Farkas Jenő

Az erdőgyaraki tanítótól származó Petőfi csizmái című szövegváltozat a Békés Megyei Népújságban látott napvilágot ifj. Bessenyei István békéscsabai tanuló gyűjtésében. Az eddig említett monda közül ebben a variánsban követhető nyomon a pápai csizmák történet tudatos újraalkotása, refolklorizációja.

A Petőfi 200 bicentenárium alkalmából Magyarország kolozsvári főkonzulátusa érdekes és ötletes felhívással szólította meg az irodalomkedvelő fiatalokat, amely tulajdonképpen egy tematikusan felépített blogversenyre hívta az érdeklődőket.

A pápai csizmák történeti monda – mint szóbeli hagyomány – százhuszonhárom Petőfi-mondával együtt, 1957-ben látott napvilágot Dienes András A legendák Petőfije című könyvében. Ezzel a monda keletkezéstörténete harmadik fázisába lépett, ami egy tudatos „refolklorizációs” folyamatot indított el. Ennek eredményeként az alább olvasható A pápai csizmák című folklórszöveg újabb és újabb változatokban jelenik meg a magyar nyelvterület különböző részein.

Az eddigiekben bemutatott eredeti francia anekdotával és magyar változataival véget ért a „pápai csizmák” topik keletkezéstörténetének első szakasza. A Jókai-féle változattal kezdetét veszi a keletkezéstörténet második szakasza, amelyben a cselekmény helye Pápa városa, a csaló egy „a szegény furfangos pápai diák” (feltehetően Petőfi) és a műfajváltozás során az anekdotából novella születik.

A francia–német anekdotából született Jókai-féle briliáns mininovella elsőként jeleníti meg a „pápai csizmák” topik hiteles pápai hátterét és a diák Petőfi erős vonásokkal megrajzolt portréját, mely Az Üstökös első magyar nyelvű, Jókai által alapított irodalmi élclapban látott napvilágot. Ha ezt a mininovellát Jókai Egy magyar költő életéből című kötetében olvasnánk, valószínűleg nem jönnénk rá, hogy ennek az ismeretlen írásnak más a szerzője, mint a neves regényíró. Nála senki sem ismerte jobban Petőfit, a diákot és Pápa városát.

Ismereteink szerint a francia–német anekdota magyar változatát elsőként a kolozsvári Magyar Polgár című napilap közölte 1868-ban, ami összefügg azzal, hogy a városok fejlődésével a cipészmesterek száma is megnövekedett, és egyre gyakrabban váltak a csalók áldozataivá, ők lettek a városi legendák szereplői és a tréfás hírrovatok célpontja. Eszerint „a pápai csizmák” témát városi folklórnak is tekinthetjük, hiszen szerzői ismertelenek, bár többnyire írók és újságírók voltak.

A „becsapott csizmadiákról” szóló két évszázados francia–német vándoranekdota (A két csizmadia) tekinthető „a pápai csizmák” monda forrásának. Első magyar fordítása csupán százötven évvel később  jelent meg a sajtóban, a második fordítás 1899-ben. Közben az anekdota első „pápaiasított”, „petőfiesített” és „novellásított” szövegváltozatait hírlapokban. 

Nehéz eldönteni, milyen hatást gyakorolt az 1858-as káprázatos Donati-féle üstökös a magyar irodalomra, de annyi bizonyos, hogy Jókai Mór róla nevezte el a saját szerkesztésű és kiadású irodalmi élclapját, az Az Üstököst. Hatvanéves fennállása alatt (1858–1918) jórészt ez a folyóirat végezte el a magyar anekdotakincs gyűjtését és terjesztését.

A 19. században a fordítás gyakorlata elfogadott, sőt erkölcsös, honleányi tevékenységnek számított a nők irodalmi munkásságában, ami hozzájárul a nemzeti értékek, illetve a magyar nyelv építéséhez is. A líra-, a regény-, valamint a novellaírás a korabeli kritikusok, a „szakma” (azaz a férfi írók) megítélése szerint egyértelműen kívül esett az említett honleányi szerepmintázatból, melynek oka a szubjektív önkifejezésre módot adó műfaji sajátosságokból ered.

A sok-sok különleges Petőfi-költemény közül a számomra talán legeslegkülönösebb a Dicsőséges nagyurak…, vagy eredeti címén: A mágnásokhoz. Mivel elégettették vele ezt a költeményt (és ezt meg is tette!), Egressy Gábor – s nyomában mások – lejegyzésében maradt csak fenn, csodával határos módon, hiszen az első felelős magyar minisztérium is meg akarta kaparintani, hogy hatálytalanítsa, főként azután, hogy még az erélytelen V. Ferdinánd osztrák császár is szerzőjének letartóztatását és börtönbe juttatását követelte. 

Servus humillis! Megható, hogy van egy ember, aki képességeit, tehetségét arra fordítja, hogy a magyar irodalom legnagyobb költőiről írjon regényes életrajzot! Ezenkívül, hogy személyesebbre szőjem írásom szálait, elégedetten állapítottam meg magamban, hogy már nem hiába éltem ezen a sárgolyóbison, mikor Cselenyák Imre barátom Petőfi Sándor életéről szóló Eliramlik az élet… című, az idei könyvhétre megjelent kötetét olvashattam.

,,Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel; mentől tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog!” [1] – idézi fel a Balaton-felvidéken szerzett élményvilágát az Útleírások című szöveggyűjteményében Jókai Mór. 

„Barátom, vannak alkalmak, melyeket, ha elmulaszt az ember, az isten sem teremti meg újra…” – írja Petőfi Sándor egyik Arany Jánoshoz címzett levelében. S mi is hasonlóan gondolkodtunk, amikor elhatároztuk, hogy végre személyesen keressük fel a költőóriást. Mert ki más mondhatná el hitelesebben kétszáz év távlatából azokat az érzéseket, impulzusokat és különféle élethelyzeteket, amelyek az 1840-es években vele történtek, mint ő maga?

Szendrey Júlia neve roskadásig megtelt azokkal a jelzőkkel, melyekkel nemzedékek sora valamilyen módon véleményezte őt. Volt ő már a nagybetűs múzsa, imádott költőfeleség, a hitvesi költészet ihletője, a hűtlen özvegy, de ő volt egyben – mondanom sem kell, meglehetősen eltúlozva – a magyar George Sand is, aki füstölt, mint a gyárkémény és férfias viseletben, férfiakkal férfias témákról diskurált. S bár már egyre elterjedtebb a saját útját kereső, alkotó nő képe is a köztudatban, ennek ellenére még mindig jócskán eltörpül a meggyökeresedett sztereotipikus képzetek mellett.

Dienes András, a Petőfi-legendák fáradhatatlan kutatója kétszer járta végig (1948-ban és 1956-ban) a költő életének minden állomását Soprontól Fehéregyházáig. Nagy szorgalommal gyűjtötte az íratlan Petőfi-hagyományokat, a népi emlékezetben még fennmaradt mondákat, emlékezéseket, családi történeteket. Ezek máig alapműnek számító két kötetében láttak napvilágot: A legendák Petőfije (Táj és emlékezet) (Budapest, 1957) és Petőfi a szabadságharcban (Budapest, 1958).

Az eddig megjelent Petőfi-regék átdolgozásai közül messze kiemelkedik Petőfi, a Kárpátok szelleme című székely mese, hiszen a hegyvilág természetfölötti tündéreiről és visszajáró szellemeiről szóló székely mondavilághoz kötődik. A segesvári csata után a Hargitára menekülő Petőfit „kóborlásai” közben meglátta a „firtosi hegyi szellem”, és azonnal beleszeretett. A tündér a várába csalogatta és temérdek aranyat ígért a magyar haza felszabadítására, seregek toborzására. 

Az utóbbi évek során, de főként a bicentenáriumi évben a reformkorra emlékező mozgalmak, ünnepélyek és irodalmi események újból központi szereplővé tették kétszáz éve született nemzeti költőnket, Petőfi Sándort. A visszaemlékező utat – amely többek között arra is keresi a választ, hogy milyen formában tudna jelen lenni napjainkban a saját korában is kimagasló fiatal szerző – sok kétely és megoldatlan rejtély is övezi.

Tekintsük át az eddigi ünnepi ismereteinket: ahogyan már eddig is megfigyeltük, ha fekete a karácsony, akkor fehér a húsvét, de ha fehér a karácsony, akkor már bizony zöld lesz a húsvét. De hányadán állunk a lángnyelvek képében leszálló Isten Szentlelkének ünnepével, azaz a pünkösddel? Szerencsénkre fekete-fehér ide vagy oda, ez az ünnep már mindenképp piros marad.

Mátyás királytól eltérően Petőfi nem tartozik a hálás mesehősök közé, a költő nem hősként szerepel a mesékben, hiszen csak bolyong, bujdosik, raboskodik és visszajáró szellemmé változik vagy a tengerbe fullad, amikor sok-sok pénzeszsákkal Amerikából hazafelé tart, hogy megmentse Magyarországot. Vagy visszavonultan él a világtól és őrzi a juhokat, vagy éppen hegyi szellemként járja a Hargita hegyeit.

Petőfi Sándor haláláról és eltűnéséről számos, egymásnak ellentmondó vita, feltételezés és körültekintő tudományos vizsgálat született, de ezek máig nem adtak megnyugtató választ, hiszen senki nem látta őt meghalni, és senki nem tudja, hová temették. Földi maradványait sem Erdélyben, sem Szibériában nem találták meg. Petőfi eltűnése a magyar történelem megoldatlan rejtélye marad örök időkre, ami teret nyitott a fikciónak, a legendáknak és a népmeséknek.

„S jaj azon nagy embernek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ” – mondja mindezt Petőfi a Kerényi Frigyesnek címzett 9. úti levelében a legnagyobb németek egyikéről, Goethéről, kinek bár „gyémánt volt a feje, de szíve békasó”, s mi még annál is rosszabb, nedves, puha agyag, mely talán nem is állhatna távolabb lánglelkű költőnk lényétől.

A bordalok keresése közben gyakorlatilag újra fölfedeztem magamnak Petőfit. Az ember először az iskolában tanulja meg a kötelező köröket, de ha utána nem foglalkozik vele, akkor elfelejti. Újra belemerültem Petőfi költészetébe, hiszen nem úgy kerestem, hogy csak a borverseket olvastam el, hanem az összeset. Ez tudatos szemlélődés volt, s azóta is megjelennek a Ghymes-lemezeken a megzenésített versei. A bicentenárium tiszteletére ezeket a kész megzenésített verseket összeraktam, és írtam újakat is. Így született meg az összefoglaló új album.

Szemtelen kifakadások, bosszút lihegő atyafiak és illojális törekvések – főként ezek jellemezték a Bulyovszkyné Szilágyi Lilla és Komlóssy Ida rivalizálása köré szerveződő sajtóorgánumok jó szándékú törekvéseit. De mit ér a színészkedés, ha nincs mellette egy kis vérpezsdítő versengés? És képzeljük el, milyen lenne az a kritika, ahol a daliás férfiak nem fegyverkészen állnának egy-egy hölgyemény védelmében.

Petőfi 1847. július 8-án indult tovább Bejéről. Tompától elbúcsúzva a Sajó völgyében haladt dél felé, és félnapos miskolci megállót követően másnap Sárospatakig kívánt eljutni. E napok leghitelesebb krónikása maga a költő: „Délután érkeztem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, melly hajdan a Rákócziaké volt, most pedig… valami Preczenheimé. A várból mentem a collegiumba… telt poharak és víg diákokhoz. Magam is hozzá láttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok.”

Ki és hol látta utoljára a hazáját hűen szerető Petőfi Sándort? Mi történt a híres nemzeti költővel a segesvári csata után? Lehet-e bármit biztosan állítani a kétszáz éve született Petőfiről? Ilyen kérdések sorozata ösztökélte arra a Helyőrség.ma irodalmi portál csapatát, hogy elutazzon Erdélybe, és utánakérdezzen, mi igaz a Petőfi Sándor eltűnését övezte fantazmagóriákból, vagy legalább is azt, hogy mit őrzött meg a helyi emlékezet az 1849-es események kapcsán.

Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.

Mélyen Tisztelt Bíróság! Alulírott Pató Pál ezúton kereseti kérelmet terjesztek elő sérelemdíj megállapítása iránt az évtizedekig sújtó személyemet érintő megbélyegzéssel szemben. Eljött az idő, azt hiszem (bár ebben nem vagyok, sőt nem lehetek biztos), erkölcsi és majdan anyagi rehabilitációm megkezdésére. Akkor, amikor az emberek az ajtófélfára írják azt, hogy „holnap”, amikor tömegek hisznek abban, hogy „az idő mindent megold”, amikor generációk nőnek fel úgy, hogy elképzelések nem valósulnak meg, akkor nem hiszem, hogy helyes eljárás engem megkülönböztetni, pellengérre állítani.

Ha az ember Dunaszerdahely főterén sétálva megáll a Lipcsei György szobrászművész 1848– 49-es szabadságharc tiszteletére 1995-ben felállított, fekete gránitból készült emlékműve előtt, óhatatlanul azokra a csallóközi és más felvidéki magyar és nem magyar szabadságharcosokra kell gondolnia, akik Kossuth Lajos és a haza hívó szavának engedve, a hozzátartozók aggodalmai ellenére, szemben az idegen elnyomással, úgy döntöttek, harcba szállnak hazájuk megmentéséért és a szabadságáért.

„Mit írjak Petőfiről? hogy meg ne sértsem írói tehetségem korlátoltsága által azon isteni érzelem magasztosságát, mely iránta lelkemben él! Petőfi! nagy eszmék vannak e névhez csatolva, melyek mint igaz gyöngyök hullámozzák át a világot, melyet ő hatalmas lángesze által nekünk alkotott. Hol állunk most a múlt időkhöz képest? Azon időkhöz, midőn nagyján idegen tengerből szedtük a gyöngyöket, idegen kertből nemesítettünk virágokat, idegen honból szívtunk levegőt, lelkesedést a művészetnek?”

„…mi történt a kis-nagy kritikussal, ami ekkora indulatba hozta, miért érzi szükségesnek ezt az ügyhöz nem illően öblös rikoltozást. […] Mintha valaki atomágyúval lőne egy csapat szőlőt szemelgető seregély közé. Miért ez az izgalom?” – olvashatjuk Szabó Magda A kritikus kritikája. Gyulai Pál: Írónőink című esszéjében, mely valóban igencsak erős morfondírozásra készteti az olvasót, s egyúttal rögtön fel is teheti a kérdést: mit is követtek el szerencsétlen írni vágyó hölgyeink, hogy a kor nagy ítésze ilyen éles késsel hadonászik feléjük? A kérdésben pedig már rögtön ott is a válasz, írni

Bejei tartózkodásának harmadnapján (1847. július 5-én) a két barát, Petőfi Sándor és Tompa Mihály az irodalomtörténet által is számon tartott, emlékezetes kirándulásra indult. Ha ironikusak kívánunk lenni, azt is mondhatnánk, munkalátogatást tettek Murány váránál. A Toldi sikerén felbuzdulva ugyanis a Kisfaludy Társaság 1847 februárjában újabb pályázatot írt ki, ezúttal Szécsi Máriáról szóló költői beszély megírására. Adva volt tehát egy, Az erdei lakhoz hasonló költői erőpróba lehetősége. 

Van a magyar értelmi és érzelmi univerzumnak egy különös sajátossága: ha valaki – bárki – e két örökösen szintagmába rendeződni óhajtó elemet, hogy Petőfi és forradalom megérinti, az majdnem azonnali hőemelkedéssel jár szellemi környezetében. Ha olyasvalaki teszi ezt, aki a gyanakvó közfigyelem fókuszában áll, nos, az kisebb kockázatot vállal, ha egyszerűen csak darázsfészekbe nyúl.

Tavaly novemberben a Helyőrség.ma szerkesztőségi gárdájával mi is útnak indultunk, főként azzal a céllal, hogy felfedezzük, hol járt, illetve hol járhatott utoljára Petőfi Sándor. Meg sem álltunk a fehéregyházi Petőfi Sándor Múzeumig, ahol a Petőfi Művelődési Egyesület elnökével, Szabó Józseffel beszélgettünk mindarról, amit Petőfi utolsó napjairól tudni lehet. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mi vezethet közelebb Petőfi eltűnésének történetéhez.

Petőfi Sándor korának egyik legfőbb stílusikonja volt. Színes egyéniségének és  korabeli rocksztáröltözetének emlékét számos feljegyzés, valamint festmény őrzi. A magyar lírikusról a fotográfia történetének egyik első képrögzítés-technikai eljárásával készített portréja is van, amely számos információval szolgál nemcsak öltözködéséről, de a dagerrotípia megjelenéséről is. De vajon mikor készült, ki kapta lencsevégre a forradalmár poétát, és hogyan vélekedett Petőfi a fénnyel rajzolt arcmásáról? Legújabb részünkben ezekről lesz szó.

„Állásomnál fogva, melynek előnyeivel élni akarok, a színfalak mögé vezetem most az olvasót, oly helyre, hova Thalia papnői még a férj vagy a kedvesnek is alig engedik a belépést.” Bizony, Bulyovszkyné szövevényes története folytatódik, méghozzá ő maga fűzi tovább a szálakat, ezúttal novelláiban, ahol a szépírói szakmai identitás továbbra sem választható szét az említett idealisztikus színésznői képtől.

Bizony, 1830-ban még ilyen nagy mértékű lelkesedés övezte a vízkereszttől húshagyókeddig, a nagyböjt kezdetéig tartó farsangi időszakot, mely egyben a pompázatos bálok korszakát is jelentette. S hogy hol vannak ma a díszes báltermek, az egyenesen Párizsból érkező szebbnél szebb toalettek és az akár hajnalig is vígan muzsikáló zenészek? 

Petőfi a rég várt találkozást terjedelmes versben (Tompa Mihálynál) örökítette meg. A Bején eltöltött napok jellemzik tán legékesebben a két költő kapcsolatát. Noha barátságuk korábban sem volt zavartalan, ám összezörrenéseik mindig gyorsan elsimultak. A két élénk szellem – már csak természetük különbözősége okán is – mindig készen állt arra, hogy ellentmondjon a másiknak. Ezúttal sem volt ez másként. Az extrovertált Petőfi egyik ismerősének Tompáról mint magával meghasonlott, borongós kedvű emberről, részvéttel beszélt. „Ki akartam misanthrópiájából gyógyítani – mondta –, de nem

Mint már többször esett szó róla, Petőfi Sándor korának egyik legfőbb stílusikonja volt. Színes egyénisége és a korabeli rocksztár öltözete mellett azonban a nemzeti divatról sem feledkezett meg. A fennmaradt feljegyzések a lila frakkos összeállításon túl Bocskai-öltönyéről és a híres fehér ingéről is szólnak. De vajon Petőfi Bocskai-ruhában volt-e a nagy napon, s miért hordtak a honvédek kávébarna színű, piros zsinóros atillát? Mi is a „svarcgelb” és volt-e ruházati különbség a honvéd hadsereg régi és új sorozású katonái között? A második részben ennek járunk utána.

2023 egy különleges és zsúfolt jubileumi évnek számít, hiszen amellett, hogy kétszáz éve született Petőfi Sándor és Madách Imre, Kölcsey Ferenc Hymnus című versének 200. évfordulóját is idén ünnepeljük.

A Himnusz bicentenáriuma most újból reflektorfénybe állította eddig is figyelemre méltó költőnket, akinek verseit és kéziratait az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) őrzi. A nemzeti könyvtár a második világháborút követően tudatosan törekedett a hagyaték megszerzésére, így azóta két jelentős kézirategység van a birtokában: a versek tisztázata, 123 lapnyi szöveg és

Azt mondják a szakértők, hogy a Himnusz verselése szimultán: az időmértékes sorokba belehallatszik a 4/3 és a 3/3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. Ez a megállapítás nagyon szépen hangzik, de csak akkor érvényes igazán, ha a mai átírást elvetve, az eredeti kéziratot tesszük vizsgálatunk tárgyává. Abban ugyanis a névelők mellett mindig egy hiányjel (’) is található, miáltal az „a” – eredetileg „az” – megnyúlik, ami javára válik a trocheusoknak.

Petőfi Sándor korának egyik legfőbb stílusikonja is volt. Öltözködéséről számos feljegyzések láttak napvilágot. Legtöbbjük arról tesz tanúbizonyságot, hogy Petőfi rendkívül színes egyéniség volt, kedvenc öltözékében úgy festett, mint egy korabeli rocksztár. A sárga nyakkendővel és sárga mellénnyel megbolondított lila frakkos összeállításról még pályatársai, köztük egykori barátja, Jókai Mór is beszámoltak. Hogy miért adta el mégis a szívének oly kedves lila frakkot? Az első részben öltözködésének fontos üzenetével és a lila frakk mítoszával is foglalkozunk.

A színészkedés sosem volt könnyű mesterség – egy akadályok és ármánykodás övezte világ ez, amelyben főként a megfelelő kapcsolati háló, illetve a jól megválasztott karrierépítési stratégiák határozzák meg, hogy miként és meddig jut el egy színművész. Legalábbis a 19. század színésznői között minden bizonnyal erre a szilárd meggyőződésre alapult a legtöbb életpálya.

1929-ben Deák Imre kutató megtalálja a bécsi Állami Levéltárban August von Heydte báró 1854-es jelentését az 1849. július 31-én zajlott fehéregyházi csatáról és az általa Petőfinek nézett személy holttestének leírásáról, azt saját fordításában közzé is teszik (1) (a jelentés eredeti német szövege mindmáig közöletlen). Ebben szó van arról, hogy a Petőfinek nézett holttest a „Landstraße” melletti „Sprigbrunnen”-nél (szökőkútnál, szökőforrásnál) feküdt. Alább azt járom körül, melyik „Landstraße”-n is járt pontosan Heydte.

2022–2023-ban emlékezik meg a magyarság Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójáról. Mivel Petőfi 1822. december utolsó napján született, 1823. január elsején anyakönyvezték, ezért az évforduló is kétéves lesz. Ha nem így történt volna születése, akkor is rászolgálna a nem egy-, hanem kétéves megemlékezésre.
Petőfi közel kilencszáz versét még ma sem ismerjük kellőképpen, prózájáról nem is beszélve. Jelenleg Kínában a legnagyobb az ismertsége, ezután következik Bulgária és Magyarország. Tegyünk meg mindent, hogy már most elkezdjük a felkészülést életműve – e páratlan

Ha egy költőből tananyag lesz, fönnáll annak a veszélye, hogy a tankönyvek foglyává válik, aminek aztán az lesz a hosszú távú, káros következménye, hogy egy idő után elfogy körülötte a levegő, azaz: unalmassá válik – diákok és tanárok számára egyaránt. Ezért gondoltam arra, hogy megpróbálom kissé „leporolni” Arany János életművét, ha csak tucatnyi Arany-vers erejéig is.

Petőfinek a régi várak, várromok iránti érdeklődését több verse is tanúsítja (Salgó; Szécsi Mária; A munkácsi várban; Vajdahunyadon stb.), és több kirándulásának is egyegy középkori rom felkeresése volt a célja. Sáros várának az eperjesi hetek alatt történt felkereséséről már volt szó. Egy későbbi elbeszélő költemény előkészítésének is felfogható az a Tompa Mihállyal közös murányi kirándulás, amelyről a Kerényi Frigyeshez intézett Úti levelekben szól 1847. július 6-án.

Cikksorozatunk előző részében már szó esett arról a sajógömöri helyi mondáról, miszerint Petőfi ottjárta után többé nem csukták be a Szentiványiak kastélyának kapuját. Egy másik történet szerint 1847 nyarán, amikor útban Koltó felé a költő az akkortájt Bején lelkészkedő írótársát meglátogatta, Tompa és Petőfi a Szentiványi család ottani kastélyában vendégeskedett. A kastély az országút mentén megviselt állapotban, de még manapság is áll, ellenben a református paplakot azóta lebontották.

„Szobatársam, akivel együtt mentem fel a kollégiumba, már ismerte s rákiáltott: »Jó reggelt, bús magyar!« Ez volt a tréfás gúny neve. Mindenkinek volt. Engemet úgy hittak, hogy »jámbor«. – Nem fogadta a köszöntést, mindig olyan léptekkel járt, mintha távgyalogolna.” (Jókai Mór visszaemlékezése Petőfiről az Írások életemből című műben).

„A mai nap reám nézve ünnepélyes nap. Ma – január 1. 1847. – múltam huszonnégy éves s lettem eszerint nagykorúvá. Szokásom volt eddig minden újévben (annyival inkább, minthogy az egyszersmind születésem napja is) az elmúlt esztendőt még egyszer átélni emlékezetben; ma azonban nemcsak a legközelebbi évet gondoltam vissza, hanem egész életemet s különösen írói pályámat” – olvashatjuk Petőfi feljegyzését a Petőfi Sándor összes prózai műve és levelezése című kötetben.

Itt születtem én is, eme tájon,
egy sok évvel ezelőtti nyáron.
Az Alföldön, Duna s Tisza között,
s rohangáltam, mint egy kutyakölyök,
ha pattanó gumilabdát talál.
„Cserebogár, sárga cserebogár…”

Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.

A parndorfi főbelövés elkerülése után Petőfi Vasvári Pállal együtt elhagyja Nyugat-Magyarországot, hogy Pest érintésével feleségét, Júliát Erdődre vigye. Alig két hónapja van a szülésig. A csatazaj, székelyek kivégzése, a szabadságharc kiterjedése idején sem igaz a régi mondás – legalábbis Petőfi esetében nem áll –, hogy „Inter arma silent Musae” (Háborúban hallgatnak a múzsák). Életművének egyik legszebb ódáját, idilljét hozza létre a fentebb idézett versben.

Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.

A parndorfi főbelövés elkerülése után Petőfi Vasvári Pállal együtt elhagyja Nyugat-Magyarországot, hogy Pest érintésével feleségét, Júliát Erdődre vigye. Alig két hónapja van a szülésig. A csatazaj, székelyek kivégzése, a szabadságharc kiterjedése idején sem igaz a régi mondás – legalábbis Petőfi esetében nem áll –, hogy „Inter arma silent Musae” (Háborúban hallgatnak a múzsák). Életművének egyik legszebb ódáját, idilljét hozza létre a fentebb idézett versben.

Éppen ezek az őszi napok, az 1847. október 31. és november 3. közötti időszak a Petőfi-életrajz fehér foltjai, olyan üres helyek, amelyekről semmiféle ismeretünk sincs. Osztovits Szabolcs „Sors! Nyiss nekem tért” – Petőfi Sándor életének krónikája című könyvével most szimbolikusan az életrajzzal kapcsolatos ismereteink jellegére szeretnénk irányítani a figyelmet. Hol vannak a Petőfi Sándor életével és szerepvállalásával kapcsolatos tudásunk fehér foltjai?

A község központjában 1912 óta áll a mondaszövegben is említett szobor, Holló Barnabás Mátyás-szobra, az egyetlen olyan köztéri szobor a világon, amely kapával a kezében ábrázol egy uralkodót. Ezt ugyan Petőfi még nem láthatta, és lehetséges, hogy a mondát sem mesélték el neki, máskülönben több más felvidéki történeti mondához hasonlóan ezt is feljegyezte volna útirajza lapjain.

Petőfi 1845. május 26-án, a reggeli órákban érkezett Rimaszombatba. Első dolga volt két helybeli ismerősét, Széplaky Lajos szolgabírót és Huszt János ügyvédet megkeresni. Huszt kisnemesi házánál kapott szállást. E május végi napokban Gömör nemesi rendű társadalma éppen a vármegyei tisztújítás lázában égett, amelyről Tornalja környékén a költő is szemléletes benyomást nyert két kortescsapattal is találkozva. Minderről szarkasztikus sorokban az Úti jegyzetek lapjain is említést tett.

A Petőfi 200 bicentenáriumhoz kapcsolódó könyvsorozat nyolc kötetének bemutatását a méltó tisztelgés megkezdésekor szimbolikusan Margócsy István Petőfi Sándor emlékezete című könyvével indítottuk, az életműre való emlékezés formáit, lehetőségeit taglalva. A megemlékezések időszakában különösen fontos összegezni mindazt a tudást, ami Petőfi Sándor szerepvállalásaihoz kötődik, különös tekintettel erre a többes szám által is jól kiemelt többletre, ami egyszerre utal Petőfi költői, politikai és színészi karrierjére. Irodalmi és kulturális emlékezetünk gazdagsága ebből a sokoldalúságból fakad.

A menny ivén ugyan fölöttem
Ragyognak égő csillagok,
De vajh talál-e célra pályám,
Ha lángjaiknak hinni fog?

A Szepességből Rozsnyóra érkező költő 1845 májusának utolsó napjaiban kisebb kirándulásra indult délkeleti irányban. Az úti cél az aggteleki Baradla-barlang felkeresése volt, ahová azzal a fogadott kocsissal kelt útra, aki a berzétei romok kapcsán még egy különleges kincsmondát is megosztott vele (lásd e cikksorozat előző részét). Az első megálló a Sajó völgyének nagymúltú mezővárosa, Pelsőc volt, ahol az alábbi kis intermezzót Petőfi az úti jegyzeteiben is érdemesnek tartott megemlíteni.

„Szivesen emlitem meg azon fáklyás zenét, mellyel – a pár barátja látogatására Eperjesre jött – Petőfit, a főiskolai ifjuság megtisztelé. Lelkes beszéddel üdvözöltetvén, körülbelül igy felelt: Tisztelt barátaim! Ez a legkedvesebb zene rám nézve, mit életemben hallottam, s kedvesebb fény, mint rabnak a napsugár. Ha életem elsötétül, s a sors macskazenével tisztel meg: ez estére gondolván, fumigálni fogom bajaimat. Éljenek!”

Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?

Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?

Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is

Első felvidéki útja során 1845- ben közel egy hónapig időzött Petőfi ottani barátai körében, Eperjesen. Az akkor már Tarca parti Athénnak is nevezett települést, ahol 1667-től evangélikus kollégium működött, és amelyet a 19. század közepén már kevert ajkú, de magyar szellemiségű városként emlegettek a kortársak. Miként magát a megyét, Sárost is kedélyes Gascogne-nak nevezték, sokszínű kisnemesi társadalmára utalva, mely egy valamivel később élt író, Mikszáth Kálmán művei révén vált országszerte igazán ismertté, máig hatóan részévé válva a magyar kultúrtörténetnek.

A Pesti Divatlap 1845. évi hatodik számában egy különös írás jelent meg Nyesy Demeter táblabíró néven. Az írói álnév alatt nagy valószínűséggel az éppen akkor Eperjesen tartózkodó Petőfi Sándor gyanítható, aki egy derék hazafias táblabíró álarcában, a titulushoz illő, kellőképpen cikornyás stílusában bírálta a nemzetietlenség különböző megnyilvánulásait.

Petőfi Sándor 1845 tavaszán indult első felső-magyarországi körútjára, és április 4-én érkezett Eperjesre. Barátjánál, Kerényi (Christman) Frigyesnél vendégeskedett, és az általa nemes egyszerűséggel „amicés város”-ként jellemzett, nagy múltú településen több önfeledt hetet töltött el.

Ahogy Teleki Sándorban egyetlen arisztokrata barátját becsülhette, úgy vált életének – Arany János mellett – legnagyobb barátságává a lengyel Jozef Bemhez fűződő kapcsolata. A lengyel arisztokrata és királypárti Bem Józsefet talán ezért is mondta Bem apónak a köztársaságpárti Petőfi.

Miért írt, tudott írni Petőfi olyan sok verset? Alig hétéves működése során közel kilencszázat? Miért vallhatta magáról többször is, hogy nagyon gyorsan megy nála a versírás? Nem vált ez a versek minőségének kárára?

olt életükben emlékkönyvük, más, erdélyi szóval emlékeskönyvük, azaz szép, színes kötésű albumuk? Csupa fehér lappal, melyek hívogatóan tekintettek osztálytársak, jó barátok, családtagok verses vagy prózai bejegyzéseire? Esetleg virágdíszektől körülövezve vagy iniciáléval kezdett, szépen formált betűkkel?

Kedves irodalomtörténész-kollégám, Bárdos László, amikor nem sokkal bekövetkező halála előtt felhívott, egészen más témáról beszélve, hirtelen átváltott a János vitézre, és a következőket mondta:
„Te tudod-e, hogy ez a János vitéz vulkanikus erejű mű? Ez még a Toldin is túltesz?

Gyermekkoromban, mint sok nemzedéktársam, én is elragadtatással tanultam meg a Füstbement tervet, édesanyám gyakran ült le úgy konyhaasztalunkhoz, hogy elmondta az Anyám tyúkját, gimnazista- és egyetemistaéveimben azonban sajnos hódoltam annak a divatnak, amely az őszinteség, egyszerűség és a naivnak nevezett hit lekezelésével eltávolított bennünket Petőfitől és költészetétől is.