Miklóssi Szabó István

Minimum egy évig
rosszul értettem a világot.
Kergettem, semhogy megfogtam.
Nem édesgettem, nem csalogattam.
Ő meg kiszöktette a legszebb illatokat.
És itt maradt az életszag.

Csendesen csuktam be az ajtót magam mögött, mintha egy értekezletről akarnék észrevétlen felszívódni. Indultam a boxomhoz, mikor a tördelő csaj a két ujjával ollót utánozva kérdezte, hogy szétszedtek-e, én meg elhúztam az ujjam a torkom előtt, hogy kinyírtak. Bögréjével a kezében éppen cigizni meg kávézni indult.

Vörös hajú démonbalerinák kergetik éles késekkel a matrózokat egy hánykódó szkúner fedélzetén. Akit elkapnak, annak meglékelik a füle tövét, és kiisszák a vérét. Huh, összeborzongok, engem szólítanak. Nem engem, a számomat. Vizenyős tekintetű, keshedt emberke bámul rám a szemüvege mögül.

Az országos kiállítás 1885-ben tagadhatatlanul sok mindent bemutatott, a Jókai összes műveit is eredetiben és temérdek fércfordításban egy díszes könyvszekrényben, a nagy író összes ereklyéivel; de a szépirodalom mérlegét csak egy hajszálnyival sem billentette lejjebb. Különben ez a cikk semmi részben sem való a gépek, szalámirudak és nagy hordók közé.

Mikor a költő szavát
lombikba zárták.
Talán dísznek,
hogy mutogatható legyen,
mint egy csokor szárított virág.

KEDVES, SZERELMETES RÓZSI NÉNÉM!
Annyira hiányzik nekem Csíksomlyó, hogy soha nem felejthetem a Tilos kávéházat. Jó na, az nem ott volt, de akkor is.

– Hova mész?! – kiált valaki a sötétből, amikor romániai rendszámú, hargitai jelzésű autómból kiszállok, hogy megvizsgáljam a vízállást, mielőtt harcsára dobok. Válaszra nincs időm. Harsány operaénekes-hangú hahotát hallok, amibe csodálkozás vegyül: – Nem hiszem el!

Az erdő fái csillognak, reszket a föld,
a szomszédban épp meghal valaki,
a tükröket letakarom.
Harangoznak.

New dimension címmel jelent meg az Ineffable (Kimondhatatlan) zenekar második albuma. A csíkszeredai, madéfalvi és borszéki fiatalokból 2016-ban összeállt csapat fúziós dzsesszzenét játszik, de sok más zenei műfaj is inspirációt nyújt számukra.

Dimény Lóránt a harmadik évezred első tizedének delén az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholyában talán az egyik legígéretesebb indulónak tűnt (noha ezt az „indulást” valójában egy korábban megjelent, de feledésbe merült verseskötet, valamint a Menta utáni lírai némaság formájában kell értelmezni).

Közhely, hogy csak az tud fájni, ami él. Június 4-én Erdélyben a kis helyi közösség Trianonra emlékezik.

lesz-e kezem és lát-e még szemem
napraforgót zölden sárgán
s legvégül feketében
régi de valamiképpen
szép ez a kép
szépsége örökségem

Láttam a lehullott vakolatot, a kátyúkkal teli járdát,
egyik kirakatban a ruhákat, a másikban a lángost.
A padon egy szakadt ballonkabátos nő ült,
csak nézett maga elé, nem akart látni semmit, senkit,
csak ült.

Különös napok ezek itt április végén. Annyira vártuk a meleg jövetelét ebben a szánalmas vírusvilágban, hogy minden félórányi fényáradáskor kapkodunk kalap után a sok fagyos sapka helyett. A fény mindent átölel, s én mintha ennek az esztétikai elvnek a nyomán, a ragyogást erősítvén, foglalatoskodom Tolnai Lajos költővel, regényíróval: sajnálom is őt a maga teremtette sorsában, fényt is terelnék rá a sohamárban.

Van egy férfi. Annyira műveletlen, hogy engem szeret.

Mint minden nő, én is azt hiszem, mindent tudok a férfiakról. Persze lövésem sincs semmiről. Ez azért is elkeserítő, mivel a férfiak alapvetően mind egyformák, tehát olyan nagyon nincs is mit tudni, viszont mi, nők rendelkezünk azzal a kiváló tulajdonsággal, hogy még a végtelenbe futó vonalra is képesek vagyunk elhelyezni egy-két gödröcskét, esetleg kisebb-nagyobb buckát, szélsőségesebb esetekben néhány Himaláját. 

Egyre több ismerősöm válik megközelíthetetlenné a fokhagymaszag miatt. Azt mondják, évezredes, bevált recept a vírusok ellen. De van még egy hatása a fokhagymának, amiről csak a legokosabb székely asszonyok tudnak: leszoktatja a férjeket az italozásról.

Az Úristen nem a felhők között üldögélő szakállas öregúr pálcával a kezében, aki alig várja, hogy végre lecsapjon ránk, apróbb mulasztáson vagy égbekiáltó bűnön kapjon rajta, hanem egy önzetlenül szerető társ, aki segít kikecmeregni a bajból. Lackfi János #Jóéjtpuszi című kötete nehéz témához nyúl, a Fennvalót próbálja a mindennapi emberrel megértetni.

Hogyan lehettek boldog pillanataim anélkül, hogy mantráztam volna reggelenként, jól vagyok, jól vagyok, szép vagyok, szép vagyok, mindenki szeret, mindenki szeret, miközben körkörösen dörzsöltem a kézfejemre valamelyik méregdrága szert, hogy utána kötelező módon egy külön erre a célra létrehozott online csoportban közzétett motivációs idézeteket olvassak?

A zsindelyről lecsorog a napkonyak,
hajszálnyiak mifelénk a vén falak.
A párkányok között macskaszőr,
ha ételbe hullik, nem pöröl
senki sem,
senki sem.

Valahol létezik ösvény,
karavánutak maradványa,
dűnék között kanyarog,
soha nem lelheted meg.
Oázisokról képzelegve,
fények vernek, fényostorok.

Keszthelyi Györgyöt – sajnos – későn ismerhettük meg művészként, költőként és képzőművészként sem siette el a bemutatkozást. Magam részéről a lehető legnagyobb döbbenettel és örömmel fedeztem fel magamnak őt, hiszen egy kiváló költő és egy kiváló képzőművész munkáival szembesültem a sajtóban vagy épp a közösségi hálón, amely Keszthelyinek ugyancsak otthonos közege. De némi bosszankodás is van bennem, hogy eddig nem ismertük őt, és így nem is figyeltünk rá eléggé. Igazi kolozsvári arc, a régi kincses város autentikus költője, amikor nem festője épp, akivel szívesen kávéznék reggelente – mondjuk, a Bulgakov teraszán.

– Megtakarítottak egy orgyilkost, én elveszítettem a legjobb tanítványomat. Maguk megúsztak egy politikai gyilkosságot, az én életem innentől fogva pókfonálon lengedezik. Bármikor megölhetnek, és senki sem fogja megkérdezni, ki és miért tette.

Mégis te jutottál róla eszembe:
kettős erőszakot ábrázol:
üvegbe, majd fotóba merevítették
művészek, akik semmit
sem tudtak a pipacsokról.

Hogy kik is azok a verecek?

Elmondom. A verecek magyarok. Ezt jegyezze meg jól, kedves olvasó! Előfordult már, hogy egyesek könnyelműen leukránoztak békésen iszogató vereceket. Ez általában kétszer történhet meg, a harmadik tájékán indul a pofozkodás. És a verec nagyon pofozkodós nép. Főképp saját maga körében, de azé’ előfordul, hogy másoknak is osztanak a jóból.

– Hát te mondtad, hogy ez a cirkusz azért tört ki, mert valahol Kínában a denevérek rászálltak a disznókra. A kínaiak a sárgák. Az apokalipszis a sárgák földjéről jött, úgy, ahogyan azt a szent könyv megjósolta. Miért nem figyelt senki a jelekre?

Isten hozta mindannyiukat erre az örömteli eseményre, örülünk, hogy ismét a házunkban fogadhatjuk magikat, azaz titeket, a múltkor már megittuk a pertut. Történelmi pillanat előtt állunk! Köszönöm a Jóistennek, a csíksomlyói Szűzmáriának, hogy megélhetem ezt, hogy itt fogadhatjuk, láthatjuk a pápát Csíksomlyón. Egészségünkre, mert az a legfontosabb!

Ahogy kéményseprő arcát
belepi a munkakorom,
ráncaimmal vívja harcát
meggyámbászott öregkorom.

Hát most az van, hogy a hétemeletes ciprusfáról engem elkergettek, Ahmed bej egy aljas árulónak bizonyult, pedig tényleg majdnem olyan sunyi feje volt, mint neked.
De összefogott egy Radul nevű csausszal, aki itt helyi elöljáró, engem kitessékeltek, letessékeltek a ciprusfáról, pedig már egészen megszerettem, szépen otthonosra karmolásztam.

„Hol van Elmer, Herman, Bert, Tom és Charley, / a nyúlszívű, a vasgyúró, a málé, a szeszkazán, a bajnok?” – a címben a válasz.

A sarokra érve balra fordult, és benyitott a háromemeletes, sárgára festett bérház kapuján. Eredetileg sötétbarnára mázolták, de a hosszú évek forgatagában megkopott a színe, itt-ott pattogzott, csíkokban hámlott.

Teo Xilophagos azonban ki tudta következtetni, mit mondhatott, abból, hogy a két férfi elindult: elöl egy fehér revolveres, mögötte egy sötétbőrű késes. Lassan haladtak a holdfényben, mindegyre összerezzentek, megálltak, füleltek. Aztán amikor egy, a bokorból előrontó oroszlán szélesre tárt pofával, fojtott hangon azt suttogta, hogy „próbáljunk meg áttörni a másik oldalra”, Teo összezavarodott. Röviddel ezután a vásznon megjelent a HANGHIBA fölirat, ami tisztázta a kialakult helyzetet: a késes ember mondatának második fele átvándorolt az oroszlán szájába.

A kíváncsiakat egyre hátrébb tessékelik, s ahogy nő a távolság köztük és a járdaszegélyen borzas óriásmadárként gubbasztó fiatalasszony között, mintha visszanyernék a hangjukat.

egy silányabb festék, mi lepereg
az aklokról, hol remegve lapulnak
nyájaid kisbárányai, örömtől
remegnek, végre megkapták a hírt,
és a remény előszobáiban
mormolnak néhány rögtönzött köszöntőt

Gyermekkorában legtöbbször a bábok voltak a játszótársai, beszéltette őket, párbeszédeket talált ki nekik. Mára a bábszínházat hagyományokra építő, totális színházként képzeli el.

Persze, tudhattam volna. A templom freskóin lévő angyalok
már akkor kinevettek, amikor igent mondtunk
arra a determináltságnak hitt gyerekes képzelgésre.

Gyűjtsünk csokorba tizenhét érdekfeszítő írást – elbeszélést, novellát –, találjunk ki egy viszonylag hangzatos címet, jelentessük meg ízléses könyvben, amely kiállja az idő (keménytáblás) próbáját. Mi kell még a sikerhez? – semmi, mondhatja egy laikus. Nono, azért szükségeltetik hozzá Gerencsér Anna tehetsége is.

Endarietta néniről, akitől anyám a nevet örökölte, csak egy képet láttam: haját szigorú kontyba fogta, fekete ingén féltenyérnyi bross pompázott, száját pedig mogorva parabolává görbítette az elégedetlenség.

Az ingaóra minden délután ver.
Emlékezni tanulnak az agancsok,
szorongás rakódik a koponyákra.

Igen, megtörtént. Nem is olyan rég. Észrevettük, hogy léteznek. A Hold körül nézelődtek. Mielőtt elfoglalják, nekünk kell elfoglalni. Az Ignoramus űrhajó legénységét vendégmunkásokból toborozták, olyanokból, akiknek nagy szükségük volt a pénzre, vagy kalandra vágytak.

Egy cinege az átlátszó műanyag edényben, és alig látni a sűrű hóhullásban. Az a mélységesen magas ég sehol, féltenyérnyi – na jó, kisgyermektenyérnyi – pelyhek milliói mindenütt, az etetőedény tetején tízcentis réteg. Egek, szinte térdig ér már a hó! És egy cinke odabenn, én az ablakban két méterre tőle.

Ha végigtekintünk a második világháború utáni erdélyi művésztelep-alapítási törekvések palettáján, szembetűnő, hogy a mindenkori alapítók törekvése a köztük lévő együttgondolkodás és összhang által vezérelve minden esetben rátalált az ideális helyszínre. Innentől kezdve voltaképpen már a hely szelleme hívatta meg az alapítókkal a művésztársakat.

s a serlegből kikelt a Nő
és szédítő vad táncot lejtett…
mint egy huri, valami frivol
Isten által a mennyországból
véletlen ittfelejtett…

A tájszó olyan, mint a tájház. Halott. Vagy élő. Azon múlik, aki elhagyja vagy nem hagyja el. Az sem értékeli ezt, aki beleszületett, és tanítójává lett nyelvének. Otthon konyhanyelvként ö-zi – az iskolában kijavítja. S amit kijavít a fölnőtt, az a gyermeknek hiba, szégyen, amit legjobb, ha elfelejt.

Támogatjuk a helyi temetőket,
odaadjuk majd a tetemünket.
Amikor ott minket elföldelnek,
elődeink kíváncsian néznek.

– mint hahó az erdőt – a gyógyító napfényben

kacagva járja át:

egy független, gazdag Transylvániát,

hol füvekben, fákban, s a mozdulatlan földön

– bűbájjal vert mesék királya – szunnyad az ősi ösztön,

hogy haza születhet ott, hol ősidőknek

eszményei a sírokból kinőnek

olaszos tél csiklandozta orrát.
a szoros ölelésre gondol,
a kezekre, a lábakra,
a hátra, a hasra, a vállra,
a gyönyör domborműveire.

Már nem kölcsönkérés Az alku lejárt
Számadás parancs Én fegyvertelen
Havasokat sóhajt föl rab Európa
Már szánom Már a bűn van odalenn

Az első csóktól az első gyermekig – Párválasztás, házasság, gyermek a moldvai magyaroknál címmel jelent meg Halász Péter néprajzkutató legújabb könyve a Tortoma Kiadónál. A 450 oldalas monográfiát a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban mutatták be a magyar kultúra napján.

Nagy Lászlót olvasva hátborzongatóan káprázatos, ezerszínű világ tárul elénk. Versei arra hívnak, hogy megismerkedjünk a lélek rejtett földrészein lakozó érzésekkel, élőlényekkel.

Sokan költöztek el az idén,
esett is rengeteget. Meg-
fagytak a harangok a város
fölött, és láttam, hogy néhány
gyerek leverte a madárfészkeket.

a trolik előbb a hajdani zötykölő szekerekre
majd az összeversplakátolt nyugtalanabb
földalatti járatokra gondoltak
és hallani véltem egy hajléktalant

Ha szépen kérnélek,
maradnál, tudom.
Ágyamhoz ülnél,
fognád kezem.
Nem árulnád el, hogy lemondtak rólam,
s míg ölelsz vacogva éjszakákon át,
elkergethetném tőled az árnyakat.

A karantén ideje alatt elcsendesedett az élet, próbáltam a jó oldalát nézni, volt végre időm alkotni, született is jó pár munka ez idő alatt, amelyekre rányomta bélyegét a járvány. Már azelőtt is volt vészjóslat a munkáimban, a környezetünk rombolása mindig is aggasztott, mert minden összefügg, de mi egy egyensúlytalan emberi létet élünk, ami egyre jobban érződik a mindennapokban, ez örök téma nálam. A Sonora II. képen – amely 2016-ban készült, és pont egy jövőbeli leépült társadalom romjait ábrázolja, amely visszafordult a primitív, de alázatosabb formájába – egy szűrőmaszk is megjelenik az egyik figurán. Ha az ember figyel a világra, érzi, hogy baj van,

Ki mond majd új hegyi beszédet? És ki ír új naphimnuszokat?

A világból a szenvedés nem tűnt el, de kiáradt
a bűnbocsánat. Írd meg, Anyám, a Nagy
Halállegyőző mantrát!

A Guerilla 1849-ben játszódik, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, amikor még sokan nem tudják, vagy épp nem hiszik el, hogy a szabadságharcnak vége. A film főhőse, Barnabás (Váradi Gergely) egy erdőben bujkáló csapatot keres, Csont János (Orbán Levente) századát, ahol öccse szolgál – a célja, hogy hazavigye öccsét a szüleihez.

Magaddá rendeződni, áll a kötet borítóján, és a Dante Isteni színjátékára utaló szókapcsolat azt sugallja, nem könnyed esti lektűrrel lesz dolgunk: mi, olvasók „öltözzünk” ünneplőbe, figyeljünk, jegyzeteljünk, ezek a versek ugyanis közelebb visznek hibáinkhoz, mulasztásainkhoz. Most, húsvétkor ez a szigorú önvizsgálat hasznunkra is válhat.

Vargáné egész délelőtt a konyhaablakból leste a megfelelő pillanatot. „Rég megszáradtak, innen is látszik, és még mindig ott lógándoznak” – mérgelődött magában. Már dél is elmúlt, amikor végre mozgást észlelt. Ő sem késlekedett, otthagyta a tűzhelyen a káposztát, amit éppen főzött, felkapta a kosarat, és rohant, rohant az ajtó felé. Életbevágó, hogy ő legyen a következő, két rend csodaszép ágyneműt is vásárolt tegnap. Feltépte az ajtót, megpillantotta a szomszéd Molnárnét, s elkezdődött a küzdelem – életre-halálra.

Olvasom, hogy két kritikus arról beszélget, egy bizonyos szerzőnek a mondatait ízlelgetve kell olvasni, valahogy úgy, mint ahogy a gourmand-ok esznek a francia éttermekben. És hogy ez milyen jó, mert e kifinomultság folytán úgy érzi magát az olvasó, mintha hájjal kenegetnék. No, nem pontosan így mondták, de a lényege ez volt.

Ha tényleg haza akarsz vinni, beszéld meg a kapcsolataiddal (tudom, vannak nagymacskáid), küldjenek utánam néhány Leopárdot, Pumát, Hiúzt, Vasmacskát, hátha sikerül engem kimenteni, s végre jól felpofozhatom azt a rendkívül ocsmány, sunyi fejedet.

Tizenkilenc évesen láttam először Erdélyt, és mikor megérkeztünk, akkor le kellett ülnöm a földre, mert utolért a zokogás. Valami olyan boldogságot, olyan otthonlétet érzek ott, amit nem tudok megmagyarázni, pedig genetikailag nincs kötődésem Erdélyhez – vallja Farkas Adrienne budapesti újságíró, akit abból az alkalomból kérdeztünk, hogy március 15-én megkapta a Táncsics Mihály-díjat.

Ami a mélyben könnyű ringatás,
a kikötőben hajókat borít fel,
a partszegélynél sziklákat farag.

Az elején nem értettem, Lukács vadőr miért Kecskeszállást kedveli a legjobban. Mivel jómagam csak a nagyvadak iránt rajongtam, nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy az erdő embere, töprengvén a jelenségek összetettségén, a titkos összefüggéseket keresve jár a vadonban. A Bucsin-tetőn levő vadászház az erdélyi élővilág igazi keresztmetszete. Nem csak a medve, a farkas és a hiúz is átvonul előtte. Sok madárfaj él vagy húz itt messzire. Most dürög a siketfajd.

2013-ban, második önálló kötete, Az ördög operába készül megjelenésekor valami olyasmit írtam Magyary Ágnesről, hogy módfelett érdeklik az irodalmi kuriózumok, az intertextuális játékok, az újraértelmezések, paratextusok. A posztmodern. És persze történetei is vannak, de szinte csak mellékesen. Megállapítottam, hogy e kötet egyik fő motívuma maga az írás, az alkotás folyamatára való reflektálás, bár ez legtöbbször (ön)ironikus.

Vannak könyvek, melyek után úgy érezzük, több is van a sorok, történetek mögött. Ezek közé tartozik az utóbbi évek egyik legfontosabb magyar regénye, Király Farkas Sortüze, mely az 1989-es változásokról (forradalomról?) szól. Könnyen lehetne egy sisak-, főbelövés történetének nevezni, de túlságosan erős, kijózanító alkotás ahhoz, hogy ilyen prózai módon kategorizáljuk. Ez a regény az olvasó számára valójában egy illúzió kezdete és vége. Hátteréről a szerzőt faggattuk.

– Milyen színészekkel szeretsz dolgozni?
– Jó képességű, nyitott szemléletű, kíváncsi emberekkel, akik az örömszínházban hisznek, hiszen magam is az öröm forrását keresem.

– Milyen az a színház, amit szeretsz?
– Könyörtelen és igaz.

Itt termesztik azt a harasztot,
mit nem pipáz el senki sem,
sem az urak,
sem a parasztok.

Szunnyadnak a missziós papok,
elfekvő, száraz farönkök között,
amíg a betegszállító utánfutó
felmarkolja és elviszi őket.

Játék a líra, és játék az epika is, de a szerző számára általában halálosan komoly játék. Amit nem tud (s talán nem is szabad tudjon) az olvasó, hogy minden sor mögött több száz leírt, de a megsemmisülésnek dobott sor rejtőzik, és jobb esetben legalább ennyi olvasata van a könyveknek. A saját hang megtalálása és az azon való megszólalás az, ami általában eldönti: lesz-e író az illetőből vagy sem. Mert írni könnyű, de saját hangon megszólalni pokolian nehéz.

A szerző első kötete első oldalán ez áll: „A saját generációmnak”, s Izer Janka szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy ezt komolyan is gondolja. Novellái generációjának (majdnem) minden szellemi és egzisztenciális problémáját csaknem szemérmetlen módon tárják föl.

Talán nem is volt olyan öreg, csak ahogy ment a Rottenbiller utcán, kissé bicegve, az mutatta koránál idősebbnek. Valami baj lehetett a bal lábával; a jobbal mindig gyorsabban lépett, hogy újra ránehezedve, kímélje a balt.

De nem a fájós lába miatt állt meg gyakran nézelődni. Inkább úgy tűnt, keres valamit. Nem lelte egyik utcasarkon sem, mégsem csalódott, mindig talált helyette valami mást. Valami ismerőst, ami idegen mégis. Másabb, mint amilyennek valamikor látta. Vagy csak elképzelte.

A seb szép csöndesen begyógyult,
– ó, angyalok, bús, kék szeme –
a seb már nem sajog, begyógyult,
– ó, halkan búgó, mély zene! –
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

szórják a legcifrább átkaikat

áldás legyen ami fejükre hull

mert látták a bénát útra kelni

megrészegültek hisz gyanútlanul

szürcsöltek a menyegző borából

s mámorával nem tudtak betelni

Ha csupán egyetlen könyvet kellene ajánlanom a szerelem és a házasság „természetrajzáról”, Márai Sándor 1941-ben írt mélylélektani drámája, Az igazi lenne az. Olyan mély emberismerettel megírt regény, hogy az ember lánya csak pislog, miként is tehetett szert ennyi tudásra és tapasztalatra az író, noha csupán negyvenéves lehetett a könyv megírásakor. Az igazi – és folytatása, a Judit… és az utóhang – „csak” egy szokványos, zátonyra futott házasság története a férj, a feleség és a szerető szemszögéből, ám a regény szinte minden mondata tananyag lehetne, ha létezne képzés az emberi kapcsolatokról.

A lehallgatott beszélgetésekből egy nagyon imponáló, lenyűgöző és határozott egyházvezető, ugyanakkor egy együttérző és gondoskodó atya képe bontakozik ki – mutatott rá Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron múzeum vezetője azon az online beszélgetésen, amelyet a Nagy Mihály Zoltán és Denisa Bodeanu által jegyzett (Le)hallgatásra ítélve. Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyvei (1957–1960) című kötet kapcsán tartottak, a Márton Áron Nagykilenced keretében.

Azon az éjjelen róla álmodott a postás,
a kalóz, a mérnök, a költő, és róluk
álmodott az anyja, ez a homályos tudás
birodalma, amin csak ő uralkodik.

„Mindig is voltak férfiak, akik csalják a feleségüket… Tudomásul kell venni, és kész” – állapítja meg a hősnő Anna Gavalda első regényében, akit két gyerekkel elhagyott a férje. Jó témát választott az írónő, a megcsalás mindenkit érint, mert vagy megcsaltak már, vagy épp mi csaltunk meg valakit. De vajon ez lenne a legnagyobb bűn egy férfi -nő kapcsolatban? Vagy mi a jobb: ha elhagynak, és esetleg kezdhetünk új életet, vagy ha boldogtalanságban élünk egymás mellett?

„Az ember halandóságában és környezetének lassú pusztulásában rejlő drámai szépség az, ami inspirál, újra meg újra munkára késztet” – vallja Kuti Botond, aki a folyamatos átalakulás pillanatait igyekszik egy-egy olajképén megragadni.

De az igazi tétje a könyvnek talán mégsem ez, inkább az a gyerekkori történet, amire a cím is utal. Nem ilyen lovat akartam, olvashatjuk a borítón, mellékelve hozzá a költő gyerekkori fotója, az első és utolsó, ami műteremben készült. Azt hiszem, az ilyen képek méltán idéznek meg egy kort, amire szintén tekinthetünk nosztalgiával. Egyféle eredettörténet van rajtuk kódolva, megszerkesztettségük, hátterük viszont gyakran teljesen életidegen.

Antal Béláné minden reggel megöntözte a gyönyörű virágait. Irigykedtek is a szomszédasszonyok. Hát hogyne irigykedtek volna, amikor Antalné mind egy szálig ajándékba kapta ezeket. Ráadásul az urától! Ki látott még ilyen drága embert, aki különösebb alkalom nélkül virágot visz a feleségének? Csak úgy. Van, hogy havonta, sőt, hetente!

Az első világháború alatt a cári Oroszország fogolytáboraiban 2,1 millió osztrák-magyar katona raboskodott, a becslések szerint közülük több mint ötszázezer magyar volt. A foglyokat többször költöztették egyik táborból a másikba, nagyon sok esetben több száz kilométert kellett gyalogolniuk, gyenge élelmezéssel. Mégis megtalálták a módját, hogy emberi életet éljenek, amennyire lehet. Egyesek szerelmeskedtek, mások pedig leszámoltak a háború „romantikájával”.

Kazuo Ishiguro Napok romjai című könyve nem engedi „megkerülni magát”, ha nő-férfi kapcsolatokról van szó.

„Egyre valószínűbbnek látszik, hogy csakugyan vállalkozom az utazásra, amely már napok óta foglalkoztatja a képzeletemet”, mondja a régi vágású főkomornyik...

Nézzünk együtt a Napba és vakuljunk
meg, csak történjen már végre valami. Legyen mire gondolni
holnap ilyenkor, lefekvés előtt két különböző városban, kétszáz
kilométerre egymástól. Közös emlékek kapcsoljanak olyan frekvenciára,
amit csak mi fogunk.

Ki nem nagyon járok, egyrészt mert valamiért mindenki meg akar fogni, másrészt meg maszkot soha, semmilyen körülmények között nem teszek, most ismét ránk, macskákra akarják fogni ezt a vírust, holott mindenki tudja, ezt csak a denevérek s a politikusok terjesztik.

Tökéletes formavilág jellemzi Farkas Wellmann Éva költészetét, a forma és tartalom szerves egymásra hatása pedig a megszólalót is képviseli. Ezt a világot az értékek szentségébe vetett hit tartja össze. Munkásságát több díjjal tüntették ki, verseit a Kaláka és az Evilág együttes is megzenésítette.
Az élet szeretetéről, az irodalom iránti szenvedélyéről és a változás lehetőségének a felismeréséről is beszélgettünk.

Röntgenre menet semmi szaggatásom nem volt, hogy vajon mi mindent fedeznek fel bennem, amit eddig titkoltam. Az embernek ne legyenek titkai egy fölkészült és központi irányítású országban.

Babekó mélán baktatott,

vitte a rárohanó tájat,

kerengett körben befagyott

tavai fölött az alázat.

Uram, oké, az édenből kirúgtál,
Kegyeidből az utamat kiadtad,
S üstben habozva fő nekem ki lúg már –
Ám versbe szállok még egyszer miattad.
Egyedül vagy, elvégre, aki hagytad...
S amit le kéne róni, lásd, nehéz vám.
Elme s ösztön, mi bármit is vitathat –
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!

pufók angyalkák
sűrűjében vergődik
az öregisten

krisztus keresztjét
magához öleli hogy
rajtunk segítsen

Nemrégiben jelent meg Száraz Miklós György Székelyek című kötete, amely az eddigi eladási számokat tekintve igazi sikerkönyv lehet. Januári zimankós erdélyi és székelyföldi körútja után itthon is hívták a könyvvel több vidéki városba is. Mi most nemcsak székelyekről, Erdélyről, határon túli magyarságról faggattuk, hanem olyasmiről is, amiről az alkotók ritkábban mesélnek: tanításról, műhelymunkáról, önteltségről és bizonytalanságról.

Még ugyanazon az órán, melyen észrevette, hogy minden kívánsága teljesül, lemondott az isteni adományról és vele a halhatatlanságról, mert belátta, hogy semmit sem tud kezdeni vele.

A kökösi hídon visszafelé halad,

zakatol és izzad szerencsétlen vonat,

csomaggal, küzdéssel jócskán megpakolva

kapaszkodik belé jövendőnk alkonya.

A kultikussá nem váló hősökben és hősnőkben van valami rendkívül izgató. Ott vannak a kataklizmák forráspontjánál, de nem őket emelik pajzsra, és nem őket kísérik a bitóra. Teljes éberséggel vannak jelen a „nagy művek” születésénél, de közben valami mást csinálnak, mert valami más dolguk van. A nagyközönség számára sokszor csak a kultúrtörténet közmegegyezéses héroszainak „csatolmányai” ők – közéjük tartozik Petőfi felesége, Szendrey Júlia is.

Gábor Áron legelső krónikása Jókai Mór volt. Az író egyik legkorábbi, Forradalmi és csataképek című kötetében különleges elbeszélést szentel mitológiájának (Az ércleány), de publicisztikájában is fejet hajt az ágyúöntő mester előtt: „Azt hiszi tán az olvasó, hogy a férfit, ki a fegyvertelen tömegnek ágyúkat akart készíteni, pártolták?...

Néhány szakállas és bajszos

hérosz akik nem mítoszban,

kávéházban váltak halhatatlanná.

Spriccer* helyett fröccs folyt.

Kasírozott fegyver a diplomácia.

Papír alatt éles tőr.