb hagyománya. Mondhatni, hogy egy-egy országon belül külön populációk alakultak ki, így Magyarországon is. A kanári tenyésztésének hazai aranykora a múlt század elejére esett, ekkoriban egy könyv is megjelent erről: Fodor Páltól A kanári című 1927-ben. Már 1902-ben megalakult a Magyar Nemes Kanári Tenyésztők Országos Egyesülete. Az egyesület tagjai főként az úgynevezett roller kanárikat, vagyis a zárt csőrrel éneklő kanárikat tenyésztették.

Ádám Ferencet a Tiktokon fedeztem fel. A magamutogató, lájkvadász, nemegyszer ocsmány nyelvezetű videók és élő adások között valami teljesen más színvonalat képviselnek a Putriszervíz videói. A Magyar Kultúra magazin friss lapszámához kapcsolódva, melynek témája a közlekedés, így az autós, motorbiciklis és biciklis szubkultúra is, adta magát Ádám Ferenc megkeresése. Pillanatnyilag talán Erdély legerősebb tiktokerének sikere a hitelességében rejlik. Jó látni, hogy manapság is működnek még ezek a fajta értékek, amelyek az emberek közötti tiszteletet és megbecsülést megalapozzák. A putriszervizes amilyen sikeres, ugyanolyan szerény is.

A Balaton déli partján, Balatonlelle, Balatonszárszó és Balatonőszöd között helyezkedik el az a kis gyöngyszem, amely – még egy magamfajta visszatérő nyári vendégnek is –, bátran mondhatom, jóval többet jelent, mint a hekkek, fagylaltok és csapolt sörök időszakos gyűjtőhelye. Régre visszanyúló családi történetek, szétválaszthatatlan barátságok, a múlt és a jelen históriáit mesélő házfalak és még sorolhatnánk, mi minden megbújhat Balatonszemes neve mögött.

A tudománymérés egyik módszere a találmányok, publikációk és az ezekre történő hivatkozások nyilvántartása. Meglehetősen objektívnek tűnő szempontok, mégis tele vannak manipulációval, amelyek nem kedveznek a tudományos életnek.

Magyarországon a szociológia tudományág kezdete a XX. század első éveire tehető. Tudományos definíció: „A szociológiának […] nem az a célja, hogy az egyes szociális jelenségeket kifürkéssze […], hanem célja a társadalmi élet törvényszerűségeinek kikutatása.” [1] Ez jól megfogalmazott és szükséges cél, a megalkotók viszont tévedtek abban, hogy a társadalmat a természettudományok egzakt módszertanával kutathatják, pláne ábrázolhatják. Miért és hogyan tették ezt vagy azt az emberek? Mire gondolt, mit érzett, és miként cselekedett? Miért éppen úgy?

A szóbeszédek ellenére a Balaton nevéhez szorosan kapcsolódó irodalmi alakok, a nagy mesterek történetei nem minden esetben olyan fényesek és reményteliek, mint ahogyan azt az idő oly hűen és kitartóan megőrizte számunkra. S bár a 21. század korában Jókai Mór balatonfüredi villájára és Illyés Gyula tihanyi malomkő asztalára úgy tekintünk, mint történelmi múltunk fontos értékeket képviselő relikviáira, vannak olyan ránk maradt emlékkockák, amelyeket sokkal inkább a letargia ködös homályában kell megkeresnünk.

A kereskedelmi öregezés mondhatni a retorika magasiskolája. Ügyes marketingfogásokkal beszélnek rá idős embereket szükségtelen és sokszor használhatatlan, de azért meglehetősen drága dolgok megvásárlására. Kezdetben csak egy könyvsorozat előfizetésére, amelynek csábító az induló ára, de azután folyamatosan emelkedik, és lehetetlen lemondani. Különféle gyógyászati eszközökre, csodaágyra, masszírozóra, tökéletes főzőeszközökre beszélik rá a kiszemelt idős embert.

Nem árt tudnunk és mindig szem előtt tartanunk, hogy mindannyian csak részei vagyunk egy nagy egésznek; ezért nyelvi kifejezéseink, meghatározásaink, vitáink jóformán mindig csak a részletekről szólnak. Csak-csak eszembe jut Kosztolányi Dezsőtől a Hajnali részegség:

• Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.

Pomogáts Béla a XX. század irodalmával foglalkozott, több műve jelent meg a határon túli magyar irodalomról. Az erdélyi, vajdasági, kárpátaljai és nyugati magyar írókon kívül számos írásában és könyvében foglalkozott a szlovákiai magyar irodalommal és alkotóival is (többször is Fábry Zoltánnal, Dobos Lászlóval, Tőzsér Árpáddal, Gál Sándorral, Zalabai Zsigmonddal, másokkal), illetve monográfiát írt Cselényi Lászlóról.

Bementünk egy ház udvarába, ahol a káráló parlagi tyúkocskákra vörös tarajú kakas felügyel néha harsány kukorékolással. A ház mögötti pajtába is be akartunk kukkantani, de a nyitott pajtakapu melletti táblácska visszatartott bennünket: „Kölykes fazár”. Azért bekukucskáltunk, de se a fazár, se a kölykei nem mutatkoztak, így azután a habfehér kacsákkal barátkoztunk a holtág vízpartján, ezekkel a fiókáik is együtt úszkáltak.

Dienes András, a Petőfi-legendák fáradhatatlan kutatója kétszer járta végig (1948-ban és 1956-ban) a költő életének minden állomását Soprontól Fehéregyházáig. Nagy szorgalommal gyűjtötte az íratlan Petőfi-hagyományokat, a népi emlékezetben még fennmaradt mondákat, emlékezéseket, családi történeteket. Ezek máig alapműnek számító két kötetében láttak napvilágot: A legendák Petőfije (Táj és emlékezet) (Budapest, 1957) és Petőfi a szabadságharcban (Budapest, 1958).

Ozsvald meditatív hajlama, vizsgálódó-elemző készsége, verseinek időről időre elégikusba hajló hangja, továbbá erős természet- és környezetélménye, aprólékos megfigyeléseket rögzítő költői látásmódja, lírai impresszionizmusa egész költői életművének meghatározó jegyeit adja. Ilyképpen Tőzsér Árpád annak idején joggal nevezhette őt a szlovákiai magyar költészet Francis Jammes-ének, verseinek valóságát pedig „esztétikummá antropomorfizálódott” valóságnak.

Vagyis madár és emlős, ráadásul vízben él. Umberto Eco szerint ez az állat és fura neve fügét mutat mindenféle, akár tudományos, akár népi osztályozási kísérletnek. Részletezi is, amit az állatról tudni kell: „átlagos hossza mintegy fél méter, körülbelül két kilót nyom, lapos testét sötétbarna szőrzet borítja, nyaka nincs, van viszont hódfarka; kacsáéra hasonlító csőre felül kékes, alul rózsaszín vagy tarka foltos, nincs fülkagylója, négy lábán öt-öt úszóhártyás, de karomban végződő ujjat találunk...”

A szegedi származású Kiss Sándor és Pecze Erzsébet 1885. június 2-án Péterrévén házasodtak össze. A Kiss házaspár negyedik gyermekekeként 1893. október 14-én Péterrévén látta meg a napvilágot Imre.

Az elemi iskolát szülőfalujában végezte. Az 1904/05-ös tanévtől a szegedi m. kir. állami főgimnáziumban folytatta tanulmányait. A gimnáziumot 1912-ben fejezte be jó eredménnyel, és 1912 őszétől a kolozsvári orvostudományi egyetem hallgatója lett.

„Ki ne emlékeznék rá, hogy az 1866. esztendőt különös esemény, egy érthetetlen, rejtélyes természeti tünemény tette nevezetessé.”

És ki ne emlékeznék rá, hölgyeim és uraim (akik nem, azoknak mondom), hogy ezt a mondatot – természetesen ott és akkor franciául, de ennek citálásától most, kérem, tekintsenek el; lesz itt még rossz francia kiejtés éppen sok – először 1869. március 20-án, a Magasin d’éducation et de récréation című, gyermekeknek és serdülő fiataloknak szóló illusztrált irodalmi lap VI. évfolyamában, a 121. számban lehetett olvasni; ekkor kezdték el ugyanis itt folytatásokban közölni a

A könyv elveszítette a magától értetődő utalásegészét. Hiába komplex információhordozó tárgy, az okoskütyük és az ébredező mesterséges intelligencia multiverzumában a Gutenberg-galaxis csak egy univerzum a lehetséges világok között. És én, a Gutenberg-galaxis magyar planétájának ősembere riadt kíváncsian nézem a féreglyukakon érkezőket, remélem távozásukat. Ülök a barlangomban, és a téridővándorok ajándékozta okoskészülékemen pötyögöm ezeket a sorokat. 

Nikola Pašić a szerb történelem egyik legismertebb és legnagyobb hatású politikusa. Először 1891 és 1892 között tevékenykedett Szerbia miniszterelnökeként, majd 1904. november 27-én került újra a kormány élére, és ezt a tisztséget, kisebb megszakításokkal, egészen 1926. december 10-én bekövetkezett haláláig viselte. Miniszterelnöksége alatt zajlott az első és a második Balkán-háború, az I. világháború. Eközben véget ért az Oszmán Birodalom befolyása a Balkánon, Szerbia hatalmas területi gyarapodáson ment keresztül, végül pedig létrejött az egységes délszláv állam, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, amelynek

„Köszönj szépen a néninek és a bácsinak!” Így tanítják – természetesen helyesen – a kisgyermeknek a szülei az udvarias kapcsolattartást. Viszont létezik egy általánosabb, valószínűleg régibb és az emberi kapcsolatokra még jobban utaló, kevésbé formális kapcsolattartó mód is. Ha figyelmesen szemléljük az emberi találkozásokat, magunk is fölfedezhetjük.

Mindig figyelemre ad okot, amikor egy híres színész vagy színésznő a színpadon ünnepli a születésnapját. Nemcsak az elhivatottság jele ez, hanem annál magasabb rendű üzenetet is közvetít. Jelzi, hogy a színész több önmagánál, hétköznapjai, ünnepei egy nagy egész részei, annak fényét emelik. A kultúra jelenének kivetülései ők. Azt talán nem kell bemutatni, mennyire különleges és egyedi módon köti össze az embereket a színház, az élmény mennyivel túlmutat a hétköznapokon.

Nekem is van ezzel kapcsolatos élményem. Vagy két évtizede egyetemi hallgatókat vittem autóval egy táborba, és közben a rádióban hallgattuk a Kossuth rádió hírolvasását. A hírek végén felhívtam a figyelmüket arra, hogy milyen szépen tagolva mondják a híreket. Erre udvariasan megjegyezte az egyik egyetemi hallgató, hogy szerinte túl lassan. Elgondolkodtam ezen. A fiatalok akkoriban már szinte kizárólag a kereskedelmi rádiókat hallgatták, az azokban szokásos gyors beszédet, alázenélt hírolvasást. Számukra a „száraz”, tagolt értelmező hírolvasás már túl lassú, unalmas volt. Számomra meg idegesítő, és sokszor érthetetlen a kereskedelmi

Az iskolában megtanuljuk, hogy van időmértékes és van hangsúlyos verselés. Kicsit mélyebben: klasszikus vagy magyaros. Vagy: kötött és szabad. És egészen pontosan: rímes-időmértékes, azaz klasszikus vagy deákos, azután hangsúlyos vagy magyaros, majd ezt követően vegyes, azaz nyugat-európai, illetve keresztezett, szimultán, kevert és ötvözött, illetve szabad verselés (szabadvers). Elvben ismernünk kellene a klasszikus verselés alapsorát, a hexametert, illetve a hexameter és a pentameter összekapcsolásával létrejövő disztichont. De itt már valószínűleg sokakat elvesztettünk.

Kislányunk a hirtelen kezdődő májusi zápor elől a kertből – hol mezítláb bóklászott – felszaladt a veranda lépcsőjéhez, fel akarta venni az előzőleg odatett cipőcskéit. Látva, hogy gyepi hangyák jönnek-mennek benne, így méltatlankodott: „Hangyák! Volt olyan, hogy én beleléptem a ti cipőtökbe?” A feleletet sem ő, sem mi hallottuk egy kisebb mennydörgés miatt, ám leánykánk mondását nem hallgattatták el az évtizedek, mint ahogyan a hangyák kertben, mezőben, erdőben, irodalomban ismeretes élete és viselkedése sem felejtődik el gyerekkorunk óta.

1886-ban jelenik meg Gárdonyi Géza első kötete, a Szerelmes történetek. És ekkor jelentkezik – igaz, folytatásokban – az első regény, az Álmodozó szerelem. A négyoldalas Győri Közlönyben volt olvasható 1886. január 3. – 1886. június 3. között. Az Álmodozó szerelem tehát mindmáig egy mára már csak egyes könyvtárakban elérhető, régen megszűnt vidéki folyóiratban rejtőzködött. A Gárdonyi-kutatás persze tudott róla, de nem tartotta érdemesnek elővenni.

Egyetlen vékonyka, 1968-ban megjelent kötet maradt utána. Többször kérdeztem tőle, miért hagyta abba a versírást, de a válasza többnyire kitérő volt, vagy egyszerűen elintézte ennyivel: „József Attila után?” Vagy még őszintébben: „Nem akartam szaporítani a középszerű költők sorát.” Pedig erre a filigrán kis kötetre, amely Tükör előtt címmel látott napvilágot, bármit lehet mondani, még ennyi év távlatából is, csak azt nem, hogy középszerű lett volna.

Dusík Dániel néven született, s talán nem a legszerencsésebben választott írói nevet magának. Dénes György néven ugyanis egy vele egyidős geológus és egy hírneves színész (másodállásban író) is részese lett a magyar művelődéstörténetnek. Pelsőcön és Rozsnyón végezte alap- és középiskoláit, s amikor az első verseit írta, légüres térben leledzett a felvidéki irodalom.

Ezek a kövek ugyanazok, amelyek mai napig sugározzák Athén, Róma és Jeruzsálem nagyságát. Ezekből épült a kölni Dóm, a párizsi Notre-Dame, az esztergomi székesegyház, a budapesti Szent István-bazilika, a Szent Mihály-templom Kolozsváron vagy a brassói Fekete templom. Ezekből a kövekből raktuk össze az universitasainkat is.

A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Választmánya 2021-ben Csóka Ferencnek ítélte oda a Simkó Tibor-díjat, akinek első írása 1986 szeptemberében jelent meg az Új Szóban, Mese a Kék lovagról címmel. Írt regényt, elbeszéléseket, rádiójátékot, amatőrszínház-történetet, és festéssel, zeneszerzéssel, videoklip-készítéssel is foglalkozik.

Az Osztrák–Magyar Monarchia idején Zombor törvényhatósági jogú város adminisztratív központként Bács-Bodrog vármegye, valamint a Zombori járás székhelye is volt egyben. A város soknemzetiségű volt: az 1910-es népszámlálás szerint 30 593 lakosából 32,94 százalék magyar, 39,11 százalék délszláv (bunyevác, horvát, szerb), 7,13 százalék pedig német, míg a lakosság egyötöde más nemzetiséghez tartozott. Felekezeti szempontból a római katolikus vallást követték a legtöbben (54,91 százalék), a görögkeletiek/ortodoxok 38,83, míg az izraeliták a lakosság 3,32 százalékát képezték. 

Bár nagyon jól mutatnak, nem egyértelműek, sőt félrevezetők a betűvel jelzett mai fiatal(os) nemzedékek. Ma már szinte mindenki kívülről fújja a népszerű tudományosság terminusait: X, Y, Z generáció. De mit jelentenek ezek, és vajon valóban nemzedékek, és ha igen, meddig érvényesek?

Lányi Ernőt (1861–1923) elsősorban mint számos költő versének megzenésítőjét ismerjük. Kevesen tudják, hogy több dalának a szövegét is maga írta: előbb lejegyezte a dallamot, majd megfelelő szöveget talált ki hozzá. De még kevesebben lehetnek azok, akik azt is tudják, hogy Lányi olyan verseket is írt, amelyeket sohasem zenésített meg. Egy csomó költeménye nyomtatásban is megjelent Consonanzen und Dissonanzen eines ungarischen Musikers (Egy magyar muzsikus konszonanciái és disszonanciái) címen 1899-ben Boroszlóban, a mai lengyel Wrocławban.

A magyar irodalomban nincs sok „hazai fejlesztésű” strófaszerkezet, és versforma még kevesebb. A Zrínyi-versszak egy laza metszetű, négyes rímes felező tizenkettes, s a már fejlettebb, egyedibb Balassi-strófa ennek rokona, viszont a Himfy-strófa, amit Kisfaludy Sándor (1772–1844) hozott létre, ezeknél is kidolgozottabb.

Él egy szép régi szokás Indiában, főként India délkeleti részén, Tamil Nadu államban (de Burmában is ismert): a kolamozás. Nők reggelente a templomuk, házuk bejárata előtti részt vagy egyszerűen csak az utca földjét művészi rajzokkal díszítik. Ez a rajz a kolam. Többnyire földre (homokra, agyagra) rajzolják, de térkőre, aszfaltra is.

1935. szeptember 28-án a betiltott Magyar Párt egykori vezetői nagygyűlést tarthattak, méghozzá a Magyar Párt megalakulásának valamikori színhelyén, Zentán. Az eseményen nem alakult újjá a Magyar Párt, és új szervezet sem jött létre, mégis a délvidéki magyarság történetében fontos esemény ez a találkozó, mert az elkövetkező időszakban a betiltott Magyar Párt egykori vezetői a Zentán elhangzott elvekkel összhangban ismét a közélet aktív tagjaivá váltak. Nagygyűléseket szerveztek, amelyeken tájékoztatták a jugoszláviai magyarokat az elképzeléseikről, céljaikról. Emellett a hatalom képviselőivel is folytattak tárgyalásokat.

 „Egész úton haza felé” – írta Petőfi 1844-ben. „Egész úton haza felé” – írta a vándorkiállítást rendező kurátor 2023-ban. Mégis, vajon miért ez lett a címe a kiállításnak? Alapfokú válasz: ez a négy szó adja vissza leginkább a kiállítás témáját, Petőfi Sándor vándorlásait. Haladó válasz, bár ez itt a reklám helyének is tűnhet, Petőfi említett sora a költőről elnevezett rádió egyik legkedveltebb műsorának a címe: „Egész úton haza felé.”

Egy városi legenda szerint a falfirka, vagyis a graffiti művészete egy unatkozó amerikai katonától eredeztethető, aki minden állomásán felfirkantotta a falra, hogy „Itt járt Killroy”. Annyi bizonyos, hogy a múlt század második világégésében az Európába átdobott amerikai katonák és szerelők előszeretettel festették fel állomáshelyeiken ezt a szlogent és a hozzá kapcsolódó, a fal mögül kikukucskáló figurát.

Szarvas Gábor nyelvész ironikusan így kezdi önéletrajzát: „Születtem 1832. március 22-én Adán, Bács megyében, anyámtól. Apám törvényes, céhbeli kovács volt, anyám kovácsné. Laktunk a nagy kocsmának vizávi, melynek bora, amint emlékszem, híres volt a Tisza-víz-ízéről.” Ada kisváros (ma Szerbia) Kelet-Bácska középső részén, a Tisza folyó jobb partján fekszik Zentától 15, Óbecsétől 20 kilométerre. A város neves szülöttje Szarvas Gábor nyelvész, a nemrég 150. születésnapját ünneplő nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr első legendás szerkesztője.

Apró korában, úgy 3-4 évesen, az ember még igyekszik lefülelni a felnőttek beszédét. Megragadnak nevek, jellegzetes kifejezések, szavak, egyegy pillanathoz kapcsolódó megjegyzések, illatok, családi csevejekből kihallott aranyköpések, anekdoták. S megragadnak a fülben, a lélekben ilyenolyan (korabeli) dalfoszlányok, dalszövegekből vett sorok is. Ezek a zöngemények azután felnőttkorunkban ott kísértenek a tudatalattinkban, zakatolnak a dobhártyában; velünk maradnak.

Írónk ugyanis nemcsak a második világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalom egyik meghatározó személyisége, hanem általában a kortárs magyar irodalom, epika egyik jelentős alkotója. Pályáját humoristaként, katartikus irodalmi paródiák szerzőjeként kezdte az 1950-es évek második felében. Intellektusának állandó készenléte és vibrálása, nyitottsága és fogékonysága a világ új és újabb dolgaira, jelenségeire, s nem utolsósorban az írói oeuvre-jának egészét meghatározó rendszerező hajlama, kritikai szemlélete, mindvégig jellemző maradt rá.

Az Előretolt Helyőrség egyik korábbi számában már írtunk a szabadkai állami tanítónőképző múltjáról. Ebben az írásban folytatjuk a megkezdett ismertetést. Ez alkalommal az intézet szabályrendeletét és tanrendjét mutatjuk be, amelyek kisebb-nagyobb változtatásokkal az 1871-es alapítástól az első világháború végéig érvényben voltak.

Cselényi László József Attila-díjas író, költő, műfordító 1938. március 15-én született Gömörpanyiton. 1956–1960 között a Komenský Egyetem magyar–szlovák szakán tanult Pozsonyban. 1960–1962 között a pozsonyi Hét szerkesztője volt. 1962–1965 között az Új Ifjúság szerkesztőjeként dolgozott. 1965–1966, valamint 1968–1970 között Párizsban az Institut des Professeurs de francaises á l’Étranger tanfolyamán vett részt. 

Divatos arról beszélni, hogy nem divat már olvasni, az emberek nem olvasnak. Még divatosabb a fiatalokat szidni, és azt mondani, hogy nem olvasnak verset. Természetesen tagadhatatlanul megváltoztak az olvasási szokások, más az igény, hiszen más a befogadó. Mégsem érzem ennyire tragikusnak a helyzetet.

Gyerekfejjel és gyerekkézzel persze mindez nem mindig sikerült. Vagy melléütöttem, vagy a második-harmadik ütésnél elgörbült a szög, vagy éppen ferdén igyekezett a helyére… Apám az egyik ilyen esetben megjegyezte: „Fatigra ment.” Csodálkozva néztem rá, és meg is kérdeztem, hogy ki és hová ment.

Ha manapság történelmi regényt ajánlunk a fiataloknak, sokan fanyalogni fognak. Ha fantasyt, akkor már kevesebben. Pedig a kettő csaknem ugyanaz. A korábban történelmi regénynek nevezett műfaj tartalmaz fiktív elemeket, a történelmi fantasy pedig történeti eseményekre épít. Csak hát az egyik egy régi, kipróbált hazai műfaj, a másik pedig az angolszász irodalomban fejlődött ki. De mostanában mintha összeérne a kettő.

Cserép László nevét mindenki ismeri, akinek köze volt valaha is Balatonfüred kulturális életéhez: több évtizede ő a város kulturális mindenese, és meggyőződésem, hogy a művészeti életéről méltán híres Balaton-parti város sok ötletet és még több megvalósítást neki köszönhet. Két éve az ő bábáskodásával jött létre a Szőcs Géza-szalon is, amely a város egykori díszpolgárának, barátjának a nevét viseli, és amely már fennállása óta több tucat rendezvény helyszíne volt. A szalon küldetéséről és idei programjairól május 4-én sajtótájékoztatót tartanak.

Címünk egy gyakori nyelvhelyességi hiba karikírozása. A későbbiekben bemutatom ezt is, de addig lássunk másokat!

- Kényesen ügyel arra, hogy a beruházás megfeleljen a lehető legszigorúbb szakmai követelményeknek.

Furcsa ez a kényesen ügyel. Nem keveredés? Kényes valamire vagy kínosan ügyel valamire. Ennek ellenére mindkettőre van találat az interneten, a kínosan ügyelre körülbelül hatszor annyi, mint a kényesen ügyelre. Kínosan ügyelni vagy kényesnek lenni… Úgy látszik, hogy lassan egyre megy.

Ahogyan a másik Kulcsár, Tibor, ő is a Bodrogközből érkezett a magyar irodalomba. Nemcsak földrajzilag járt be hosszú utat, hanem költőként is. Egyike az 1970-ben megjelent Egyszemű éjszaka költőinek, bár talán túl korai volt az antológiában való szerepeltetése. Ha van költő, akkor rá igaz, hogy fokozatosan érik nagy költővé, ezt jelzi a Magyar Antaeus Könyvek sorozatban megjelent Halottaim virága című, önmaga által válogatott kötete is, amelyben talán csak az 1987-ben megjelent A felkiáltójeles ember című kötetéhez igazságtalan. E sorok szerzője akkoriban érettségizett, s ezt a kötetet kapta ajándékul. 

Vajda János (1827–1897) új Petőfiként indult, de Arany Jánossal és a kritikus Gyulai Pállal nem találja a hangot. Szerencséjére végigéli a századot, és a századvég fiatal alkotói meglátják benne elődjüket, így a modern költészet előfutára lesz. De valóban így volt-e, és mekkora ma a művészi értéke? És egyáltalán: lehet-e még újat mondani Vajda János költészetéről? Az alábbiakban ezt próbálom meg.

Mit éreznek akkor, amikor ilyen mondatot olvasnak?

 - Elítélték a kocsijára ütő biciklis futárt Körúton fellökő sofőrt…
A mondat nyelvtanilag helyes, viszont sorozatos alárendelésekkel annyira túlzsúfolt, hogy gyakorlatilag felfoghatatlan. 

Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.

A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:

• Biztos-e Ön abban, nincs-e benn A Napban?

Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.

A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.

A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.

Az üdvtörténet valahol félrecsúszott. Amiben élünk: keresztút helyett Covid. Feltámadás helyett ébredés. Megváltás helyett másnap.

Nem a környezet-, hanem a teremtésvédelem teszi élhetővé a Földet

Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.

Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.