Bálint Tamás

Megérkeztem hát: tenyeremben a hét domb városa.
A Herzl-hegy északi lejtőjén köd-lepedőben a katonai temető.
A zsidónegyed egyetlen minaretje ünnepi homályba vész.
Kegyosztó szél; narancs és fűszer illatát söpri felém.
Bármerre nézek, hömpölygő emberáradat, zarándok-tömeg.
Apró fények mindenünnen, sárgák, mint a kabátra szögezett hold.

Méltó emléket állítani a „legnagyobb székelynek”! – ez a cél vezérelte a Székelyföldi Legendárium csapatát, amikor mintegy öt évvel ezelőtt elkezdték megtervezni és megépíteni az Orbán Balázs-látogatóközpontot. A Székelyudvarhely melletti Szejkefürdőn, Orbán Balázs sírjához közel található emlékházban interaktív módon mutatják be az író, néprajzi gyűjtő, fotográfus, országygyűlési képviselő életútját, munkásságát, hagyatékát.

A második világháború után a sztálini gépezet a statisztikák szerint 600 ezer honfi társunkat fosztotta meg szabadságától, akik közül 200 ezer soha nem tért haza. Az 1922. december 23-án született, ma is élő gidófalvi id. Fazakas Ferenc szintén átélte az orosz hadifogság pokoli mindennapjait. 98 éves kora ellenére jól emlékszik a szörnyű történésekre, melyeket, szavai szerint, „nem lehet, egyszerűen lehetetlen elfelejteni”.

Paradox lehet egy olyan könyv megjelenésének örülni, ami az emberek fájdalmáról, tragédiájáról vagy éppen haragjáról szól. A száz évvel ezelőtt aláírt trianoni békediktátum ilyen esemény volt. A döntés következményeivel foglalkozó szépirodalmi művekből készült angol nyelvű válogatás most mégis öröm lehet számunkra – mutatott rá John O’Sullivan, a Danube Institute elnöke az intézetben rendezett virtuális könyvbemutatón.

Kedves Rózsi néném!

Igaz ugyan, hogy elárultál, de hát én akkor is úgy szeretlek Téged, hogy sosem felejthetem a Haladás-uccát, és hát, na, Csíxereda is hiányzik meg a drága Szeklerisztán s azok a mezei pockok…

Erre nincs vakcina, mégis megtettem:
önvád a veled végig nem élt élet –
el sem kezdődött, úgy ért máris véget.
Egymástól függünk azóta mindketten.

A gyötrelemre ellenszer, ha nincsen,
kotyvassz magad magadnak vakcinát!
Remegésekből az ajtókilincsen,
a látványból, s hogy láthat az, ki lát.

Soha nem felejtem el azt az éjszakát, amikor először volt rémálmom. A tengerparton voltam a szüleimmel, ugyanabban a szállodában, ahol majdnem mindegyik nyaralásunk alatt laktunk, és mint általában, a tengeri levegő vagy talán a hőség miatt, idegesség fogott el, felriasztva bennem az elégedetlenkedés antagonisztikus bestiáját, akinek semmi sem tetszik, leszámítva a néhány kiruccanást a nudisták partrészére, ahol, a meztelen testek védelmében, a lengyelek kipakolták a mindnyájunk, sok elnyomott számára vonzó áruikat.

Átlátszatlan sejtek, tejes vízüveg,
eldönthetetlen és antigén anyag,
membránjaikban minket hordanak,
vérünkbe kócolva minden színüket.

Anyám, előtted nem volt semmi kezdet,
a tejfehér, az ájulás, a felhő.
Dagadt fiad a bőrödért ma reszket.
Anyám, miért lesz anyátlan, ki felnő?

Ellepik a világot, tű, második hullám: Mondták.
Hallottam magam is: slosszanunk csendben.
Libbenek, hagyom, majd magamba mentem.
Fényvesztő múlás, remény ereje: Kidobták.

Mártonné – a doktorné, ahogy nevezik – a földszinten, az utcára néző lakásban lakik, ahol narancssárga függöny zárja ki a lakásból a körút felvillanó képeit. Néha lányok kopognak be hozzá, s ilyenkor Mártonné rendezett, tiszta kis előszobán át kalauzolja be őket a nappaliba, virágos huzatú fotelba ülteti őket, és egy csésze forró gyümölcsteát ad a kezükbe. Mondd el, bogaram, hogy esett. És elcsipogják félénk madárhangjukon: én így, és ő úgy, és ez a vége. Mi lesz otthon? Mártonné pedig megveregeti a vállukat, megsimogatja fényes hajukat, és csupán a dátumot kérdezi: – Mikor?

Vannak könyvsorozatok, melyek képesek örök nyomot hagyni az olvasóban. Így jártam én is a Móra Ferenc Könyvkiadó Így élt… sorozatával, melyből elsőként a Halász Zoltán által írt Így élt Pasteur jutott el hozzám. Elolvasása oda vezetett, hogy majdnem sikerült fölgyújtanom a lakásunkat.

fiúk ti volt fiúk
megsárgultak a fényképek az albumokban
a babér a dicsőség megkopott
ott vagytok ti is már többnyire az antikváriumban
de legalább volt hősi múltatok
és hogy elmúlhattatok
az sem adatik meg mindenkinek –

Vadas László szabadúszó színházi rendező nem új fiú, húszéves pályafutása alatt 80 előadást készített Erdély kilenc magyar és Románia 25 román társulatánál. A világjárvány miatt most megbízás és jövedelem nélkül maradt ő is. Kérdésemre, hogy elszegődne-e egy biztonságot nyújtó kőszínházhoz, azt felelte, hogy nem. Nem, mert megszokta a szabadságot, amit most már nem adna fel semmi áron.

Van egy filmsorozat, amely képes bemutatni a XXI. század első két évtizedét, sőt annál is továbbmegy, disztópikus történeteivel (ellenutópiáival) egy lehetséges hátborzongató jövőt jelenít meg. A sorozat látványvilágát nagyban befolyásolják a napjainkban már elérhető digitális eszközök.

Balázs K. Attila történeteiben semmi sem az, aminek látszik; mindig van egy nézőpont- vagy dimenzióváltás, egy csavar, konkrétból átlépünk metaforikusba, egyediből általánosba, evilágiból transzcendensbe. „Van egy ház valahol a fák között a délutánban” – adja meg az alaphangulatot a kötet nyitó mondata, előrevetítve az idő viszonylagosságát, tér és idő felcserélhetőségét.

Azt mondják, a hajdani barozdák az óriások lépcsői, felvezetnek valameddig. Hogy óriások járnak le s fel a barozdákon, szinte bizonyosság, hanem a nép odahisz egy kicsit lágy, mulya, egy kicsit meghunyászkodó magyar istent, mert milyent, ha nem. Ágon szalonnától zsíros újságpapír leng, lehet, a szél tűzi fel a galagonya tüskéire. Juhok csipkebogyótól megtépett gyapja bűznek.

A medve már várt. Ahogy belépünk a les ajtaján, mindenki lázasan veszi elő a mobiltelefonját vagy a fényképezőgépét. Utóbbit egy híres természetfotós kezében pillantom meg. Mellette meghívottaim foglalnak helyet. Nem kell fizetniük a lesért, mert akit én hívok, ingyen nézheti a barna bundásokat, pedig nincs itt semmi részvényem, a nagyvonalúság Medvepásztornak köszönhető, aki most is csöndes mosollyal enged előre minden vendéget, ő hátul foglal helyet, és körbenéz, miféle pálinkák maradtak tegnapról, majd mindenkit megkínál.

Nincs lehetetlen, az egykori kertbe
hordom a múltat, a régi szilvafát,
de ahogy apám a szilvát leverte,
ma már csak foltos emlék, rongyos kabát.

Rohanunk a végtelennek tűnő aszfaltjárdán a késő délután egyenletes, tompa szürkületében, és nem találjuk. A szembejövők arcába nézünk, tekintetünk a távolabb sétálókat is végigpásztázza, de nem ismerős egyik alak sem, idegenek a mozdulatok, a ruházat. Odébb épületek. Tovább, tovább az épületek irányába, fel az üres emeletekre a megmagyarázhatatlan eróziótól rogyadozó lépcsőkön. Senki. Irány a padlás portól és pókhálóktól maszatos, törött gerendáktól szabdalt terei. Nem találjuk itt sem. Ki az épületből gyorsan, mert sejtjük, hogy egyre fogy az időnk. Mindjárt rajtunk a sötét.

Ödi még köztünk van, és ez a könyv tovább fogja éltetni – hangzott el a szeptember végi Csíkszeredai Könyvvásáron. A Hargita Megyei Kulturális Központ kiadásában jelent meg az Akiért az angyal szólt – Nagy Ödön élete és munkássága című monográfia. 

Félre a politikával! – kiálthatta a nyolcvanas évek embere. Ezzel csak az volt a gond, hogy ő félretehette a politikát, de őt a politika soha. Olyannyira nem, hogy miután megszabadult a különféle felvonulásoktól, kommunista fejtágítóktól, és hazament a szigorúan politikamentes IPM-et olvasni, nem is sejtette, hogy a lapot a KGB adja ki.

Ki írta nem halhatatlan,
halandó, nem csalhatatlan,
öreg szivar.

A helyszín változatlanul Budapest, a téma a hatos villamoson terjengett ezúttal, nem kellett mást tennem, csak kicsit jobban kinyitnom a fülem. A szereplők fiatalok, s amint a beszélgetésből kiderült, a lány székely, a fiú pedig született pesti, és most készülnek Erdélybe, először együtt. A lány, kihasználva a hosszú villamosozást, próbál némi felvilágosítással szolgálni élete párjának arról, hogy mi várhat rá, a városi vagányra a székelyek között.

Fájdalom sem volt.
Csak elfogyott a levegő.

Török Sophie korai költészete kérdésekre építkezik. Kik vagyunk? Mit kezdjünk a magánnyal? Mi a feladata egy anyának? Kései verseiben letisztult, tömény költészetet kapunk, tragédiák visszhangját.

Önfeledt boldogsággal nyujtóznak a dombok
s önnön vibráló árnyékával játszik
a gyanutlan diófa. Te is szivem
oktalan öröm szelid fényében ragyogsz, komor
szavaimat meg se hallod, valamit rejtegetsz
előlem, gyengéden titkolódzva, mint édes anya
karácsony előtt rejt titkos mosollyal
szekrénybe drága meglepetést.

Az az idő még a bakelitlemezek hőskora volt, friss lemezszerzeményem (alkalmi vétel a zöldségpiacon, ahol akkoriban mindent meg lehetett találni) átütő sikert aratott. Pedig a borító nevetségesnek tűnt akkoriban: holmi fáslilovas, lova nyakán csórécsigákkal, felhők és üres csigaházak között. Címe az volt: Ez már a feltámadás. Ennek szédületéről akarok beszélni. Hogy azon a lemezen egy furcsán beszélő és hangsúlyozó, enyhén raccsoló, gyerekhangú költő szavalta saját verseit – ám ránk tett hatása, mondhatni, katartikus volt. Ő volt Szőcs Géza.

Állunk egy alföldi falu vasútállomásán,
de ebben a faluban még nem jár vonat,
még le sem fektettek síneket.
Aki volt, mind meghalt vagy nem ért ide,
és házak se, csak fák, fák se, csak falu.

„Hogy vagy?”
Mint Ádám, mikor megtudta, hogy csak
karanténban voltak, és mára már másfél
milliárdan úgy hiszik, hogy a nudizmusnak élt,
persze ez történeti groteszk, és itt azért
is nem történelem, mert nincs tény, és fölötte
nem kenyér, hanem a tört értelem fogyasztható.

Pontosan, mint az előző elmúláskor, talán épp a megállóban.
Bár a rajtam lévő karcos szemüveg alól szebbnek látszott,
Mint egy hirtelennek tűnő változás egy arcvonáson.
Minden elmúlás piros és sárga, talán a keveréke.
Néha kicsit savanyú és elég pikáns.
Mindig akad kivétel,
Ettől szép, igaz?

A gyermek József Attilát ábrázoló szobrot avattak tanévkezdéskor a csíkszeredai József Attila Általános Iskola udvarán. Berze Imre székelyudvarhelyi szobrászművész alkotása az iskola lépcsőjén kapott helyet, a kisiskolás Attila egyik kezében egy könyvet tart, a másikban egy szélforgót. Mi is mellé ülhetünk.

Sorsszerűen ellenségek lettünk volna – ő magyar, én román, tökéletesen alkalmasak arra, hogy elégtételt nyújtsunk ennek a történelmi őrületnek, ami nem tudom, hogy mikor, vagy valaha véget ér-e egyáltalán. Gondolkodás nélkül azt választottuk, hogy szembe megyünk az elrendeltetéssel, hogy elutasítjuk ezt a sorsot, hogy testvérien szeretjük egymást, és felmutatunk a történelemnek minderről egy másik elképzelést.

– Cilkusz, cilkusz, cilkusz – énekelte Jánoska János nyakában miközben édesapja őszülő fején verte az ütemet. A farsangi időszak volt János rémálma. Nem elég, hogy az általános iskolák ablakait bohócokkal díszítették, hogy Jánoska a jelmezversenyen minden évben bohócnak akart öltözni, és hogy felesége egy bohócfejet választott a kislányuk óvodai jelének, az idén még cirkuszfesztivált is tartottak a városban. Jánost kirázta a hideg. Mindig is félt ezektől a vörös orrú, harsány emberektől, akik direkt tették magukat nevetségessé.

Évek óta először
nyúlnak így hozzá,
persze, hogy izgatott.

Szüleit balesetben vesztette el. A körülményekről nem sokat beszéltek a családban, hiába kérdezősködött. Mikor nagyanyjával a családi albumot forgatták, csak fiatal- és gyerekkori képeket látott az édesanyjáról, és ahogy lapozták az albumot, egyszer csak üres lapok következtek, ahol a valamikori fényképeknek csak a helye látszott.

Jeanne Hébuterne így dereng át
a megfáradt korokon

Magyar Zoltán A magyar történeti mondák katalógusa című, 12 kötetes, hatalmas művében (Kairosz Kiadó, 2018) a forrásokhoz fűződő mondavilágot is feltérképezi. Ebből kiderül, van ennek egy nagyon érdekes vonulata, az illatozó kút története, mely kizárólag a moldvai csángókhoz kötődik (egy-két gyimesi csángó említést leszámítva). Ide számít a trunki rózsaillatú kút (mondakatalógus, V. kötet, G 9.8), illatozó szentkút (V. G 44.) mondája. Ezt a szép csokrot tudjuk most kiegészíteni egy szinte hihetetlen adattal.

Mikor a víz visszahullt
medrébe, fekete, gőzölgő
szikláimat az élőlények
sokáig elkerülték,
te voltál egyetlen társaságom,
csodáltalak, és féltem tőled.

Hej, azok a régi szép idők...

Már Krúdy Gyula bátyánk megírta: az is bolond, aki túlélte Ferencjóskát. Hát ez bizony igaz. Volt.

Dédnagyapám még Krúdyval ápolgatta ezt a szép mondást a módosabb belvárosi kuple... akarom mondani korabeli szépségszalonokban. Aztán elmúlt ez a csodálatos időszak, a K. und K. ideje, amikor egy nagy bajszú ember volt mindenki példaképe, és úgy hívták az Országot, a mindenkorit, hogy kaiserlich und königlich, K. und K., Császári és királyi.

A színház egy jófajta méreg, amely ha egyszer bekerül valakinek a vérébe, nagyon nehéz szabadulnia tőle. És ez nem is baj – vallja Némethy Zsuzsa színművésznő, aki tavaly tért vissza pár év után Erdélybe.

Bereményi új regényét olvasni olyan, mint egy rég nem látott drága ismerőst észrevenni a metrón, kíváncsian fürkészni: megváltozott, azt hiszem, nőtt pár centit, de ő az, igen, ismerem, biztosan ő az.

hamarosan el kell utaznom

ezt mondta Géza Gézagé

térkép kísérjen utamon

mikor jövök még nem tudom

A rendszerváltás előtt Szőcs Gézát az erdélyi magyarság szabadságtörekvéseivel, az egyetemes antikommunista ellenállással azonosítottuk, a rendszerváltás után pedig a szabadságtörekvések kibontakozásával. Most úgy tűnik, más idők jönnek… Amit tehetett értünk, bevégezte, ezért ment tovább.

 "Mély fájdalommal és megrendüléssel tudatjuk, hogy a Magyar PEN Club elnöke, Szőcs Géza költő ma este elhunyt" – jelentette be az írószervezet a Facebook-oldalán. A klasszikus értelemben vett pályakép helyett, most a költő honlapján közzétett, ars poeticaként is olvasható köszöntővel emlékezünk rá:

Támogatom a magyart a magyartalannal szemben és az embert az embertelennel szemben,
a bölcső pártján állok a koporsóéval szemben,
a megszólaló harangok pártján az elnémult harangokéval szemben, Nándorfehérvár pártján
Moháccsal szemben,
a velszi bárdok pártján Edvárd király ellen,
Csingacsguk és a

„Az emberekben sokféle kép rögzül, ad elindulást, érzést, örömöt-bánatot. Az életünkben, ha a művészetnek helye van, a saját helyem is megtaláltam” – vallja Zavaczki Walter Levente.

Mondjuk azt, hogy diktatúra, azt biztosan ő is ismeri. Meséljünk neki a sorban állásról, az elveszített cukorjegyekről, még szerencse, hogy volt egy ismerősünk a pártnál. A néniről, aki, ha nekünk nem jutott, mindig áttöltött egy fél adag tejet. Igaz, hogy minket még vertek az iskolában, és a pad mellé térdeltettek, ha nem tudtuk az előző nap felhagyott román szavakat, de na, megesik az ilyen. Az is igaz, hogy végig azzal biztattak, úgysem lesz belőlünk semmi.

Eddig az országban a többség csak a piros-sárga-kék színt ismerte, a kisebbség viszont csak a piros-fehér-zöldet, no meg a székely zászlót. Erre gondoltak egyet Bukarestben, és az iskolákat piros, sárga, zöld színű forgatókönyv szerint kezdték működtetni. Ezek a színek meg olyan gyorsan váltottak, mint egy elromlott villanyrendőr. Percek alatt váltott át az iskola zöldből sárgába, sárgából pirosba. A főorvosnő meg azt nem tudta felfogni az adminisztráció csapdájában, hogy mi van akkor, ha az iskola vörös, a város meg zöld

roppant kalapom csak rémes furcsa rejték
hol nem hab-nyulak de vérebek születnek
játszanám hogy élet látszanék verejték
mondanám hogy alkony s vennéd szürkületnek

Esetünkben az idegen szó teljesen pozitív értelemben használandó, Bereményi Géza nagyszerű életrajzi regényében, a Magyar Copperfieldben olyannyira távol tudja tartani önmagát a saját tapasztalataitól, életétől, hogy műve akár nélküle is önálló életet élhet. Regény egy regényes életben.

A kezdet kezdetén fölém három felnőtt magasodott. Első hat évemben úgy jelentek meg és osztották fel egymás között az egész világot, hogy egészen másnak láttam őket, mint a többieket. A többiek valakik voltak, látogatók, szomszédok, átmeneti járókelők nálam, de ők, a Hármak énbelém bújtak, és máig kísértenek. Szellemek lettek, vagy inkább lények. Három, egymástól teljesen különböző, egymást cáfoló lény mutatta fel magát kisgyerekkoromban, mint három magyarázata a világmindenségnek, amiben nekem kellett figyelnem rájuk. És vitatkoznak azóta is, de csak egymással, nem velem, mert én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy ők

Utánad is csak az éhség

és csak a méreg, mi marad.

Belőled sem lesz jó apa,

nem gyötör majd a hűség.

A temetést mellőzzétek,

s a temetőt kerüljétek,

                                    Ilus!

Ne gyertek el a toromra,

ha elvisz engem a korona-

                                    vírus!

Munkáinak markáns, felismerhető formanyelve, motívumszerűen visszatérő képi elemei, izgalmas fotómanipulációi kiforrott, karakteres művészről árulkodnak, a digitális vizualitást ötvözi a kiállítóterek analóg világával, művészi érdeklődésének középpontja az emberi test és arc. Mindezt a Csíki Játékszín plakátjain is megmutatja, emellett saját tervezőgrafikai stúdióját vezeti, ráadásul képei egy részén modellként is megjelenik.

– Jó napot kívánok, kicsi babám! Pár perc, és ott vagyok magánál a polcokkal.

– Milyen polcokkal?

– Otthon van? – kérdezte Béla.

– Maga hol van most? – kérdezett vissza Ani, de már hallotta is az utánfutó jellegzetes zörgését, ahogy az úttal itt-ott tarkított kátyúkon haladt az utca végén.

Pálffy Tibor a magyar színházi élet egyik legsokoldalúbb művésze: játszik színházban és filmben, rendez, tanít. Ami a legjellemzőbb rá, hogy mindig nyitott az új iránt és folyamatosan kísérletezik. A pandémia ideje alatt mesterdiplomát szerzett rendezői szakon, tartotta a lelket a diákjaiban, előadást állított színpadra és egy újabb szerepet próbált. Nehéz volt időt találni az alábbi beszélgetésre, mert amint mondta, mindig van feladat.

Úgy teszek, mintha észre sem venném a két előre álló szuvas fogát.

Arcomhoz hajol. Érzem áporodott, fokhagymaszagú leheletét.

Szúrós tekintetét a szemembe fúrja, mint aki ki akarja égetni világát.

Nem mozdulok. Tűröm, hogy szavaival korbácsoljon, a szívembe röpítse gyűlöletének nyilait.

Van-e tér, amely elválaszt minket?

Miként a virághagyma, a földben

egyre csak lejjebb húzódik a holt

Házsongárdban, nincs madár kék lábú,

zöld szárnyú, ami, hogy azzal itassa,

gyöngyöt sír. Holott naponta visszatér

Zöldfülű pedagógusként naiv fogadkozásokkal kezdtem a pályát. Majd én megmutatom, esküdöztem elszántan. Nálam nem lesz megértőbb, nagyvonalúbb, diákcentrikusabb tanár, meglátjátok. Hiába figyelmeztettek tapasztalt kollegáim, hogy vigyázzak, mert a vesztembe rohanok, a diákok a magamfajta balekot pillanatok alatt szétszedik, mint lopott autót a külvárosi szerelőműhelyben, nem hallgattam a tanácsaikra.

A kedvenc éttermünkben ültünk a legjobb barátnőmmel, és arról beszélgettünk, hogy melyikünk gyűlöli jobban a szóviccelőket. Be kell vallanom, ő nyert.

– Az a legnagyobb baj, hogy minden szóviccnél sorra halnak el az agysejteim, így egészségügyi okok miatt kerülnöm kell az ilyen emberek társaságát – kezdte a mondandóját.

Az 1980-as években komoly karriert lehetett arra építeni, ha az anyukád a mozi pénztárában dolgozott. E kiváltságos pozícióért kaphattál magyarországi kerek rágót, Kajla csokit, jugoszláv bélyeget, német vaskocsit, sörösdobozt a különféle nációktól, magyarán mindent, ami csempészárúnak számított a romániai kommunizmusban.

Estére hozták a hírt, hogy a fia kiszenvedett.

„Korbáccsal verték a vár udvarán, hátáról, combjáról darabokban szakadt le a bőr” – mondta az első hírhozó Szín Maríná arcát kémlelve, de az rezzenéstelen maradt.

„Többször is összeroskadt a keresztfa súlya alatt, ereje annyira elhagyta, hogy végül egy idegen vitte föl a hegyre” – mondta a második hírhozó, de Szín Maríná arcának izma sem rándult.

Aztán fölálltam, járkáltam évekig,
könnyebb úgy várni, majd visszaültem
a székemre, és töltöttem neked is,
míg végül a fáradtság lezárta szemeink.

Pont akkoriban kellett vigye a nagyapját Magyarba a reumáját kezeltetni, (…) nem is tudom pontosan, melyik városba, lényeg, hogy volt akkor ottan valami hőlégballon-fesztivál. Miklecznek úgy megtetszett, hogy kitalálta, ha már üres a földje, szervez oda ő is egyet. Május elejére, pont a választások előttre.

A Kézdivásárhelyen született szerzők (Fekete Vince, Sántha Attila, Muszka Sándor) jellegzetessége, hogy úgy tudják beszéltetni alakjaikat, mint a hétköznapokban. Most Borcsa Imola is csatlakozik hozzájuk, debütáló novelláskötete, a Magnebéhat a kisvárosi (kézdivásárhelyi?) szlenggel, nyelvjárással hitelesíti a karaktereket.

Már lenyugodott a nap, mire hazaértem. Még világos volt, a mezők fölött vékony, fehér pára ült. A kőrisbogarak egyre bágyadtabban zajongtak a zsákomban, holnap már porrá őrölhetem őket. Szegények, bocsássatok meg nekem.

Holnapután pünkösd, a mulatságokra szükség lesz porokra és szerekre, sok a házasulandó legény és leány a faluban. Lesz munkám elég.

 Mitikus keleti szél, zúzmarás járdaszegélyek, szalicilhó, szuszogó hajnalok, komondor-éj, bőrön elolvadó pelyhek, sustorgó záporok, véraláfutásos ég, suvadásos dombok, melyek a férfiakban éjjel mélyre szállnak, hosszú csendek, ahol a szülőföld ölébe kapva csucsujgat, s lábujjhegyen jár a szél – honvágya lesz a székely embernek, ha épp a magyar fővárosban olvassa Farkas Árpád líráját, és ezekkel a képekkel szembesül a legújabb gyűjteményes kötetében.

Háromszék adta azt a csilingelő hangú mesemondót, aki csodás történeteivel, szeretett székely anyanyelvén mindenkit elvarázsol a nagyvilágban. Régebben röpködött, mint egy tündérlány, egyik kontinensről a másikra, és vitte a háromszéki Dálnokról hozott mesevarázst – a vírus ennek ideiglenesen véget vetett. Ma sepregetésből él, de tudja, hogy soha nem veszíti el mesemondói énjét.

Magadba harapsz, Mária.
Lebontanak apró férgek fogai az időben,
marad a váz, a hús és vér féreggé lényegül,
és újabb húst és vért bont. Hasonló hasonlót
emészt meg.

Az erdélyi asszonyokban török vér van
s némi tatár. Ha csókolnak, legalább százötven év
behódolást kérnek s vért.

Hadd legyek szexista, csinos boszorkány alkotta meg ezt a könyvet. Történeteinek kép- és meseszerűsége kacéran mosolyogva hív egy másik világba, ahol bizonyos értelemben bármi lehet az olvasó. Vöröskéry Dóra debütkötete, a Röpképtelen madarak egyedülálló a maga nemében, finom iróniája, hűvössége, szókimondása nagyon élvezetes, mondatai, mondanivalója erőlködéstől mentesek.

nemet cserél nem csak farsangkor

ma már az egész nagyvilág,

mely szerint az dalol fals hangon,

aki magas C-t tisztán kivág

Peremvidék. Itt csorbul az életem.

Nem járt erre Franz Kafka sohasem.

A kastély romokban. A földmérő nem üzen.

Valaki megrágalmazott, azt hiszem...

Pataki Tamás regénye merész, meghökkentő olvasmány. Első kötetes szerzőként nagy fába vágta a fejszéjét, s a fa csak ott repedt, ahol a szerző akarta: a Garay-féle Háry János, a Pajzán Toldi,  Rejtő Jenő hagyományait követve megírta a Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt című pikareszkjét. A szerző olyan nyelvezetet használt hozzá, amely egyszerre régies, aktuális, nevettető, percig sem komoly.

jó végre, hogy nem kell verset írni többé.

Vagy ha kell még, már csak jót szabad.

Kóstolgatni a pusztulás mögött

mi utána értelmes maradt

A ház a világ közepén állt. Egészen pontosan a Közép utca közepén, amelyről soha senki nem tudta megnyugtatóan elmondani, miért éppen Közép a neve. Mert hogy semminek a közepén nem volt. Ha így lett volna, a mellette lévőt Szélsőnek vagy Jobboldalinak hívják, ehhez képest Lakatos meg Füzes meg Templom utca volt a környéken. Nem lehet hát másképp: a világ közepének kell ott lennie.

Nemrégiben az alábbi levelet kaptam József Álmos sepsiszentgyörgyi helytörténésztől: „Unokanagybátyám, firtosváraljai József Dezső (1886– 1965) a gyulai polgári fiúiskola rajztanára, festő, a gyulai képtár alapítója volt. Bár Trianon után Gyulán telepedett le, szülőföldjének néprajza mindig érdekelte. Hagyatékának néhány darabja bécsi unokahúgától hozzám jutott, közte a mellékelt szógyűjtemény.”

Hajnalban mind kiálltak a fa erkélyre
amelyik könnyen letörhetett volna és
azt kiabálták hogy ebben az országban
ök kiáltják elöször Éljen Május Elseje
mert a felvonulok ilyenkor még mind
alusznak s kiabálás után el kezdték
énekelni az internacionálét azt hogy
föl föl ti rabjai a földnek

Zuglischer Manó esik ámulatba,

dísztavak vizébe milyen madárfaj

költözik, ha szűkre szabott a fogság,

          s fölfele mélyül.

Faludy Györgynél aligha tudott magyar költő szebben írni szerelemről és érzékiségről.

A kétezres évek elején járok gondolatban, a zsúfolásig tele Bulgakov kávézóban ülök az első asztalnál, kikerekedett szemmel hallgatom a Költőt. Először találkozom vele személyesen.

Most is fel tudom idézni magam előtt a huncut csillogást szemében, amely csak egészen fiatalokra jellemző.

A jó válogatáskötet a szöveget önmaga gyönyörűségéért olvasók számára beavatás az életműbe, az irodalomtudósoknak pedig összegzés, sűrített anyag, az alkotó fontosabb témáiról, motívumairól tájékoztat. Mózes Attila Foglaló című novelláskötete segítségével próbálom az olvasónak bemutatni ezt a szerteágazó, színes és érdekfeszítő prózavilágot.

Kisfiúként, amikor kezdtem elraktározni mai emlékeimet, a Dél-Hargita egyetlen hegyi üdülőtelepén laktunk, amelynek nagy része most Csíkszentimréhez tartozik. Nos, mi nem éppen üdülés céljából időztünk jó néhány esztendőt e festői havasok lélegzetelállító vadonjában. Nem. Apám ott volt bányász, és Anyám szintén ott tüsténkedett.

Hogy életet adhass, el kell venned legalább egyet.

Elsüllyedünk kudarcaink mélyre ásott üregében,

a vértengerben elmerülünk.

Úszom, alattam halraj-koszorú, körülöttük

fehér hasú, bűzlő szörnyek szegélyezik a tördelt alakzatot.

Összeszámoltam: a hazájában nagyon népszerű norvég író Doppler című könyvének magyar borítóján nem kevesebb, mint tizenöt ajánlás van, mind pozitív. Ha engem kérdeznek (igaz, a kutya sem fog), egyre sem volt szükség. Erlend Loe művei önmagukért beszélnek, s miként tudjuk, a jó terméknek nem kell reklám, még a XXI. század elején sem.

„Sokan mondták, maradjak otthon, menjek el tanítani, készítsek pár tájképet, csendéletet és portrékat eladásra, jól elleszek belőle. De nekem ez sosem volt opció, hogy olyat és úgy fessek, hogy az kelendőbb legyen. Nem akarok megfelelni, csakis önmagamnak. Színeimmel és formáimmal, lehet, kicsit elütök a helyi karaktertől, de természetesen szeretnék valami olyat létrehozni, amit még senki más nem.”

éjjelente a falakból előlibbennek
a gráciák, hogy legalább álmában legyen nagyanyám boldog, és az
Üdvözítő és Mária, kivarrt selyemköntösben, hogy akkor is szép legyen
az élet, ha éppen nem az. agyonlyuggatott vásznak függnek a falakon.

Valahányszor megfésültelek,

eltettem kihullott hajszálaid.

Azokkal javítottam ki a

vakolaton végigfutó repedéseket

Volt egyszer, hol nem volt egy medvebocs, aki repülni szeretett volna. Nézegette, hogyan köröznek a madarak az égbolt magasában, látta, hogyan rugaszkodnak el a fákról, és minden vágya az volt, hogy ő is ezt tehesse. „A medvék nem tudnak repülni”, ismételgette neki az apukája, előbb derülve, szelíd szóval, aztán egyre ingerültebben fia kívánsága hallatán.

Merengő semmikben hiszek: a föld által felszürcsölt hóban,

a rózsaszín-szürke ködben, a disznóól romos ürülékszagában,

a könnyű emlékfoszlányokban, sírás-itta szemeid melegségében,

sovány vádlidban, combjaidban és legfőképpen a közelség

tartalmatlanságában, csobogó megalázkodásodban.

Üresen kong. Elszéledt már
Minden cimbora.
Mindeniknek a pohárban
Maradt a bora.

Az önfenntartó, független Osonó Színházműhely a színház, az oktatás és a szociális projektek kulcsszavakra építi fel tevékenységét. Ennek jegyében a tavaly 129 műhelyfoglalkozást tartott és három drámatábort szervezett. Az Osonó számára fontosak azok az oktatási- színházi formák, amelyekkel az emberek közötti interakció, találkozás és párbeszéd megteremthető. A társulat vezetőjét, Fazakas Misi színész-rendezőt kérdeztük eddigi tevékenységéről, tapasztalatairól, jövőképéről és terveiről.

Szőcs István író, szerkesztő, művelődéstörténész életének 93. évében elhunyt Kolozsváron.

Szőcs István (Marosvásárhely, 1928. augusztus 2. – Kolozsvár, 2020. szeptember 10.) Aranytoll díjas erdélyi magyar író, újságíró, kritikus, műfordító, tagja volt a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának (2005). Írói álneve Sós Péter.

Isten tudja, mikor lesz ebből park,
vagy valami egyéb, élhető közeg.
Rajtam ne múljék annyi célkitűzés,
más hintette szét ma is a zúzmarát,
a föld sem miattam merevült kővé.

szappanos vízzel öblítem ki a szám,
mert mondtam olyasmit,
amit nem kellett volna.
buborékok formájában távoznak
belőlem a bűneim.

Az élet rendje szerint

...kicserélődünk lassan. Először
a megszokott bútorok mennek.
Darabokban kötnek ki valahol
a bútorok másvilágán, és viszik
magukkal életem felét. Csak egy
asztal tengődik még kint

szerelmed inkább kocsmakert
ülünk egymással szemközt
imbolyognak a képsorok
már össze semmit nem kötsz
ez is megtörtént amaz is
most rendet kéne tenni
bár tudom kínkeserves így
egymást fogjuk megenni

Meglásd, ha fára mászol,
Ezerszer boldogabb

Leszel, mint lenn a földön:
Ezernyi zöld levél
Az Úr hangján susog majd,
Ha feltámad a szél;

Az utolsó mentsváram az otthonról hozott kaja: a „borkánban lesütött hús” kenegette a lelkemet, az alufóliába csomagolt bécsi szeletek hozzám bújtak, a nejlonzacskóban gömbölyödő fasírtok átöleltek, a házi kenyér megnevettetett. Ezt követték az utálatos böjtös időszakok, a fertőtlenítőszagú menzás kaják, inox edényekben, műanyag tálcán.