Szabó Fanni debütkötete a káoszból próbál rendet teremteni. Versei olyan univerzum létezésére irányítják figyelmünket, amelyet hajlamosak lennénk tudattalanunk óceánjába süllyeszteni. E világ lakói intenzíven érző lények, akik közt áthidalhatatlan távolság lüktet.
Van, amikor a testet kell táplálni, hogy könyvhöz jusson az emberfia. Akkor is, ha ez a test történetesen egy boszorkányéhoz hasonló, akitől rettegett a környék összes gyereke, állítólag a tulajdon (felnőtt) gyermekei is. Bözsike néninek hetente háromszor vittünk ételt, ő pedig ponyvát adott cserébe.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Dinasztiák haltak ki,
mert nem ismerték a szerelmet,
kardba dőlést egy póktenyészet közepén.
Kilép a takarásból. Fény
derül nemére: nemtelen. Elfordulnak
a lények míg remegés szalad
végig a vérszínű tó
tükörén. Akár egy óriás
szaggatott lélegzete a szél.
Kozma Attiláról sokaknak a székely humor jut eszébe. Akár a színházban, akár az önálló produkcióiban, akár a reklámokban látom, akár a különböző lapokban közölt írásait olvasom, sziporkázóan szellemes. Ez az ő világa, ezt szeretjük benne.
A mesehallgatás, a meseolvasás és a mesemondás népszerűsítéséért indította el új hangzómellékletes népmeseválogatás-sorozatát a budapesti Hagyományok Háza. Az első kötetbe huszonegy Kis-Küküllő menti, kibédi népmese került Ráduly János gyűjtéséből.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
Üdvözlégy, tiszta hó,
végtelen fehérséggel felszikrázva,
sötét, fagyos és hosszú éjszakákon
derengő fénnyel bíztató –
Üdvözlégy, áldott tiszta hó!
aztán már hahó, te elmúlt izgága fájó
már nem is tudom mim vagy
csak sejtem
összehajolt szavak keresztjévé váltunk
himnuszokká ringott el bennünk
elnémult világra kiáltott akkor
takarékra csavart izzó hallgatásunk.
Köszöntelek, és csak testvéries morogással mondom, fejezd be ezt a száműzetéses hülyeséget, s gyere haza Rodostóból, ne mind piszkáld ide a leveleidet.
Értem én, hogy elveszítettél valami hülye választást, szégyenedben el kellett bujdosnod, na, de nem lett volna elég például Bükklokára menni, nem, te egyenesen Rodostóig mentél, Törökföldre, mert világéletedben szeretted a tonhalat, meg a baklavát.
Én itthon alig várom, megcsapkodhassam a fejedet, addig még kicsit pihenek itt a szolgánkon, izé, na, gazdánkon, és megeszem az emlékedre még egy tasak pulykát.
Az van, hogy a miaúnap a szultántól levelet kaptam, s amennyire a cirkálmányból kiderült, azt hiszem, nekem itt kifelé áll a szekerem rúdja, vagy a farkam iránya, vagy akármi.
Törökül ugyan továbbra sem tudok, de Hádzsi macskával és Szula effendivel megpróbáltuk megfejteni, meglehetősen udvarias levélnek tűnik, csupán kétszer szerepel benne a „rühös”, meg „girhes”, meg „kóbor” szó, és csupán egyetlenegyszer a „qrva”, itt nem tudom, mire gondolhatott, de macskaösztöneim azt sugallják, ez nem egy dicséretes név.
2020 végén a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában, Szonda Szabolcs fordításában látott napvilágot a román költő, Alexandru Mușina (1954, Nagyszeben – 2013, Brassó) Macska-e a cica? magyar nyelvű kötete.
Két részre hasított kötetet kap kézhez az olvasó, az első ciklus a dáktör niku & his skyzoid band címet viseli, a második A reggel királya. A fordító elmondása szerint két kötetből összesítette a magyar kiadást, ami ezért ugyancsak sokszínűnek mutatkozik.
Bernd Burger lefeküdt, és nagyon rövid, de annál mélyebb álma volt. Reggeltájt azt álmodta, hogy miután meghozta a kivándorlására vonatkozó végleges döntését, kiment a temetőbe, hogy elbúcsúzzon Seppl nevű testvérétől, és ekkor Bernd Burgerre fuldoklási roham tört rá, és azonnal felébredt. Végül is boldog volt, hogy időben felébredt az álomból, még mielőtt belefulladt volna.
Köröket rajzoltál a szántóföldbe.
Piszkos lett a körömágyad, mint a
napszámosoké a nyár derekán, akik
leveszik a fejükről a piros kendőt.
Bábosként nem elég távolról játszani a gyermekeknek, hanem oda kell hajolni hozzájuk, még ha paraván választja is el az előadót a kis nézőktől. A gyermekekkel együtt kell lélegezni, meg kell érezni az összetartozást a közös játékban – tartja Bereczky Gyula. A járvány kitörése óta gyári munkás.
Böszörményi Zoltán legújabb regénye, a Darabokra tépve a külföldi és hazai kortárs irodalom, a történelem, a filozófia, a pszichológia ötvözete fiatalos, valóságosnak tűnő történetekbe ágyazva, olyanokba, amelyekkel nap mint nap találkozunk. Megcsalás, féltékenység, egzisztenciális bizonytalanság és a művészlét kérdései váltogatják egymást a több szálon futó történetben, melynek a keretes szerkezet különösen kedves formát kölcsönöz.
Thomas soha nem beszél az elmúlásról, mintha az nem is lenne része az életének. Valahányszor szóba hozzák a témát, úgy tesz, mint aki nem is hallja, miről folyik a beszélgetés. Vallja, hogy a hatvanhoz közeli férfiak megemberesednek, nem kergetnek illúziókat. Nem ragadja őket magával semmilyen hév, kábulat, delírium, nem akarnak odüsszeai világokat meghódítani.
Thomas Larringen (a regény egyik kulcsszereplője) rajongója lettem, sajnos spoilermentesen ezt nem tudom megindokolni, de talán azért, mert leginkább vele tudtam azonosulni. Az írói válság átültetése az írással foglalkozó karakterek révén régi önkifejezési módszer, itt mégis őszintébbnek hat a megszokottnál, talán azért, mert valahol ott tartok az életemben, mint hősünk.
Nyálas júdáscsók,
na nyomjunk egy szelfit,
lúzer, ki nincs itt,
de kár, hogy majd lent
nem lesz sztárfotó.
Lőrincz P. Gabriella lírája letisztult, közérthető, izzadtságszagú erőlködéstől mentes költészet. Olyan nehéz témákat ölel fel, mint a betegség, az elmúlás, a hátrahagyottak magánya, a tárgyakhoz fűződő, meglepően bonyolult kapcsolatok, a nők komplex lelkivilága és társadalmi helyzete, az anyaság és az Istenhez fűződő viszony. Bizony, végre valaki mer írni Istenről!
A tavon csónak ringatózik,
az evezés örvénye illanó pára,
a mozdulat egy folyó tükrén
himbálja a sást, hol van
a kéz, mibe visszatérne már.
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”
A Trianon utáni erdélyi költőgenerációk életműve eltérő és közös jegyeket egyaránt mutat. Több tekintetben a vizsgálatkor szükséges elválasztani azokat a tematikus jellemzőket a szerzői életművekben, amik arra vonatkozóak, hogy mennyiben meghatározó egy-egy esetben a szakrális versbeszéd, a személyes és közösségi identitás mint sorsvállalás. És hogy miből fakadhat az egymást követő, sok esetben az elődöknek készakarva ellentmondani szándékozó különböző generációk létértelmező vallomásverseiben a télből folyton átderengő tavasz?
Cserey Zoltán és József Álmos helytörténészek akár életműnek is beillő munkára vállalkoztak a Sepsiszentgyörgy képes története megírásával. A közel 750 oldalt számoló könyvben több mint 1500 fotó vált elérhetővé, emellett alaposan dokumentálták a város alapítását, annak fejlődését.
ott van a legnagyobb béke néha,
ahonnan elindulunk
Hej, a kiskonyhában mily víg volt az élet, hej, a kisszobában mekkora a kacagás, hej, a kisszíveket betöltötte az öröm, béke, gondtalanság. Hej, azóta sok év eltelt már.
Nem jók már a lábakra a kiscipők, dobozban a kisautó, játékbaba, a pufók arcok is megnyúltak. Van, aki vizsgára készül, a másik épp munkát keres, a legnagyobbat messzi földről várják haza.
A 2020-as év vége felé, mikor az ember a Megváltó születésére készülődik (dehogy erre: a karácsonyra gondol, kisbetűvel, az ajándékokra, miket muszáj megvenni), egy kicsit elszomorodom. Anyám meghalt 88 évesen, és ezzel mintha megszűnt volna az a fajta ráhangolódás, amit csak ő tudott megteremteni, mikor még ereje teljében volt. Pedig szegény már réges-rég nem ünnepelt úgy igazából.
Úristen, a te szent Fiad születése napján
tekints le azokra, akik árvák,
gondviselésed legyen ír a csüggedők lelkén,
szárítsd fel a nyomorultak könnyeit
Akár a táskát sarokba vágó kisdiák,
de mégis kétkedő hálával szállt a villamosra,
hogy máris karácsonyi szünidő, fel lehet
lélegzeni, tv-t bámulni, ha nincs áramszünet,
nem törődni az esélytelen alárendeltséggel,
nyelv- és iskolasorvasztó mioritikus
technikákkal, részvétmímelő széttárt karokkal,
s a többivel, stb.-vel…
Ha a szerelemért könyv járna, sokkal okosabbak lennénk. Illetve ki tudja… Annyi bizonyos, hogy jelenlegi lexikális agyállományomért felelősek a szüleim, én, na meg egy kisvárosi szerelmes könyvárus. Az iskola nem annyira, azt kellő óvatossággal elkerültem.
Röppen egy lőttlábú angyal.*
a föld alá bukik, alászáll a poklokra.
Ünnepi csend két golyó között.
„A nyolcvanas évek második felében Marosvásárhelyen és Maros megyében a kialakult gazdasági és politikai helyzet miatt általános rossz hangulat uralkodott. A megye és a város magyar lakossága, a magyarságnak a politikai, gazdasági életből történő fokozatos kiszorulása miatt kétszeresen is elnyomva érezhette magát. A város magyar közösségében általános csüggedés, kiábrándultság, esetenként veszélyérzet volt érzékelhető, és jelentősen fokozódott a (legális vagy illegális) kivándorlási szándék.” – írja Novák Csaba Zoltán a Rendszerváltás Romániában című tanulmányában.
Közel harminc év távlatából visszatekintve az akkori kézdivásárhelyi, illetve romániai eseményekre meggyőződéssel állíthatjuk, hogy Romániában nem került sor igazi rendszerváltásra, hanem forradalomnak álcázott államcsíny történt és a második vonalbeli nomenklaturisták kerültek hatalomra. Ártatlan emberek haltak meg azért, hogy az akkori események forradalomnak tűnjenek és a titkosszolgálatok átvehessék a hatalmat. Csak hát mi erről Kézdivásárhelyen még nem tudhattunk…
apám és a legyőzhetetlen
bácsik a decemberi csontropogásban
úgy vágytam én is felnőni a halálig
Az arcomat megcsípte a fagy.
Aztán Isten is figyelt engem,
Súgta: kellenek a fagyos telek,
Etesd meg a madaraimat.
A lényeg az, hogy a román nép nagyobbik fele (alacsony Hargita és Kovászna megyei részvétellel) ma „csont nélkül” újraválasztaná Ceauşescut vezetőjének. Az Európai Unióban pedig kétségkívül a legprogresszívebb politikusok közé tartozna. Nézzük csak a programját!
Azzal, hogy az élelmiszerek árusítását ismét „racionalizálná”, azaz csak jegyre lehetne kapni (napi 30 deka kenyér, havi 1 kg cukor, 1 liter olaj, fél vaj, 1 csirke/ család), határozottan fellépne az elhízás, az egyre többeket érintő cukorbetegség, továbbá az élelemkidobás és pazarlás ellen. Ma már nem kellene „tudományos étkezésnek”
E földről én el nem futhatok,
s meg sem halhatok készakarva.
Feszül rajtam a bánat inge
kikeményítve, kivasalva.
Miért hazudunk egymásnak mítoszokat
egy forradalomról, mikor tudjuk,
hogy valójában nyers, egyszerű és véres,
könnyelmű és hiábavaló, ahogy
anyám a TV előtt ugrál és tapsol,
mosolyog és patakzik a könnye.
– Inceu elvtárs, nekem Nyugaton semmiféle rokonom nincs.
Ő hímez, én meg hámozom az ügyemet. Zavartan, sietve elmondja, megkapom a szerkesztői fizetésemet a Megyei Művelődési és Szocialista Nevelési Bizottságnál, ahová átpakolnak…
– Hogyne, kedves Czegő elvtárs, magának Izraelben van a testvére és a család…
– De Inceu elvtárs, Izrael nem nyugaton, hanem délkeleten van!
Tort ülni, lám csak, végül eljövének
új idők vadjai, s már szilaj gizgazok
uszulnak torkodra — sikolt az ének,
amivel maradsz — s én is maradok
az örök hó határán, itt. Hát: fennebb!
Én elég szerencsétlen körülmények között születtem. Egy budapesti kórházban, télen. Nem volt elég hely, Anya egy átjáróban feküdt, összetört szemüvegét napokig a markában szorongatva, a plafonról omlott rá a vakolat. Látogatni nem lehetett, mert influenzajárvány volt. Engem meg a többi újszülöttet minden nap „etetésidőben” kis kocsira pakoltak, sorban, mint a kenyereket, betoltak az anyákhoz, majd evést követően visszavittek.
A Keleti Újság 1938. április 28-án érdekes írást közöl Blénessy Alajos (máshol Gy. Blénessy, illetve Gyergyószentmiklósi Blénessy Alajos) tollából Ősi székely rovásírás a gheorgheni* örmény templom cintermének szemöldökfáján címmel. Utánajártunk, mi a helyzet ezen sehol sem jegyzett epigráfiai emlékkel.
Annyi a filozófia mint a nyű
Ne dumálj nekem
A halál sírja vissza a szociálizmust
Akkor is felbokrétázták a ganédombot
Most is felbokrétázzák
Kibírom én valahogy a nyugdíjig
„Az arcok fényképezésére valamiért erősen ráállt a szemem, elkaptam az emberekben, hogy melyik az az előnyös póz, amit majd szívesen látnának viszont. Amikor ugyanis az ember a fényképezőgépet felemeli, mindenkinek megváltozik az arca, ezért kifejlesztettem egy technikát, hogy ne vegyék észre, ha fotózom” – Dávid Sándor vall a fotográfusi pályájáról, valamint az 1989-es romániai forradalomkor készített, majd három évtizedig fiókban pihenő sorozatáról.
Az 1989-es év Romániájában mindenki Gorbacsov látogatásától várta a változásokat, de legnagyobb meglepetésünkre úgy tűnt, hogy nem hozott semmi látványos eredményt. (Ha nem tekintjük annak, hogy Ceaușescu megbotlott, s Gorbacsov fogta fel, hogy le ne zuhanjon a pulpitusról vezető lépcsőn.) Számunkra, magyarok számára viszont volt egy mellékszál is, ami a későbbiek folyamán az események központi eleme lett: a Tőkés László körüli történések.
Egy fiatal lány a lehető legkevésbé szeretné elképzelni, hogy az esetleges elhízás miatt egyedül haljon meg, kövér testét pedig a napokig éhező macskái zabálják fel. Anyám módszereinek több emésztési zavart, bulémiás és anorexiás időszakot köszönhettem.
Szilágysomlyón 1952-ben végeztem el a 7 osztályos elemi iskolát. Városunk Bihar tartományhoz tartozott. Abban az időben csupán Nagyváradon, a tartomány központjában működtek középiskolák. Nagy volt a választék magyar nyelvűekből is, kitűnő szaklíceumok léteztek: fémipari, pénzügyi, egészségügyi. Elméleti líceumnak számított a leány- és a fiúlíceum, valamint a klasszikus líceum. Előbbieknél a reál tantárgyakra helyezték a hangsúlyt. A klasszikus líceum filológiai jellegű volt, latin és görög nyelv is szerepelt a tanrendben, együtt tanultak a leányok és a fiúk. Tanítóképzőbe is lehetett menni.
te vagy
a kör
a kor
a kezdet
te vagy
a le nem
jegyzett
mondat
Nehéz olyan könyvről írni, amelyhez a szerző maga csatol olyan tanulmányt, amely egyben elemzi is azt. Balázs Lajos néprajzkutató márpedig ilyesmit vitt véghez a Cérna és tű. A paraszti világ szerelmi eposza című kötetében: letett az asztalra egy hihetetlenül sokrétű, a női lelket minden irányból kielemző mélyinterjú-folyamot, és az előszóban be is jelölte (helyesen, precízen) annak helyét irodalmunkban. Balázs szerint a könyv egy magyar (székely), női Kalevala, amely visszaadja népünk hatalmas tapasztalati tudását, életszemléletét. Igaza van.
Megszűnik a körülöttem levő világ, teljesen értelmetlenné válik számomra minden kívülálló dolog. Nem zavarnak a zajok, jelenlevők, csak én vagyok, meg a festmény.
Megérkeztem hát: tenyeremben a hét domb városa.
A Herzl-hegy északi lejtőjén köd-lepedőben a katonai temető.
A zsidónegyed egyetlen minaretje ünnepi homályba vész.
Kegyosztó szél; narancs és fűszer illatát söpri felém.
Bármerre nézek, hömpölygő emberáradat, zarándok-tömeg.
Apró fények mindenünnen, sárgák, mint a kabátra szögezett hold.
Méltó emléket állítani a „legnagyobb székelynek”! – ez a cél vezérelte a Székelyföldi Legendárium csapatát, amikor mintegy öt évvel ezelőtt elkezdték megtervezni és megépíteni az Orbán Balázs-látogatóközpontot. A Székelyudvarhely melletti Szejkefürdőn, Orbán Balázs sírjához közel található emlékházban interaktív módon mutatják be az író, néprajzi gyűjtő, fotográfus, országygyűlési képviselő életútját, munkásságát, hagyatékát.
A második világháború után a sztálini gépezet a statisztikák szerint 600 ezer honfi társunkat fosztotta meg szabadságától, akik közül 200 ezer soha nem tért haza. Az 1922. december 23-án született, ma is élő gidófalvi id. Fazakas Ferenc szintén átélte az orosz hadifogság pokoli mindennapjait. 98 éves kora ellenére jól emlékszik a szörnyű történésekre, melyeket, szavai szerint, „nem lehet, egyszerűen lehetetlen elfelejteni”.
Paradox lehet egy olyan könyv megjelenésének örülni, ami az emberek fájdalmáról, tragédiájáról vagy éppen haragjáról szól. A száz évvel ezelőtt aláírt trianoni békediktátum ilyen esemény volt. A döntés következményeivel foglalkozó szépirodalmi művekből készült angol nyelvű válogatás most mégis öröm lehet számunkra – mutatott rá John O’Sullivan, a Danube Institute elnöke az intézetben rendezett virtuális könyvbemutatón.
Kedves Rózsi néném!
Igaz ugyan, hogy elárultál, de hát én akkor is úgy szeretlek Téged, hogy sosem felejthetem a Haladás-uccát, és hát, na, Csíxereda is hiányzik meg a drága Szeklerisztán s azok a mezei pockok…
Erre nincs vakcina, mégis megtettem:
önvád a veled végig nem élt élet –
el sem kezdődött, úgy ért máris véget.
Egymástól függünk azóta mindketten.
A gyötrelemre ellenszer, ha nincsen,
kotyvassz magad magadnak vakcinát!
Remegésekből az ajtókilincsen,
a látványból, s hogy láthat az, ki lát.
Soha nem felejtem el azt az éjszakát, amikor először volt rémálmom. A tengerparton voltam a szüleimmel, ugyanabban a szállodában, ahol majdnem mindegyik nyaralásunk alatt laktunk, és mint általában, a tengeri levegő vagy talán a hőség miatt, idegesség fogott el, felriasztva bennem az elégedetlenkedés antagonisztikus bestiáját, akinek semmi sem tetszik, leszámítva a néhány kiruccanást a nudisták partrészére, ahol, a meztelen testek védelmében, a lengyelek kipakolták a mindnyájunk, sok elnyomott számára vonzó áruikat.
Átlátszatlan sejtek, tejes vízüveg,
eldönthetetlen és antigén anyag,
membránjaikban minket hordanak,
vérünkbe kócolva minden színüket.
Anyám, előtted nem volt semmi kezdet,
a tejfehér, az ájulás, a felhő.
Dagadt fiad a bőrödért ma reszket.
Anyám, miért lesz anyátlan, ki felnő?
Ellepik a világot, tű, második hullám: Mondták.
Hallottam magam is: slosszanunk csendben.
Libbenek, hagyom, majd magamba mentem.
Fényvesztő múlás, remény ereje: Kidobták.
Mártonné – a doktorné, ahogy nevezik – a földszinten, az utcára néző lakásban lakik, ahol narancssárga függöny zárja ki a lakásból a körút felvillanó képeit. Néha lányok kopognak be hozzá, s ilyenkor Mártonné rendezett, tiszta kis előszobán át kalauzolja be őket a nappaliba, virágos huzatú fotelba ülteti őket, és egy csésze forró gyümölcsteát ad a kezükbe. Mondd el, bogaram, hogy esett. És elcsipogják félénk madárhangjukon: én így, és ő úgy, és ez a vége. Mi lesz otthon? Mártonné pedig megveregeti a vállukat, megsimogatja fényes hajukat, és csupán a dátumot kérdezi: – Mikor?
Vannak könyvsorozatok, melyek képesek örök nyomot hagyni az olvasóban. Így jártam én is a Móra Ferenc Könyvkiadó Így élt… sorozatával, melyből elsőként a Halász Zoltán által írt Így élt Pasteur jutott el hozzám. Elolvasása oda vezetett, hogy majdnem sikerült fölgyújtanom a lakásunkat.
fiúk ti volt fiúk
megsárgultak a fényképek az albumokban
a babér a dicsőség megkopott
ott vagytok ti is már többnyire az antikváriumban
de legalább volt hősi múltatok
és hogy elmúlhattatok
az sem adatik meg mindenkinek –
Vadas László szabadúszó színházi rendező nem új fiú, húszéves pályafutása alatt 80 előadást készített Erdély kilenc magyar és Románia 25 román társulatánál. A világjárvány miatt most megbízás és jövedelem nélkül maradt ő is. Kérdésemre, hogy elszegődne-e egy biztonságot nyújtó kőszínházhoz, azt felelte, hogy nem. Nem, mert megszokta a szabadságot, amit most már nem adna fel semmi áron.
Van egy filmsorozat, amely képes bemutatni a XXI. század első két évtizedét, sőt annál is továbbmegy, disztópikus történeteivel (ellenutópiáival) egy lehetséges hátborzongató jövőt jelenít meg. A sorozat látványvilágát nagyban befolyásolják a napjainkban már elérhető digitális eszközök.
Balázs K. Attila történeteiben semmi sem az, aminek látszik; mindig van egy nézőpont- vagy dimenzióváltás, egy csavar, konkrétból átlépünk metaforikusba, egyediből általánosba, evilágiból transzcendensbe. „Van egy ház valahol a fák között a délutánban” – adja meg az alaphangulatot a kötet nyitó mondata, előrevetítve az idő viszonylagosságát, tér és idő felcserélhetőségét.
Azt mondják, a hajdani barozdák az óriások lépcsői, felvezetnek valameddig. Hogy óriások járnak le s fel a barozdákon, szinte bizonyosság, hanem a nép odahisz egy kicsit lágy, mulya, egy kicsit meghunyászkodó magyar istent, mert milyent, ha nem. Ágon szalonnától zsíros újságpapír leng, lehet, a szél tűzi fel a galagonya tüskéire. Juhok csipkebogyótól megtépett gyapja bűznek.
A medve már várt. Ahogy belépünk a les ajtaján, mindenki lázasan veszi elő a mobiltelefonját vagy a fényképezőgépét. Utóbbit egy híres természetfotós kezében pillantom meg. Mellette meghívottaim foglalnak helyet. Nem kell fizetniük a lesért, mert akit én hívok, ingyen nézheti a barna bundásokat, pedig nincs itt semmi részvényem, a nagyvonalúság Medvepásztornak köszönhető, aki most is csöndes mosollyal enged előre minden vendéget, ő hátul foglal helyet, és körbenéz, miféle pálinkák maradtak tegnapról, majd mindenkit megkínál.
Nincs lehetetlen, az egykori kertbe
hordom a múltat, a régi szilvafát,
de ahogy apám a szilvát leverte,
ma már csak foltos emlék, rongyos kabát.
Rohanunk a végtelennek tűnő aszfaltjárdán a késő délután egyenletes, tompa szürkületében, és nem találjuk. A szembejövők arcába nézünk, tekintetünk a távolabb sétálókat is végigpásztázza, de nem ismerős egyik alak sem, idegenek a mozdulatok, a ruházat. Odébb épületek. Tovább, tovább az épületek irányába, fel az üres emeletekre a megmagyarázhatatlan eróziótól rogyadozó lépcsőkön. Senki. Irány a padlás portól és pókhálóktól maszatos, törött gerendáktól szabdalt terei. Nem találjuk itt sem. Ki az épületből gyorsan, mert sejtjük, hogy egyre fogy az időnk. Mindjárt rajtunk a sötét.
Ödi még köztünk van, és ez a könyv tovább fogja éltetni – hangzott el a szeptember végi Csíkszeredai Könyvvásáron. A Hargita Megyei Kulturális Központ kiadásában jelent meg az Akiért az angyal szólt – Nagy Ödön élete és munkássága című monográfia.
Félre a politikával! – kiálthatta a nyolcvanas évek embere. Ezzel csak az volt a gond, hogy ő félretehette a politikát, de őt a politika soha. Olyannyira nem, hogy miután megszabadult a különféle felvonulásoktól, kommunista fejtágítóktól, és hazament a szigorúan politikamentes IPM-et olvasni, nem is sejtette, hogy a lapot a KGB adja ki.
Ki írta nem halhatatlan,
halandó, nem csalhatatlan,
öreg szivar.
A helyszín változatlanul Budapest, a téma a hatos villamoson terjengett ezúttal, nem kellett mást tennem, csak kicsit jobban kinyitnom a fülem. A szereplők fiatalok, s amint a beszélgetésből kiderült, a lány székely, a fiú pedig született pesti, és most készülnek Erdélybe, először együtt. A lány, kihasználva a hosszú villamosozást, próbál némi felvilágosítással szolgálni élete párjának arról, hogy mi várhat rá, a városi vagányra a székelyek között.
Fájdalom sem volt.
Csak elfogyott a levegő.
Török Sophie korai költészete kérdésekre építkezik. Kik vagyunk? Mit kezdjünk a magánnyal? Mi a feladata egy anyának? Kései verseiben letisztult, tömény költészetet kapunk, tragédiák visszhangját.
Önfeledt boldogsággal nyujtóznak a dombok
s önnön vibráló árnyékával játszik
a gyanutlan diófa. Te is szivem
oktalan öröm szelid fényében ragyogsz, komor
szavaimat meg se hallod, valamit rejtegetsz
előlem, gyengéden titkolódzva, mint édes anya
karácsony előtt rejt titkos mosollyal
szekrénybe drága meglepetést.
Az az idő még a bakelitlemezek hőskora volt, friss lemezszerzeményem (alkalmi vétel a zöldségpiacon, ahol akkoriban mindent meg lehetett találni) átütő sikert aratott. Pedig a borító nevetségesnek tűnt akkoriban: holmi fáslilovas, lova nyakán csórécsigákkal, felhők és üres csigaházak között. Címe az volt: Ez már a feltámadás. Ennek szédületéről akarok beszélni. Hogy azon a lemezen egy furcsán beszélő és hangsúlyozó, enyhén raccsoló, gyerekhangú költő szavalta saját verseit – ám ránk tett hatása, mondhatni, katartikus volt. Ő volt Szőcs Géza.
Állunk egy alföldi falu vasútállomásán,
de ebben a faluban még nem jár vonat,
még le sem fektettek síneket.
Aki volt, mind meghalt vagy nem ért ide,
és házak se, csak fák, fák se, csak falu.
„Hogy vagy?”
Mint Ádám, mikor megtudta, hogy csak
karanténban voltak, és mára már másfél
milliárdan úgy hiszik, hogy a nudizmusnak élt,
persze ez történeti groteszk, és itt azért
is nem történelem, mert nincs tény, és fölötte
nem kenyér, hanem a tört értelem fogyasztható.
Pontosan, mint az előző elmúláskor, talán épp a megállóban.
Bár a rajtam lévő karcos szemüveg alól szebbnek látszott,
Mint egy hirtelennek tűnő változás egy arcvonáson.
Minden elmúlás piros és sárga, talán a keveréke.
Néha kicsit savanyú és elég pikáns.
Mindig akad kivétel,
Ettől szép, igaz?
A gyermek József Attilát ábrázoló szobrot avattak tanévkezdéskor a csíkszeredai József Attila Általános Iskola udvarán. Berze Imre székelyudvarhelyi szobrászművész alkotása az iskola lépcsőjén kapott helyet, a kisiskolás Attila egyik kezében egy könyvet tart, a másikban egy szélforgót. Mi is mellé ülhetünk.
Sorsszerűen ellenségek lettünk volna – ő magyar, én román, tökéletesen alkalmasak arra, hogy elégtételt nyújtsunk ennek a történelmi őrületnek, ami nem tudom, hogy mikor, vagy valaha véget ér-e egyáltalán. Gondolkodás nélkül azt választottuk, hogy szembe megyünk az elrendeltetéssel, hogy elutasítjuk ezt a sorsot, hogy testvérien szeretjük egymást, és felmutatunk a történelemnek minderről egy másik elképzelést.
– Cilkusz, cilkusz, cilkusz – énekelte Jánoska János nyakában miközben édesapja őszülő fején verte az ütemet. A farsangi időszak volt János rémálma. Nem elég, hogy az általános iskolák ablakait bohócokkal díszítették, hogy Jánoska a jelmezversenyen minden évben bohócnak akart öltözni, és hogy felesége egy bohócfejet választott a kislányuk óvodai jelének, az idén még cirkuszfesztivált is tartottak a városban. Jánost kirázta a hideg. Mindig is félt ezektől a vörös orrú, harsány emberektől, akik direkt tették magukat nevetségessé.
Évek óta először
nyúlnak így hozzá,
persze, hogy izgatott.
Szüleit balesetben vesztette el. A körülményekről nem sokat beszéltek a családban, hiába kérdezősködött. Mikor nagyanyjával a családi albumot forgatták, csak fiatal- és gyerekkori képeket látott az édesanyjáról, és ahogy lapozták az albumot, egyszer csak üres lapok következtek, ahol a valamikori fényképeknek csak a helye látszott.
Jeanne Hébuterne így dereng át
a megfáradt korokon
Magyar Zoltán A magyar történeti mondák katalógusa című, 12 kötetes, hatalmas művében (Kairosz Kiadó, 2018) a forrásokhoz fűződő mondavilágot is feltérképezi. Ebből kiderül, van ennek egy nagyon érdekes vonulata, az illatozó kút története, mely kizárólag a moldvai csángókhoz kötődik (egy-két gyimesi csángó említést leszámítva). Ide számít a trunki rózsaillatú kút (mondakatalógus, V. kötet, G 9.8), illatozó szentkút (V. G 44.) mondája. Ezt a szép csokrot tudjuk most kiegészíteni egy szinte hihetetlen adattal.
Mikor a víz visszahullt
medrébe, fekete, gőzölgő
szikláimat az élőlények
sokáig elkerülték,
te voltál egyetlen társaságom,
csodáltalak, és féltem tőled.
Hej, azok a régi szép idők...
Már Krúdy Gyula bátyánk megírta: az is bolond, aki túlélte Ferencjóskát. Hát ez bizony igaz. Volt.
Dédnagyapám még Krúdyval ápolgatta ezt a szép mondást a módosabb belvárosi kuple... akarom mondani korabeli szépségszalonokban. Aztán elmúlt ez a csodálatos időszak, a K. und K. ideje, amikor egy nagy bajszú ember volt mindenki példaképe, és úgy hívták az Országot, a mindenkorit, hogy kaiserlich und königlich, K. und K., Császári és királyi.
A színház egy jófajta méreg, amely ha egyszer bekerül valakinek a vérébe, nagyon nehéz szabadulnia tőle. És ez nem is baj – vallja Némethy Zsuzsa színművésznő, aki tavaly tért vissza pár év után Erdélybe.
Bereményi új regényét olvasni olyan, mint egy rég nem látott drága ismerőst észrevenni a metrón, kíváncsian fürkészni: megváltozott, azt hiszem, nőtt pár centit, de ő az, igen, ismerem, biztosan ő az.
hamarosan el kell utaznom
ezt mondta Géza Gézagé
térkép kísérjen utamon
mikor jövök még nem tudom
A rendszerváltás előtt Szőcs Gézát az erdélyi magyarság szabadságtörekvéseivel, az egyetemes antikommunista ellenállással azonosítottuk, a rendszerváltás után pedig a szabadságtörekvések kibontakozásával. Most úgy tűnik, más idők jönnek… Amit tehetett értünk, bevégezte, ezért ment tovább.
"Mély fájdalommal és megrendüléssel tudatjuk, hogy a Magyar PEN Club elnöke, Szőcs Géza költő ma este elhunyt" – jelentette be az írószervezet a Facebook-oldalán. A klasszikus értelemben vett pályakép helyett, most a költő honlapján közzétett, ars poeticaként is olvasható köszöntővel emlékezünk rá:
Támogatom a magyart a magyartalannal szemben és az embert az embertelennel szemben,
a bölcső pártján állok a koporsóéval szemben,
a megszólaló harangok pártján az elnémult harangokéval szemben, Nándorfehérvár pártján
Moháccsal szemben,
a velszi bárdok pártján Edvárd király ellen,
Csingacsguk és a
„Az emberekben sokféle kép rögzül, ad elindulást, érzést, örömöt-bánatot. Az életünkben, ha a művészetnek helye van, a saját helyem is megtaláltam” – vallja Zavaczki Walter Levente.