Dr. Balázs Géza

Paradoxnak hangzik, de ahhoz, hogy szabad lehessek, előbb meg kell élnem az ütközéseket, hiányokat, vágyakat, lemondásokat, zátonyokat, viharokat… Aztán feszítem ki a vitorlámat, amit közben, képletesen, magam varrok. Arra is vágyom, hogy végre annyira jóba legyek magammal, hogy már csak másra, másokra fókuszálhassak, ehhez is kell a szabadság.

A vasi megyeszékhely 1970 óta ad otthont a kezdetben két, majd 2003 óta háromévente megrendezett rangos eseménynek, amely a kortárs textilművészet egyik legnagyobb ünnepe. Több mint húsz éve már, hogy öt kategóriában mérhetik össze tudásukat az alkotók: fal- és tértextil, textildesign, miniatűrtexil, zászló és szalag.

Bálint Sándor mindvégig „szögedi” nyelvjárásban beszélt: „én ragaszkodom a szögedi tájszólásomhoz, szépnek találom, a hangzása, úgy érzem, külön értéke a magyar nyelvnek” – jegyezte meg Trogmayer Ottó kérdésére egy interjúban.

Ne csodálkozzon, ha bolondnak hiszik, amikor leírja, hogy velem sétált ma Szekszárdon – mondja, és kacag. Halott íróval csevegni valóban őrültség, még akkor is, ha ez egy különleges alkalom, mert az illető száz éve született. Kezét csókolom: Mészöly Miklós vagyok – mutatkozik be. Magával tarthatok, hogy ezen a szeles tavaszi napon összerakjuk életem mozaikjait? Vezessen!

„A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda se figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot…”

Losoncon született, itt írta első szövegeit, s hiába voltak Móricz Zsigmond biztató szavai („Neked, fiú, írnod kell!”), még az érettségi előtt eltanácsolták szülővárosából. Végül Bánrévén érettségizik le, s azonnal bele is vág a nagybetűs élet közepébe. Újságíró (Miskolci Szabad Szó, Északi Szabad Szó, majd a Szabad Szó budapesti szerkesztősége) lesz, átesik a sematizmus gyerekbetegségén, és szerencsésen kinövi azt. 1956-ban, még a forradalom előtt megírja a korszak első szatirikus regényét (Szalmácska), s a groteszk, ironikus hang később is meghatározó eleme lesz az írásainak.

A Balázs F. Attila szerkesztésében megjelenő Rimay Antológia színpompás lapjait az első Rimay Nemzetközi Költészeti Fesztivál költőinek versei díszítik. A kulturális sokszínűséget fókuszba helyező fesztiválra meghívott harminc művész fele magyar anyanyelvű, a másik fele idegen ajkú, az antológia pedig hűen örökíti meg ezt a nemzetközi kavalkádot.

„Hülye focisták!” – hangzik el Hunyadvári Erzsébet (Kovács Gyopár) szájából a leendő férjével való megismerkedésekor. Ilyen és ehhez hasonló sztereotípiákkal is leszámol Szente Vajk 21 színészt, harminc gyerekszínészt, hatvan táncost felvonultató, húsz dalt tartalmazó, grandiózus előadása, mely a műfaji megjelölésből adódóan könnyed zenés-táncos produkciónak tűnhet, ám ennél jóval mélyebb rétegei vannak, hiszen akár történelmi drámaként is tekinthetünk rá.

Sokan már az első sort sem értik: hegyet hágék – lőtőt lépék (felmentem a hegyre – lejöttem a hegyről), pedig páratlanul pontos, szabályos és betűrímes szerkezet. A hágék és lépék a 19. századig a nyelvünkben élő elbeszélő (másként önhangzós vagy tapasztalati) múlt idő formái. Ma már csak egyetlen múlt idővel mondhatjuk: hágtam, léptem.

Minden este bál van – Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című verséből vett idézettel köszöntötte a nézőket a PIM nyári fesztivál utolsó előadásán Parádi Andrea irodalomtörténész, valamint Zipernovszky Kornél zenetörténész a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán. Az előadás során szó esett a nagyvárosi zenei életről, Szabadkáról, a zene, valamint az irodalom elválaszthatatlan kapcsolatáról, valamint arról, miként köthető Csáth Géza a Wagner-kultuszhoz.

Smid Róbert a kortárs irodalmi élet meghatározó képviselője, akit méltán nevezhetnénk a „kétkedő komolyság” egyik emblematikus alakjának – hogyan vált azzá, milyen céljai és „szerelemprojektjei” voltak-vannak, milyen emberi és elméleti hatások voltak számára meghatározóak, illetve mit jelent az irodalom az ő életében? Többek közt ezekről a témákról beszélgettünk.

„Azér szeretik ezeket az imákat, mer régi, szülinktű tanútuk, hathatós ima.” (Attala, Somogy)
Az ima az egyik legősibb és legalapvetőbb nyelvi műfaj. Azért a legősibb, mert az ember biológiai alapérzelméből, a félelemből táplálkozik.

Első alkalommal szervezte meg a Csíki Játékszín, Csíkszereda önkormányzatával és a Hargita Megyei Kulturális Központtal, valamint a romániai színház- és filmművészeti egyetemekkel partnerségben az Unscene – Művészeti egyetemek fesztiválját júniusban. A rendezvény jó alkalom volt arra, hogy a hallgatók bemutathassák vizsgamunkáikat, néhányat mi is megnéztünk.

Gyerekként nem sokat törődtem a könyvek kinézetével, állapotával, ezért Fekete István Tüskevárját fürdés közben a fürdőkádban úsztatva olvastam. Az Egri csillagok kemény borítóját leszakítottam, kellett valami dobozhoz. Nem járt jobban Méhes György Szikra Ferkója sem.

A néma ház mosolygott azon a napon, először, mióta Komáromban a Vármegye utcában állt. Csontig hatoló hideg volt 1825. február 18-án, amikor a kis Móricz felsírt a falai között. Az öreg épület még soha nem volt ennyire boldog – már akkor sejtette, hogy József és Mária gyermeke nagy művész lesz.

„Ezért is kértük meg Szőcs Gézát, aki aktív szereplője volt a rendszerváltás folyamatának, hogy verse itt kőbe faragva is megjelenhessen. Az ő személye több vonatkozásban is összekötő kapocs a Duna mentén.”

A társaság, amely a 2482 KM nevet viseli, a művészek és környezetvédők virtuális köztársasága.
Ezt a köztársaságot a Duna nevű folyam hordozza, mely 2482 kilométer hosszú. Vízgyűjtő területe 817 000 négyzetkilométer és forrásától a tengerig 9 országot érint. Van, amelyiken áthalad és van, amelyiknek a határát képezi, de mindenik megközelíthető rajta keresztül.

...az emberi élet hossza kiszámíthatatlan, és éppenséggel elképzelhető, hogy valaki 100 évet él, de talán mégsem szerencsés úgy fogalmazni: „idén lenne százéves” – hiszen kevesen élik, éljük meg a 100.-at. Az pedig abszurd megfogalmazás, ha valaki ilyesmit ír (előfordult már): ma lenne 120 éves a költő… 

Nyelvünkből hiányzik a „dunalógia” kifejezés, amely a Dunára vonatkozó adatok és képi ábrázolások összegyűjtését, feldolgozását és értelmezését – mondjuk így: a „Duna-tudományt” – jelölhetné.

Sok idő telt el azóta, és már csak kevesen emlékeznek arra, hogy bő két évtizeddel ezelőtt A Dunánál címmel Szőcs Géza főszerkesztésében néhány éven keresztül megjelent egy kulturális folyóirat, amit aztán a korabeli politikai és más hatalmasságok egész egyszerűen kinyírtak.

Aláereszkedtünk, föl s alá flangáltunk, szörföztünk a folyón, de vajon okosabbak lettünk, megtudtunk valamit? Tudjuk például, hogy mi a folyó?

Milyen lehetett egy ügynök feleségének lenni? Nagy valószínűség szerint az esetek többségében az ügynök nem fedte fel a titkát. Jelentéseit kézzel kellett írnia, lehet, hogy éjszaka osont ki a konyhába, vagy munkahelyén munkaidőben rótta a sorokat, ha irodában dolgozott. Jelen esetben a férfi négy elemit végzett, egész életében fizikai munkásként dolgozott. Ő vajon mikor rótta nehézkes kézírásával a sorokat?

Az első világháborúban szinte valamennyi magyar családot érte valamilyen veszteség: hadba vonult családtagok megsebesültek, megbetegedtek vagy elestek. Voltak olyan családok, amelyek több tagjukat is elvesztették: így jártak a zentai Szabadosék is, akiknek a harcok során két fiuk is hősi halált szenvedett.

Dr. Szántó Gábor (1882–1957), a szabadkai Munkásbiztosító Pénztár főorvosa a királyi diktatúra idején a jugoszláv parlament egyetlen magyar képviselője volt, a diktatúra pártja, a Jugoszláv Nemzeti Párt (később Jugoszláv Radikális Paraszt-Demokrata Párt) színeiben.

A televíziós időjárás-jelentések egyre inkább hasolítanak a szórakoztató műsorokra. Stúdiónyi animációk, lépegető műsorvezetők („időjósok”, de erről később), olykor háborús viszonyokra, máskor tudományos értekezésekre emlékeztető megfogalmazás. És néhány állandó frázis.

Utazó, vadász, író, írja a Magyar életrajzi lexikon Széchenyi Zsigmondról. Vadász író? Nehéz definiálni Széchenyi Zsigmondot, aki négy földrészen is vadászott, az angol beteggel, Almásy Lászlóval is; akit egy tyúkólba paterolt át a hatalom 1951-ben; aki aztán együtt vadászhatott Kádár Jánossal; akinek a könyveit összesen másfél millió példányban adták ki, tizennégy könyvét több mint ötvenszer nyomták ki a nyomdák, hét nyelven, köztük angolul, németül, de még szlovákul is.

Közvetlenül Trianon után, még nincs húszéves, amikor verseivel berobban a szlovenszkói magyar köztudatba. Pár év alatt megjelenik három verseskötete, verseit előadóesteken szavalja, népszerűsége vetekszik Mécs Lászlóéval – mások, mint Fábry Zoltán, megpróbálják még a nevét is törölni. Amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott is. Pár év múlva megírja búcsúversét (Utolsó versem), s alig tíz évvel felbukkanása után már halott. Ölvedi László fújt ébresztőt a trianoni döntést követő kábulatból, de mire megtalálhatta volna valódi hangját, elnémította a kor rögvalósága.

Új, remek verseskötete jelent meg Tóth Erzsébetnek, aki idén lesz hetvenéves, és jelen sorok írója nagyon reméli, hogy az irodalmi fórumokon méltóképpen megünneplik majd ezt a kerek számot. Hogy miért kezdem éppen az évekkel?

Noha eltelt több mint húsz év, a dunaszerdahelyi maffia emléke ma is élénken él a köztudatban, sőt most kezdjük igazán felfogni és feldolgozni a történteket. Az utóbbi években számos könyv jelent meg a témában, például A klán Szomolai Tibortól, vagy az Elásott igazság Barak Dávidtól. Kicsit más stílusú Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című regénye, mely 2018-ben jelent meg a Libri Kiadó gondozásában, 2021-ben pedig a Vígszínház művészei alkalmazták színpadra – igaz, egyelőre csak online közvetítésben látható.

Napjainkban sok szó esik az internetes hazugságról, másként: átverésről, álhírekről, fake newsokról. Óva intik az embereket a kritikátlan információfogyasztástól. Pedig úgy tűnik, hogy elemi igény van rá. Hosszú a füllentés, a hazugság útja.
Az első, nyilvános, médiahazugságot kacsának nevezték. Hírlapi kacsának. De mi köze van ennek a hápogó falusi jószághoz?

Úgy látom, hogy annyi tévedés és melléfogás után végre jó irányba mozdultak el. Felfedezték Szlovákiát, mely, mint látják, az írók paradicsoma. Az pedig különösen öröm és megtiszteltetés a számomra, hogy a maroknyi szlovákiai magyarság irodalma sem kerülte el az Önök figyelmét.

Noha az olvasó joggal kap(hat)- ja fel e cím láttán a fejét, sietnem kell megnyugtatnom őt, hogy nem maradt le semmiről: Grendel Lajos valóban nem kapta meg a Nobel-díjat. (Nem élt hozzá elegendő ideig?) Írónk recepciója azonban – melynek részletekbe menő feltárása, mint A Grendel-akta című nem régi sorozatomban többször is utaltam rá e hasábokon, a jövő feladata lesz (lenne) –, számos olyan érdekességet és értéket rejt, melyek ismerete, tudatosítása teljesebbé teheti a róla alkotott (alkotható) képet.

A Megy a gőzös Kanizsára kezdetű dalocska Koródy Csobánczi Péter A legény bolondja című népszínművének egyik betétdala, melynek szerzője ismeretlen. A darab bemutatója 1880. április 10-én volt a budapesti Népszínházban. A mára már népdallá lett változatot 1916 augusztusában Kodály Zoltán gyűjtötte Kassán a 34. honvéd gyalogezred katonáitól.

Bizonyára mind találkoztunk már magánkiadásokkal – akár tudtunk róla, akár nem. Néha belefuthatunk olyan, egyébként komolyan vehető (hír)portálokon közölt recenziókba is, amelyek alacsony példányszámban megjelent magánkiadásokkal foglalkoznak.

Az országos kiállítás 1885-ben tagadhatatlanul sok mindent bemutatott, a Jókai összes műveit is eredetiben és temérdek fércfordításban egy díszes könyvszekrényben, a nagy író összes ereklyéivel; de a szépirodalom mérlegét csak egy hajszálnyival sem billentette lejjebb. Különben ez a cikk semmi részben sem való a gépek, szalámirudak és nagy hordók közé.

A rendszerváltás utáni közéleti kommunikációban felfutott a csúsztat ige új jelentése, olyan szélsebesen, hogy még az új értelmező szótárba sem kerülhetett bele. Eddig csak a rendszerváltás kisszótárába vettük fel az új jelenséget és jelentést. Csúsztatásnak nevezzük az ismert igazság megtévesztési szándékkal való nem teljes kimondását, amit másként szépítésnek, elkendőzésnek, palástolásnak is hívhatnánk. Jellemzően a vitában mindig a másik felet illetik csúsztatás vádjával.

Fehér Enikő (23 éves, 1997-ben született Tatabányán) az Eötvös Loránd Tudományegyetem irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója, költő, író, a Háttérzaj irodalmi kör alapító tagja, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. ösztöndíjasa, az Új Forrás online munkatársa és a Prae.hu újságírója. Irodalmi rádióműsort vezet és vág, valamint a Katarsis műhely egyik alapító tagja.

New dimension címmel jelent meg az Ineffable (Kimondhatatlan) zenekar második albuma. A csíkszeredai, madéfalvi és borszéki fiatalokból 2016-ban összeállt csapat fúziós dzsesszzenét játszik, de sok más zenei műfaj is inspirációt nyújt számukra.

Az Irodalmi Jelen tavalyi Trianon-emlékszáma több mint hatvan szerzőt vonultatott fel a Kárpát-medence minden szegletéből Kolozsvártól Budapesten át Munkácsig, Dunaszerdahelyig és Szabadkáig. Missziójuk, hogy a Trianon-emlékszámot elvigyék más településekre is, elsősorban vidéki városokba, hogy a fővároson túl is megismerhesse a közönség, hogyan látják kortárs íróink, költőink Trianont.  A tavalyi év sikereinek köszönhetően idén,  öt állomáson egész estés műsorral várja a hallgatóságot Tallián Mariann színművész, író, valamint férje, Lázár Balázs színész, költő, akik felolvasószínházukkal,

Különös napok ezek itt április végén. Annyira vártuk a meleg jövetelét ebben a szánalmas vírusvilágban, hogy minden félórányi fényáradáskor kapkodunk kalap után a sok fagyos sapka helyett. A fény mindent átölel, s én mintha ennek az esztétikai elvnek a nyomán, a ragyogást erősítvén, foglalatoskodom Tolnai Lajos költővel, regényíróval: sajnálom is őt a maga teremtette sorsában, fényt is terelnék rá a sohamárban.

Korábban elegendő volt, ha azt mondtuk: közvetítés, esetleg némi tautológiával hozzátettük: élő (egyenes) adás (közvetítés). A műszakiak egymás közt „élőzésnek” is nevezték. Most streamelés van.

A dualizmus korából (1867–1918) Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Munk Artúr, Havas Emil, Milkó Izidor – és még sorolhatnám tovább – írásaiban számtalan érdekes történetet találunk Szabadka város múltjából. Ez alkalommal Kosztolányi 1924-ben írt Pacsirta című regényét böngésszük át egy történész szemével.

Kortárs szerzők kortárs írókról sorozatunkban Győrffy Ákos Ambrus Lajost ajánlotta figyelmünkbe mint olyan alkotót, aki a borról, a tájról, a gyümölcsökről, a régi magyar írásosság rejtett gyöngyszemeiről szinte mindent tud. Őt kérdeztük vidéki életéről, értékmentő munkájáról, kedvenc szerzőiről. Egy kis Vas megyei faluban, Egyházashetyén él, irigylésre méltó, festői környezetben, nyugodtan és szabadon.

A nyelvművelést ellenzők hangoztatják is: „A nyelvet nem védeni kell, hanem használni.”. Ők pedig (immár nyelvészként) a véd ige további jelentéseit nem veszik figyelembe. Például azt, hogy a véd ige nemcsak a fenyegető veszély elhárítását jelenti, hanem valakinek az érdekét pártolja, biztosítani igyekszik.

Aki káromkodik, az durván, leginkább trágár, obszcén módon – hosszan, cifrán – szitkozódik. A magyar nép így mondja: káromkodik, mint a jégeső. Ha istenkáromlásról van szó, akkor blaszfémiának is nevezzük, a nép pedig ezt mondja rá: feszíti az istent.

Száz éve született losonci zsidó családban L. Gály Olga, aki kamaszkorát már a zsidótörvények árnyékában élte le, mégis a „szerencsések” közé tartozott, hisz családtagjaival ellentétben túlélte a borzalmakat, sőt el se jutott a német koncentrációs táborokig.

Grendel Lajos nagy debatter, nagy vitázó volt világéletében – utaltam rá sorozatomban már korábban is. De nemcsak életében – az maradt halálában, és halála után is. Megosztó személyiség lett volna?

Csukás István egyik legnagyobb erénye az volt, hogy a lehető legkülönfélébb, a felszínen unalmasnak tűnő elemekből tudott valami rendkívül karaktereset alkotni. Elég csak legnépszerűbb rajzfilmfiguráira, az alakváltó Pom Pomra vagy a naiv, ám leleményes Ho-ho-horgászra gondolni.

A Magyar Posta 2021. április végén megszüntette a táviratot. A szolgáltatás már régóta halódott. Pedig az információ elméleti szakemberei szerint a 19. században és a 20. század elején olyan forradalmi jelentősége volt, mint előtte a könyvnyomtatásnak, manapság pedig az internetnek.

A tájszó olyan, mint a tájház. Halott. Vagy élő. Azon múlik, aki elhagyja vagy nem hagyja el. Az sem értékeli ezt, aki beleszületett, és tanítójává lett nyelvének. Otthon konyhanyelvként ö-zi – az iskolában kijavítja. S amit kijavít a fölnőtt, az a gyermeknek hiba, szégyen, amit legjobb, ha elfelejt.

A vége felé ő volt az utolsó Nyugat-szerző. Persze, amikor Nyugat-szerző volt, még nagyon fiatal volt, és nem tudhatta, hogy egyszer majd ő lesz az utolsó mohikán. Azt sem tudhatta, hogy háborút és üldöztetést túlélve, csúfosan el fog romlani. Nézzünk szembe a ténnyel: a Rákosi-korszakban minősíthetetlen propagandaverseket írt.

245 éve, 1776. május 7-én született Berzsenyi Dániel, a magyar klasszicizmus nagy költője, Horatius követője, a niklai remete. Ő volt Szerb Antal megfogalmazásában a bennszülött, akit megöl a civilizáció.

bálömböki bag u fan
bálombökö big a fún
búlámbákö bög i fan
balúmbaká bög ö fin
bilambúka bág ö fön
bölimbakú bag á fön
bölömbika búg a fán

Anyukám autójának kesztyűtartójában a mai napig méltó és megingathatatlan helyet foglal el egy igen kedves CD-nk. Valahányszor hosszabb útra indulunk kettesben, hamarosan előkerül, és máris tele tüdőből, kórusban kántáljuk, hogy „A tisztás szélén egy kerek képű Úritök vigyorgott. Nagyon tehetséges volt ebben a műfajban. Istenien tudott vigyorogni” meg azt, hogy „Valaki bömböl, […] ordít, szepeg, sír, zokog, rí, sír-rí, itatja az egereket, nagyon keservesen sírdogál […]” meg persze azt is, hogy „Legszebb állat az anakonda, / de nem tudja ezt ama konda” – Ha valaki megkérdezi tőlem, milyen az igazi gyerekirodalom, ezzel a jelenséggel tudok válaszolni.

Az első csóktól az első gyermekig – Párválasztás, házasság, gyermek a moldvai magyaroknál címmel jelent meg Halász Péter néprajzkutató legújabb könyve a Tortoma Kiadónál. A 450 oldalas monográfiát a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban mutatták be a magyar kultúra napján.

Ki mindenkinek a történetét mondja el Szerb Antal élettörténete? Így is közelíthetünk a százhúsz éve született magyar író, irodalomtörténész életművéhez, amit én most e kérdés felől szeretnék kicsit áttekinteni. Pontosabban nem is az egész életműnek a kiemelkedő történéseire figyelek, amelyekhez valamiképpen kapcsolódni tudunk (olvasmányaink, irodalmi érdeklődésünk vagy tanulmányaink révén, például az irodalomérettségire készülve stb.), inkább csak egy kultúrtörténeti jelentőségű mozzanatra.

Sorozatunk harmadik részében sorra vesszük a magyar hitvilág és népmesék tipikus alakjait. Természetesen nem teljes, azonban igyekeztünk a meglévő források és tudományos munkák alapján kiválogatni azokat a lényeket, melyek vélhetően az ősi, pogány hithez kapcsolódnak. Cikkünk alapjául főként a Mitológiai enciklopédia szolgált, azonban vannak olyan fejtegetések, melyek más következtetésekre jutnak az alább olvasható megállapításoktól.

Nagy Lászlót olvasva hátborzongatóan káprázatos, ezerszínű világ tárul elénk. Versei arra hívnak, hogy megismerkedjünk a lélek rejtett földrészein lakozó érzésekkel, élőlényekkel.

„Nekem olyan kis lovam van, amelyik minden házba benyerít.”
Szabolcsi találós kérdés, megfejtése: dob.

A sámánizmus központi alakja a sámán, aki egyfajta közvetítőszerepet tölt be a szellemvilág és az emberek között. A cikkben nem konkrétan a magyar, hanem az össznépi sámánképre szorítkozunk.

„Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak,
vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek,
bűnükért egy ökörrel fizessenek.”

                                                  Szent László törvényeiből

Stebler Izidornak és feleségének nem született gyermeke. A világháború alatt pedig a bíró úr már idős volt katonai szolgálatra. Így tovább szolgált a bíróságon, s az új hatalom is megtartotta régi állásában, pusztán a szerb hűségesküt kellett letennie.

Az elfogadás alapja nem lehet a pozitív megkülönböztetés, diszkrimináció. A sokszínűség elfogadásának vezérelve nem lehet az erőszakos „egyszínűsítés”, a homogenizáció, az egyenlőségjel erőltetett kitétele. A szólásszabadság vesszőparipája nem lehet fogalmak kriminalizálása, cenzúrázása.

Nagyapámat nem ismertem, mert egy hónappal a születésem után elütötte egy autóbusz. Bár ez így nem teljesen pontos, mert ő egyetlenegyszer látott engem. Anyám mesélte, hogy születésem után egy zacskó narancsot szorongatva – amely akkoriban ritkaság volt – ment be hozzá a kórházba, rám nézett, legkisebb leányának gyermekére, és azt mondta: – Meglátod, ez a leányka fogja továbbvinni mindazt, ami nekem fontos.

olt életükben emlékkönyvük, más, erdélyi szóval emlékeskönyvük, azaz szép, színes kötésű albumuk? Csupa fehér lappal, melyek hívogatóan tekintettek osztálytársak, jó barátok, családtagok verses vagy prózai bejegyzéseire? Esetleg virágdíszektől körülövezve vagy iniciáléval kezdett, szépen formált betűkkel?

A regénycímeket tekintve – Iszony és Irgalom – akaratlanul is valamiféle keresztény retorikát érzünk a fogalmak mögött, ha pedig még néhány Németh-regény címválasztását is hozzávesszük – a Gyászt és a Bűnt – ugyancsak sejthető, hogy e metaforák jelentéseit valamilyen teológiai tartalommal telíti eleve a szerző.

Március 15-én, nemzeti ünnepünkön, életének hetvenharmadik évében meghalt Dinnyés József. A gitáros Dinnyés, Bob Dinnyés, akit a haza legtöbbje ezen a néven ismert... azért a haza, s nem az ország, mert a haza egyfelől mindig több, mint az ország, másfelől pedig különösen a mi esetünkben, akik – a diaszpórát most nem is számítva – hét, sőt, a burgenlandiakat is nézve: nyolc országba szétosztva alkotunk egy szellemi hazát.

Olvasom, hogy két kritikus arról beszélget, egy bizonyos szerzőnek a mondatait ízlelgetve kell olvasni, valahogy úgy, mint ahogy a gourmand-ok esznek a francia éttermekben. És hogy ez milyen jó, mert e kifinomultság folytán úgy érzi magát az olvasó, mintha hájjal kenegetnék. No, nem pontosan így mondták, de a lényege ez volt.

A költészet – alapvető, elemi ösztön.
Miként a kisgyerek, amikor beszélni tanul. Reagál a világra, kommunikál, hangot ad ki, jelez: mimikával, gesztusokkal.
Rátalál a nyelvre. Kimondja a szót: anya. Kimondja a szót: apa. A hangokat szavakká formálja.
Felfedezi, hogy a hangoknak testük van. Hangtestük.

Vannak könyvek, melyek után úgy érezzük, több is van a sorok, történetek mögött. Ezek közé tartozik az utóbbi évek egyik legfontosabb magyar regénye, Király Farkas Sortüze, mely az 1989-es változásokról (forradalomról?) szól. Könnyen lehetne egy sisak-, főbelövés történetének nevezni, de túlságosan erős, kijózanító alkotás ahhoz, hogy ilyen prózai módon kategorizáljuk. Ez a regény az olvasó számára valójában egy illúzió kezdete és vége. Hátteréről a szerzőt faggattuk.

Jolika, a városi cukrászda takaros gazdaasszonya gyakran zsörtölődött a lassan mesteri ügyességű legény, Ferdinand Müller miatt, aki már teljesen otthon érezte magát a gazdag iparosházban a Bajai út elején, és ebből eredően csúnyán gúnyolta a faluból a műhelybe került inasokat. Pedig a legény sorsa is igen sanyarú volt, hiszen csak pár évvel ezelőtt hozatta ki Jolika férje, Kunbajai Gellért cukrászmester úr Ferdinandot a Gádorban létesített sváb lágerből.

Két év múlva, 2023-ban pedig halálának 100. évfordulójára kellene emlékeznünk – legalább nekünk, szabadkaiaknak, akik néha elsétálunk a Bajai úti temetőben lévő síremléke előtt, amely alatt örök álmát alussza a város legkiválóbb polgárainak egyike: Lányi Ernő.

Nagyon helyénvalónak találnám, ha a zeneiskola a jubileum alkalmával felvenné egykori igazgatójának a nevét. Ezzel méltó emléket állítanának neki.

Még van idő ezen elgondolkodni.

A tavaszi szünetben ismét előjött a probléma, amely korábban hétvégéken (és azelőtt télen) volt jellemző: mégpedig a gyermekeinkkel való társasjátékozás problémája. (Már amennyiben ez probléma.)

Nagyon durva dolgok vannak itt, kérem.

Szeretem kézbe venni az újságot, könyvet. Lehet, ódivatú vagyok, de számomra varázsa, hangulata van a papír zizzenésének, a gyűrődésből keletkezett szamárfülnek, a nyomdafesték illatának. Hozzátartoznak az olvasás rituáléjához.

Kertész Imre Nobel- és Kossuth-díjas magyar író és műfordító 1929. november 9-én született Budapesten és itt is hunyt el 2016. március 31-én. Halála ötödik évfordulóján három kötetét  (Sorstalanság, Kaddis a meg nem született gyermekért, A végső kocsma – mindhárom a Magvető Kiadónál jelent meg) ajánlva emlékezünk.

Amennyire egyszerű a kérdés, annyira nehéz a válasz. A könyv hónapjában viszont nem is létezik ennél aktuálisabb téma. Nehézségét elsősorban az okozza, hogy teljesen szubjektív a válasz. Egy érzelemmentes gép azt válaszolná, hogy összekötött fehér lapok, fekete nyomtatott kommunikációs szimbólumok sokaságával. Egy embernek, legyen az akár még olvasni nem is tudó óvodás, vagy már épp ezeket a szimbólumokat elsajátító iskolás, vagy akár egy felnőtt, nyugdíjas, orvos, tanár vagy író, mindenkinek mást jelent.

Egy, ma már a térképen nem létező faluból, Mokcsakerészről indult, a keleti végekről, egy olyan időben, amikor még az alapiskolai végzettséget sem volt könnyű megszerezni, nem még az érettségit. Gyüre Lajos előbb kovács-inaslevelet, végül Pozsonyban magyar–történelem szakos diplomát szerez, ott van a Magyar Főiskolások Művészegyüttese (mai nevén Ifjú Szivek), majd a kassai Thália Színház megalapításánál.

Kedves irodalomtörténész-kollégám, Bárdos László, amikor nem sokkal bekövetkező halála előtt felhívott, egészen más témáról beszélve, hirtelen átváltott a János vitézre, és a következőket mondta:
„Te tudod-e, hogy ez a János vitéz vulkanikus erejű mű? Ez még a Toldin is túltesz?

Kedves olvasó, érdemes feltennünk a kérdést magunknak: van-e nótánk? Olyan, amit a sajátunknak érzünk? Ha megkérdeznek bennünket, tiszta szívből tudjuk mondani: az a mi nótánk? És elgondolkoztunk-e már azon, miért azt érezzük a szívünkhöz legközelebb állónak? Van-e a mi dalunknak története? Szeretnénk ezt a dalt továbbadni gyermekeinknek, unokáinknak?

De március erős.

Szent szépsége, melege reményt ad és munkát. Felelősséget.

Néha, amikor megérintem a templom hűvös falát, úgy érzem, mintha felélednének a benne rejtőző erek. Ahogyan elidőz a kezem a századok szavait befogadó levelek felett, szinte hallom a tollak sóhaját, ahogy tintájukat felissza új otthonuk.

A szomszédság a XX. században szakadt meg. Ettől függetlenül a magyar- országi lengyel nemzetiség továbbra is jelen van a tizenhárom meghatározó magyarországi nemzeti kisebbség egyikeként.

A XV. századi lengyel krónikaíró, Jan Długosz „lengyel–magyar krónikájában” elsőként szólt tudatosan a két nép barátságáról, s fogalmazta meg az e történelmi tényből eredő erkölcsi-politikai parancsokat. Leírása szerint 1000-ben két küldöttség jelentkezett II. Szilveszter pápánál királyi koronáért: lengyel és magyar. A szentatya a magyar nemzet képviselőjének adta át a királyi jelvényt, de az elébe járulóknak intelmül meghagyta, hogy a két nép barátságban, egymást segítve éljen, amíg világ a világ, mert ha bármelyikük is a másik rontására törne, szerencsétlenséget zúdít

A múltkoriban Cselényi Lászlóval Dobos Lászlóról, a néhány éve elhunyt jeles íróról, könyvkiadóról, irodalomszervezőről, politikusról beszélgettünk, amikor is a költő azt találta mondani, hogy Dobos László a mi időnk, a mi korunk Esterházy Jánosa volt. Meghökkentett, de el is gondolkodtatott a párhuzam. S távolról sem csak a meredeksége miatt, sokkal inkább az lepett meg, hogy Esterházy János neve észrevétlenül a napi kommunikációnk része lett. Sőt úgy éreztem, ezzel az összehasonlítással Esterházy János neve, személyisége elindult a mitizálódás útján.

Az első világháború alatt a cári Oroszország fogolytáboraiban 2,1 millió osztrák-magyar katona raboskodott, a becslések szerint közülük több mint ötszázezer magyar volt. A foglyokat többször költöztették egyik táborból a másikba, nagyon sok esetben több száz kilométert kellett gyalogolniuk, gyenge élelmezéssel. Mégis megtalálták a módját, hogy emberi életet éljenek, amennyire lehet. Egyesek szerelmeskedtek, mások pedig leszámoltak a háború „romantikájával”.

A kultikussá nem váló hősökben és hősnőkben van valami rendkívül izgató. Ott vannak a kataklizmák forráspontjánál, de nem őket emelik pajzsra, és nem őket kísérik a bitóra. Teljes éberséggel vannak jelen a „nagy művek” születésénél, de közben valami mást csinálnak, mert valami más dolguk van. A nagyközönség számára sokszor csak a kultúrtörténet közmegegyezéses héroszainak „csatolmányai” ők – közéjük tartozik Petőfi felesége, Szendrey Júlia is.

Gábor Áron legelső krónikása Jókai Mór volt. Az író egyik legkorábbi, Forradalmi és csataképek című kötetében különleges elbeszélést szentel mitológiájának (Az ércleány), de publicisztikájában is fejet hajt az ágyúöntő mester előtt: „Azt hiszi tán az olvasó, hogy a férfit, ki a fegyvertelen tömegnek ágyúkat akart készíteni, pártolták?...

Minden a Nemzeti dallal kezdődött. Magamnak való gyerek voltam, igaz, de ökörködni is tudtam, ha kellett. Voltak barátaim, rúgtuk a labdát télen-nyáron. Jóllehet, már az óvodától is én búcsúztam verssel társaim nevében könnyes szemű szülők karéjában, de nem szerettem szerepelni, mások elé kiállni. Talán anyám halála után kezdtek fokozatosan rám szállni a tanítók. Mintha attól tartottak volna, hogy magamba süppedek. Pedig épp azt akartam, hogy ne bánjanak velem másképp, mint a társaimmal, sem mint azelőtt. Nem akartam, hogy sajnáljanak, hogy segítsenek, de kitűnni sem akartam.

Mi nem valamely látványos geopolitikai teljesítményt ünneplünk ezen a napon. Korántsem.
Mi azt ünnepeljük, hogy az emberi természettől adott, eleink által ránk örökített lelki immunrendszerünk (és 2021-ben ki nem tudja, hogy a jó immunrendszer az életben maradás záloga?) azonnal működésbe lép, mindahányszor világraszólóan üdvös eszméknek álcázott vírusok készülnek oda hatni, hogy mi ne legyünk azok, akik lennénk természetünk, örökségünk és szívünk szerint.

Gyermekkoromban, mint sok nemzedéktársam, én is elragadtatással tanultam meg a Füstbement tervet, édesanyám gyakran ült le úgy konyhaasztalunkhoz, hogy elmondta az Anyám tyúkját, gimnazista- és egyetemistaéveimben azonban sajnos hódoltam annak a divatnak, amely az őszinteség, egyszerűség és a naivnak nevezett hit lekezelésével eltávolított bennünket Petőfitől és költészetétől is.

Jöjj, te visszás mozdulat, felleget járatni széllel,
képemre faragott bottal, abból a fából, mégis,
mégis, ebben az egyszerű sötétben lelepleződnek
a csillagok, a külső utak egyikére térek, a lét
semmiségeiből gyúrt haraggal megnevezem az álom
hódításait a számmal, könnyű sétát tesznek egy járhatatlan
szálon, ahol nem járhatok én sem, képemre faragott bottal,
abból a fából –
záruljon szememre a kérge.

Jancsó Péter prózaíró, pedagógus, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának aktív tagja lett az Opus irodalmi folyóirat főszerkesztője. Fiatalos lendülettel vetette bele magát a munkába, amelyről bővebben is beszámolt lapunknak.

Ha nincsenek Farkas Árpád versei, sosem tudom meg, miként lehet úgy írni a fájdalomról, hogy nem a könnyeket akarjuk kisajtolni. A veszteségről úgy, hogy nem a minket ért igazságtalanságot ecseteljük. Az igazságról úgy, hogy nem a másokét vonjuk kétségbe. Egyáltalán: nem tudom meg, lehet úgy írni, a közösség oly módon legyen a miénk, hogy fel se merüljön a hozzá nem tartozás lehetősége.

Olyan magyar asszonyok portréit mutatjuk be, akiknek sorsa inspiráló lehet ma is. Fontos emlékezni és emlékeztetni arra, hogy számos olyan híres és kevésbé ismert nő élt, akik bátorságuk, kitartásuk és emberi tartásuk miatt példaképeink lehetnek. Most csak négyet nevezünk meg közülük, pedig sokak története volna méltó arra, hogy újra és újra elmeséljük.

Egy képzőművész ismerősöm a kétezres évek elején kis méretű papírlapokra női fejeket rajzolt tollal. Több ezer, talán több mint tízezer női portrét skiccelt fel. Amikor először láttam a rajzokat, megkérdeztem tőle, hogyan tud ennyiféle arcot rajzolni, hiszen mindegyik más. – Mindegyik más lenne? – kérdezett vissza. Szerintem pedig eléggé hasonlítanak a nők egymáshoz! Sokkal több a hasonlóság, mint a különbség! – tette hozzá. – Ha így van – kérdeztem újra –, akkor mondd meg, hogy számodra mi a legfontosabb különbség a nők között! Miben különbözik ez a rengeteg nő, akit lerajzoltál? Azonnal rávágta: minden nőnek másféle a haja…

Érdekes kérdés a nyelv és a tudat kapcsolata. Vajon meghatározza-e az anyanyelvünk a gondolkodásunkat, és milyen hatással van ránk a többnyelvűség? Másképp érzünk, másképp gondolkodunk vajdasági magyarként, mint tennénk ezt más körülmények között? Mekkora szerepet játszik önazonosságunkban a kollektív identitás, miért fontos az anyanyelvápolás? Dr. Hódi Sándor pszichológus évtizedes tapasztalattal rendelkezik a pszichológia és a beszélt nyelv közötti kapcsolat tanulmányozásában, foglalkozott az önazonossággal és a nemzettudattal, az adai II. helyi közösség egykori titkáraként pedig a közösségszervezésben is szerepet

A trianoni katasztrófa után a szabadkai öregdiákok találkozóikat Budapesten tartották. Így összetartozásuk töretlen maradt a legnehezebb időkben is. Törzshelyük a Pannónia Szálló lett, ahol szabadkai vacsoraesteket tartottak. 1932-ben a bírák és bírósági alkalmazottak kiutasításának emléknapját rendezték meg. 1933-ban az összejövetelen a 86- os gyalogezred, valamint a 6. honvéd gyalogezred és két volt huszárezred katonái is részt vettek, vacsoráztak és táncoltak.

A folklór mint fogalom lényegét nem lehet csupán önmagában megragadni, hiszen mindenki számára valami absztrakt dolgot jelent, amit szubjektív tapasztalatai során alakít ki önmagában. Másképpen nyilvánul meg gesztusainkban, cselekedeteinkben. Ugyanazt a történetet máshogy éli meg a drámaíró, a színész és a közönség. Így szokásbéli különbség nem csupán eltérő népek között, de kisebb közösségen belül is ugyanúgy előfordul. Mindennek ellenére létezik egy kapocs, amely összetűzi a folklór sokrétű jelentését, mégpedig az, hogy mindenki számára jelent valamit.