Péter Beáta

A második világháború után a sztálini gépezet a statisztikák szerint 600 ezer honfi társunkat fosztotta meg szabadságától, akik közül 200 ezer soha nem tért haza. Az 1922. december 23-án született, ma is élő gidófalvi id. Fazakas Ferenc szintén átélte az orosz hadifogság pokoli mindennapjait. 98 éves kora ellenére jól emlékszik a szörnyű történésekre, melyeket, szavai szerint, „nem lehet, egyszerűen lehetetlen elfelejteni”.

Ez a jelentős művelődési intézmény, amely történelmi örökséget, kulturális hagyományt és egyféle civilizációs szintet képviselt, jól mutatta és kifejezésre juttatta a maga tarkaságának hiányával keletkezett űrt, annak jelentőségét, hogy mit jelentett annak idején a működése.

Immár ötödik alkalommal rendezte meg a Magyar Napló szerkesztősége a 2016 júliusában elhunyt Oláh János költő, író, kiadóvezető emlékét felidéző estet a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az est során három kiadó adta át Az év legsikeresebb szerzője-díjat, köszöntötték a 30 éves Széphalom Könyvműhelyt, valamint kihirdették az Oláh János szerkesztői ösztöndíj idei nyerteseit.

Az óbecsei Tiszavidék című hetilap 1920. augusztus 1-jei számának első oldalán Felgyújtott zabtermés címmel közölt vezércikkében arról számolt be, hogy Szenttamás határában 90 holdnyi területen égett a még talpon álló zab, a Dunđerski család egyik sarja, a középbirtokosnak számító Dunđerski Dančika gyújtotta fel a saját birtokát.

Grendel Lajos novellái és recenziói, irodalomkritikai megnyilatkozásai is tulajdonképpen az 1970-es évek derekától kezdtek megszaporodni, azaz, úgy is mondhatnánk, íróilag ekkorra kezdett beérni. Amihez kedvezően alakultak életkörülményei is – elvégezte a pozsonyi Komenský Egyetem magyar–angol szakát, s 1973-tól mint a Madách Könyvkiadó szerkesztője, a munkahelyén is kizárólag az irodalomra összpontosíthatott, letöltötte sorkatonai szolgálatát, családot alapított stb.

Ez évben (2020) volt kilencven éve annak, hogy Masaryk köztársasági elnök szlovenszkói körútja során Losoncon bejelentette: egymillió koronát adományoz a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság létrehozására, amelyet röviden csak Masaryk Akadémiának neveztek. Ezt az egy millió koronát az elnök a nyolcvanadik születésnapjára kapott húszmilliós ajándékából ajánlotta fel erre a nemes célra.

Ödi még köztünk van, és ez a könyv tovább fogja éltetni – hangzott el a szeptember végi Csíkszeredai Könyvvásáron. A Hargita Megyei Kulturális Központ kiadásában jelent meg az Akiért az angyal szólt – Nagy Ödön élete és munkássága című monográfia. 

A trianoni békediktátum miatti vándorlás kényszermigráció, nem egyéni életdöntés. Nézzük meg a számadatokat, hány embert érintett! Három és fél millió magyar anyanyelvű rekedt az új határokon kívül.

Egy orvos írhatta a Shakespeare-nek tulajdonított drámák egy részét, történetesen a kor egyik legkiválóbb orvosa, William Harvey, aki elsőként írta le pontosan és részletesen a vérkeringés rendszerét. Nemes Csaba Az orvoslás és a test újjászületése a reneszánsz korában című tanulmányában William Harvey kapcsán megjegyzi, hogy Shakespeare barátja volt.

Az az idő még a bakelitlemezek hőskora volt, friss lemezszerzeményem (alkalmi vétel a zöldségpiacon, ahol akkoriban mindent meg lehetett találni) átütő sikert aratott. Pedig a borító nevetségesnek tűnt akkoriban: holmi fáslilovas, lova nyakán csórécsigákkal, felhők és üres csigaházak között. Címe az volt: Ez már a feltámadás. Ennek szédületéről akarok beszélni. Hogy azon a lemezen egy furcsán beszélő és hangsúlyozó, enyhén raccsoló, gyerekhangú költő szavalta saját verseit – ám ránk tett hatása, mondhatni, katartikus volt. Ő volt Szőcs Géza.

Nagyenyed végveszélybe került, és hiába kért katonai segítséget Tordáról és Kolozsvárról, nem kapott. Fegyvert fogni képes férfilakosságának egy része pedig már nemzetőrként, honvédként szolgált, messze a várostól. Ekkor, január 8-án 8-10 ezer román ereszkedett le a környező hegyekből, és Axente Sever parancsára megrohanta a várost, amelyben a lakosság halálfélelemben töltötte az utolsó napjait.

Az idők változnak, Bob Dylan megénekelte már fél évszázada. Ez feltétlenül nem is jelentene rosszat, de úgy tűnik, mostanában egyre kevesebbet mérlegelünk, mielőtt fejest ugranánk az újdonságba. Az egy dolog, hogy a mozik szinte egységes bezárása után sok filmszínház kinyitott a nyár folyamán, de ahhoz, hogy valóban talpra tudjon állni az ipar, egységes támogatásról kellene dönteniük a világ kormányainak.

Sorsszerűen ellenségek lettünk volna – ő magyar, én román, tökéletesen alkalmasak arra, hogy elégtételt nyújtsunk ennek a történelmi őrületnek, ami nem tudom, hogy mikor, vagy valaha véget ér-e egyáltalán. Gondolkodás nélkül azt választottuk, hogy szembe megyünk az elrendeltetéssel, hogy elutasítjuk ezt a sorsot, hogy testvérien szeretjük egymást, és felmutatunk a történelemnek minderről egy másik elképzelést.

Magyar Zoltán A magyar történeti mondák katalógusa című, 12 kötetes, hatalmas művében (Kairosz Kiadó, 2018) a forrásokhoz fűződő mondavilágot is feltérképezi. Ebből kiderül, van ennek egy nagyon érdekes vonulata, az illatozó kút története, mely kizárólag a moldvai csángókhoz kötődik (egy-két gyimesi csángó említést leszámítva). Ide számít a trunki rózsaillatú kút (mondakatalógus, V. kötet, G 9.8), illatozó szentkút (V. G 44.) mondája. Ezt a szép csokrot tudjuk most kiegészíteni egy szinte hihetetlen adattal.

A jövőnket jelentő elkövetkező generációk érdekében fel kell tennünk a kérdést: vajon a vajdasági magyar pedagógusok közössége szellemi síkon hogyan keresi az utat a gyerek, a tanuló egyéniségének felfedezéséhez? Erősíti-e a rá bízott diákok összetartozás-érzését, a szélesebb, közösségi értelemben is értendő összetartozásét, vagy pusztán „szolgáltatja” számukra a tudást?

A rendszerváltás előtt Szőcs Gézát az erdélyi magyarság szabadságtörekvéseivel, az egyetemes antikommunista ellenállással azonosítottuk, a rendszerváltás után pedig a szabadságtörekvések kibontakozásával. Most úgy tűnik, más idők jönnek… Amit tehetett értünk, bevégezte, ezért ment tovább.

Látom ezt a szép, fiatal nőt, ahogy hason fekszik a strand pázsitján, szinte érinthetném a bőrét, érezni vélem a test langyos tapintását. Már a név is muzsikál. Illatos mezőket idéz, réti virágokat, meg persze Krúdy Gyulát, felvidéki polyák grófokat, Lubomirszky herceget, Lublót és Ólublót, kísértetjárta romvárakat, szepességi alkimista tudós doktorokat, a podolini Róka vendégfogadót… Vajon ez a szép szőke nő mire gondol?

Bár a Grendellel foglalkozók közül ugyan többen kitértek írónk kezdettől meglevő közéleti érdeklődésére utaló részvételére a maga idejében rendkívüli jelentőségű és a fiatalok legszélesebb rétegeit megmozgató Magyar Ifjúsági Szövetség (MISZ) 1968–1969-es létrejötte – de inkább mondjam így: megalakulás-kísérlete – körüli történésekben, tudtommal eddig senki nem említette szerepét a nemzedék fiatal íróinak, irodalmárainak útkeresésében, formálódásában és nyilvánosság elé lépésében.

A magyar forradalmakról Schmidt Mária Széchenyi-díjas történésszel, a Terror Háza Múzeum főigazgatójával beszélgettünk. Áttekintettük a magyar forradalmak főbb jellemzőit, okait, követeléseit, közben olyan kérdésekre kaptunk választ, mint hogy forradalomnak tekinthetjük-e 1919-et vagy 1989-et, hozzájárult-e a trianoni tragédiához az őszirózsás forradalom, vagy hogy mi volt a taxisblokád fő oka.

Október 23-án reggel több ezer felfegyverzett román vette körül Zalatnát. Felszerelésük szegényes volt ugyan (kevés lőfegyverrel rendelkeztek, általános fegyverük a lándzsa), de hatalmas túlerőben voltak. A várost csupán kétszáz puskával felfegyverzett, ám harci tapasztalattal nem rendelkező nemzetőr védte.

1956, 1968 és 1989 – abban a szerencsés vagy szerencsétlen korban vagyok, hogy mindhárom forradalmat átélhettem: a véresen elnyomottat, az emberarcút és a bársonyost is, főleg szemlélődve, illetve ´89-ben már tevékenyebben! ´56-ban egyévesen még csak a bölcsőmben ráztam a csörgőmet tiltakozva a Magyarországra bevonuló szovjet csapatok ellen, de ´68-ban már biciklin követtük a városhatárba a főtérről kivonuló magyar harckocsikat, miközben tiltakozásul keményen odacsöngettünk nekik a biciklicsöngőkkel, hogy ne menjenek, maradjanak, mivel érdeklődve fel akartunk mászni a páncéltetőikre. ´89-ben, felnőttfejjel már a kulcsrázás következett a tereken, úgy fejeztük ki

A sci-fi irodalom és a tudomány mondhatni kéz a kézben járnak. Ahogy a sci-fi inspirálódik és felhasználja a tudományos gondolkodás és kutatások egyes elemeit, illetve a művekben azok továbbgondolása az egyik legfontosabb aspektus, úgy ez a kölcsönhatás a fordított esetben is érvényes. Számtalan olyan használati eszközt fel tudunk sorolni, amelyek elsőként az egyes sci-fi történetekben „láttak napvilágot”, és amelyek megihlették az egyes kutatókat, feltalálókat.

Az egy nappal korábbi adatokból még a Covid előtti egészséges New York működését láttuk: egy szinte tojásdad formaként pulzáló várost, majd március 9-én egy alig mozduló karcsú sáv lett belőle. Eltűntek az emberek a városi terekből, „összehúzódott” a város, visszafogottabb lett a pulzálás. Az emberek elkezdtek félni.

Az ember szinte félve mondja ki: néha úgy tűnik, mintha agyonnyomna minket a műszaki fejlődés. Mondhatjuk ezt ama korszak határán, amikor már a gyógyításban is megjelennek a ráolvasás elektronikus változatai: mindenféle kütyüket építenek be lassan új szervek gyanánt az emberi testbe, így próbálván meg korrigálni mindama romlásokat, amelyeket az idő és az életmód okoz. Változott – s változik – világlátásunk is.

 Mitikus keleti szél, zúzmarás járdaszegélyek, szalicilhó, szuszogó hajnalok, komondor-éj, bőrön elolvadó pelyhek, sustorgó záporok, véraláfutásos ég, suvadásos dombok, melyek a férfiakban éjjel mélyre szállnak, hosszú csendek, ahol a szülőföld ölébe kapva csucsujgat, s lábujjhegyen jár a szél – honvágya lesz a székely embernek, ha épp a magyar fővárosban olvassa Farkas Árpád líráját, és ezekkel a képekkel szembesül a legújabb gyűjteményes kötetében.

Mi az a lakásszínház? „Lelőhely. Ahol találsz valami izgalmasat, vagy szükséged van valamire, elmész erre a helyre és megtalálod.” Reymeyer Dórával, a Lelőhely lakásszínház tulajdonosával beszélgettünk. Még a fotós is megszólíttatott.

A szobrot 1890. október 6-án avatták fel a Szabadság téren (ma Avram Iancu tér). „Milyen érdekes és megható volt, mikor a különböző testületek, egyesületek és küldöttségek bevonultak a városba. Csak látni kellett azokat az öreg 48-as honvédeket zászló alatt, dobszó mellett, kivont karddal, milyen büszkén, milyen feszesen vonultak végig a városon. Mintha csak otthon hagyták volna azt a hosszú 41 évet, mely barázdákat vont arczukra s megfehérítette hajukat, szakállukat”

Jóformán nem volt olyan magyar család, amelynek valamelyik tagját ne érintette volna a megtorlás: közel 500 halálos ítéletet hoztak, ebből 144-et végre is hajtottak, körülbelül 1200 elítéltet zártak börtönbe, míg 40−50 ezer honvédet büntetésként a császári seregbe soroztak be. Most azokról a tisztekről emlékezünk meg, akik a megtorlások idején szintén Aradon veszítették életüket.

Kevés olyan legendás időszaka van a magyar történelemnek, mint az 1848–1849. évi magyar forradalom és szabadságharc korszaka. Mint minden mítosz, 1848–1849 története is igaz és hamis elemekből állt és áll. Az elmúlt években az internetnek köszönhetően csinos kis idézetgyűjtemény terjedt el egyre szélesebb körben, amely (állítólag) a vértanúk utolsó szavait tartalmazza. Az idézetek közös jellemzője, hogy egyszerre van bennük jelen a nemzeti és a keresztény gondolat – s hogy leginkább semmi közük nincs azokhoz a forrásokhoz, amelyekből a vértanúk utolsó szavait és gondolatait megismerhetjük.

Feledésre sokszorosan méltó neve a magyar irodalomnak Moyzes Ilonáé, de még a csehszlovákiai magyarnak is. Van azonban Grendel Lajosnak egy korai, tudtommal máig kéziratban maradt kritikája 1975-ből, mely nevezett asszonyság Harangok című novelláskötetét vesézi ki.

A Hamletet néztem meg aznap. De nem is sejtettem, hogy valami rendkívülinek leszek a szemtanúja. Az előadásból legjobban a borzongásra emlékszem, miközben a társulat súgja Hamletnek a nagymonológot, de ő csak a kezdősort mondja el – „Lenni vagy nem lenni?” –, mert ő nem bír a halálról beszélni, majd hogy később a meggyszínű szőnyegen a halott Ophelia meszes lábnyomain lépkedünk ki a nézőtérről.

A népmesék, illetve mítoszok eredetileg nem gyerekeknek szóltak, és nem is mesék voltak, nem olyasmi, amit a nap bizonyos pillanatában tenni, esténként olvasni, mondani kell – a mindennapi élet, az öröm, a fájdalom, a vigasztalás, a megerősítés, a dorgálás, a szeretetkifejezés része volt, hogy szóljanak egymáshoz az emberek, hogy a szimbólumok nyelvén beszéljenek.

Vozári Dezsőre még azt a nem túl hízelgő jelzőt is ráakasztották, hogy nem is tipikus szlovmagyar költő. Holott talán ő írta az egyik legszebb verset szülőföldjéről (Szlovenszkó), amelyet sorstársának, Győry Dezsőnek ajánlott.

„Nekünk, székelyeknek van egy óriási betegségünk: nagyon büszkék vagyunk arra, hogy székelyek vagyunk, és elvárjuk azt, hogy más is tudjon róla. De a székelyeknek a marketingje nagyon gyenge. Hogyan tudjanak rólunk, ha nem ismernek meg, ha nem mutatjuk meg magunkat?” – Beszélgetés Fazakas Szabolccsal, a Székelyföldi Legendárium ötletgazdájával.

Döbbenetes és felfoghatatlan, ahogy az idő rohan. Látom Anyámat, Ignácz Rózsát egy szürke mackóban, ahogy közel lép hozzám, hogy megöleljen, és azt mondja: „Lehet, hogy bele fogok bolondulni, de nektek itt nem nő virág, menjetek!” – majd keresztet rajzol a homlokunkra, nekem és Zsuzsának, akinek a szülei előtte való nap jöttek át hozzánk elbúcsúztatni egyetlen leányukat. Anyám ezzel a szabadonengedéssel új életet adott nekem, mint Kemény László és Mikes Margit is a leányuknak.

Nemrégiben az alábbi levelet kaptam József Álmos sepsiszentgyörgyi helytörténésztől: „Unokanagybátyám, firtosváraljai József Dezső (1886– 1965) a gyulai polgári fiúiskola rajztanára, festő, a gyulai képtár alapítója volt. Bár Trianon után Gyulán telepedett le, szülőföldjének néprajza mindig érdekelte. Hagyatékának néhány darabja bécsi unokahúgától hozzám jutott, közte a mellékelt szógyűjtemény.”

Zsuzsa hosszas betegség után, tíz évvel a házasságkötésüket követően meghalt. Faludy György 1963 nyarán Szerelmes versek egy haldoklóhoz című, megrendítő versciklusban örökítette meg az utolsó közös heteiket, az agóniát és a búcsúzást: „Együtt vagyunk egész nap. Tíz-tizennégy / órát beszélgetünk. Minthogyha foszló / szöveteddel próbálnám összevarrni / magam megint.”

Faludy azt írja tehát, hogy a Koloska-völgyben felmászott egy fára, s ott madárfüttyögést utánzott, becsapva az arrajárókat és „egy domboldalnyi madarat”. (A feketerigók füttyét-beszédét a Margit-szigeten utánzó költő, Szép Ernő alakjával egyébként Faludy önéletírásában találkozunk.) Feltevődik a kérdés: vajon milyen fára mászhatott fel Faludy koncertet adni a madaraknak, vajon milyen fa volt ez, amely alatt pásztordalt rögtönzött a kedvesének?

Faludy Györgynél aligha tudott magyar költő szebben írni szerelemről és érzékiségről.

A kétezres évek elején járok gondolatban, a zsúfolásig tele Bulgakov kávézóban ülök az első asztalnál, kikerekedett szemmel hallgatom a Költőt. Először találkozom vele személyesen.

Most is fel tudom idézni magam előtt a huncut csillogást szemében, amely csak egészen fiatalokra jellemző.

Kisfiúként, amikor kezdtem elraktározni mai emlékeimet, a Dél-Hargita egyetlen hegyi üdülőtelepén laktunk, amelynek nagy része most Csíkszentimréhez tartozik. Nos, mi nem éppen üdülés céljából időztünk jó néhány esztendőt e festői havasok lélegzetelállító vadonjában. Nem. Apám ott volt bányász, és Anyám szintén ott tüsténkedett.

Katyń kisgyermek koromtól máig kísért. Édesapám, aki tisztként szolgált a lengyel hadseregben a második világháború elején, egyike volt annak a huszonkétezer lengyel tisztnek, akiket a szovjetek kivégeztek a Katyń melletti erdőben. A háború egész ideje alatt és még azután is vártuk haza édesanyámmal, nem tudtuk, hogy meggyilkolták. 1940 elején még kaptunk tőle leveleket a hadifogságból, az ukrajnai Starobielskből, ám tavasszal váratlanul megszűntek a postai küldemények. Egyik első versem éppen erről és apámról szól.

Dél-Magyarország országbírói 1391-ben Szegeden tartották gyűlésüket, amelynek az volt a témája, hogy romlik a közbiztonság, ezért tenni kell valamit. Csakhogy hosszú távon nem tehettek semmit, hiszen a Balkánon alapvető problémákkal küzdöttek, és a korszak nagyhatalma, az Oszmán Birodalom sorra foglalta el az államokat. Hiába létezett Zsigmond és Mátyás király védelmi rendszere, amely feltartóztatni próbálta az oszmánokat, 1521-re, tehát kevesebb mint másfél évszázaddal azután, hogy a magyar nemesség érzékelte a problémát, az oszmánok elfoglalták Belgrádot, majd újabb húsz év elteltével Magyarország nagyobbik részét is.

Béla király hadba hívja az öreg Bankót, aki – kilenc lánygyermeke lévén – egyetlen fiút sem tud küldeni maga helyett a harcba. Hogy édesapját megmentse, legfiatalabb és egyben legszebb lánya felajánlja, hogy vitézi gúnyát ölt és férfinak adva ki magát elmegy helyette a királyi udvarba. Béla király azonban egyből felfigyel a lányos külsejű vitézre, akit próbatételek elé állít, hogy megbizonyosodjon a fiatal vitéz valós biológiai neméről. Bankó lánya kiállja a próbákat, és amikor elmúlik a gyanakvás, felfedi „két szép kerek almáját” a király előtt, majd elmenekül az udvarból.

A hiedelem szerint Mária mennybevétele ünnepén évről évre tágul a rés a mennybe vezető kapun a purgatóriumban senyvedő lelkek előtt. A Mária-ünnephez kapcsolódó régi szokás a virág- és búzaszentelés, éppúgy, mint az aratás kezdetén sarlós Boldogasszonykor. A szentelt virágok részint az elhunytak koporsójába kerültek, vagy koporsót füstöltek velük, részint gyógyításra szolgáltak, a szárítmányt részint eltették vízkeresztig, hogy akkor füstöljék ki velük a házat.

Nemrég egy családi utazás során betértünk mi is a Kondorosi csárdába. Bár hallottunk már arról, hogy a nyolc út találkozásánál fekvő csárda igen nevezetes hely, méltán verselte meg Arany János, a legendárium szerint Erkel Ferenc is muzsikált itt a betyároknak, és Rózsa Sándor nevére a mai napig felkapja mindenki a fejét, mégsem számítottunk többre, mint egy kellemes ebédre. A rafinált étlap átböngészése után figyeltem fel arra, hogy az épületben múzeum is működik.

Csáth Géza munkásságának még mindig – sőt, a kortárs összművészeti tendenciákat tekintve egyre inkább – felfedezésre váró részét képezik nemcsak a hagyatékában fennmaradt, kéziratos zeneművei, hanem sajátos műfajú, az irodalom és a zene határmezsgyéjén elhelyezkedő, zeneiséggel átszőtt novellái is.

A Mesemúzeumban mesék vannak. Amilyen egyszerűen hangzik ez, épp olyan összetett feladatot jelent egy ilyen intézmény programkínálatának megteremtése. Ennek részleteibe avat be az intézmény koncepcióját kidolgozó Helmich Katalin múzeumpedagógus. „Kányádi Sándor vetette fel, hogy fontos volna létrehozni egy helyet, ahol a gyerekeknek élő kapcsolatuk lehet a mesékkel”

Sokan megfordultunk már egy-egy jó hangulatú vajdasági táncházban, de vajon azt tudjuk-e mindannyian, honnan ered ez a kulturális jelenség, szórakozási forma? Vajdaságban vajon mikortól számolhatunk táncházak létezésével?

Nem új keletű dolog, hogy az ember képet készít magáról. Csupáncsak most ért a technikai fejlettség arra a szintre, hogy széles tömegek számára is hozzáférhetővé vált a fényképezés lehetősége, és ugyanakkor a fotók szinte azonnal nyilvánossá is tehetők. Ezért van az, hogy bár az önarcképkészítés késztetése mindig is ott volt az emberben, az önarcképek milliárdjai csak most árasztják el a világot. A szelfi ugyanis egy egyszerű üzenet: itt vagyok, ilyen vagyok, vagyok. A szelfi egyszerű önkifejezés. Nem ördögtől való.

Bogdán László tett azzá, igaz, csak egy bemutatás erejéig. „Akkora hajjal, mint II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem” – írta rólam 1997 áprilisában. Éppen Szent György Napok voltak, úgy éreztem, a város engem ünnepel, első közlésemet, két szégyellnivaló verset, de ettől én még nemcsak Rákóczinak, hanem Toldi Miklósnak is éreztem magam.

Ha egy jó barát végleg távozik, felerősödnek az emlékek róla. Két kép: az 1990-es években ülünk egymás mellett egy Magyarországra tartó autó hátsó ülésén, valami felolvasásra megyünk. A pénzre terelődik a szó, derűsen mondom, egy fillér sincs nálam, egy kávét sem tudok venni. Fiatalon még tud derülni ilyesmin az ember. Megállunk valahol, kiszállunk megmozgatni elgémberedett lábainkat, hideg van, zsebre dugom a kezem. Meglepődve észlelem, hogy egy csomó százforintos érme lapul benne. Bogdán persze tagadja, hogy köze lenne a dologhoz, pedig ha csoda nem történt, csakis ő lehetett.

Feljebb egy kápolna romjai derengtek. Még a XIII. században épülhetett, három faluból is ide jártak igét hallgatni az emberek. Most legfeljebb a szél prédikál falai közt, bogarak, füvek, bokrok a hallgatói. Alig tízévesen nagy kaland volt, ha barátaimmal megszöktünk nagyanyáméktól, elgyalogoltunk a kápolnáig, felmásztunk a falakra, láttuk a három falut, s a távolban a várost, ahonnan nyaralni jöttem.

Gondolom, egyértelmű, hogy megint a valóság értelmezésénél tartunk, és újra a nyelv és a gondolkodás problémakörébe botlunk bele. Barátom, a valóság és közted végérvényesen ott áll a nyelv.

Haj, haj.

Felültünk annó a Korona nevű sebesvonatra Csíkszeredában, és mentünk Budapestre. Meg jüttünk onnan. Tizenhat óra út. Szép idők voltak. Volt ott étkezőkocsi, notórius társaság, még dohányozni is lehetett a fülkében, hej, de szép idők voltak azok, bizony!

Nyolcszáz fős korlátozás, kézfertőtlenítő és lázmérés, mellette pedig ismert és kevésbé ismert zenekarok. Ilyen volt az idei Fekete Zaj.

Az Etyekwoodként is emlegetett 35 hektáros terület látogatható részein izgalmas látványosságok várják az érdeklődőket: Will Smith nyomdokain a posztapokaliptikus New York utcáin sétálhatunk, vagy betérhetünk a 15. századi Itáliába, ugyanis itt forgatták a Borgiák-sorozat számos jelenetét is.

Trianon és a székelység, a háború után magukra maradt lányok, asszonyok, nagyanyák fájdalma örökre velünk marad. Hordozzuk magunkban a traumát, a hiányt, a szétszaggatottságot, „a darabokra tépett tájat”, az „emberevő békét”, az „egy nehéz vonalat”, a „repedések mögötti sötétséget”, a „béke iszonyú pillanatát”, a „félelemgyereket”.

Vannak vidékek, ahol a kenyeret Isten arcának tekintik: ha egy kenyérdarab leesik, felkapják a földről és megcsókolják, nehogy magukra haragítsák a Teremtőt. Bibliai jelképek sora erősíti, hogy a kenyér az élet szimbóluma: a megváltást hozó Krisztus a mennyből alászállt kenyér, a mindennapi kenyérben – amelyért a Jézustól tanult imában is fohászkodunk – Isten gondviselése érhető tetten. Ez a lélek mélyéből fakadó tisztelet lehet az oka annak, hogy az új kenyér feletti örömöt nem lehetett pusztán politikai célokra kisajátítani.

A negyvenes-ötvenes évek hitelesebb jellemzésére egy mostanig levéltárban lappangó dolgozatból idéznék egy rövid részletet: „A kommunisták uralomra jutása azonban még a megmaradt kisebbségi jogokat is eltörölte, mégpedig a demokrácia, az egyenlőség és szocializmus jelszavaira hivatkozva. (…) Soha ilyen nagy kereslete nem volt még jellemtelen, gerinctelen, nemzetietlen magyaroknak, és más mindenféle és mindenre elszánt emberi söpredéknek."

Írogatsz még? – teszik föl a kérdést a rég nem látott ismerősök. Ilyenkor az első gondolatom, hogy az ilyen miért nem marad meg rég nem látott ismerősnek. Írogatni a szomszéd néni szokott, amikor a konkurens háziasszony titkos receptkönyvéből másolgat tészta-, leves-, angyalbögyörő-költeményeket. Más írogatásról nem is nagyon tudok, hiszen még az adóhivatalban is nagy gonddal töltögetik ki a „formulárokat”.

Prágai Tamást gyakran emlegetik évfordulóktól függetlenül is. A faluban a helyiek ragadványneveket osztanak egymásra, őt úgy hívták,  Petőfi”, meg úgy, hogy „Koszorús Költő Barátom”.

Petőfi állandósult megnevezésévé vált „a forradalom költője”, és ez találó volt Prágai Tamásra is, mert képes volt minden munkáját forradalmi lendülettel végezni.

És akkor megjelensz te a tisztáson, majd sorra érkeznek a szerzőink, régi ismerősök és azok is, akikre az elmúlt két évben figyeltem fel. Egymást üdvözölve, nagy vigasságban, kacagva fordultok a kamerába, lebegteti a nyári szellő a hajakat és ruhákat, lefúj egy-két szalmakalapot, meglebbenti a gomblyukakba tűzött mezei virágokat.

A várrekonstrukciókról szólva kétféle emberrel találkoztam: az egyik ujjong, hogy épül-szépül az ország, a másik dohog, hogy művi és hazug a romok helyén emelt vár. Nehéz igazságot tenni, mert mindkét csoport tud érveket sorakoztatni.

Mert kényszerpályát nyitott a kisebbségbe kerülés, ami különösen az első években járt súlyos személyes tragédiákkal, meghasonlásokkal, az élet minden területét és vonatkozását újragondolni késztető következményekkel s ebből a sokkból kétségtelenül nehéz volt az eszmélés.

„Magyarország akkora, a-mekkorára a magyarul beszélők nyújtják.” – vallotta a magyar költészet utolsó apostola, a két éve eltávozott Kányádi Sándor. Mernénk mi vitatkozni a mesterrel? Nyújtsuk inkább minél nagyobbra hazánkat, ameddig a szívünkben elfér. Ott ugyanis nem húztak trianoni határokat, sőt, még a tengeren túl is dobog sok-sok magyar mellkasában. Versében él a nemzet – hajolhatunk vissza játékosan e gondolat mentén egy korábbi költőhöz is –, és prózájában, képzőművészetében, zenéjében…, egyszóval: kultúrájában.

Már a bejáratnál felirat fogad: „A Rákosi-rendszer munkatáborai közül Recsk volt a leghírhedtebb. A magyar Gulagnak nevezett Recsken 1950 és 1953 között bírósági ítélet nélkül tartottak fogva mintegy ezerötszáz politikai foglyot. Szökése után Michnay Gyula 1951-ben a Szabad Európa Rádióban felsorolta közel hatszáz rabtársa nevét, így tájékoztatva a világ közvéleményét a tábor létezéséről.” Ez a pár mondat jó drámai alapanyag – nem csoda, hogy Michnay Gyula története több filmkészítőt is megihletett.

Egyrészt az irodalomszemlélet tehet róla, hogy mindenki tudja, ki volt Babits szerelme, viszont kevesen olvastak tőle bármit is. Másrészt a kötelezők között nem szerepel – a számonkérés fajtájából és formájából adódóan, gondolok itt az érettségire –, vagy csak alig kortárs, még inkább kortárs magyar irodalom.

Beszélhetünk-e még személyes érintettségről az első világháború kapcsán, hiszen ebben az évben már a békediktátum kihirdetése, a vesztesekre kényszerítése is száz év messzeségben van. Ahogyan az egyéni emlékezet pereméről lassan, egyre fakuló emlékfoszlányokként elillan a dédapák alakja, úgy viselt dolgaik: az ünnepélyes rukkolások, harctérre indulás, vitézkedések, sebesülések, hadifogság és a szerencsések hazatéréséhez kapcsolódó narratívák is kikopnak a megritkult családi beszélgetések szövetéből.

Előadásait saját maga írja, dramatizálja, rendezi és adja elő. Úgy véli, minden produkció egyszeri és megismételhetetlen, és hogy a bábszínház és minden előadóművészet lényege az itt és most ünneplése. K. Kovács István korábban a kolozsvári Puck Bábszínházban dolgozott, az utóbbi években pedig szabadúszó előadóként örvendezteti meg a gyerekeket.

1988 telén történhetett, amikor Ceaușescu őrülete új magaslatokba hágott minden romániai falu lerombolásának megtervezésével. Akkoriban délután jártunk iskolába valamiféle takarékossági terv miatt, ezért az édesanyám által felcsomagolt ebédemet az elvtársi képek és szlogenek alatt fogyasztottam el.

Ilyen lehet az irodalom is. Kedélyesen hömpölyögnek a mondatok az író keze alatt, szenvedélyesen szaladnak a költő szavai, patak csobog, fű zöldell, virágok mosolyognak. És egyszer csak leszakad az ég, szörnyű villámok csapkodnak, s a múzsa sértődötten elvonul.

1995 Sepsiszentgyörgyének kis világában az egyetlen hatalmat számomra a költészet jelentette. E betegségen több jóérzésű ifjú hamar átesik, én azonban számtalan próbálkozás után döbbentem rá: Apollón lantján legfeljebb néhány görcsös, reszketeg hangot, akkordot tudok lepengetni. Tudta ezt Gerzson is, mert az Ezer énekből vérzem kötetét (1995) így dedikálta nekem: „Szabó Isti mezei prófétánknak több (jó)kívánsággal is. Csak kettőt: A.) Ne engedjen SOHA a könnyebb műfajok csábításának... (sic!) B.) Ne dőljön be azok blődijének, akik nem is oly szerénytelen nemzedékét szidják!!! Barátsággal Gerzson”.

Tavaly ismertem meg Patay Pál régészt, harangkutatót, és a 105 éves tudóssal beszélgetve döbbentem rá, mennyire különleges helyet töltenek be kultúránkban a harangok: egyszerre műalkotások, hangszerek, szakrális tárgyak, melyek köznapi funkcióval (pl. jeladás, időjelzés) is bírnak, ugyanakkor a történelem tanúi és sokszor fohászaink közvetítői is ezek a föld és ég közötti magasságban bim-bamozó kincsek. Ő hívta fel a figyelmem arra is, hogy az ország egyetlen generációk óta működő harangöntő műhelye Őrbottyánban van: itt dolgozik Gombos Miklós és a fia, Ferenc.

Százévnyi történelem csorgott le az idő végtelen falán, négy nemzedék hordozza keresztjét szüntelen. 

Ott láttam a háborút és orosz fogságot megjárt, konok székely dédnagyapám szemében, a Budapesten élő testvéreit minden évben meglátogató dédi kacagó, gesztenyebarna tekintetében, a Csehországba szakadt nővéréért aggódó serény nagyanyám mozdulatában, nagyapám mindent tudó lexikonjában, szüleim, tanítóim okos szavában. A becsukott ajtók mögött titokban megünnepelt március 15-ben, augusztus 20-ban.

Ki ne tudná, hogy a hattyú lírai remekműveket ihletett, ki ne tudná, hogy a zene, a képzőművészet és az értekező próza megannyi alkotása próbálta megfejteni azt, amit egyszerűen csak a hattyú metafizikus üzenetének nevezhetünk?

Szent Iván-éj környékén több házasságot is kötöttek a régiek, nem véletlenül. Június hónap névadója, Iuno római istennő Héra megfelelője, vagyis a szülés, a házasság istennője. A Szent Iván-éji rítusok a már említett sötétség-fény, elmúlás-újjászületés mellett a termékenység köré is épültek.

Abban a pillanatban, ahogy visszaolvassuk valamelyik fórumon, lapban vagy esetleg a kötetünkben, amit írtunk, mint megannyi piros lármafa (hogy ne mondjak valami sokkal csúnyábbat) magaslik ki minden hiba belőle.

Az 1943-ban született Beczásy Tánya dálnoki földbirtokos szüleit először Sepsiszentgyörgyre vitték kényszerlakhelyre, majd kitelepítették Dobrudzsába, ahonnan 13 és fél év után jöhettek el. A lány ezalatt rokonoknál, bentlakásban, ismerősöknél hányódott...

John Maxwell Coetzee (ejtsd: Kötze) a dél-afrikai Fokvárosban született 1940-ben. A jelenleg Ausztráliában élő író a huszadik század egyik legjobb, legtöbbet díjazott szerzője, a magyar nyelvterületen most kezdjük alaposabban megismerni.

"Voltaképpen ez a nyakigláb kanca volt az okozója annak, hogy a nyolcvanas években határtalan lóversenyláz ereszkedék Budapestre. […] ő volt az, akinek győzelme után Blaskovich Ernőt Newmarketben a flegmatikus angolok a levegőbe emelték; ő volt az, akinek a legbecsületesebb idomítója volt, mióta versenylovakat idomítanak a világon: Robert Hespnek hívták ezt a férfiút, és a szegényházban halt meg, mint valami dickensi figura.”

Egyébként – tán szerencsémre – azok közé tartozom, akik nem érezték úgy, hogy megváltoztatta őket a járvány. Nem lettem vallásosabb, istenhívőbb, harcosabb, gyávább, okosabb, szebb, nem változott meg a világnézetem, zöldebb se lettem, vörösebb sem, meg semmilyen. Ugyanolyan maradtam, mint előtte, és tudomásul vettem, hogy igen, van egy világjárvány, ahogy számtalan volt a történelemben.

Nem eredményeket akarok, hanem pillanatokat, amiket megélek. Illatokat, amiket belélegzem. Tapintható világot, amit ujjhegyem pórusaival fedezek fel fokról fokra. Hallgatni a rozsdafarkú csettegését a fészke körül ólálkodó macska fölött, a tenger morajával felérő lombzúgást a völgyből. Érezni, ahogy áttűz a nap, átfúj a szél, átmos a víz…

"Már eldőlt Magyarország sorsa. Most 11 óra 15 perc van, és 9-10 óra között történt meg a békeszerződés aláírása. 11-ig minden üzlet zárva. (…) Odakinn esik az eső. Sír az ég is, olyan békét írtunk alá" – írja a naplójába a 21 éves katona, Kovács Károly.

Az én szülőföldem Székelyföld, otthonom Erdély, hazám Magyarország. Románia nem a hazám. Az elmúlt száz évben semmit nem tett azért, hogy hazaként szerethessem, és semmi jelét nem látom annak, hogy a következő száz esztendőben ezen változtatni akarna.

Székely vagyok és erdélyi és magyar. Székely vagyok és erdélyi, de magyar.

Tagadhatatlanul János volt az összetartó erő, a legrégebbi csapattag és a legaktívabb szervező is az utolsó pillanatig. (...) Mi mindenképpen ezt az embert ismertük benne, a barátot, aki aggódva figyel, számontartja mindannyiunk sorsát, naprakész minden írásunk elolvasásában, aki soha nem fogy ki az ötletekből, az optimizmusból és a hitből.

„Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jó barátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték” – írja Molter Károly író, aki bár a Vajdaságban született, mégis azonosult az Erdélyi Helikon

Gyakran gondolkodom azon a faramuci helyzeten, hogy Trianonnak köszönhető identitásom jelentős része. Az, hogy felvidéki vagyok. Előtte nem volt ilyen, az Alföld északi nyúlványain élők nem tettek különbséget maguk és mások között, csak tájegység alapján. Két sújtással több volt a viseleten. Nem lehetek elég hálás azért, hogy felvidéki magyarnak születtem, és nem kárhoztathatom a sorsot eléggé azért, hogy megtörtént Trianon.

Időt kaptunk az elcsendesedésre, a számvetésre. Jó lenne tudni, hogy bölcs Noéként tesszük bárkánkra azt, ami valóban értékes. Megadatott a lehetőség, de élünk-e vele? Nem tudom. Amit tudok: állunk a volt és a lesz pengeéles mezsgyéjén, s közben megpróbálunk úgy egyensúlyozni, hogy le ne zuhanjunk. És bízunk abban, ha mégis lehúzna a mélység, akkor kinyújtja felénk a kezét és tenyerébe emel az, aki mindig velünk van. Akiben eleitől fogva bíztunk, de akinek parancsolatairól a nagy és hamis akarásokkal terhes időkben oly sokszor elfeledkeztünk.

Trianon századik évfordulóján minden magyar számvetéssel él: nincs olyan, akinek semmit sem jelentene ez a fogalom, akinek semmilyen élménye, tapasztalata ne kapcsolódna hozzá. E centenáriumi számvetés során pedig felleltározzuk a száz éve történt fájdalmas események hozadékát, külön-külön, de nemzetként is: az emlékhelyeink, múzeumaink mérhetővé teszik az emlékek súlyát. Szabó Pál Csabával, a várpalotai Trianon-múzeum igazgatójával beszélgetünk.

Viktor Pelevin életéről szinte semmit se tudunk, a rejtőzködés tudatos, a ritka interjúkban egy-egy hangzatos bonmot-val – „nekem nincs identitásom” – tér ki bizonyos kérdések megválaszolása elől. Az 57 éves szerzőről kevés fényképet láthatunk (és azokon is inkább látszik kiégett, de számlaképes hidegburkolónak, mint írónak), konferenciákon nem vesz részt, virtuálisan inaktív, nem szólal föl a világbékéért, sem a szabadúszó írók érdekeiért.

Diákkoromban a történelemórák egyik nagy témaköre volt az első világháború. Semmi több. A tanárunk objektív szakmaisággal ismertette a mindig álmos kamaszok előtt a nagy háború előzményeit, kitörését, a hírhedt csatákat, fordulópontokat, majd a végkimenetelét és következményeit. Mi meg sóhajtva jegyzeteltünk: információk, adatok, időpontok, helyszínek, számszerűsített veszteségek – „illik tudni” típusú dolgok. Persze a világégésnek ez a szintje a grandiózusságával mégis megérintett, meg mindannyian tudtuk, hogy ezzel az évekig folyó vérontással függ össze az is, hogy már kölyökfejjel van alkalmunk elgondolkodni

A kárpátaljai Munkácson alkotó Lehoczky Tivadar születésének 185. és halálának 100. évfordulója tiszteletére a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Kutatóintézete 2015-ban elvégezte utolsó, torzóban maradt munkájának, a Világháborúnk című krónikájának feldolgozását. A háborús naplóknak a háború végének centenáriuma ad aktualitást. A polihisztor művéről Csatáry György történészt, a Lehoczky-intézet vezetőjét, a kétkötetes kiadvány szerkesztőjét kérdeztük.

Ám valójában az az erőltetett jópofáskodás, amikor egy gyorsétteremben így fordulnak a betérőhöz: Szia, mit adhatok? Őszintén ez így hangzana: Üdvözlöm a földi pokolban, milyen ipari termék elfogyasztásával szeretne hozzájárulni az apokalipszishez?

Az olvasóvá nevelés közös ügy. Sokszor célja ez a szülőknek és pedagógusoknak, a kiadóknak pedig egyértelműen az érdeke. És a gyerekek? Általában próbálnak valamilyen életszerű életet élni, miközben lavíroznak a feléjük irányuló számtalan elvárás között.

És ez is, mint minden világjárvány, számos morális kérdéssel szembesíti az emberiséget, megint azt látjuk, hogy a létezés önmagában abszurd, és hogy e körülmények között embernek lenni szinte lehetetlen. Orán most Európa, kiterjesztett városhatárokkal, kontinensnyi a járvány és a vele növekvő baj is. A modern európai ember pedig újra saját kicsinységével szembesül, az önhittség tetőfokáról kicsit alábbszáll, mert önnön halálának képével néz farkasszemet. Európa retteg, újra retteg. És újra minden relatív.

Tavaly volt J. D. Salinger amerikai író születésének századik, idén pedig a halálának tizedik évfordulója. Hátramaradt írásait még mindig félhomály fedi, csupán reménykedni lehet, hogy egyszer majd magyarul is olvashatjuk őket.

De: képzeljük el, hogy a színészek üres nézőtér előtt játszanak. Nem próbát, előadást. Az esemény valóban drámai, mert a nézők, mivel nincsenek jelen, éppen az ember által megvalósítható legszentebb cselekménynek nem lehetnek szemtanúi. A színészek ugyanis akkor és ott pont a semminek játszanak, ami udvarias és egyben bátor tisztelgés az üresség előtt, mondhatnánk, az elmúlás tudatos gyakorlása, tánc egy igencsak mély szakadék szélén.

És ezzel a Szabó Lőrinc-i líra egyik sokat vitatott és magyarázott paradoxonjához jutottunk: egyszerre válik önzővé és az ember példázójává, emberellenessé és az ember védőjévé. Pedig az agresszív magány, az önzés tulajdonképpen csak egyik alkotóeleme lírai számvetésének.

Dünn kisasszony közel harminc évvel ezelőtt, miután megérkezett Párizsba, azonnal megállapította, hogy még vidékinek sem menne el, kis édesnek sem. Prouston edződött, tehát pihe-puhára alakult. Rémülten tapasztalta, miközben a kutya sem nézett rá, hogy a disznószarszagú bácskaiság messziről szaglik viseletéből, így tehát belőle.