Viola Szandra

Párhuzamosan zajlott két nagyralátó élet.

Minek következtében én így vagy úgy, de élek!

Rigmusokat firkálok, fejfára, sírkeresztre.

Idézem kósza árnyuk, míg el nem nyel az este.

Vagy a nagy sötét erdő. Violát is hívhatnád!

A derengő tisztáson, ki tudja, kik várnak rád?

Ábel író akar lenni. A debreceni filozófia tanszéken tanított óraadó tanárként. Állítólag már ott vadászott minden egyetemista lányra, később be kellett érnie a férjes asszonyokkal. Örök kalandor, amolyan vérbeli ragadozó, aki nem élhet feszkó nélkül – akkor sem, ha néha elpanaszolja nekem, hogy a tizenegy képben levő foglalt harmincas nő közül mindennap más tetszik neki, de a ma legjobban tetsző kifejtette neki, hogy lehetetlen vele normális életet élni. – Miért várják el valakitől, hogy egyszerre legyen normális és zseniális? – próbálom kérdéssel vigasztalni.

– Biztos, hogy jó helyre hozzuk? – fordult tétován a vezető felé.

– Hát persze, te okostóni! – reccsent bosszúsan a sofőr hangja a vezetőfülke fullasztó félhomályában. – Mi örökké a megfelelő címre szállítunk. Már megszokhattad volna. Elég régóta, hogy itt vagy nálunk – nyerített föl megvetően. – Úgy viselkedsz mégis, mint egy nyavalyás kezdő.

„Egy nyári vakációban otthon – Csomafalván, mikor még népesebb volt a feleségem családi háza –, szokásom szerint kisszéken ülve rajzoltam örök témámat, az öreg almafát, mikor Juliska, a szomszédasszony nagy érdeklődéssel kérdezte: maga mit pirkál ott? – Hát ezt a fát próbálom lerajzolni – volt a válaszom, de elkezdtem gondolkodni, honnan jöhetett, mit jelenthet ez a szó. Aztán elfogadtam: egy ember vagyok, aki csak pirkál egy darabka papírra, és boldog vagyok, ha sikerül a pirkálásom.”

Elek Tibor beszélgetőkönyvének legfőbb summája az, hogy – okosan kérdezve – a szerzőket hagyni kell megnyilatkozni önmagukról és a korszak irodalmáról. A válaszok a személyes regisztertől egészen az esszéisztikus, összefoglaló elemzésig terjednek, így mozaikként egy (alternatív) irodalomtörténet is összeállni látszik.

aztán már az olaszok sem énekeltek

csendben gyászolták halottjaikat én is

elkezdtem számokban határozni meg

az életemet összeadtam az együtt-napokat

majd kivontalak belőle és kijött amit már

tudtam hogy egy nagy szar ez az egész…

Előadásait saját maga írja, dramatizálja, rendezi és adja elő. Úgy véli, minden produkció egyszeri és megismételhetetlen, és hogy a bábszínház és minden előadóművészet lényege az itt és most ünneplése. K. Kovács István korábban a kolozsvári Puck Bábszínházban dolgozott, az utóbbi években pedig szabadúszó előadóként örvendezteti meg a gyerekeket.

1988 telén történhetett, amikor Ceaușescu őrülete új magaslatokba hágott minden romániai falu lerombolásának megtervezésével. Akkoriban délután jártunk iskolába valamiféle takarékossági terv miatt, ezért az édesanyám által felcsomagolt ebédemet az elvtársi képek és szlogenek alatt fogyasztottam el.

Gondoltam, beverek egy szeget a falba, ráakasztok egy képet. A fal sem maradna olyan sivár, és mindenkinek jólesik rápillantani egy-egy kedves emlékre. Szerszám, eszköz van, tapasztalat semmi, de hátha nem fölöslegesen jártam matek-fizikára.

liliomszínű ragyogásban

lépteimet írom

a darabokra tépett

tájra

Érteni általad, és átadni magad.

Mert a lélek hasonlóan rezdül, s így őt adod vissza,

magadon keresztül.

"A költő nagyon megviselt, átéjszakázott állapotban volt. Úgy lépett, mintha Contra-Anteus volna, és minden érintkezése Gaea nénivel mérhetetlen szenvedéseket okozna neki. Kissé komikus az volt, hogy kísérői arcán ezek a szenvedések megmalacoztak, és mindenik olyan keservesen császkált, mintha most rángatták volna le a Krisztus balján vagy jobbján álló keresztfáról. (...) A költő hangja igen rekedt és igen fátyolos volt, de igen tanulságos volt, hogy tagolta elő verseit.”

Dardzsilingbe érve Kőrösi Csoma Sándort orvul betegség támadta meg. Egyre gyengült, érezte, hogy közeledik az utolsó órája. Már látta is a Halált, ahogy komoran megjelenik az ágya végénél. De még nem vitte el, várt valamire. Talán arra, hogy a híres nyelvész szóljon vele is pár szót.

(...) minden versemben kicsit meghalok

mint szeretkezés utáni űri csöndben

ellobbant csókok tájfun-évadán

árnyéktalan riató kegyelemben

minden versemben kicsit meghalok (...)

1995 Sepsiszentgyörgyének kis világában az egyetlen hatalmat számomra a költészet jelentette. E betegségen több jóérzésű ifjú hamar átesik, én azonban számtalan próbálkozás után döbbentem rá: Apollón lantján legfeljebb néhány görcsös, reszketeg hangot, akkordot tudok lepengetni. Tudta ezt Gerzson is, mert az Ezer énekből vérzem kötetét (1995) így dedikálta nekem: „Szabó Isti mezei prófétánknak több (jó)kívánsággal is. Csak kettőt: A.) Ne engedjen SOHA a könnyebb műfajok csábításának... (sic!) B.) Ne dőljön be azok blődijének, akik nem is oly szerénytelen nemzedékét szidják!!! Barátsággal Gerzson”.

Duett, basszuskulcsban.

Gioco historico-rustico, piú patetico.

Adagio                                               1. – Tü, úgy mint TÜ, IGEN, de úgy mint MÜ: NEM!

Affettuoso                                          2. – Nem-e?

Deciso                                                1. – NEM.

Egy jó vers torkon ragad, gyomron rúg, egy jó vers olyan, mint a csillagos ég fölötted, megmutatja, hogy milyen parányi és törékeny semmiség vagy. A kortárs magyar líra jelentős része nem ilyen. Távol álljon tőlem, hogy ítéletet mondjak a poéták fölött. Nem szakmabéliként, inkább olvasóként viszont lennének kifogásaim. Nem tudom, hogy Önök hogy vannak ezzel, de én a kortárs magyar lírát unom. Vagy nem értem.

Érzékeny portréi a magyar művelődéstörténet remekei. Zsánerképein váltakozva parázslik az enyedi este a narancsos-lilás pompában tündöklő alkonnyal, lenyűgöző a Farkas utcai templom a pirkadat fényeiben, és az is, ahogy a családi életének legmeghittebb pillanatait és az öregedés méltóságát jeleníti meg.

Csomortáni Gál Lászlót sokan különcnek tartják, hisz egyetemi tanulmányai befejezése után hazatért Csíkcsomortánba, és egy áram nélküli házban él feleségével, három gyermekével. Közben pedig szakrális művészetet művel, amelyben messze a jövőbe mutató ősképek derengenek elő.

Az 1943-ban született Beczásy Tánya dálnoki földbirtokos szüleit először Sepsiszentgyörgyre vitték kényszerlakhelyre, majd kitelepítették Dobrudzsába, ahonnan 13 és fél év után jöhettek el. A lány ezalatt rokonoknál, bentlakásban, ismerősöknél hányódott...

John Maxwell Coetzee (ejtsd: Kötze) a dél-afrikai Fokvárosban született 1940-ben. A jelenleg Ausztráliában élő író a huszadik század egyik legjobb, legtöbbet díjazott szerzője, a magyar nyelvterületen most kezdjük alaposabban megismerni.

A sepsiszentgyörgyi származású Péter Alpár installációk, performanszok, vizuális művészetek és határterületeik között mozog. A háromdimenziós tér foglalkoztatja, a zárt terek beinstallálása után, a kiállítóterek hűvös eleganciáját átlépve fordult a természethez.

Ó idő múlásának percenései ó az

az élőlény riadalma hogy nincs

nem lesz többé már ami van

"A méltó túlélés, a boldogság maga" – ezzel a mottóval indul az MMA-portrék Páskándi Gézára emlékező epizódja. A Páskándiné Sebők Anna rendezte portréfilm az íróval készült beszélgetések archív felvételei, korabeli dokumentumfilm-részletek és pályatársai, munkatársai visszaemlékezései felhasználásával mutatja be ezt a sokműfajú és rendhagyó életművet.

– És tudod, ki vagyok?

A lány nagyot húzott a sörösüvegből.

– Hogy emlékszem-e a nevedre? Nem vagyok ám részeg – röhögött, aztán komoly arcot vágott. – Annyit tudok rólad, amennyit kell.

Sipos Sándor jelképszerű sűrítéssel mutatja meg a lárvaszerű várakozást, mely egyszerre hordozza a megújulás és a pusztulás lehetőségét is. Érzékelhető a természet rendje, mely alázatra int, és az emberi gőg, mely tékozol.

"Gondoljunk bele: Romániában az elmúlt száz évben mennyi parlamentáris demokrácia volt, vagy amit annak lehet nevezni? Nagyon kevés. Csak az utóbbi 29 évet vizsgálva is kérdés, hogy mennyi volt belőle a forma, és mennyi a tartalom. Ilyen értelemben a társadalom tudása, tapasztalata is elenyésző, nem lehet ezt 150-200 éves hagyományokhoz hasonlítani. A mostani általános fáradtságban, kiábrándultságban ez a hagyománynélküliség is benne van. Mindannyian tanuljuk a demokráciát: a politikusok, a média, de a szavazók is. "

Gyorsan történt minden, pisszre szakítja el őket

négy-öt aláírás szétkenve a jegyzeteken, hogy

szólni, se lépni semerre esély többet ne lehessen.

Irvine Welsh, a kultikus skót alkotó saját bevallása szerint 1958-ban született Edinburgh-ban, a glasgow-i rendőrség szerint 1951-ben. Kétségkívül meghatározó alakja a XX. század második felében született irodalomnak, elegendő itt a Trainspotting-regényekre és az abból készült filmekre gondolni.

Tizenhét évesen részt vettem a Rusz elleni prédáláson. Nálunk, varégoknál, ez így szokás. Töltöttem italt az embereknek, és Kijev alatt részt vettem a csatában is. Apámat akkor láttam először és utoljára nevetni, amikor hazatértem. A hadizsákmányból kivett egy keresztet, és tűzbe dobta, majd kikotorta belőle az ezüstöt. Aztán sokat ivott, és furcsa dolgokról énekelt.

1. Ha mindenhez értesz, de nem foglalkozol..., akkor A vagy.

2. Ha azt mondják neked, hogy A vagy, és te úgy válaszolsz, A vagy te!, akkor A vagy.

3. Ha kevesebb, mint 3 ezredmásodpercen belül meg tudsz sértődni bármire, akkor A vagy.

inkább elhisszük, hogy ami kint van, az is

változhat, és nem csak mi létezünk ebben

a nagy rohanásban, hanem tényleg szép

vagy, és hogy nem csak kémiai folyamat

a szeretet, hanem atomjaink hasadásában

is van valami szenvedély, valami pátosz

a történelem mindig furcsa játék

a nemzet pedig mindig feladat

ha csönd van éjjel, ma is hallani

mind ott sírunk a versailles-i kert alatt

Online szabadulószobát készített a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium két tanára Trianon századik évfordulójára. A játék öt részre tagolódik, ahol történelmi, irodalmi, és zenei kérdéskörökön küzdhetjük át magunkat, hogy megkapjuk a kódot, ami a játék utolsó feladatát jelentő széfet nyitja.

"Már eldőlt Magyarország sorsa. Most 11 óra 15 perc van, és 9-10 óra között történt meg a békeszerződés aláírása. 11-ig minden üzlet zárva. (…) Odakinn esik az eső. Sír az ég is, olyan békét írtunk alá" – írja a naplójába a 21 éves katona, Kovács Károly.

Pár éve elkezdtem duplán vásárolni könyveket. A cél az, hogy összeállítsak egy-egy ötvendarabos gyűjteményt, melyet a fiaimnak adhatok, ha majd felnőnek. Trianonról szóló könyv sokáig nem szerepelt ebben a válogatásban. Most viszont ott tartok, hogy három Trianon témájú kiadvány is szerepel ebben az egyelőre alig 20-30 darabos gyűjteményben. Ezeket ajánlom most az olvasóink figyelmébe is.

A novellákat összeköti a falu tere, amelyen mind ismerősen sétálhatunk, de Macondóval ellentétben Szék nagyon is létező hely, és magyarként saját otthonunk része.

Siska vándorlegény volt, talán mindenütt ismerték Magyarországon. Ő maga azt mondta örökös járás-keléséről, hogy egyszer igen fontos levelet bíztak rá, amelyet tíz esztendő óta nem tud kézbesíteni, mert nem találja a címzettet.

„Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jó barátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték” – írja Molter Károly író, aki bár a Vajdaságban született, mégis azonosult az Erdélyi Helikon

„Carola már akkor azokhoz az asszonyokhoz tartozott, akikkel kapcsolatban kénytelen volt mindenki állást foglalni, vagy mellette, vagy ellene. A legújabb divat szerint öltözködött, ízléssel ugyan, de jóval modernebbül, mint mások. Internacionalistának vallotta magát…” – írja Kemény János, az Erdélyi Helikon írói kör létrehívója és fő szervezője a Kakukkfiókák című regényében, melyben külön fejezetet szentel gyermeke keresztanyjának.

Megállhatunk, hogy múlttal betelve

hullám mossa el a kábulatot,

míg a rozsdás horgonylánc elenged

s elnyelt szigetünk ismét úszni fog?

Hol vannak igaz barátaid

a láthatáron sötét felhők gyülekeznek

csupán turul kering a sassal fölötted

Negyedóra alatt írták alá az ítéletet

elegáns rablók, frakkos gazemberek.

Negyedóra alatt írtak felül ezer évet,

századokig hat a tintába rejtett méreg.

Szélcsapás kócolja a rövid hajfürtöket,

összetört rádiókat játszanak, a romhalmok

között kergetőzők nem értik egymás

szavait, szétzúzott csontokba

botladoznak a gyereklábak.

Mítoszok sejlenek fel, egy-egy olyan időpillanat felmutatásai, amikor még nem történt meg a világot megváltó és megváltoztató áldozati rítus, még csak eljövendő ígéret a kereszthalál gyötrelmeiből összetákolt örök élet. Háború utáni árnyak, a szülőföld földlétébe kapaszkodó gyökerek, az élet körforgására rádöbbenő ritmikus ismétlődések mutatnak meg valami csupán csak képekben megragadható gondolatot az elmúlás folyamatosságáról.

Gyakran gondolkodom azon a faramuci helyzeten, hogy Trianonnak köszönhető identitásom jelentős része. Az, hogy felvidéki vagyok. Előtte nem volt ilyen, az Alföld északi nyúlványain élők nem tettek különbséget maguk és mások között, csak tájegység alapján. Két sújtással több volt a viseleten. Nem lehetek elég hálás azért, hogy felvidéki magyarnak születtem, és nem kárhoztathatom a sorsot eléggé azért, hogy megtörtént Trianon.

Elindulni, várni a hajnalt – ez a cél már önmagában is szép imádság, hát még együtténekelve a többiekkel. A találkozás megannyi arca – Ádám Gyula nem idegenként érkezik közéjük, fotói által mi sem idegeneket látunk. Ráköszönni a szembejövőre, áldást mondani az elhaladókra – erre buzdít ez a hajnali tisztaság.

Trianon századik évfordulóján minden magyar számvetéssel él: nincs olyan, akinek semmit sem jelentene ez a fogalom, akinek semmilyen élménye, tapasztalata ne kapcsolódna hozzá. E centenáriumi számvetés során pedig felleltározzuk a száz éve történt fájdalmas események hozadékát, külön-külön, de nemzetként is: az emlékhelyeink, múzeumaink mérhetővé teszik az emlékek súlyát. Szabó Pál Csabával, a várpalotai Trianon-múzeum igazgatójával beszélgetünk.

„A falu bábája, félig görög, félig török nő, kidugta fejét az ajtórésen, és elkiáltotta magát: Kislány! Kislány!” – így kezdődik a báró Kemény Jánosné Augusta Paton önéletrajzi írásaiból a Szépmíves Könyvek-sorozatban megjelent sajátos emlékirat. Az eddig kiadatlan vagy elfeledett kéziratok feltárását célul kitűző, XIX. és XX. századi emlékiratok, naplók, kultúrtörténeti munkák megjelentetésére specializálódott kiadói műhely vezetőjével, Kovács Attila Zoltánnal beszélgettünk.

Fácán az ember, semmi több címet viseli Herta Müller negyedik, magyarul megjelent könyve. A rövidke elbeszélés roppant súlyos, letaglózó olvasmány. Szikár, tűpontos, néhány szavas mondatokból álló, sallangmentes („bodorádámos”) szöveg, mely egy-két oldalas, önállóan, szabadversként is működő fejezetekre oszlik, és ebből az erősen egymásba kapcsolódó és kapaszkodó szövetből áll össze a ’80-as évek bánsági sváb falujának keserű költeménye.

Egy mezei szakközépiskola esti tagozatosait vizsgáztatom, huszon-harmincas, aggódó családanyukákat és apukákat, munkahelyükről a megmérettetésre szutykosan, izzadtan beszottyanó embereket. Jönnek, önfeledten: mint hal a homokra. Mi, vizsgáztató tanárok értjük a dörgést, látjuk a reménykedő tekintetek diploma-délibábját, a fizetésemelés sosemvolt boldogságát. Elnézők vagyunk vélük, kekeckedni röstellnénk is.

Amikor a kormányzó a személyes díszőrségének felvonulását figyelte, már régen feladta, hogy logikus döntéseket hozzon.

– Mindennek vége – mondta előző este a feleségének a vacsoránál. – Holnap az első dolgom lesz azt tenni, ami először eszembe jut.

Mindig van valami közöttünk,

valami hullás,

valami elfelejtés.

Egy izgalmas határterület, a történelem és a képzőművészet mezsgyéjén kalandozunk a gyermekeknek szánt illusztrációktól az épületrekonstrukciókig egy különleges hivatású különleges ember, Gyöngyössy János vezetésével.

A böjt lélektana: én nem rágok többet a világból, és

a világ is kevesebbet egyen belőlem Nagyszombatig.

 Kész, kampec, mind meghalunk, jaj! Lyukas az égbolt felettünk, lángokban hamvad a Föld tüdeje, porzik a Victoria vízesés, s az apokalipszisre koronát tesz, ím, a vírus. Mind meghalunk, feleim, kinyír az újkor legújabb pestise. Próféta jósolta régen, s lám, nem volt hamis: itt van már, mint Hannibal, ante portas a sárga veszedelem.

Tavaly volt J. D. Salinger amerikai író születésének századik, idén pedig a halálának tizedik évfordulója. Hátramaradt írásait még mindig félhomály fedi, csupán reménykedni lehet, hogy egyszer majd magyarul is olvashatjuk őket.

Kiderül-e rólunk hogy száz százalékosan átitatott minket is a kor

És vajon milyen eltérések különbségek mutatkoznak meg a különböző

Égtájak földrészek emberei között fajra nemre nemzetiségre

Vallásra való tekintet nélkül mit ír majd rólunk a történész mit

Konstatál talán néhány törpéből óriást csinál talán néhány óriásból

Két mű, melyek szerzői két különálló világból érkeztek: Albert Camus Nobel-díjas nagymenő, Henri Charriére pedig fegyenc volt, akit a szükség vitt az írói pályára. Mindkét regény, A pestis és a Pillangó a bezártsággal és a karanténnal foglalkozik, de csak az egyik, a tragikusabb nyújt reményt.

Azt mondják, az irodalom az életről szól. Lehet. De a motivációja a halálfélelem. És nem csak a hírnév megszerzése miatt. Thomas Mann A varázshegy című regényében egy olyan gondolatot fogalmaz meg, miszerint az élet önmagában halál. Nemcsak azért, mert oda tart, hanem mert közben is pusztul a test.

Vigyen a nyár, madárcsőrben az ének,

őszi esők földszagából vigyen a barna szél…

Ha portámnál szebb vidéken kikötsz majd bárhol

– fűszereid illatában én is élek.

Ó

melyikünk vétkezett annyit és akkorát

hogy ez a nyomorult ránk szánta önmagát?

Emberi arasszal mérni sem lehetett

és most itt tollász fésül veszteget

Gyalogos verszarándoklatra vállalkozott tavaly szeptemberben Tóth Péter Lóránt kunszentmiklósi tanár, versmondó: Radnóti Miklós születésének 110. és halálának 75. évfordulója alkalmából elindult azon az úton, amelyen a tragikus sorsú költő és a többi ártatlanul elhurcolt munkaszolgálatos Bortól Abdáig menetelt. A zarándoklaton a Pannon RTV stábja is elkísérte, a tizenhárom részes filmsorozatot a televízió YouTube-csatornáján, valamint a Liget portálon (liget.ro) lehet megtekinteni hétről hétre.

Kőrösi Csoma Sándor Egyiptomban felkereste a Szfinxet és beszélt vele. Akkoriban a Szfinx még valamicskével fiatalabb volt, jobban tartotta magát, nem volt egészen lebénulva, mint ma. Ha olyan valaki kereste fel, akit érdemesnek talált rá, megesett, hogy szóra méltatta, jótanáccsal látta el. Nem a szájával beszélt, abból sokszor csak baj származik.

Aki láthatta, hallhatta, tudja, Banner Zoltán előadóművész egymaga több emberhez juttatta el a verset, mint a komoly állami támogatással működő színházak. Bodor Pál azt mondta róla, ha a költők évente díjat nyújtanának át a költészet legjobb népszerűsítőinek, minden évben rá szavazott volna.

S a hosszabbításban,

ha lesz, már az őrangyal is tudja:

munkája fakultatív.

Jelenleg három ország (Magyarország, Románia, Szerbia) 141 kézművese található meg a katalógusban, de az adatbázis folyamatosan bővül. Az adatbázisban a szolgáltatásokon kívül tudunk helyszínre, névre, mesterségre is keresni, de akár aszerint is kereshetünk alkotót, hogy melyik üzletben árusítja munkáit. A fotókkal gazdagon díszített honlapon nemcsak az alkotókat és tevékenységeiket ismerheti meg a látogató. Az egyes mesterségekről, sőt alapanyag lelőhelyekről is találnak információkat.

az életem, mint telepített erdő,

szabályos, rács és nem kerek,

nem járom be mind, ez csak hasonlat,

tényleg nincs más: a fák, meg hogy megyek.

Botházi Mária Biorobot című könyve sose volt aktuálisabb. A tárcanovellák ugyanis az erdélyi ember mindennapjairól szólnak: az otthoni mindennapokról, a karácsonyfa díszítésről, a gyermeknevelésről, iskolai ünnepségekről, szülinapi zsúrokról, lakáshitelről, a konyha felmosásáról, a csap megszereléséről, fogyókúráról, edzésről, nyaralási és társalgási szokásainkról. A szövegek feszesek, könnyedek, rövidek, tele humorral és derűvel.

Amikor a nő felmos, gyakran egyedül van. Magányos tevékenység is ez, kétségtelen. A felmosásban egynapi munka fáradsága gyűlik össze, amikor a nő felmos, ereje már nagyon kevés. Felmosni olyan, mint egynapi napszám után megkapálni a családi kiskertet. Olyan, mint egynapi lapszerkesztés után újraírni a hírhasábot. Olyan, mint egy lezárt tárgyalás után este újra találkozni és beszélgetni a kekec üzleti partnerrel. Vagy olyan, mint esküvő másnapján ebédelni a rokonsággal.

Mindig frissítsd a vírusölődet, operációs rendszeredet! Olyan ez a számítógépednek és a lelki-testi nyugalmadnak, mint elfáradt vikingnek a szauna, az informatikus elmeállapotáról nem is beszélve.

Úgy írtunk, ahogy jólesett, azt mondtunk, amit akartunk, és általában azt akartuk, hogy az irodalom örömséges legyen (vagy legalábbis érzelemteli, és ez az érzés véletlenül se a kiábrándultság legyen). Így került a zászlónkra Rejtő Jenő, akiben megtaláltuk a mi öröm-irodalmunk előképét, azt a szerzőt, akiben nyomát sem láttuk a posztmodern értelmetlenség-érzésének, a „minden egész eltörött” fülledtségének, sem az e kiábrándultságból fakadó, tét nélküli játéknak. 

Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen,

mint a gonoszság, az ámítás, a csalás,

a mérhetetlen lárma,

de a jóságnál nincs nagyobb alázat.

Csak akkor jut egy kis levegőhöz az ember, ha naponta vallatóra fogja saját magát, a világot, s a kétségbeejtővel is foglalkozik – állítja Böszörményi Zoltán, akit Soha véget nem érő szeretkezés című, szeptemberben megjelenő verseskötetéről kérdeztünk. Kiderül, hogyan kötődik Faludy Györgyhöz a költő szerelmes versciklusa, illetve az is, miként épül be a filozófia mindennapjainkba.

Sokáig szót értettünk. Megvédtél

széltől, szégyentől, halálos sebtől.

Most elengedni készülsz, tudom.

Legalább óvj a tökéletesebbtől.

Muszka Sándor Szégyen című kötetének versszereplői a pokol tornácáról érkeznek, a feneketlen dögkútból, onnan, ahonnan nincsen visszaút, ahol az átkozottak élik végnapjaikat, kiket a föld sem fogad szívesen magába, nem látják már meg soha, s tán nem is óhajtják a napfényt. Elfelejtenek embernek lenni, árnyékvilág az övék.

„Köd zabálja a fákat – egyre nehezebb...” – vajon értettem-e gyermekfejjel Király Lászlót, és vajon értem-e maradéktalanul ma, bő harminc évvel később az idén 75 éves költőt?

Mindenkit látok, kedves Zsenya! –

néztem az elámult, poharáról is megfeledkező

Jevtusenkóra. – Belemosódnak egy viccet

törvényszerűen követő félmosolyba,

aztán legyőzve a gravitáció törvényeit,

felemelkednek és fénysugárként libbennek tova,

csak Eliezer Kamenezky marad, zavartan néz engem,

és vigyorog. „Hát ennyi volt, ennyi volt az élet Vászja.”

Mély hatást tett rám az 1991-es oroszországi látogatásom: a lepusztult Szovjetunió, az üresen kongó üzletek, a baljósan csattogó számológépek, a Kreml, Pétervár csodái, a téli Szuzdál, Rubljov freskói a vlagyimiri Uszpenszkij katedrálisban. Hazatérésem után elkezdtem írni egy beszámolót, Valóban, mi lesz velünk címmel, A Hétben jelent meg, azt is adhattam volna címnek, hogy a Szovjetunió végnapjai, hiszen hirtelen mozgásba jött, alakulni kezdett minden. A birodalom felbomlott.

Idén a magyar kultúra napján a Magyar Teátrumi Társaság, a Békéscsabai Jókai Színház és a Petőfi Irodalmi Ügynökség gyermek- és ifjúsági drámapályázatot hirdetett magyar nyelvterületen alkotók számára. Pályázhat korhatár nélkül bárki. Az elbírálás során előnyben részesítik azokat a műveket, amelyek a nemzeti összetartozás érzetének fontosságát erősítik. A kiírók a drámai alkotások mellett bábszínházi darabokat is örömmel fogadnak.

Nem könnyű hazajönni. Rég volt, amikor elhagytam a várost, már többet éltem Kolozsváron, vagy máshol, mint Csíkban. Az utcasarkok, a tömbházak, a park, a korcsolyapálya, minden, ami a gyerekkoromat képezte, mai napig megvan, álmaimban időnként visszatér az a régi Csík, amit én akkor láttam.

Ábel úgy emlékszik rá, mintha ma lett volna. Ültek várandós feleségével a tévé előtt (miután elbaktattak a közeli iskolába és gondosan beikszelték az „igen”-t), és várták az eredményeket. És az eredmények jöttek. Bár ne jöttek volna. Mert kiderült, hogy a nagy cserbenhagyta a kicsit. A nagy attól félt, hogy a kicsi eleszi előle a… mit is?

Úgy (el)bántunk

az életünkkel, mintha

lenne belőle még egy.

Ám az élet –

akár a becsület.

Fenn a Kárpátokban

jelzett utakon járt

unokám a hóban.

A nyoma máig ott van.

...te hová valósi vagy? azt mondta a fa,

kinek lába földes: tőled 2 méterre való vagyok.

A viszonyunk határozná meg az otthonod?

És mi a te vágyad? A távolság. Hát akkor jól

benne vagyunk a vágyban. És innen hova

vágyódsz? 2 méterre tőled, hol sarjad a vágy,

és mentek tovább a fák, öles léptekkel, mi mással.

„Korszerűtlen könyvet tart kezében a nyájas olvasó” – fogalmaz a szerző legelső sorában. Nem tisztünk eldönteni, mennyire korszerűtlen a színház, a színjátszás napjainkban, annyit viszont bízvást állíthatunk, hogy Salamon András Színháztörténet kezdőknek és haladóknak címet és Az ókori görög színháztól a rokokó koráig alcímet viselő vaskos, gazdagon illusztrált, hat fő fejezetre tagolódó művét minden színházszerető ember örömmel forgatja majd.

A „magyarságot szolgáló, de a több mint háromezer éves egyetemes irodalmon kiművelt tudományos embernek, értelmiséginek látom” – írja Bertha Zoltánról Alföldy Jenő. Mindig is a nemzet megmaradása, az egyetemes magyar kultúra hirdetése volt a célja, és mindez hihetetlen szorgalommal, elkötelezettséggel, keresztényi szeretettel és emberséggel párosul. Az irodalomtörténésszel Nagy Borbála Réka beszélgetett, az interjú a Helikonban olvasható.

Csipkebogyó körméről

a félelem lekaparja a lakkot,

szép szám a hármas,

a görög istenektől maradt ránk,

arcán mosoly díszeleg.

Tessék kimondani a „tröttöt”! Csücsörítünk, orrunk kissé ellaposodik oldaltájt, szemeink kikerekednek, és úgy nézünk a világra, mintha nem is vennénk komolyan. Mókás arc ez, magabiztosságot sugall, mert ki merne packázni a „kommonista” világgal ugye.

Bár eredetileg háborús riporter pályáról álmodozott, Varga Melinda hamar rájött, hogy a szerkesztés és a költészet a neki kijelölt út. Varga Melinda Gyergyószentmiklóson született, jelenleg Kolozsváron él. legutóbbi kötete a Sem a férfiban, sem a tájban címmel jelent meg 2017-ben. Korábban már több elismerésben részesült, elnyerte többek között az Irodalmi Jelen Költészet Díját, a Székely János Irodalmi Ösztöndíjat, és a Térey János-ösztöndíjat is. Az Oláh János-ösztöndíjas szerkesztővel Szente Anita beszélgetett, az interjút a Kultúra.hu publikálta.

a vers

is egy járható ösvény

Isten kapujához

Így mentek annak idején a dédapák,

a dédanyák, emlékezetük legyen áldva,

egy, kettő, három, négy, mentek sorra,

belelépve egymás nyomába.

Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás május 31-ig érvényes.

„Ars poeticám: egy elgondolt, elképzelt képi hatás érdekében minél eredetibb, hívebb és mindenekelőtt egyéni maradhassak. Nem az emberekkel való barátkozás, hanem a megajándékozásuk volt és maradt az ösztönös célom.”

És ha majd ismét kezdődik a rohanás, kérlek, Uram, adj erőt a mindennapi harchoz, légy velünk, hogy minden reggel újra tudjuk kezdeni (és egy kis kávét is adj hozzá), hogy kihúzott háttal, felemelt fejjel lépjünk ki az ajtón, és egy kis mosoly, derűs szempár is jól jönne, egy kézfogás, és a humorunkat is tartsd meg, kérve kérünk.