Szalai Klaudia

A hiedelem szerint Mária mennybevétele ünnepén évről évre tágul a rés a mennybe vezető kapun a purgatóriumban senyvedő lelkek előtt. A Mária-ünnephez kapcsolódó régi szokás a virág- és búzaszentelés, éppúgy, mint az aratás kezdetén sarlós Boldogasszonykor. A szentelt virágok részint az elhunytak koporsójába kerültek, vagy koporsót füstöltek velük, részint gyógyításra szolgáltak, a szárítmányt részint eltették vízkeresztig, hogy akkor füstöljék ki velük a házat.

Nemrég egy családi utazás során betértünk mi is a Kondorosi csárdába. Bár hallottunk már arról, hogy a nyolc út találkozásánál fekvő csárda igen nevezetes hely, méltán verselte meg Arany János, a legendárium szerint Erkel Ferenc is muzsikált itt a betyároknak, és Rózsa Sándor nevére a mai napig felkapja mindenki a fejét, mégsem számítottunk többre, mint egy kellemes ebédre. A rafinált étlap átböngészése után figyeltem fel arra, hogy az épületben múzeum is működik.

Csáth Géza munkásságának még mindig – sőt, a kortárs összművészeti tendenciákat tekintve egyre inkább – felfedezésre váró részét képezik nemcsak a hagyatékában fennmaradt, kéziratos zeneművei, hanem sajátos műfajú, az irodalom és a zene határmezsgyéjén elhelyezkedő, zeneiséggel átszőtt novellái is.

A Mesemúzeumban mesék vannak. Amilyen egyszerűen hangzik ez, épp olyan összetett feladatot jelent egy ilyen intézmény programkínálatának megteremtése. Ennek részleteibe avat be az intézmény koncepcióját kidolgozó Helmich Katalin múzeumpedagógus. „Kányádi Sándor vetette fel, hogy fontos volna létrehozni egy helyet, ahol a gyerekeknek élő kapcsolatuk lehet a mesékkel”

Sokan megfordultunk már egy-egy jó hangulatú vajdasági táncházban, de vajon azt tudjuk-e mindannyian, honnan ered ez a kulturális jelenség, szórakozási forma? Vajdaságban vajon mikortól számolhatunk táncházak létezésével?

Nem új keletű dolog, hogy az ember képet készít magáról. Csupáncsak most ért a technikai fejlettség arra a szintre, hogy széles tömegek számára is hozzáférhetővé vált a fényképezés lehetősége, és ugyanakkor a fotók szinte azonnal nyilvánossá is tehetők. Ezért van az, hogy bár az önarcképkészítés késztetése mindig is ott volt az emberben, az önarcképek milliárdjai csak most árasztják el a világot. A szelfi ugyanis egy egyszerű üzenet: itt vagyok, ilyen vagyok, vagyok. A szelfi egyszerű önkifejezés. Nem ördögtől való.

Bogdán László tett azzá, igaz, csak egy bemutatás erejéig. „Akkora hajjal, mint II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem” – írta rólam 1997 áprilisában. Éppen Szent György Napok voltak, úgy éreztem, a város engem ünnepel, első közlésemet, két szégyellnivaló verset, de ettől én még nemcsak Rákóczinak, hanem Toldi Miklósnak is éreztem magam.

Ha egy jó barát végleg távozik, felerősödnek az emlékek róla. Két kép: az 1990-es években ülünk egymás mellett egy Magyarországra tartó autó hátsó ülésén, valami felolvasásra megyünk. A pénzre terelődik a szó, derűsen mondom, egy fillér sincs nálam, egy kávét sem tudok venni. Fiatalon még tud derülni ilyesmin az ember. Megállunk valahol, kiszállunk megmozgatni elgémberedett lábainkat, hideg van, zsebre dugom a kezem. Meglepődve észlelem, hogy egy csomó százforintos érme lapul benne. Bogdán persze tagadja, hogy köze lenne a dologhoz, pedig ha csoda nem történt, csakis ő lehetett.

Feljebb egy kápolna romjai derengtek. Még a XIII. században épülhetett, három faluból is ide jártak igét hallgatni az emberek. Most legfeljebb a szél prédikál falai közt, bogarak, füvek, bokrok a hallgatói. Alig tízévesen nagy kaland volt, ha barátaimmal megszöktünk nagyanyáméktól, elgyalogoltunk a kápolnáig, felmásztunk a falakra, láttuk a három falut, s a távolban a várost, ahonnan nyaralni jöttem.

Gondolom, egyértelmű, hogy megint a valóság értelmezésénél tartunk, és újra a nyelv és a gondolkodás problémakörébe botlunk bele. Barátom, a valóság és közted végérvényesen ott áll a nyelv.

Haj, haj.

Felültünk annó a Korona nevű sebesvonatra Csíkszeredában, és mentünk Budapestre. Meg jüttünk onnan. Tizenhat óra út. Szép idők voltak. Volt ott étkezőkocsi, notórius társaság, még dohányozni is lehetett a fülkében, hej, de szép idők voltak azok, bizony!

Nyolcszáz fős korlátozás, kézfertőtlenítő és lázmérés, mellette pedig ismert és kevésbé ismert zenekarok. Ilyen volt az idei Fekete Zaj.

Az Etyekwoodként is emlegetett 35 hektáros terület látogatható részein izgalmas látványosságok várják az érdeklődőket: Will Smith nyomdokain a posztapokaliptikus New York utcáin sétálhatunk, vagy betérhetünk a 15. századi Itáliába, ugyanis itt forgatták a Borgiák-sorozat számos jelenetét is.

Trianon és a székelység, a háború után magukra maradt lányok, asszonyok, nagyanyák fájdalma örökre velünk marad. Hordozzuk magunkban a traumát, a hiányt, a szétszaggatottságot, „a darabokra tépett tájat”, az „emberevő békét”, az „egy nehéz vonalat”, a „repedések mögötti sötétséget”, a „béke iszonyú pillanatát”, a „félelemgyereket”.

Vannak vidékek, ahol a kenyeret Isten arcának tekintik: ha egy kenyérdarab leesik, felkapják a földről és megcsókolják, nehogy magukra haragítsák a Teremtőt. Bibliai jelképek sora erősíti, hogy a kenyér az élet szimbóluma: a megváltást hozó Krisztus a mennyből alászállt kenyér, a mindennapi kenyérben – amelyért a Jézustól tanult imában is fohászkodunk – Isten gondviselése érhető tetten. Ez a lélek mélyéből fakadó tisztelet lehet az oka annak, hogy az új kenyér feletti örömöt nem lehetett pusztán politikai célokra kisajátítani.

A negyvenes-ötvenes évek hitelesebb jellemzésére egy mostanig levéltárban lappangó dolgozatból idéznék egy rövid részletet: „A kommunisták uralomra jutása azonban még a megmaradt kisebbségi jogokat is eltörölte, mégpedig a demokrácia, az egyenlőség és szocializmus jelszavaira hivatkozva. (…) Soha ilyen nagy kereslete nem volt még jellemtelen, gerinctelen, nemzetietlen magyaroknak, és más mindenféle és mindenre elszánt emberi söpredéknek."

Írogatsz még? – teszik föl a kérdést a rég nem látott ismerősök. Ilyenkor az első gondolatom, hogy az ilyen miért nem marad meg rég nem látott ismerősnek. Írogatni a szomszéd néni szokott, amikor a konkurens háziasszony titkos receptkönyvéből másolgat tészta-, leves-, angyalbögyörő-költeményeket. Más írogatásról nem is nagyon tudok, hiszen még az adóhivatalban is nagy gonddal töltögetik ki a „formulárokat”.

Prágai Tamást gyakran emlegetik évfordulóktól függetlenül is. A faluban a helyiek ragadványneveket osztanak egymásra, őt úgy hívták,  Petőfi”, meg úgy, hogy „Koszorús Költő Barátom”.

Petőfi állandósult megnevezésévé vált „a forradalom költője”, és ez találó volt Prágai Tamásra is, mert képes volt minden munkáját forradalmi lendülettel végezni.

És akkor megjelensz te a tisztáson, majd sorra érkeznek a szerzőink, régi ismerősök és azok is, akikre az elmúlt két évben figyeltem fel. Egymást üdvözölve, nagy vigasságban, kacagva fordultok a kamerába, lebegteti a nyári szellő a hajakat és ruhákat, lefúj egy-két szalmakalapot, meglebbenti a gomblyukakba tűzött mezei virágokat.

A várrekonstrukciókról szólva kétféle emberrel találkoztam: az egyik ujjong, hogy épül-szépül az ország, a másik dohog, hogy művi és hazug a romok helyén emelt vár. Nehéz igazságot tenni, mert mindkét csoport tud érveket sorakoztatni.

Mert kényszerpályát nyitott a kisebbségbe kerülés, ami különösen az első években járt súlyos személyes tragédiákkal, meghasonlásokkal, az élet minden területét és vonatkozását újragondolni késztető következményekkel s ebből a sokkból kétségtelenül nehéz volt az eszmélés.

„Magyarország akkora, a-mekkorára a magyarul beszélők nyújtják.” – vallotta a magyar költészet utolsó apostola, a két éve eltávozott Kányádi Sándor. Mernénk mi vitatkozni a mesterrel? Nyújtsuk inkább minél nagyobbra hazánkat, ameddig a szívünkben elfér. Ott ugyanis nem húztak trianoni határokat, sőt, még a tengeren túl is dobog sok-sok magyar mellkasában. Versében él a nemzet – hajolhatunk vissza játékosan e gondolat mentén egy korábbi költőhöz is –, és prózájában, képzőművészetében, zenéjében…, egyszóval: kultúrájában.

Már a bejáratnál felirat fogad: „A Rákosi-rendszer munkatáborai közül Recsk volt a leghírhedtebb. A magyar Gulagnak nevezett Recsken 1950 és 1953 között bírósági ítélet nélkül tartottak fogva mintegy ezerötszáz politikai foglyot. Szökése után Michnay Gyula 1951-ben a Szabad Európa Rádióban felsorolta közel hatszáz rabtársa nevét, így tájékoztatva a világ közvéleményét a tábor létezéséről.” Ez a pár mondat jó drámai alapanyag – nem csoda, hogy Michnay Gyula története több filmkészítőt is megihletett.

Egyrészt az irodalomszemlélet tehet róla, hogy mindenki tudja, ki volt Babits szerelme, viszont kevesen olvastak tőle bármit is. Másrészt a kötelezők között nem szerepel – a számonkérés fajtájából és formájából adódóan, gondolok itt az érettségire –, vagy csak alig kortárs, még inkább kortárs magyar irodalom.

Beszélhetünk-e még személyes érintettségről az első világháború kapcsán, hiszen ebben az évben már a békediktátum kihirdetése, a vesztesekre kényszerítése is száz év messzeségben van. Ahogyan az egyéni emlékezet pereméről lassan, egyre fakuló emlékfoszlányokként elillan a dédapák alakja, úgy viselt dolgaik: az ünnepélyes rukkolások, harctérre indulás, vitézkedések, sebesülések, hadifogság és a szerencsések hazatéréséhez kapcsolódó narratívák is kikopnak a megritkult családi beszélgetések szövetéből.

Előadásait saját maga írja, dramatizálja, rendezi és adja elő. Úgy véli, minden produkció egyszeri és megismételhetetlen, és hogy a bábszínház és minden előadóművészet lényege az itt és most ünneplése. K. Kovács István korábban a kolozsvári Puck Bábszínházban dolgozott, az utóbbi években pedig szabadúszó előadóként örvendezteti meg a gyerekeket.

1988 telén történhetett, amikor Ceaușescu őrülete új magaslatokba hágott minden romániai falu lerombolásának megtervezésével. Akkoriban délután jártunk iskolába valamiféle takarékossági terv miatt, ezért az édesanyám által felcsomagolt ebédemet az elvtársi képek és szlogenek alatt fogyasztottam el.

Ilyen lehet az irodalom is. Kedélyesen hömpölyögnek a mondatok az író keze alatt, szenvedélyesen szaladnak a költő szavai, patak csobog, fű zöldell, virágok mosolyognak. És egyszer csak leszakad az ég, szörnyű villámok csapkodnak, s a múzsa sértődötten elvonul.

1995 Sepsiszentgyörgyének kis világában az egyetlen hatalmat számomra a költészet jelentette. E betegségen több jóérzésű ifjú hamar átesik, én azonban számtalan próbálkozás után döbbentem rá: Apollón lantján legfeljebb néhány görcsös, reszketeg hangot, akkordot tudok lepengetni. Tudta ezt Gerzson is, mert az Ezer énekből vérzem kötetét (1995) így dedikálta nekem: „Szabó Isti mezei prófétánknak több (jó)kívánsággal is. Csak kettőt: A.) Ne engedjen SOHA a könnyebb műfajok csábításának... (sic!) B.) Ne dőljön be azok blődijének, akik nem is oly szerénytelen nemzedékét szidják!!! Barátsággal Gerzson”.

Tavaly ismertem meg Patay Pál régészt, harangkutatót, és a 105 éves tudóssal beszélgetve döbbentem rá, mennyire különleges helyet töltenek be kultúránkban a harangok: egyszerre műalkotások, hangszerek, szakrális tárgyak, melyek köznapi funkcióval (pl. jeladás, időjelzés) is bírnak, ugyanakkor a történelem tanúi és sokszor fohászaink közvetítői is ezek a föld és ég közötti magasságban bim-bamozó kincsek. Ő hívta fel a figyelmem arra is, hogy az ország egyetlen generációk óta működő harangöntő műhelye Őrbottyánban van: itt dolgozik Gombos Miklós és a fia, Ferenc.

Százévnyi történelem csorgott le az idő végtelen falán, négy nemzedék hordozza keresztjét szüntelen. 

Ott láttam a háborút és orosz fogságot megjárt, konok székely dédnagyapám szemében, a Budapesten élő testvéreit minden évben meglátogató dédi kacagó, gesztenyebarna tekintetében, a Csehországba szakadt nővéréért aggódó serény nagyanyám mozdulatában, nagyapám mindent tudó lexikonjában, szüleim, tanítóim okos szavában. A becsukott ajtók mögött titokban megünnepelt március 15-ben, augusztus 20-ban.

Ki ne tudná, hogy a hattyú lírai remekműveket ihletett, ki ne tudná, hogy a zene, a képzőművészet és az értekező próza megannyi alkotása próbálta megfejteni azt, amit egyszerűen csak a hattyú metafizikus üzenetének nevezhetünk?

Szent Iván-éj környékén több házasságot is kötöttek a régiek, nem véletlenül. Június hónap névadója, Iuno római istennő Héra megfelelője, vagyis a szülés, a házasság istennője. A Szent Iván-éji rítusok a már említett sötétség-fény, elmúlás-újjászületés mellett a termékenység köré is épültek.

Abban a pillanatban, ahogy visszaolvassuk valamelyik fórumon, lapban vagy esetleg a kötetünkben, amit írtunk, mint megannyi piros lármafa (hogy ne mondjak valami sokkal csúnyábbat) magaslik ki minden hiba belőle.

Az 1943-ban született Beczásy Tánya dálnoki földbirtokos szüleit először Sepsiszentgyörgyre vitték kényszerlakhelyre, majd kitelepítették Dobrudzsába, ahonnan 13 és fél év után jöhettek el. A lány ezalatt rokonoknál, bentlakásban, ismerősöknél hányódott...

John Maxwell Coetzee (ejtsd: Kötze) a dél-afrikai Fokvárosban született 1940-ben. A jelenleg Ausztráliában élő író a huszadik század egyik legjobb, legtöbbet díjazott szerzője, a magyar nyelvterületen most kezdjük alaposabban megismerni.

"Voltaképpen ez a nyakigláb kanca volt az okozója annak, hogy a nyolcvanas években határtalan lóversenyláz ereszkedék Budapestre. […] ő volt az, akinek győzelme után Blaskovich Ernőt Newmarketben a flegmatikus angolok a levegőbe emelték; ő volt az, akinek a legbecsületesebb idomítója volt, mióta versenylovakat idomítanak a világon: Robert Hespnek hívták ezt a férfiút, és a szegényházban halt meg, mint valami dickensi figura.”

Egyébként – tán szerencsémre – azok közé tartozom, akik nem érezték úgy, hogy megváltoztatta őket a járvány. Nem lettem vallásosabb, istenhívőbb, harcosabb, gyávább, okosabb, szebb, nem változott meg a világnézetem, zöldebb se lettem, vörösebb sem, meg semmilyen. Ugyanolyan maradtam, mint előtte, és tudomásul vettem, hogy igen, van egy világjárvány, ahogy számtalan volt a történelemben.

Nem eredményeket akarok, hanem pillanatokat, amiket megélek. Illatokat, amiket belélegzem. Tapintható világot, amit ujjhegyem pórusaival fedezek fel fokról fokra. Hallgatni a rozsdafarkú csettegését a fészke körül ólálkodó macska fölött, a tenger morajával felérő lombzúgást a völgyből. Érezni, ahogy áttűz a nap, átfúj a szél, átmos a víz…

"Már eldőlt Magyarország sorsa. Most 11 óra 15 perc van, és 9-10 óra között történt meg a békeszerződés aláírása. 11-ig minden üzlet zárva. (…) Odakinn esik az eső. Sír az ég is, olyan békét írtunk alá" – írja a naplójába a 21 éves katona, Kovács Károly.

Az én szülőföldem Székelyföld, otthonom Erdély, hazám Magyarország. Románia nem a hazám. Az elmúlt száz évben semmit nem tett azért, hogy hazaként szerethessem, és semmi jelét nem látom annak, hogy a következő száz esztendőben ezen változtatni akarna.

Székely vagyok és erdélyi és magyar. Székely vagyok és erdélyi, de magyar.

Tagadhatatlanul János volt az összetartó erő, a legrégebbi csapattag és a legaktívabb szervező is az utolsó pillanatig. (...) Mi mindenképpen ezt az embert ismertük benne, a barátot, aki aggódva figyel, számontartja mindannyiunk sorsát, naprakész minden írásunk elolvasásában, aki soha nem fogy ki az ötletekből, az optimizmusból és a hitből.

„Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jó barátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték” – írja Molter Károly író, aki bár a Vajdaságban született, mégis azonosult az Erdélyi Helikon

Gyakran gondolkodom azon a faramuci helyzeten, hogy Trianonnak köszönhető identitásom jelentős része. Az, hogy felvidéki vagyok. Előtte nem volt ilyen, az Alföld északi nyúlványain élők nem tettek különbséget maguk és mások között, csak tájegység alapján. Két sújtással több volt a viseleten. Nem lehetek elég hálás azért, hogy felvidéki magyarnak születtem, és nem kárhoztathatom a sorsot eléggé azért, hogy megtörtént Trianon.

Időt kaptunk az elcsendesedésre, a számvetésre. Jó lenne tudni, hogy bölcs Noéként tesszük bárkánkra azt, ami valóban értékes. Megadatott a lehetőség, de élünk-e vele? Nem tudom. Amit tudok: állunk a volt és a lesz pengeéles mezsgyéjén, s közben megpróbálunk úgy egyensúlyozni, hogy le ne zuhanjunk. És bízunk abban, ha mégis lehúzna a mélység, akkor kinyújtja felénk a kezét és tenyerébe emel az, aki mindig velünk van. Akiben eleitől fogva bíztunk, de akinek parancsolatairól a nagy és hamis akarásokkal terhes időkben oly sokszor elfeledkeztünk.

Trianon századik évfordulóján minden magyar számvetéssel él: nincs olyan, akinek semmit sem jelentene ez a fogalom, akinek semmilyen élménye, tapasztalata ne kapcsolódna hozzá. E centenáriumi számvetés során pedig felleltározzuk a száz éve történt fájdalmas események hozadékát, külön-külön, de nemzetként is: az emlékhelyeink, múzeumaink mérhetővé teszik az emlékek súlyát. Szabó Pál Csabával, a várpalotai Trianon-múzeum igazgatójával beszélgetünk.

Viktor Pelevin életéről szinte semmit se tudunk, a rejtőzködés tudatos, a ritka interjúkban egy-egy hangzatos bonmot-val – „nekem nincs identitásom” – tér ki bizonyos kérdések megválaszolása elől. Az 57 éves szerzőről kevés fényképet láthatunk (és azokon is inkább látszik kiégett, de számlaképes hidegburkolónak, mint írónak), konferenciákon nem vesz részt, virtuálisan inaktív, nem szólal föl a világbékéért, sem a szabadúszó írók érdekeiért.

Diákkoromban a történelemórák egyik nagy témaköre volt az első világháború. Semmi több. A tanárunk objektív szakmaisággal ismertette a mindig álmos kamaszok előtt a nagy háború előzményeit, kitörését, a hírhedt csatákat, fordulópontokat, majd a végkimenetelét és következményeit. Mi meg sóhajtva jegyzeteltünk: információk, adatok, időpontok, helyszínek, számszerűsített veszteségek – „illik tudni” típusú dolgok. Persze a világégésnek ez a szintje a grandiózusságával mégis megérintett, meg mindannyian tudtuk, hogy ezzel az évekig folyó vérontással függ össze az is, hogy már kölyökfejjel van alkalmunk elgondolkodni

A kárpátaljai Munkácson alkotó Lehoczky Tivadar születésének 185. és halálának 100. évfordulója tiszteletére a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Kutatóintézete 2015-ban elvégezte utolsó, torzóban maradt munkájának, a Világháborúnk című krónikájának feldolgozását. A háborús naplóknak a háború végének centenáriuma ad aktualitást. A polihisztor művéről Csatáry György történészt, a Lehoczky-intézet vezetőjét, a kétkötetes kiadvány szerkesztőjét kérdeztük.

Ám valójában az az erőltetett jópofáskodás, amikor egy gyorsétteremben így fordulnak a betérőhöz: Szia, mit adhatok? Őszintén ez így hangzana: Üdvözlöm a földi pokolban, milyen ipari termék elfogyasztásával szeretne hozzájárulni az apokalipszishez?

Az olvasóvá nevelés közös ügy. Sokszor célja ez a szülőknek és pedagógusoknak, a kiadóknak pedig egyértelműen az érdeke. És a gyerekek? Általában próbálnak valamilyen életszerű életet élni, miközben lavíroznak a feléjük irányuló számtalan elvárás között.

És ez is, mint minden világjárvány, számos morális kérdéssel szembesíti az emberiséget, megint azt látjuk, hogy a létezés önmagában abszurd, és hogy e körülmények között embernek lenni szinte lehetetlen. Orán most Európa, kiterjesztett városhatárokkal, kontinensnyi a járvány és a vele növekvő baj is. A modern európai ember pedig újra saját kicsinységével szembesül, az önhittség tetőfokáról kicsit alábbszáll, mert önnön halálának képével néz farkasszemet. Európa retteg, újra retteg. És újra minden relatív.

Tavaly volt J. D. Salinger amerikai író születésének századik, idén pedig a halálának tizedik évfordulója. Hátramaradt írásait még mindig félhomály fedi, csupán reménykedni lehet, hogy egyszer majd magyarul is olvashatjuk őket.

De: képzeljük el, hogy a színészek üres nézőtér előtt játszanak. Nem próbát, előadást. Az esemény valóban drámai, mert a nézők, mivel nincsenek jelen, éppen az ember által megvalósítható legszentebb cselekménynek nem lehetnek szemtanúi. A színészek ugyanis akkor és ott pont a semminek játszanak, ami udvarias és egyben bátor tisztelgés az üresség előtt, mondhatnánk, az elmúlás tudatos gyakorlása, tánc egy igencsak mély szakadék szélén.

És ezzel a Szabó Lőrinc-i líra egyik sokat vitatott és magyarázott paradoxonjához jutottunk: egyszerre válik önzővé és az ember példázójává, emberellenessé és az ember védőjévé. Pedig az agresszív magány, az önzés tulajdonképpen csak egyik alkotóeleme lírai számvetésének.

Dünn kisasszony közel harminc évvel ezelőtt, miután megérkezett Párizsba, azonnal megállapította, hogy még vidékinek sem menne el, kis édesnek sem. Prouston edződött, tehát pihe-puhára alakult. Rémülten tapasztalta, miközben a kutya sem nézett rá, hogy a disznószarszagú bácskaiság messziről szaglik viseletéből, így tehát belőle.

Mindig frissítsd a vírusölődet, operációs rendszeredet! Olyan ez a számítógépednek és a lelki-testi nyugalmadnak, mint elfáradt vikingnek a szauna, az informatikus elmeállapotáról nem is beszélve.

Úgy írtunk, ahogy jólesett, azt mondtunk, amit akartunk, és általában azt akartuk, hogy az irodalom örömséges legyen (vagy legalábbis érzelemteli, és ez az érzés véletlenül se a kiábrándultság legyen). Így került a zászlónkra Rejtő Jenő, akiben megtaláltuk a mi öröm-irodalmunk előképét, azt a szerzőt, akiben nyomát sem láttuk a posztmodern értelmetlenség-érzésének, a „minden egész eltörött” fülledtségének, sem az e kiábrándultságból fakadó, tét nélküli játéknak. 

Már nem sírok és nem menekszem,

történjen bármi mindenekkel,

fáradt vagyok, a padra

fekszem

Gyerekkoromban nagyon sutának éreztem, hogy szép ruhában, kicicomázva verseket mondunk szipogó asszonyoknak. Persze akkor még nem sejtettem, hogy nem a mi verseink hatják meg így őket, nem a mi orgonaágas-barackfavirágos dalunk csal könnyeket a szemükbe, nem miattunk sírnak, akik ott vagyunk, hanem azokért, akik nincsenek.

– Ez micsoda? – kérdezi meresztett szemekkel tőlem egy fiatal francia.

– Népzene, amire néptáncolnak – mondom. – Ez épp erdélyi zene. Transylvania, you know.

– Erdély egy létező hely? – jön a még inkább meglepődett arctól a még meglepőbb kérdés.

Beláttam, hogy a falusi közösség hallgatag tapintatossága nem csupán szemérmesség. Dédanyáink, akik egymás mellett voltak szüléskor is, pontosan tudták, hogy minden út más – nincs okuk riogatni vagy nyugtatgatni senkit. És azt is tudták, hogy jóra és szépre van szüksége a kismamának. A mesterségesen kreált virtuális női közösség ezt az evidenciát hagyta figyelmen kívül, hogy aki ide belép, az védtelenné válik a negatív dolgokkal szemben.

Érdemes volna következetesen tenni azért, hogy Zrínyi Miklós Mátyás királyhoz vagy Petőfi Sándorhoz hasonlóan népszerű hősünk legyen, ez talán a költő megértését és az irodalomtanítást is segítené.

A téma első elemét boncolgatva a legelszomorítóbb, hogy a karanténhelyzet, mint afféle tűpontos pszichológiai teszt, sok mindenkiről sok mindent elmond. Akinek a szociális csápjai eddig is a virtuálisba kapaszkodtak, s akiknek a közösségi hálókon a gyűlöletkeltés volt eddig is a fő tevékenységük, azok még eszeveszettebb lelkesedéssel szemetelik tele a világhálót, holott ők maguk is nyilvánvalóan tudják, hogy hazugságokkal keresnek olcsó népszerűséget vagy keltenek félelmet, pánikot és indulatokat.

A dédszüleinket alig néhány retusált képen láthatjuk viszont, amint legszebb ruhájukban, természetellenes délcegséggel feszítenek valamely mesterkélt polgári környezetben, mi viszont naponta több tucat fotót vagy mozgóképet rögzítünk a telefonjainkon – olyan pillanatokat örökítünk meg, amelyekre amúgy egy év múlva már nem is emlékeznénk. Kérdés, hogy ez a digitálisan tárolt emlékdömping, hogyan épül majd be a családtörténetünkbe.

Hogy mit ajánlok? Azt, hogy merj más lenni. Merj mást hallgatni, mint a többiek! Ha épp Beethoven egyik szimfóniájához van kedved, hallgasd azt! Ha hörgős metálra van szükséged, hallgass azt! Ha csöpögős, melankolikus zenét hallgatnál, hallgass azt!

Figyeljünk befelé, hallgatózzunk, s előbb-utóbb meghalljuk valódi hangunk. Nem azt, amit mások akarnak hallani tőlünk, nem azt, amit a világ visszhangzik bennünk, nem azt, amit megfelelésből erőltetünk. Hanem azt a hangot, ami a leglényegünk.

Példamutatással és szerepvállalással rá kell venni a közösséget, hogy ne fogadja el a településidegen homlokzatokat – olyan modern manapság külföldi magazinok fedőlapjáról ellopni a menő háztervet. De vajon mennyire illik Kispiacra egy tipikus amerikai földszintes lakóház, esetleg egy tipikus mediterrán ház? Annyira tájidegen és tudathasadásos a település látványa, hogy néha sajnálom ezen házak tulajdonosait.

Nagyon könnyű rossz irányba indulni. Mert ahogyan a Prédikátor könyvében olvashatjuk Dávid fiától, Jeruzsálem királyától: hiába tudjuk, hogy az ilyesmi „felette nagy hiábavalóság”, mégis úgy döntünk, hogy rossz úton keressük a megváltást. A nyugati világ történelme hamis messiások történeteiként is leírható.

Akik jártak már nagyon mélyen az életükben, talán olyan mélyen, hogy azt hitték, nincs tovább, azoknak a nagypéntek nem egyszerűen egy újabb munkaszüneti nap, hanem az az ünnep, mely nélkül húsvét nem csak kegyes önbecsapás, de valójában értelmetlen is.

Nem tudom, mitől jó egy vers, és bár továbbra is irodalommal szándékozom foglalkozni, valószínűleg még nyolcvanéves koromban sem fogom tudni. Kockáztatva, hogy megsértek néhány irodalomtudóst, szerintem senki sem tudhatja igazán.

Fiatalok, egyetemi éveik vége felé járnak, közülük két pár már házas. Egy elkötelezett keresztény közösség tagjai, amelynek Regnum Marianum (Mária Királysága) a neve. Ez egy földalatti keresztény közösség volt a kommunista Magyarországon, ezek a fiatalok azonban az ateista diktatúra idején még nem is éltek.

Nem tudom, van-e még ilyen költő, akit, mint József Attilát, nyilvánosan boncolnak nap mint nap. Félelmeit, gyötrődéseit, frusztrációit mind-mind kiteregették már, gondolnánk, titoktalanul áll immár előttünk, pedig csak pőre. Mezítelenségét látva pedig mi szégyelljük magunkat.

És ha majd ismét kezdődik a rohanás, kérlek, Uram, adj erőt a mindennapi harchoz, légy velünk, hogy minden reggel újra tudjuk kezdeni (és egy kis kávét is adj hozzá), hogy kihúzott háttal, felemelt fejjel lépjünk ki az ajtón, és egy kis mosoly, derűs szempár is jól jönne, egy kézfogás, és a humorunkat is tartsd meg, kérve kérünk.

Amióta kezembe került Siegfried Lenz A lotyószilva lelke című, elbűvölő novellagyűjteményének magyar fordítása, fokozottan odafigyelek a Napkút Kiadó kifinomult érzékkel válogatott fordítás-sorozatára, hiszen érdekel, miként írnak és mit olvasnak a szomszédban.

Pontosan úgy, ahogy a versben is: a ház, a szél, a hegyek, a magány, az ösvény. Ott vár rám. Még nem értem el odáig, de minden éjjel egy kicsit közelebb jutok. Már nem kell sok, és beszélni fog hozzám.

Vajon azok, akik hallgatásra ítélték a szovjet munkatáborokból hazaszédelgő meggyötörteket, a kiszolgáltatottak szenvedését akarták így meghosszabbítani vagy a többszázezer halott emlékét eltörölni? Azt hitték, hogy pár évtized némaság árán feledésbe merülhet, ami történt?

A Vígbe menni amúgy is pozitív és megfelelően összetett program, kicsit mint egy sznob vidámpark, gyönyörű színház, impozáns büfé, ki is lehet öltözni, a romantika tehát garantált.

Szinte családi ünnep volt nálunk a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál. Átmentünk a nagyszüleimhez, akik amint megvették a műsorújságot, vastagon bekarikázták az aktuális adás időpontját.

A továbbiakban magyar versek, néha fordítások szövegét illesztjük egymás mellé. Ezek nem föltétlenül és nem mindig remekművek lesznek – a cél főként annak felmutatása, mennyire változtak a költői divatok, stílusirányzatok, témák, eszközök, üzenetek, beszédmódok.

Hogy Rejtő Jenőnek a legnagyobbak közt a helye, (majdnem) mindannyian érezzük. Ugyan az irodalomtörténet jóformán alig jegyzi őt, és egy kézen meg lehet számolni azokat a kritikusokat, akik el merik mondani azt, hogy Rejtő nagy író, mégis az olvasók szeretik, idézik műveit, rajonganak érte. 75 éve halt meg Rejtő Jenő.

Ha a cirkuszról beszélünk, nagyon hasonló előítéletekkel találjuk szemben magunkat, gúzsba kötnek gyermekkori emlékeink. Kikiáltó, sátor, fűrészpor, állatok kavalkádja, bohócok, popcorn, vörös függönyök, reflektorfény, nevetés, sötét, ováció…