Napjainkban a szárnyas idő hótalan januári táj felett repül. A régi telek mégis havas emlékekkel telítődtek. Csupa olyan dologgal, ami sok esetben sorsfordító volt százhetvenöt, száz vagy éppen nyolcvan esztendeje. A személyes kötődést pedig azok a beszámolók jelentik, melyeknek ekkor-akkor fültanúja lehettem. Azt is mondhatnám, hogy családunk férfi tagjai mindig a nagy háborúk árnyékában éltek. Elmentek, mert behívták őket, mert vitték őket virágos-pántlikás vonatokon, mert azt tanulták otthon és iskolában, hogy a haza mindenekelőtt.
A délután nagy részében az óvó nénik kiültek egy üvegablakos szobába, ahonnan ránk láttak, de nem törődtek velünk. Csak cigarettáztak, és néha bekopogtak, ha nagyon zajongtunk. Olyannak láttam őket, akiket semmi más nem érdekelt, mint a cigaretta. Mintha füstkarikákba burkolózott volna a világ, és a füstfelhők mögül acsarkodott volna a két óvónő.
Kitti aztán másik általános iskolába ment, néha láttam a lakótelepen. Más barátnői lettek, ahogyan nekem is. Hat évvel később egy nap csengettek. Kitti apukája állt az ajtóban.
Süket kutyám az utolsó tavasz
szavára hegyezi a fülét;
hallja, hogy a hallóknak
a sötét zajból
arcába röhög a nemlét.
Aznap korán sötétedett, öregesen
mozgatták csontszínű ágaikat a fák,
reccsent kérgük alatt a megdermedt élet,
gyökerük a mélység vizeibe fagyva
feszült, és fénylett a tócsák szeme.
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről… Nem a szavak embere, így viszonylag ritkán mesél, ez tehát egy kivételes alkalom.
Petőfi huszonhat és fél évében túlontúl sok dolog szerfelett különös. Az egyik közülük a nyelvhasználata. Kifejezési eszköztára a mindennapok természetes beszédét követi. Természetes gondolkodás, szókimondó kifejezés, keresetlen szavak. Montaigne szavai juthatnak eszünkbe:
„Kiváló írók kezében különös-szépen izzik a nyelv. Nem halmozzák az új, maguk készítette szavakat, hanem a saját szótárukat juttatják új árnyalatokra, óvatosan és sok leleménnyel.”
(Esszék, III. 5. – Bajcsa András fordítása.)
Fénytornászok lakják a szigetet,
holtak, élők, egyebek.
Ki lázad, magát nem sajnálja,
vesztesnek leesik az álla.
Hegymegi Mátéval a vajdasági közönség 2013-ban találkozhatott először, amikor a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a budapesti Katona József Színház közös, Vörös című előadásában szerepelt. Azt a produkciót koreográfusként is jegyzi. Nemrég újra hallatott magáról, a Desiré fesztiválon két általa rendezett előadást láthattunk, a Kosztolányi Dezső Színházban pedig színpadra állította A föld fia című darabot.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
üres
mint a keresztek az ágyad felett
ha kell valami fogd fel a szerkezetét
és keresd meg a baj forrását
nem vagy már kislány
elér(t)ed
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A fák alatt
zöldes köd lebeg,
érkezik már a hajnal. Beteg
nagyapám ilyenkor kezdett köhögni.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
A lépcsősor huszonvalahány fokának mintegy közepénél tartott, amikor hirtelen azt érezte, nem képes tovább kézben tartani a kávézaccal félig telt vödröt. Kicsúszik a kezéből, és a lépcsőkön végigcsúszva kiömlik belőle a sűrű fekete lé, elárasztva a lépcsőfokokat és a teraszt. Megfogódzott a vas lépcsőkorlátban, és maga elé bambult. Ilyen még nem történt vele. A házuk első emeletén lakó öreg házaspárnak számtalanszor levitte már a hetekig két vödörben gyűjtögetett kávézaccát, amely az eltelt időszakban rendszerint már szinte megkövesedett.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Feneketlen kútba nézel
nem tudod mély-e
vagy csak nagyon sötét
Annyi fényt nyelhetett
ideje lenne
kifelé is sugározni valamit
nem tetszik a Hold
vagy annak távoli világa,
mégis éjnek évadján neki szól
lelkem imája
egy nap, amikor leveszed magadról
ezt a sokáig használt földi nevet,
újból meztelen leszel végre,
kiderül majd végleg
– Hű – csodálkoztam. Anya nekem nem engedte, hogy egy egész Donald rágót bevegyek a számba, félt, hogy lenyelem. Azt mondta, ha majd iskolás leszek, akkor szabad egész rágót enni. Anya világéletében katasztrófáktól rettegett, amelyek aztán sosem következtek be.
A foglalatosságai mellett a finom falatok is boldoggá tették. Nap nap után cukormázzal bevont fahéjas csigáról ábrándozott. A Le Petit Parisien falai között szívesen fogyasztott belőle. Egy fáradalmas nap után pedig narancsreszelékkel ízesített, mézédes tejbegrízt kanalazott Jules kávéházában. Azt szerette, ha a megszokottnál kissé hígabbra készítik el a számára. A hangszálait pedig Mandarine Napoléon likőrrel kezelte. Citrusos zamata és édeskés íze miatt kortyolta.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.
2022–2023-ban emlékezik meg a magyarság Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójáról. Mivel Petőfi 1822. december utolsó napján született, 1823. január elsején anyakönyvezték, ezért az évforduló is kétéves lesz. Ha nem így történt volna születése, akkor is rászolgálna a nem egy-, hanem kétéves megemlékezésre.
Petőfi közel kilencszáz versét még ma sem ismerjük kellőképpen, prózájáról nem is beszélve. Jelenleg Kínában a legnagyobb az ismertsége, ezután következik Bulgária és Magyarország. Tegyünk meg mindent, hogy már most elkezdjük a felkészülést életműve – e páratlan
A hulló leveleket nézvén
mutatkozik egy-egy üzenet:
meglásd, elviszlek téged is,
suttogja a hajnali fagyos szél,
s hidd el, a pihenő föld illata
lesz majd a vigasz.
Az Újvidéki Írók Egyesülete (Društvo Novosadskih Književnika) példamutató és biztató tevékenységbe kezdett. 2019-ben Ioan Baba szerbiai és Ivo Munćan romániai író szerkesztésében megjelentette az első Új szellemi hidat Novi Sad – Temišvar címmel, 2020-ban Zdenka Valentová-Belićová szerbiai és Miroslav Demak szlovákiai író szerkesztésében a másodikat Novi Sad – Bratislava címmel, az idén pedig Bordás Győző szerbiai és Vujicsics Marietta magyarországi író, fordító szerkesztésében napvilágot látott a Novi Sad – Budapest válogatás is a Novi duhovni most – Új szellemi
Nem olyan régen fogadóórára mentünk Ervin atyához, hogy eligazítson bennünket az esküvőnk egyházi teendőivel kapcsolatban, amiből van bőven: katekézis, jegyesoktatás, jegyesvizsga. Amikor az utolsó ponthoz értünk, kicsit pánikba estem: úristen, még vizsgáznom is kell a tanultakból? És mi lesz, ha megbukom, nem házasodhatunk össze?
Úgy tűnik, hogy egy hatásos pszichothrillerhez elengedhetetlen egy holttest, amely eleve bűncselekményre utal. Heidi Perks regénye ugyan nem azon könyvek sorába tartozik, amelyek a frászt hozzák az olvasóra, mégis izgalomban tart. Nem tocsog a vértől, nincsenek benne káromkodások, szexjelenetek, semmi rémületet keltő klisé, közhelyes fordulat, amit általában a fásult olvasó felrázása érdekében vetnek be az írók. Ám egy történet nem önmagától válik pszichothrillerré, hanem a megírása módjától.
szerethetlek
rendetlenül
hagyd ott a piszkos zoknit
a kiesés a te problémád
és veszteséged
a bizalmatlanság erény
a kóborlók között
– Hazajöttünk a nyaralásról, és azóta nem ír, nem hív. Már egy hete – mondta a barátnőm kisírt szemmel.
– És a Messenger-üzenet?
– Látta, de nem ír.
– A double textinget próbáltad? – kérdeztem.
– Az mi?
Anna sejtette, hogy a tenyérnyi vadonnak vége. Az udvart, a kertet majd kitisztítják, felásatják, s bevetik valami hazai fűmaggal. És a fű közé piros vagy fehér téglából lépegetőt raknak, meg néhány apró, kör alakú virágágyást alakítanak ki anyja nagy fejű, rövid szárú tulipánjaiból. Annát ugyan nem zavarta a vad udvar állapota, sőt az sem, hogy esők idején a víz megállt a közepén, s nehéz volt kimenni a fészerbe tűzrevalóért.
1934 decemberében a jugoszláv hatóságok mintegy háromezer délvidéki magyart utasítottak ki az országból. Néhány hónappal később a Jugoszláv Királyságban parlamenti választást tartottak, amelyen a kormánypárt mellett már ellenzéki pártok is elindulhattak. E választáson viszont magyar párt vagy egyéb politikai szerveződés nem indulhatott. Magyarként egyedül dr. Szántó Gábor szabadkai orvos szállt ringbe a képviselőségért, de a királyi diktatúra kormánypártjának listáján.
Magam például többnyire írásba foglalom az időt. A napok, napjaim jó része naplóbejegyzéssé merevedik, mégis úgy gondolom, mindettől függetlenül, a szárnyas idő repül. Egy kis ideig velünk, de jobbára nélkülünk. Az idő tehát múlott előttünk és múlik velünk, majd utánunk is azt teszi… Vég nélküli a folyamat, amit talán csak az ember érzékel tudatosan.
Az anyanyelv mibenlétének meghatározása nem egyszerű, Szépe György nyelvészprofesszor, szemiotikus szerint az a nyelv, amelyet elsőként birtokol a gyermek. Az a nyelv, amellyel a beszélő azonosul, és amellyel a beszélőt anyanyelvi beszélőként azonosítják, a legjobban ismert és a legtöbbet használt nyelv. Amikor a kisgyermek beszélni tanul, először utánozni kezdi a hallott mondatok szavainak sorrendjét, de még erősen redukálva. Ezt követi a bővítés korszaka, amikor már a környezete által kiigazított formát próbálja alkalmazni.
1792-t írtak akkor – tehát 230 évvel ezelőtt –, amikor az Úr, nyilván véletlenül vagy unalmában, letekintett e mocsaras, maláriavészes picinyke földrészre, amelyet Bácska névre keresztelt a köznép, és látva e nyomort, megsajnálta őket (őseinkben talán bennünket, kései utódokat is), s úgy döntött, egy, a bécsi udvar által már idehelyezett Kiss Józsi nevű – katonai kiképzésen is átesett – „hydraula, geometa et architectus”-nak sugallja: segítsen már e kicsiny világban szenvedő és vergődő – sváb, magyar, szláv – népeken, és tegye élhetőbbé itteni létüket.
szétfoszlott ajkak
a maradványaim.
táncol körbe
-körbe, ritmusba
megmaradt alakja.
Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.
A parndorfi főbelövés elkerülése után Petőfi Vasvári Pállal együtt elhagyja Nyugat-Magyarországot, hogy Pest érintésével feleségét, Júliát Erdődre vigye. Alig két hónapja van a szülésig. A csatazaj, székelyek kivégzése, a szabadságharc kiterjedése idején sem igaz a régi mondás – legalábbis Petőfi esetében nem áll –, hogy „Inter arma silent Musae” (Háborúban hallgatnak a múzsák). Életművének egyik legszebb ódáját, idilljét hozza létre a fentebb idézett versben.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.
A parndorfi főbelövés elkerülése után Petőfi Vasvári Pállal együtt elhagyja Nyugat-Magyarországot, hogy Pest érintésével feleségét, Júliát Erdődre vigye. Alig két hónapja van a szülésig. A csatazaj, székelyek kivégzése, a szabadságharc kiterjedése idején sem igaz a régi mondás – legalábbis Petőfi esetében nem áll –, hogy „Inter arma silent Musae” (Háborúban hallgatnak a múzsák). Életművének egyik legszebb ódáját, idilljét hozza létre a fentebb idézett versben.
A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként díszítették a várost, akár módosabb házakban a karácsonykor felcicomázott fenyők. Lehulló szirmaik apró, gyűrött szalagokként borították be a járdát és a kocsiút peremét, ahogy a lakodalmi menet után a vendégek kezéből vagy felsőruhájáról letöredező pántlikás rozmaringágacskák szokták.
rebbenő avarban
a szél szédülten szalad
az elmúlás borotvakései
fésülik hajad
Az első világháború során a harctérre vonuló tisztek, katonák – sorsuk bizonytalansága miatt – gyakran végrendeletet készítettek, amelyben vagyonukról rendelkeztek haláluk esetére. 1915-ben Keczeli Mészáros Gábor tartalékos főhadnagy is így cselekedett.
Kölnei Lívia író, a magyarországi Képmás magazin online kiadásának felelős szerkesztője és közéleti rovatának vezetője, a talita.hu keresztény női portál egyik alapítója. Tizennyolc évvel ezelőtt jelent meg „Az igazat mondd, ne csak a valódit” című beszélgetőkönyve Eperjes Károllyal, amelyben a színművész hitről, a keresztény ember szerepvállalásáról, az álművészetről és az igazi művészetről mondta el gondolatait.
mert az ürességnek lényege sincs,
amely érezné nyarak vad perzselését,
telek jeges kopárságát, átmenetek
kibomló távlatait. halk halottak
időben szétfoszló arca maradt itt
Ritkán viszek magammal iránytűt. Megtanultam inkább órával tájolni. Nem nehéz. A kismutatót a nap felé fordítja az ember, akkor a 12-es szám és a mutató között, középen találja a déli irányt. Azért lehetséges ez, mert az égitestek körmozgásának mértéke az idő, és a pontos óraszerkezetek mutatója azt a mértéket követi, amit az égi pályákon látható mozgás határoz meg.
Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés módszertanából. Megkérdezték, hogyan áll a svéd nyelvvel. Mondta, németül meg olaszul anyanyelvi szinten beszél, őszig pedig elvégez egy svéd gyorstanfolyamot. Néhány óra múlva értesítették, hogy felvették, szeptember 17-én kell jelentkeznie a Stockholmi Könyvtári Szolgálat központi irodaházában, eligazítás végett. A hajókönyvtár másnap reggel indul.
A nyár a lombok közt átoson,
virágszirmot hullat a felhő,
lépdel valaki a szivárványon át,
és a fák ága az égig felnő.
Nagy József OMMA című produkciója a tánc eredetének, gyökereinek föltárására és artisztikus megjelenítésére, a kezdetekről való beavatására vállalkozott. Ez a munka betöltetett, a nézőkben nyomot hagyott. Felvillanó, váltakozó elementáris test-képeket látunk, melyek az érzékek láthatatlan kapuzatán át közelítenek a nézőhöz. A fekete testek szinte szemvillanás alatt átformálódnak, mintha fekete higanyból lennének. Érezzük lüktetésüket, rezdülésüket, szívük dobzenéjét meg a fény villanását a testeken.
Úgysem mutatom meg senkinek
a lelkem, miként csíráznak
a belé hullott magok,
hisz sokszor
magam sem vagyok
tisztában, vajon búza-e
vagy konkoly kapott erőre, s
burjánzó tüskéim
mennyit fojtanak
meg belőle.
Anyai Nagyapámnál, Hódi Jánosnál, aki Békéscsabán élt, szintén létezett egy hasonló jellegű emlékkönyv, annak a csabai katonai egységnek a krónikája, amelyikben Ő is szó szerint harcolt, hiszen kétszer sebesült meg, a sebeket bajonettal kapta, vagyis közelharcban, de erről sohasem akart részletesebben mesélni. Akkoriban ezért kicsit csalódott voltam, de ma öreg fejjel mélységesen megértem a hallgatását, mert valószínű, hogy tudatának legmélyebbjére süllyesztette el azokat az átélt borzalmakat, hisz biztos, hogy ő is ölt azokban a csatákban.
Ablak(f)alak
Útból lépés
Szakad
Lenni lègy
A cseh sörben
Rozsdaszív képben
Mert itt van a kutya elásva, Uram, itt. Hogy az embernek hinnie kell akkor is, ha éppen nem hihet egyetlen istenben. Nem, ha hívőtársai olyat tesznek, ami senkinek, sem eddigi egyistenének nem tetszene. És átmegy ősibb, de jobb hitbe. És hálás lesz a napnak, a családi békének, a falat kenyérnek, amely nagyobb egy falatnál mégis. Mert este mindenkinek jut a családban. És hálás lesz a tűzhely melegének, a meleg levesnek.
Góbi Ritával állandóan forog a világ, folyamatos mozgásban van, szó szerinti és tágabb értelemben is. Táncol, tréningeket tart, játszik, előad, átad, mozdulatokat, tapasztalatot, mosolyt, izomlázat. Tegnap Veszprémből jelentkezett be, néhány nappal korábban egy táncműhely mozzanatait követhettük nyomon az oldalán, most Szabadkán beszélgetünk, innen egyenesen Kapolcsra visz az útja, mire pedig ezt az interjút olvassák, már megjárta Kanadát, és egy bemutatón is túl van. Az embernek már-már az az érzése támad, hogy a világ nem is vele, hanem körülötte forog.
megrajzollak
vörösen porladó
ősi kövekre
korommal
homlokod
téglaszín
cseréppel
La-laalalalala-la-la… Nem megy ki a fejemből Liszt Mazeppája. Tegnap este Petyus azt is bekapcsolta. Valaha mennyit játszottam a zongoraetűd-változatát! Na de így teljességében! Az a démonikus halállovaglás!
Csak a szépség ne fájna
úgy ez a szelíd somogyi táj
pirkadástól szürkületig
akonodásig könnyezne
Kovčin úr fiának tett kínálata persze nem imponált az úrfinak, de a hazaérkezése utáni elvágyódást és szabadságvesztést előidéző családi perpatvarból mégis az apa került ki győztesen. Jó két évig kerülték egymást, nem laktak együtt, hiszen több házuk is volt a városban, nem is akármilyenek, míg végül Fedor beadta a derekát, kiegyezett apjával, vállalta az itthoni munkát, de a nőt nem.
Ismerem ezt a hidat
összeköti az innent oda
átfutunk rajta
legyen meg
a méterszám
Varjúraj
köröz az utcák felett,
s a kóbor ebek
vinnyogva menekülnek
a városokból.
Egyik este Madame Giry Az operaház fantomjában, a másikon egy félénk, magányos, kitaszított macska, Grizabella, megint máskor Brill néni, a házvezetőnő. Bármelyik szerepet is játssza, énekli éppen, azt szívvel-lélekkel teszi, a Madách Színház színpadán. Ugyanakkor azt vallja, a színész csak a színpadon legyen színész, a mindennapokban ő is csak ember. Bajza Viktória Szabadkán született, innen vitt az útja kisebb-nagyobb kitérőkkel egészen Budapestig, de gyakran visszajár szülővárosába, feltöltődni.
Már nem emlékszem pontosan, milyen péksütemény volt, amit később a kávé mellé felszolgáltak. De még a repülőtéri éttermek és pékségek mellett elhaladva jutott eszembe, hogy vajon a kovász teszi-e igazivá a kenyeret, egybefüggő, makacsul megtartó, levegős, ám lágyságában is hosszan éltető táplálékká. A kenyér, mint a lélek csontváza, egyenes ági leszármazottja ég és föld nászának: maga a látóhatár.
Douglas Preston kedveli a világvégével foglalkozó témákat, szívesen szerepeltet egykori és még aktív titkos ügynököket. A Kraken-küldetésben e két dolog bejött neki, a többivel nem remekelt. A tudományos fantasztikumhoz köthető kezdet után akciótörténetbe vágott, majd végül egy szirupos családi moziba vitte olvasóját, aki nem rágta körmét izgalmában, hanem laza unalommal ropogtatta a pattogatott kukoricát a képzeletbeli nézőtéren.
A Muravidék egyik meghatározó kortárs írója, költője Zágorec-Csuka Judit, aki pályatársa, Bence Lajos mellett nemcsak ápolja a régió irodalmi hagyományait, hanem műveivel gyarapítja is. Legújabb verseit, gyermekverseit és műfordításait tartalmazó kötete a közelmúltban látott napvilágot, Por és hamu címmel, a Kapcai József Attila Művelődési Egyesület gondozásában.
– Boldog negyedik születésnapot! – jött be reggel apa a szobámba.
Nálunk az volt a szokás, hogy a születésnapos már aznap reggel megkapta az ajándékot.
Elámultam. Apa egy gyönyörű babát tartott a kezében. Modern ruhát viselt, kék nadrágot és kék felsőt, vörösesbarna haját háló szorította le. A modernitás és az elegancia ötvözete.
Félek a haláltól. Közepesen idős, krónikus beteg vagyok. Cukor, máj, erek, gerinc, tüdő, hűség. Örök szerelem. Ha elkapom a járványt, meghalok. Engem nem lehet műteni, nem lehet altatni. Vérzékeny vagyok, jobban, mint a szuzai menyegzőn a tízezer szűz. Budapesten, a Klinikák mellett lakom. Egész nap hallom a mentővijjogást. Nappal még elviselhető, beleolvad a város zajába, de éjszaka borzasztó. Miért kell hajnali háromkor szirénázni? Nyolcpercenként. Még a plüsskutyám is felébredne.
Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel ezelőtt is, amikor 1962. augusztus 26-án megnyílt az első Képzőművészeti Találkozó. A tóparton álló Vigadó épülete egy országos jellegű képzőművészeti seregszemle helyszínévé alakult át.
Kormos, a pár hetes cica rögtön rátelepszik. Várom, hogy ráripakodj: „Sicc, te!”, hisz ki nem állhatod a macskákat, kutyákat. Azoknak nálatok gyermekkorodban is mindig az udvar végében volt a helyük. De most tenyered rásimul a kis állat selymes hátára. Kormos rögtön dörgölőzni kezd.
Vannak napok, hogy a reggeli ébredés után megkívánok egy kupica pálinkát. Olyankor teátrálisan mászkálok a házban, ajtókat nyitogatok, topogok ide-oda. Tétován álldogálok, majd újra benézek a kamrába, a konyhai hűtőbe, és végül a sufnit is útba ejtem. Gyakorlatilag összejárom a kartali remeteség minden szegletét, akár egy jó torkú, rendkívül szomjas zugivó. Matatásom időközben háttérzajból zavaró szöszmötöléssé lesz. – Mit keresel? – kérdi a feleségem. – Idegesítő, ahogy jössz-mész ide-oda!
A zentai születésű fiatal költőnek ez a harmadik kötete. A Paraván (2019) és a Töredezettségmentesítés (2021) után a Fiatal Írók Szövetsége és a Forum Kiadó által megjelentetett Légzéstechnikák című kiadvány huszonhárom verset tartalmaz. A kötet fülszövege szerint a két ciklusra osztott versek – Belégzés, Kilégzés – szerzője egyre elmélyültebben dolgozik a szerelmi líra megújításán.
Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán életben. Az a tudat, hogy bármelyik járatra felszállhat, és oda gurulhat, ahová csak szeretne. Szabadon, felhőtlenül. Vidámságot sugárzott.
Szarvas József Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész számára a színház, mindaz, amivel foglalkozik, mély átéléssel vállalt szolgálat. Így van ez, amikor a Nemzeti Színházban játszik, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanít, valamint az általa és családja által alapított őrségi pajtaszínház és a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfáiból létrehozott Tündérkert, a közösségében való létezés is nyilvánvaló és természetes vállalás.
A kiutasításokról a magyarországi napilapok naponta beszámoltak, így rögzítve a december 5-e és 10-e között történteket. De vajon mi történt a kiutasított magyarokkal az elüldözésük után? Hogyan boldogultak az anyaországban? Miként látták el őket a magyarországi hatóságok? És az elüldözöttek később visszatérhettek szülőföldjükre, vagy Magyarországon találtak új otthonra?
Az öntudat és a világ pozíciója kezdettől fogva különböző, az életről és az értelmezésről ezért mondható, hogy a másba való belépés termékei. A másba lépés e két aktusa mindig egyszerre történik, csupán elméletileg különíthetők el. Az értelmezés az életünk: ettől vagyunk tapasztaló, érző, gondolkodó lények. Az életünk értelmezés is ugyanakkor: ez az oka, hogy minden megnyilatkozásunk (tettben, szóban és gondolatban) bennünket visszatükröző önkifejezés.
Dudás Emil a római katolikus vallású Dudás Lajos (1850–1912) – akkor Zenta rendőrkapitánya, akit 1902 augusztusában a város polgármesterévé választottak –, valamint az ortodox/pravoszláv vallású Vuits Mária gyermekeként 1888. augusztus 18-án Zentán látta meg a napvilágot. A szépreményű fiatalember a zentai gimnázium VII. osztályos tanulójaként kis híján tragikus incidensbe keveredett: a gimnáziumi tanteremben fejbe lőtte diáktársát, korábbi barátját, az adai Katona Imrét!
újabb esőzóna közeledik
az utakon növekvő forgalom
megérkezett elutazott kivégezték felmentették
átadták bevonták megkötötték aláírták
Vajdasági identitásjeleink egyre szaporodó kiadványai között rangos hely illeti meg Klamár Zoltán magyarkanizsai néprajzkutató Örökségünk című kötetét, amely idén már harmadik kiadását érte meg. Az elsőt még 1995-ben jelentette meg a Cnesa Könyvkiadó, majd 1996-ban a másodikat is 1000 példányban. Azóta is keresett könyv ez a Magyarkanizsa múltját és jelenét vizuálisan és leírásban is bemutató publikáció, amelynek megmaradt különleges alakja, de a finomabb papírra nyomtatott, szemet gyönyörködtető kivitelezése már eltér az előző kiadásoktól.
Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos László író, akinek prózáját mondtam, és Tóth László is, akinek az Átkelés című nagyívű versét mutattam be –, jött a hír, hogy itt van Kányádi Sándor, az első sorban ül.
a kis szeglet
ahol majd hó esik
és vigasztalanul szállingózik
hull akár a múlt
reggelig s még tovább
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?
találd fel magad,
építsd fel magad, építkezzél,
jelöld ki saját magadig
az oldalvonal szélét
1934. október 9-én Vladimir Georgev Csernozemszki, egy bolgár–macedón származású terrorista Marseille-ben lelőtte I. Sándor jugoszláv királyt és Louis Barthou francia külügyminisztert. A király a merénylet során azonnal életét vesztette, míg a külügyminiszter megsebesült, és sérüléseibe néhány óra múlva halt bele.
(Áldás, békesség! E reggeli áhítat és áldás meghallgatása után engedjék meg, hogy eltérve a jegyzeteimben fölvázolt sorrendtől, az irodalmi-kulturális kölcsönhatások tárgy helyett először én is a vallási áthallások és kölcsönhatások témáját taglaljam személyes példán, azaz a családom példáján keresztül.)
– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.
– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.
E tágasságban, látod,
nincsenek határok,
pontnyi bár a tér –
tér feszül a pontban,
ami innen óriási,
csöppnek tűnik onnan
Talán a tej, nyakszagú sálak,
macskaszőr vámpír-számolgatása.
Gyeptéglákon hajnali fejtetők,
hasizmok hipnózisban.
Tavasszal újból a lábára állt Csen. A halál télen egészen közel járt hozzá, a testét már legyűrte, a szellemét végletesen elgyengítette, a szemét szinte teljesen elhagyta a fény, de a lelke hihetetlen erővel állt ellent a távozásra felszólító akaratnak. Ősszel a kormányzó katonái hordágyon vitték magukkal a megkínzott, törött lábú szerencsétlent, most pedig, mihelyt a lábára állt, ő maga akart elmenni.
Ne tekeregj, trükközz,
orra kanyarfúró,
úgyis megtalál majd,
gyors, mint egy torpedó.
Harmincöt év. A háta mögött ülve szidtak már mindenkit meg azok haragosát is. Tehették, mert a tata (te jó ég, már negyvenévesen is így köszöntgették…), szóval, a tata fejében mély volt a felejtés kútja, mély, mint a sír, elnyelt minden titkot. De nem csak ezért szerették. Az igazgató elvtárs leginkább azért kedvelte, mert olyan nagy tapintattal intézte a vendéglátást, az ajándékok gyűjtését, hogy abban hibát senki fel nem lelhetett.
Nincs annál bosszantóbb, mint amikor szükség van a cselédre és nem terem ott. Ezért minden cseléd alaptermészetéhez tartozik, hogy gondolatolvasó és jövőbelátó, ezzel együtt pedig csodatevő. A csodatevést utóbb mindig elvitatják tőle, mondhatni, sportot űznek abból, miképpen tudják elvenni tőle a csodát. Nem úgy a gondolatolvasást.
Szánalmasnak nevez,
meg öregnek,
a sokadik feles után
megy is tovább
előrenézek
bár nem tudom
hogy az merre van
pozitívan gondolkodom
még ha elhullik is hajam
Megtanultam egymagamban játszani a házban, az udvaron. Homokvárat építettem, kutyaólat. Pedig nem is volt kutyánk. Apám ki nem állhatta az állatokat. A fákon mászkáltam, méghozzá egyre ügyesebben. Nyaktörő mutatványokat is képes voltam végezni rajtuk.
Mert úgyis elfelejtenek
minket – mondtad,
fekete föld alá rejtenek, és
megtapossák a rögöt deszkakoporsónk
fölött, hogy a bűnössel együtt
a bűnöket is
elrejthessék
1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét még közvetlen közelről sem lehetett látni, csak érezni a talp alatt, ahogyan picit, alig észrevehetően remegni kezd a föld, aztán megérkezett a csilingelés is, de látni nem lehetett semmit. A szitáló, sűrű ködben Amália az arcát az ég felé fordította.
a réti virágokat letaposták
hőstettekről álmodoztak a homokozóban
de a homokvárakat is letaposták
sovány kis szarházi kölykök
a szép szál legények
Úgyhogy ne lépj ki a helyedről. Ne mutatkozz máshol, csak ahová én vezetlek. Így könnyebb nekem. Írni sem szeretek, és azt sem szeretem, ha te írsz nekem. Megzavarod a rendet a fejemben. Nem is értem, amit írsz. Nem láttam azt a virágot, amit szagoltál, nem ültem ott melletted a moziban, amikor azt a filmet megnézted.
A Forum Könyvkiadó Intézet legújabb kiadványaként igényes kidolgozású képzőművészeti albumot vehet kézbe az olvasó, mely kötetben Kucor Tamara, a szabadkai Kortárs Galéria kurátora a fiatalon elhunyt Vinkler Imre szabadkai festőművész alkotói munkásságát dolgozza fel.