Zorkóczy Zenóbia

Gazdag volt az ősz, olvasom
jobbról az első oldalon.

Épp boldogságról álmodom.
Mögöttem jő a lábnyomom.

De nem sokat jutott előre,
éjjelente majd’ elvette az Isten hidege,
a nyári hónapok után elfogták,
s csak most jutott haza,
ne haragudjon.

Gyerekkoromban egy pergő nyelvű, molett romaasszony tenyerem kusza vonalaiból kalandos életet jósolt nekem. Meglátja, vitéz lesz az úrfiból, életmentő hős, lelkendezett aranyfogait villogtatva. Amikor azonban a látnoki szolgáltatásáért igényelt összegnek csupán a töredékét perkáltam le neki, azon nyomban elillant arcáról a derű.

Mikor a teremtés első szava elhangzott, létrejött a hang, mozgás és ritmus. Ezek aztán együtt zengtek és morajlottak az időknek kezdetén. Jó játék, de ettől még igencsak formátlan volt a mindenség, ezért elhangzott a teremtés második szava, és hang, mozgás és ritmus elkezdett formát ölteni. Így lettek a formák.

„Van-e az időnek helye? És az időtlenek
beleférnek-e?” Ebben a kétségben lebegsz,
míg a halandók ajka egyre hosszabb
gyöngysort köp a disznók elé.

Biztos láttok még olyan egyszínű kék Ikarusz buszt,
Halljátok, mindig csattog, panaszos dühödéssel
Hördül, mint az a ló, amelyik már unja a vontát.
Hát csak tudjátok, nem is ok nélkül van ez így.

A falu boltja, ami egyben kocsmaként is fungált, csak este nyitott. Nyáridőben nyolckor, télvíz idején hatkor. Amikor Anti beállított, heten-nyolcan is voltak bent, vásároltak, iszogattak. A pult mögött nagydarab ötvenes asszony. Minden szem Antira szegeződött: idegen csak legritkábban, úgymond rendkívüli alkalmakkor fordult meg itt.

A vérfa ága, törzse, szíve vérzik,
végighasítják háborús viszályok,
piros sávokban ömlik, hull, szivárog
láncfűrészelt bordájától térdig

Egyik alkonyattól egy másik reggelig
egyetlen házszám változik,
semmi egyéb. Éppen elég –
pár órahossznyi látszat.

és persze, értem panaszukat, de próbáljanak
végigmenni kétszáz hektáros búzamezőn
negyven lánctalpassal úgy,
hogy aratni is lehessen utána.

Egyik nap fel kellett volna kelnem,
elvakított a reggeli fagyos sötétség,
nem szegezte rám óvó tekintetét
se Szűz Mária, se a falakon ölelkező,
szőrmebundás Antihősök

1940-ben visszaköltözött Szegedről Kolozsvárra a Ferenc József Tudományegyetem, amely az 1944–45- ös tanév végéig működött. Ennek helyébe 1945. május 28-án a 407-es törvény elrendelte egy magyar tanítási nyelvű állami egyetem létrehozását Kolozsváron június 1-jei hatállyal, jogfolytonosság nélkül. Egy 1945. december 11-ei rendelet értelmében az intézmény a Bolyai Tudományegyetem nevet kapta. Ezen az egyetemen tanultam én is, és kifogtam annak 1959-es megszüntetését.

Dimény Levente és Tóth Tünde, a nagyváradi Szigligeti Színház művészei 25 éve házasok, és négy gyermeket neveltek fel. Közös megegyezéssel választottak többször is színházat, vállvetve támogatták egymás elképzeléseit, legyen szó táncszínház alapításáról, előadások rendezéséről, játszásáról, koreografálásáról. Legújabb tervük egy egyetemi színház létrehozása.

15 óra, 35 perc. Fennmaradó idő: 4 óra 08 perc. Fordul a kulcs a zárban. Villanyt gyújt, rápillant az előszobai tükörre, cipőjét lerúgja. A könnyű válltáskát a heverőre dobja. A semmibe bámul. Éhes, az ásványvizes palack sistereg. Gyöngyözik a víz a pohárban.

Felhők libbentik fel az éjszaka sötétjét, a holdra járó álmok ezüstszoknyákban táncolnak, függönykarnison fény-árnyék villanások, autók motorbúgása töri szét a csendet. A retinák alatt fenyőfák, patakok redői, esti harangzúgás, hazavágyódó gondolatok keringője.

Legyenek benne varjak és farkasok.
Éjszaka járó fekete autók.
Egy különös nép, hol egy család, egy gyermek,
legyen a nevük letagadottak.

Esténként hosszan nézi
azt a kezet,
mely régen ártatlanok
testét püfölte
és husángot markolt,
hogy vallomást facsarjon.

talán mégsem olyan rossz
egy idegen nő testében,
talán mégsem olyan sablonos
ez a mai én-kép

Egy dolog olvasni, egy dolog megérinteni. Első kötetem megjelenése előtt akkori szerkesztőm Nagyváradra hívott. Lakása egy bérházban volt, amelynek előterében emléktábla emlékeztetett arra, hogy a ház egykori lakói közül kik lelték halálukat a német haláltáborokban. „Szüleim Auschwitzból jöttek haza”, mondta szerkesztőm a világ legtermészetesebb hangján.

Szokványos őszi este volt, csigalépcsőkön,
csövek, vezetékek, ajtók, beugrások,
kellékek között araszolunk egy félsötét,
kocsmaszerű labirintusba, a város alá…

Ez akkor kicsit nehezen érintett, de a hittestvérek hamar feledtették velem a szomorúságot, hiszen egy hívő csak boldog lehet. Olyan sokszor gyönyörködtem a nyájban, tudtam, hogy egészen biztos az üdvösségem, hogy vidáman halok majd meg. Mosolyogva és boldogan ébredek az Úr karjaiban.

ha az a hegy majd
átváltozik, jaj,
s a köd s a szürke
paplant terít rá,
akkor menekülj.

gyermek vagyok. a súlyok földre nyomnak.
bár szállni kéne, nem vagyok levél.
többet láttam, mint ki macskát nyúzhat.
a langyos víztől nem megy le a vér.

Kihajt lassan az élet fája,
nagy, biblikus tavasz
színesedik az erkély alatt.

Jó prózáról akkor beszélhetünk, ha a történet mondatról mondatra szervesen épül fel, ha olvasás közben úgy érezzük, minden mondat egyetlen lehetséges folytatása az előzőnek, és mindegyik előbbre viszi a történetet. Regős Mátyás kisregényében jórészt ilyen mondatszerelvényeken utazunk Erdős Vili, egy érzékeny, fiatal fiú lelkivilágába.

Buszra fel, Bukoresbe bé, onnan át az oroszokhoz, met a kelet-európaiakot onnan lőtték fel egy teherhajón a nemzetközi űrállomásra, s onnan a Holdra. A Holdról indultak a nagy gépek ki az univerzumba, met olcsóbb volt ott összerakni az egész kilövőbázát az űrhajókkal együtt, mint Föld körüli pályáról tajdokoskodni.

számomra itt nem terem
csak romlás sötét verem
kinéz a vér a szememen
feloldja bűnös lelkemet

Nem tudom, illik-e nyilvánosan üzenni valakinek ilyen ügyben. Remélem, nem veszi rossz néven a levelemet. Miképpen tudassam vele? Aki hallja, adja át neki, kérem szépen. Hogy nem ismeritek? Még nem! Még! De mostantól..

Alig esteledett, s már féltem,
rám omol a sötétség mérge,
amiért egész nap
rejtőzködnie kellett

Eldőltél a parton, feküdtél a nedves fűben,
hosszú horgas ég alatt, de melyik ég alatt?
Már nem tudom. A Duna koszos vonója
húzta, árnyak imbolyogtak az ősi rigmuson.

kint remegett a híd.
az emberek a fákon ültek,
a törzset ölelték, ingtak
az ágakkal és falevelekkel.
hamisan énekelt a toronyóra.

– Köszönjük a hívását, de tessék a nótára térni! Mit szeretne küldeni és kinek? – szól közbe tagolt hanghordozással a minden bizonnyal mosolygós műsorvezető.

– Hát ugye nagy a család, s szerteszéjjel szakadtunk, mert ugye öcsémék es a tavaly kitelepedtek Kanadába… nekik küldenénk egy nótát…

Az egész hosszú éjjel ott fent a csúcson pihentek a vándormadarak, ez esetben a daruk, amelyeket messziről lehetett látni most a reggeli napsütésben: készülődtek elindulni hosszú útjukra. Rendezték soraikat, beszélgettek az ők titkos nyelvükön, és ébredeztek az éjjel őrködő madarak is, akik reggelre elpihentek.

„Nem készültem írónak. Az irodalom tanítása közben kaptam rá az írásra. Előbb azt hittem, szakmai ártalom, múló bolondéria csupán. Aztán rájöttem, hogy másról van szó. Elmondásra váró történetekről. Olyanokról, amelyeket nekem kell szavakká formálnom, s amelyek engem is alakítanak közben. Idestova harminc esztendeje a saját bőrömön tapasztalom, hogy az irodalom útvesztő, óvóhely, játszótér. Pokol. Purgatórium. Paradicsom.”

Tegnap túl hamar szállt le a buszról. Egy régi osztálytársával utazott, a szeme sarkából leste, merre tartanak. Nem volt könnyű dolga, a beszélgetőtársának be nem állt a szája, és minden második szavát erős gesztusokkal próbálta nyomatékosítani. Valósággal zúgott a füle a lelkes hablatyolástól.

Madarász Lóránt szerint a színházaknak felül kellene bírálniuk eddigi politikájukat, és két-három vígjátékot is be kellene mutatniuk évente, mivel a lelket nem lehet gyógyítani csak könnyekkel, gyomorszorító érzelmekkel és tragédiával.

az argoszi síkságot jobban ismeri nálad,
okos, művelt, ne tanítsd,
csak csodáld kemény hiúztestét!
látod, a földrész északi részét is,
a távolban magasló hegyeket,
az éjszaka villogó szemeit, az erdőt?

Varga Melinda József Attila-díjas költő nyolcadik kötete, a Tizenkét kagyló a női megélésekkel, ősszimbólumokkal való könnyed játék, mitikus keretbe helyezett útmutató a férfiaknak a nőkről. A szövegvilág – bár sok esetben nőalakjait Zeusztól eredezteti, testrészeiket Aphrodité örökségeként tartja számon – közel marad a hétköznapok nyers és gyakran kijózanító tapasztalatához.

Felkeltem térdemről és körülnéztem
A téli világ részvétlen
Zúgott az éjszaki szél
Hullott a halkszavu hó

Láttam, ahogy az ajtóban áll,
hallottam, hogy vajúdik, hörög
a negyvenhat éve vemhes halál,
hogy világra hozzon egy dögöt

Megkísérelve Boér Géza Hiányok térképe című első kötetének leírását (Korunk, 1981. 4. 315–308.), azt mondottam, könyvet, írást feltételez a Boér-vers. A kritikus azt kívánta ezzel hangsúlyozni, hogy költőnk esetében a versnek mindkét érzékelhető „teste”, a hangos és a vizuális egyformán fontos, sőt ez utóbbi olyan jelentésmezők felé nyit, amelyet a hangzásra hagyatkozó versben elérni lehetetlen.

bronzvörös hajamból három
tincset formált álmos kezem
és bezártam egy kurta kis
fonatba a lélegzeted

Az olvasó egy gyermekrajzot tart a kezében egy szépnek nem nevezhető babával, fekete csenddel, apahiánnyal, papírhajókkal, papírsárkányokkal, kamaszszerelemmel és halállal. A látvány nem kellemes, a versek sokkolnak.

A madár szerepét vállaltad,
fekete tollakat festettél sötétzöldre.
Amikor a tériszonnyal álmodtam,
elkezdtél félni, vagy csak engem féltettél.

Tányérom szélén barna zsírpecsét,
középen néhány káposztafoszlány,
egyenes háttal, kitolva csecsét
megy innen oda a kis csaposlány.

Tisztelt Ház! Ez mégiscsak mindennek a teteje és egyben az alja is. Milyen alapon veszik ki a számból a szót? Alkotmányos alapon, igen? Hát miféle eljárás ez, kérem, hogy mikor valakinek a száján van a szó, akkor annak a szájára ütnek?! Ezt kérdem én!

A trianoni békediktátum utáni Romániában a magyarokra nagyon könnyen rásütötték az irredenta jelzőt. A papok erre többszörösen rászolgáltak. 1936 augusztusában a Keleti Újság számol be arról, hogy Sepsiszentgyörgyön Ferencz József és Fikker Ferenc református lelkészek ellen kiterjedt irredenta működés miatt eljárás indult. Fikker Ferenc életútját követve azt láthatjuk, hogy az akkori Sziguránca és utódja, a Szekuritáté folyamatos megfigyelés alatt tartotta őt és feltételezhetően más lelkészek tevékenységét is.

Csak akkor érzem magam olvasónak, ha nem kell kompromisszumokat kötnöm. Ehhez két dolog kell: én mint kíváncsi konstans, meg a könyv mint a képlet változója – az eredmény mindig az utóbbitól függ. Az pedig a szerzőtől. Ám azt szeretem, ha nem kell figyelnem a szerző korára, nemére, nemzetiségére akár, nem kell azon morfondíroznom, mennyire korszerű vagy örök érvényű, amit tőle épp olvasok. Csak hátra kell dőlnöm, kinyitnom a könyvet, és alámerülnöm benne – így tudok egy szép, kerek egyenlet részesévé válni.

Szentmártoni János esszé-, beszéd- és interjúkötete azt mutatja meg, hogy mit jelent a költői, írói hivatás, szerepvállalás. Mit jelent igazán az irodalom emberének lenni, és hogyan kell kiállni ezért a hivatásért.

A nadrágméretedet ismeri az utca,
a diagnózisodat a város,
egyesek azt is tudni vélik,
mikor fogsz
lemondani,
lefogyni,
elfogyni.

Tegnap, mikor Güdücben jártunk – Bulmerka, Cickom meg én –, láttunk egy tehenet a fán. Arrafelé erős szél fúj mindig, visz el mindent, nincs mit csodálkozni a tehénen. Egyéb is fenn szokott akadni a fák hegyén, a helybéliek mind ott keresik, ha valamijük elveszett, rendszerint megtalálják. Darabig tanakodtunk, nem kéne-e megfejni azt a tehenet. Attól, hogy felvitte az Isten a dolgát, még leadhatja a tejet. De inkább nem foglalkoztunk vele, nézelődjön csak nyugodtan fentről, mentünk tovább.

keresem egyen-
súlyomat (és semmi mást):
labda a lejtőn

Aligha van Erdélyben olyan színház- vagy irodalomkedvelő ember, aki ne látta volna a Kiss Törék Ildikó és férje, Varga Vilmos nevéhez fűződő Kiss Stúdió Színház legalább egy előadását. Azt viszont kevesen tudják, hogy mekkora áldozatot jelentett a két színész részéről egy-egy új bemutató színrevitele.

A vacsoracsillag nyíltan fényeskedett:
gyertek máskor es, Isten megbocsát,
ne hanyagoljátok a bűnbánásgyakorlást.

Nem fogok ott fényűzően élni,
szárnyas lelkem feléd nem repes,
miután a talpam felvetettem,
s eltemetett már az esperes.

így lett kolozsvár a múzsák
földjével határos
mostantól az egész város
muzsikától sármos

Hajnalodóra a hótakaró meglepte a tájat,
kásás nyirka megóvta az építmény maradékát,
s legfőképpen a védtelen emberi áldozatoknak
végzetesen prédává válását.

A Székelyudvarhelyen élő Bálint Tamás költő legutóbb 2017-ben jelentkezett kötettel, amely a Hibalista címet viseli. A 2021 végén megjelent, hexameterben írt Szennyes – melyet a szerző kiseposzként határoz meg – döbbenetes, felkavaró mű, melyben benne van a mindenféle nyomorúságban szenvedők vesszőfutása, sorstragédiája.

Miféle hülye hóbort:
toromra vinni jó bort!

Míg éltem, karcost vedeltem,
randa rímeket reszeltem...

Nyakunkon a farsang, s én már megint bajban vagyok. Állok az egykor dolgozószobának épült ruhásszekrényben, rongyokat válogatok, de sehogy sem tudom eldönteni, minek öltözzek. Pókember, cowboy, kéményseprő, kaszás halál, esetleg hupikék törpike. Saját magam mégsem lehetek, farsang ide vagy oda, az ember maradjon a jó ízlés határán belül.

Milyen volt egy Anjou-kori székely lovasíjász? Hogyan alakult ki a rendtartó székely falu? Milyen szerepet töltöttek be a székely hadszervezetek a különböző történeti korszakokban, és milyenek voltak a hadviselési szokásaik? Mikortól vált a székelység a magyar nemzet részévé? Milyen mítoszok lengik be a kollektív emlékezetet? És miért fontosak a jövő generációi számára is a háborús veteránok visszaemlékezései? Minderre választ kapunk, ha ellátogatunk Székelyföld első állandó hadtörténeti kiállítására, a szépvízi Székely Határőr Emlékközpontba.

Bár ugyanaz a nap süt rám és rád is,
s kit-kit egyazon helyre visz majd el a grádics,
az összezártság közénk táguló űrt kapar.
A blokk egy sokodvas, kifordult agyar.

két jó alibiszó arra,
hogy leírhasd egy versben a vér szót.
egy recept hozzávalóinak felsorolásakor,
hogy 50 dkg szív, 25 dkg vese, 40 dkg bőrös,
1 kg tokaszalonna, 20 dkg hagyma, 40 dkg rizs és persze 1 kg vér

„Kísérletező típus vagyok, és nem áll távol tőlem, hogy többféle médiumban gondolkodjak. Gyakran munkáim megjelenítésénél át is lépem az ezek közti határokat. Sorozataim vannak, de nem azért, mert tudatosan sorozatokban gondolkodom. Inkább úgy érzem, bizonyos témák esetében a közlendőm nem merül ki egyetlen elkészült mű, objektum vagy fotó formájában.”

Néhány levél is útnak indult,
De mint én, messze nem jutott.
Szerencsére a szülőföldnél
Jobb helyet senki nem kapott.

Hát te itt rohangálsz a peronok között?
Vigyorod nem baráti, s rám vársz, ebadtája!
Istenem, szegény embernek szegény a halála,
s ki rab, annak még hosszabb út vezet odáig.

A szobájából a Gellérthegyet lehetett látni, mert van ám kilátás az életéből, és amúgy rendes, takaros lakás is lehetett volna, persze, ha nem ő lakik benne. Mellette valahogy lelakódtak a tárgyak. Lusta volt a végtelenségig, kár volt belé a kilátás is, mert a zsalut rendszeresen lehúzva hagyta (ő le, én fel), kizárólag a szellem tevékenysége érdekelte, és ha elromlott valami, az úgy maradt az idők végeztéig.

A szülőket a gyergyói főkapitányságon hallgatták ki. A vallomást felvevő személy csupán annyit tudott lejegyezni, hogy az eset előtt a kisgyereknek a Jerika kő legendáját* olvasták fel.

Himalája szépe, ó, pagoda-
virág, ha nyílik százévente, ritkán,
villámot szelídít viharvert sziklán,
feltámadás reménye csal oda

Jönnek többen, jönnének még többen,
de él ám a rendelettartó ostor suhogása.
Európa volt a mindenem. Meg se döbben,
noha látja, közös sírunkat ki ássa.

Vérem csorog, de még nem unja,
sebészszikével húsba vág,
úgy állok közben égbe nyúlva,
mint édenkerti néma fák.

Itt errefelé nálunk volt két szomszéd leány, szépek voltak, dolgosak voltak, és ezt meg es mutatták, amikor lehetőség volt rá. Ám az egyik mindig erőltette magát, és azt mondta, hogy ő bizony ezt meg ezt mindenáron elvégzi. Annyira hitt önmagában, hogy senkire se hallgatott, s a szépsége és az elképzelései miatt legeslegakárminek gondolta magát.

Szekeres Attila felhívására 37 publicista írta meg gondolatait a családjában megmaradt tárgyi emlékek (többnyire fényképek) kapcsán a Kárpát-medencei magyarság szétszabdalásáról. A kötetben maga a történelem társul a ránk szakadt két világháború nemzethengerlő tankhadaihoz meg a békés élet mindennapi kenyérhiányának könnyesen, könnyen múló életdarabkáihoz.

Más időket élünk. Járványidőket. Öregjeink félig vagy egészen oltatlanok. Találkozásról szó sem lehet. Találkozás nélkül viszont kártyázásról sem. Márpedig nem játék a játék, ha nem játsszák. Nem játékleírás a -leírás, ha nem tudják játszani is; ha rögzítője nemcsak hatasszonyozni nem tud, de kártyakedvét, rutinját is gyerekkorában hagyta. Így hozta az élet: nem hozta vissza eddig. Most viszont, ha körülményesebb is, de megtanulom. Telefonon keresztül kártyázunk. Lévai Lajcsi bácsi meg én.

Törött gyűrűk, akár
sárga csontvázak,
elődugják undok
ujjaikat, hajamba,
fehér bőröm alá vájnak.

a napfénybe szűkülő pupilla
átszínezi az álmokat
hiába a kiszipolyozott erő
a sziklaormokra csempészett
emlékeztető kövek

– Hiúzt akarsz látni? Kérdés, hogy ő akarja-e – nevet Lukács vadőr, aztán megsajnál, és elindulunk a helyre, ahol a legtöbbször találkozott ezzel a gyönyörű csúcsrejtőzködővel. Tudatában vagyok, hogy nem tettem fel mindent egy lapra az ügyért. Vadon és város közt csapongok, néha érkezem nagy lelkesedéssel, hogy a hiúz nyomába eredjek, de nem szánok rá napi tizenöt, csupán két-három órácskát, ami a számok nagy törvénye szerint is kevés.

A 86. életévét taposó Gazda József 2021 végén két kötettel is jelentkezett. Az egyik, a Miért is éltem? – A kor karmai között önéletrajz és korrajz egyben, visszatekintés az általa megélt időszakra, míg A XX. század, ahogy megéltük című, a Székely Könyvtár-sorozat 98. kiadványaként megjelent könyve mások visszaemlékezéseit tartalmazza az 1900-as évek kezdetének békeidejétől egészen 1990 fekete márciusáig.

A rendszerváltás után a kőszínházak leálltak a tájolással, helyettük pár öntörvényű művész vállalta fel, hogy önerőből, magánprodukcióikkal járják a térképről lemaradt falvacskákat, szórványtelepüléseket. A Kozsik házaspár (Novák Ildikó és Kozsik József) elsők között vállalkoztak erre az embert próbáló feladatra.

szélből font kócokkal
van tele a haj,
felhő kerül
egy-egy tincs közé:
ha füle mögé simítod
a felleg-fonatokat

A közelmúltban kimostam pár kiló zoknit, de nem volt időm társítani őket. Ott is maradtak, szép nagy halomban. Aztán szép lassan megérett bennem a lázadás gondolata: hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Egy idő után mindenki panaszkodott az egyre fogyatkozó lábtyűkre, szemrehányó pillantásokat vetve felém.
Egy nap aztán a nappali közepébe öntöttem az egész kupacot abban reménykedve, ha szem előtt lesz, csak nekiállunk közös erővel párosítani.

Feje fölött a keselyű köröz.
Messziről int.
Zavartan fürkész.
Látom, ahogyan sóhajt.
Toporog egymagában.
Hosszú kabátja nehéz lehet a vadbőrtől.

Egyik őrült száraz fű- s rózsabogyó-
Csukorékkal kedveskedik neki,
Ám a kis táncos lányos zavarában
A jutalmat nem képes átvenni…

Harmincegy éve véget ért a diktatúra, ennyi idő kellett nekem a pontosabb látáshoz.

1997 környékén Veress Dániellel (Veress Gerzson költő édesapjával) beszélgettem lelkendezve a változásokról, a szabadságról. A karakán úr komolyan meghallgatott, majd ezt mondta: „Ugyan, István, most a pénz diktatúráját éljük”.

Dálnoky Réka, Elise Wilk és Székely Csaba drámát írt a #metoo mozgalom témájában, Nem történt semmi címmel. Egy olyan, az utóbbi években hangsúlyos, sokakat érzékenyen érintő kérdéskörről van szó, mely rendkívüli módon megosztja a közvéleményt.

Kőrösi Csoma Sándor egyre csak gyalogolt, s pár nap múlva Havasalföldön elért a Dunához. Kompra várva ott állt a folyóparton. A szélesen hömpölygő vízfolyamhoz képest akkora volt, mint egy vízcsepp. De ha akarta, képes volt látni teljes hosszában a Dunát, forrásától a torkolatáig.

Az év végi megjelenések között üdítő színfolt Molnár Vilmos Kőrösi Csomá-s műve, mely joggal nevezhető az év legszebb könyvének mind küllemében, mind tartalmában. Nem csoda, hisz a csíkszeredai író oda furakodott be, ahol a tudomány már nem tudja utolérni Kőrösi Csoma Sándort: a legendák, a mágikus realizmus és a mesék csodálatos világába.

Fák gyökerébe kapaszkodunk,
és a béke mint a háttérben
alázuhanó víz csobogása
átmos bennünket.

„Kell legyen egy határ, amelyet ha átlépsz a piacosabb ábrázolás érdekében, az már torzítva mutatja a megörökített valóságot. A képet ha majd előveszi és megnézi a következő nemzedék, joggal kérheti számon rajtunk, hogy félreinformáltuk” – tartja Vargyasi Levente.

azt mondta óvakodni kell a beosztottaktól
mert ők terjesztik a főnököt
és a főnököktől is óvakodni kell
megterhelik az immunrendszert

a lámpa sárgán kacsintott,
bőrbe égető mosolyokat
csalogattak a fényszórások.
mindketten könnyezni kezdtünk,
ahogy a bizalomért káromkodó
homályos alak hátulról meglökött.

Tükreimet a disznók elé hánytam.
Meglátták tükörképüket.
Feldühödve széttaposták.

Az üzenet átadva, a hullám alól
felbukkan a palack,
s zöld fény villan fel a képernyőn.
Az ember a csillag szerint igazodik,
mögötte, benne Istent hisz.

Itt vagyunk hát, hol minden kezdődött,
most hull a nap a fekete völgybe.
Üresség árnya,
kihez beszélek.
Gondol, vigyáz rám.

Hangok szűrődnek ki az üres kalitkákból,
minden ülőrúd csonkított kereszt.
A rácsokra illesztett madárfürdetőben
nem szórakoznak a zebrapintyek,
és a varjú sem várja,
hogy a fejünkre ülhessen ébredés után.

Kiköpi az Isten, ami langyos,
szereti a forrás hűs vizét,
s mielőtt a sivatagon átvág,
megitatja a púpos tevét...

Én még mindig a feleségemmel álmodom. A kopott kocsma zajában a félhangosan elmormolt mondat vajmi kevés vizet zavart. Az átkos rendszerből itt maradt kockás viaszosvászon abroszok mellett csak néhányan könyököltek.

Érettségi után nem vették fel a színművészetire Erdélyben, így sarkon fordult, és Budapestig meg sem állt. Addig vergődött és tanult, amíg főszerepeket játszó prózai színésznő lett, majd musicalszínész, a végén pedig világjárt operaénekes. A pandémia leállította a hatezres nézőszámú nagykoncertjeit, lemondták az ausztráliai, oroszországi és olaszországi turnéit. Amíg újra koncertezni fog a világ színpadain, addig a szülőföldjének próbál visszaadni valamit abból a jóból, amit onnan kapott.

Mesébe ágyazza a mindenséget,
elvárja,
naponta vesse rá Isten
vigyázó szemét,
ha vét mások ellen,
ne számítsa azt fel az Ég.