Zorkóczy Zenóbia

Itt termesztik azt a harasztot,
mit nem pipáz el senki sem,
sem az urak,
sem a parasztok.

Szunnyadnak a missziós papok,
elfekvő, száraz farönkök között,
amíg a betegszállító utánfutó
felmarkolja és elviszi őket.

Játék a líra, és játék az epika is, de a szerző számára általában halálosan komoly játék. Amit nem tud (s talán nem is szabad tudjon) az olvasó, hogy minden sor mögött több száz leírt, de a megsemmisülésnek dobott sor rejtőzik, és jobb esetben legalább ennyi olvasata van a könyveknek. A saját hang megtalálása és az azon való megszólalás az, ami általában eldönti: lesz-e író az illetőből vagy sem. Mert írni könnyű, de saját hangon megszólalni pokolian nehéz.

A szerző első kötete első oldalán ez áll: „A saját generációmnak”, s Izer Janka szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy ezt komolyan is gondolja. Novellái generációjának (majdnem) minden szellemi és egzisztenciális problémáját csaknem szemérmetlen módon tárják föl.

Talán nem is volt olyan öreg, csak ahogy ment a Rottenbiller utcán, kissé bicegve, az mutatta koránál idősebbnek. Valami baj lehetett a bal lábával; a jobbal mindig gyorsabban lépett, hogy újra ránehezedve, kímélje a balt.

De nem a fájós lába miatt állt meg gyakran nézelődni. Inkább úgy tűnt, keres valamit. Nem lelte egyik utcasarkon sem, mégsem csalódott, mindig talált helyette valami mást. Valami ismerőst, ami idegen mégis. Másabb, mint amilyennek valamikor látta. Vagy csak elképzelte.

A seb szép csöndesen begyógyult,
– ó, angyalok, bús, kék szeme –
a seb már nem sajog, begyógyult,
– ó, halkan búgó, mély zene! –
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

szórják a legcifrább átkaikat

áldás legyen ami fejükre hull

mert látták a bénát útra kelni

megrészegültek hisz gyanútlanul

szürcsöltek a menyegző borából

s mámorával nem tudtak betelni

Ha csupán egyetlen könyvet kellene ajánlanom a szerelem és a házasság „természetrajzáról”, Márai Sándor 1941-ben írt mélylélektani drámája, Az igazi lenne az. Olyan mély emberismerettel megírt regény, hogy az ember lánya csak pislog, miként is tehetett szert ennyi tudásra és tapasztalatra az író, noha csupán negyvenéves lehetett a könyv megírásakor. Az igazi – és folytatása, a Judit… és az utóhang – „csak” egy szokványos, zátonyra futott házasság története a férj, a feleség és a szerető szemszögéből, ám a regény szinte minden mondata tananyag lehetne, ha létezne képzés az emberi kapcsolatokról.

A lehallgatott beszélgetésekből egy nagyon imponáló, lenyűgöző és határozott egyházvezető, ugyanakkor egy együttérző és gondoskodó atya képe bontakozik ki – mutatott rá Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron múzeum vezetője azon az online beszélgetésen, amelyet a Nagy Mihály Zoltán és Denisa Bodeanu által jegyzett (Le)hallgatásra ítélve. Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyvei (1957–1960) című kötet kapcsán tartottak, a Márton Áron Nagykilenced keretében.

Azon az éjjelen róla álmodott a postás,
a kalóz, a mérnök, a költő, és róluk
álmodott az anyja, ez a homályos tudás
birodalma, amin csak ő uralkodik.

„Mindig is voltak férfiak, akik csalják a feleségüket… Tudomásul kell venni, és kész” – állapítja meg a hősnő Anna Gavalda első regényében, akit két gyerekkel elhagyott a férje. Jó témát választott az írónő, a megcsalás mindenkit érint, mert vagy megcsaltak már, vagy épp mi csaltunk meg valakit. De vajon ez lenne a legnagyobb bűn egy férfi -nő kapcsolatban? Vagy mi a jobb: ha elhagynak, és esetleg kezdhetünk új életet, vagy ha boldogtalanságban élünk egymás mellett?

„Az ember halandóságában és környezetének lassú pusztulásában rejlő drámai szépség az, ami inspirál, újra meg újra munkára késztet” – vallja Kuti Botond, aki a folyamatos átalakulás pillanatait igyekszik egy-egy olajképén megragadni.

De az igazi tétje a könyvnek talán mégsem ez, inkább az a gyerekkori történet, amire a cím is utal. Nem ilyen lovat akartam, olvashatjuk a borítón, mellékelve hozzá a költő gyerekkori fotója, az első és utolsó, ami műteremben készült. Azt hiszem, az ilyen képek méltán idéznek meg egy kort, amire szintén tekinthetünk nosztalgiával. Egyféle eredettörténet van rajtuk kódolva, megszerkesztettségük, hátterük viszont gyakran teljesen életidegen.

Antal Béláné minden reggel megöntözte a gyönyörű virágait. Irigykedtek is a szomszédasszonyok. Hát hogyne irigykedtek volna, amikor Antalné mind egy szálig ajándékba kapta ezeket. Ráadásul az urától! Ki látott még ilyen drága embert, aki különösebb alkalom nélkül virágot visz a feleségének? Csak úgy. Van, hogy havonta, sőt, hetente!

Az első világháború alatt a cári Oroszország fogolytáboraiban 2,1 millió osztrák-magyar katona raboskodott, a becslések szerint közülük több mint ötszázezer magyar volt. A foglyokat többször költöztették egyik táborból a másikba, nagyon sok esetben több száz kilométert kellett gyalogolniuk, gyenge élelmezéssel. Mégis megtalálták a módját, hogy emberi életet éljenek, amennyire lehet. Egyesek szerelmeskedtek, mások pedig leszámoltak a háború „romantikájával”.

Kazuo Ishiguro Napok romjai című könyve nem engedi „megkerülni magát”, ha nő-férfi kapcsolatokról van szó.

„Egyre valószínűbbnek látszik, hogy csakugyan vállalkozom az utazásra, amely már napok óta foglalkoztatja a képzeletemet”, mondja a régi vágású főkomornyik...

Nézzünk együtt a Napba és vakuljunk
meg, csak történjen már végre valami. Legyen mire gondolni
holnap ilyenkor, lefekvés előtt két különböző városban, kétszáz
kilométerre egymástól. Közös emlékek kapcsoljanak olyan frekvenciára,
amit csak mi fogunk.

Ki nem nagyon járok, egyrészt mert valamiért mindenki meg akar fogni, másrészt meg maszkot soha, semmilyen körülmények között nem teszek, most ismét ránk, macskákra akarják fogni ezt a vírust, holott mindenki tudja, ezt csak a denevérek s a politikusok terjesztik.

Röntgenre menet semmi szaggatásom nem volt, hogy vajon mi mindent fedeznek fel bennem, amit eddig titkoltam. Az embernek ne legyenek titkai egy fölkészült és központi irányítású országban.

Tökéletes formavilág jellemzi Farkas Wellmann Éva költészetét, a forma és tartalom szerves egymásra hatása pedig a megszólalót is képviseli. Ezt a világot az értékek szentségébe vetett hit tartja össze. Munkásságát több díjjal tüntették ki, verseit a Kaláka és az Evilág együttes is megzenésítette.
Az élet szeretetéről, az irodalom iránti szenvedélyéről és a változás lehetőségének a felismeréséről is beszélgettünk.

Babekó mélán baktatott,

vitte a rárohanó tájat,

kerengett körben befagyott

tavai fölött az alázat.

Uram, oké, az édenből kirúgtál,
Kegyeidből az utamat kiadtad,
S üstben habozva fő nekem ki lúg már –
Ám versbe szállok még egyszer miattad.
Egyedül vagy, elvégre, aki hagytad...
S amit le kéne róni, lásd, nehéz vám.
Elme s ösztön, mi bármit is vitathat –
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!

pufók angyalkák
sűrűjében vergődik
az öregisten

krisztus keresztjét
magához öleli hogy
rajtunk segítsen

Nemrégiben jelent meg Száraz Miklós György Székelyek című kötete, amely az eddigi eladási számokat tekintve igazi sikerkönyv lehet. Januári zimankós erdélyi és székelyföldi körútja után itthon is hívták a könyvvel több vidéki városba is. Mi most nemcsak székelyekről, Erdélyről, határon túli magyarságról faggattuk, hanem olyasmiről is, amiről az alkotók ritkábban mesélnek: tanításról, műhelymunkáról, önteltségről és bizonytalanságról.

Még ugyanazon az órán, melyen észrevette, hogy minden kívánsága teljesül, lemondott az isteni adományról és vele a halhatatlanságról, mert belátta, hogy semmit sem tud kezdeni vele.

A kökösi hídon visszafelé halad,

zakatol és izzad szerencsétlen vonat,

csomaggal, küzdéssel jócskán megpakolva

kapaszkodik belé jövendőnk alkonya.

A kultikussá nem váló hősökben és hősnőkben van valami rendkívül izgató. Ott vannak a kataklizmák forráspontjánál, de nem őket emelik pajzsra, és nem őket kísérik a bitóra. Teljes éberséggel vannak jelen a „nagy művek” születésénél, de közben valami mást csinálnak, mert valami más dolguk van. A nagyközönség számára sokszor csak a kultúrtörténet közmegegyezéses héroszainak „csatolmányai” ők – közéjük tartozik Petőfi felesége, Szendrey Júlia is.

Gábor Áron legelső krónikása Jókai Mór volt. Az író egyik legkorábbi, Forradalmi és csataképek című kötetében különleges elbeszélést szentel mitológiájának (Az ércleány), de publicisztikájában is fejet hajt az ágyúöntő mester előtt: „Azt hiszi tán az olvasó, hogy a férfit, ki a fegyvertelen tömegnek ágyúkat akart készíteni, pártolták?...

Néhány szakállas és bajszos

hérosz akik nem mítoszban,

kávéházban váltak halhatatlanná.

Spriccer* helyett fröccs folyt.

Kasírozott fegyver a diplomácia.

Papír alatt éles tőr.

Minden a Nemzeti dallal kezdődött. Magamnak való gyerek voltam, igaz, de ökörködni is tudtam, ha kellett. Voltak barátaim, rúgtuk a labdát télen-nyáron. Jóllehet, már az óvodától is én búcsúztam verssel társaim nevében könnyes szemű szülők karéjában, de nem szerettem szerepelni, mások elé kiállni. Talán anyám halála után kezdtek fokozatosan rám szállni a tanítók. Mintha attól tartottak volna, hogy magamba süppedek. Pedig épp azt akartam, hogy ne bánjanak velem másképp, mint a társaimmal, sem mint azelőtt. Nem akartam, hogy sajnáljanak, hogy segítsenek, de kitűnni sem akartam.

Rohanunk haza, újrarendezzük a szobákat,

holnap ne zúzzon szét a huzat minden poharat, tükröt,

az órát a falon; megjegyezzük, mi hol áll, hol állunk mi…

Aztán hajnalban útnak indulunk,

még deres az útszegély, a fákban szobrok méltósága.   

A gép lassan ereszkedett a táj fölé. Mivel színe megegyezett az égboltéval, földi ember akkor sem láthatta volna, ha éppen a nyári eget bámulja. De ezen a napon, 1849. július 31-e délutánján, a környéken senkinek nem jutott eszébe az eget kémlelni. Annál lázasabban figyelték az emberek, hogy ki jár előttük, ki a hátuk mögött, ki közelít jobbról vagy balról.

látom nemzetem javát kisétálni a felzászlózott terekre / ünneplőbe öltözve / arcukon pirosrózsával a hidegtől vagy a pálinkától /

egymást gyámolító időseket / vihorászó fiatalokat / iskolákból kivezényelteket / négyes sorrá vastagodó kettőssorban / akiket magyartanárok kísérnek / fekete lódenkabátban / Kossuth-szakállal -és bajusszal / petőfis lázban /

Beteg szerelem a miénk.

Jelszavaink egymás torkán akadnak.

Mondd, Magyar föld,

Te hallod a dobogást?

El akarod temetni, és nem érted, hogy
mi miért a halálból táplálkozunk, ha
az úgyis nehezen emészthető.

Kőből épített házat, hogy a nap melege elől legyen hová a sajtot tennie, védve tudhassa a szerszámait is. Olykor vándorok pihentek meg nála, a vendéglátásért kapott pénzből sikerült falat emelnie a ház körül. Ideje volt, egyre többször törtek az életére Jezsuha követői. „Mit keresel az élők között?”, kérdezték. „Neked a holtak között a helyed.” Nem válaszolt, inkább a saját dolgával törődött.

Irodalmi táborban, Zetelakán futottunk össze,
szilvapálinkával öntöztük meg a reggelt,
míg körbejártuk a kocsma feletti temetőkertet,
Szabó Dezső Elsodort falujáról fontuk a szót,
délután ugyanannak a lánynak udvaroltunk.

Jöjj, te visszás mozdulat, felleget járatni széllel,
képemre faragott bottal, abból a fából, mégis,
mégis, ebben az egyszerű sötétben lelepleződnek
a csillagok, a külső utak egyikére térek, a lét
semmiségeiből gyúrt haraggal megnevezem az álom
hódításait a számmal, könnyű sétát tesznek egy járhatatlan
szálon, ahol nem járhatok én sem, képemre faragott bottal,
abból a fából –
záruljon szememre a kérge.

2002-ben
a román parlament
elfogadta a 118-as számú törvényt
amelynek alapján
bevezetik az érdem életjáradékot
olyan neves és tekintélyes tudósoknak
művészeknek íróknak sportolóknak
akik életművükkel maradandót teremtettek

A sepsiszentgyörgyi származású, de Nagyváradon élő színművésznő mindig is az úgynevezett „megbízható” színészek közé tartozott. A rendezők rábízhattak bármilyen szerepet, mert mindig egyenletesen jól teljesített, és mindig csillogott.

Csengetnek. Talán álmodom. Mikor újra megszólal a csengő, már tudom, hogy nem. Kipattanok az ágyból, szedem a lábam az ajtó felé, mint akibe jó régen és jó mélyen belévésődött, hogy a szokatlan időben felharsanó csengőszó vészjelzés: rossz hír vagy segélykérés, melyre azonnal ugorni kell.

Itt Erdélyben a suvadásos dombok
a férfiakban éjjel mélyre szállnak,
reccsenve nőnek meg a pofacsontok,
s a vízmosásos szemekben az árnyak

Ha nincsenek Farkas Árpád versei, sosem tudom meg, miként lehet úgy írni a fájdalomról, hogy nem a könnyeket akarjuk kisajtolni. A veszteségről úgy, hogy nem a minket ért igazságtalanságot ecseteljük. Az igazságról úgy, hogy nem a másokét vonjuk kétségbe. Egyáltalán: nem tudom meg, lehet úgy írni, a közösség oly módon legyen a miénk, hogy fel se merüljön a hozzá nem tartozás lehetősége.

– Sepsiszentgyörgy polgármestere mondta a sajtótájékoztatón, hogy „Erdélyben mindenki Koppány akart lenni, Magyarországon pedig majdnem mindenki István”. Benned ez hogy működik, és akartál-e Koppány lenni?

– Koppánnyal mindig jobban szimpatizáltam. Ez kicsit olyan „Beatles vagy Rolling Stones, Lennon vagy McCartney?”-féle kérdés. Nem tudom, miért, de mindegyikre nagyon határozottan tudok válaszolni.

Ferencz Zoltán eredetileg programozónak készült, de a gyergyószárhegyi művésztelep szellemisége nem engedte eltávolodni a szülőföldjétől és a képzőművészettől. Grafikáit újraértelmezett vallásos témák, ősiség és modern találkozása jellemzi.

Ahogy minden gyerek tudja, többféle táltos állat van a világon, de annyira táltos, mint a kakas, nem nagyon található.

Mivel régen az állatok kapcsolatban maradtak a természettel, nekik könnyebb volt táltosnak maradni, ezért ők jól és bölcsen tervezik az életüket. A haláltól se félnek annyira, mint az ember, mert ők ismerik a halhatatlanságot.

Az a bestia se szó, se beszéd, a kukába vágott. Mondhatnám úgy is, hogy mérlegelés nélkül, de momentán kurvára nincs kedvem humorizálni. Egy használt szárnyas betét és két üres borospalack társaságában tértem magamhoz a bűzös félhomályban. Én, a pontosság, a lelkiismeretesség és a megbízhatóság német gyártású, okleveles megtestesítője fél évvel ezelőtt álmomban sem gondoltam volna, hogy így végzem.

Apokaliptikus világképek, sci-fi-elemek, gótikus hangulatú írások, groteszk humor keveredik a huszonhét éves kárpátaljai Kertész Dávid első kötetében. A szerző merészen nyúl elcsépeltnek tűnő témákhoz, legnagyobb érdeme az, hogy sikerül ezeket teljesen új köntösbe bújtatnia.

A hiéna dögevő. Tudniillik az oroszlánok, párducok, meg a franc tudja, milyen nagymacskák nem esznek meg mindent a zsákmányból. Ilyenkor jönnek a hiénák, megeszik a zebra seggét, az elefánt ormányát, meg azt, ami még marad.

Közülünk sem lehet mindenki alfa. Abból kell gazdálkodni, ami számunkra megmarad. Mi vagyunk az internet dögevői. Pontosabban én. Pár hónapja határoztam el, hogy én leszek a hiénák falkavezére.

Első lépés: telepítettem a Tindert. Soha nem bíztam a netes társkeresőkben, most sem az volt a célom, hogy becsajozzak. Nem, uram, a célom a bosszú volt.

Sepsiszéken Szépmezőnek nevezik az Olt és a Feketeügy közötti sík területet. E hatalmas, több mint ötszáz hektáros székely birtok a századok során termékeny mezőgazdasági területté alakult át, amelyen magányos tanyák sokasága volt található. A szépmezői tanyarendszert a kommunizmus tette semmivé, a földeket államosították, a legtöbb épületet lebontották. Ám történetük, mint a Kolcza-tanyáé is, megmaradt.

2001 óta az erdélyi irodalom is fel tud mutatni egy reprezentatív antológiát, melybe azon erdélyi szerzők írásaiból válogatnak a szerkesztők, akik a korábbi évben jelen voltak az erdélyi, anyaországi irodalmi folyóiratokban. Ehhez feltehetően a magyarországi Szép versek és Körkép (szép prózák) szolgáltatták a mintát, de hasonló kezdeményezés Az év versei és Az év novellái című kiadvány is.

Béla a szombati munkájából késő este érkezett meg Anihoz.

– Ilyen sokáig elhúzódott? – tapogatózott Ani, de nem gyanakvóan, hiszen építkezni sötétedés után, lámpafényben is lehet, még akkor is, ha még be sincs kötve az áram. Minden mesterembernek van erre a célra hosszú hosszabbítója és egy-két jó lámpája, Bélának is.

Anyámék egy ideig ették a fakérget,
de úgyes sok volt a száj.
Mámám hát elhatározta,
a gyermekeket elküldi Zilajra,
pedig Sarolta még belépisilt,
s emiatt utólag kiderült,
kint altatták a tornácon.

A tovahenger rövidesen elnyerte méltó helyét a kunyhó sarkában, miután az öreg kanász gyűjtött annyi bátorságot, hogy ezt a radikális intézkedést megtegye. Ezután már nyugodtabban ment a disznóihoz. Egy ideig eléggé felületes kapcsolatot tartott fenn hengerével, reggelente, ébredés után tisztelettel köszöntötte, de mivel sosem kapott választ, idővel lemondott az udvariasságnak eme megnyilatkozásáról. Maradt a néma tisztelet, melybe jó adag elutasítás is vegyült.

1990 tavaszán készítette Sárosi Csaba azokat a karikatúrákat, melyeket sorozatban fogunk közölni az elkövetkezőkben. A rajzok ma is döbbenetes erővel bírnak: nemcsak azt mutatják, hogyan érzékelték a kortársak a Ceaușescu-féle nemzeti kommunizmust, hanem a mindenkori, mindenfajta totalitarizmus leleplezései. Ezek közül most három karikatúrát mutatunk be.

„Nyiladoz a rózsabimbó / Kék az ibolya már / Lágyan fújdogál a szellő / A mező csupa liliomszál.” Ki gondolná, hogy az idézett sorok Sztálin tollából származnak? 2018- ban jelent meg Daniel Kalder A pokoli könyvtár című könyve, amely az alcím szerint diktátorokról, a műveikről és a betűvetés egyéb katasztrófáiról szól.

Jó ómen lehetett, hogy Csukás István egy napon született Hans Christian Andersennel, a dán meseíróval. Talán az sem írható a véletlen számlájára, hogy egy kovácsműhely udvarán látta meg a napvilágot, lett kedvenc költője Petőfi Sándor (A helység kalapácsa, hm…), nyelvi világát formálta a kovácsműhely udvarán megforduló, sokféle tájszólással beszélő ember. Mohón és sokat olvasott, a zene is érdekelte, annyira tehetséges volt, hogy felvételiznie sem kellett a zeneiskolába.

Maga Deák Ferenc, a nagy békességszerző dunántúli köznemes mondotta volt (állítólag): Akit Sümegen meg nem szólnak! Rendeken meg nem lopnak! Egerszegen fel nem akasztanak, az vígan járhatja a világot – olvassuk a Darnay Kálmán-kötetben (Sümeg, 1989). Veszprém mellett, Nemesvámoson mi nem történt: „Akit Szentgálon meg nem vernek, / Szabadin meg nem b...nak, Vámoson meg nem lopnak, / Az elmehet a nagyvilágba, / Semmi baja nem eshetik”

Bodor Ádám novelláskötete, a Sehol mindössze 150 oldalt számlál, hét novella található benne, de ez is bőséggel elegendő volt az írónak egy egész világ megteremtéséhez. Különleges történetek, amelyek bármerre elmozdulhatnak, bármilyen végük lehet, már ha vége lehet bármilyen történetnek.

Hajnal felé, amikor félálomban meghallom a szirénázó autót a tanya felé közeledni, arra gondolok, Rebit hozzák, mivelhogy őnagyságát a pásztori teendői éjnek évadján a ligetbe szólították. De nem őt hozzák.

Aj, aj! Ahogy telnek az évek, csak kerülget az álom, az éjszakáim félálomban, tépelődéssel telnek, régi dolgokon agyalok, aztán kábultan, zavarodottan ébredek, olyankor nem is tudom, hányadán állok magammal. Így találnak most ezek a hivatalos emberek, a szirénázó furgonjukkal.

Már szinte-szinte hazafelé indultam volna, a jó Transzilvániáuba, oda a Kárpátok ölelésébe, de most mégse.

Ver a balsors, de rendesen.

Hát most mondja a televízió, meg mindenki, hogy ott most ismét bezárnak a csapszékek, és ismét pusztít ez a koronavírus, amit én reggelire eszek, és hogy hát szájmacskot, bocsánat, szájmaszkot kell viselni mindenkinek.

2018-ban jelent meg Magyar Zoltán A magyar történeti mondák katalógusa című, 12 kötetes műve, mely korunk egyik legnagyobb szellemi teljesítménye. A szerző nem kevesebb mint 120 ezer szöveget olvasott el, osztályozta, rendszerezte a bennük levő motívumokat, s ez alapján írta meg művét.

A pünkösdi búcsú előestéjén játszódik Péter Beáta Búcsújárás című drámájának első felvonása, amelyet a Csíki Játékszín színészei tolmácsolásában ismerhetett meg a közönség a magyar kultúra napján, felolvasószínházi körülmények között.

Kőrösi Csoma Sándor amikor a magyar őshaza felé tartva az üzbégeknél járt, kis időre megállt egy karavánszerájnál. Szerette ezeket az útmenti fogadókat, sok irányból sok utazó fordul meg bennük, jó alkalom gyakorolni különféle nyelveket. De bármilyen nyelven szólt is ott akárki, rossz híreket mondott mindenki. Pusztai rablóbanda járja a környéket, annyian vannak, mint égen a csillag. Fosztogatnak, gyilkolnak, gyors lovaik elől nincs menekvés senkinek. Benyargalják az egész vidéket, ott vannak mindenütt, nincs hova bújni előlük. Akit nem ölnek meg, azt rabszíjra fűzik.

Fiatal arcodra nem,
csak bőröndjeidre emlékszem.
Az előszobánál bennebb
sosem hoztad őket,
kilométerkőként jelezték
otthon tett lépéseid.
A küszöb kopott,
törülköződ és papucsod
új volt, mint a vendégeké.

Meg kellett szoknom,
hogy velünk élsz.
Mindennap
lerajzoltalak,
háromezer-kétszáznyolcvannégy
darab papír,
pedig csak három évet adtak az orvosok.

Isten akkor könnyes szemmel gondolt Évára, kit oly nagy szeretettel adott társául Ádámnak. Meglódította azt a botot, ekkor az angyalok énekelni kezdték kórusban a „Nem méltók ők arra, hogy botoddal illesd őket” kezdetű művet.

Arra gondolt, hogy miért nem inkább a Paradicsomot verte szét akkor, miért tartja fent még mindig, milyen hely ez a föld, ahová kiűzé őket, nem éppen a poklot teremtette-e meg. 

Ki a borát meg nem issza,
Ahonnan jött, oda bújjon vissza!
Adjon Isten egészséget,
A legényeknek feleséget!
Adjon Isten bort, búzát,
S hozzá még töltelékes káposztát!

Értem én, hogy ilyen időkben a rend és a törvényesség betartására mindenfajta devianciát ki kell iktatni, ám a közösség tudatalattijába való lemerülés már nagyon hiányzik. Kellene a farsang, amelyen a papot is kineveted, az esküvő, amelyről másnap délben szállítanak el egy talicskával, a rockkoncert, amelyen magadon kívül vagy, a futballmeccs, amelyen együtt énekelsz és kiabálsz ezrekkel és ezrekkel.

Milyen a költő dolgozószobája, gépbe ír-e vagy papírra, éjjel vagy korán reggel, hol rejtőzik az ihlet, s milyen a vers otthona? – a mindenkori olvasót foglalkoztatják ezek a kérdések, egy kötetbemutatón legszívesebben erről kérdezné a költőt. Pontos válasz nincs rá. Olyan mint az Isten, szerelem, a túlvilág. Körül tudjuk írni, de nincsenek rá pontos fogalmaink, lehetlen azt mondani, hogy a költészet a költő udvarában lakik a körtefa alatt.

tipegek egy helyben
mint hajótörött
az érdes homokban
arcom égeti a nap
lakatlan vagyok

Beke Mihály András riasztó című esszékötete olyan hangulatot teremt, mintha fertőzött területre léptünk volna. Itt vagyunk Európában, ám már az első oldalon megállapítja: „mi tagadás, mi nem igazán szeretjük Európát. Úgy érezzük, mintha valahonnét idevetették volna ezt a földrészt Isten számába, elhagyottságra, hogy – hogy kifosztható legyen.”

Azt mondják, hogy réges-régen, még mielőtt András apostol idejött volna hozzánk, a magyarok egyetlen Istenben hittek, és a természet törvényeit Isten törvényeinek nevezték. Hát ami igaz, igaz, akár a hun ősapáink, akiktől származnak a csángók, akár a kunok, besenyők vagy a magyarok rokonságának más népe, mind ugyanazt az Igaz Istent imádták.

Átjár a tél, hetek óta dermesztő
verejtékben forgolódom meleg szobámban.
Tudom, jelen van, ágyam szélén ül.
Lenyeli a fiókban hagyott klonazepám töredéket,
fagyos lehelettel mondja, nem fogok már dideregni.

A mezők végtelenek,
De nem tartanak örökké.
Déli meleg, a táj recés.

 2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.

és magát a férje horgára akasztja, és
vagy kitépi húsából a horgot a sportférj,
vagy benne hagyja, hogy majd amikor a
nő a létezésből elpucol, Mária, majd te
elbíbelődsz vele, akár idegen lélek,
akár a hal, akár te magad halsz bele,
hogy a remény cafatokban lóg, de utoljára
kivilágosodik a titkos szerelem, mely
titkosan kezdődik.

„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.

Szabó Fanni debütkötete a káoszból próbál rendet teremteni. Versei olyan univerzum létezésére irányítják figyelmünket, amelyet hajlamosak lennénk tudattalanunk óceánjába süllyeszteni. E világ lakói intenzíven érző lények, akik közt áthidalhatatlan távolság lüktet.

Van, amikor a testet kell táplálni, hogy könyvhöz jusson az emberfia. Akkor is, ha ez a test történetesen egy boszorkányéhoz hasonló, akitől rettegett a környék összes gyereke, állítólag a tulajdon (felnőtt) gyermekei is. Bözsike néninek hetente háromszor vittünk ételt, ő pedig ponyvát adott cserébe.

Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.

Dinasztiák haltak ki,
mert nem ismerték a szerelmet,
kardba dőlést egy póktenyészet közepén.

Kilép a takarásból. Fény
derül nemére: nemtelen. Elfordulnak
a lények míg remegés szalad
végig a vérszínű tó
tükörén. Akár egy óriás
szaggatott lélegzete a szél.

Kozma Attiláról sokaknak a székely humor jut eszébe. Akár a színházban, akár az önálló produkcióiban, akár a reklámokban látom, akár a különböző lapokban közölt írásait olvasom, sziporkázóan szellemes. Ez az ő világa, ezt szeretjük benne.

A mesehallgatás, a meseolvasás és a mesemondás népszerűsítéséért indította el új hangzómellékletes népmeseválogatás-sorozatát a budapesti Hagyományok Háza. Az első kötetbe huszonegy Kis-Küküllő menti, kibédi népmese került Ráduly János gyűjtéséből.

Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?

Üdvözlégy, tiszta hó,
végtelen fehérséggel felszikrázva,
sötét, fagyos és hosszú éjszakákon
derengő fénnyel bíztató –
Üdvözlégy, áldott tiszta hó!

aztán már hahó, te elmúlt izgága fájó
már nem is tudom mim vagy
csak sejtem
összehajolt szavak keresztjévé váltunk
himnuszokká ringott el bennünk
elnémult világra kiáltott akkor
takarékra csavart izzó hallgatásunk.

Köszöntelek, és csak testvéries morogással mondom, fejezd be ezt a száműzetéses hülyeséget, s gyere haza Rodostóból, ne mind piszkáld ide a leveleidet.

Értem én, hogy elveszítettél valami hülye választást, szégyenedben el kellett bujdosnod, na, de nem lett volna elég például Bükklokára menni, nem, te egyenesen Rodostóig mentél, Törökföldre, mert világéletedben szeretted a tonhalat, meg a baklavát.

Én itthon alig várom, megcsapkodhassam a fejedet, addig még kicsit pihenek itt a szolgánkon, izé, na, gazdánkon, és megeszem az emlékedre még egy tasak pulykát.

Az van, hogy a miaúnap a szultántól levelet kaptam, s amennyire a cirkálmányból kiderült, azt hiszem, nekem itt kifelé áll a szekerem rúdja, vagy a farkam iránya, vagy akármi.

Törökül ugyan továbbra sem tudok, de Hádzsi macskával és Szula effendivel megpróbáltuk megfejteni, meglehetősen udvarias levélnek tűnik, csupán kétszer szerepel benne a „rühös”, meg „girhes”, meg „kóbor” szó, és csupán egyetlenegyszer a „qrva”, itt nem tudom, mire gondolhatott, de macskaösztöneim azt sugallják, ez nem egy dicséretes név.

2020 végén a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában, Szonda Szabolcs fordításában látott napvilágot a román költő, Alexandru Mușina (1954, Nagyszeben – 2013, Brassó) Macska-e a cica? magyar nyelvű kötete.

Két részre hasított kötetet kap kézhez az olvasó, az első ciklus a dáktör niku & his skyzoid band címet viseli, a második A reggel királya. A fordító elmondása szerint két kötetből összesítette a magyar kiadást, ami ezért ugyancsak sokszínűnek mutatkozik.

Bernd Burger lefeküdt, és nagyon rövid, de annál mélyebb álma volt. Reggeltájt azt álmodta, hogy miután meghozta a kivándorlására vonatkozó végleges döntését, kiment a temetőbe, hogy elbúcsúzzon Seppl nevű testvérétől, és ekkor Bernd Burgerre fuldoklási roham tört rá, és azonnal felébredt. Végül is boldog volt, hogy időben felébredt az álomból, még mielőtt belefulladt volna.

Köröket rajzoltál a szántóföldbe.
Piszkos lett a körömágyad, mint a
napszámosoké a nyár derekán, akik
leveszik a fejükről a piros kendőt.

Bábosként nem elég távolról játszani a gyermekeknek, hanem oda kell hajolni hozzájuk, még ha paraván választja is el az előadót a kis nézőktől. A gyermekekkel együtt kell lélegezni, meg kell érezni az összetartozást a közös játékban – tartja Bereczky Gyula. A járvány kitörése óta gyári munkás.

Böszörményi Zoltán legújabb regénye, a Darabokra tépve a külföldi és hazai kortárs irodalom, a történelem, a filozófia, a pszichológia ötvözete fiatalos, valóságosnak tűnő történetekbe ágyazva, olyanokba, amelyekkel nap mint nap találkozunk. Megcsalás, féltékenység, egzisztenciális bizonytalanság és a művészlét kérdései váltogatják egymást a több szálon futó történetben, melynek a keretes szerkezet különösen kedves formát kölcsönöz.

Thomas soha nem beszél az elmúlásról, mintha az nem is lenne része az életének. Valahányszor szóba hozzák a témát, úgy tesz, mint aki nem is hallja, miről folyik a beszélgetés. Vallja, hogy a hatvanhoz közeli férfiak megemberesednek, nem kergetnek illúziókat. Nem ragadja őket magával semmilyen hév, kábulat, delírium, nem akarnak odüsszeai világokat meghódítani.

Thomas Larringen (a regény egyik kulcsszereplője) rajongója lettem, sajnos spoilermentesen ezt nem tudom megindokolni, de talán azért, mert leginkább vele tudtam azonosulni. Az írói válság átültetése az írással foglalkozó karakterek révén régi önkifejezési módszer, itt mégis őszintébbnek hat a megszokottnál, talán azért, mert valahol ott tartok az életemben, mint hősünk.

Nyálas júdáscsók,
na nyomjunk egy szelfit,
lúzer, ki nincs itt,
de kár, hogy majd lent
nem lesz sztárfotó.

Lőrincz P. Gabriella lírája letisztult, közérthető, izzadtságszagú erőlködéstől mentes költészet. Olyan nehéz témákat ölel fel, mint a betegség, az elmúlás, a hátrahagyottak magánya, a tárgyakhoz fűződő, meglepően bonyolult kapcsolatok, a nők komplex lelkivilága és társadalmi helyzete, az anyaság és az Istenhez fűződő viszony. Bizony, végre valaki mer írni Istenről!

A tavon csónak ringatózik,
az evezés örvénye illanó pára,
a mozdulat egy folyó tükrén
himbálja a sást, hol van
a kéz, mibe visszatérne már.