Szilágyi-Nagy Ildikó

Süpped az ágy, vegetál, közepe kráter,
holott lökött mártírként koplalok,
elárvereztem anyagcserémet,
senki felettem, senki alattam,
nem élet kell, nem étel, hanem éter,
meghúzódom laza félmagamban

Kémeim, a sziámiak jelentették, az albán és bosnyák macskák erősen szervezkednek, fondorkodnak és ármánykodnak ellenem, de majd a karakál testőröm megvéd.

Most már a halbelsőségek piacát is átvettem, de ez már csak amolyan mellékes kereskedelem.

Volt egy nagyon sötét időszaka az egyetemi éveimnek, amikor hetente (néha gyakrabban) pánikrohamra ébredtem. Túlélt szívrohamhoz hasonlítható élmény. Arra riadtam fel ilyenkor, hogy alvás közben elfelejtettem lélegzetet venni.

Ugyanazt gondoljuk-e magunkról, amit mások gondolnak rólunk? Változik-e, ha igen, mennyit a nemzetkarakterológia az idők során? Egyebek közt ezekre is választ kaphatunk a Székely Könyvtár könyvsorozatban megjelent A székelyek (rólunk írták) című antológiából, amelyben nem székely (magyarországi, angol, francia, szász, román stb.) szerzők vallanak arról, milyennek látják a székelyt.

A modern szeizmológia
történetében ez volt
a legcsendesebb év.
Ezt akkor még nem tudtuk,
azt sem,
hogy aznap láttuk
az utolsó repülőt Prága felett.

Az Aradi Kamaraszínház a nyári szünidő alatt sem állt le, hanem teljes bedobással próbálta bepótolni a karantén ideje alatt elmaradt előadásait. Két előadás között, éppen egy próba szünetében a társulat vezetőjét, Tapasztó Ernőt kérdeztük.

Amerika jelenkori irodalmának egyik legjelesebb képviselője, aki nem kevés vesződéssel jutott el a csúcsra, annak ellenére, hogy már fiatalon feltűnést keltett. Cormac McCarthy (1933) olyan világokat jelenít meg műveiben, amelyek ugyancsak próbára teszik az olvasók idegeit.

az erkély ablakában
a cigifüst megfordul velem.
vállamra a tízemeletes
és a kedvenc nyárfád települ.

Én, Mátyás király Károly királyról álmodom, arról a Carobertóról, akinek a nevét a magyar urak képtelenek voltak kiejteni, azt hitték, két neve van, egy Károly, egy meg Róbert. És ez a Károly király jó száznegyven-valahány évvel ezelőtt erre járt, a havas hegyek között, hogy megleckéztesse Basarabot.

az asszonyok szőnek s mi hallgatjuk
ahogy kattog a szövőszék
kiserkennek szálak ritkás hajukból
és simulnak bele a szövetbe

Soha nem olvastam együltömben és pászmáslag* ennyi verset gyors egymásutánban, majd újból. Székely-Benczédi Endre az eleven és egyetlen, egyszeri élet teljes hiábavalóságának prédikációit adagolja falatról falatra, faltól pokolsárig.

...A nyűg, a lassú
terhes ólomidő lehullt, kiterpedt
s mint a rossz gumi, nyúlt ki mindenütt a
távolság. Jön a sál, köpeny s az únott
készülés. 

Már legalább hetven éve, a kollektivizálással (de igazából korábban, az ipari forradalom megjelenésével) elkezdődött a hagyományos népi/paraszti életforma felbomlása, megszűnése, megszüntetése. És nem mai hóbort az emiatt való kesergés sem.

Mert földbe vagy tűzbe tehetik a testet,
ahol a létezés szent szövete megfeslett,

hetvenhét helyen is össze kell varrni,
addig végezni kell azt, amit kiadtak,

és hetvenhétszer is, élve kell belehalni,
ha kell, s holtan kell újjászületni a fiaknak

Kezdetben nagyzolásból,
majd megszokásból szívtuk.
(Így tudtuk elviselni a kommunizmust –
mentegetőztünk később.)

Érdekes megfigyelni, hogy az elkezdett erkélyt viszont sosem fejezik be. Ez alighanem az asszonyok romboló hatása miatt van így, mert minap a következőket hallottam a Dedemanban egy házaspártól:

– Vagy én, vagy a ház! Meguntam, hogy csak a házzal foglalkozol! Erkély sem kell már, mert úgysem olyan lesz, amilyent szeretnék! Dézsát akarok! Egy naaaagy fürdődézsát!

„Amíg kapálsz, azalatt is tudsz színházon gondolkodni, de színpadon nem lehet kapálni” – vallja a sepsiszentgyörgyi származású Márkó Eszter. Ennek ellenére a szellemi munkát időnként szívesen felcseréli fizikaira.

Nem tréfálok. Lopj könyvet, minél többet! Vedd ezt felbujtásnak, vállalom érte a felelősséget, van tapasztalatom benne. Több ezer könyvet loptam könyvtárakból, üzletekből, piaci árusoktól, az antikváriumokról nem is beszélve. De még az online boltokból is loptam.

A futó utakat, az éjbe
zuhanó kertet, a kígyózó ösvényt, a múlás ócska
rítusait végül is megtanultad, de semmi öröktől
fogva már benned, az idő tölt be, nem a világ.

Lenni csoda. Embernek lenni vagy falevélnek lenni – Rafi Lajos költészete szerint nincs ebben semmilyen lényeges különbség, hiszen ahogy a falevéllét foglya a természet törvényszerűségének, úgy az emberlét sem több, mint a születés által előre elrendelt társadalmi törvényszerűségek tehetetlen foglyának lenni ott, ahol „minden percem mostoha jóság”. Az élet „földhöz vert csoda”.

Öt évvel korábban, amikor elmondtam neki, hogy nősülök, koppant a válasza: „Akkor ennyi, az életed véget ért!” Ezúttal is, újból engedtem, hogy elbűvöljön az a profi gyilkoshoz méltó magabiztossága, amellyel kinyilvánította függetlenségét mindenkitől és mindentől.

Sivák két műanyagdarabkát adott Perlakynak.

– Ezeket felteszem ide hátulra, a pofacsontjai vonalára! Kicsit kiemelik, markánsabbá teszik a képét – mondta, majd a tükör felé fordította Perlakyt, és felragasztotta a műanyag bőrt az arcára. – Látja, nem is látszik, hogy én ragasztottam oda. Ha gondolja, halványan igazíthat a vonalon a felesége alapozójával!

A Magasságos növessze hosszúra bajszodat.

Jó híreim vannak.

Az történt, hogy a minap elmentem és felkerestem Juszuf agát, aki a kikötői halfej-biznisznek (volt) a feje, és hosszasan, békésen eldiskurálgattunk.

Nagyszabású produkcióval jelentkezett a Csíki Játékszín az évad utolsó bemutatójaként. A mintegy ötven szereplőt felsorakoztató musical dupla szereposztásban készült.

bár emberszó elfödi hivatását.
(Ember is, szó is: valóságok leple.)
Egy szál árnyék már oblátussá hűsít!
Mert ha nem szólok is, hallom magamban
az esti dicséret zsoltárait

1950 szeptemberében Gidófalva lakossága jelentős része megtagadta, hogy beálljon a kollektív gazdaságba. Egy hétig tartó lázadás után, szeptember 22-én a katonaság bekerítette a falut, majd a milicistákkal és szekusokkal közösen, az éjszaka közepén 32 embert hurcoltak el. Kilencüket bíróság elé állítottak a lázadásban való részvétel miatt, a többi 23 embert Dobrudzsába deportálták. Két személyt a kommunisták megöltek. A gidófalvi Kövér Álmos (1925–2009) elbeszélése alapján próbálom rekonstruálni, mi is történt a lázadás előtt és után.

Háromszéki kortárs szépírók névvel indította el azt a Facebook-oldalt Dimény H. Árpád költő, Miklóssi Szabó István prózaíró és Szonda Szabolcs műfordító 2021 márciusában, amely a Háromszéken született, nevelkedett, vagy erős szálakkal ide kötődő szerzőket sorakoztatja fel, és ismerteti munkásságukat, alkotásaikat az olvasókkal.

Gyomormérgezésre gyanakodott. Az orvos megnyugtatta, a világ legtermészetesebb dolga történt, gyereke lesz. Kata néhány hónap múlva egészséges kislányt szült. Az apa elismerte volna az újszülöttet, de Kata csak annyit mondott, nem osztozik senkivel a gyereken.

A közösségi média megjelenésével következett be ugyanis az, amitől minden hivatását felelősséggel gyakorló cenzor joggal tartott: bárki bármit megoszthatott bárkivel. Cenzor felmenőim zavartan meredtek a számítógépek, okostelefonok és laptopok kajánul világító képernyőire, s fogalmuk sem volt, miképpen akadályozhatnák meg az információk szabad áramlását.

Hát persze, hogyne volna csodálatos az anyaság… sok fészbukhuszár anyuci! Azt sem tudják, hogy mi fán terem az élet!

Szigorú szabályok őrzik
a zöld gyepet. Nem lépsz
rá, nem hódíthatod meg,
ameddig ódon házaid meg
nem hódolnak előtted.

Kilyén Ilka azon ritka színészek közé tartozik Erdélyben, akik hosszú távon és párhuzamosan végig tudtak vinni egy kőszínházi és egy előadóművészi karriert – pedig nálunkfelé az ilyen út majdnem járhatatlan vagy nagyon göröngyös.

Bajba csak akkor került,
amikor néhány pillanatra elhitte,
hogy Ő a teremtő.

Hányszor mondogattam magamnak, hogy „na, majd ha vége az egyetemnek, lesz időm lazítani, lesz időm olyan dolgokra, amik boldoggá tesznek”, „na, még ezt a recenziót megírom, aztán megengedhetem magamnak, hogy a saját kedvemre írjak”.

Tudjátok, az ember úgy tartja magáról, hogy ő a legeszesebb, és őt választotta az Isten minden földi állat fölé. De azért rájött, hogy más állatnak es van esze. A kutyával megosztja az életét, úgy a lóval es.

Egy ideje feltűnt neki, hogy ugyanazzal az információval ugyanabban a formában többször is találkoznia kell, hogy az valamennyire elraktározódjon a tudatában. A fókuszálás önmagában nem volt elég. Gyerekkorában nem tudatosult benne, hogy az iskolai anyag elsajátításához hosszabb időre, több ismétlésre van szüksége, mint a többieknek.

Székelyföld szívében élek, olyan helyen, ahol minden környékbeli faluban csupa hírességek születtek, csak Papolcon nem, ahol én lakom. Például az egyik szomszéd településen Kőrösi Csoma Sándor, a másikban meg Mikes Kelemen látta meg a napvilágot. Egyébként Zágont még Kiss Manyi színésznő és a világhírű tornász, Szabó Kati is ismertté tette.

Galéria az elméd, hadd sétáljak benne.
Lehetséges lenne ez?
Kérlek,
bármilyen távol, csak létezz,
s dalnokod leszek.

Láttam Walt Whitman arcát
egy pocsolyából vigyorogni
Vele mentem az úton
és amikor elfáradtam a hátán vitt

Kopriva Nikolett debütkötetének borítója – melyhez a szerző édesapjának festményét használta fel a kiadó, noha ő maga is kacérkodik a képzőművészettel, ráadásul igencsak magas szinten – előrevetíti azokat a festményszerű képeket, melyek versenként végigvezetnek a könyvön.

Matuzsálemnek kellett volna lennie ahhoz,
hogy elfüstölje mind a Bibliát!
Amikor haldoklott, gondolta,
hátha ennyiért még az Isten megbocsát.

Itt fenn a tetőn a zöld lapályon
a minden maga, a megérinthető minden.
Ez itt a fűvel rebegő Csender.

a tömegben széttépett arcomat keresem
a didergő villamosok ablakán lehajtott fejem

Tépelődöm, miért nem kívánkozik ki belőlem „normál”, elemző kritika Farkas Árpád Nem ilyen lovat akartam című, összegyűjtött esszéit, glosszáit, tárcáit, riportjait, a véle készült fontosabb interjúkat tartalmazó kötetéről. Talán azért, mert túl monumentális (655 oldal) a kötet?

Az éhségben, nyomorban megroskadt munkásember, Varga József kőmíves keresett ma menedéket szenvedései elől a halálban. A külvárosi kávéház mellékes helyiségében fölakasztotta magát, és meghalt.

Te minden székely macskák szégyene, te, hát nem átallottál koszlott kikötői kóbor macskává vedleni?! Hol a macskaméltóságod? Ha Kőrösi macska el tudott menni Nepálig, te is hazasétálhatnál, de nem, te ott a kikötőben kunyerálsz a messzi Antáliában.

Egy hosszú-hosszú gondolatsort
olvastam a minap,
melyben egyszer sem írták le a szót,
hogy társtalan, és mégis végig úgy tűnt,
hogy egy elgyötört férfi motyog magában

Van egy férfi. Azzal vádol, hogy éjjel, álmomban beszélek. Ez még nem lenne nagy baj, de állítólag azt mondogatom: Jorge. Márpedig ő Pablo. Teljesen biztos ebben. Mivel hosszasan vizsgálgatott, miközben aludtam. Ebből azt a rám nézve nem túl fényes következtetést vonja le: olcsó cafka vagyok.

A babaruhák dohosak voltak. A koca pihegett,
félhomály táncolt rengő hasfalán.
Másnap reggel tíz malac küzdött az életért.

Gyerekként nem sokat törődtem a könyvek kinézetével, állapotával, ezért Fekete István Tüskevárját fürdés közben a fürdőkádban úsztatva olvastam. Az Egri csillagok kemény borítóját leszakítottam, kellett valami dobozhoz. Nem járt jobban Méhes György Szikra Ferkója sem.

Mint minden kora reggel, felkelés után, most is a Goldberg-variációkat hallgatta. Szerette, ahogy a Variációk első ütemei még mintegy az álom utolsó pihéiből szállnak ki álmodozón. Ágynemű- és felkelésszaga van a bevezetőrésznek, jól illik hozzá a gőzölgő kávé, amit a konyhából hoz be magának.

Rád gyújtottam a házat,
amíg aludtál.
Tudtam, hogy nem fog fájni,
megfulladsz,
mielőtt tested elérnék a lángok.

Sütött a nap, és amikor a vonat kiért a városból, a „zöldbe”, viruló bokrok, fák szegélyezték az utat. Emlékszem, az egyik domboldalon egy magányos, fehér virágú bokrocska állt.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol –
vörös, de karcsú még a nyár.

Káli István nem tartozik a könnyen olvasható szerzők soraiba, barokkos mondatai olykor próbára teszik az olvasót, igaz, azt is lehet mondani, hogy az ilyen típusú mondatokra való figyelés jobban bevonja világába az olvasót, hiszen nem tűri, hogy figyelme elterelődjön.

Minimum egy évig
rosszul értettem a világot.
Kergettem, semhogy megfogtam.
Nem édesgettem, nem csalogattam.
Ő meg kiszöktette a legszebb illatokat.
És itt maradt az életszag.

Csendesen csuktam be az ajtót magam mögött, mintha egy értekezletről akarnék észrevétlen felszívódni. Indultam a boxomhoz, mikor a tördelő csaj a két ujjával ollót utánozva kérdezte, hogy szétszedtek-e, én meg elhúztam az ujjam a torkom előtt, hogy kinyírtak. Bögréjével a kezében éppen cigizni meg kávézni indult.

Vörös hajú démonbalerinák kergetik éles késekkel a matrózokat egy hánykódó szkúner fedélzetén. Akit elkapnak, annak meglékelik a füle tövét, és kiisszák a vérét. Huh, összeborzongok, engem szólítanak. Nem engem, a számomat. Vizenyős tekintetű, keshedt emberke bámul rám a szemüvege mögül.

Az országos kiállítás 1885-ben tagadhatatlanul sok mindent bemutatott, a Jókai összes műveit is eredetiben és temérdek fércfordításban egy díszes könyvszekrényben, a nagy író összes ereklyéivel; de a szépirodalom mérlegét csak egy hajszálnyival sem billentette lejjebb. Különben ez a cikk semmi részben sem való a gépek, szalámirudak és nagy hordók közé.

Mikor a költő szavát
lombikba zárták.
Talán dísznek,
hogy mutogatható legyen,
mint egy csokor szárított virág.

KEDVES, SZERELMETES RÓZSI NÉNÉM!
Annyira hiányzik nekem Csíksomlyó, hogy soha nem felejthetem a Tilos kávéházat. Jó na, az nem ott volt, de akkor is.

– Hova mész?! – kiált valaki a sötétből, amikor romániai rendszámú, hargitai jelzésű autómból kiszállok, hogy megvizsgáljam a vízállást, mielőtt harcsára dobok. Válaszra nincs időm. Harsány operaénekes-hangú hahotát hallok, amibe csodálkozás vegyül: – Nem hiszem el!

Az erdő fái csillognak, reszket a föld,
a szomszédban épp meghal valaki,
a tükröket letakarom.
Harangoznak.

New dimension címmel jelent meg az Ineffable (Kimondhatatlan) zenekar második albuma. A csíkszeredai, madéfalvi és borszéki fiatalokból 2016-ban összeállt csapat fúziós dzsesszzenét játszik, de sok más zenei műfaj is inspirációt nyújt számukra.

Dimény Lóránt a harmadik évezred első tizedének delén az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholyában talán az egyik legígéretesebb indulónak tűnt (noha ezt az „indulást” valójában egy korábban megjelent, de feledésbe merült verseskötet, valamint a Menta utáni lírai némaság formájában kell értelmezni).

Közhely, hogy csak az tud fájni, ami él. Június 4-én Erdélyben a kis helyi közösség Trianonra emlékezik.

lesz-e kezem és lát-e még szemem
napraforgót zölden sárgán
s legvégül feketében
régi de valamiképpen
szép ez a kép
szépsége örökségem

Láttam a lehullott vakolatot, a kátyúkkal teli járdát,
egyik kirakatban a ruhákat, a másikban a lángost.
A padon egy szakadt ballonkabátos nő ült,
csak nézett maga elé, nem akart látni semmit, senkit,
csak ült.

Különös napok ezek itt április végén. Annyira vártuk a meleg jövetelét ebben a szánalmas vírusvilágban, hogy minden félórányi fényáradáskor kapkodunk kalap után a sok fagyos sapka helyett. A fény mindent átölel, s én mintha ennek az esztétikai elvnek a nyomán, a ragyogást erősítvén, foglalatoskodom Tolnai Lajos költővel, regényíróval: sajnálom is őt a maga teremtette sorsában, fényt is terelnék rá a sohamárban.

Van egy férfi. Annyira műveletlen, hogy engem szeret.

Mint minden nő, én is azt hiszem, mindent tudok a férfiakról. Persze lövésem sincs semmiről. Ez azért is elkeserítő, mivel a férfiak alapvetően mind egyformák, tehát olyan nagyon nincs is mit tudni, viszont mi, nők rendelkezünk azzal a kiváló tulajdonsággal, hogy még a végtelenbe futó vonalra is képesek vagyunk elhelyezni egy-két gödröcskét, esetleg kisebb-nagyobb buckát, szélsőségesebb esetekben néhány Himaláját. 

Egyre több ismerősöm válik megközelíthetetlenné a fokhagymaszag miatt. Azt mondják, évezredes, bevált recept a vírusok ellen. De van még egy hatása a fokhagymának, amiről csak a legokosabb székely asszonyok tudnak: leszoktatja a férjeket az italozásról.

Az Úristen nem a felhők között üldögélő szakállas öregúr pálcával a kezében, aki alig várja, hogy végre lecsapjon ránk, apróbb mulasztáson vagy égbekiáltó bűnön kapjon rajta, hanem egy önzetlenül szerető társ, aki segít kikecmeregni a bajból. Lackfi János #Jóéjtpuszi című kötete nehéz témához nyúl, a Fennvalót próbálja a mindennapi emberrel megértetni.

Hogyan lehettek boldog pillanataim anélkül, hogy mantráztam volna reggelenként, jól vagyok, jól vagyok, szép vagyok, szép vagyok, mindenki szeret, mindenki szeret, miközben körkörösen dörzsöltem a kézfejemre valamelyik méregdrága szert, hogy utána kötelező módon egy külön erre a célra létrehozott online csoportban közzétett motivációs idézeteket olvassak?

A zsindelyről lecsorog a napkonyak,
hajszálnyiak mifelénk a vén falak.
A párkányok között macskaszőr,
ha ételbe hullik, nem pöröl
senki sem,
senki sem.

Valahol létezik ösvény,
karavánutak maradványa,
dűnék között kanyarog,
soha nem lelheted meg.
Oázisokról képzelegve,
fények vernek, fényostorok.

Keszthelyi Györgyöt – sajnos – későn ismerhettük meg művészként, költőként és képzőművészként sem siette el a bemutatkozást. Magam részéről a lehető legnagyobb döbbenettel és örömmel fedeztem fel magamnak őt, hiszen egy kiváló költő és egy kiváló képzőművész munkáival szembesültem a sajtóban vagy épp a közösségi hálón, amely Keszthelyinek ugyancsak otthonos közege. De némi bosszankodás is van bennem, hogy eddig nem ismertük őt, és így nem is figyeltünk rá eléggé. Igazi kolozsvári arc, a régi kincses város autentikus költője, amikor nem festője épp, akivel szívesen kávéznék reggelente – mondjuk, a Bulgakov teraszán.

– Megtakarítottak egy orgyilkost, én elveszítettem a legjobb tanítványomat. Maguk megúsztak egy politikai gyilkosságot, az én életem innentől fogva pókfonálon lengedezik. Bármikor megölhetnek, és senki sem fogja megkérdezni, ki és miért tette.

Mégis te jutottál róla eszembe:
kettős erőszakot ábrázol:
üvegbe, majd fotóba merevítették
művészek, akik semmit
sem tudtak a pipacsokról.

Hogy kik is azok a verecek?

Elmondom. A verecek magyarok. Ezt jegyezze meg jól, kedves olvasó! Előfordult már, hogy egyesek könnyelműen leukránoztak békésen iszogató vereceket. Ez általában kétszer történhet meg, a harmadik tájékán indul a pofozkodás. És a verec nagyon pofozkodós nép. Főképp saját maga körében, de azé’ előfordul, hogy másoknak is osztanak a jóból.

– Hát te mondtad, hogy ez a cirkusz azért tört ki, mert valahol Kínában a denevérek rászálltak a disznókra. A kínaiak a sárgák. Az apokalipszis a sárgák földjéről jött, úgy, ahogyan azt a szent könyv megjósolta. Miért nem figyelt senki a jelekre?

Isten hozta mindannyiukat erre az örömteli eseményre, örülünk, hogy ismét a házunkban fogadhatjuk magikat, azaz titeket, a múltkor már megittuk a pertut. Történelmi pillanat előtt állunk! Köszönöm a Jóistennek, a csíksomlyói Szűzmáriának, hogy megélhetem ezt, hogy itt fogadhatjuk, láthatjuk a pápát Csíksomlyón. Egészségünkre, mert az a legfontosabb!

Ahogy kéményseprő arcát
belepi a munkakorom,
ráncaimmal vívja harcát
meggyámbászott öregkorom.

Hát most az van, hogy a hétemeletes ciprusfáról engem elkergettek, Ahmed bej egy aljas árulónak bizonyult, pedig tényleg majdnem olyan sunyi feje volt, mint neked.
De összefogott egy Radul nevű csausszal, aki itt helyi elöljáró, engem kitessékeltek, letessékeltek a ciprusfáról, pedig már egészen megszerettem, szépen otthonosra karmolásztam.

„Hol van Elmer, Herman, Bert, Tom és Charley, / a nyúlszívű, a vasgyúró, a málé, a szeszkazán, a bajnok?” – a címben a válasz.

A sarokra érve balra fordult, és benyitott a háromemeletes, sárgára festett bérház kapuján. Eredetileg sötétbarnára mázolták, de a hosszú évek forgatagában megkopott a színe, itt-ott pattogzott, csíkokban hámlott.

Teo Xilophagos azonban ki tudta következtetni, mit mondhatott, abból, hogy a két férfi elindult: elöl egy fehér revolveres, mögötte egy sötétbőrű késes. Lassan haladtak a holdfényben, mindegyre összerezzentek, megálltak, füleltek. Aztán amikor egy, a bokorból előrontó oroszlán szélesre tárt pofával, fojtott hangon azt suttogta, hogy „próbáljunk meg áttörni a másik oldalra”, Teo összezavarodott. Röviddel ezután a vásznon megjelent a HANGHIBA fölirat, ami tisztázta a kialakult helyzetet: a késes ember mondatának második fele átvándorolt az oroszlán szájába.

A kíváncsiakat egyre hátrébb tessékelik, s ahogy nő a távolság köztük és a járdaszegélyen borzas óriásmadárként gubbasztó fiatalasszony között, mintha visszanyernék a hangjukat.

egy silányabb festék, mi lepereg
az aklokról, hol remegve lapulnak
nyájaid kisbárányai, örömtől
remegnek, végre megkapták a hírt,
és a remény előszobáiban
mormolnak néhány rögtönzött köszöntőt

Gyermekkorában legtöbbször a bábok voltak a játszótársai, beszéltette őket, párbeszédeket talált ki nekik. Mára a bábszínházat hagyományokra építő, totális színházként képzeli el.

Persze, tudhattam volna. A templom freskóin lévő angyalok
már akkor kinevettek, amikor igent mondtunk
arra a determináltságnak hitt gyerekes képzelgésre.

Gyűjtsünk csokorba tizenhét érdekfeszítő írást – elbeszélést, novellát –, találjunk ki egy viszonylag hangzatos címet, jelentessük meg ízléses könyvben, amely kiállja az idő (keménytáblás) próbáját. Mi kell még a sikerhez? – semmi, mondhatja egy laikus. Nono, azért szükségeltetik hozzá Gerencsér Anna tehetsége is.

Endarietta néniről, akitől anyám a nevet örökölte, csak egy képet láttam: haját szigorú kontyba fogta, fekete ingén féltenyérnyi bross pompázott, száját pedig mogorva parabolává görbítette az elégedetlenség.

Az ingaóra minden délután ver.
Emlékezni tanulnak az agancsok,
szorongás rakódik a koponyákra.

Igen, megtörtént. Nem is olyan rég. Észrevettük, hogy léteznek. A Hold körül nézelődtek. Mielőtt elfoglalják, nekünk kell elfoglalni. Az Ignoramus űrhajó legénységét vendégmunkásokból toborozták, olyanokból, akiknek nagy szükségük volt a pénzre, vagy kalandra vágytak.

Egy cinege az átlátszó műanyag edényben, és alig látni a sűrű hóhullásban. Az a mélységesen magas ég sehol, féltenyérnyi – na jó, kisgyermektenyérnyi – pelyhek milliói mindenütt, az etetőedény tetején tízcentis réteg. Egek, szinte térdig ér már a hó! És egy cinke odabenn, én az ablakban két méterre tőle.