J. Simon Aranka

A könyvtárunk három szintjét széles lépcsősor kötötte össze, a pihenőket színes üvegablakok díszítették. Én minden nap gyönyörködtem benne, a kedvenc helyem volt. Úgy látszik, Pali bácsinak is, mert ezt tette meg lovagi hőstette helyszínéül.

Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!

Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.

Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel. 

Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.

A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.

Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.

– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.

– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.

„Töröltelek – írta Lászlónak Szász Kornél. –  Aki azzal a tetű, hazudozó, mocskolódó féreggel jópofizik, az csak ne köszöngessen nekem a templom előtt. Az ellenségeimmel magam is elbánok, a barátaimtól viszont az Isten mentsen meg!”

Átolvasta, és a „töröltelek” szó után tett két felkiáltójelet, majd némi töprengés után odaillesztett egy harmadikat is. Azután megnyomta a küldés gombot.

Mi minden zsúfolódott bele abba az életbe, amely 1918-ban kezdődött, és 2000-ig tartott? Ez az élet, vagyis nagyapám élete két fő részből állt: a születéstől 1945-ig tartó, huszonhét éves időszakból, amely zömében Szerbiához (és Jugoszláviához) kötődött, és egy másikból, amely Magyarországon zajlott, és a halálig tartott.

Ismered jól a helyzetemet, tudod, hogyan élünk, nem szükséges túlragoznom, hogy majd húszesztendős házasságunk milyenné lett az elmúlt tíz évben. Számtalanszor megbeszéltük ezt, a tied sem sokkal különb, annyival talán, hogy a te férjed legalább nem iszik, mint az enyém, hidd el, az hatalmas előny.

Egész életedben kerested helyedet a világban. Kis növésű, vézna kislány voltál, sokat szorongtál, mindentől féltél. Ha orvoshoz vittek, előtte való éjszaka félálomban dobáltad magad az ágyon, ha vendégeket vártatok, már napokkal azelőtt izgultál, mintha rajtad múlott volna a vendéglátás kimenetele.

Tollseprűvel porolta le a festményeket a cselédlány a gazdag szalonban a Bajai úton, a század végén emelt, magasföldszintes, villának is beillő eklektikus épületben. A házat magyar mérnök tervezte és magyar mester építette F. N. földbirtokos számára, de nem a századfordulón már errefelé is megjelenő stílben, hanem vaskos, inkább rusztikus faldíszekkel, vastag talapzattal. Pusztán az ablakok felső, félköríves része vallott egy kissé újszerűnek.

Abban a falucskában, ahol születtem, sosem voltak nemzetiségi kérdések, mindenki ruszinul beszélt, mindenki egy templomba járt. Tudtuk, hogy voltak itt csehek, magyarok, aztán szovjetek lettünk, most ukránok vagyunk. Nem változtatott semmi az életünkön. A tavasz későn jött, a tél túl hamar, a földeket meg kellett munkálni. Jaj, mennyire szerettem a brinzát előásni az erdőben, favágás közben!

Az emberek fürgén ugráltak fel a földről, mintha megunták volna a délelőtti láblógatást. Pedig dehogy lógott az ő lábuk! Hajnal óta dolgoztak keményen az aratásban, épp csak egy kis késői früstökre telepedtek le. Nagyanyám dohogva kapkodta össze és a kiterített hamvasra dobálta a percekkel előbb kipakolt falatoznivalót. Má megin! Má megin gyön az a nyavalyás eső!

Az explorációból: kérdésre válaszolva magáról elmondja, hogy 45 éves, elvált, a házasságából két gyermeke született, akikkel a válást követően is jó a kapcsolata. Végzettségét tekintve közgazdász, „amit pénzügyi-számviteli tanulmányokkal erősítettem meg. Jelenleg egy kereskedelmi bank vezérigazgató-helyettese vagyok, emellett oktatói munkát is végzek egyetemeken meghívott előadóként”.

– …Hibás… Mármint a kérdésed… Mert rossz a megközelítés – válaszolt az egyik mérnök haverjának iménti felvetésére Kopogyi. – Ez körülbelül hasonlót jelent, mint ha afelől érdeklődnél, hogy vajon megéri-e egy mozifilmet vagy egy színdarabot megtekinteni. Azt hiszem, ha így tálalnád elénk, a társadalom jelentős része – köztük jómagam is – azt mondanánk rá: Nem, nyilván nem éri meg.

Azon a tavaszon különösen meleg volt. Mire eljött a húsvét, minden földön végeztek a tavaszi vetéssel. Előbújtak a tojásból az első cinegefiókák, az utak mentét sárgán pöttyözte a vérehulló fecskefű, és a vízparton megjelentek a csillaghúr fehér bimbói. A Duna feletti pára már az első napsugaraknak megadta magát, és mire harangozni kezdtek a húsvéti misére, szinte nyári meleg lett.

Napokig bolyongtak. A barlang addig ismeretlen, szeszélyesen kanyargó, szövevényesen szétterjedő járatai oda vezették Ádámot, és társait, ahol ember még soha nem járt, ahol csodálatos, földöntúli látvány tárult eléjük. A hatás fergeteges volt, napokig lelkesen beszéltek felfedezésükről, tapogatták, szagolták, még meg is nyalták az ásványokat.

Zöld a kapu, erősen zöld. Mindig gyalog vagy biciklivel jövök hozzá. A szódásüvegek a kapura akasztva várják, hogy kicseréljék őket. Ha zárva találom, tudom, a középső ablakon kell kopognom. A kutya mégis jelez, és Regina néni már nyitja is a kaput. Míg odarakja főni a török kávét, bekapcsolom a diktafont, és az asztalra teszem. Kérek mellé egy pohár vizet, és az elmaradhatatlan pálinka is csatlakozik melléjük. Koccintunk: „No, isten-isten, egészségünkre!”

Még belegondolni is szörnyű, mennyi meséjét hallottam már Kopogyi Bendegúznak! Múlt éjjel például egy lerobbant kocsmában akadtam rá. Az egyik bolthajtás alatt, egy kissámlin állva szónokolt. Még közönsége is akadt: sörrel a kezükben részeges öregek, huszonéves vadhajtások sereglettek a szónok köré. Kissé hátrébb, a pókhálós sarokban pedig a kritikusok ingatták bizalmatlanul a fejüket… Na, nem mondom, volt is min! Merthogy aznap éjjel is sok hazugságot összehordott nekünk, amelyben helyenként mégis akadt valamennyi igazság…

Emma Fürst macskája megelégelte a gondos ápolást és a lazacos kosztot, felszámolta eddigi szürke és sivár életét, és egyik reggel meglépett a svéd kisvárosi házuk fehér vaskapuján át. A kandúr már a tizedik évében járt, és ez idáig még macskalánnyal nem találkozott. Bár korábban órákat nyávogott az emelet ablakában, szemet vetve tépett fülű, csipás szemű, bolhás macskákra, de csak az epekedésig és a dobhártyaszaggató vinnyogásig jutott.

– A kegyelmes úr óhajt a szerkesztő úrral beszélni! – szólt a képviselőházi terembiztos Ormos Attila hírlapíróhoz, aki erre felállt, s elhagyta az újságírók karzatát. A kegyelmes úr ott állt a folyosón, s leereszkedő bizalmaskodással vonta őt félre az egyik ablakmélyedésbe. Ormos nem lett volna ravasz hírlapíró, ha nem találta volna ki azonnal, miről lesz szó?

Érti, milyen tragikus ez? Az emberek azt hiszik, a végzet sodorja őket szörnyűségről szörnyűségre. Pedig bármikor átprogramozhatnák a játékot, vagy kiléphetnének belőle. A kezükben van a sorsuk! A végzet csak azok számára létezik, akik már nem tudnak játszani! Game over! Érti? Bármikor „game over”, és jöhet az új játék, főmenü, beállítások… Olyan egyszerű lenne!

Edittel nem tudtuk, hogyan figyeljünk a lányunkra, amikor úgy tűnt, meg se hallja a felhők közt, amit beszélünk hozzá. Hiába kérdeztük mindennap, milyen volt a suli, mit kér reggelire, vagy mikor hívja meg hozzánk a barátnőit, Ági teljesen néma maradt. Edit hajtogatta, hogy a többi kamasz lány is így működik: „A szülő hangja egyszerűen nem jut el a gyerek fülébe.” Dr. Treitens ezt úgy magyarázta, hogy ilyenkor kiélesedik a hallás. „Ha a lányuk meghallja a szülői hangtónust, megfeszül a dobhártyája, meg sem rezdül, fiziológiailag képtelen az önök beszédét befogadni.”

Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethét lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól aludt. Reggel hat körül ébredt. Még evés előtt felhajtott egy fél deci pálinkát. Megreggelizett. Csípős kolbászt evett zöldpaprikával. Jólesett neki. Miután jóllakott, fogta magát és öltözött. Sanyi bácsihoz igyekezett, az utcai könyvkereskedőhöz.

A polgármesteri rezidencia, egykori imaház folyosóján szótlanul ült József Attila, általános iskolai irodalomtanár és kényszeres költő. Fiatal kora ellenére, még alig múlt harminc, már tíz verseskötete megjelent szerzői kiadásban, a polgármesteri hivatal bőkezű támogatásával.

A dombok szelíden hullámzottak végig a part mentén. A tengeri szél a hosszú fű közé fűzte hűvös ujjait, sós párát lehelt a keskeny levelekre és a parton ülők hajára, arcára. Deormod egy rongyba tekerte a kését, és közelebb húzta magához Eadgythet.

Z. Dániel már nyomban a könnyű szédüléssel és sajgó féltékenységgel járó tizenöt éves találkozó után elkezdett készülni a nagy feladatra. Először is keresett egy nagy, de legalább lapos követ a Küküllő partján, és azóta a szájában hordta; csak evésnél vette ki, de azzal is aludt – vagy a kő aludt vele, mondhatnánk, ha filozófusok volnánk. Apropó, filozófia. Z. Dániel rengeteg filozófiai munkát is elolvasott a rendelkezésére álló közel öt évben, különös tekintettel az idő múlására, az érettségre, mint olyan(ra), a közösségek értékére, az elmúlás tragikumára, sors- és

A nevem 02090702011407. Békésen élünk a 190914072- 1120118092025-ön. Mindenki a dolgával törődik, teszi, amit tennie kell. Számunkra nincs múlt, jelen és jövő; nem tudjuk, mi a történelem – ha te sem érted ezeket a fogalmakat, nyájas olvasóm, akkor sikerrel járt utolsó elkeseredett vállalkozásunk.

Pável hegymászó, egy társkeresőn találtam rá, és önmagamra. Ragyogtam a szerelemtől. Büszke voltam, hogy az enyém. Lázas kételyeimet, kusza vívódásaimat megosztottam vele, beszéltem neki kedvenc orosz költőimről, Jeszenyinről meg Ahmatováról – elcsodálkozott, hogy van még orosz nyelv és irodalom szakos bölcsész –, és saját verseimből is felolvastam neki. A végletekig kitárulkoztam. Húszas éveim keserűsége elmúlt, határtalan csend és békesség szállt rám. Könnyű lettem, sőt súlytalan. Álmomban is tengerzöld szemét láttam, gyengéd érintése simogatta testemet.

Másodikos középiskolás korában indította és szerkesztette T. – osztálytársával és testi-lelki jó barátjával, Vrábel Sándorral – a Diákélet c. komáromi diáklapot. Hogy hány száma jelen(hetet)t meg, arra már nincs adat, s nem is valószínű, hogy bármi is előkerül(het) még a lappal kapcsolatban az azóta eltelt idők súlyos tömbjei alól.

Hűha! Emlékezett rá, előző évben hányszor fagyott be a kovácsoltvas kapu kulcslyuka. Öngyújtóval, gyufával olvasztgatták a belsejében ragadt jégkristályt. Később ők is beszerezték az agyonreklámozott jégolvasztót. Ugyan, van-e még belőle?

Négyen négy napon át lovagoltunk Częstochowától Zamarskiig. A háború irányába tartottunk a békéért zarándokolva. A napi átlag, harminc kilométeres táv embert–állatot próbáló, ezért szünnapokat is iktattunk programunkba. Lóháton olyan eseménydús volt az idő, hogy szinte féltem, nem fogok tudni mit kezdeni szabadidőmmel. A lovak pihentek. Logisztikai emberünkkel együtt öten kísérleteztünk, hogy interneten szállást keressünk az előttünk álló újabb egyhetes szakaszra.

Ennis reggel elhúzta a csíkot, éjjel pedig teli hassal érkezett meg, és fintorgott egy sort a macskatápos edénykéje fölött, mielőtt elvonult aludni. Mónikában forrt a méreg. Végül fogott egy DVD-író filctollat, és szép olvasható, nyomtatott betűkkel ráírta a nyakörvére: NE ETESS!

Sose láttam még ilyen csendesnek New Yorkot. Zavarodottan megdörzsöltem a szemem. Pontban reggel hétkor kelek hétköznaponként. Nincs szükségem ébresztőre, mindig az autók zaja kelt fel. Háromnegyed tíz: ennyit mutat most az óra, én pedig csodálkozva néztem ki az ablakon. Nem hittem a szememnek. Pizsamában kicammogtam az utcára, s megálltam az út közepén. Csend. Megpiszkáltam a fülem. Hello? A látszólag véget nem érő utcán egy autó sem haladt át, egy árva lélek sem akadt a láthatáron.

Kiss Jolán, a raksai SZTK recepciósa elkerekedett szemekkel olvasta a bejárati ajtó melletti hirdetőre kitűzött plakátot. Mintha nem is magyarul lett volna írva. Napokon keresztül az lett az üresjáratok programja, hogy megfejtse a plakát tartalmát. Kiss Jolán nem érezte magát teljesen hígvelejű libának, akinek utolsó olvasmánya még a hetedikben átszenvedett A kőszívű ember fiai volt, de ebbe beletört a bicskája.

Alulírott Rácz Gerzson születtem Csíkszentlajstromban, 1987. november 6-án, de a szüleim megvesztegették az anyakönyvvezetőt, hogy november 7-ét írjon, mert az mégiscsak nagyobb dicsőség, kérem, a nagy októberi szocialista forradalom napján születni.

Volt egyszer, hol nem volt, réges-régen, a hajdani Magyar Királyság idejében, mégpedig a királyi fővárosban, egy csodaszabó. Ragyogó, bodros szoknyákat varrt úriasszonyoknak, csillogó báli ruhákat színésznőknek, és még udvarhölgyeknek is varrt tengerként hullámzó, uszályos ruhákat. Volt az országnak akkoriban egy kedves, fiatal királynéja, akit Erzsébetnek hívtak, és annyira szerette őt a nép, hogy a fővárosnak azt a városrészét is, ahol a csodaszabó lakott, elnevezték Erzsébetvárosnak.

Tudom, hogy retteg tőle, hogy hamarosan feltöltik a felhőbe. Hogy fél, a digitális létezése semmivel nem lesz több, mint a halál. Hogy az örökkévalóság nem lesz igazi élet. Szeretném megnyugtatni, látja, itt vagyok én is. Emlékszik rám, nemcsak kegyed, hanem mindenki, aki előásta ezeket a sorokat.

A csehszlovák műanyag sporttáska hol jobbra rándult, hol balra, imbolygott a két alak között. Ormótlan volt és súlyos. A vasútállomástól egy darabig a fiú cipelte, aztán már ketten. Egyszerre kellett volna mozogniuk, de az egyik fürgébben járt, nehezen igazodott a másik hosszú lépteihez. A közvilágítás tompa fénye megcsillant a táska króm csatján. Zúgott a szél, zörgette az útszéli fák csupasz ágait, ködkísértet közeledett a tó irányából. A lány megborzongott, kabátját széthajtotta a szél.

Az embertől elvárják, hogy már hetedikben, amikor éppen csak belefognak a Népfelszabadító Háború történetébe, határozott elképzelései legyenek arról a tevékenységről, amit egészen a halála napjáig fog végezni, pedig a foci meg a csajok százszor jobban érdeklik. Nem is beszélve a kalandregényekről meg a moziról. Hé, te gyerek! Mi leszel, ha majd nagy leszel?, rontanak rá az öregek, pedig ő már felnőtt, különös tekintettel a Bözsike szobájában történtekre.

Anna dúdolva megy ki a mosdóba. Ma jó napja volt. Neki valójában mindig jó napja van. Mert ő ilyen: vidám, kedélyes, kellemes természetű. És ez még fokozódik, amikor lejár a munkaideje. Ilyenkor már csakis a családjára gondol. Most összekapja a cuccait, és indul haza. Elégedetten nézegeti magát a tükörben, megfésülködik, majd kirúzsozza a száját. Csücsörít, cuppant – ez egy puszi saját magának. Otthon majd a férjének is ad egyet, ahogy mindennap.

Állsz a zászló alatt a tér közepén, engem vársz. Előbb veszlek észre, örülök neked, nagy lendülettel megindulok feléd, aztán mégis lassítok a lépteimen. Én itt ma vesztőhelyre megyek, és magammal viszlek. De nem akarom, hogy túl korán odaérjünk. Még ne. Eddig olyan határozott voltam, most gyengülök, hogy látlak. Nyakadba borulok, hiányoztál. Hosszan szorítalak, de nem csókollak meg. Te se engem, pedig tudom, hogy akartál. Tudom, hogy azt tervezted, felkapsz és perceken át öleljük, faljuk egymást, megfeledkezve mindenről.

A hajnali szmogban épphogy sikerül elugranom a szemetes mögül, amikor az életunt munkások kiöntik a hulladékot. Émelyítő szagú konzervek és kiürült borosüvegek zuhannak a kocsi hátuljába, apám szemétmaradványai ismeretlenekével keverednek. Ahogy próbálok elsurranni a helyszínről, üvegszilánkba taposok. Sebet ejt csupasz talpamon, egy vékony, bíbor csermely indul útnak belőle. Így jár, aki későn kel.

2021 májusában nyári meleg ült a brüsszeli háztetőkön. A koronavírus-járvány enyhült, az orosz–ukrán háború még eszünkbe se jutott. Dobozoltunk. Komoly nosztalgia is egy költözés. Hátrahagyott életünk melyik mozzanatára emlékeztet a kezemben tartott könyv vagy ruhadarab? Arra nem számítottam, hogy az eltelt tizenhat év helyett a sokkal régebbi múlton fogok elmerengeni.

Az alpesi hegyről lezúduló patak vize olvadt hóból, esőből áll, és az útja sem egyenes. Hihetetlen energiával és erővel tör magának utat ide-oda, hogy aztán az összes vizet, hordalékot, kis kavicsokat lejjebb egy mederbe összpontosítsa. Unalmas az útja, ahogy zúdul lefelé a megszokott, kialakított mederben? Korántsem az, mert tele van izgalmakkal. Ez a patak bátor! Nem fél a kihívásoktól.

Azt hinnénk, hogy a tél és a nyár sohasem szoktak közvetlenül találkozni. De a valóság egészen más. Tavasszal, amikor a tél lassan nyugovóra tér, a nyár pedig éppen ébredezik, egy kis időre szemtől szembe találják magukat, és lehetőségük van rá, hogy átadják egymásnak üdvözletüket, és kölcsönösen útbaigazítsák egymást a pihenőre, illetve a cselekvésre vonatkozóan.

Az öreg bérház csendesebb volt, mint más napokon. Az emberek behúzódtak saját kis fészkükbe, az ajtók mögül halk moraj hallatszott. Nem egy luxusnegyed volt, de akik itt laktak, szerették. Még téglából épült a ház, cseréptetővel, kéményekkel, sokan megmaradtak a kályhával való tüzelésnél, bár meg volt adva a gázfűtés lehetősége.

Ha belegondolok, szűk évtizede sincs még annak, hogy oly hosszú időre itt rekedtem ebben a világban. Majdnem négyezer óra – pillantok a játékidő számlálóra. Egyszerre önt el a nosztalgia és a borzongás. Szép volt, jó volt, de semminek sem kéne örökké tartania, főleg a helybenjárásnak nem. Tavaly még visszajöttem párszor az ünnepi alkalmakon túl is, de csak látogatóba, szemlélődni. Nem merültem bele semmibe, az új egeremen kevesebb is a gomb, és amúgy sem tudtam erőt venni magamon ahhoz, hogy rendesen beállítsam.

Ne sírj, Katica, főztem gyengebablevest, tehetsz rá tejfölt is, ha hoztál!, tolta beljebb a házba húgát a két hegyi nővér közül az idősebbik, Mariska, miután a kerékpárt is kivette a kezéből, nem hagyta, hogy a húga tolja be a fészerbe, ahol nyáron tárolják. Egész fönt, az erdő szélén laknak, ott már szőlők sincsenek, az utolsó ház az övék. Lentről nem is látni, még télen sem, amikor lehullanak a falevelek, takarja az a hat erdeifenyő ott előtte, mintha körbenőtte volna az erdő a kis fehér házukat ott a hegytetőn.

Éhes vagyok! Hiába panaszkodom, hogy kevés nekem az étel, mert nagyétkű vagyok, nem segítenek rajtam. Hatalmas acél-izomzatom megpütyhedt, lábam reszket, ha az egyórás napi séta után feljövök a lépcsőn. És ha fáradtan végignyúlok az ágyon, forog velem a világ.

Peti bekukkantott a szobába: Anya a szélesre tárt ablak előtt állt. Odakintről beömlött az esőszag és a fény, és Peti legszívesebben odarohant volna Anyához, hogy erősen átölelje, mintha meg tudná védeni az üvöltő széltől, ami hazakergette és kifordította az ernyőjét. De a szellőcske, ami eltalált az ablakhoz – és Anyához –, teljesen ártalmatlan volt. Peti csak most vette észre, hogy a nap is kisütött.

Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért.

Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.

Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.

Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.

A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.

– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.

…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.

Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.

Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!

Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.

Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.

Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.

Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.

A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg. 

Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.

Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.

Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.

Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.

Hol volt, hol nem volt, de nem ám az Óperenciás-tengeren túl, hanem itt a sarkon. Azt akarod mondani, hogy még sosem hallottad a történetét ennek a várnak? Jó, gyere, Picur, elmesélem. De akkor figyelj jól!

Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.

Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.

Schlachter Mór az utolsó dudari szódás volt. Ő is, mint az összes eddigi szódás Gyurka az első dudari – néhány, de megbízható forrás szerint az első magyar – ember egyenesági leszármazottja. Benne is, mint az összes elődjében izzott a munkálkodás utáni vágy. Mór éhezett, mohón vágyta azt, hogy kiderüljön különleges sorsot szánt neki az Isten. Aztán amikor egy péntek reggel azt érezte, szíve egy részeg zenekar taktusára dobog, tudta, eljött az idő.

Taksony egyszerű ember volt, gyerekkorban kialakult asztmával és ingfeszítő sörhassal caplatott Badacsonytomaj utcáin. Idős korára már minden célját elérte, nemzett két gyermeket, egyiktől már unokája is volt, és felesége az egykori iskola szépe, akitől egy évvel ezelőtt elvált. A hatvanhoz közeledve azonban új kihívások vérfagyasztó bércei magasodtak előtte, eldöntötte, hogy megmássza a Kékestetőt.

Kiss Jolán kirúgott a hámból. A raksai SZTK középkorú recepciósa ritkán járt el bulizni. Munkaköre ezt nem is tette lehetővé, hiszen minden hajnalban ott ült a recepción, mint egy élő szobor, plexivel kerített piedesztálján mosolyogva várta az érkező betegeket. Ezúttal azonban barátnéjával, a reumatológián asszisztenskedő Csendes Katicával elhatározták, csapnak egy görbe estét, megünneplendő, hogy mindketten kerek húsz esztendeje dolgoznak a bugyikék szocreál csempék között. A görbe este másnapjára szabit vettek ki mindketten, kiegyenesítendő a valóságot.

Krisz ereiben megfagyott a vér. Tudta, hogy ha ma este nem akar egyedül ágyba bújni, akkor most helyesen kell válaszolnia. A húgának köszönhetően tisztában volt vele, hogy ő Nyilas, de amióta megtudta, hogy Sztálin is ebben a jegyben született, nem merte felvállalni az igazságot. Túl sokáig gondolkodott. Berni szemei gyanakvón rávillantak, ő pedig kétségbeesetten próbálta kitalálni, mit is hazudjon.

Gyanakodva mustrálni kezdted az előudvar hatalmasra terebélyesedett, lombosodott fügebokrát és a sűrű forzíciasövényt. Ágaik sűrűjében vígan megbújhat valaki. Sőt, morfondíroztál, az alacsony kovácsoltvas kerítést is bármikor átugorhatják. Kiugrik, beugrik, ki veszi észre?

A Fiatal Írók Társaságának irodalomtörténészi gyakornokai 2023. augusztus 22-én fellelték Tsúszó Sándor író, költő és irodalmi mindenes titkos széfjét, az iklódbördőcei nyaraló oroszlánbarlangjának kandallójával szembeni Mányoki Ádám portré mögött rejtőző irodalmi kincsesdobozt. A széfben csupán három kellék lapult: egy ötvenkaliberes Magnum, egy használt női alsónemű (viselője azonosítatlan) és egy bőrborítású jegyzetfüzet.

Róza asszonynak nem kis megerőltetésébe került, míg kihámozta, miről maradt le az éjjel. A keskeny köz közepén lakó Jani jóval éjfél után kapatosan fordult be az utcába, pedig szegény anyja már nyolc után elkezdte várni, hogy becsukja éjszakára a galamboknál padlásajtót, ahova újabban beszokott a macska. És izgult azért is, mert Janinak nem szabad innia, attól felforr az agya. S olyankor nem tudja, mit csinál.

Jenő lehunyta a szemét, és nyomkodni, dörzsölgetni kezdte őszülő halántékát. Csupán a megszokás vezette mozdulatait, a tompa fájdalom a fejében most sem csökkent. Lívia ott ült előtte a fotelben. Jenő csukott szemmel is látta a támla mögül előmeredő, fiúsra nyírt koponyát, az elálló, lepkeszárnyszerű fület. Hihetetlen, hogy hajdan meghalni is képes lett volna ezért az asszonyért... Mit szeretett benne egyáltalán?

Kevés csomaggal indulok, ez így elegáns. Majd a helyszínen vehetünk új cuccokat. Az olaszok értenek a divathoz, dizájnhoz. Láttam az anyósom szemén, ahogy végigmért, mennyire nem tetszik az öltözékem, tett is finom utalást, elvisz engem vásárolni az esküvő után. Amikor átadott egy kis eljegyzési ajándékot, megjegyezte, ezt majd az új holmihoz vedd fel, ehhez a szakadt farmerhoz nem illik.

A mennyezeti neonlámpa olyan gyenge fénnyel világította meg a helyiséget, hogy az ágy fejrészénél, a sarokban, a falilámpát is fel kellett kapcsolnia, ha olvasni akart, holott még dél sem volt. Nyilvánvalóan tökéletesebbek lennének a fényviszonyok, ha nem egy ablaktalan, eredetileg világosbézs, de a sok szennyeződés következtében mára inkább mustárszínű kórteremben feküdne. Legalább a matrac kényelmes, gondolta Éva, és szerencse, hogy minden egyes alkalommal ugyanazt az ágyat kapja.

A robotizált kisasztal a Kristály-díjakkal és oklevelekkel begördül, és Mr. Galand Alexisztől karnyújtásnyira megáll. A nézőtér tompított megvilágításában csak most vesszük észre a Krónikást. Mintha Bulgakov Moliére úr élete című drámájából ruccant volna át a davosi gálaestre. Ölében laptoppal (a huszonegyedik században vagyunk) egy pótszékről figyeli a színpadot.

Miután már megfájdult a szemem a sok olvasástól, és a szempilláim egyre nehezebbé váltak a könnyek súlya alatt, kikapcsoltam a mobilt, és a zsebembe csúsztattam. Elkapott a fáradtság, majd diszkréten a tenyerembe ásítottam. A vonat lassan megállt, az utasok egy része leszállt, és újabb utasok szálltak fel, akik üres helyek után kutatva nézelődtek.

Zsúfolásig tele volt a váróterem, noha Zoltán a rendelési idő vége felé érkezett. Már csak egy idős néni mellett talált helyet, aki egykedvűen nézett maga elé, és nagyokat sóhajtozott. A többiek is magukba süppedve várakoztak. Azaz csak tették volna, de – mint ahogy az a várótermekben általában lenni szokott – volt közöttük egy beszédes férfi, aki hangosan mondta a magáét. Ráadásul rögtön odafordult a frissen érkezett felé.

Bródy a Körúton caplatott, s azon merengett, hol van több kínai szatócsbolt adott száz méteren, Bécsben-e vagy itt. Míg számolgatott, latolgatott, szöget mért, gyököt vont, azon vette észre magát, felettébb megehült, s ha megkordulnak gyomrának harangjai, az számára halaszthatatlan vágykiéléssel jár.

Gyerekkoromban az Orgona utcában laktam. A szomszédos utcabeli gyerekekkel együtt mi voltunk az utcák hősei. Nyaranként szinte állandóan kint tanyáztunk, és kellő hangerővel gondoskodtunk a lakosok jó hangulatáról, jókedvéről. Mindennap legalább két-három hangulatügyeletes felelt ezért.

Égtek az apró ceruzarajzok a Zsolnay kályhában nyár közepén. Hullottak a tűzbe a kis vázlatfüzet lapjaira skiccelt bácskai élet tükörszilánkjai: a karapancsai erdőség vadászkastélya, a megyeháza gúla alakúra nyírt tiszafái, a kis szerb templom tornya és a zsinagóga oromzattáblái mind-mind, hogy semmi ne maradjon belőlük sem a tisztelőknek, sem a városi múzeumnak. Tízesével dobálták a százszámra maradt ceruzarajzokat az idegenek, egy festő életművének apró mozzanatait, egykor majd festésre tervbe vett ihletőit.

Kovács Béla péntek reggel enyhe fejfájással ébredt. Előző este meccset nézett a tévében a haverokkal, lecsúszott néhány sör meg pár kupica házi rettenet. Már sokszor eldöntötte, hogy vagy sör, vagy tömény, a kettő együtt garantált másnap. A felesége is mindig ezt mondta.

Kávézó. Kép a falon. Kék a szemében. Kín az enyémben. Kár. Már akkor észrevettem őt, amikor még meg sem érkezett. Nem volt jóképű a szó megszokott értelmében; gyönyörű volt. A tökéletes aszimmetria, ami kitűnt egész lényében. A göndör fürtök rendezetlensége, az aránytalanul nagy szemeket kiemelő éles arccsontok, a félig elhúzott száj. Nem engedte öleléséből a szemlélőt. Isten megteremtette a szép embereket, hogy ne lássuk olyan ocsmánynak a világot.

Nem beszéltünk napok óta,
nem hívott a frontról,
én sem őt,
bár én sohasem kerestem, mert mindig az volt, hogy ő hív, amikor van ideje

Felemelkedek, és nincs más akadálya annak, hogy olyan messzire lássak, amennyire csak a síksági nyeszlett fák engedik, mint ez a hatalmas fény. A kukorica, amely régen ilyenkor már nagyon magas volt, és el lehetett benne veszni, ha az ember el akart, főleg gyerekként, de felnőttként is egy kis igyekezettel – a kukorica most nem gátol, mert csak a térdemig ér. Zörög, ha rálépek, és a száraz levelek érintésétől kivérzik a bőröm.

Vaskos, izmos szelekkel érkezett meg a tavasz. A tetőgerendák és a falak ropogtak, a tetőkön mintha ősvilági állatok dübörögve futkosnának, úgy öklözte, csapkodta a házakat a meleget vajúdó, viharrá termékenyített március. Méhéből pufók, torz pofájú felhők lucskosodtak a világba. S a madarakból kifújták a kiabálós, fenyegető litániákat, a bimbókat tőrré hegyezték, s a vén, satnya ágakat úgy tördelték, ahogy az idő megrepeszti a bordákat és csontokat. 

Talán tényleg nem éreztem át, nem fogtam fel a büntetés mértékét, amíg nem vetettem bele magam a feladat sűrűjébe. Szó szerint. Lomblevelű fák és cserjék gallyai csapódtak az arcomba, amint útitársam kiteleportált az űrhajóból. A bioszenzor figyelmeztető üzenetei villantak meg halványan a látóteremben: fenyegető élőlények kavarogtak mindenütt. Szúró-szívó szájszervvel ellátott rovarok igyekeztek táplálkozni a véremből és bőrirritáció ígéretét hordozó mirigyekkel rendelkező növények hajoltak felém.

A barna úr, aki inkább fekete, mint barna, olasznak látszik, bajusza beér a szájába és éppen csak annyi sörhab van rajta, amit nem érdemes letörülni. A ruhája nem divatos, de tiszta és nem ócska. A nyakkendőjétől kezdve minden úgy áll rajta, mintha hirdetni akarná, akinek nem tetszik, ne nézzen rám.

Uram, miért nem színezed már be a szürke világot, szegény tárgyak, nekünk nem jut a teremtésből semmi sem. Mígnem valami derengeni kezdett. A bábból lassan kirepült a sárga árnyalatú, beteges színű káposztalepke. S mivel ő volt az első mozgó, sőt repülő tárgy, az elégedetlenség tovább fokozódott. – Nohát, jól kitettél magadért, Urunk.

Hosszú órákig képes volt az ablak előtt időzni. Az ablak tárta elé azt a világot, amit jól ismert még a balesete előtt. Rendetlen frizuráján, sápadt, komor arcán, melyen mély barázdák hangsúlyozták megkövesedett, rossz kedvét, látszott, hogy megjárta azt a hosszú és gyötrelmes utat, ami a tagadás és az elfogadás között várt rá.

Pista bácsi bizonytalanul kémleli ágyából a plafonról lelógó lámpát. „Láttam ezt én már valamikor?” – kérdezgeti magától. Nem találja ismerősnek. Lehet, hogy valamelyik gyerekéhez jött látogatóba, ezért nem ismeri fel a lámpát. De kinél lehet? Nem emlékszik, hogy elment volna valamelyikhez.