Nagy Erika

A hét szerzője rovatunk e heti vendége a Magyar Írószövetség Debüt-díjával kitüntetett junior költő, Nagy Lea.

A KMI 12 programja a Kárpát-medence magyar nyelvű kortárs irodalmának népszerűsítését segíti évente egy tucat alkotó kiemelésével. A hét szerzője rovat e tizenkét szerzőt és munkásságát helyezi a középpontba, ezen a héten Kürti László Balassi-emlékkarddal kitüntetett költőt.

Czakó Gábor József Attila- és Kossuth-díjas író, publicista, 2019-ben a Nemzet Művésze címmel is elismerték széles körű és sokszínű munkásságát. Kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban őt kérdeztük.

Ambrus Attila személye nem csak a múltja miatt izgalmas: a kerámiakészítés mellett könyveket is ír, vagy készít, vagy épp róla készülnek könyvek. Írókat, költőket gyakran kérdezhetünk erről-arról, azonban címszereplőket sokkal ritkábban. E beszélgetés is talán emiatt érdekes elsősorban.

Köztudott, hogy Gárdonyi Géza az Egri csillagok írása közben több munkacímet is elhasznált, latolgatta a Gergő diákot, a Török gyűrűt, a Hold és csillagokat, és fontolgatta a Hol terem a magyar vitéz? címet is, míg végül a már ismert címnél állapodott meg. Hasonló címadási gondjai lehetnek annak is, aki a királyhelmeci Csonkavár gazdájával, tulajdonosával szeretne riportot készíteni, hiszen mostanában egyre több cikk, sőt a neten előadás is megjelent a királyhelmeci ásatásokkal kapcsolatosan. Ebben a beszélgetésben rendhagyó módon inkább a vár történelmének hátterét jártuk körbe.

Regős Mátyás mindössze 27 éves, de már egy verses- és egy prózakötetet is letett az asztalra. Kiforrott, magabiztos hangja egyszer megrendít, másszor megnevettet. Regőst a „dobozon kívüli”, a sémákon túllépő gondolkodás jellemzi; emiatt képes nekünk újat mondani a gyerekkorról, amely mindkét eddigi kötetének középpontjában áll.

A bölények tekintetére pedig nagyon ráéreztél, az volt, ami megfogott, és amiben elvesztem, nem a hatalmas, busa lényük. Az egyikükkel majdnem összeért a homlokunk, és akkora volt a feje, hogy csak az egyik szemébe tudtam belenézni, amiben iszonyatos mélységet, sötétséget, évezredeket láttam. Nem volt pupillája, csak néztem bele a kozmikus, távoli, mégis meleg űrbe. Határtalan bölcsességet olvastam ki belőle, ami a jelenre vonatkozott.

Akár napi 450 oldalt is elolvas, de időnként órákig mereng egy-egy mondaton. Egy 1934-es írógépen dolgozik, nincs otthoni számítógépe, ezért e-mailezni is csak az Irodalomtudományi Intézetben szokott, ahová még mindig rendszeresen bejár. Bár már nyugodtan élvezhetné a nyugdíjas bölcsészek békés életét, nem pihen: tanít, tanulmányokat ír, előadásokat tart és kerítéseket nyit meg. Szörényi László irodalomtörténésszel folytatjuk a kortárs szerzők kortárs írókról sorozatot.

Kilyén Ilka azon ritka színészek közé tartozik Erdélyben, akik hosszú távon és párhuzamosan végig tudtak vinni egy kőszínházi és egy előadóművészi karriert – pedig nálunkfelé az ilyen út majdnem járhatatlan vagy nagyon göröngyös.

– interjú Gréger Zsolttal, az Eleven Költők Társasága alapító tagjával, producerével –

Hogy mennyire meghatározók a középiskolás évek az ember életében, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az Eleven Költők Társaságának megalakulása, amelynek tagjai régi barátságuk, hasonló intellektuális érdeklődésük és az együtt megélt élmények hatására hozták létre formációjukat. A zenei-irodalmi műhely célja, hogy kortárs alkotók verseinek megzenésített változatával közelebb vigyék a mai ifjúságot a

A somorjai Strieženec Alex nevét elsősorban a hazai zenei életből ismerhetjük, a Déjà vu klub és zenekar tette őt ismertté. Első szépirodalmi könyve hatvanéves korában jelent meg. Boldog ember, aki egész életében azt csinálja, csinálta, amit szeret. Zenél, tanította a zenét, majd a szunnyadó írói énje is a felszínre tört. A Lucifer és az angyalok hangja című zenés monodrámáját teltház előtt mutatták be a somorjai művelődési házban, majd pedig Pozsonyban is láthatta a közönség.

Sorozatunkban arra kérjük a kortárs szerzőket, hogy ajánljanak nekünk olyan pályatársakat, akiknek a műveit szívesen olvassák. Ambrus Lajos javaslatára most átléptük az országhatárt és a Csíkszentdomokoson élő Lövétei Lázár Lászlót kérdeztük.

Mindig öröm olyan fiatal muzsikusok munkáját hallgatni, akik nem valamilyen simára polírozott zeneipari zsánerben utaznak, hanem már pályájuk kezdetén teljesen önfeledt kompromisszummentességgel vágják a maguk útját a sűrűben. Örömünk attól sem lesz kisebb, ha küzdenünk kell az anyaggal, a Sauropoda Pangea című lemeze ugyanis alaposan próbára teszi mindazok hallójáratát és ritmusérzékét, akik egy daltól az intro-verze-refrén-szóló-verze-refrén-outro struktúrát várják. Az albumról Krizbai Domokos gitárossal beszélgettünk.

Márton László író, drámaíró, műfordító, esszéista, tanár nemrég életművéért és a Nibelung-ének fordításáért elnyerte az Artisjus Irodalmi Nagydíjat.

Zsapka Attila kis túlzással a Felvidék minden színpadán állt már, neve öszszefonódott a költészettel, hiszen zenekaraival és szólóban is a magyar irodalom remekeit zenésíti meg. A mindig jókedvű gitárosénekessel költészetről, tervekről és a közönség hiányáról beszélgettem.

Az ipolysági születésű Gágyor Péter április 6-án ünnepelte 75. születésnapját. Az egykor Németországba emigrált, majd két évtized múltán Komáromban, a Duna magyarországi oldalán otthonra lelő írónak tizennégy kötete jelent meg, köztük fordításkötetek, drámák, regények, novelláskötet, tanulmánykötet, verskötetek.

Gyermekkorában legtöbbször a bábok voltak a játszótársai, beszéltette őket, párbeszédeket talált ki nekik. Mára a bábszínházat hagyományokra építő, totális színházként képzeli el.

Egy erős írónemzedék létrejöttében hisz Lakatos Mihály romániai magyar költő, író, műfordító, aki elköteleződéssel vallja és eszerint is él, hogy az irodalomnak komoly szerepet kell vállalnia, feladata küzdeni az értékválsággal. Jellegzetes írói világában a súlyos ügyeket nemegyszer humorral oldja, ami, állítja, nem csupán alkati kérdés: a humort a székely ember a borvízzel szívja magába. Irodalmi munkásságának és betöltött tisztségeinek is ez a belső tartás ad egyedülálló értéket.

Az író úgy lett a felvidéki magyarság krónikása, hogy sokszor leírta, ifjúkorában nem szeretett olvasni, ahogy iskolába járni sem. Apja boltos volt, ő lovat és földet szeretett volna. Elkövette azt a nagy hibát, hogy nemcsak kitűnően sportolt, de fogott az agya is.

Foster Dorka (Palkonya, 1999) a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) másodéves textiltervező szakos hallgatója, zenész, énekes, dalszövegíró, textiltervező, a Sárvári Diákköltők, diákírók táborának döntőse, a Helikoni versenyek kétszeres arany fokozatot szerzett fuvolistája.

Kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban azt kérjük az alkotóktól, hogy árulják el, kiket olvasnak szívesen és miért. Száraz Miklós György arra a kérdésre, hogy mely kortárs írót ajánlana az olvasóknak, a többek között ezt nyilatkozta: „Győrffy Ákos szintén költő, viszont van egy lírai prózai kötete, a Haza, ami remekmű, ha soha többet nem írna, az a karcsú, százoldalas könyvecske is elég lenne életműnek.” A könyvet én is olvastam és rám is nagy hatást gyakorolt, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy Győrffy Ákost kérdezhetem.

Szávai Gézával egy kellemes kerthelyiségben ücsörgünk. Az asztalon finom bor, a társaság többnyire írókból áll, Géza a szokásos módon vicces történeteket mesél. Na igen, ilyen lenne ideális körülmények között a találkozásunk, ám a járvány miatt most beszorultunk egy óbudai lakásba, ahol a Pont Kiadó működik. Bár mindkettőnket nyomasztanak különféle problémák, a hangulatunk így is derűs, s mondhatni, ott folytatjuk a csevegést, ahol legutóbb abbahagytuk.

Sorozatunkban azt kérjük a kortárs íróktól, árulják el, kiket olvasnak, ha éppen nem a saját műveiken dolgoznak, és mely pályatársuk művészetét értékelik nagyra. Ezzel nem titkolt célunk, hogy a kortárs magyar irodalmat népszerűsítsük és jobban megismerjük a szerzőket. A Magyarország Babérkoszorúja díjjal is kitüntetett Száraz Miklós György ideális alany, hiszen azonkívül, hogy világirodalmi olvasottsága is lenyűgöző, igen jól ismeri a kárpát-medencei szerzők munkásságát is.

Én azt viszem magammal külföldre is, ami vagyok, amit tanultam – a tisztességemet, a tehetségemet, az egyenességemet, a büszkeségemet, amit azért érzek, mert a világ egyik leggazdagabb kultúrájú nemzetének vagyok tagja. És –természetesen – a honvágyamat, senkit nem láttam akkora honvággyal dolgozni a munkáim során, mint önmagamat. Hiány van bennem, fontosak a gyökereim, amit első sorban a szűk családom, másodsorban pedig a tágabb, nemzeti családom távolléte okoz, ez a két családom van, ezek között érzem a teljes biztonságot és hitet arra, hogy érdemes csinálni.

Mindig van mit csinálni, hiába tervezem, hogy végre lógathatom a lábamat, mint derék és kiérdemesült immár-nyugdíjas, lassan szépkorú, vagy már egészen az, magyar állampolgár. Pedig, de jó lenne (legalább egyszer kipróbálni)!

– Aki fél az eleséstől, ne menjen a jégre! A világot, a magyarság helyzetét, az irodalom szerepét természetesen nem mindenki látja egyformán. De vallom, hogy az írástudóknak felelősségük van. Egy értékrendet is csak úgy lehet képviselni, ha nem taktikázgat és nem gyávul el az ember, hanem kiáll az igazáért. Ez nemcsak a publicisztikában, a művészetben is roppant fontos.

 Kürti László a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb költője. Zsigeri és elképesztően bátor alkotó; kockázatvállalásának köszönhetően pedig nem egy versében képes elérni a költészet legnagyobb magaslatait. Művészetének állandó kísérője az örök, végső emberi attitűd, maga az ősnyugtalanságból fakadó kínzó elégedetlenség. Őt olvasni nemcsak rendkívül jó élmény, hanem hihetetlenül felkavaró és elgondolkodtató is egyben.

A kétszeres Kossuth-díjas, Prima Primissima díjas és Magyar Örökség-díjas Kaláka együttes Kányádi Sándor megfogalmazásában „elegáns, másokkal össze nem téveszthető zenei tálcán nyújtja a verset a hallgatóknak.” Gryllus Dániellel többek közt erről a példátlan alkotói szerepvállalásról, útról, a zenekar hitvallásáról, lelkületéről valamint a Kaláka versudvar programjáról beszélgettünk.

Tizenkilenc évesen láttam először Erdélyt, és mikor megérkeztünk, akkor le kellett ülnöm a földre, mert utolért a zokogás. Valami olyan boldogságot, olyan otthonlétet érzek ott, amit nem tudok megmagyarázni, pedig genetikailag nincs kötődésem Erdélyhez – vallja Farkas Adrienne budapesti újságíró, akit abból az alkalomból kérdeztünk, hogy március 15-én megkapta a Táncsics Mihály-díjat.

– Milyen színészekkel szeretsz dolgozni?
– Jó képességű, nyitott szemléletű, kíváncsi emberekkel, akik az örömszínházban hisznek, hiszen magam is az öröm forrását keresem.

– Milyen az a színház, amit szeretsz?
– Könyörtelen és igaz.

Jenei Gyula költő, az Eső irodalmi folyóirat főszerkesztője. Költészete meglehetősen személyes. Versei lehetőséget adnak arra, hogy beszélgessünk, hogy együtt vagy akár egyedül gondolkodjunk a bennünk, körülöttünk zajló eseményekről.

Döme Barbara írásai vagányak, impulzívak és rendkívül őszinték. Az olvasó könnyedén tud azonosulni a novelláiban ábrázolt karakterekkel, mert a szereplők maguk is hordoznak valamilyen sebet, szenvednek valaminek a hiányától vagy egy beteljesületlen vágytól. Ha egy mondatban kellene definiálnom Döme írásművészetét, akkor azt mondanám: csutkára szedett realitás, egy csöppnyi varázslattal.

Mi dolgunk is van nekünk embereknek az igazsággal? Ha nem adunk választ, akkor a hazugság felé tendálunk? Csornyij Dávid első kötete úgy szembesít bennünket saját magunkkal, hogy közben észrevétlenül sodródunk át a mindennapiból a szürrealitásba.

Kecskés Ildikó, az érsekújvári Anton Bernolák Könyvtár egykori munkatársa (1986–2020), a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke (2017–2020), jelenleg elnökségi tagja, egykori rendezvényszervező. A könyv hónapjával kapcsolatban mesélte el személyes tapasztalatait, a könyvekhez és a könyvtárhoz fűződő viszonyát, valamint azt is megtudtuk, ő miért és mit olvas.

Varga Melinda József Attila-díjas költő és szerkesztő, az Irodalmi Jelen vers-, valamint interjúrovatának, illetve az erdélyi Előretolt Helyőrségnek a szerkesztője, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója. Első verseskötete 2009-ben látott napvilágot 6van9 címmel. Merészen erotikus verseivel köszöntött be az irodalomba, s bár lírájának sarkalatos pontja továbbra is a felfokozott érzelmek közvetítése, a 2020-ban megjelent A Pacsirta és a Sas utca sarkán című kötetében a metafizika és a gondolatiság is központi szerepbe kerül. Vele beszélgettünk.

Kovács Magda lelkében őrzi nemcsak a derűt, hanem a tisztaságot, a szépet is, a szeretettel együtt, s ezt műveiben továbbadja nekünk, olvasóknak. Gömöri családjában többen is kiváló elbeszélők voltak, ezekből a szókincsben csodálatosan gazdag elbeszélésekből táplálkozott később ő is, novelláiban, meséiben egyaránt.

Beszélgetésünk során többek között felelevenítettük a koncertek euforikus érzéseit, valamint gondolatai ráébresztettek arra, hogy mennyire is hiányzik a közösségi lét érzése. Egy forró nyári nap, amikor több száz vagy ezer emberrel együtt énekeljük kedvenc dalainkat.

Vári Fábián László, a kárpátaljai Tiszaújlakról indult költő, író, műfordító és néprajzkutató, az Együtt folyóirat főszerkesztője, március 15-én kapott Kossuth-díjat. Ebből az alkalomból kérdeztem őt sokrétű munkásságáról, magánéletéről, múlt és jövő kihívásairól.

Muszka Sándor nem az a csevegős alkat, ellenben mindenről van véleménye, látásmódja pedig megdöbbentően pontos. Eredeti és józan alkotó, aki a Szégyen című kötetével bebizonyította, nem csak a humorban tud nagyot alkotni.

Tökéletes formavilág jellemzi Farkas Wellmann Éva költészetét, a forma és tartalom szerves egymásra hatása pedig a megszólalót is képviseli. Ezt a világot az értékek szentségébe vetett hit tartja össze. Munkásságát több díjjal tüntették ki, verseit a Kaláka és az Evilág együttes is megzenésítette.
Az élet szeretetéről, az irodalom iránti szenvedélyéről és a változás lehetőségének a felismeréséről is beszélgettünk.

Nemrégiben jelent meg Száraz Miklós György Székelyek című kötete, amely az eddigi eladási számokat tekintve igazi sikerkönyv lehet. Januári zimankós erdélyi és székelyföldi körútja után itthon is hívták a könyvvel több vidéki városba is. Mi most nemcsak székelyekről, Erdélyről, határon túli magyarságról faggattuk, hanem olyasmiről is, amiről az alkotók ritkábban mesélnek: tanításról, műhelymunkáról, önteltségről és bizonytalanságról.

Hogyan boldoguljunk a valósággal, amikor tudat alatt maguk az álmaink is harcolnak ellene? Szabó Fanni első kötete azt mondja: nyissunk új dimenziókat.

A sepsiszentgyörgyi származású, de Nagyváradon élő színművésznő mindig is az úgynevezett „megbízható” színészek közé tartozott. A rendezők rábízhattak bármilyen szerepet, mert mindig egyenletesen jól teljesített, és mindig csillogott.

„Magyarságom és európaiságom Pozsonyban született” – írja Ébert Tibor, akit jegyez a Cambridge-i Világirodalmi Lexikon is. Chagall-versciklusát a Chagall-múzeum tartja számon, Franciaországban több drámáját is nagy sikerrel játszották, s az lehetett volna a magyar drámának, ami a világdrámának Ionesco vagy Beckett, de túlontúl a „magyar” kora előtt járt, s még a szlovákiai magyar irodalmi lexikon sem jegyzi. Persze, nem ő az egyetlen hiányzó.

– Sepsiszentgyörgy polgármestere mondta a sajtótájékoztatón, hogy „Erdélyben mindenki Koppány akart lenni, Magyarországon pedig majdnem mindenki István”. Benned ez hogy működik, és akartál-e Koppány lenni?

– Koppánnyal mindig jobban szimpatizáltam. Ez kicsit olyan „Beatles vagy Rolling Stones, Lennon vagy McCartney?”-féle kérdés. Nem tudom, miért, de mindegyikre nagyon határozottan tudok válaszolni.

Iancu Laura verseinek igazi kötőanyaga a lélek erejéből táplálkozó hit. Költészetéhez a lét misztériuma, annak szüntelenül megismétlődő drámája és az emberi esendőség is éppúgy hozzátartozik, mint a krisztusi példázat, amely a bizalomról, a megváltásról, az emberi lélek, az emberi értékek halhatatlanságáról beszél.

Fiala Ilona író tavaly novemberben próza kategóriában elnyerte az Arany Opus Díjat, és ,,bearanyozta a napját”, amikor a hírt megtudta. Az írás iránti szeretete ott tükröződik műveiben és kiadott könyveinek lapjain. Nagy szorgalomra és kitartásra hívja fel a figyelmet, erre inti a kezdő tollforgatókat, mert az írás nemcsak a fantázia, hanem jórészt a szorgalom kérdése.

2020-ban az Arany Opus Díj líra kategóriáját Katona Nikolas verse nyerte meg. Ez nem kis eredmény, főleg egy ilyen fiatal szerzőtől. A díjazottal a pályakezdésről, a díjról és az írásról beszélgettünk.

Először nyolcévesen lépett fel a Pesti Vigadóban, 2002-ben szerzett művészdiplomát Leon Fleisher tanítványaként Torontóban. Játszott a Torontói Szimfonikusokkal, az Izlandi Szimfonikusokkal, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, a Bécsi Mozart Zenekarral, a Nemzeti Filharmonikusokkal, a Szverdlovszki Szimfonikusokkal, és 2011-ben ő zárta a romániai Liszt-évet az Enescu Szimfonikusokkal. 2010-ben megkapta a Prima Primissima díjat komolyzene kategóriában, 2012-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, 2019-ben pedig Liszt Ferenc-díjat kapott. Eddig 27 országban koncertezett. Érdi Tamás zongoraművésszel beszélgettünk.

A Szlovákia Magyar Írók Társaságának Választmánya Hogya György írónak ítélte oda a Talamon Alfonz-díjat a Daszvant árnya (2019) című kötetéért. Az interjúból többek közt kiderül, mit is jelenthet az efféle kitüntetés, milyen fogadtatásban részesült a kötet, és azt is megtudhatjuk, hogyan élte meg a díjazott a világjárvány időszakát.

„A munka kitölti az életünk nagy részét, ezért nagyon fontos, hogy örömünket leljük benne” – vallja Fincziski Andrea színművésznő. A gyermekeket az iskolában arra tanítja, hogy merjék vállalni gondolataikat, fedezzék fel önmagukban a képességeket, és keressék meg a saját útjukat. Nőként pedig az önismereti körben mutat utat másoknak azzal, hogy bátor, tettre kész és végtelenül kreatív.

A Vénusz légycsapója szinte azonnal beszippantja az embert, az olvasó le sem bírja tenni a regényt; s ha mégis leteszi, csupán addig, amíg letörli a nevetéstől kicsorduló könnyeit. Hihetetlenül szellemes beszólások, feledhetetlen párbeszédek és jellegzetes szereplők világába pottyan az olvasó.

– Ön mit szeretne átadni, megismertetni a mesevilágon keresztül?

– Amikor nekikezdtem, elhatároztam, hogy csak derűs dolgokat. Mert annyi életörömöt kell a gyermekbe gyömöszölni, hogy kibírja a felnőttkort!

Jó ómen lehetett, hogy Csukás István egy napon született Hans Christian Andersennel, a dán meseíróval. Talán az sem írható a véletlen számlájára, hogy egy kovácsműhely udvarán látta meg a napvilágot, lett kedvenc költője Petőfi Sándor (A helység kalapácsa, hm…), nyelvi világát formálta a kovácsműhely udvarán megforduló, sokféle tájszólással beszélő ember. Mohón és sokat olvasott, a zene is érdekelte, annyira tehetséges volt, hogy felvételiznie sem kellett a zeneiskolába.

– Nekem főleg emlékezetes hétköznapjaim voltak – mondja Bodor Ádám, amikor 85. születésnapja alkalmából az emlékezetes ünnepeiről kérdezem. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas íróval az életszemléletéről és szülővárosáról, az egykori és mai Kolozsvárról is beszélgettünk.

Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a két világháború közötti szlovenszkói magyar irodalom legjelentősebb képviselője volt, aki lírában, prózában és drámában is jelentőset alkotott. Hálátlan utókora mégis teljesen elfeledte – mindössze 1976-ban jelent meg egy válogatás a prózájából egyik drámája beiktatásával. Az 1945 után megjelent antológiák közölték még pár versét, s ugyanazt a novelláját.

Hullamosók és vámpírok, fanyar humorral átitatott merész történetek. Kertész Dávid első kötete rendkívül bátor. Remekül egyensúlyoz fikció és valóság között, nehogy a kedves olvasó két nevetés között lepottyanjon a kötélről.

Ez a kötet rólam, rólad és róla szól. Arról, hogy te is ugyanolyan tehetetlen, vak és gyenge leszel, ha elér az az alattomosan támadó, az a megmagyarázhatatlan, minden logikát mellőző, gyilkos érzés, amit szerelemnek becézünk. Fájón ismerős történetek és alakok, közös, mégis egyedi emlékekkel megtűzdelve. A kötet kiforgat, beforgat, majd egy röpke pillanatra felemel, végül váratlanul gyomorszájon vág, amiért te kérsz bocsánatot.

"A vágyak miatt fordultam a gyerekkor felé. Egy másik dolog viszont, ami nincs helyén kezelve a gyerekkorral kapcsolatban, hogy sokakban él a gyerekkor iránti nosztalgia. Ilyen például, amikor azt halljuk, hogy „azok a régi szép idők”, a gondtalan gyerekkor. Pedig a gyerekkor talán pont annyira félelmetes világ, mint a felnőttkor, mégis nagyobb téttel bír, mert a gyereknek számít a becsülete, a szava, és van mit elveszítsen. Ezt a tisztaságot szép lassan elveszti többek között a nemi érés okán. Utána pedig jönnek a rossz döntések, amivel felér végül a felnőttkorba."

"Amióta elköltöztem Budapestről, sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Úgy gondolom, másképpen nem is működne az itteni élet, mint hogy az ember hozzálassul környezetéhez. A túrák, a természet, a közösség, valamint az a csönd, amely átjárja otthonunkat, egészen más léptékű, mint az élet Budapesten. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak teljesen más."

Állítólag akkoriban, a kilencszázas évek elején a legszebb zentai hölgy Berzenczey Domokos felesége volt, aki nagyon szépen énekelt. Szűcs Lajosné a polgári lányiskola igazgatónője, Endreiné pedig a lánynevelő intézet tulajdonosa volt. Ezek a hölgyek mind gazdag férfiak feleségei voltak, ők vettek részt a jótékonyságban.

H. Nagy Péter saját elmondása szerint nem tud a naplóírással azonosulni, mégis valami hasonló került ki a kezéből a Karanténkultúra és járványvilág című mű kiadásával. Vajon hogyan hat a vírus az irodalomra? Erre és még sok más kérdésre válaszolt nekünk H. Nagy Péter irodalomtörténész, egyetemi oktató.

Meggyőződésem, hogy gyerekeknek nehezebb írni, mint felnőtteknek. Talán közhely, de a gyermekek igényesebb olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Bármilyen fércmunkát nem fogadnak el, nem szeretik meg, nem érzik sajátjuknak. Így a költő nem hajolhat le a gyermekhez, rossz felnőttként nem gügyöghet, nem selypeghet neki, hanem át kell, hogy változzon, és a gyermeki képzelet lobogó színeiben kell láttatnia a témáját, mondandóját. Csak az képes erre, akiben magában is épségben maradt meg a gyermek.

L. Takács Bálint nem sokat teketóriázik. Megfogja a valóság keserű, íztelen termékét, belevágja egy befőttesüvegbe, hozzáad egy kis fekete humort, cukrozott álmot, velős társadalomkritikát végül ezt az egészet egy kis titkos létesszenciával megbolondítva olyan elképesztő agymenés-koktélt kever, hogy az olvasó csak pislog bambán.

Kozma Attiláról sokaknak a székely humor jut eszébe. Akár a színházban, akár az önálló produkcióiban, akár a reklámokban látom, akár a különböző lapokban közölt írásait olvasom, sziporkázóan szellemes. Ez az ő világa, ezt szeretjük benne.

Gyermekkoromban kissé megdöbbenve figyeltem a mohácsi busójárást, amint ijesztő maszkokat viselő emberek vonulnak fel a tavaszváró és téltemető ünnepen. A mohácsi busójárás 2012 óta hungarikumnak számít, köszönhetően a hagyományokat megőrző maszkfaragóknak és jelmezkészítőknek. Baráth Gábor az egyik legismertebb maszkfaragó, aki munkásságával méltán érdemelte ki, hogy 2011-ben a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott emlékérmén az általa készített maszk, valamint ő maga szerepel busójelmezben. Értékrendje középpontjában a környezettudatosság áll.

A női test biztonsága Bánkövi Dorottya első verseskötete, melyben kirajzolódik a nagybetűs nő. Ott szúr, karmol, harap, ahol addig lágyan simogatott, finoman csókolt, majd, mint aki kegyetlen tettétől megretten, szempilláját ártatlanul megrebbenti és elszökdécsel.

Írónk tehát világéletében magányosan járta útját – a Fekete szél nemzedékéhez még nem, az iródiások Próbaútjához pedig már nem tudott csatlakozni, s magányosan az irodalomban nagyon nehéz. Volt idő, amikor úgy látszott: Nagy Miklósnak – mert ez volt a családneve – van, sőt nagy ereje van. De mint ahogy minden ember és minden érték törékeny és sérülékeny, az volt ő is, s mi talán nem figyeltünk erre (rá) eléggé. Neki pedig tizenhat éve már, hogy eddigi utolsó könyve megjelent (addig, huszonkét év alatt tizenkettő).

Nemrég jelent meg Lovas Ildikó legújabb regénye a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában, Amikor Isten hasba rúg címmel. Négy év elteltével, a 2016-ban megjelent Rózsaketrec című prózakötet „esszéisztikus tárcanovellái” után most egy merőben más formanyelvvel – azt nem merjük megkockáztatni, hogy „teljesen más műfajjal” – lép olvasói elé a szerző, s abban biztosak vagyunk, hogy rögtön idekívánkozik az alcím is, vagyis a Rekonstruálás.

Vagy lehetne ebből is horrornovella: egy reggel, amikor a cimbalmos belép a szobájába, a széke mintha nem ott állna, ahol hagyta. Meggyőzi magát, hogy csak képzelődik, hiszen a szoba be volt zárva, nem járhatott ott senki – de amikor felnyitja a cimbalom fedelét, elborzadva látja, hogy valaki egy levágott kecskenyelvet helyezett a húrokra…

A József Attila-díjas író, költő, publicista, a Magyar Művészeti Akadémia tagja 2011-től. Munkássága szerteágazó, terjedelmes életművet mondhat magáénak. Szülőfalujához való ragaszkodása a köteteiből tekint vissza ránk, az egykori szülőház helyén egy faragott emléktábla hirdeti: „Mert más szülőföld nincs, csak ez az egyetlen. A bennem élő.”

A Kárpátaljáról származó fiatal költő, a Debüt-díjas Kopriva Nikolett költészetének sajátossága – a természetnyelvűség mellett – a szabad ihletésű, spontán született versek. Műveiben az olvasót a szabad asszociációk szárnya repteti sorról sorra. Kopriva Nikolett kötete számomra a szabadság, a természet és a családi összetartozás megtestesítője, amelyben könnyedén elbújhatunk a világ gondjai elől.

Gyönyörű, gazdag föld. A terület lapályos, néhol erdőcsoportok zöldellnek, dúsan tömött füves rétek terpeszkednek, és számtalan, szépen hömpölygő folyó szeli át a tájat. A madarak gondtalanul dalolnak, a vízi állatok itt-ott elcikkannak, s a fennsíkokon vadon él minden patás állat. Ilyen hazát álmodott magának az egyik legnagyobb magyar felfedezőnk.

„Az emlékezet szövevénye kitaposott ösvényeket őriz... Arcokat hordunk magunkban, arcok mosódnak semmivé, majd újak tűnnek fel az előzők helyén. Mint a folyamok örök mozgása: elmegy és újra jön a víz.” Ezzel a mély üzenetet hordozó gondolattal kezdődik Dobos László 1968-ban megjelent regénye, a Földönfutók, amely után munkássága valamennyi mozdulatában sajátos meggyőződéssel igyekezett tenni a nemzetéért: újra meg újra.

Salkaházi (Schalkház) Sára nagyon nagy utat járt be, amíg Kassáról, egy jómódú család szülöttjeként eljutott a Schlachta Margit által alapított Szociális Testvérek Társaságáig. Az írónak készülő, nagyvilági nőtől a menekültek rejtegetéséig, amelynek jutalma a nyilas korszakban, alig pár héttel Budapest felszabadítása előtt, sok ezer embertársával egyetemben, a kivégzés lett. Miután letartóztatták, a Duna-partra hajtották és megszabadították őket a ruháiktól, cipőiktől, majd a jeges Dunába lőtték őket.

Világszínvonalú és példaadóan magyar – ez a két dolog jut eszembe elsőre Ferenczi Györgyről és a zenéjéről, amely a nyolcvanas évek közepe óta, mint nagyon tudatosan építkező életmű, jelen van a magyar kulturális valóságban. Kevés ilyen jellegű zenei pályával találkozhatunk, nemkülönben ilyen mérvű művészi és emberi tudatossággal, amely a zenén túl is érzékeny a világot átívelő kulturális összefüggésekre, mögöttük pedig a művészet egysége és mindenekfölöttisége áll.

Fülöp Tibor népszerű és sikeres festő, mégsem ismert a hazai nagy publikum előtt. Neve egybefonódott a pompás színvilágú, a realizmus és szürrealizmus keverékéből született sajátos irányvonallal, amely leginkább a New Yorkban élő perui grafikus, Boris Vallejo fantasztikus, erős színvilágához áll közel. – Mégsem ő az egyetlen, akinek a munkássága sokat jelent számomra. Talán meglepő, de Munkácsy és Csontváry festészetéért, téma- és színvilágáért is oda vagyok – mondja.

Reisinger János irodalomtörténész a Duna Televízióban tartott előadás-sorozatot Jézus és… címmel, ahol többek között megemlékezett Jézus és a gyerekek kapcsolatáról is. A tanár úr nemrégiben vajdasági körúton volt. Ekkor találkoztunk vele, és a Biblia irodalmisága, irodalomban való megjelenése és költőink istenkeresése mellett az említett témáról is kérdeztük.

Nagy Lea 17 éves korában, 2018-ban jelentette meg első verseskötetét Légörvény címmel (elnyerte vele a Magyar Írószövetség Debüt-díját), idén pedig megjelent a Kőhullás című új kötete is. A vele folytatott beszélgetés után egész éjszaka azon töprengtem, hogyan tudnám megfogalmazni mindazt, amit inspiráló lénye tanított nekem ezalatt a röpke félórás, ám mélységeiben felejthetetlen társalgás során.

 „Az arcok fényképezésére valamiért erősen ráállt a szemem, elkaptam az emberekben, hogy melyik az az előnyös póz, amit majd szívesen látnának viszont. Amikor ugyanis az ember a fényképezőgépet felemeli, mindenkinek megváltozik az arca, ezért kifejlesztettem egy technikát, hogy ne vegyék észre, ha fotózom” – Dávid Sándor vall a fotográfusi pályájáról, valamint az 1989-es romániai forradalomkor készített, majd három évtizedig fiókban pihenő sorozatáról.

„Az irodalom szerintem akkor jó, ha valamilyen értelemben kapcsolódik a hagyományhoz, folytatja, meghaladja vagy felülírja azt. Mi, kárpátaljai alkotók, olyan irodalmi örökséget kaptunk, amelyben az életművek legnagyobb része politikai motivációkkal terhelt. Óvatosan és kritikusan kell bánni ezzel a hagyománnyal, nagyon nehéz az értékelvű szelektálás. És még rosszabb a helyzet, ha ellenőrizetlen, csupán elbeszélésekből ismert tradícióval állunk szemben.”

Hamvas Béla valószínűleg teljesen rosszul lenne ettől a titulustól, és a maró gúny pengéjével szaggatná szét Maja fátylának ezt a személyi kultusszá csomósodott szövetdarabkáját. Ahogy minden igazi mesternek tennie kell. Ilyen mesterek természetesen csak mirákulumokban, koanokban, példabeszédekben és sagákban léteznek. Olyan emberek, mint Hamvas Béla, igazából nincsenek a történelmi valóságban. Azok az alkotók és gondolkodók, akik a valóság ilyen mértékű, átfogó sűrítését végzik egész életművükben, automatikusan egész életüket tömény példázattá alakítják.

„… a költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre.”

A nagy művészeket sokan hajlamosak vagyunk csak abban az állapotukban számontartani, amikor már megalkották azokat a műveiket, melyek halhatatlanná tették a nevüket, s ha tudomást is veszünk a pályakezdés nehézségeiről vagy egy-egy küzdelmes korszak megpróbáltatásairól, azokat csupán érdekes életrajzi adalékként könyveljük el. Vörösmarty Mihály esetében – művei széljegyzeteként – három meghatározó viszonyulást emelnék ki: az édesanyjához, feleségéhez és pályatársaihoz fűződő viszonyát.

„Meglátod, ezen a falon leszek én freskó” – mondta barátnőjének, Mayer Juditnak pár nappal a front megérkezte előtt. 22 éves volt, komor, s bár már látszott a háború vége, nem igazán tervezgetett, mint a kortársai. Volt már 57 verse, Kosztolányi Dezső és Vajda János a társai a költői útkeresésben.

Mészáros Márton gyermekként mert nagyot álmodni. Egy kamasz, aki nem félt másnak lenni, mint környezetében élő társai, akit nem a focizás vagy a csocsózás vonzott, sokkal inkább az európai királyi dinasztiák megismerése, a könyvek bújása és a filmművészet felfedezése, hogy egy napon majd ő is a magyar kulturális élet kiemelkedő egyénisége lehessen. 13-14 éves korában megálmodta az Arany Medál-díjat, amely 12 éve töretlenül vonzza az irodalom, a színház és a filmművészet rajongóit.

Vadas László szabadúszó színházi rendező nem új fiú, húszéves pályafutása alatt 80 előadást készített Erdély kilenc magyar és Románia 25 román társulatánál. A világjárvány miatt most megbízás és jövedelem nélkül maradt ő is. Kérdésemre, hogy elszegődne-e egy biztonságot nyújtó kőszínházhoz, azt felelte, hogy nem. Nem, mert megszokta a szabadságot, amit most már nem adna fel semmi áron.

„A könyvhétre időzítette a Hungarovox Kiadó újabb verseskötetemet, amely az utóbbi tíz év legjobb versei mellett tartalmaz újakat is. Kenyában szuahéli nyelven jelent meg könyvem. Olaszországban két könyvem is megjelent idén, egyik Cinzia Demi, a másik Laura Garavaglia fordításában. Készül újabb angol nyelvű kötetem, amely az Egyesült Államokban jelenik meg, újabb román nyelvű kötetem moldáv fővárosban készül, ukrán nyelvű kötetem Kijevben. Szóval írok és publikálok.”

Szilágyi Enikő már színinövendékként remek szerepekben mutatkozhatott be, sikeres és ismert művész volt, amikor férjével úgy döntöttek, elhagyják Romániát. Turistaútlevéllel hivatalosan három hónapig tartózkodhattak külföldön, ezért az otthoniaknak csak ősszel lett nyilvánvaló, hogy nem térnek vissza. Enikőt várták a színpadra, a közönség már a nézőtéren, a kollégák jelmezben. „Mesélték utólag, hogy történt, és látom Gábort magam előtt, fogja a derekát, járkál a folyosón tíz perccel kezdés előtt: Ne öltözzön át senki, mindenki készenlétbe, Enikő jönni fog. Ez a mondat azóta is fáj."

„Azt találtam ki, hogy ha megírok három Anjouk-regényt, utána mindig valami más következzen. Amikor az olvasók 2017-ben a negyedik részt várták, akkor jelent meg az Elveszett csillagok című ifjúsági kalandregényem és egy mesekönyvem, most pedig, a hatodik Anjouk-kötet után a Lázár evangéliuma, hogy legyen valami meglepő, ami nekem is kihívás, és amivel akár íróként is fejlődhetek.”

A rengeteg hadviselés, illetve az erre való nevelés már kezdetben formálta Bethlen jellemét azzá a határozott, hadakozó férfivá vált, akivé válnia kellett. Azonban a katonai neveltetés, a rengeteg csata mellett kevés lehetősége és ideje jutott a művelődésre, ezért Bethlen életét a harcok, politikai játszmák mellett a kulturális élet fejlesztése tette ki. Fontos szerepet töltött be életében a művelődés is, hiszen sérelmezte, hogy ifjúkorában nem tanították meg latinul.

Wittenbergből hazatérve az 1550-es évek elején Dávid Ferenc katolikus plébánosként állt az Úr és a közösség szolgálatába. Ő viszont nem a dogma tanításaiban, a liturgikus külsőségekben rögzült hagyományban kereste a kérdéseire a választ, hanem a Szentírásban. Ellentmondásokat érzett az egyházi tanokban, a Bibliában megszólaló Isten viszont feloldotta ezeket – ez a tapasztalat munkálhatott a reformátorok missziójában is, abban a törekvésben, hogy az egyház térjen vissza az Ige tanításaihoz.

Eszményeit – eszményeinket – mindvégig makacs következetességgel képviselő, küldetéses ember volt világéletében. Küldetéses, tehát kérdező ember, aki kezdettől s minden léthelyzetben a kérdéseit szegezte szembe a világgal. Aki most – kit ellenfelei, az övéitől eltérő eszményekben hívő, nem egy esetben politikai ellenlábasai és kisszerű becsmérlői soha nem tudtak legyőzni – a végzetes kórral szemben mégis alulmaradt.

Török Sophie korai költészete kérdésekre építkezik. Kik vagyunk? Mit kezdjünk a magánnyal? Mi a feladata egy anyának? Kései verseiben letisztult, tömény költészetet kapunk, tragédiák visszhangját.

Miroslav Krleža (1893–1981) magyarországi elismertségének bizonyossága a sok-sok, nálunk kiadott műve s az őt értékelő írások sokasága. Több monográfiát jelentetett meg róla Lőkös István irodalomtörténész. Kezembe került legújabb, nyomtatásra előkészített horvát nyelvű visszaemlékezése, amely a Susreti s Krležom (Találkozások Krležával) címet viseli. A terjedelmes, száz-egynéhány oldalas esszét a Magyarországi Horvátok Tudományos Intézete tervezi megjelentetni.

A színház egy jófajta méreg, amely ha egyszer bekerül valakinek a vérébe, nagyon nehéz szabadulnia tőle. És ez nem is baj – vallja Némethy Zsuzsa színművésznő, aki tavaly tért vissza pár év után Erdélybe.

Valójában mégis az emberi arcát volna jó meglesni az évszázadokon átsuhanva. Korának megbecsült művésze volt, több portréja is ismert. Míg Barabás Miklós 1845-ös litográfiáján még lágy vonásokat is láthatunk Erkel Ferenc arcán, addig Pollák Zsigmond metszetén, melyet az 1880-as évek végén készített Ellinger Ede fényképfelvétele alapján, már egy szigorú tekintetű, tekintélyt parancsoló férfit örökít meg. Olyan, mint amilyennek a korabeli visszaemlékezések alapján elképzelnénk a Pesti Sakkkör elnökeként.

Bár a kilencvenes évek elején úgy tűnt, hogy reneszánszát éli a régizene műfaja, alig húsz év elteltével igencsak megfogyatkozni látszik az énekmondók tábora, többen meghaltak vagy más műfajokban alkotnak tovább. A kevesek közül pedig még kevesebb olyat találunk, akit a műfaj mesterének tekinthetünk. E ritka emberek egyike az óvári dalnok és énekmondó, Kátai Zoltán, aki a régi egyházi zene avatott ismerője is: legutóbbi munkájában a zsoltárirodalom egyik eddig feltáratlan területét, Thordai János és Bogáti Fazakas Miklós zsoltárfordításait mutatja be mint méltatlanul elfeledett kincset.