Charles Bukowski

Összeszámoltam: a hazájában nagyon népszerű norvég író Doppler című könyvének magyar borítóján nem kevesebb, mint tizenöt ajánlás van, mind pozitív. Ha engem kérdeznek (igaz, a kutya sem fog), egyre sem volt szükség. Erlend Loe művei önmagukért beszélnek, s miként tudjuk, a jó terméknek nem kell reklám, még a XXI. század elején sem.

„Sokan mondták, maradjak otthon, menjek el tanítani, készítsek pár tájképet, csendéletet és portrékat eladásra, jól elleszek belőle. De nekem ez sosem volt opció, hogy olyat és úgy fessek, hogy az kelendőbb legyen. Nem akarok megfelelni, csakis önmagamnak. Színeimmel és formáimmal, lehet, kicsit elütök a helyi karaktertől, de természetesen szeretnék valami olyat létrehozni, amit még senki más nem.”

éjjelente a falakból előlibbennek
a gráciák, hogy legalább álmában legyen nagyanyám boldog, és az
Üdvözítő és Mária, kivarrt selyemköntösben, hogy akkor is szép legyen
az élet, ha éppen nem az. agyonlyuggatott vásznak függnek a falakon.

Valahányszor megfésültelek,

eltettem kihullott hajszálaid.

Azokkal javítottam ki a

vakolaton végigfutó repedéseket

Volt egyszer, hol nem volt egy medvebocs, aki repülni szeretett volna. Nézegette, hogyan köröznek a madarak az égbolt magasában, látta, hogyan rugaszkodnak el a fákról, és minden vágya az volt, hogy ő is ezt tehesse. „A medvék nem tudnak repülni”, ismételgette neki az apukája, előbb derülve, szelíd szóval, aztán egyre ingerültebben fia kívánsága hallatán.

Merengő semmikben hiszek: a föld által felszürcsölt hóban,

a rózsaszín-szürke ködben, a disznóól romos ürülékszagában,

a könnyű emlékfoszlányokban, sírás-itta szemeid melegségében,

sovány vádlidban, combjaidban és legfőképpen a közelség

tartalmatlanságában, csobogó megalázkodásodban.

Üresen kong. Elszéledt már
Minden cimbora.
Mindeniknek a pohárban
Maradt a bora.

Az önfenntartó, független Osonó Színházműhely a színház, az oktatás és a szociális projektek kulcsszavakra építi fel tevékenységét. Ennek jegyében a tavaly 129 műhelyfoglalkozást tartott és három drámatábort szervezett. Az Osonó számára fontosak azok az oktatási- színházi formák, amelyekkel az emberek közötti interakció, találkozás és párbeszéd megteremthető. A társulat vezetőjét, Fazakas Misi színész-rendezőt kérdeztük eddigi tevékenységéről, tapasztalatairól, jövőképéről és terveiről.

Szőcs István író, szerkesztő, művelődéstörténész életének 93. évében elhunyt Kolozsváron.

Szőcs István (Marosvásárhely, 1928. augusztus 2. – Kolozsvár, 2020. szeptember 10.) Aranytoll díjas erdélyi magyar író, újságíró, kritikus, műfordító, tagja volt a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának (2005). Írói álneve Sós Péter.

Isten tudja, mikor lesz ebből park,
vagy valami egyéb, élhető közeg.
Rajtam ne múljék annyi célkitűzés,
más hintette szét ma is a zúzmarát,
a föld sem miattam merevült kővé.

szappanos vízzel öblítem ki a szám,
mert mondtam olyasmit,
amit nem kellett volna.
buborékok formájában távoznak
belőlem a bűneim.

Az élet rendje szerint

...kicserélődünk lassan. Először
a megszokott bútorok mennek.
Darabokban kötnek ki valahol
a bútorok másvilágán, és viszik
magukkal életem felét. Csak egy
asztal tengődik még kint

szerelmed inkább kocsmakert
ülünk egymással szemközt
imbolyognak a képsorok
már össze semmit nem kötsz
ez is megtörtént amaz is
most rendet kéne tenni
bár tudom kínkeserves így
egymást fogjuk megenni

Meglásd, ha fára mászol,
Ezerszer boldogabb

Leszel, mint lenn a földön:
Ezernyi zöld levél
Az Úr hangján susog majd,
Ha feltámad a szél;

Az utolsó mentsváram az otthonról hozott kaja: a „borkánban lesütött hús” kenegette a lelkemet, az alufóliába csomagolt bécsi szeletek hozzám bújtak, a nejlonzacskóban gömbölyödő fasírtok átöleltek, a házi kenyér megnevettetett. Ezt követték az utálatos böjtös időszakok, a fertőtlenítőszagú menzás kaják, inox edényekben, műanyag tálcán.

Az utca népe ezért nem hibáztatható, hiszen azt tapasztalja, hogy agyonliberalizált világunkban – a „színesség” jegyében – a legőrültebb elképzelések is polgárjogot nyernek. Bízzunk benne, hogy húsz év múlva – méltó büntetésként – a hivatalban már Zotyák, Micik és Fricik fogják intézni ügyeinket. S egy napon majd Petya lesz a köztársasági elnökünk. Vagy Misi.

Nem a szokványos ösvények biztonságát kereste pályafutása során, hanem az „elképzelt szabadság” irányába haladt. Lemondott az állami intézmények kínálta stabilitásról, szabadúszóként ismerte meg a felszabadult játék örömét, és egy másmilyen, személyesebb felelősséget is. A bábos mesejátszás terápiának bizonyult számára, de ezt talán nem is a műfajnak, hanem inkább a gyerekközönségnek köszönheti.

Így kiférünk a kapun, lépésünk nem
az erdőbe ér, ahol csak leszaggatnánk a fák
ágait, megtaposnánk a csipkebokrot.
Napokkal később találnánk haza,
már megközelíthetetlen volna a ház.
Itt senki sem mer túl soká távol maradni,
de nem mondja ki.

A jólét kényszeres reprezentálása, vásárlásban való versenyzés, túlhajszolt szülők, a családi szerepek felborulása, korai szexualitás, a pálya- és párválasztás, az otthonról való elköltözés krízise, eltitkolt múlt, szegénység, leszakadtság, a digitális világhoz való felzárkózás kényszere – ezeket a témákat járta körül a Homemade.

A bibliai Ábel a világ első pásztora volt, Tamási Áron Ábele pedig erdélyi fiú, aki idegen országokban is szerencsét próbál. A két karakter ötvözéséből áll elénk Lakatos Mihály Súlyos ügyek című tárcakötetének hőse. A könyvben lévő tárcák, társadalomparódiák a világban észlelhető problémák rövid, összefoglaló gyűjteményét adják.

Lakatos Mihály tárcanovellái rávezetnek arra, hogy hálás legyek azokért a dolgokért, amelyek látszólag maguktól értetődők. A kötet címe aligha lehetne egyszerűbb és találóbb: a szövegek olyan negatív folyamatokra világítanak rá, amelyek ellen sok esetben képtelenek vagyunk bármit is tenni.

Az öreg Vályogos mindig kalapban járt. Sűrű bajuszát pödörgette, amikor végigment a falu utcáján. Két különböző fejfedője volt: egy az ünnepnapokra, egy másik pedig a mindennapi viselős. Felesége gyakran morgott, hogy dobja már ki azt az ütött-kopott ócskaságot, de az öreg nem tágított. Engem ebben temessetek el – hangoztatta.

Ezen a tájon, ahol él,
dér ül a locsi-fecsi beszédre,
hallgatagok, cammogósak a nappalok,
fölösleges gondolatra áttetsző hálót fon
a csönd százlábú pókja.

Bogdán László tett azzá, igaz, csak egy bemutatás erejéig. „Akkora hajjal, mint II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem” – írta rólam 1997 áprilisában. Éppen Szent György Napok voltak, úgy éreztem, a város engem ünnepel, első közlésemet, két szégyellnivaló verset, de ettől én még nemcsak Rákóczinak, hanem Toldi Miklósnak is éreztem magam.

Ha egy jó barát végleg távozik, felerősödnek az emlékek róla. Két kép: az 1990-es években ülünk egymás mellett egy Magyarországra tartó autó hátsó ülésén, valami felolvasásra megyünk. A pénzre terelődik a szó, derűsen mondom, egy fillér sincs nálam, egy kávét sem tudok venni. Fiatalon még tud derülni ilyesmin az ember. Megállunk valahol, kiszállunk megmozgatni elgémberedett lábainkat, hideg van, zsebre dugom a kezem. Meglepődve észlelem, hogy egy csomó százforintos érme lapul benne. Bogdán persze tagadja, hogy köze lenne a dologhoz, pedig ha csoda nem történt, csakis ő lehetett.

Trianon. Háromszor: nem!
Nemet kiáltott Sándor nagyapád,
és tovább mesélt a háborúkról.
Mindenik visszaemlékezés vége egyetlen
kérdést visszhangozott: „Minek vér és halál?”

Az előbb még itt volt, meresztette az Úr a szemét hitetlenkedve az űrbe. Aztán, megunva a hiábavaló keresgélést, hívta a szolgálatos angyalt.

– Hova tűnt a földgolyó? – förmedt a mennyei alkalmazottra. A Világegyetem összes égiteste közül ez az aprócska bolygó állt legközelebb a szívéhez. Igazi remekmű. Made in Heaven.

érzem számban minden fog lazult
anyám apámmal átsétál a tájon
ajkukról porlik –
fiam még aludj

Feljebb egy kápolna romjai derengtek. Még a XIII. században épülhetett, három faluból is ide jártak igét hallgatni az emberek. Most legfeljebb a szél prédikál falai közt, bogarak, füvek, bokrok a hallgatói. Alig tízévesen nagy kaland volt, ha barátaimmal megszöktünk nagyanyáméktól, elgyalogoltunk a kápolnáig, felmásztunk a falakra, láttuk a három falut, s a távolban a várost, ahonnan nyaralni jöttem.

Neveket adunk fáknak, füveknek,
szólongatjuk őket, még szeretnek,
és valahol egy keresztúton várnak,
az elmúlásnak adva testüket,
elfelejtjük imádott nevüket

Gondolom, egyértelmű, hogy megint a valóság értelmezésénél tartunk, és újra a nyelv és a gondolkodás problémakörébe botlunk bele. Barátom, a valóság és közted végérvényesen ott áll a nyelv.

„Ez egy szomorú könyv, mert az életről szól” – így a szerző, és ezzel nem perelhet az olvasó. De, teszem hozzá, nem kell félni, mert ez egy elviselhető szomorúság, ami garantáltan nem taszít depresszióba. Sokkal inkább elgondolkodtat és üzen. Bár – meglehet, nem vagyunk sem kezdő, sem haladó, sem leendő cukorbetegek – halandókként nem feledhetjük: a pácban mind benne vagyunk.

Kevés olyan képzőművész van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon. Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.

Haj, haj.

Felültünk annó a Korona nevű sebesvonatra Csíkszeredában, és mentünk Budapestre. Meg jüttünk onnan. Tizenhat óra út. Szép idők voltak. Volt ott étkezőkocsi, notórius társaság, még dohányozni is lehetett a fülkében, hej, de szép idők voltak azok, bizony!

Lakója másfajta szegény volt, mint amilyeneket eddig a gróf uradalmán láthattunk. Taknyády Antal gróf hatalmas birtokán sajátos szegény-gyűjteményt, egyfajta skanzent működtetett, ahol különféle nincsteleneket állított ki természetes környezetükben, osztályozva.

Cipőm alatt a sár, a folt,

a lé, a por, a bánatok,

fölkúsznak mind a kedv erén,

mint aprót ugró állatok

Képzelje el a kedves olvasó az alábbi helyzetet: létezik egy gyakran idézett írás a székelyekről, viszont a lábjegyzetek mindegyre egy vagy más kézirathoz vezetnek, melynek elolvasásához el kell menni egy távoli városba. Ennek az idegesítő helyzetnek most szerencsére vége, hisz a mű könyvformában is megjelent, és hozzáférhető. Vagy nem.

A cirkusz marad,

a bohócok és az álomlégtornászok is.

A gyerekek

átlépik a határt,

vissza sem néznek.

Közben az árulók hősökké válnak,

életműdíjasok.

legyenek sejtjeim főnixparányok,

hevükben oldódjon minden határ,

s a tűzben olvadjon fel végre

az életre fagyott higanymadár.

Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.

Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek.

Nem hagyja a yahoo,

nem hagyja a facebook,

nem hagyja a twitter,

nem hagyja az instagram,

nem hagyja a spicli rendszer

Egy kerti szék.

Egy kinnfeledt nyugágy.

Egy hinta.

Egy homokozólapát.

Egy elektromos autó.

Dobozban.

vannak nők, akiknek
ölelése kikapcsolható bármikor,
lehalkítható a bánat a szemükben,
torzóban marad a fény

A gyerekverseket is író irodalomtörténésszel, Balázs Imre Józseffel Poós Zoltán beszélgetett a MeseCentrumon, a Petőfi Irodalmi Ügynökség Ifjúsági és Gyerekirodalom Centrumának szakmai blogján.  

Fennállásának ötvenedik évét ünnepelte tavaly a Kriterion Kiadó, ezért rendezték meg a Kriterion 50 konferenciát, és ugyancsak az évforduló adott alkalmat Bartha Katalin Ágnes Egy nemzetiségi könyvkiadó a diktatúra évtizedeiben (1969–1989) című interjúkötetének bemutatójára. Az eseményt a kolozsvári magyar napok rendezvénysorozata részeként augusztus 19-én a Bánffy-palota belső udvarában tartották. A szerzővel Dávid Gyula irodalomtörténész és H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó vezetője beszélgetett. A programról a Helikon folyóirat online kiadásában számol be Marcutiu-Rácz Dóra.

Kristó Róbert egyaránt támaszkodik a fotózásra és a grafikára. Alkotásai azonnal felismerhetőek, sokszor a fa mintázatát használja ihletforrásként: a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálják egy-egy kép létrehozásában.

Új lakhelyünk

téglaszínű ketrec,

lábunk alatt még sarjad a fű,

tollunk vörösen, feketén csillog.

Ahogy gondolkodsz róla,
olyanná lesznek a dolgok végül,
a fontos az csendben, láthatatlan épül.
Megtanultad azt is, semmi sem tiéd

Sárból férfit teremtek magamnak,
napon szárítom anyagát, hogy érjen,
tűzbe tartom, és ha el nem hamvad,
hálómba vonom, mígnem ölne értem.

Trianon és a székelység, a háború után magukra maradt lányok, asszonyok, nagyanyák fájdalma örökre velünk marad. Hordozzuk magunkban a traumát, a hiányt, a szétszaggatottságot, „a darabokra tépett tájat”, az „emberevő békét”, az „egy nehéz vonalat”, a „repedések mögötti sötétséget”, a „béke iszonyú pillanatát”, a „félelemgyereket”.

merthogy az Isten

is csak egy kovácsoltvas

fekete kapu

– Halló! Na végre! Állj sza’ meg, nete (1)! Látlak es! Szerusz komámasszon! Mondom, egyet fel kell híjjalak, ha má megtanultam tapogatni ezt a zokos telefont, s van internet es rajta, hogy még láthatlak es... Mü jól vagyunk, itt erőst nem gyorsult fel a zélet, mint nagyvároson, ahol tü éltek, főleg ilyenkor, mindenki béhúzódik a házba, nezi a sorozatját, vaj veti a telefont. Azétt rossz, hogy elmentetek, milyen jól megvótunk örökké egymásnak – de tü kihasználtatok, hogy kinyílt a világ, s lehet tovább es menni, ezt hozta a forradalom ahajt harminc esztendeje, nyócvankilencbe...

A negyvenes-ötvenes évek hitelesebb jellemzésére egy mostanig levéltárban lappangó dolgozatból idéznék egy rövid részletet: „A kommunisták uralomra jutása azonban még a megmaradt kisebbségi jogokat is eltörölte, mégpedig a demokrácia, az egyenlőség és szocializmus jelszavaira hivatkozva. (…) Soha ilyen nagy kereslete nem volt még jellemtelen, gerinctelen, nemzetietlen magyaroknak, és más mindenféle és mindenre elszánt emberi söpredéknek."

ott van mindenütt és nincs sehol

bitangnak címez el – s leszól

ha énekelsz azért ha hallgatsz hát

ezért veri széjjel a szád

a kenyérre váró sorba lő

és tarkódon hál a puskacső

A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a Trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdetett Trianonnal vagy bármilyen Trianon-élménnyel kapcsolatos irodalmi mű létrehozására. A pályázati felhívásra 155 érvényes pályázat érkezett. A díjazott pályamunkák az ősz folyamán olvashatók lesznek a Helyőrség.ma portálon, a nyertesek névsorát pedig most tesszük közzé. A pályázat nyertesei 50 ezer Ft jogdíjban részesülnek, illetve kategóriánként a legjobbnak minősülő írások szerzőit további 100 ezer forint jogdíj illeti meg.

Láttam a falansztert, másfél mázsa

vasreszelék az éves kvóta, értelmetlen

munkák és szenvedések kínreszeléke.

Csak egészen kevés esetben hálás a múlttal való szembenézés (holtakról jót vagy semmit, megalapozott mondás ez!): a történelmi tisztánlátás, bármennyire is törekszünk rá, sohasem volt az emberi faj különösebb jellemzője. Kuszálik Péter vitairata, a Purgatórium Sütő András néhány, széles körben nem ismert tettére igyekszik magyarázatot keresni.

Kubiszyn Viktor Drognaplójára már régóta kíváncsi voltam, sokat hallottam róla, az irodalom érettségibe is bekerült, illik elolvasni. Könyvtári példányt sikerült szereznem belőle. Ahogy kinyitottam, a lapok közül fű- és dohányillat szállt fel: vajon az író tudja-e, hogy olvasói valódi – ahogy a moziban nevezik – imax élményt okoznak a könyvtárlátogatóknak?

Írogatsz még? – teszik föl a kérdést a rég nem látott ismerősök. Ilyenkor az első gondolatom, hogy az ilyen miért nem marad meg rég nem látott ismerősnek. Írogatni a szomszéd néni szokott, amikor a konkurens háziasszony titkos receptkönyvéből másolgat tészta-, leves-, angyalbögyörő-költeményeket. Más írogatásról nem is nagyon tudok, hiszen még az adóhivatalban is nagy gonddal töltögetik ki a „formulárokat”.

Tudom azt is, hogy az a bizalom, amivel egykor a barátaid közé fogadtál, most, hogy elmentél közülünk, felelősséggé változott: majd segíts odafentről felnőni a feladathoz, továbbvinni azokat az értékeket, amelyekben te magad is hittél, és éltetni azt a nagy hitet, ami téged mozgatott itt, a Földön, hetvenkét éven keresztül.

És az éjszakák is jöttek. Írtál és sütött a hold.

Abbahagytad. Sokáig néztél egy holdsütésben őszülő tököt.

Volt az egészben valami képtelenség. Magik nem idevalók!

Valami ezoterikus mohóság. Erőszak a valóságon.

Valami vad nyári kábulat! Egész ősszel kitartott.

Valami meg nem nevezhető kényszer. Legyél valaki más!

Hős pártfőtitkárunk, Csausz

száll helikopterén.

Hadd látom, él-e, s mennyit ér

az erdélyi remény?

Pomogáts Béla a modern magyar költészet Odüsszeuszának nevezi Faludy Györgyöt, amivel kár is lenne vitatkozni. Zseniális elme, örökifjú volt, legkiválóbb költőnk egyike. Műfordítóként is briliáns, jó példa erre a Test és lélek című műfordításkötete, amely mintegy ezernégyszáz verset tartalmaz a világlíra legnagyobbjaitól.

Nem szeretném, de felidézem folyton,

milyen volt az azévi, nyárnak

csúfolt pocsolya, taknyos mocsok,

melyben azóta, kitartóan várlak.

Nagyanyám csak a töviskoronát hallja ki az egészből,

nagyanyám huncut és a hallása szelektív.

Nagyanyám magándetektív,

hiába szólnak utána Margitkámat,

ő csak a Virtuskámra hallgat,

mondom én, hogy a hallása szelektív,

ráadásul huncut is még

És most, ahogy már jönni látom

És apró lépte érinti az ösvényt,

Kínzó sóvárgás tör rám, barátom

Jó lenne, ha csupán képzelődnék.

mire felnő a férfiember

a megváltás diadalához

medréből kilép a szerelem

és minden szándékot alámos

Fő tevékenysége az újságírás, azon belül a tárcaírás és a szerkesztés volt, mindössze két és fél regénye jelent meg, hosszú évekig betegeskedett, halála után teljesen kicsúszott a köztudatból, holott művei jobb sorsot érdemeltek volna. Boros István elsőként figyelmeztette Magyarországot a kábítószerek veszélyeire, fő művében, a Patkánykölykökben a bódító szerek és a hatalom kapcsolatairól szól.

Ülj közelebb önmagadhoz,

ne félj, nem olyan félelmetes.

Mint ahogy éltél és öleltél.

Mögötted már a csönd neszez.

 Vetró András: Szeretném, ha szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, mely előtt a szemlélő felfedi majd önnönmaga legbensőbb rezdüléseit. Hiszem apám vallomását, ami a művészi tett elsőbbségét hirdeti a látva lássanakkal szemben.

Aszterión az égre néz

a hold akár a sárgaréz

fémlik le rá mérgező

látványa kék szemébe mar

tekintetébe vért kavar

hullám hegy gerinc velő

Ha elvadítasz,

Vad leszek,

Bántalak majd szüntelen,

Sírok mindig, mikor beléd marok.

Az Allah tágas földje egy olyan lehetséges jövőképet vázol fel, amelyben Európa úgymond magára talál, és elkezdi szisztematikusan kiszorítani az arab közösségeket: olyan idők jönnek, amikor – képletesen szólva – újra nagy fekete autó áll meg a ház előtt, és ismeretlen helyre szállítja rokonunkat, családtagunkat. Eközben megdöbbenve eszmélünk rá, hogy egy arab fiatal problémáiban, vágyaiban, attitűdjében semmiben sem különbözik bármelyik európai társától.

„Ne hidd, hogy a lantnak / ereje meglankad / csak hangköre más” – erre az Arany János-versrészletre gondoltam minduntalan Czegő Zoltán ünnepi verseskönyvét olvasva. És nem csupán azért, mert Czegő esetében is öregkori líráról van szó, mint e fenti, Mindvégig című versből vett idézet esetében, hanem azért, mert a Czegő-lírához Aranyon keresztül lehet közelíteni.

És csak írt és írt, magát írta bele minden egyes mondatba, szóba, betűbe, sercegett a tolla a papíron. Így telt el a tél, a tavasz, a nyár és az ősz, majd ismét egy tél. Tavasszal letette a tollat, megborotválkozott, levágta hosszúra nőtt haját, leporolta egyetlen zakóját, és elindult.
Útja, hova máshová, az első kiadóhoz vezetett.

– Medvepásztor megy már fel a helyszínre pár emberrel, mindjárt visszajön értetek – figyelmeztet András, a sepsibükszádi vadőr engem és a mellettem álló angol úriembert, aki egy gyönyörűszép román lánnyal és egy csontos arcú román fiúval érkezik. Állunk és várunk autóinknál. Mivel András nem tud sem angolul, sem románul, kéri, hogy tolmácsoljak. – Medve annyi van itt, mint a rosseb, lőni kéne kifelé az egészet.

Vajon miért zavar ez a rend itt?

Hiszen felét magam teremtettem.

A tudás hatalom – kiáltom lesiklóban.

S az én teremtőm szeme meg se rebben.

Napjainkban a tárcanovella kihalófélben lévő állatfajjá változott, pedig mekkora kár ez! Valamikor a heti- és napilapok egyik fény- és súlypontja volt, olyanok művelték magas szinten, mint Bulgakov, Hašek, Mikszáth Kálmán, sőt Ady Endre. Erre a hihetetlenül színes-széles palettára kérezkedik föl Péter Beáta csíkszeredai szerző kötete.

Demeter Ferenc húsz éve van a bábos pályán, sok mindent kipróbált. Hisz a bábok gyógyító hatásában, a játék szentségében. Most, hogy az előadások szünetelnek, csak közönséget kérne, és azt, hogy újra játszhasson.

Teljesen bolond volt, a legőrültebb férfi, akit valaha láttam. Egy tyúk nyakát nem tudta elvágni, de harcosnak hitte magát, és így is viselkedett, hogy mindenki megbotránkozott a császári udvarban, amikor a messzi Parthiából követségbe jött. Göndör haja volt, kibodorított szakálla, s valami édeskés illatt lengte körül, fűszeresen, túl fűszeresen.

Hosszú, egyenes orrú ember, ami római származásra utalt, noha benne semmi nem volt a római nemességből. Büszke volt, túl büszke, dicsekedett női hódításaival. Minden túlzás volt nála. Túlzás volt, ahogyan bejött nagybátyám templomába, ahogyan hivalkodóan beverte az utolsó szöget az oszlopba, és

Az egyik idézte, hazádnak rendületlenül, a másik szavalta, ne hagyjátok a templomot. Volt, aki fogcsikorgatva zokogta: ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom. És volt, aki követelőzött, adjátok vissza a hegyeimet, és volt, aki lázadt, elegünk van már, elegünk, és volt, aki meggyőzött, az álmok nem hazudnak.

Szívem, szívem – sóhajtom éberen,

de az álom emléke még melletted tart,

s a rút valóságot így feledem,

hogy egyszer mégis a földé leszel majd.

„Mi az idő? Titok – léttelen és mindenható.” – írja Thomas Mann A varázshegy című regényében, amelynek eszenciáját a karantén alatt sikerült igazán megértenem, és élveznem a novellának szánt, remek írásművet. Korábban többször nekifutottam, megvallom, át-átugrottam egy-egy bekezdést, a lelkesedésem csupán Madame Chauchat karja, suhanó ruhája, kirgiz szeme miatt nem hagyott alább.

(tudod, kicsim,) megcsúnyulunk, mondta nagyi.

ültünk a konyhában, és ő nézte a lábain a fekete-szürke körmeit.

Miért jön a szomorúság? Miért les mindig

a ház sarkánál, szekrényből, az ebédlőben asztalka alól,

polcon a könyvsorok mögül?

Miért oson be? Mi után kémlel?

Jók voltunk és szelídek. Velünk mi baja?

És akkor megjelensz te a tisztáson, majd sorra érkeznek a szerzőink, régi ismerősök és azok is, akikre az elmúlt két évben figyeltem fel. Egymást üdvözölve, nagy vigasságban, kacagva fordultok a kamerába, lebegteti a nyári szellő a hajakat és ruhákat, lefúj egy-két szalmakalapot, meglebbenti a gomblyukakba tűzött mezei virágokat.

„Magyarország akkora, a-mekkorára a magyarul beszélők nyújtják.” – vallotta a magyar költészet utolsó apostola, a két éve eltávozott Kányádi Sándor. Mernénk mi vitatkozni a mesterrel? Nyújtsuk inkább minél nagyobbra hazánkat, ameddig a szívünkben elfér. Ott ugyanis nem húztak trianoni határokat, sőt, még a tengeren túl is dobog sok-sok magyar mellkasában. Versében él a nemzet – hajolhatunk vissza játékosan e gondolat mentén egy korábbi költőhöz is –, és prózájában, képzőművészetében, zenéjében…, egyszóval: kultúrájában.

Orosz Annabella szerint a gyermekeknek jó rajzolni, mert nyitottak, és rugalmas a fantáziájuk. Ugyan nem kell mindent a szövegből belerajzolni az illusztrációba, de a történetnek összefüggőnek kell lennie, állítja.

korába rokkanó nemzedék ez

tele bölccsel aki sose kérdez

csak állít konokul ex cathedra

figyeld amit mond és ne fogadj rá

derék erdélyi költők és írók

jelentéseik megírták.

hóban-fagyban, télen-nyáron

besúgták legjobb barátaikat, bajtársaikat.

– Öcsi, hozz egy pohár vizet!

– Nem hozok!

Általában ezzel az egyszerű és ártalmatlannak tűnő rövid kis párbeszéddel kezdődött a verekedés. 

Hát, remélem, nem felejtettétek el kacsalábon forgó történeteimet, de megsúgom, hiába gyűltetek ilyen sokan körém, nem lesz időm mindegyikről szót ejteni – ha a feledés az úr, hajtson csak rabigába titeket. Az újaknak pedig ajánlom magam! Murokffy vagyok, Murokffy Tódor Ede, egyik énem jobbik vagy rosszabbik fele, bár azt sohasem tudom eldönteni, hogy melyiké. Az erdőn túlról származom, egy álmos-ólmos kisvárosból, mely közel esik családi birtokunkhoz, Murokországhoz.

Ma kevésbé kedvelt, avíttasnak ható, hosszú cím: pipa. Hetyke-nyegle magyar úrfi, aki végigkalandozza az egykori Monarchia területét: pipa. Mindez megtámogatva századelős atmoszférával, szecessziós nyelvezettel és régivágású, éppen annyira sztereotipizált alakokkal, hogy az humoros legyen: pipa. Pataki Tamás debütálása minden jel szerint arra van predesztinálva, hogy az idei nyaralások egyik legszórakoztatóbb olvasmánya legyen, a Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt azonban jelentősen túlmutat az egymásra következő csodás kalandok nyújtotta egyszerű élvezeten.

bár a kedvem is így lehetne rögtön

visszacserélni egy nagyáruházban,

ha nyugtalanul szorong, mint a börtön

rácsára hullt fény csíkozott ruhában

Minden egyes leélt napodnak

létezett egy ideája,

mielőtt eljött,

és létezik most is.

De száz éve nem úgy élsz

és nem akkor,

de legalább ott.

Párhuzamosan zajlott két nagyralátó élet.

Minek következtében én így vagy úgy, de élek!

Rigmusokat firkálok, fejfára, sírkeresztre.

Idézem kósza árnyuk, míg el nem nyel az este.

Vagy a nagy sötét erdő. Violát is hívhatnád!

A derengő tisztáson, ki tudja, kik várnak rád?

Ábel író akar lenni. A debreceni filozófia tanszéken tanított óraadó tanárként. Állítólag már ott vadászott minden egyetemista lányra, később be kellett érnie a férjes asszonyokkal. Örök kalandor, amolyan vérbeli ragadozó, aki nem élhet feszkó nélkül – akkor sem, ha néha elpanaszolja nekem, hogy a tizenegy képben levő foglalt harmincas nő közül mindennap más tetszik neki, de a ma legjobban tetsző kifejtette neki, hogy lehetetlen vele normális életet élni. – Miért várják el valakitől, hogy egyszerre legyen normális és zseniális? – próbálom kérdéssel vigasztalni.

– Biztos, hogy jó helyre hozzuk? – fordult tétován a vezető felé.

– Hát persze, te okostóni! – reccsent bosszúsan a sofőr hangja a vezetőfülke fullasztó félhomályában. – Mi örökké a megfelelő címre szállítunk. Már megszokhattad volna. Elég régóta, hogy itt vagy nálunk – nyerített föl megvetően. – Úgy viselkedsz mégis, mint egy nyavalyás kezdő.

„Egy nyári vakációban otthon – Csomafalván, mikor még népesebb volt a feleségem családi háza –, szokásom szerint kisszéken ülve rajzoltam örök témámat, az öreg almafát, mikor Juliska, a szomszédasszony nagy érdeklődéssel kérdezte: maga mit pirkál ott? – Hát ezt a fát próbálom lerajzolni – volt a válaszom, de elkezdtem gondolkodni, honnan jöhetett, mit jelenthet ez a szó. Aztán elfogadtam: egy ember vagyok, aki csak pirkál egy darabka papírra, és boldog vagyok, ha sikerül a pirkálásom.”