Farkas Wellmann Endre

Tűnődöm a képen, s már megint az ismerős bosszúságot érzem, a türelmetlenséget, a piciny haragot: hol vagy, Gyula bácsi, miért hallgatsz? Haragról beszéltem, igen, mert fiatalon, nagyképűen szólva amolyan „pályakezdő” éveimben, s később is, ha szóba került, mindig ingerültséget éreztem iránta. A türelmetlenség által táplált haragot. Legyen észak-fok, idegenség, vagy legyen sarkcsillag, legyen ő maga a cél, de olyan, amelybe nem férkőzhet be egyetlen fölösleges betű sem…

Mint egy ötcsillagos rémálomban, a boltíves, pinceszerű terembe három fekete köpenyes, csuklyás alak vonult be és foglalt helyet az emelvényen álló asztalnál.

– Szóval nem tagadja, hogy tanár? – szólalt meg a középen ülő, hórihorgas fazon.

– Már hogy tagadnám! – húztam ki magam önérzetesen. – Papírom van róla. Diplomám. De ezt maguk, tanügyi inspektorok is jól tudják.

A főbűnök kapcsolatba hozhatók az ember alapvető viselkedési jellemzőivel, alapszükségleteivel, alapérzelmeivel, amelyek számát ugyancsak hétben szokták meghatározni. Az utóbbiak közül az érdeklődés és a szomorúság közvetlen kapcsolatot is mutat az egyik főbűnnel, az irigységgel. Az emberekben benne van a szomorúság, a boldogtalanság, tehát nehezen viselik el, ha másokat boldognak látnak. Az ember a másik örömének és javainak láttán nagyobb keserűséggel érzékeli saját hiányosságait. Ezért nevezik befelé irányuló, szomorú szenvedélynek is. Az irigységben megmutatkozik az ember csoporttulajdonsága és versenyszelleme is.

Ha a magyarok sírva vigadnak, akkor a franciák vidáman siratnak – legalábbis ez derül ki a kortárs francia szerző, Pierre Notte Gyászúton – vidám sirató két hölgyre, egy zongorára című drámájából, amelyet a debreceni Csokonai Színház női sorsokat előtérbe helyező V. MagdaFesztje nyitóelőadásaként az erdélyi Szabó K. István rendezésében tekinthetett meg a közönség. A 2022. október 3-ai premieren jártunk.

Sepsiszentgyörgy bekapcsolódott a Petőfi Kulturális Ügynökség Írórezidencia Programjába, ezentúl ide is jönnek alkotni írók, költők, műfordítók. Az első íróvendég a Kárpátaljáról Magyarországra 2019-ben áttelepült Lőrincz P. Gabriella volt, aki egy mesekönyvön dolgozik. Kisebbségi létről, háborús helyzetről kérdeztük.

A közösséginek csúfolt médiában csoportok szerveződnek, hogy kitárgyalják a leginkább idegesítő, sőt irritáló nyelvi jelenségeket. A legtöbben szerepel a „feláll a hátamon a szőr” kifejezés – vagyis az illető azt sem tudja, hogy mit csináljon megdöbbenésében, felháborodásában, rémületében. A szólás egyébként az állatok megfigyelésén alapul, és ahhoz hasonlítja az embert: izgalmi állapotban egyes állatok, például kutyák, macskák a szőrüket felborzolják (zoomorf, animális hasonlat). Az emberek többségének ugyanis (már) nem szőrös a háta…

A nagyszombati polgári értelmiségi zsidó családból származó Egri (Eisler) Viktor megjárt két világháborút. Az elsőt még mind a hat fivérével együtt túlélte, a másodikat már csak ő maga. Két háború után kellett a semmiből újrakezdenie az életét, ahogy úttörő szerepet vállalt a szlovenszkói magyar irodalom első és harmadik nemzedékének elindításában is.

Nem olyan régen fogadóórára mentünk Ervin atyához, hogy eligazítson bennünket az esküvőnk egyházi teendőivel kapcsolatban, amiből van bőven: katekézis, jegyesoktatás, jegyesvizsga. Amikor az utolsó ponthoz értünk, kicsit pánikba estem: úristen, még vizsgáznom is kell a tanultakból? És mi lesz, ha megbukom, nem házasodhatunk össze?

Fajtája szerint magyar, fajtársai szerint pedig idegen az erdélyi közegben a film főszereplője, Talpas kutya, ahogy a gazdája is az. Egyfajta utolsó mohikán, fajtáját továbbtenyésztésre alkalmatlannak mondják a szakemberek, épp ezért az utódnemzésre, vérvonala tisztaságának megőrzésére kevés esély mutatkozik. A kisebbségi sorsmintát a kutyák világában követő film a nemzetpolitika kudarcos eseményeit felvillantva – a rendezői szándék szerint is – az erdélyi magyarság, de általánosítva a kisebbségi létmód identitásának életesélyeiről beszél.

Paraszt szavunk a társadalomtudományokban nem egyértelműen használt társadalmi kategória. Parasztokon olykor mezőgazdasági termelőket, esetleg csak földműveseket értenek, máskor jobbágyviszonyban élő mezőgazdasági termelőket és azok mezőgazdaságban maradt leszármazottait; találkozunk a parasztoknak a falusiakkal való azonosításával is. „Paraszt” szavunk mint melléknév még számos egyéb jelentést is hordoz.

Engem nem izgat a siker, nem izgat a politikai érdekháló és nem izgat az anyagi haszonszerzés. Ebből következően számos dologról lemondok, amelyet jogosan vagy jogtalanul, de magaménak gondolhatnék. Nem gondolom, hogy ez igazságos, de szükségszerű, hogy én ezt az árat fizetem a magam autonómiájáért.

Az iskola közel volt szülővárosomhoz, naponta jártam oda autóbusszal. Az első hónapokban ismerkedtem az iskolával (urasági kiskastély volt előzőleg), a kollégákkal. Hanem a késő őszi esős hónapok másfajta ismeretséget kínáltak: a buszról lelépve mindenütt sár és sár az országút mellett, vizes árok – járda sehol. A középkorban gólyalábbal, fa- vagy fatalpú cipővel igyekeztek eleink úrrá lenni az ilyen nehézségeken. Én napokon belül fekete kalocsniban caplattam el az iskolához.

1934 decemberében a jugoszláv hatóságok mintegy háromezer délvidéki magyart utasítottak ki az országból. Néhány hónappal később a Jugoszláv Királyságban parlamenti választást tartottak, amelyen a kormánypárt mellett már ellenzéki pártok is elindulhattak. E választáson viszont magyar párt vagy egyéb politikai szerveződés nem indulhatott. Magyarként egyedül dr. Szántó Gábor szabadkai orvos szállt ringbe a képviselőségért, de a királyi diktatúra kormánypártjának listáján.

Ami az alapélményem, hogy azok közé a fiatalok közé tartoztam, akik – és talán valahol innen is indítottam –, mindenféle hatalmi törekvést kritikával fogadtak, mert mégiscsak volt egy naiv tapasztalatunk a centralizált világról: abban nőttünk fel. Alapvetően nem tudom, hogy merjem-e most a felelősségünk számlájára írni, vagy a felelősségünknek látni, hogy elutasítottunk autonóm, kritikai pozíciónk megőrzése érdekében minden politikai-hatalmi akaratot. Nem érdekek mentén gondolkodtunk, pláne nem személyes érdekeink vezéreltek, azt nem tudtuk volna összeegyeztetni sem kritikai, sem idealista elképzeléseinkkel.

Korzenszky Richárd atya, a Tihanyi Bencés Apátság korábbi vezetője (perjele) évekig tanított magyar nyelvet és irodalmat, és hosszú évek óta részt vesz a középiskolai anyanyelvi versenyek bírálóbizottságában is. Ezeknek a versenyeknek egyik kultikus helye a keleti országrészben található Sátoraljaújhely és Széphalom, utóbbi Kazinczy lakhelye, a magyar nyelvművelés kultuszának központja. Innen jött az ötlet, milyen jó lenne, ha a Dunántúlon is lenne egy ilyen anyanyelvi emlékezethely.

– a debreceni Csokonai Színház előadása –

Visky András A test történeteiben a római Artemisia, a budapesti Éva, a kolozsvári Lina, a kalkuttai Teréz, a bukaresti Nadia történetét írta meg. Ezek közül kettőt, Terézét és Lináét a debreceni Csokonai Színház felkérésére nem más, mint a szerző fia, Visky Andrej vitt színpadra. A 2022. szeptember 13-ai premieren jártunk.

Titok, hogy az ember életének legkritikusabb pillanataiban hogyan tud túllépni meghatározó érzelmein, például a félelmen, az életfélelmem, s vállalni mer olyan erkölcsi kiállást, amely önsorsrontásnak is felfogható, s amelynek az adott pillanatban nincs semmi jutalma, és még az is kérdéses, hogy valaha lesz-e. Igazi dráma az, ha az örömre, harmóniára, boldogságra, elismerésre termett embernek választania kell a rövid távú, de mégiscsak sikeres megoldások és a rövid távon biztosan áldozattal járó és talán soha meg nem térülő, magasabb rendű erkölcsi kihívás között. Követ vethetünk-e arra, aki inkább menekül az áldozati szerep elől, akár

Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.

A parndorfi főbelövés elkerülése után Petőfi Vasvári Pállal együtt elhagyja Nyugat-Magyarországot, hogy Pest érintésével feleségét, Júliát Erdődre vigye. Alig két hónapja van a szülésig. A csatazaj, székelyek kivégzése, a szabadságharc kiterjedése idején sem igaz a régi mondás – legalábbis Petőfi esetében nem áll –, hogy „Inter arma silent Musae” (Háborúban hallgatnak a múzsák). Életművének egyik legszebb ódáját, idilljét hozza létre a fentebb idézett versben.

Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.

A parndorfi főbelövés elkerülése után Petőfi Vasvári Pállal együtt elhagyja Nyugat-Magyarországot, hogy Pest érintésével feleségét, Júliát Erdődre vigye. Alig két hónapja van a szülésig. A csatazaj, székelyek kivégzése, a szabadságharc kiterjedése idején sem igaz a régi mondás – legalábbis Petőfi esetében nem áll –, hogy „Inter arma silent Musae” (Háborúban hallgatnak a múzsák). Életművének egyik legszebb ódáját, idilljét hozza létre a fentebb idézett versben.

Nem mertem leírni, nem akartam kimondani a nevét ebben az írásban, félve az írott szó hatalmától, félve attól, hogy vészmadárkodjak, attól, hogy nehogy bármilyen sötét mágiát élesszek fel az aggódásommal, amelyet szavakba öntök, pláné úgy, hogy néven nevezem őt, de titkon nagyon bíztam abban, hogy ő, aki mindig a lehetetlen határvidékén élt, tudja, hogy vissza kell jönnie.

Kulturális közéletünkről szóló interjúsorozatomban ezúttal Beck Zolival, a 30Y énekesével és alapítójával, és időnként dr. Beck Zoltán egyetemi adjunktussal beszélgetek. Őt húszas évei legelején érte a rendszerváltás, az azóta eltelt harmincegynéhány évet pedig a kortárs kultúrában aktív szereplőként élte végig. A korszak történelme számára személyes élettörténet is, amelyben dalszerzőként, prózaíróként, zenekarvezetőként, később pedig tudományos kutatóként is megtapasztalta az irodalmi és zenei szcéna magyar rögvalóságát, az egyetemi élet kihívásaival együtt. 

Az ijesztegetés egyidős lehet az emberrel. A félelem ugyanis az ember alapvető ösztöne, az ijesztegetés félelemkeltés, a közös félelem pedig csoportösszetartó erő. A gyermek félelemérzettel születik. Erre játszanak rá a gyermekijesztők. De a felnőttekre is sokszor ráijesztenek. Mondhatni: mindennap.

A község központjában 1912 óta áll a mondaszövegben is említett szobor, Holló Barnabás Mátyás-szobra, az egyetlen olyan köztéri szobor a világon, amely kapával a kezében ábrázol egy uralkodót. Ezt ugyan Petőfi még nem láthatta, és lehetséges, hogy a mondát sem mesélték el neki, máskülönben több más felvidéki történeti mondához hasonlóan ezt is feljegyezte volna útirajza lapjain.

Az első világháború során a harctérre vonuló tisztek, katonák – sorsuk bizonytalansága miatt – gyakran végrendeletet készítettek, amelyben vagyonukról rendelkeztek haláluk esetére. 1915-ben Keczeli Mészáros Gábor tartalékos főhadnagy is így cselekedett.

A kortárs irodalomról szóló beszélgetés-sorozatom folytatása elképzelhetetlen Sántha Attila megszólalása nélkül: a kilencvenes évek elején ő volt a kolozsvári Előretolt Helyőrség írócsoportosulás egyik alapítója és teoretikusa, jelenleg is a helyőrségesek táborához tartozó meghatározó szerző. Arról kérdeztem, hogy mi volt akkoriban az irodalom berkeiben és hogyan látja az irodalmi élet aktuális problémáit.

Nem olyan régen egy televíziós szavazós játékban az Egri csillagok az ország legnépszerűbb könyve címet nyerte el. A Star Wars, vagyis a Csillagok háborúja pedig vitathatatlanul a világ egyik legnépszerűbb sztorija. Véletlen lenne? Dehogy. Egyfelől ott az érintett témák azonossága, vagyis a szerelem, a barátság, a harc, az igazság, az emberség és az embertelenség, jó és rossz viszonya, vagyis az emberiség, az emberi lét alapkérdései, melyek a ketrecharcostól a filozófusig mindenkit foglalkoztatnak.

Oláh Gábor (1881–1942) költő volt, író, irodalomtörténész, kora jó tollú és termékeny alkotója, Ady kortársa és bizonyos értelemben vetélytársa is, aki előtt számos lehetőség nyitva állt, ám élni azok egyikével sem tudott olyan mértékben, amilyenre tehetsége szerint hivatott lehetett volna. (Féja Géza az Egy magyar torzó címet adta egyik, róla szóló esszéjének – joggal.)

Kicsit úgy érzem magam, ha az idei nyárra gondolok és írok róla, mint amikor a nyári szünet után a tanárnő arra kért, hogy fogalmazásban írjuk le a nyári élményeinket. Az idei nyár forró volt, forróbb, mint bármelyik eddigi életem során. A naptáram már márciusban tele volt szeptemberig, és sorra jöttek a felkérések, egymást követve. Így esett, hogy idén a Művészetek Völgyében háromszor léptem fel, három különböző helyszínen. Az első alkalom a KMI 12 szervezésében történt, egy nagyon kellemes beszélgetés, az idei antológia bemutatója, felolvasás, amit az Eleven Költők Társasága zenekar fantasztikus fellépése követett.

Az 1920-as évek az erdélyi magyar irodalom megszületésének és felfutásának ideje. A prímet ezen belül is a székely írók viszik, akik közösségük gondjaihoz, de ugyanúgy hiedelmeihez, hagyományaihoz fordulva teremtik meg azt a csodás székely világot, amelyet a kiterjesztés folytán erdélyinek fognak fel a kívülállók.

A tetoválás a testművészet ősi, egyetemes jelensége. Szinte minden korban és minden népnél megfigyelhető. Elterjedése és gyakorlata azonban hullámzást mutat. Eredendően a törzsi művészetek közé tartozik, a későbbiek során több szintre szakadt...

125 éve született Tamási Áron, az ezt ünneplő emlékév mindenképp ráirányítja a figyelmet életművére, és tán az esős őszi estéken eszünkbe jut leemelni egy-egy művét a polcról. (Én úgy képzelem, hogy minden székely család könyvespolcán legalább az Ábel-trilógia ott van.) Nem egyébért, de Tamási olyan tündérien és varázslatosan írt, hogy minden időben szükségünk lenne ilyen jófajta meseterápiára.

Múlt lapszámunkban Bakk Miklós (aki 2004–2012 között tagozatvezetőként dolgozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi Tanszéke magyar tagozatán) a magyar tanszékek és karok létrehozásáért folytatott küzdelem körülbelül 2006-ig tartó eseményeit idézte fel. Most innen folytatjuk a beszélgetést.

Október 23-a törékeny pillanat évről évre. Szimbólumértékét, üzenetét sokszor bemocskolja az aktuálpolitika, mintha önmagában nem volna eléggé terhes a visszaemlékezés, az a nemzeti léptékű szomorúság és fájdalom, amit 1956 tragédiája minden év októberében visszahoz közénk. Mégis feladatunk az általános emberit, a nemzeti összetartozás reményére buzdító közös szabadságeszmét megtalálnunk, hiszen ez a mementó is arra figyelmeztet, hogy magyar nemzet és Magyarország csak egyetlen egy létezik. Vagyis létezhet.

Petőfi Sándor és Arany János verseiből, levelezéseiből, valamint különböző, hozzájuk kapcsolódó történetekből épül fel Tóth Péter Lóránt versmondó „Toldi írójához elküldöm lelkemet…” – képek Petőfi Sándor és Arany János barátságáról című eladása, amellyel nemrégiben Székelyföldön turnézott. A két költő életének és barátságának példáján keresztül a mához keresett kapcsolódási pont.

Petőfi 1845. május 26-án, a reggeli órákban érkezett Rimaszombatba. Első dolga volt két helybeli ismerősét, Széplaky Lajos szolgabírót és Huszt János ügyvédet megkeresni. Huszt kisnemesi házánál kapott szállást. E május végi napokban Gömör nemesi rendű társadalma éppen a vármegyei tisztújítás lázában égett, amelyről Tornalja környékén a költő is szemléletes benyomást nyert két kortescsapattal is találkozva. Minderről szarkasztikus sorokban az Úti jegyzetek lapjain is említést tett.

– Ne hagyd el magad! – folytatta a lánya. – Látom én, mi a helyzet. Már a könyvek is untatnak, mindig egykedvűnek látszol. Változtatnod kell! Ismét írhatnál pár nyelvművelő cikket, az talán feldobna.

Mit válaszoljon erre? Amilyen élvezettel írta egykor azokat a cikkeket – még a rádióban is felolvastak belőlük, akkora volt a siker –, olyannyira hidegen hagyja most a lapok hasábjain előforduló egy-egy hibás szókapcsolat, eltévedt jelző, nyakatekert mondatszerkesztés meg miegymás…

A klímakatasztrófával való riogatásnak két következménye is lehet. Az egyik, hogy a sok riogatás hatására az emberek közömbössé válnak, vagy éppen ellenkezőleg, belső feszültség keletkezik bennük, már kifejezés is van rá: ökoszorongás. Az ökoszorongás a környezet pusztulása miatti krónikus félelem.

A 120 éve Rajecen/Nagymihályon (?) magyar nyelvű zsidó családban született Szenes Erzsi 21 évesen adja ki első verseskötetét, s élete első évtizedeiben éli a nagyvilági, emancipált nők viharos, szerelemdúlta életét, bejárja fél Európát, s több lapnak is rendszeres munkatársa. A Kassai Napló, a Magyar Újság és a Prágai Magyar Hírlap közli az írásait, úti élménybeszámolóit, s természetesen a verseit. A Selyemgombolyag után négy évvel szintén Kassán jelenik meg második kötete, a Fehér kendő, míg a harmadik kötetét már Budapesten adja ki.

Itthon vagyok. Meg sem fordul a fejemben másfajta valóság. Értem az ittenieket, és ők is engem. Nem kell magyarázni, játszani sem, s ha már így alakult, hogy jelenleg nem mehetek a szülőföldemre, akkor oda kell mennem, ahol a lelkemnek a legkedvesebb lenni Kárpátalján kívül. A kisebbségi lét mindenhol ugyanazt jelenti: egy többségi nemzettel való együttélést.

Hozzá vagyunk szokva, hogy erőltetett, agyoncsépelt viccek sora vicsorog ránk tévéből, rádióból, poros színházi függönyök mögül. Szerencsére vannak kivételek: a marosvásárhelyi A doktor úrban, Molnár Ferenc, Kellér Dezső és Zerkovitz Béla zenés komédiájában a nevettetés új szintre lépett.

Az Egri csillagokban feltűnően sok török kifejezéssel találkozunk. Ezek részben a történelmi hitelességet, valamint a jellegzetes hangulatot, környezetrajzot szolgálják. Couleur locale-nak, helyi színezetnek nevezzük ezt francia hatásra. Ámde Gárdonyinak mélyebb elköteleződése van a török nyelv, kultúra, történelem iránt.

Beszélgetéseink sorozatát Gál János fiatal költővel folytatjuk. Ő is ott volt Tokajban, a tábor egyik díjazottja volt, s bár a kerekasztal-beszélgetésen nem vett részt, volt alkalma találkozni Zalán Tiborral és Turczi Istvánnal, akikkel személyesen is szót válthatott az ott elhangzottakról. Egy újabb érdekes nézőpont és néhány fontos, új adalék a témához…

Fémtranszparensek, hideg, indusztriális közeg, a színpadon egy metálzenekar kellékei. Egészen speciális Woyzeck-előadást láthatott a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának szakmai közönsége, ráadásul rendhagyó módon a produkció eredeti helyszínén, Szatmárnémetiben. A Harag György Társulat az utóbbi években egészen elképesztően izgalmas előadásokkal mutatkozott be a magyarországi nézők előtt, legutóbb például a Raszputyinnal. Most sem adták alább: a fesztivál minden bizonnyal legkülönlegesebb produkciója volt ez – vitára, gondolkodásra késztető.

Bakk Miklós 2001-től óraadó tanárként, 2003-tól egyetemi adjunktusként, 2004–2012 között tagozatvezetőként dolgozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Politikatudományi Tanszéke magyar tagozatán. Ebben az időszakban folytak a leghevesebb küzdelmek a magyar tanszékek és karok létrehozásáért, így nem csoda, hogy a beszélgetés hamarosan erre a témára kanyarodott.

A megszokottól eltérő feldolgozásmódú, sajátos formanyelvi kísérletként is értékelhető Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című abszurd komédiájának előadása a nagyváradi Szigligeti Társulattól, amelyet a legjobb előadásként értékelt a Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiváljának zsűrije. A Botos Bálint rendezte előadás kivételes szakmai nívón talált el valami olyat, ami mindenki számára érthető és befogadható. 

A kert első részében virítottak a rózsaágyások, azután jött a tyúkudvar, a disznóól, majd a veteményeskert diófákkal, fehér és piros cseresznyével, málnával, ribiszkével, hogy csak a fontosabbakat mondjam. A kakaskukorékolás, a malacka röfögése azt hirdette, hogy a korabeli – Rákosi-rendszerbeli – állapotok ellenére lesz, ami az asztalra kerül. Ámbár disznóölés után teljesíteni kellett a kötelező beadást zsírból és egyebekből. A beadás és a padlássöprés volt ezekben az úgynevezett szocializmust építő években a kínzó élelmiszerhiány leküzdésének próbálkozása.

Akár kvízkérdés is lehetne – Melyik ismert világirodalmi alkotás indul ezekkel a sorokkal: „Javakoromban voltam, mikor egyszer / Az erdőn járva utat tévesztettem / S elbódulva a rengeteg vadonban / Sötét nagy fák közt találtam magam...”? S talán nem tévednénk nagyot, ha feltételeznénk, hogy többen is lennének, akik olvasásuk közben – kis keresgélés után – bátortalanul megkérdeznék: Dante? Isteni színjáték?

Igazságtalan lenne, ha az irodalmi élet problémái körül szimatolva nem kérdeznénk meg a fiatalokat is. Nemcsak az érdekel, hogy a most indulók hogyan látják a világot, hanem az is, hogy az őket akarva-akaratlanul körülvevő, az irodalmi életben pulzáló feszültségek miként érintik őket, és erre van-e a politikát meghaladó közösségi reakciója az új értelmiségi nemzedéknek. A Gérecz Attila-díjas Regős Mátyással beszélgetek, aki a pályája elején jár ugyan, de már első könyveivel felkeltette a szakma és az olvasók érdeklődését.

Fontos cikk jelent meg az Index.hu oldalán: Demeter Szilárd – megelőzve a jobboldali kultúrharcosok „leleplező” videóriportját – a következőket foglalta össze:

„úgy tudták Egerben a parasztok, hogy Gárdonyi <írnok>. Olyan <írnok>, aki a budapesti fővárosnak dógozik. Hogy ő ezentúl legyen, arra nem vágyott. Inkább maradt ő az egri <cikrák> szava szerint <írnok>. Ez valahogy közelebb simul az ő foglalkozásához, különösen, ha még azt is hozzámagyarázzák, ott, a Gárdonyi házának vasrácsa előtt: - Olyan írnok e, hallja-e, akinek hét vármegyében nem találkozik párja, mer úgy ki tudja vetni a bötűt, hogy még az urak is csodájára járnak. No fene egy jó kezű ember lehet!”

Lelki szemeimmel szinte látom, ahogy most Péter feljebb tolja a szemüvegét a homlokán, lassan, akkurátusan, mint ahogy egy későn érő típushoz illik, majd csendben visszaszól: – Nem kell ebből nagy ügyet csinálni, más is meghaladta már a nyolcvanat. Duba például jóval kilencven fölött jár!

Egy akkora fa árnyékából is ki lehet nőni, mint amekkorát Makovecz Imre öröksége vet a tanítványokra – vallja a mester nevét viselő alapítvány kuratóriumi tagja, a Kós Károly- és Ybl Miklós-díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, Csernyus Lőrinc. A dubaji világkiállítás hatalmas sikert arató magyar pavilonja tervezőjének egyik alkotását a közeljövőben Kovásznán készülnek átadni.

Beszélgetéssorozatunkban újabb szempontokat vet fel Szörényi László professzor: az irodalom problémáinak szakmai megközelítése számára sem a szekértáborok világa, hanem a terület belső működési logikájának, folyamatainak a megértése. Az ő meglátásában is az irodalmi élet komplex folyamatait számos tényező határozza meg, így azok a történeti előzmények is, amelyek az egyes tételezett korszakhatárok felől különböző módon értelmezhetők – a politika szemüvegén keresztül, de anélkül is.

 Az idei, 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál egyik meghívottja Ion Mureșan kolozsvári román költő, aki az október 1-jén, péntek 16 órától kezdődő beszélgetés résztvevője Zalán Tiborral és Farkas Jenővel, a Mureșan-kötet fordítóival együtt. A verseket Schramek Andrea színművész előadásában hallhatják az érdeklődők.

A Szlovákiai Magyar Írók Társasága szervezésében az Irodalmi Karavánnak köszönhetően az idén a vajdasági (Bíró Tímea Sinkó-díjas költő, Benedek Miklós Sinkó-díjas költő és Beszédes István József Attila-díjas költő, prózaíró) és kárpátaljai irodalmárok (Dupka György író, történész, Shrek Tímea és Sz. Kárpáthy Kata prózaírók) látogattak el Dunaszerdahelyre, hogy bemutatkozzanak az irodalom iránt érdeklődő felvidéki közönségnek.

Immár 24. alkalommal került sor a Fiatal Írók Táborára, amelyet ismét a Csallóközben, a nagyszegpusztai Villa Filiában rendezett meg augusztusban a Szlovákiai Magyar Írók Társasága. A csöndes, idilli környezet éppen megfelelő arra, hogy megmozgassa az irodalom művelése iránt érdeklődők fantáziáját, felébressze kreativitásukat, és inspirálja őket az alkotásra.

A kortárs irodalom aktuális kérdéseit firtató beszélgetéssorozatunkban ezúttal Száraz Miklós György íróval ültünk asztalhoz. Szekértáborok, értékrendek kerülnek szóba, a kortárs irodalmi élet folyamatának közelmúltbéli változásai és változásának tendenciái. Arról is beszélünk, hogy milyen ma írónak lenni Magyarországon?

Korzenszky Richárd atya, a tihanyi apátság korábbi elöljárója (emeritus perjele) elkötelezettje a nyelvi kultúrának, a szép beszédnek. Évtizedek óta részt vesz bírálóként az októberi sátoraljaújhelyi Szép magyar beszéd és az áprilisi győri Kazinczy-versenyen, és ha felkérik, ünnepi beszédet is mond. Gondolatait velem is szívesen megosztja. Legutóbb például éppen Tihanyban, az apátságban beszélgettünk.

A zene és az irodalom – a mai felfogás szerint – két külön művészeti ágként indult el a maga útjára, miközben a líra (lyra) szó egyértelmű kötődést mutat a zenéhez. A Lóci játszik frontembere, Csorba Lóránt – számos elismerés mellett – azonban azt is elmondhatja: a zenét és a költészetet sikerült ismét egy pályára terelnie a dalaiban.

A dr. Smid Róbert irodalomtudóssal, egyetemi oktatóval és kritikussal folytatott beszélgetésünk második részében további irodalomszakmai problémákat járunk körül, válaszokat keresve az utóbbi évtizedek kérdéseire.

A Ljubav i drugi zločini, avagy a Szerelem és más bűntények Stefan Arsinjević első nagyjátékfilmje, mely a 2008-as Berlinálén debütált hatalmas sikerrel. Számos nemzetközi díjat bezsebelt, többek közt a Szófiai Filmfesztivál (SIFF) legjobb rendezőnek járó díját, melyet színházi berkeken belül Theodor-Cristian Popescu is minden bizonnyal megérdemelne a történet sepsiszentgyörgyi adaptációjáért.

Az idén januárban ünnepeltük a 20. század magyar költészetének kiemelkedő alakja, Nemes Nagy Ágnes születésének 100. évfordulóját. Az ez alkalomból íródott életút-ismertetők és életmű-összefoglalók, megemlékezések természetesen nem térhettek ki az értelmiségi-polgári családból származó költő 1948 utáni, majd tízévi tiltólistára kerülésének, a kommunista irodalompolitika általi elhallgattatásának taglalása elől sem, ami csupán az 1950-es évek második felében kezdett lassanként megváltozni.

Dr. Smid Róbert irodalomtudós, egyetemi oktató és kritikus a beszélgetőtársam, akivel megpróbáljuk körüljárni a téma néhány aspektusát. Gyanítom, hogy az irodalom igazi történései valahol egy másik szinten zajlanak. A felszínen politikailag egymással szemben álló szekértáborokat hagyunk vitázni, és hogy az egésznek a gyökere nem ott kapaszkodik, ahonnan a levele kihajt, mintha senkit sem foglalkoztatna: nem a pénz, nem a jobb- vagy a baloldaliság, hanem az irodalmi élet állapota tűnik aggasztóbbnak.

Dr. Kiss Miklós, a gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium tanára több alkalommal küldött nekem kifogásolható nyelvi példákat. Nem mindegyikkel értek egyet teljesen, de közreadom őket, mert lehet, hogy olvasóinknak más lesz a véleménye. Előzetesen csak annyit mondok, hogy a jelenségek egy része a nyelvi változás (jelentésbővülés) eredménye, más része a hevenyészettebb köznyelvi viselkedésből fakad.

Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel ezelőtt is, amikor 1962. augusztus 26-án megnyílt az első Képzőművészeti Találkozó. A tóparton álló Vigadó épülete egy országos jellegű képzőművészeti seregszemle helyszínévé alakult át.

A 30. Quasimodo költőverseny háromnapos díjkiosztó gálája nyitányaként érkezett Balatonfüredre a Magyar Kultúra magazin képviseletében Bonczidai Éva főszerkesztő, aki a huszártémájú lapszám ismertetése mellett két fiatal szerzővel is beszélgetett – többek között – férfifigurákról, személyes élettörténetekről és a világ megismerését szolgáló „releváns” témákról.

Felkavarta az irodalmi állóvizeket és gyorsan hírhedtté lett Zalán Tibor felszólalása az 50. Tokaji Írótábor egyik szakmai beszélgetése után, amelyben néhány rövid mondattal az irodalmi közélet jelenlegi állapotára hívta fel a figyelmet. Az Index különös műgonddal próbálta folytatni a történetet, azóta több interjúban és véleménycikkben gyűrűzött tovább a tokaji purparlé.

Alig egy hete, hogy felrendelt magához Zeusz, a halhatatlan. Egy fényes felhőre ültetett, és azt mondta: – Unokaöcsém (mert történetesen az voltam), eljött a nagy nap, hogy te is beleszólj a világ ügyeibe. Mától kezdve kinevezlek az egyesített görög seregek fővezérévé.

A szovjet mintára elkezdett osztályharc idején, 1950 után több tízezer fiatal férfit személyes szabadságuktól megfosztva, minden jogalap nélkül, katonai behívóval lapátos-csákányos építőmunkára kényszerítettek a munkabér megtérítése nélkül. A zömében székely fiatalok építőtelepeken, szénbányákban dolgoztak embertelen körülmények között. Gyárak, vasutak, hidak épültek így fel.

Miközben nem tekinthetünk el attól a sajnálatos ténytől, hogy az anyaországi színházaink egyre ritkábban visznek színre Tamási-művet, mindezt némiképp ellensúlyozza a határon túli teátrumok műsorpolitikája. Ennek volt ékes bizonyítéka a tavalyi, a Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiváljára Marosvásárhelyről, a Spektrum Színházból elhozott csodálatos, zenés-táncos Boldog nyárfalevél című előadás...

Fábián Pál tanár úr, az 1984-es helyesírás „atyja” így óvott bennünket a helyesírási szabályok lazításától: A helyesírás a magyar nép és nyelv egységét jelenti, ügyeljetek arra, hogy egységes maradjon! A helyesírás az igényes, művelt magyar köznyelvet, a legszélesebb rétegek számára a könnyebb megértést, valamint a magyar írásbeliség – határok nélküli – egységét szolgálja.

Egykor egész nemzedékeket bolygatott meg Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye, majd bő egy évtizeddel később az ebből készült filmadaptáció. Amíg ember él a földön, a rossz kezekbe került hatalom mindig megnyomorítja majd az alávetettek életét. Nem is kérdés hát, érdemes-e a színpad deszkáira állítani a művet. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház bátor és fontos vállalása volt, hogy műsorra tűzte Kesey klasszikusát.

„Láng vagyok az alkony hamujában” – írta magáról Moyzes Ilona, aki Rimaszombatban érettségizett, majd Csehországba került, Moravská Ostravára. Itt kezdte újságírói pályáját, de előtte már a Prágai Magyar Hírlap gyerekrovata is közölte írásait.

A Szepességből Rozsnyóra érkező költő 1845 májusának utolsó napjaiban kisebb kirándulásra indult délkeleti irányban. Az úti cél az aggteleki Baradla-barlang felkeresése volt, ahová azzal a fogadott kocsissal kelt útra, aki a berzétei romok kapcsán még egy különleges kincsmondát is megosztott vele (lásd e cikksorozat előző részét). Az első megálló a Sajó völgyének nagymúltú mezővárosa, Pelsőc volt, ahol az alábbi kis intermezzót Petőfi az úti jegyzeteiben is érdemesnek tartott megemlíteni.

„Vigyázz, mer mökcsipnek a Gyura méhejei!” – figyelmeztetett, ha túl közel mentem gyerekkoromban egy kajszibarackfa melletti méhkasokhoz a kiscserfei szőlőhegyi szomszéd néni, aki akkor (nép)viseletben járó kiskanizsai parasztasszony volt. Ha meg az őrtilosi Szentmihályhegyen rokonoknál nyaraltam, náluk nem szalmakasok, hanem kaptárak voltak. Itt mézpörgetésben is kotnyeleskedtem, lépes méz volt jutalom. Erre igen, méhcsípésre pedig nem emlékezem.

A nyelvművelő = terrorista: „Ez az oldal azért fog elkészülni, hogy egy helyre gyűjtve bemutassa, hogyan tehettek szert hatalomra egy áltudomány képviselői, milyen eszközöket alkalmaznak a naiv beszélők megtévesztése és a hatalomhoz jutás érdekében, hogyan terrorizálnak egy egész nyelvközösséget, hogyan bélyegeznek meg embercsoportokat anyanyelvük miatt.”

A debütkönyv erős és különleges képzettársításokkal alkotja meg azt a versvilágot, amelyben az univerzum origója nem egyetlen egy szisztémára van utalva, hanem a sok egység együttesen – felhasználva az érzékszervek legerősebb jellemzőit és hatásait – hoz létre az olvasó számára egy olyan képet, amelyben nincs domináns elem: a keretben egyszerre van jelen a szemet és fület is játékba hívó ingerhalmaz.

Az Istenek az árokparton című, csaknem ötszáz oldalas könyv Zalán Tibor rövidprózai írásait tartalmazza, és alcíme szerint egy „műfajtalan” könyv, ami voltaképpen inkább műfajköztiséget takar, hiszen e fogalom olyannyira jellemző írónkra.

Regős Mátyás főhőse a kihalt állatokkal beszélgetve vázol fel egy létértelmező keretet, egy magányos kiskamasz szemszögéből tekintve arra a világra, amelyet az emberiség egyre inkább képtelen működtetni és amelyik a pusztulás felé látszik haladni. Az apokaliptikus szövegtér mégsem borzasztja el az olvasót, Regős nem értékítéleteket fogalmaz meg, hanem derűvel és belátással tekint a pusztulás vízióját sejtető jövőre.

Tamási Áron stílusában különösen élvezetes a kedélyes-furfangos, székely beszédmódra jellemző nyelvi humor. Cs. Szabó László írja: „Tamási Áron életművében egyöntetű stílussá válik az ugrató humor, meghatározza hangvételét.” Legtöbben az Ábel-trilógiából ismerik a csavaros megfogalmazásmódot, kevesebben a második, csonkán maradt trilógiából.

A kiutasításokról a magyarországi napilapok naponta beszámoltak, így rögzítve a december 5-e és 10-e között történteket. De vajon mi történt a kiutasított magyarokkal az elüldözésük után? Hogyan boldogultak az anyaországban? Miként látták el őket a magyarországi hatóságok? És az elüldözöttek később visszatérhettek szülőföldjükre, vagy Magyarországon találtak új otthonra?

Az öntudat és a világ pozíciója kezdettől fogva különböző, az életről és az értelmezésről ezért mondható, hogy a másba való belépés termékei. A másba lépés e két aktusa mindig egyszerre történik, csupán elméletileg különíthetők el. Az értelmezés az életünk: ettől vagyunk tapasztaló, érző, gondolkodó lények. Az életünk értelmezés is ugyanakkor: ez az oka, hogy minden megnyilatkozásunk (tettben, szóban és gondolatban) bennünket visszatükröző önkifejezés.

Dudás Emil a római katolikus vallású Dudás Lajos (1850–1912) – akkor Zenta rendőrkapitánya, akit 1902 augusztusában a város polgármesterévé választottak –, valamint az ortodox/pravoszláv vallású Vuits Mária gyermekeként 1888. augusztus 18-án Zentán látta meg a napvilágot. A szépreményű fiatalember a zentai gimnázium VII. osztályos tanulójaként kis híján tragikus incidensbe keveredett: a gimnáziumi tanteremben fejbe lőtte diáktársát, korábbi barátját, az adai Katona Imrét!

A kínálás nyelvi népszokás. Ez azt jelenti, hogy hagyománya van, ismétlődő nyelvi formákban jelentkezik, s elemzése rávilágíthat a magyar néplélekre. A kínálásnak természetesen fokozatai vannak: elsőként az illedelmes, enyhén tolakodó, de azért a túlzásoktól tartózkodó kínálást mutatom be, utána következik az erőszakos tukmálás, majd pedig a kínálás-tukmálás visszautasításának nyelvi módozatai, stratégiái, merthogy visszautasítani csak nagyon finoman lehet valamit.

Vajon milyen volt Ady Endre társaságában az élet, és miként hatott a költőre a nagyváradi kulturális élet forgataga? Többek közt ezekre a kérdésekre kerestem a választ a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotóját középpontba állító eseménysorozat záróestje során. Az Ady Endre-emlékmúzeumban – amely a költő és szerelme, Boncza Berta egykori pesti otthonában található – Imre Zoltán kultúraantropológus, a nagyváradi Ady Endre-emlékmúzeum egykori igazgatója ismertette meg a hallgatósággal a költő életének meghatározó szegmenseit.

„Szivesen emlitem meg azon fáklyás zenét, mellyel – a pár barátja látogatására Eperjesre jött – Petőfit, a főiskolai ifjuság megtisztelé. Lelkes beszéddel üdvözöltetvén, körülbelül igy felelt: Tisztelt barátaim! Ez a legkedvesebb zene rám nézve, mit életemben hallottam, s kedvesebb fény, mint rabnak a napsugár. Ha életem elsötétül, s a sors macskazenével tisztel meg: ez estére gondolván, fumigálni fogom bajaimat. Éljenek!”

• A Könyves Kálmán körút és az Üllői út kereszteződésében kertészek végzik a dolgukat…
Téli nyelvi vicc, amikor a medve elvben alszik, de már nincs így. Erdélyben hallom, hogy a medve télen sem alszik, mert talál magának elegendő élelmet a falvakban, városokban. Sőt, ma már nemcsak Erdélyben, de a Felvidéken is, a Börzsönyben is, a Gödöllői-dombvidéken is…, és hamarosan a Rákóczi úton is:
• A medve nem vész el, csak átalukál.

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos László író, akinek prózáját mondtam, és Tóth László is, akinek az Átkelés című nagyívű versét mutattam be –, jött a hír, hogy itt van Kányádi Sándor, az első sorban ül. 

Valójában azt is mondhatnám, hogy kortársaim elé példaképként kívánom állítani Spinozát, ha az a bizonyos kis ördög nem súgná rögtön a fülembe azonnal: „Ugyan kit érdekel ma Spinoza? Mi köze van Spinozának a ma emberéhez?”

A gyergyószentmiklósi kulturális fesztivál különböző művészeti ágak összevont változatának is teret adott augusztus első hétvégéjén. A Színház- és könyvudvar az irodalmi alakokat és a zenei hangszerelést több esetben is egyidőben jelenítette meg a színpadon. Voltak viszont olyan vendégek is, akik személyében egyszerre egyesülnek ezek a világok. Kollár-Klemencz László író, filmrendező, és az idén búcsúkoncertet adó Kistehén zenekar frontembere Juhász Anna vendége volt.

Ki az, akit ne fogna meg a Tisza nyáresti látképe: piros, sárga, fehér, szőke, opál, ezüstös, fátyolos színkavalkád, fűzfagalériák, óriás nyárfák, némelyek a vízbe dőlve. A Tisza mindig más arcát mutatja. Bessenyei Györgyöt a Tiszának reggeli, Petőfi Sándort az alkonyi gyönyörűsége ragadta meg.

A Petőfi Kulturális Ügynökség programjaként Helyőrség az ezredek fölött című író-olvasó találkozóval érkezett az EgyFeszt kulturális és összművészeti fesztiválra az erdélyi Előretolt Helyőrség irodalmi és kulturális lap szerkesztősége.

Száz éve született Perbetén. Jellegzetes hangját egy egész nemzet ismerte a rádióból. Pozsonyban diákoskodott, Szalatnai Rezső tanítványa is volt, majd túlélve a második világháborút, Budapesten lett színiakadémista. Tanárai fényes jövőt jósoltak neki, pályája első éveiben, a Belvárosi Színházban kapott is főszerepeket. 1951-ben Szatmári Istvánnal és annak feleségével, Lizával leszerződtek a Vígszínházba, amelyet akkoriban Magyar Néphadsereg Színházának neveztek a Szent István körúton. Mindhárman életük végéig hűek maradtak a legendás teátrumhoz, még akkor is, amikor az kevésbé viszonozta hűségüket.

Ahogy egyre terebélyesedik, és egyre korosabb a Sziget, úgy válok egyre csendesebb szemlélőjévé, statisztájává a valaha rólam/nekem (is) szóló dzsemborinak. Nem bánom, hogy így alakult. Az emlékek, amelyek ide kötnek, többé-kevésbé szépek. Megéltem szerelmeket, illanó érzelmeket. Vad tombolást, fejfájós ébredést. Megéltem szemlélet- és sorsfordító pillanatokat; kivételes műhelyekkel ismerkedtem meg a színházi sátorban, furcsa állagú főzeléket kóstoltam mosolygó krisnások helyi konyhájában. Megéltem vitákat, születést, gyászt, megvilágosodásnak képzelt flasht, láttam Slasht. 

Idén rendezték meg másodszor az EgyFeszt kulturális és összművészeti fesztivált. A gyergyói-medencei falvak négy napba sűrítették a művészvilág különböző pontjait. Az irodalomkedvelők a Színház- és könyvudvarban válogathattak különböző színházi és irodalmi, illetve a két műfaj keverékeként összeállított eseményekből. Itt juthattunk el péntek délután Farkas Wellmann Endre Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz című kötetének bemutatójára is.

A közmondásról mint tapasztalatot, életbölcsességet, tudást magába foglaló hagyományozódó, ismételgetett mondatról azt gondolnánk, hogy a múlt terméke. És elsőként valóban régi, részben más kultúrákból, részben a paraszti világból származó közmondások jutnak eszünkbe.

Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.