Varga Melinda

Bolyhos levelek mozdulnak a fényben.
Villamos fékez a tömbház előtt.
Az emberek üveggolyók.
A járműből az utcára gurulnak.

Soha nem láttam még élő bálnát.
Úgy próbáltad nekem elmagyarázni,
hogy akkorák, mint az a domb, ahonnan
a faluban, ha valaki sír, mindenki
hallja.

Hallgattam, ő utazott.
Mezítláb futott egy zuzmós
tundrán, átkelt egy kaktuszligeten.

emlékszel a hamvasztó nyarakra?
véresre martak a pőcsik-legyek.
burjántól zöldülő kezekkel
kapáltuk a málé végtelent.

Mama azt mondta, olykor az angyalok is
a senkiföldjén üvöltenek,
mint te vagy én.
Hiába kérdeztem,
kikből lesznek angyalok,
nem felelt, arca sem rándult,
csak kötötte tovább a lila szvettert,
amiben évek múltán elaludt.

Bennem a büszkeség más emberré vált,
csak peremérzelmek vándorolnak a tudatban,
bizarr immunrendszer a tagadás.

Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.

Annyi mindent kéne,
de ölembe a tétlen elmúlás
macskateste kuporodott. Melegít.
A mosott ruhákat összeszőrözte megint.

sárga az ég alja, a metszett
fák törött ujjakként tartják
ezenkívül nincs semmi
ami nehéznek tűnhetne
a pázsit foszlott harisnya
anyaghibák a tengerszemek

becsomagolták
az életük fontosnak
vélt maradékát
szerteszét hever
ami szerethető volt

Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.

Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.

Sötétedő, huzatos
utcákon langyos
szél újságpapírt
görget.

Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.

A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.

Hogy megmaradt, hogy élve, az a bűn.
Járkál, tenyészik – emlékeztetőül.

Befejezetlen, nyugtalan gödör.
Magába szippant minden vélt tilalmat.

Magyarországi és sváb származású, tíz évig a nagyváradi színháznál dolgozott. Újabban felbontotta a szerződését, hogy szabadúszó színészként folytassa karrierjét. Melinda németül, magyarul és angolul anyanyelvi szinten beszél, most épp az amerikai akcentusát tökéletesíti, ha érkezik egy jó lehetőség, tudjon élni vele.

Egyél agyat! Gyakorolj, eddz szelíd állatokon!
A csirkéé gyenge, a disznóé ízletes,
s míg az emberhez eljutsz,
nos, míg az emberhez eljutsz,
ez az út hol vezet?

Anyanyelv alatt másik nyelv van,
néhány szóban egy másik késés –
„Mein Schatz, ne várj. Későn jövök.”
Tekintetünkben: visszanézés.

A pavilonban összetapadva
rángatóznak szerelmes árnyak egy
magunk mögött hagyott életből.
Dohányfüst száll a hűvös ég alatt,
odabenn, az ablakon túl pereg
egy némafilm a családtagjaimmal.

„A béke harcosainak seregében” –
Imre, ez egészen felemelő.
Halál a jobb-és baloldali elhajlókra (is)!
Legyen – van! – mit szavalni tűzről pattant
unokáinknak is dicsfényes vénkorunkban

Bíró János lógó orral baktatott befelé a dombtetőről, az erdő alól. Telefonálni ment ki, lejjebb, a házuknál nem volt rendes térerő, ha fel akarta hívni a testvéreit, csak így tudott érvényesülni. Régebb leveleztek, de annak egy hét is kellett, amíg megérkezett, aztán ahogy a mobil terjedni kezdett, átálltak erre. Igaz, a szolgáltatók nem kényeztették el az ilyen eldugott, dombvidéki tanyasiakat: egyesek jelerősítőt szereltek fel a háztetőre, Bíró János megelégedett azzal, hogy kisétált a gerincre.

kedves Feri STOP arra gondoltam STOP
létrehozok egy emlékbizottságot STOP
minek feladata STOP márványtáblát állítani
STOP valamennyi vendéglátóipari egységben
STOP hol volt szerencsénk STOP a Golania Magna
szellemi szövetségről STOP szakmailag egyeztetni STOP

Ismételgeti: „nem reagál, felel.”
Izzadó kéz a zsebben. A tavaszt
betörte a nyár, bélyeget ragaszt
az idő szemére, s forrón rálehel.

Örvendjetek, ti olvasók, ti mind,
Adyt meg Kosztolányit gyászolók,
Akik szenvedtek olvasáskor untalan,
S akiknek elnyomás a posztmodern!

Angyalnak születtem, és koraszülöttként jöttem a világra. A földi anyám szerint kész csoda, hogy életben maradtam, amikor ezt mondta, én mindig mosolyogtam, mert tudtam, hogy valódi csoda történt akkor. Az orvosok tehetetlenül álltak fölöttem, és azt mondták az anyámnak, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert szerintük a halál a legrosszabb. Semmit nem tudnak.

Amikor először jártam Kairóban,
nem értettem, miért nem fejezik be,
öt emelet vagy huszonöt,
minden épület befejezetlen.

Fáin éveg, ejszen jóféle nedű van benne, s az öreg nagy mestere vót a főzicskélésnek s az eperhordóban érlelésnek. Az egyik kicibálja a dugóját, s jól meghúzza. Átveszi a másik, beléiszik az es. A harmadik es, a negyedik es, mindegyik jó cúggal.

Orbán János Dénes Miért ne menjünk Erdélybe című kitűnő humoros könyve erre keresi a választ. Elsősorban azért, mert mi itt lakunk. Már aki itt lakik. Aki meg nem lakik itt, annak bajos lehet eldönteni, akaródzik-e ide gyünni. Köszönhető ez a sok nemes antológiának, melynek borítóján mohás, rohadásnak indult kunyhók (a kötelező gémeskút árnyékában) találhatók, persze mindez az erdő tövében, a hegy csúcsán, ahol porlik a székely, mint a szikla, mert jobb dolga úgysincs.

Cibálja a szél a fákat,
kiáll a szürkeségbe,
hagyja, hogy eső mossa
fénytelen bőrét

Előadásaival mintegy huszonöt éve járja a magyarlakta településeket szerte a Kárpát-medencében, megtapasztalva a vándorszínészi létmód örömeit, kihívásait és nehézségeit is. Lapunkban erdélyi szabadúszó előadóművészekkel közöl interjúkat és készít kutatást a témában, mert úgy véli, ez a szelet eddig hiányzott az erdélyi színháztörténeti kutatásokból. Ezúttal mi kérdeztük őt, „akasztjuk a hóhért”.

Barabás Réka, miután elvégezte a marosvásárhelyi színművészeti főiskolát, több társulatnál is játszott, amíg családi okok miatt nem költözött el Nagyszebenbe, ahol már nem volt magyar színház. Rövid kényszerszünet után egy magánprodukcióval állt elő, és önálló előadóként több száz előadást tartott a Pufi című produkciójával. Nemrég a válása miatt hazaköltözött Hargita megyébe, és felajánlotta a csíkszeredai színháznak új ötletét, egy babaszínházi produkciót.

Veri az eső keseredetten a vizeket.
Sürgős lenne azonnal parancsolni,
de kinek?
Vízhatlan őserdeinkben a könyörgőt
ugyan ki menti meg?

A padlón fekszünk,
borostád homlokomra
tetoválja
naprendszered koordinátáit.

Négyes könyvbemutatóval voltak jelen az Erdélyi Előretolt Helyőrség szerkesztői és szerzői a 7. Csíkszeredai Könyvvásáron, amelyet május 12-15. között tartottak. A Sorsok című közös könyvbemutatón a szerzőkkel Miklóssi Szabó István beszélgetett, közreműködött Márdirosz Ágnes színművész. Bálint Tamás Szennyes, Muszka Sándor Idegen állat, Sántha Attila Ágtól ágig és Kozma Attila Az első székely maroktávbeszélő használati utasításai című könyveit ismerhették meg a jelenlevők.

Hagyod, öleljen a simogató víz,
talán magzatkorodból e megnyugtató béke:
mintha őstengerbe merültél volna alá,
meleg, elringató óceánba,
hogy álmodhass végre ismét.

Kitört ablakok, romos faház, hatalmas kereszt, esőcsepergés. Misztikusnak szánt térben játszódik a Karamazovok, a nézők beültekor már a színen lévő színészekkel. Úgy tűnhet, a közönség egy már rég elkezdődött történetbe csatlakozik be vagy időkapszulaként konzerválódott történetszilánkba nyer betekintést. Bizonyos értelemben ez így is van, hiszen immár hét éve játsszák Albu István rendezését a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, mely valóban tekinthető egy hét évvel ezelőtti, még egészen más világban élő alkotócsapat akkori gondolatainak lecsapódásaként.

De már itt is a megbízó, és a társam szintén. Őt is ma látom először. A megbízó képeket mutat. Két pasas a háromból nagyon hasonlít egymásra, mindkettő kissé telt arcú, joviális, ötvenes. Vörös hajúak. Az egyiknek legyező alakú fülbevalója van. Mosolyog a képen. Őt kell lelöknünk az X. toronyból. Bele a folyóba.

Egy öröklét már eltelt,
mire eszünkbe billen:
a vége nem az ember,
hanem a minden.

„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.

Mert fölemeltetnek akkor mindenek,
akár az énekek, a templomok, a várak,

és följönnek belső napjaink,
mikor már nem a test vet árnyat.

Havazott azon az estén. A hatalmas hópelyhek csenddel bélelték ki a világot, a lámpaoszlopok fénysávjaiban, akár egy megvilágított színpadon, gyors keringőben, összefogózkodva ereszkedtek alá. Kitartóan duzzasztották egyre magasabbra a termetes kupacokat. Az idő hasznavehetetlenül összeomlott, fölöslegessé vált. Csupán a jelen ragyogott nyugodt örökkévalóságban. Úgy tűnt, mintha nem is a hópelyhek esnének lefelé, hanem a világ sétálna az ég irányába.

Kozma Attilát nem kell bemutatni. Csak azoknak, akik nem ismerik. Szerencsére sokan meg akarják ismerni. Azok közül is, akik ismerik. Színész ő, akinek darabról darabra meg kell újulnia, és egyben székely stand-upos (székely felállós nyeletlenkedéses), aki az Open Stage csapat tagjaként már nagyon rég letette névjegyét az asztalra. És most belevágott a kacagtatós, írott irodalomba is.

A csíkszeredai költő legújabb verseskötetében az apa és fia, szélesebb körben a közeli rokonság viszonyát tárgyalja, mutatja be. Nem is akárhogyan: a kötet ugyan prózaversekből áll, ám Borsodinak sikerül olyképpen használnia a műfajt, hogy abból már-már olyan regény születik, amely egy egész világot mutat be.

Sántha Attila Ágtól ágig című kötete éjjeliszekrény-könyv, még ha nem is esti mese és nem szórakoztató irodalom. Szívesen veszi kezébe az olvasó, hogy újra meg újra fellapozza. Akár egy fotóalbumot a vendégségben, amikor unatkozunk, és észrevesszük, hogy ott hever hívogatón az asztalon: és mindenki fellélegezhet, nem lesz kínos csönd, hisz a képek emlékeket hívnak elő.

„A »szenvedés« azonos a »történelemmel«. Ezt az azonosítást megfigyelhetjük ma is Európa paraszti kultúráiban” – idézi Sántha Attila mottóként az Ágtól ágig című kötetében Mircea Eliadét. A román gondolkodó életében még létezett a hagyományos értelemben vett falu, mára már a hatalmas tudást őrző paraszti kultúra kikopott a nyugatiasodó társadalmakból. Sántha verseiben ez a letűnt világ kel életre.

A szabadúszó színészek nehéz helyzetben voltak a világjárvány alatt, mivel nem játszhattak. De mi történt azokkal a színésznövendékekkel, akik éppen ez idő alatt végeztek, és zárt színházak mellett kellett volna munkát találniuk? Tóth Zsófia pályakezdő színésznővel beszélgettünk.

Gazdag volt az ősz, olvasom
jobbról az első oldalon.

Épp boldogságról álmodom.
Mögöttem jő a lábnyomom.

De nem sokat jutott előre,
éjjelente majd’ elvette az Isten hidege,
a nyári hónapok után elfogták,
s csak most jutott haza,
ne haragudjon.

Gyerekkoromban egy pergő nyelvű, molett romaasszony tenyerem kusza vonalaiból kalandos életet jósolt nekem. Meglátja, vitéz lesz az úrfiból, életmentő hős, lelkendezett aranyfogait villogtatva. Amikor azonban a látnoki szolgáltatásáért igényelt összegnek csupán a töredékét perkáltam le neki, azon nyomban elillant arcáról a derű.

Mikor a teremtés első szava elhangzott, létrejött a hang, mozgás és ritmus. Ezek aztán együtt zengtek és morajlottak az időknek kezdetén. Jó játék, de ettől még igencsak formátlan volt a mindenség, ezért elhangzott a teremtés második szava, és hang, mozgás és ritmus elkezdett formát ölteni. Így lettek a formák.

„Van-e az időnek helye? És az időtlenek
beleférnek-e?” Ebben a kétségben lebegsz,
míg a halandók ajka egyre hosszabb
gyöngysort köp a disznók elé.

Biztos láttok még olyan egyszínű kék Ikarusz buszt,
Halljátok, mindig csattog, panaszos dühödéssel
Hördül, mint az a ló, amelyik már unja a vontát.
Hát csak tudjátok, nem is ok nélkül van ez így.

A falu boltja, ami egyben kocsmaként is fungált, csak este nyitott. Nyáridőben nyolckor, télvíz idején hatkor. Amikor Anti beállított, heten-nyolcan is voltak bent, vásároltak, iszogattak. A pult mögött nagydarab ötvenes asszony. Minden szem Antira szegeződött: idegen csak legritkábban, úgymond rendkívüli alkalmakkor fordult meg itt.

A vérfa ága, törzse, szíve vérzik,
végighasítják háborús viszályok,
piros sávokban ömlik, hull, szivárog
láncfűrészelt bordájától térdig

Egyik alkonyattól egy másik reggelig
egyetlen házszám változik,
semmi egyéb. Éppen elég –
pár órahossznyi látszat.

és persze, értem panaszukat, de próbáljanak
végigmenni kétszáz hektáros búzamezőn
negyven lánctalpassal úgy,
hogy aratni is lehessen utána.

Egyik nap fel kellett volna kelnem,
elvakított a reggeli fagyos sötétség,
nem szegezte rám óvó tekintetét
se Szűz Mária, se a falakon ölelkező,
szőrmebundás Antihősök

1940-ben visszaköltözött Szegedről Kolozsvárra a Ferenc József Tudományegyetem, amely az 1944–45- ös tanév végéig működött. Ennek helyébe 1945. május 28-án a 407-es törvény elrendelte egy magyar tanítási nyelvű állami egyetem létrehozását Kolozsváron június 1-jei hatállyal, jogfolytonosság nélkül. Egy 1945. december 11-ei rendelet értelmében az intézmény a Bolyai Tudományegyetem nevet kapta. Ezen az egyetemen tanultam én is, és kifogtam annak 1959-es megszüntetését.

Dimény Levente és Tóth Tünde, a nagyváradi Szigligeti Színház művészei 25 éve házasok, és négy gyermeket neveltek fel. Közös megegyezéssel választottak többször is színházat, vállvetve támogatták egymás elképzeléseit, legyen szó táncszínház alapításáról, előadások rendezéséről, játszásáról, koreografálásáról. Legújabb tervük egy egyetemi színház létrehozása.

15 óra, 35 perc. Fennmaradó idő: 4 óra 08 perc. Fordul a kulcs a zárban. Villanyt gyújt, rápillant az előszobai tükörre, cipőjét lerúgja. A könnyű válltáskát a heverőre dobja. A semmibe bámul. Éhes, az ásványvizes palack sistereg. Gyöngyözik a víz a pohárban.

Felhők libbentik fel az éjszaka sötétjét, a holdra járó álmok ezüstszoknyákban táncolnak, függönykarnison fény-árnyék villanások, autók motorbúgása töri szét a csendet. A retinák alatt fenyőfák, patakok redői, esti harangzúgás, hazavágyódó gondolatok keringője.

Legyenek benne varjak és farkasok.
Éjszaka járó fekete autók.
Egy különös nép, hol egy család, egy gyermek,
legyen a nevük letagadottak.

Esténként hosszan nézi
azt a kezet,
mely régen ártatlanok
testét püfölte
és husángot markolt,
hogy vallomást facsarjon.

talán mégsem olyan rossz
egy idegen nő testében,
talán mégsem olyan sablonos
ez a mai én-kép

Egy dolog olvasni, egy dolog megérinteni. Első kötetem megjelenése előtt akkori szerkesztőm Nagyváradra hívott. Lakása egy bérházban volt, amelynek előterében emléktábla emlékeztetett arra, hogy a ház egykori lakói közül kik lelték halálukat a német haláltáborokban. „Szüleim Auschwitzból jöttek haza”, mondta szerkesztőm a világ legtermészetesebb hangján.

Szokványos őszi este volt, csigalépcsőkön,
csövek, vezetékek, ajtók, beugrások,
kellékek között araszolunk egy félsötét,
kocsmaszerű labirintusba, a város alá…

Ez akkor kicsit nehezen érintett, de a hittestvérek hamar feledtették velem a szomorúságot, hiszen egy hívő csak boldog lehet. Olyan sokszor gyönyörködtem a nyájban, tudtam, hogy egészen biztos az üdvösségem, hogy vidáman halok majd meg. Mosolyogva és boldogan ébredek az Úr karjaiban.

ha az a hegy majd
átváltozik, jaj,
s a köd s a szürke
paplant terít rá,
akkor menekülj.

gyermek vagyok. a súlyok földre nyomnak.
bár szállni kéne, nem vagyok levél.
többet láttam, mint ki macskát nyúzhat.
a langyos víztől nem megy le a vér.

Kihajt lassan az élet fája,
nagy, biblikus tavasz
színesedik az erkély alatt.

Jó prózáról akkor beszélhetünk, ha a történet mondatról mondatra szervesen épül fel, ha olvasás közben úgy érezzük, minden mondat egyetlen lehetséges folytatása az előzőnek, és mindegyik előbbre viszi a történetet. Regős Mátyás kisregényében jórészt ilyen mondatszerelvényeken utazunk Erdős Vili, egy érzékeny, fiatal fiú lelkivilágába.

Buszra fel, Bukoresbe bé, onnan át az oroszokhoz, met a kelet-európaiakot onnan lőtték fel egy teherhajón a nemzetközi űrállomásra, s onnan a Holdra. A Holdról indultak a nagy gépek ki az univerzumba, met olcsóbb volt ott összerakni az egész kilövőbázát az űrhajókkal együtt, mint Föld körüli pályáról tajdokoskodni.

számomra itt nem terem
csak romlás sötét verem
kinéz a vér a szememen
feloldja bűnös lelkemet

Nem tudom, illik-e nyilvánosan üzenni valakinek ilyen ügyben. Remélem, nem veszi rossz néven a levelemet. Miképpen tudassam vele? Aki hallja, adja át neki, kérem szépen. Hogy nem ismeritek? Még nem! Még! De mostantól..

Alig esteledett, s már féltem,
rám omol a sötétség mérge,
amiért egész nap
rejtőzködnie kellett

Eldőltél a parton, feküdtél a nedves fűben,
hosszú horgas ég alatt, de melyik ég alatt?
Már nem tudom. A Duna koszos vonója
húzta, árnyak imbolyogtak az ősi rigmuson.

kint remegett a híd.
az emberek a fákon ültek,
a törzset ölelték, ingtak
az ágakkal és falevelekkel.
hamisan énekelt a toronyóra.

– Köszönjük a hívását, de tessék a nótára térni! Mit szeretne küldeni és kinek? – szól közbe tagolt hanghordozással a minden bizonnyal mosolygós műsorvezető.

– Hát ugye nagy a család, s szerteszéjjel szakadtunk, mert ugye öcsémék es a tavaly kitelepedtek Kanadába… nekik küldenénk egy nótát…

Az egész hosszú éjjel ott fent a csúcson pihentek a vándormadarak, ez esetben a daruk, amelyeket messziről lehetett látni most a reggeli napsütésben: készülődtek elindulni hosszú útjukra. Rendezték soraikat, beszélgettek az ők titkos nyelvükön, és ébredeztek az éjjel őrködő madarak is, akik reggelre elpihentek.

„Nem készültem írónak. Az irodalom tanítása közben kaptam rá az írásra. Előbb azt hittem, szakmai ártalom, múló bolondéria csupán. Aztán rájöttem, hogy másról van szó. Elmondásra váró történetekről. Olyanokról, amelyeket nekem kell szavakká formálnom, s amelyek engem is alakítanak közben. Idestova harminc esztendeje a saját bőrömön tapasztalom, hogy az irodalom útvesztő, óvóhely, játszótér. Pokol. Purgatórium. Paradicsom.”

Tegnap túl hamar szállt le a buszról. Egy régi osztálytársával utazott, a szeme sarkából leste, merre tartanak. Nem volt könnyű dolga, a beszélgetőtársának be nem állt a szája, és minden második szavát erős gesztusokkal próbálta nyomatékosítani. Valósággal zúgott a füle a lelkes hablatyolástól.

Madarász Lóránt szerint a színházaknak felül kellene bírálniuk eddigi politikájukat, és két-három vígjátékot is be kellene mutatniuk évente, mivel a lelket nem lehet gyógyítani csak könnyekkel, gyomorszorító érzelmekkel és tragédiával.

az argoszi síkságot jobban ismeri nálad,
okos, művelt, ne tanítsd,
csak csodáld kemény hiúztestét!
látod, a földrész északi részét is,
a távolban magasló hegyeket,
az éjszaka villogó szemeit, az erdőt?

Varga Melinda József Attila-díjas költő nyolcadik kötete, a Tizenkét kagyló a női megélésekkel, ősszimbólumokkal való könnyed játék, mitikus keretbe helyezett útmutató a férfiaknak a nőkről. A szövegvilág – bár sok esetben nőalakjait Zeusztól eredezteti, testrészeiket Aphrodité örökségeként tartja számon – közel marad a hétköznapok nyers és gyakran kijózanító tapasztalatához.

Felkeltem térdemről és körülnéztem
A téli világ részvétlen
Zúgott az éjszaki szél
Hullott a halkszavu hó

Láttam, ahogy az ajtóban áll,
hallottam, hogy vajúdik, hörög
a negyvenhat éve vemhes halál,
hogy világra hozzon egy dögöt

Megkísérelve Boér Géza Hiányok térképe című első kötetének leírását (Korunk, 1981. 4. 315–308.), azt mondottam, könyvet, írást feltételez a Boér-vers. A kritikus azt kívánta ezzel hangsúlyozni, hogy költőnk esetében a versnek mindkét érzékelhető „teste”, a hangos és a vizuális egyformán fontos, sőt ez utóbbi olyan jelentésmezők felé nyit, amelyet a hangzásra hagyatkozó versben elérni lehetetlen.

bronzvörös hajamból három
tincset formált álmos kezem
és bezártam egy kurta kis
fonatba a lélegzeted

Az olvasó egy gyermekrajzot tart a kezében egy szépnek nem nevezhető babával, fekete csenddel, apahiánnyal, papírhajókkal, papírsárkányokkal, kamaszszerelemmel és halállal. A látvány nem kellemes, a versek sokkolnak.

A madár szerepét vállaltad,
fekete tollakat festettél sötétzöldre.
Amikor a tériszonnyal álmodtam,
elkezdtél félni, vagy csak engem féltettél.

Tányérom szélén barna zsírpecsét,
középen néhány káposztafoszlány,
egyenes háttal, kitolva csecsét
megy innen oda a kis csaposlány.

Tisztelt Ház! Ez mégiscsak mindennek a teteje és egyben az alja is. Milyen alapon veszik ki a számból a szót? Alkotmányos alapon, igen? Hát miféle eljárás ez, kérem, hogy mikor valakinek a száján van a szó, akkor annak a szájára ütnek?! Ezt kérdem én!

A trianoni békediktátum utáni Romániában a magyarokra nagyon könnyen rásütötték az irredenta jelzőt. A papok erre többszörösen rászolgáltak. 1936 augusztusában a Keleti Újság számol be arról, hogy Sepsiszentgyörgyön Ferencz József és Fikker Ferenc református lelkészek ellen kiterjedt irredenta működés miatt eljárás indult. Fikker Ferenc életútját követve azt láthatjuk, hogy az akkori Sziguránca és utódja, a Szekuritáté folyamatos megfigyelés alatt tartotta őt és feltételezhetően más lelkészek tevékenységét is.

Csak akkor érzem magam olvasónak, ha nem kell kompromisszumokat kötnöm. Ehhez két dolog kell: én mint kíváncsi konstans, meg a könyv mint a képlet változója – az eredmény mindig az utóbbitól függ. Az pedig a szerzőtől. Ám azt szeretem, ha nem kell figyelnem a szerző korára, nemére, nemzetiségére akár, nem kell azon morfondíroznom, mennyire korszerű vagy örök érvényű, amit tőle épp olvasok. Csak hátra kell dőlnöm, kinyitnom a könyvet, és alámerülnöm benne – így tudok egy szép, kerek egyenlet részesévé válni.

Szentmártoni János esszé-, beszéd- és interjúkötete azt mutatja meg, hogy mit jelent a költői, írói hivatás, szerepvállalás. Mit jelent igazán az irodalom emberének lenni, és hogyan kell kiállni ezért a hivatásért.

A nadrágméretedet ismeri az utca,
a diagnózisodat a város,
egyesek azt is tudni vélik,
mikor fogsz
lemondani,
lefogyni,
elfogyni.

Tegnap, mikor Güdücben jártunk – Bulmerka, Cickom meg én –, láttunk egy tehenet a fán. Arrafelé erős szél fúj mindig, visz el mindent, nincs mit csodálkozni a tehénen. Egyéb is fenn szokott akadni a fák hegyén, a helybéliek mind ott keresik, ha valamijük elveszett, rendszerint megtalálják. Darabig tanakodtunk, nem kéne-e megfejni azt a tehenet. Attól, hogy felvitte az Isten a dolgát, még leadhatja a tejet. De inkább nem foglalkoztunk vele, nézelődjön csak nyugodtan fentről, mentünk tovább.

keresem egyen-
súlyomat (és semmi mást):
labda a lejtőn