Zorkóczy Zenóbia

Az egyik orvosi rendelőkönyvbe ezt jegyzi be dr. Brenner József (Csáth Géza) zaklatottságot tükröző, zilált kézírással: „Senkim sincs!!! / Feleségem – ellenségem. / Oh de borzasztó ez az elhagyottság. Az utolsó kutya boldogabb nálam. Irigylem a fákat, az állatokat, a felhőket, mint élik a magok biológiai vagy fizikai életöket, csak nekem kell beszüntetnem mindent. / Talán ölnöm kell! / Hová juttatja az embert a női rossz szív és lelketlenség! / Átkozott legyen az óra, amelyben egy férfi egy méltatlan nőbe belészeret. / Olga! – jó vagy-e vagy gonosz és aljas? Mit higyjek rólad?"

Nem a szokványos ösvények biztonságát kereste pályafutása során, hanem az „elképzelt szabadság” irányába haladt. Lemondott az állami intézmények kínálta stabilitásról, szabadúszóként ismerte meg a felszabadult játék örömét, és egy másmilyen, személyesebb felelősséget is. A bábos mesejátszás terápiának bizonyult számára, de ezt talán nem is a műfajnak, hanem inkább a gyerekközönségnek köszönheti.

Nagy Gáspár költészete a magyar és európai líra metaforikus hagyományában gyökerezik, játékosságát posztmodern elemek beemelése adja. E két komponens ritmikája biztosítja a mondanivaló súlyának és a forma könnyűségének egyensúlyát. Lírai személyiségének fundamentumát a keresztény értékek, a morális tartás és erkölcsi tisztaság képezik, alkotásaiban erős hangsúlyt kap a létezés isteni oldala, a szakralitás.

„A színész igazából eszköz. Nem olyan, mint a zenész, inkább a hangszerhez hasonlít. És ha nem használják, nem vigyáznak rá, elhangolódik, tönkremegy” – Fehérvári Péterrel a színpadi létezésről, karrierépítésről, pandémiáról beszélgettünk.

A kolozsvári 19. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon közönségdíjat nyert az Andrei Zincă által rendezett Și atunci… ce e libertatea? (És akkor... mi a szabadság?) című film, mely az embertelen körülmények között lehetséges vagy lehetetlen szabadságra kérdez rá. A magyar karaktert, Ferencz Ágnest játszó színművésznőt, Skovrán Tündét faggattuk.

A Bagossy Brothers Company tavaly Petőfi Zenei Díjat nyert az év akusztikus koncertjéért, az Olyan ő című daluk pedig az év legjobb hangfelvételének járó Fonogram-díjat hozta el. Kulisszatitkokról beszélgetünk Bagossy Norbival és öccsével, Lacival, de velünk van Biró Barbi is, akit az Olyan ő című nótával együtt szeretett meg a közönség.

Próbáljuk magunk elé képzelni azt a fiatal orvost, aki az 1840-es években már-már megszállottan kutatja, mi okozza a szülő nők halálát. Tragédiák szemtanúja, tehetetlenül nézi, hogy az élet és a halál kapui ennyire ijesztő közelségben nyílnak. Naponta boncol – akárcsak a kollégái –, próbálja megtalálni, mi az észszerű magyarázat arra, hogy fiatal nők veszítik életüket, kisbabák maradnak árván. Nem tudja elfogadni a kor magyarázatait, hogy e tragédiák mögött a csillagok állása lehet vagy a betegeket látogató papok csengettyűinek hangja.

Szabó Gábor neve aligha cseng ismerősen ma Magyarországon – pedig a helyzet jobb, mint 1990-ben. Addig ugyanis nem igazán lehetett hozzájutni a disszidens gitárművész lemezeihez, csak a szakma tartotta számon azt a jazzgitárost, aki olyan embereket inspirált stílusával, mint Carlos Santana, aki Mr. Szabo című számával állított emléket a magyar gitárosnak.

Tudom azt is, hogy az a bizalom, amivel egykor a barátaid közé fogadtál, most, hogy elmentél közülünk, felelősséggé változott: majd segíts odafentről felnőni a feladathoz, továbbvinni azokat az értékeket, amelyekben te magad is hittél, és éltetni azt a nagy hitet, ami téged mozgatott itt, a Földön, hetvenkét éven keresztül.

Kodolányi János harcosan elkötelezett, meggyőződését, hitét, magyarságát minden körülmények között egyértelműen vállaló, könyörtelenül őszinte ember és író volt. „Tévedtem, hibáztam gyakran, felületesen gondolkoztam, megtévesztettek események és emberek, tudásomnak is híja lehetett, azonban nem hazudtam.”

Kölcsey Ferenc szülőházában egy román pap lakik, ugyanis ez a sződemeteri görög katolikus parókus szolgálati lakása. A ház valamikor a múlt század elején került az egyház tulajdonába, 1945-ben államosították az ingatlant, és 1989 után került vissza a görög katolikusokhoz. Kölcsey Ferenc születésének 230. évfordulója apropóján a sződemeteri Kölcsey-tárlat kurátorával, Gyapay László irodalomtörténésszel beszélgettünk.

Demeter Ferenc húsz éve van a bábos pályán, sok mindent kipróbált. Hisz a bábok gyógyító hatásában, a játék szentségében. Most, hogy az előadások szünetelnek, csak közönséget kérne, és azt, hogy újra játszhasson.

Li Csen (Li Zhen) Árpád Pekingben végzett magyar szakot, 2000-ben költözött hazánkba. Azóta Magyarországon élő kínaiaknak szóló újságot vezet. Tavaly kiadta az általa mandarinra fordított Petőfi Sándor szerelmes versei című díszkötetet.

Petőfi kapcsán annyi legenda van a köztudatban, hogy kutató legyen a talpán, aki ezeket szétszálazza és felvállalja azt az ünneprontó tisztséget, hogy a kedves történetek valóságtartalmát számonkérje, esetleg bebizonyítsa, hogy sokuk képzeletszülemény. Azért is bonyolult mindez, mert nemcsak pletykák és utólagos eszményítés színezi át a képet, hanem maga Petőfi is határozott elképzelések mentén alakította azt.

Géczi János József Attila-díjas költő, író, képzőművész, egyetemi oktató azon kevesek közé tartozik, akiknek olyan birodalma van, ahol otthon érezheti magát az ember. Akár az elképesztő könyvtárát, akár a csodálatos kertjét látjuk, egyértelmű, hogy egy rendkívüli szépigénnyel megáldott tudós művész teremtette ezeket a helyeket.

„Ami ezután következett – olvassuk tovább Simon Böske visszaemlékezését –, az már valóságos káosz a fejemben. Az újságírók megostromoltak, a filmfelvevő gépek kattogtak, fénykévék estek rám, királynővé koszorúztak és felzúgott megindítóan a magyar Himnusz, miközben kibontakozott a magyar trikolór, a magyar zászló, ezer mérföldnyire a magyar hazától! Felemelő érzés volt, patakzott a könnyem, és éreztem, hogy ez a siker mennyire túlnő az én jelentéktelen kis személyemen…”

Talán még az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) több diákját is zavarba hoznánk, ha megkérdeznénk, mit tud az intézmény névadójáról. Pedig sok mindent érdemes elmondani róla. Olyan furcsaságokat is, hogy a nevét viseli egy kisbolygó, amelyet E. W. Elst csillagász fedezett fel 1991. szeptember 4-én, vagy hogy a Nemzetközi Csillagászati Unió 1970-ben róla nevezett el egy krátert a Hold túlsó oldalán. Kora leghíresebb alpinistáinak egyike volt, a Dolomitok Cadin-vonulatának második legmagasabb csúcsának neve is előtte tiszteleg (Cima Eötvös, 2837 m). De a természettudományokban jártasabbak bizonyára a felületi feszültség mérésére kidolgozott

„Gyermeki fantáziámat különösen a Hold izgatta. Késő estig játszottam az udvaron, és megigézve néztem, miként húz el a Hold a templomtorony mögött. Nézőpontomból a Hold és a templom tornya oly közel levőnek tűnt, hogy motoszkálni kezdett bennem a kérdés: mi lenne, ha felmásznék a torony tetejére? Elérhetném, megtapogathatnám a Holdat?”

A 150 éve született Cholnoky Jenő, a magyar geográfia legnagyobb tudósainak egyike legendás előadó volt, telt ház előtt tartotta tudomány-népszerűsítő előadásait és saját színezésű diákkal illusztrált, vetített képes úti beszámolóit. Tragédiákkal sújtott életét a tudomány szolgálatába állítva már-már munkamániás megszállottsággal kutatott és írt – a Földgömb című folyóirat 1940. decemberi számában közölt fényképen egy kizárólag saját műveit tartalmazó könyvespolcnak támaszkodik. Mennyiségileg és minőségileg is lenyűgöző ez a sokoldalú életmű, és a fotó

Martinovics paradox módon hozzájárult a saját halálos ítéletéhez. Kezdetben a bécsi forradalomról vallott, sok nevet mondott, majd mikor megkérdezték, mi van a magyar forradalommal, hebegett, majd belekezdett. Saját szerepét, így a társaságokat is igyekezett nagyobbnak feltüntetni, és veszélyesebbnek mutatta az összeesküvés mértékét a valóságosnál. „Van négy igazgatóm…” – mondta. Ezután Sándor Lipót, Magyarország nádora Bécsbe vitette a négy igazgatót, majd azt mondták, minden rendben lesz, csak valljanak. Ők pedig olyanokat is bevallottak, amire addig bizonyíték sem volt.

Nem alapított családot, életét az építészetnek szentelte. Feszített tempóban dolgozott, ez is hozzájárult váratlan halálához. Megesett, hogy lelkesedésből tervezett épületeket, 1902-ben a Vigadó felújítására adott be tervet, a bizottság meglepetésére pedig nem kért honoráriumot. Dékánként oktatta is a felnövekvő építészgenerációt, akik rajongva szerették.

Nagy László életművéből ezt a mondatot érzem e pillanatban a legerősebb üzenetnek, a költő, aki most lenne 95 éves, épp 45 évvel ezelőtt fogalmazta meg ezt a gondolatot. Azt mindannyian tudjuk, hogy mennyit változott a világ azóta, és hányszor, hányféle irányban kereste önnön boldogulását a kortárs irodalom is, viszont érdekfeszítő kérdés, hogy Nagy László költői hagyatéka miért kerül újra fókuszba, mitől lett különösen izgalmas ismét. – Beszélgetés Nagy Borbála Rékával.

A történelem izgat jobban, mert tudnunk kell, hogy nemcsak vadásztunk és halásztunk, hanem hatalmas a nemzetünk kulturális téren is. Ezt tanítani kellene az iskolákban. Jó lenne betéve tudni a XIX–XX. századot, mert az most volt, ennek a hatásai még érződnek, öröklődnek. Hazugságok nélkül kellene szembenéznünk a múltunkkal, és többet beszélni a szocializmus kártékonyságáról, mert elfeledtette az emberekkel a munka örömét – hiába volt munka ünnepe. Az emberek nem tanultak meg dolgozni.

1914. december 8-án, amikor Patay Pál született, még Ferenc József volt a király. A viharos évszázadban, amelyet végigélt, levonult két világháború, majd véget értek a szocializmus kilátástalan évtizedei is. Igazán ritka dolog, hogy egy régész nemcsak a föld mélyének kincseit kutatja, hanem a magasban lévőket is. Amikor életében először – már felnőtt korában – felmászott egy templomtoronyba, az meghatározó élmény lett az életében.

A szabadságról szóló bármilyen megnyilatkozásban leggyakrabban ott találjuk a repülés toposzát, amely vagy eszköze, vagy feltétele a szabadságnak, vagy éppen vele azonos értékminőség. Peszeki Zoltán alezredessel, egykori vadászpilótával a fenti irodalmi toposzokat próbáljuk körüljárni, felvázolva közben egy olyan életutat, amely épp a szabadság hajszolására épült.

"A költő nagyon megviselt, átéjszakázott állapotban volt. Úgy lépett, mintha Contra-Anteus volna, és minden érintkezése Gaea nénivel mérhetetlen szenvedéseket okozna neki. Kissé komikus az volt, hogy kísérői arcán ezek a szenvedések megmalacoztak, és mindenik olyan keservesen császkált, mintha most rángatták volna le a Krisztus balján vagy jobbján álló keresztfáról. (...) A költő hangja igen rekedt és igen fátyolos volt, de igen tanulságos volt, hogy tagolta elő verseit.”

Berecz Andrással 2012 telén Gyergyóalfaluban találkoztam először, amikor a helyi művelődési házban mutatta be a Hazakísérlek című lemezét, melyen Gyergyó régi népzenéjéből hozott haza egy szép válogatást. Már maga a gesztus is ünnep volt, olyan különleges ceremónia, melynek részese akar lenni az is, akit csak csodálkozni vetett arra a vidékre a sors.

Hiába sorolnánk itt fel az összes hozzá kapcsolódó adatot, vagy hiába állna itt műveinek hosszú bibliográfiája, valahogy mégis kevésnek, száraznak és személytelennek tűnne ez az amúgy hatalmas tényanyag, csupán csak azért, mert ott van mögöttük az ember, az a végtelenül szimpatikus vagány öregúr, aki ősz, copfba kötött hajával, irigylésre méltó beszédstílusával aligha volna megidézhető puszta adatok segítségével.

Trefort Ágoston kinevezte a Magyar Nemzeti Múzeum állattárába őrsegédnek. Itt kapott megbízásként derítette fel a hazai pókok élővilágát, illetve a magyar halászat történetét. Előbbi, a Magyarország pókfaunája című háromkötetes munkája tette országosan ismertté.

Európában elsőként Baktay Ervin foglalkozott a kortárs indiai képzőművészettel, és műfordítóként is jelentős érdemei vannak: már a húszas években magyarra ültette Gandhi írásait és beszédeit, könyvet írt Rabindranath Tagoréról, lefordította a Káma-szútrát.

Látva, hogy Nyugat-Európa polgárai mily magabiztosan és töretlen érdeklődéssel tájékozódnak a tudományok kérdéseiben, Apáczai Csere János arra a következtetésre jutott, hogy az anyanyelven történő tanulás biztosíthatja a legsikeresebben a tanulók fejlődését, a magasabb szintű, kulturált gondolkodáshoz szükséges fogalmi rendszerek elsajátítását.

Érzékeny portréi a magyar művelődéstörténet remekei. Zsánerképein váltakozva parázslik az enyedi este a narancsos-lilás pompában tündöklő alkonnyal, lenyűgöző a Farkas utcai templom a pirkadat fényeiben, és az is, ahogy a családi életének legmeghittebb pillanatait és az öregedés méltóságát jeleníti meg.

Kolozsvár, 1920. – Képzeljük el a nőt, aki versének sorait körömollóval vési be az elvesztett egyetem falára: „A kőtáblákat Mózes összetörte, / Hanem azért a tízparancsolat / Az igazak szívében megmaradt, / El onnan poklok lángja sem törölte. // S mi sírva nézzük eldőlt csarnokunkat...”

Rotschild Klára egyaránt öltöztette a Horthy-kor arisztokrata hölgyeit és a Kádár-korszak nagyasszonyait. Ő bújtatta a menyasszonyi ruhába Horthy István feleségét, Faruk egyiptomi király édesanyja, Nazli és lánytestvérei viselték a ruháit a királyi esküvőn, a nemzetközi hírű francia ékszerész, de Cartier felesége, gróf Almásy Jacqueline is vásárolt nála.

Mindössze tíz év adatott az igazi alkotásra Fadrusz Jánosnak, aki Zala György és Stróbl Alajos mellett a XIX. és XX. század fordulójának legelismertebb és legtöbbet foglalkoztatott szobrásza volt. Már-már népmesébe illő történet, ahogy a szegénységben élő szülők gyenge szellemi képességűnek tartott elsőszülöttje pozsonyi lakatosinasból ünnepelt művésszé vált. Történetét a hit ereje és a kitartó munka példázataként is olvashatjuk.

Az egyszeri szegénylegény a világ egyik leghíresebb embere lesz – Weisz Erik (1874–1926) története szép, népmeséket idéző sikertörténet is lehetne, amelynek a végén a fiú fejére teszi a koronát. De milyen királyság ez? Min uralkodott a bilincsbe vert Harry Houdini, a legismertebb szabadulóművész? Mit győzött le? A félelmet? A halált? A testét? Önmagát?

Egy esztéta egyszer megkérdezte, hogy nekem melyik a fontosabb: a dokumentum- vagy a játékfilm? Azt mondtam, hogy nem látok különbséget. Úgy csinálok dokumentumfilmet, mint játékfilmet. Szabadon, de mélységesen tisztelve a tényeket, sőt a tényeket megemelve.

Higanygőzlámpa fényét egy nagyon apró lyukon engedték keresztül, ami így kellően koherensnek bizonyult a kísérlet elvégzéséhez. 1948-ban erről Gábor Dénes tanulmányt publikált, amelyben minden lényeges dolog megtalálható, amit tudni kell a holográfiáról. A diffrakciós diagramot hologramnak nevezem, mert holost, vagyis mindent jelent – írta újévi üdvözletében Selényi Pálnak.

"Gondoljunk bele: Romániában az elmúlt száz évben mennyi parlamentáris demokrácia volt, vagy amit annak lehet nevezni? Nagyon kevés. Csak az utóbbi 29 évet vizsgálva is kérdés, hogy mennyi volt belőle a forma, és mennyi a tartalom. Ilyen értelemben a társadalom tudása, tapasztalata is elenyésző, nem lehet ezt 150-200 éves hagyományokhoz hasonlítani. A mostani általános fáradtságban, kiábrándultságban ez a hagyománynélküliség is benne van. Mindannyian tanuljuk a demokráciát: a politikusok, a média, de a szavazók is. "

Az áldott ember talán arról ismerszik meg, hogy szeretettel mosolyodnak el a neve hallatán. Kő Pál ilyen ember. Nemrég szíven ütött a hír, hogy eltávozott. Aztán azon kaptam magam, hogy mosolygok, mert eszembe jutott az első találkozásunk.

Először az ember úgy dolgozik, mint a hályogkovács, vagy jól, vagy rosszul. Ír valamit, ami vagy jó, vagy nem. Ám eljön az a pont, amikor rájön – nekem ez a Filkó című regényemnél történt –, hogy az írás, az alkotás felelősség is. Súlya van.

Beni tízéves és Asperger-szindrómája van. Nemrég a szüleivel beszélgettem, akiknek köszönhetően egy szépséges mesekönyvet olvashatunk, amelyet Beni inspirált. Ma már nem nehéz hasznos könyveket találni az autizmusról, de Csender Levente József Attila-díjas író A különleges Meditittimó kalandjai című mesekönyve mégis kuriózum.

Harag György: „A közönség rendszerint nem a darabot kívánja látni, hanem az évszázadok óta rárakódott sablonokat szeretné viszontlátni az előadásban.”

„Carola már akkor azokhoz az asszonyokhoz tartozott, akikkel kapcsolatban kénytelen volt mindenki állást foglalni, vagy mellette, vagy ellene. A legújabb divat szerint öltözködött, ízléssel ugyan, de jóval modernebbül, mint mások. Internacionalistának vallotta magát…” – írja Kemény János, az Erdélyi Helikon írói kör létrehívója és fő szervezője a Kakukkfiókák című regényében, melyben külön fejezetet szentel gyermeke keresztanyjának.

„A falu bábája, félig görög, félig török nő, kidugta fejét az ajtórésen, és elkiáltotta magát: Kislány! Kislány!” – így kezdődik a báró Kemény Jánosné Augusta Paton önéletrajzi írásaiból a Szépmíves Könyvek-sorozatban megjelent sajátos emlékirat. Az eddig kiadatlan vagy elfeledett kéziratok feltárását célul kitűző, XIX. és XX. századi emlékiratok, naplók, kultúrtörténeti munkák megjelentetésére specializálódott kiadói műhely vezetőjével, Kovács Attila Zoltánnal beszélgettünk.

Ha ez Voloncs Attila első regénye – márpedig ez –, akkor érdemes a prózaírók közmondásos érését szem előtt tartani, és nagyon figyelni, mi kerül ki a szerző keze alól a következő években, mert biztosak lehetünk benne, hogy ehhez a könyvhöz hasonlóan komoly, nagyszabású és professzionális vállalkozás lesz az is.

„Mindig a határvidék érdekel. Mindig oda utazunk, ahol periféria van: ahol a sivatag találkozik a Nílussal, a muzulmán-török kultúra az arámival, a keresztény kultúrával. Ütközőpontokat kerestünk – itt lehet legtöbbet megtudni a kisebbség és többség viszonyáról vagy a megmaradásról” – mondja Margittai Gábor.

Mikulás Ferenc a magyar rajzfilmgyártás megkerülhetetlen szereplője. A Kecskemétfilm animációs stúdió alapítója és vezetője, a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál igazgatója, és olyan rajzfilmek létrejöttében vállalt szerepet, mint a Magyar népmesék, a Mesék Mátyás királyról, a Vízipók-csodapók, a Leo és Fred és más, mára az alapműveltség részét képező alkotások. Függetlenségüket végig megőrizték, ennek érdekében jelentős befektetőknek mondtak nemet, olyan világcégnek is, mint a Disney.

Bela Duranci hatalmas térbeli perspektívákat lát át. Kapcsolóelem emberek és emberek, kultúrák és kultúrák, nagyobbnál nagyobb szellemi távolságok között.

Páskándi életműve ugyanis hihetetlenül terjedelmes, árnyalatgazdag, színes és változatos, intellektuálisan mély és kedélyesen játékos – olyan teljes oeuvre, melyet bármely nyugati szerencsefia elirigyelhet. Hát hogy is van ez? Hát persze, szólal meg az emlékezetünkben élő Páskándi kissé kesernyés mosolyával: Én már annak idején megmondtam és sokan csak hümmögtetek: A mű oka a tű foka. A szorongató világ a költőt csodatételre kényszeríti.

Eredetileg egy visszatérő álmomat szerettem volna megírni, de úgy éreztem, egy novella kevés hozzá, ezért elkezdtem körbeépíteni az utolsó részt. Lassan, de biztosan alakult ki a történetfüzér, amely a fejemben és az álmaimban már megvolt. Néha most is formálok rajta, hozzáírok, elveszek belőle.

Gyalogos verszarándoklatra vállalkozott tavaly szeptemberben Tóth Péter Lóránt kunszentmiklósi tanár, versmondó: Radnóti Miklós születésének 110. és halálának 75. évfordulója alkalmából elindult azon az úton, amelyen a tragikus sorsú költő és a többi ártatlanul elhurcolt munkaszolgálatos Bortól Abdáig menetelt. A zarándoklaton a Pannon RTV stábja is elkísérte, a tizenhárom részes filmsorozatot a televízió YouTube-csatornáján, valamint a Liget portálon (liget.ro) lehet megtekinteni hétről hétre.

Izgalmas önismereti tanárom volt a karantén. Megtanította, hogy egy ilyen változatlan légkörben hogyan tudok alkotóállapotba kerülni. Megmutatta, hogyha leáll minden és kétségbe kellene esnem, mert a karrierem még el sem kezdődött, és már az elején befagyott, akkor is vannak új utak és új ötletek.

Aki láthatta, hallhatta, tudja, Banner Zoltán előadóművész egymaga több emberhez juttatta el a verset, mint a komoly állami támogatással működő színházak. Bodor Pál azt mondta róla, ha a költők évente díjat nyújtanának át a költészet legjobb népszerűsítőinek, minden évben rá szavazott volna.

A mögöttünk létező időnek vagyok a vajdasági írója. Se jogom, se tudásom, se más eszközöm nincs, hogy a szülővidékem mai gondjairól, örömeiről beszélhessek, viszont a kilencvenes évek előtti időszak az enyém. Én annak a világnak lettem az írója.

Csak akkor jut egy kis levegőhöz az ember, ha naponta vallatóra fogja saját magát, a világot, s a kétségbeejtővel is foglalkozik – állítja Böszörményi Zoltán, akit Soha véget nem érő szeretkezés című, szeptemberben megjelenő verseskötetéről kérdeztünk. Kiderül, hogyan kötődik Faludy Györgyhöz a költő szerelmes versciklusa, illetve az is, miként épül be a filozófia mindennapjainkba.

A gyermekvállalást nem szabad úgy elképzelni, hogy akkor a kalandregény eddig tartott, és mostantól másfajta, visszafogottabb színek jönnek, hanem a kalandregény ugyanúgy folytatódik tovább, csak sokkal erősebb színekkel. Olyan, mintha eddig ceruzával lett volna kiszínezve, mostantól meg filccel.

Mély hatást tett rám az 1991-es oroszországi látogatásom: a lepusztult Szovjetunió, az üresen kongó üzletek, a baljósan csattogó számológépek, a Kreml, Pétervár csodái, a téli Szuzdál, Rubljov freskói a vlagyimiri Uszpenszkij katedrálisban. Hazatérésem után elkezdtem írni egy beszámolót, Valóban, mi lesz velünk címmel, A Hétben jelent meg, azt is adhattam volna címnek, hogy a Szovjetunió végnapjai, hiszen hirtelen mozgásba jött, alakulni kezdett minden. A birodalom felbomlott.

Nem könnyű hazajönni. Rég volt, amikor elhagytam a várost, már többet éltem Kolozsváron, vagy máshol, mint Csíkban. Az utcasarkok, a tömbházak, a park, a korcsolyapálya, minden, ami a gyerekkoromat képezte, mai napig megvan, álmaimban időnként visszatér az a régi Csík, amit én akkor láttam.

Dóczy Péter színész-rendezőt mint barátot és kollégát kérdeztem különleges szakmai vállalásairól. Most is tervez, dolgozik – számára nincs üres idő. Tele van ötletekkel, munkakedvvel. Próbál emberi tartalmakat kibányászni ebből a szétesni vágyó világból.

Ahogy megszólal, ablakok nyílnak, de talán a leengedett redőnyök mögött is hallható. Vagy áttételesen így is mondhatnám: a verkli a hangjegyek révén útjára bocsátott közlési szándék. Ugyanakkor a zenemasinából áradó dallamok hallatán az emberek összejönnek, a verkli ily módon a közösségi megszólalás szimbóluma is.

1945. július 24-én indult a transzport Moszkvába, az internált politikusoknak pedig sikerült egy cédulát kidobniuk a vonatból: „Esterházy Jánost és társait a régi csehszlovákiai Magyar Pártból, (sic!) Moszkvába deportálják. Magyarok, mentsetek meg bennünket!” A grófot kínzásoknak vetették alá, éheztették, szomjaztatták, majd mikor nem tudták megtörni, a családjával kezdték zsarolni.

„Ez tragédia, higgye el… Ahogy múltak az évek, az emberek elraktároztak az emlékeik közé és én hallgattam. Pedig kiáltani kellett volna, beleharsogni újra és újra ebbe a városba, hogy velem nagy-nagy igazságtalanság történt, nekem még mindig ott a helyem a deszkákon, ahol nem is olyan régen egyike voltam a legünnepeltebbeknek.”

Abban a hatásban, amit ő tett rám, igen fontos volt a belőle szüntelen kiáradó személyes szeretetenergia. Egyik kedves amerikai költőm, Charles Olson mondta azt, hogy a zsenialitás jele nem más, a tehetség mellett, mint a rendkívüli energia. Törékeny testű nagybátyám elképesztő energiájú ember volt.

Brazíliában született meg Lénárd Sándor talán legeredetibb és legkülönlegesebb munkája is: a Micimackó latin fordítása. Az író még Rómában tanított angol nyelvet a mesekönyv segítségével, hasonló megfontolás és az antik kultúra iránti rajongása késztethette a latin fordítás elkészítésére.

Költő, író és műfordító volt, élete során számos naplóbejegyzést és közel százötven verset írt, amelyek közül néhány még halála előtt megjelent nyomtatásban. A magyar irodalom egyik első költőnője volt, akit a német sajtó is ünnepelt mint női szerzőt, Dániában Andersen-fordításai elismeréseként szobor őrzi az emlékét. Szendrey Júliát mégis elsősorban Petőfi Sándor feleségeként tartjuk számon.

„És nem tudom, hogy írni fogok-e vagy közgazdász leszek, vagy szociológus vagy bankhivatalnok, riporterecske, tudom is én, de hogy minden exisztencia formában megmaradok egyedülvalónak, ahogy eddig voltam, ezt biztosan tudom.”

Öt évig koboz főhangszeresként tanulhattam Kobzos Kiss Tamástól és Bolya Mátyástól. 2014-ben, amikor elsőéves voltam a mesterképzésen, felkértek, hogy tanítsak az akadémián citerát és kobozt. Meg voltam illetődve, hiszen még tanuló voltam, és gyakorlatilag az osztálytársaimat kellett tanítanom, de ezt teljesen könnyedén

1936. április 2-án született Kisújszálláson. Apja kovácsmester volt, és a kis Csukás István, későbbi elbeszélései szerint, szegény, de boldog gyermekkort töltött a műhely udvarán.

A kislány egyetlen vigasza a könyv volt. Egy ábécéskönyvből maga tanult meg olvasni, később azoktól a családoktól csent el könyveket, amelyeknél cselédként dolgozott. Egyszer tízévi szolgálatot is felajánlott Petőfi János vitézének egy példányáért.

Műveit a határidő és az emberi butaság inspirálja, állítja Erdély legismertebb karikaturistája. Az általa megrajzolt görbe világ valahogy szerethetően emberi. „Bár kritizálok, mégis a megrajzolt világom egy szelídebb, optimistább világ, mint amilyenben jelenleg élünk.”

Mindenkinek vannak emlékei Boribonról meg Annipanniról és a kockásfülű nyúlról. Marék Veronika könyvei mindenkinél meg vannak kicsit rongyolódva a sok nyitogatástól, és Kippkopp képén maszatos ujjacskák nyoma látszik. Marék Veronika pontosan úgy mesél, ahogy ír. 

Kő Pál: Ahogy telik az idő, az ember köré egyre több tárgy gyűl. Nemcsak a plafonig érő könyvespolcok, kupacok vagy az elkészült szobrok vannak itt, hanem ahogy mondod, ezek a papírok is, meg sok kacat, amihez néha már magunk se tudjuk, miért ragaszkodunk annyira. Itt tényleg van minden.

"Nem úgy vagyok küzdő, hogy veszekszem másokkal vagy harcolok ügyekért, utálok vitatkozni. A küzdelmek számomra elsősorban a magammal való küzdelmet jelentik. Nem a filmet fedeztem föl újra, hanem magamat, mintha tükröt tartottak volna elém – hogy ezt kerestem mindig: ez van a Sisyphusban, a Küzdőkben, és benne van a Prometheus-filmben is.