Csík Mónika

Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.

…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.

A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.

Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.

A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:

Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.

Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.

A teljesség igénye nélkül tekintsük át az e területeken alkotott főbb műveit. A magyar irodalom tárgyköréből mindenekelőtt három irodalomtörténeti kötete emelkedik ki, amelyek közös alcíme: A magyar irodalmi avantgarde I–III. (1969–1971), s bennük Bori Imre az impresszionizmus, a szecesszió, a szimbolizmus, a dadaizmus, a futurizmus és az expresszionizmus problematikáját tárgyalja.

Ez a könyv lényegében a Libatoll és történelem (Put u juče) folytatása. Minden, amit abban a kötetben észleltem, ebben is jelen van. A kisember története, a túlélésért folyó harc, a kisembert felőrlő történelem, a szavak eredeti jelentésének keresése, a részletek iránti érzékenység, Várady Tibor kitérői (a gyerekkorba vezető út és Amerikával való összehasonlítása) és persze Várady ragyogó iróniája… Minden szöveg kezdete mintegy a dokumentum fölelevenítése.

Halmosi Tantra és hőszivattyú című legújabb kötete a lírai trilógia folytatása tulajdonképpen, ám itt már nyoma sincs őszinte felháborodásnak, kiborulásnak, kétségbeesésnek, annak kapcsán, hogy hová is tart a világ. Maga a cím is arra utal, hogy már csak az elmélkedés maradt – megállapítások, riasztó és kegyetlen tények valóságosságától megtörten a költő már nem hiszi, hogy az embertelen világ megjavítható, nagy erőfeszítések után végképp levonta következtetéseit.

Mi minden zsúfolódott bele abba az életbe, amely 1918-ban kezdődött, és 2000-ig tartott? Ez az élet, vagyis nagyapám élete két fő részből állt: a születéstől 1945-ig tartó, huszonhét éves időszakból, amely zömében Szerbiához (és Jugoszláviához) kötődött, és egy másikból, amely Magyarországon zajlott, és a halálig tartott.

Jon Fosse Fehérség című művének magyar nyelvű kiadására nem kellett sokat várnunk. Az eredeti, norvég nyelvű kiadás 2023-ban hagyta el a nyomdát, a magyar nyelvű fordítás pedig már 2024 februárjának közepén elérhető volt a könyvesboltokban. Az, hogy a norvég nyelvű megjelenést ilyen gyorsan követte a magyar nyelvű kiadás, nemcsak a rövid terjedelemmel magyarázható, hanem azzal is, hogy a Svéd Akadémia Jon Fossének ítélte oda a 2023-as irodalmi Nobel-díjat.

Ismered jól a helyzetemet, tudod, hogyan élünk, nem szükséges túlragoznom, hogy majd húszesztendős házasságunk milyenné lett az elmúlt tíz évben. Számtalanszor megbeszéltük ezt, a tied sem sokkal különb, annyival talán, hogy a te férjed legalább nem iszik, mint az enyém, hidd el, az hatalmas előny.

Az ateistákon kívül az emberiség túlnyomó része hisz Isten létezésében, közülük sokan igyekeznek a Teremtő kinyilatkoztatásának megfelelő életvitelt tartani, a kíváncsibbak szeretnék kifürkészni Isten szándékát, hogy voltaképpen mi is a célja az emberiséggel. Az Úr akaratának tulajdonítják a tömegkatasztrófákat, a háborúkat, az emberi szenvedést egyaránt, mások ilyen esetek kapcsán felvetik a kérdést, hogy ilyenkor hol volt Isten, miért került bele a tervébe a szenvedés és a pusztulás.

Behúzom a függönyt, maradjon kint
legjobb énünk,
a fény,
amit majd oly sokáig hiányolni fogunk,
csukott szemmel,
menni dühödten a falnak,
éghetetlen áldozatot bemutatni
az összes áldozatért

A prédikátorok „[…] úgy vélik továbbá, hogy egyesként létezni mindennél könnyebb, és épp ezért az embereket éppen arra kellene kényszeríteni, hogy általánossá váljanak. Én nem oszthatom sem e félelmet, sem ezt a véleményt, éspedig egy és ugyanazon okból. Aki megtanulta, hogy egyesként létezni mindennél szörnyűbb, nem fél majd kimondani, hogy az a legnagyobb dolog.”

Tollseprűvel porolta le a festményeket a cselédlány a gazdag szalonban a Bajai úton, a század végén emelt, magasföldszintes, villának is beillő eklektikus épületben. A házat magyar mérnök tervezte és magyar mester építette F. N. földbirtokos számára, de nem a századfordulón már errefelé is megjelenő stílben, hanem vaskos, inkább rusztikus faldíszekkel, vastag talapzattal. Pusztán az ablakok felső, félköríves része vallott egy kissé újszerűnek.

Hiszek a köznapokról szóló történetek fontosságában. Abban, hogy maradjon valami az újrakezdések, emlékidézések szereplőinek viselt dolgairól.

Mert általuk népesül be a nagybetűs élet. Ők azok, akik impériumváltáskor diadalkaput ácsoltak, megjárták a frontokat, vagy éppen a precedniket várták… 

Legtovább hű a cserfa lombja,
érik zöldből veres-pirosba,
őszi dérrel sem hull az ágról,
így vall hűséges önmagáról.

A karcos kor ránk húzza
A magány páncélját
S mi keményen hisszük
Hogy a haláltól is véd

A föld
már bürökzöld.
Miként a poshadt
kenyéren tenyészik a penész,
úgy kászálódik, burjánzik
szemlátomást az egész
réten a friss fű.

– …Hibás… Mármint a kérdésed… Mert rossz a megközelítés – válaszolt az egyik mérnök haverjának iménti felvetésére Kopogyi. – Ez körülbelül hasonlót jelent, mint ha afelől érdeklődnél, hogy vajon megéri-e egy mozifilmet vagy egy színdarabot megtekinteni. Azt hiszem, ha így tálalnád elénk, a társadalom jelentős része – köztük jómagam is – azt mondanánk rá: Nem, nyilván nem éri meg.

Piros az ég alja,
Fehér még a köd.
Zöld lesz a fűz ága,
S Nap az álom tájra
Szép kokárdát köt!

Jómagam, Isten szavára várva,
csukott szemmel múlattam a percet,
melybe belefért egy teljes eltelt
élet.

Zöld a kapu, erősen zöld. Mindig gyalog vagy biciklivel jövök hozzá. A szódásüvegek a kapura akasztva várják, hogy kicseréljék őket. Ha zárva találom, tudom, a középső ablakon kell kopognom. A kutya mégis jelez, és Regina néni már nyitja is a kaput. Míg odarakja főni a török kávét, bekapcsolom a diktafont, és az asztalra teszem. Kérek mellé egy pohár vizet, és az elmaradhatatlan pálinka is csatlakozik melléjük. Koccintunk: „No, isten-isten, egészségünkre!”

Néha
erőtlenül
haldoklom
melletted,
leszerelve
minden akarattól

Még belegondolni is szörnyű, mennyi meséjét hallottam már Kopogyi Bendegúznak! Múlt éjjel például egy lerobbant kocsmában akadtam rá. Az egyik bolthajtás alatt, egy kissámlin állva szónokolt. Még közönsége is akadt: sörrel a kezükben részeges öregek, huszonéves vadhajtások sereglettek a szónok köré. Kissé hátrébb, a pókhálós sarokban pedig a kritikusok ingatták bizalmatlanul a fejüket… Na, nem mondom, volt is min! Merthogy aznap éjjel is sok hazugságot összehordott nekünk, amelyben helyenként mégis akadt valamennyi igazság…

A korona című sorozat, amelyet a Sony Pictures Television készített a Netflix számára, II. Erzsébet királynő uralkodását szándékozik bemutatni. 2016-ban kezdték el forgalmazni, és 2023 decemberében vált elérhetővé a Netflixen a legfrissebb, vagyis a 6. évada. Ebben a tíz epizódból álló évadban a kilencvenes években követhetjük végig Erzsébet királynő uralkodását, aki ekkor már igencsak benne van a korban. A sorozat fő alkotója, írója és vezető producere Peter Morgan, a rendező Stephen Daldry, a főbb szerepeket Imelda Staunton, Elizabeth Debicki, Rufus Kampa, Ed McVey és Meg Bellamy alakítják, a zenét pedig Martin Phipps szerezte.

Hát
erről szólt ez a kis ének,
dal a múló időről, porlandó
korról, porba hulló
porondról, királyi
trónról.

Temerinben még ma sem merült feledésbe a néhány évtizede még gyakorolt népszokás, amelyet a levágott sertés szétbontása során gyakoroltak, egész pontosan akkor, amikor a szalonnáját – akár a hátán, akár a hasán – elkezdték megbontani. Ilyenkor valaki a jelenlevők közül felszólította a többieket, hogy nevessenek, rendszerint azért, hogy vastagabb legyen a szalonna. Ma már legföljebb csak a bámészkodó gyerkőcöket szokás nevetésre ösztönözni, de hogy miként függhet össze a szalonna vastagsága a nevetéssel, azt senki sem tudja megmagyarázni.

Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethét lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól aludt. Reggel hat körül ébredt. Még evés előtt felhajtott egy fél deci pálinkát. Megreggelizett. Csípős kolbászt evett zöldpaprikával. Jólesett neki. Miután jóllakott, fogta magát és öltözött. Sanyi bácsihoz igyekezett, az utcai könyvkereskedőhöz.

Történt egyszer, pontosan ötven évvel ezelőtt, hogy megvolt a kulturális igény, a jó szándék, az elhivatottság, az összefogás, a tehetség, a politikai akarat és támogatás meg még egy kis szerencse is ahhoz, hogy létrejöjjön, megalakuljon az Újvidéki Színház. 1974. január 27-én tartották az első bemutatót. Az idén ugyanezen a dátumon, ennek a kultúrtörténeti pillanatnak az évfordulója alkalmából szintén bemutató volt, kisebbségi extravaganza, sok zenével, tánccal, szellemekkel és indiánokkal.

Áttekintve a délvidéki magyarság két világháború közötti történetét, világossá válik, hogy egy kisebbségbe szorult közösség sorsát olyan belpolitikai vagy világpolitikai tényezők befolyásolják, amelyekre az adott közösségnek nincs vagy alig van ráhatása. Elég, ha mindjárt a trianoni békediktátumra gondolunk, és említhetnénk a királyi diktatúra bevezetését 1929-ben, aminek következtében betiltották a Magyar Pártot, vagy az 1934-es marseille-i merényletet, amely után mintegy háromezer délvidéki magyart utasítottak ki Jugoszláviából.

Vörösmarty Mihályt az 1834-ben nyomtatásban megjelent A fátyol titkai című költői vígjátékának írásakor a lélek nemességének és az érzelmek szépségének fel- és bemutatása mellett a játékszíni mozgalom támogatása is vezérelte. A reformkorban járunk, a megújulásra vágyó, keményen vajúdó, sáros magyar világban, amikor mindenről, így a műnemek céljáról és feladatáról is elméleti viták folytak, anyanyelvünk alakulása és alakítása, ahogyan a színpadi nyelv formálása is zajlott.

Magyarittabéről keskeny úton érhető el a román határon fekvő zsákfalu, Párdány. A település az 1920-ban bekövetkezett impériumváltásig a történelmi Magyarország déli részén fekvő, az Alföldhöz tartozó Torontál vármegyében feküdt.

a kedvenc kávézónkban zsebre dolgozott a pincér
egyik nap kétszázhúsz
másnap kettőhetven ugyanazért.
jót röhögtél de odaadtad

Nem mindennapi kétnyelvű kiadványt mutattak be november elején az újvidéki Matica srpska szervezésében megrendezett, Petőfi költészetének kultusza a szerbeknél témával kapcsolatos tanácskozáson, amelyen hazai magyar és szerb, valamint magyarországi szerb irodalomtörténészek is részt vettek. Ezen az összejövetelen mutatták be Vladislava Polit (1886–1966) Petőfi a szerbeknél című egykori doktori disszertációjának fénymásolt kiadását, amelynek érdekessége, hogy 1912-ben jelent meg, de még a Matica Könyvtárának sincs belőle példánya.

El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy gyorsabban, mindig ilyen sokan vannak az utakon és egyebek. Ahelyett, hogy kapkodva készülődnék, még mindig a fehéren csillogó kádban ülök, és inkább az élettelen csempés falat bámulva a gondolataimat kergetem.

Hűha! Emlékezett rá, előző évben hányszor fagyott be a kovácsoltvas kapu kulcslyuka. Öngyújtóval, gyufával olvasztgatták a belsejében ragadt jégkristályt. Később ők is beszerezték az agyonreklámozott jégolvasztót. Ugyan, van-e még belőle?

Ó, te gyönyörű álmom,
miért fakult beléd fiatalságom,
miért hagysz gonosz boszorkányok
karmaiban erőtlen szundikálnom át
létre nem jövő évszázadaimat

Ennis reggel elhúzta a csíkot, éjjel pedig teli hassal érkezett meg, és fintorgott egy sort a macskatápos edénykéje fölött, mielőtt elvonult aludni. Mónikában forrt a méreg. Végül fogott egy DVD-író filctollat, és szép olvasható, nyomtatott betűkkel ráírta a nyakörvére: NE ETESS!

Manci anya keresztapjának volt a testvére. Nagyon szép. Gyönyörű szőke haját kontyban viselte, és a Bozsiknál vásárolt kötött cuccokban járt. Olyanokban, amelyek kiemelték tökéletes alakját. A piros volt a kedvenc színe. Tudott harsány és laza is lenni, de szerény és dolgos is, ha a munka megkívánta.

A napsugár nem részhalmazom,
Itt mindig a birodalom bukása játszódik,
és ha nem, olyankor furcsának érződik,
mikor béke van, és kivilágosodik az ég.

Az Égig érő történet a szerző tizenegyedik regénye, s miután 2019-ben elnyerte a legjobb regényért járó Pulitzer-díjat, 2020-ban magyar fordításban is megjelent. A hazai fogadtatás sikerét az is bizonyítja, hogy 2023-ban napvilágot látott a regény második magyar nyelvű kiadása ugyanannak a kiadónak a gondozásában.

Izlandon egy földrengés következtében kiapadó tóban egy csontvázra bukkannak, a koponyáján éktelenkedő lyuk, valamint a lábához kötözött szovjet gyártmányú lehallgatókészülék alapján gyilkosságra, kémkedésre gyanakodnak. Ezt követően kap az olvasó egy ifjúsági marxista előképzést, ami valójában meglepő, és értelmét sem látni, pedig van jelentősége a történet szemszögéből, sőt ez maga a történet. Az első húsz oldalon annyi az esemény, hogy szinte követhetetlenné válik az elbeszélés.

Tocsogó vízben,
Az esőtől vétlen,
Üveges szemmel,
Némán meredek előre.

Télen a támpontok elszürkülnek, végeláthatatlan horizontba költöznek, melybe minden lépéssel belebotlik az ember. Mert ilyenkor a messzeség is fázva belénk költözik. Nem úgy van ez, mint nyáron, amikor minden tekintet egy ingyenutazást jelent, és az azzal járó élményt, mely a felpillantó abbéli képességétől függ, hogy fogékony-e egy ilyen kalandra, vagy sem.

A kortárs színházi megnyilvánulások felé való állandó orientáció, a hangsúlyt a posztdramatikus költői hangnemre helyezve, jelentősen eltér az esztétikai forma függetlenségének eleve tagadó programjától. Ez kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy a Desiré Central Station nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál a saját helyszínén messze túlmutató kulturális elismerésben részesül.

Isten gyermekei ólomszín
eget néztek, fürkésztek,
parányi rést, netánha repedést
keresve boltozatán.
Mögöttük én is.
Utánuk én is.

Talán nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az öregség nem pusztán biológiai tény, hanem társadalmi és lelki folyamatok egymást átható szövevénye, és amióta vannak emberi közösségek – vagyis emberré válásunk ősi kezdete óta –, kulturális jelenség; mint ilyen jelen van a magyar népköltészet különféle műfajaiban, s nyomai fellelhetők népdalainkban is. Mindez közismert, megnyilvánulási formáinak közelebbi vizsgálatára, talán éppen e tény közismertsége folytán, mégsem fordult kellő figyelem. 

Néha elrévedek, s olyankor a hosszúra nyúlt közelmúlt komor egére pillantok. Egy-egy fényes csillagról azt képzelem, hogy benne volt barátaim szelleme világol az éjszakában. Aztán személyes emlékek villannak be, melyek ideig-óráig visszahozzák az egykori valóság káprázatát.

Imrével is így vagyok. Látom a mozdulatát, amint hosszú, vékony ujjaival a tustollat fogja, és sablon segítségével feliratozza a hammerpapíron lévő rajzot…

Pár évvel ezelőtt kaptam Imrétől Sziveri János Pasztorál (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014) című verseskötetét. Valójában nem is ajándék volt, hanem „preloved”, pontosabban Imrénél túrtam azok között a könyvek között, amelyeket kiszelektált költözés előtt. Kicsit fura alakú könyv, nem illeszkedik a könyvespolcunkon lévő kötetek alakjához. Kilóg. Ma délelőtt került a kezembe ismét, amióta legutóbb be nem helyeztem jelenlegi pozíciójába, amikor már gondolataim jelentős része ezen az íráson járt. Sziveri János versei, Benes József grafikáival.

Testek (h)arca
A seolba tart
Élő jóslat a halál

A tudás fájáról étkezem,
egyre gyöngébb a két kezem.
Nem értem. Hisz azt mondták,
jó lesz, ha ezt teszem.
És mégsem. Az emberek
végtelen bűnének súlya
nyomja lelkem.

A Viktor E. Frankl Mégis mondj igent az életre! – Logoterápia dióhéjban című könyvében szereplő bölcsességek szinte minden nehézségünkre gyógyírként szolgálhatnak. Hogyan történhetett meg, hogy nem hallottam korábban a műről? – merül fel bennem a kérdés a memoár elolvasása után. Az alkotás az emberi gonoszság egyik legtragikusabb történelmi példáját dolgozza fel, mégis joggal lehet az élet himnuszának nevezni.

A Cser kiadó gondozásában megjelent hiánypótló kötet, a Bestiarium Hungaricum egyedülálló módon igyekszik bemutatni a magyar népi kultúrát és hagyományokat, annak legjellemzőbb szegmenseit. Magyar Zoltán néprajzkutató kultúrtörténeti leírásai képezik a szövegkorpuszt, amelyet Németh Gyula rémálmokat idéző, varázslatos színes grafikái és P. Szathmáry István egyedi, fekete-fehér linómetszetei gazdagítanak, ezáltal megalkotva a szöveg és a kép tökéletes szimbiózisát, amely komoly esztétikai értéket ad a könyvnek.

Az embertől elvárják, hogy már hetedikben, amikor éppen csak belefognak a Népfelszabadító Háború történetébe, határozott elképzelései legyenek arról a tevékenységről, amit egészen a halála napjáig fog végezni, pedig a foci meg a csajok százszor jobban érdeklik. Nem is beszélve a kalandregényekről meg a moziról. Hé, te gyerek! Mi leszel, ha majd nagy leszel?, rontanak rá az öregek, pedig ő már felnőtt, különös tekintettel a Bözsike szobájában történtekre.

egyes illatok visszahozzák mindazt, amit a kaszálótól kaptam,
alaposan szétnéztem, hacsak lehetett.
ilyenkor látni véltem kevesek szeme világát,
enyém volt itt minden!

Furfangos antológia, érzékletes címválasztás. A kötet kacskaringós történeteibe, szereplőibe és azoknak sorsába ugyanis egészen beleivódik az a mámoros lüktetés – andalító dinamizmus, amelyet a lapfödémen röviden csak delíriumként olvashatunk. S hogy miként is jelenik meg a delírium?

Van az a mese a zsiráfról meg a nyakáról… Gyerekkorom egyik kedvence, amikor a nyűgként megélt hosszú nyakát szeretné elcserélni a gazdája. A többi állat kapva kapna a lehetőségen, mivel az élet számos területén hasznát tudná venni, így viszont a zsiráf is megérti, micsoda kincs van a birtokában, és örömmel megtartja. Bevallom, egy kicsit ilyen zsiráfnyak volt számomra az idén a Desiré fesztivál.

J. Robert Oppenheimer a 20. században élt elméleti fizikus, akit gyakran az atombomba atyjának is neveznek. Élete, munkássága sok filmkészítőt megihletett már, és idén is született egy alkotás, amely ismét más perspektívából, részletesen és hosszasan foglalkozik Oppenheimer életével, vagyis legfőképpen a munkásságával, azon belül is az atombombával kapcsolatban végzett kutatásaival. A filmet rendezte és a forgatókönyvet írta Christopher Nolan. A zeneszerző Ludwig Goransson, a főbb szerepeket Cillian Murphy, Matt Damon, Emily Blunt, Robert Downey Jr. és Florence Pugh alakítják. Történelmi film, egyben életrajzi dráma.

felhők csuhája
rojtosan foszlik, pőrén
didereg a tó
*
fűpaplan alatt
szunnyad a domb – madár
füttyére ébred

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt 2023-ban a Brazíliában született Chris Carter, aki az USA-ban tanult kriminálpszichológiát, szakmájában a michigani államügyészségen dolgozott, profiként szerepelt amerikaifutball-csapatokban, tíz évig különféle zenekarokban gitározott, majd egy gyökeres fordulat következtében, egy álom nyomán krimiíróvá vált, és ma egyike a legnépszerűbbeknek. 

Ne sírj, Katica, főztem gyengebablevest, tehetsz rá tejfölt is, ha hoztál!, tolta beljebb a házba húgát a két hegyi nővér közül az idősebbik, Mariska, miután a kerékpárt is kivette a kezéből, nem hagyta, hogy a húga tolja be a fészerbe, ahol nyáron tárolják. Egész fönt, az erdő szélén laknak, ott már szőlők sincsenek, az utolsó ház az övék. Lentről nem is látni, még télen sem, amikor lehullanak a falevelek, takarja az a hat erdeifenyő ott előtte, mintha körbenőtte volna az erdő a kis fehér házukat ott a hegytetőn.

Kockázatos lehet, az elfogultság veszélyével járhat családtörténetet családtagként írni, különösképpen akkor, ha az mégsem csupán családtörténet, hanem korrajz és valamelyest történelem vagy éppen egyháztörténet is. Ugyanakkor a kívülálló szerző történetmesélés alapján sohasem képes olyan pontosan vagy olyan erővel érzékelni és ezáltal érzékeltetni az évtizedek eseményeit, mint aki mindazt átélte: látta, érezte, élvezte vagy szenvedte.

A homályt, emlékezetünk ködét feloszlatni tudásra van szükség, nehogy még sűrűbbé keverjük azt, amit megszüntetni igyekszünk. A tudást gyarapítandó pedig, némi mozgás szükségeltetik, méghozzá céltudatos, megtervezett. Aztán az eredmények mindenért kárpótolják az embert, vagy nem! De legalább a lelkiismeretünket megnyugtatjuk.

Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.

A történelemfilozófia egyik sarokpont jellegű kérdése, hogy mekkora szerepük van az egyes embereknek, az egyén(iség)eknek az őket érintő események alakulásában, és ugyanők mennyire állnak tehetetlenül a (nagy horderejű) társadalmi folyamatok örvénylésével szemben; másképp fogalmazva – és így már teológiai dimenziót kap a dilemma – milyen viszonyban áll a személy szabad akarata életének fejleményeivel, elválasztható-e a bejárt út milyensége a körülötte minden pillanatban változó világ aktuális állapotától, még egyszerűbben: mekkora hatása lehet az embernek saját sorsára?

A belső vázak mozdulatlanságában
hamuszürkére üszkösödik porhüvelyem.
Idehallani a széttört idő fájdalmát –
a rések szűkösségében nyílok ki;
hol kinövöm a kinőhetetlen magamat.

A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.

„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.

némán hulló
almáriumgomb
a fáradtan
szikrázó
öreg tejúton

– Ugyan, Klárikám, ne köszöngesd, ez a legtermészetesebb, ha jöttök apáddal, lesz itt nálam mindig valami finomság neked. – Misi kihúzta magát. Szőke haja és kék szeme volt, ott bujkált a mosolyában mindig valami huncutság. Piros nadrágot és szép kék inget viselt, messziről kitűnt az utca szürkeségéből. Maszek tévészerelőként dolgozott, ami ritkaságnak számított akkoriban, amikor a többség állami alkalmazott volt, nehezen lehetett önállósodni. Ő alapította és vezette egyszemélyes műhelyét, és mindig sokan vásároltak, javíttatták nála a készüléküket. Ugyanis akkoriban a Videoton tévékkel még az is előfordult, hogy felrobbantak,

A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.

– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.

Valami értelmetlen háború folyt. Ki ki ellen és miért? A telefonvonalak pedig szinte égtek. Menekülj mihamarabb, amíg tudsz, hogy gyerekedet vagy akár téged be ne hívjanak! Nappal csak az asszonyok tartózkodtak a házban, lakásban, mert a hadkötelesek padlásokon vagy éppen a rokonságnál bujkáltak. Szabály lett, csak ne legyél a bejegyzett címeden. Mert ha jönnek azok a bakancsos, gumibotos, kigyúrt fiúk… A politikusok, vállalati igazgatók, vezető beosztású orvosok, mérnökök, neves ügyvédek és egyetemi tanárok gyerekei már régen nem tartózkodtak az országban, s ezeket hiába keresték személyesen vagy telefonon.

Az a kérdés, hogy létezik-e vajdasági magyar irodalom, mindig is felborzolta a kedélyeket, és indulatos válaszok születtek a témával kapcsolatban. Egyetemistaéveim alatt sajnos nem jutottunk el túl messzire, ami ezt a kérdéskört illeti. Úgy érzem, hogy a generációmnak sok-sok hiányossággal, vakfolttal kell megbirkóznia. Ezeket minél előbb tisztázni kell, mert a sok összekuszálódott szál magával ránthatja az embert, így tudatlanságból meggondolatlanul cselekedhet, beszélhet, ami igen kártékony tud lenni.

Szelíden, az elvaduló kertben
Gazzá silányuló virágokat nézve
Hallgatózunk ledöntött kerítések felett:
Egyszer a mi időnk is eljön itt
Festetlen, őszi vásznakon
Megörökítve órát, napot, éveket
Pacsirta-győzelmet, keselyű-vereségeket

Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.

Szenteleky Kornélt már diákkorában is érdekelte a műfordítás, ám fordítói tevékenysége csak 1922-ben kezdődött el, két Baudelaire-prózavers magyarra való átültetésével (az akkoriban a magyar irodalmat is átható Baudelairekultusz hatására). Ezek a versfordítások a Bácsmegyei Napló hasábjain jelentek meg.

Szenteleky Kornél irodalmi, irodalomszervezői és folyóirat-szerkesztői munkássága mára ugyan kibomlott a halálát követő kilenc évtizedes homályból, írói tevékenységének, gondolkodói magatartásának morális értékei azonban mind ez idáig nem lelték meg helyüket a délvidéki magyarság önmagáról kialakított társadalmi-politikai összképében. A közösségéről mondott ítéletei túl súlyosnak és túlontúl pontosnak bizonyultak ahhoz, hogy elfogadottakká váljanak, hogy alapját képezzék a máig késlekedő társadalmi katarzisnak.

nyitott lengőajtó. a csempékről párolog
a harmat. a beteg gondot visel magára.
már képes egyedül mosakodni. felmerülni.
szalagot kötök a derekamra ha ugrok.

Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.

A régi és ritka könyvek gyűjteménye mellett, melyről előző írásomban volt szó, a szabadkai Ferencesek templomának könyvtára gazdag helytörténeti gyűjteményt, időszaki kiadványokat, kisnyomtatványokat, valamint felbecsülhetetlen levéltári anyagot is őriz. A Szabadkai Ferences Rendház különleges értékes könyvgyűjteményéről legutóbb 2000. október 23-án készült kiállítás a Szabadkai Városi Könyvtár és a Szabadkai Városi Múzeum munkatársainak együttműködésével.

Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!

Hej, legyedem, hej begyedem,
tengertáncot jársz-e velem?

Csókoltatom kiskegyedet,
a hálóból kiszedjelek?

Kivegyelek, megegyelek?
Egy falattal mire megyek?

A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben? 

A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel.

Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.

Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.

szeretett felmászni mindenhová
függönyre fára szekrény tetejére
a felső ablakból mindig a szekrényem
tetejére ugrott
aztán onnan az ágyra

Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.

Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.

még nem tudtam,
hogy a rózsakertet, a katedrálist
és az óvárosi térkövet
az agyamba rejti az idő

Szétszakított minden egység,
világi az összes szentség.
Hol a hazám? Hol az énem?
Kiben, miben kell megélnem?

A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg. 

Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.

októberi tájban
a nyár után vágyakozunk,
Dionüszosz templomában
álmodozunk egymásról,
úszunk a bájban
s a vérvörös borban,
milyen bölcsesség rejlik az utolsó kortyban?

Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.

Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.

Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.

A Csurka István – Néhány tanulmány egy életpálya megértéséhez című tanulmánykötet a magát népi, nemzeti és radikálisnak valló drámaírópolitikus halála után tizenegy évvel jelent meg. Ennyi idő talán már elegendő ahhoz, hogy objektíven, az aktuális politikai játszmáktól és érdekektől nem terhelve szemléljék őt kortársai, az irodalomtörténészek, történészek és a politikatudományok művelői.