Szilágyi-Nagy Ildikó

Kémeim, a sziámiak jelentették, az albán és bosnyák macskák erősen szervezkednek, fondorkodnak és ármánykodnak ellenem, de majd a karakál testőröm megvéd.

Most már a halbelsőségek piacát is átvettem, de ez már csak amolyan mellékes kereskedelem.

Huszonkét napja számolom a halottakat. Reggel hatkor bekapcsolom a tévét, megnézem a híreket. Szerencsére nem vagyok benne. Közben elindítom a gépemet, automatikusan a katasztrófajelentés jön be, megtudom, hányan vannak lélegeztetőgépen. Elmegyek zuhanyozni, szerencsére itt csak magamat hallom.

Miért van az, hogy amióta itt vagyok, kizárólag elmebeteg, totálisan elcseszett, mentálisan labilis emberekkel találkozom? És miért akarja mindenki megosztani velem ezt az elcseszettséget? Vagy csak az én ingerküszöböm ennyire alacsony? Nem vagyok empatikus?

Én, Mátyás király Károly királyról álmodom, arról a Carobertóról, akinek a nevét a magyar urak képtelenek voltak kiejteni, azt hitték, két neve van, egy Károly, egy meg Róbert. És ez a Károly király jó száznegyven-valahány évvel ezelőtt erre járt, a havas hegyek között, hogy megleckéztesse Basarabot.

Mindketten ugyanazon stand előtt álltak, de már csak egy darab hekk maradt. Próbálták meggyőzni egymást, hogy kinek miért lenne jobb, végül Áron átengedte a lánynak, de zavarában beleejtette a halat a Balatonba. Így kezdődött az egész.

Kapory Oszkárt gyerekkorában zavarta az evés: akár ő, akár mások tömték a szájukba a falatokat.

Ez még akkor kezdődött, amikor ötévesen utoljára nyaralt nagyszüleinél. Nagyapjának ekkorra kihullott az összes metsző- és szemfoga, így tökéletesen rá lehetett látni a szájüreg belső részére.

A nikotinhiány heves csáprángást és csillapíthatatlan fejfájást okoz az ilyeneknél. Hol éles, hol tompa lüktetéssel zakatol. Amióta se kutyája, se macskája, se senkije, nincs miért élnie. Elvesztette tiszta gyermeki hitét.

Élt egy szép királylány a faluban. Legalábbis ő apját tartotta a leghatalmasabb királynak. Kastélyában rózsaszín szobája és baldachinos ágya volt. Amikor megtanult járni, már pukedlizni is tudott.

Kölyökkoromban sokat tekeregtünk igazi alagutakban: a kazánház alatt, ahol csikorgó csillék imbolyogtak a sötét folyosókon és pucér lámpaégők fuldokoltak a fekete sarkokban, a mosoda gőzben úszó pincéiben, a kastély díszlépcsőinek nyirkos járataiban, ahol visító patkányok surrantak a hasunk alatt.

Felhőtlen, ragyogó idő volt, tizenegyezer-hatszázhúsz színes papírsárkány farka ropogott a szélben, és aznap, a Szaga Dawa nagy ünnepén – a második hete tartó áradástól eltekintve – három szokatlan esemény történt a városban.

Szép szőke asszony volt anyám nővére. Magas és harsány. A keze mindig gondosan körömlakkozott, a frizurája is olyan, mintha épp abban a pillanatban lépett volna ki a fodrászszalonból.

Anyám teljesen az ellentéte volt, alacsony, fekete hajú, szerény, több nyelven beszélt, mégsem hitt magában.

Január óta, hogy Prágában Dubček lett az új első titkár, itt, a faluban is minden szabadabb lett. Már verseket is lehetett írni. Magyarul! Nem is tudta, hogy Dani egy költő, és hogy annak idején, még a magyaridőkben, vagy ahogyan a háború óta hívják, a fasiszta megszállás éveiben, egy kassai lap több versét is lehozta. Benešék alatt azonban Dani is elnémult.

Vai-Lulao még nem evett embert életében. Neki már nem jutott: a Fehér Atyák nevelték, mert az apját agyonverte a szomszéd falu, az anyját pedig elhurcolták. Csak később, sokára tudta visszalopni a nagyapja, az öreg Taoripi a faluba, amelynek cölöpön álló házai, erdőbeli rejtettsége, a fehérektől való, lassan oszladozó félelme újra meg újra feltámadt a magányos vártán fagyoskodó emberben.

Odaszürkült, annak ellenére is, hogy a hullámpapír ágybetét más színt hazudott, hisz tudjuk, minden szín hazugság, a tárgyaknak nincs is színük, csak fényvisszaverő képességük, ahogy dr. Rotács is csak egy látszat volt, olyan látszat, amelyről sokak, a bölcsebbek, tudomást sem vettek, mert a dolgok mögé láttak, ebben segítette őket dr. Rotács néhanapi áttetszősége is.

Amikor fiatal volt, Andrea sokszor elmélázott azon, vajon mit érez, mire gondol majd negyvenéves kora körül, ha reggeli kávéját kortyolgatja a háza teraszán. Most a harminckilencet taposta, este volt és bort ivott, és jobb volt nem gondolni semmire.

Visszatérő álma. Állókép. Nem mozdul semmi. Nem érkezik meg a képbe, és nem megy el. Nem fordul hátra. Nem néz felé. Ő mégis szeretetet érez. Nem tudja, ki az, de kedves neki.

Beszámolt róla egyszer az anyjának, aki azt mondta: a testvéred.

– Hogy képzelte ezt – pattant fel a helyéről –, hogy lehet az én művemmel szemben ezt a szörnyű bűncselekményt elkövetni? Hát milyen ember maga? Most komolyan, az egész íráson végigfutó, leheletfinom allegóriát és nyelvi humort tönkretenni a köménymag mindent elsöprő, tolakodó ízével? Hát ember az ilyen? Gasztrobarbár! Még ha csak az lenne, de irodalmi is.

F. azt hitte, elírás történt, s hogy a másodkézből hozzá került, kissé szamárfüles Kanizsai Újság 1998. május 14-i száma egy régi, 1918-as vadászatról számol be.

A szakszervezetisek nem jöttek túl gyakran, de olyankor felbolydult méhkashoz hasonlított az intézmény. A páncélszekrény pálinkás üvegei a vöröskeresztes segélydobozba kerültek, mert a látszatra azért ügyeltek.

Kérem, keljen fel, hallottam egy hangot, és enyhe tapintást éreztem a vállamon. Kinyitottam a szemem, a kalauznő volt az. Kinéztem az ablakon, gazos töltésoldalt láttam, valahol mögötte házak körvonalait, a másik sín mellett bámészkodó utasokat, rendőröket, tűzoltókat.

Öt évvel korábban, amikor elmondtam neki, hogy nősülök, koppant a válasza: „Akkor ennyi, az életed véget ért!” Ezúttal is, újból engedtem, hogy elbűvöljön az a profi gyilkoshoz méltó magabiztossága, amellyel kinyilvánította függetlenségét mindenkitől és mindentől.

Sivák két műanyagdarabkát adott Perlakynak.

– Ezeket felteszem ide hátulra, a pofacsontjai vonalára! Kicsit kiemelik, markánsabbá teszik a képét – mondta, majd a tükör felé fordította Perlakyt, és felragasztotta a műanyag bőrt az arcára. – Látja, nem is látszik, hogy én ragasztottam oda. Ha gondolja, halványan igazíthat a vonalon a felesége alapozójával!

A Magasságos növessze hosszúra bajszodat.

Jó híreim vannak.

Az történt, hogy a minap elmentem és felkerestem Juszuf agát, aki a kikötői halfej-biznisznek (volt) a feje, és hosszasan, békésen eldiskurálgattunk.

Éva megint egyedül megy vásárolni. Férje irtózik ezektől a körutaktól. Pedig csak a közeli nagyáruházba szoktak kiruccanni. De már unja. Éva alig bírta kivárni, hogy Sanyi is befejezze a munkát, hogy végre együtt élvezhessék a nyugdíjaséletet.

Gyomormérgezésre gyanakodott. Az orvos megnyugtatta, a világ legtermészetesebb dolga történt, gyereke lesz. Kata néhány hónap múlva egészséges kislányt szült. Az apa elismerte volna az újszülöttet, de Kata csak annyit mondott, nem osztozik senkivel a gyereken.

Hát persze, hogyne volna csodálatos az anyaság… sok fészbukhuszár anyuci! Azt sem tudják, hogy mi fán terem az élet!

Gyorsan repültek az órák. Súlyzós edzés, zenehallgatás, majd elmentem a páromért, amint végzett a melóval. Elmeséltem Andinak, amit Pali mondott, aztán úgy döntöttünk, beiktatjuk az esti programba a dekoráció megtekintését. A templomba is el kellett mennünk, beszélni a pappal; Andi ragaszkodott ahhoz, hogy egyházi esküvő is legyen, ne csak polgári.

A lány még mindig a korláthoz tapadva állt. Máskor nyüzsögnek a vízen, most meg sehol senki. Egyetlen szkiff húzott sodrással szemben a híd felé, de a háttal ülő evezős nem vehette észre. Na, mi lesz? Ugrasz, nem ugrasz? Kérlek, ne akkor szánd el magad, amikor odaér egy uszály.

Egy ideje feltűnt neki, hogy ugyanazzal az információval ugyanabban a formában többször is találkoznia kell, hogy az valamennyire elraktározódjon a tudatában. A fókuszálás önmagában nem volt elég. Gyerekkorában nem tudatosult benne, hogy az iskolai anyag elsajátításához hosszabb időre, több ismétlésre van szüksége, mint a többieknek.

Anyámnál mindig korábban nyílnak az orgonák, mint mindenki másnál. Több bokrot is nevelget, lilát és fehéret, azt mondja, az az igazi, a rózsaszín árnyalat csak a hortenziának áll jól. Minden tavasszal visszavág egy ágat a földig, hisz ez nem fa, és igaza lehet, mert nemcsak az utcában neki a legszebbek az orgonái, hanem szerintem az egész világon.

Reszketett a keze, amikor az osztályba lépett. Először odasurrant a bal szélső padban ülő fiúhoz, kezébe nyomta a pontosan kiszámolt pénzt, majd odasúgta neki: „A szokásost hozd a gyógyszertárból!”

Válasz nem érkezett, csupán egy csók cuppanását hallotta. Nagyot sóhajtott. „Már megint fiatalok”, gondolta magában bosszúsan, „az öregekkel sokkal kevesebb a gond”. Végül rávette magát, hogy megnézze az új jövevényeket, akiket ekkor már a konyhában talált.

Isten ujját látta meg két barát a minap. Az ujj egyikük keszeg koponyájára mutatott, mely koponya a magyar irodalom egén fénylik. S oly határozott biztonsággal mutatott alá, oly tévedhetetlenül, hogy másikuk dúsan tarkálló művészbozontja szálanként felmeredezett.

Ibolya alig bírta kivárni a négy órát. Akkor végez Attila a munkahelyén. Sürgősen beszélnie kell vele. Dél körül hívta fel, hogy négykor találkozzanak a kijáratnál, ott fogja várni. Attila természetesen azonnal rákérdezett, mi az a rettenetesen sürgős dolog, amelyik nem várhat este hétig.

Az én Sanyim nem fér a bőrébe, ha ivásról van szó, egyébként persze egész nap a sufniban henyél. Tegnap mondom neki, nagyon gyatrán muzsikál a Sanyi csodái elnevezésű programsorozatunk, ezért valamit ki kell találni.

– Nem lehetne mégis..., hogy csak a hídig, hogy csak távolról láthassam...

– Nem! – hangzott az ellentmondást nem ismerő válasz. – Magának nincs engedélye!

Az előadás szünetében nem ment be az öltözőbe, inkább leült egy kicsit a takarásban. Fáradt volt, és közömbös. Az ügyelőpultnál a rendező az egyik válófélben lévő színésznőt tartotta szóval. Gépek halk zúgása hallatszott, azután minden elcsendesedett.

Ani a postán Vivien Yoga Journal magazinjáért állt sorban. Úgyis kellett jönnie maga miatt is, mert bizonyos szolgáltatóknak még sárga csekken fizetett, miután az elektronikus számlázásba, melyre ezek a szolgáltatók át kívántak állni, nem sikerült életet lehelni.

Te minden székely macskák szégyene, te, hát nem átallottál koszlott kikötői kóbor macskává vedleni?! Hol a macskaméltóságod? Ha Kőrösi macska el tudott menni Nepálig, te is hazasétálhatnál, de nem, te ott a kikötőben kunyerálsz a messzi Antáliában.

Van egy férfi. Azzal vádol, hogy éjjel, álmomban beszélek. Ez még nem lenne nagy baj, de állítólag azt mondogatom: Jorge. Márpedig ő Pablo. Teljesen biztos ebben. Mivel hosszasan vizsgálgatott, miközben aludtam. Ebből azt a rám nézve nem túl fényes következtetést vonja le: olcsó cafka vagyok.

A kapáinkat este mindig belemártottuk egy vízzel teli dézsába, hogy a nap közben összeszáradt nyelük másnap reggelre ismét megdagadjon, aztán a napon hagyott teknőben melegített vízzel lecsaptuk magunkról a port, és azzal az érzéssel bújtunk be az ágyunkba, hogy a holnapi nap semmivel sem lesz mókásabb ennél, amit magunk mögött hagytunk.

Egy, a Dunakanyarban fekvő kies üdülőhely kietlen kocsmájában ért bennünket az első éjszaka. Még félig-meddig világosban tértünk be a becsületsüllyesztőbe, amelynek sarkában egy sánta pali gyúrta a billentyűket, ráadásul még énekelt is hozzá fülbántóan hamisan, s az éltes ribanc, aki föl akart csípni bennünket, nem tudta elolvasni, mennyibe kerül féldeci cseresznye...

Mégsem tudta, meg sem fordult a fejében. Kovács András csak átkelt a gáton, ott, ahol a Duna összeér. Bement a szigetre, amit pár hónappal korábban természetvédelmi területté nyilvánítottak. Bizonyára gombaszedő útra indult, de ebben senki sem volt biztos. Tette a lábait, ahogy bírta. Hatvan felett is jó kondícióban tartotta magát, talán ezért gondolta, hogy nyugodt szívvel átkelhet esős időben a Dunán.

Mint minden kora reggel, felkelés után, most is a Goldberg-variációkat hallgatta. Szerette, ahogy a Variációk első ütemei még mintegy az álom utolsó pihéiből szállnak ki álmodozón. Ágynemű- és felkelésszaga van a bevezetőrésznek, jól illik hozzá a gőzölgő kávé, amit a konyhából hoz be magának.

Ilyen színű volt az ég talán 1983 vagy ’84 nyarán is azon az augusztusi napon, amikor Tamás kilépett a moziból. Másfél óra alatt hirtelen tél lett: kavargó, fehér hópihéket kergetett a szél, és a gyerek nem értette, mi történt addig, míg a balatoni kisváros mozijában ült a szüleivel.

Mirabelle vasárnap délutánonként a Tuileriák kertjében, a kihelyezett székek valamelyikén ülve sütkérezett. Ilyenkor a szökőkutak vízsugarainak játékát szemlélve lelt nyugalomra. A Concorde tér keleti oldalán szeretett igazán andalogni. Párizs ege alatt megbújva, az emberi tekintetektől távol. Gyakran megfordult Jules kávéházában, ahol kizárólag a Grand Marnier narancslikőrrel kevert konyakját kortyolgatta. Ha kedvenc itala véletlenül épp nem volt raktáron, illedelmesen továbbállt.

Volt egy domb, a dombon pedig egy út. Keskeny volt és egyenes, és pontosan a domb oldalára vezetett. Rögös út volt, keréknyomokkal és gödrökkel tarkítva. Sárnyomok is szegélyezték, ahol a traktorok és más lánctalpas járművek ki- és befordultak a szántóföldekre.

Először akkor tűnt fel, amikor még semmi baj nem volt. Amikor még abban a hiszemben élt, tudattalanul, hogy őt semmi rossz nem érheti. Amikor a gondok-bajok elkerülték. Amikor kicsattanó erőnek örvendett. Amikor minden, amihez hozzányúlt, sikerré és pénzzé vált.

Nem gondolom, hogy menne valahová. Valahová az megy, aki valaki. Persze, mindenki valaki még, amikor nekiindul az életnek. Ez a látszat viszonylag sokáig fenntartható. Azután gyorsuló folyamatban veszíti el ezt a valakit, vagy fogy el belőle az a nálánál jóval több önnönmagas(s)ág, aki állítólagosan lehetett volna. Kicsit bonyolultnak látszik ez, de nincs rajta sok lamentálnivaló.

Uram, egy pillanatra álljon csak meg, hogy egy életre szóló élményben legyen része! Hallotta, hogy Hollósi, a híres zongoraművész játszik ma este? Itt van rajta a plakáton. Látja ezt a jegyárat? Hát ez rablás, mert a helyi szervező ráteszi a maga hasznát! De én tudok magának olyan jegyet, amely előadói kedvezményt ad. Nem tömjük a nyerészkedő szervezők zsebét. A kultúra legyen ingyenes. Vagy ha nem is ingyenes, legalább jutányos.

Azzal kezdeném, hogy a csecsemő útleveleket szériában nyomnám kopasz, fekete hajú és angyaltincses képekkel. És nem repülnék. Nem keseríteném meg utastársaim életét ordításommal, és nem folyatnám szét mézesmázos cukiságokkal édespofiságomat.

– Jelöltek, a gyűlést megnyitom – emelkedett fel a vezér. Helyeslő moraj futott végig az egybegyűltek között. A levelek csendesen zizegtek. A legfegyelmezetlenebbek is lenyelték utolsó banánjukat, lekuporodtak. A szavanna felől langyos szél fújdogált.

Ewa mindig alaposan tisztálkodott. Ezzel is ment az idő, és tényleg jólesett kimosnia magából az előző éjszakát. Azt játszották, hogy Ewa, ahogy az egy Évához illik a paradicsomban, anyaszülten sétál a szobában, és ügyet sem vet az őt bámuló Ádámra. Aztán Éva álmos lesz, és lehajtja fejét a férfi ölébe, és innen aztán jöhet a kígyó, az almák harapdálása, és más ismert elemek. Ewa szerint a férfiaknak nincs fantáziájuk.

Csendesen csuktam be az ajtót magam mögött, mintha egy értekezletről akarnék észrevétlen felszívódni. Indultam a boxomhoz, mikor a tördelő csaj a két ujjával ollót utánozva kérdezte, hogy szétszedtek-e, én meg elhúztam az ujjam a torkom előtt, hogy kinyírtak. Bögréjével a kezében éppen cigizni meg kávézni indult.

Vörös hajú démonbalerinák kergetik éles késekkel a matrózokat egy hánykódó szkúner fedélzetén. Akit elkapnak, annak meglékelik a füle tövét, és kiisszák a vérét. Huh, összeborzongok, engem szólítanak. Nem engem, a számomat. Vizenyős tekintetű, keshedt emberke bámul rám a szemüvege mögül.

KEDVES, SZERELMETES RÓZSI NÉNÉM!
Annyira hiányzik nekem Csíksomlyó, hogy soha nem felejthetem a Tilos kávéházat. Jó na, az nem ott volt, de akkor is.

Margit meghalt, még nyolcvanhatban, elvitte valami, szívroham vagy autó, olyan mindegy már. Mi élünk. Az álmok nem bánthatnak, nem mehetünk hozzá közel, nem etethetjük, barátkozni sem szabad.

– Hova mész?! – kiált valaki a sötétből, amikor romániai rendszámú, hargitai jelzésű autómból kiszállok, hogy megvizsgáljam a vízállást, mielőtt harcsára dobok. Válaszra nincs időm. Harsány operaénekes-hangú hahotát hallok, amibe csodálkozás vegyül: – Nem hiszem el!

Amikor beköltöztek, és feltették a hálószoba falára a hortenziás csendéletet, a nő azt hitte, hogy azt a festményt ő majd mindig ezzel a férfival fogja nézni. Mert szerette a hortenziás csendéletet. És a férfit is.

Van egy férfi. Annyira műveletlen, hogy engem szeret.

Mint minden nő, én is azt hiszem, mindent tudok a férfiakról. Persze lövésem sincs semmiről. Ez azért is elkeserítő, mivel a férfiak alapvetően mind egyformák, tehát olyan nagyon nincs is mit tudni, viszont mi, nők rendelkezünk azzal a kiváló tulajdonsággal, hogy még a végtelenbe futó vonalra is képesek vagyunk elhelyezni egy-két gödröcskét, esetleg kisebb-nagyobb buckát, szélsőségesebb esetekben néhány Himaláját. 

Kettőezer-kilenc december tizenkettedike van, délután öt körül, hetvennyolc órája és még valahány perce már nem csuktam le a szemem, (megközelítőleg) három és fél órával vagyunk azelőtt, hogy Stojković a karjaimban fog meghalni, én pedig anafilaxiás sokkba esem, majd delirium tremensbe, Stojković most felriad a lázálmából, és azt mondja, a halál itt van, az ajtóban áll, eljött a gyónás ideje. Írjad.

A karantén nagyjából két hónapig tartott.

Az utolsó héten már az se volt világos a Vajdai családban, hogy kinek nem kéne óvodába vinnie kicsodát.

– Megtakarítottak egy orgyilkost, én elveszítettem a legjobb tanítványomat. Maguk megúsztak egy politikai gyilkosságot, az én életem innentől fogva pókfonálon lengedezik. Bármikor megölhetnek, és senki sem fogja megkérdezni, ki és miért tette.

Sokáig nem is vettük komolyan, hogy a mi kedves, öreg villamosunknak befellegzett. Megszüntetésének ötlete csupán egy őrült, hatásvadász pletykának tűnt, ezért kitartóan vártuk a helyreigazítást. Aztán kiderült, hogy a szóbeszéd egyáltalán nem alaptalan, de még ekkor is reménykedtünk a döntéshozók józanságában.

Hogy kik is azok a verecek?

Elmondom. A verecek magyarok. Ezt jegyezze meg jól, kedves olvasó! Előfordult már, hogy egyesek könnyelműen leukránoztak békésen iszogató vereceket. Ez általában kétszer történhet meg, a harmadik tájékán indul a pofozkodás. És a verec nagyon pofozkodós nép. Főképp saját maga körében, de azé’ előfordul, hogy másoknak is osztanak a jóból.

Embereket toloncolnak ki a vonatból. Kilenc rendőr figyeli feszülten a történéseket, ketten rögtön a vagonok mellől irányítják tovább a kalandorokat. Arra tessék menni, mondják hangosan, az irányt is mutatják, másképp meg sem értenék az utasok.

Caesar tépett, véres ruhában menekült, tiszttársait addigra felkoncolták. Bevallom, tetszett nekem, hogy még ebben a pillanatban is gőgös maradt, állítólag gyerekkora utazásai során elfogták a görög kalózok, ő pedig a váltságdíj kifizetése után egytől egyig levadászta és kivégezte őket, ez a történet véletlenül igaz. A sereget követő kereskedőkkel utaztam, várva a megfelelő alkalomra. Szerencsém volt, még a hispán törzs fejvadászai előtt sikerült megtalálnom és egy barlangba menekítenem a dicsőséges hadvezért.

– Hát te mondtad, hogy ez a cirkusz azért tört ki, mert valahol Kínában a denevérek rászálltak a disznókra. A kínaiak a sárgák. Az apokalipszis a sárgák földjéről jött, úgy, ahogyan azt a szent könyv megjósolta. Miért nem figyelt senki a jelekre?

Isten hozta mindannyiukat erre az örömteli eseményre, örülünk, hogy ismét a házunkban fogadhatjuk magikat, azaz titeket, a múltkor már megittuk a pertut. Történelmi pillanat előtt állunk! Köszönöm a Jóistennek, a csíksomlyói Szűzmáriának, hogy megélhetem ezt, hogy itt fogadhatjuk, láthatjuk a pápát Csíksomlyón. Egészségünkre, mert az a legfontosabb!

Hát most az van, hogy a hétemeletes ciprusfáról engem elkergettek, Ahmed bej egy aljas árulónak bizonyult, pedig tényleg majdnem olyan sunyi feje volt, mint neked.
De összefogott egy Radul nevű csausszal, aki itt helyi elöljáró, engem kitessékeltek, letessékeltek a ciprusfáról, pedig már egészen megszerettem, szépen otthonosra karmolásztam.

„Kedves barátom! Elég bátor vagyok ahhoz, hogy ma is így szólítsalak Téged, bár tudom, hogy tizenkét év nagy idő. Hiszen tizenkét éve, hogy nem is láttuk egymást, sőt nem is hallottunk egymásról. És mégis, ha a szerelem nem puszta bolondság, most, amikor ezeket a sorokat olvasod, a Te szívednek is gyorsabban kell dobognia.

A sarokra érve balra fordult, és benyitott a háromemeletes, sárgára festett bérház kapuján. Eredetileg sötétbarnára mázolták, de a hosszú évek forgatagában megkopott a színe, itt-ott pattogzott, csíkokban hámlott.

Először az állatokon lehetett észrevenni. A macskák idegesen összevissza szökdöstek a házban, a kutyák meg mintha farkast éreztek volna. Tépték a láncot, vagy kétségbeesetten vonítottak. A gazda érkezésére gyáván lekushadtak, mintha bántani akarná őket. A szomszéd galambjai összecsipdesték egymást a dúcokban, hajnalra tele volt a dúcok környéke döglött galambokkal.

Teo Xilophagos azonban ki tudta következtetni, mit mondhatott, abból, hogy a két férfi elindult: elöl egy fehér revolveres, mögötte egy sötétbőrű késes. Lassan haladtak a holdfényben, mindegyre összerezzentek, megálltak, füleltek. Aztán amikor egy, a bokorból előrontó oroszlán szélesre tárt pofával, fojtott hangon azt suttogta, hogy „próbáljunk meg áttörni a másik oldalra”, Teo összezavarodott. Röviddel ezután a vásznon megjelent a HANGHIBA fölirat, ami tisztázta a kialakult helyzetet: a késes ember mondatának második fele átvándorolt az oroszlán szájába.

A kíváncsiakat egyre hátrébb tessékelik, s ahogy nő a távolság köztük és a járdaszegélyen borzas óriásmadárként gubbasztó fiatalasszony között, mintha visszanyernék a hangjukat.

Endarietta néniről, akitől anyám a nevet örökölte, csak egy képet láttam: haját szigorú kontyba fogta, fekete ingén féltenyérnyi bross pompázott, száját pedig mogorva parabolává görbítette az elégedetlenség.

Egy pár esztendővel ezelőtt történt, éppen karácsony napján, hogy Dunamonostor község behavazott főutcáján egy furcsa külsejű és még furcsább viselkedésű úriember jelent meg. Elszánt és gőgös arcú ember volt. Szemében haragos, sötét tűz lobogott. Különös szabású, de elegáns téli vadászruhát viselt. Kezében sárga kis bőrtáskát hozott. Senki sem tudta, honnan cseppent ide az idegen.

A betonfalak visszaverik a kattanást, ahogy elfordítom a kulcsot. A csillogó lakatpánt is a helyére kerül, belesimul a rozsdás vasajtóba. Szokásos szombat éjszaka után szokásos zárás, szokásos hajnal, átlagos romkocsma. Beledobom a kulcscsomót a táskámba, előbányászom a cigarettámat. Rágyújtok, de még nem indulok. Megállok a hosszú vaslépcső tetején. Innen belátom az egykori gyár egész területét. A betonkerítésen a szögesdrótok megvannak, az őrtornyokat sem bontották el. Csupán a vad graffitik törik meg a hely szürkeségét. A parázs némi melegséget hoz a hajnali homályba, meg emlékeket. Nagyapám innen ment nyugdíjba a hetvenes évek végén,

beszélgetünk még kicsit, mesél az anyukámról, szépen beszélte a franciát, azt meséli. polgármester volt, ugye. valahol itt abban a kis faluban.
hideg van, kezdek fázni, rám fagyott az izzadság. Ideje indulnom, már várnak a koliban. köszönök mindent.

A forró nyarak feketére égették, a fagyos telek köhögőssé tették. Gyógyszert nem akart, orvosért nem fizetett. Nem ivott pálinkát, s nem kellett neki a bor sem. Amit megtakarított, hazaküldte.

A bormámoros álom után egy nyomortanyán ébredek, sok másik lány vesz körül, elkékült vénával, bevizelve, saját hányásukban fetrengve fekszenek egymás hegyén-hátán. Engedjenek el! Nem tarthatnak itt! Kikérem magamnak! Pánikrohamomat egy tompa ütés szakítja meg. Arra eszmélek fel, hogy egy szőke lány hideg zsebkendővel borogatja a homlokom. Katarina vagyok, mutatkozik be.

Alig foglalunk helyet a piros-fehér napernyő árnyékában, máris ott terem a pincér. Megigazítja az asztalterítőt, odébb tolja a sótartót, felcsippent valamit, valami mást lesöpörint, majd fölénk magasodik: jó napot kíván. Kiművelt hangon üdvözli a vendég hölgyeket, vendég urakat! E ragyogó időben mit óhajtanak parancsolni?

Amikor 2021. december közepe táján a téglából épült, régi tömbház második szintjének nekiütközött a hatalmas vasgolyó, és kidöntötte az egyik tartófalat, a munkások megdöbbenésére az összetört, lezuhanó téglák közül egy fekete koporsó bukkant elő.

Kéziratait rakosgatva az íróasztala fölé görnyedő szerzetes kedvetlenül mérlegelte a tétel ellentétes állításait, azaz: mi választunk magunknak feladatot, vagy olykor éppen a múltunkkal is tisztában lévő feladat választ bennünket? Ezt próbálta volna kibontani, ha este szól majd a tanítványaihoz és az összesereglő érdeklődőkhöz, ám elakadt rögtön már az emlék fogalmának meghatározásánál.

Kerestem valamit: a gyermeki ártatlanságot, a csetlés-botlást, a tiszta tekintetet, a cseppnyi riadalmat az ismeretlentől, a világtól, ami körülveszi. Jártam a játszótereket, óvodák, napközik környékét, kisgyerekes barátaimat; az örökös bájt, a mindenkorit szerettem volna megragadni, s amikor úgy hittem, már-már sikerül, mindig elillant.

Körülbelül harmincan lehettünk az osztályban. Ismerkedtünk, barátkoztunk. Kinek mi a neve, ki hová való? Olyan helységnevek jöttek be velünk a tanterembe, mint Guszona, Hegymeg, Feled, Rimaszécs, Tornalja. Bátortalanul paroláztam a fiúkkal, sorstársaimmal. Mikor az utolsó óráról is kicsengettek, örömünkben a mennyezetet repesztette hangunk.

Felért az első emeletre. Az egyik ajtó mögül fojtott suttogást hallott: „Hogy mit csináltál? Te normális vagy? A kukába? Gondolkozzál már! Rejtsd el Erzsi néni férjének sírjában, az úgyis üres! Nem érdekel, hogy megbántad. Haza ne merj jönni ásóért kuncsorogni!”
A férfi tovább haladt, útját azonban egy piros szoknyás kislány állta el. Szeme gombszerű, arca sápadt.

De anya, miért nem az aquaparkba megyünk? Már ezerszer elmondtam… De én nem akarok kanalakat meg villákat nézegetni! Istenem… de mi nem… figyelj, kicsim… mi nem evőeszközöket fogunk nézegetni, hanem eltöltünk néhány kellemes napot egy villában.

Megrendeltem kétméternyi bézs árnyalatú könyvet, mert az megy a nagyszobai fal színéhez. A hirdetésben az állt, online meetingekre ajánlják a válogatott könyvcsomagot. Ezeket maga mögé teszi az ember, és nagyon műveltnek tűnik. Csak azt kellett megadni, hány méternyi polc van a szobában, meg milyen színű a tapéta, hogy elegendő mennyiségű és árnyalatban is passzoló könyvet küldjenek. Sanyi holnap élőben jelentkezik a neten, menőnek kell látszania.

Mióta Sanyit részegen találtuk egy gabonakör közepén, pang az üzlet, mintha szándékosan kerülnének bennünket a turisták. Pedig éppen a vendégek kedvéért találtuk ki, hogy elvitték az ufók, de lassan kezdem azt hinni,

Ha tényleg haza akarsz vinni, beszéld meg a kapcsolataiddal (tudom, vannak nagymacskáid), küldjenek utánam néhány Leopárdot, Pumát, Hiúzt, Vasmacskát, hátha sikerül engem kimenteni, s végre jól felpofozhatom azt a rendkívül ocsmány, sunyi fejedet.

Az elején nem értettem, Lukács vadőr miért Kecskeszállást kedveli a legjobban. Mivel jómagam csak a nagyvadak iránt rajongtam, nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy az erdő embere, töprengvén a jelenségek összetettségén, a titkos összefüggéseket keresve jár a vadonban. A Bucsin-tetőn levő vadászház az erdélyi élővilág igazi keresztmetszete. Nem csak a medve, a farkas és a hiúz is átvonul előtte. Sok madárfaj él vagy húz itt messzire. Most dürög a siketfajd.

A temetés után nem sokkal szeretett feleségemmel, Marionnal Párizsba költöztünk. Mióta az eszünket tudtuk, ebbe a városba vágytunk; a világ fővárosa, így emlegettük mindig.

Érezni dohányszagú leheletét, oly közel áll. Pattognak, horzsolódnak merev csigolyáim, tekingetek, látnám legalább, honnan jött elő. De áthatolhatatlanok az éjszaka sűrű szálai. Mintha fentről csorogna a sötétség. Honnan jött elő?

Lélekmarcangoló idő, januárban végig. A legvége sem különb: ilyenkor szoktak az emberek fegyvert fogni, vagy nyúlnak kötél után. A kilátástalanság az égig ér. A madarak is elvonultak, a galambok és a varjak is, csak néhány ember lépeget az utcán, szinte futólépésben.

Talán nem is volt olyan öreg, csak ahogy ment a Rottenbiller utcán, kissé bicegve, az mutatta koránál idősebbnek. Valami baj lehetett a bal lábával; a jobbal mindig gyorsabban lépett, hogy újra ránehezedve, kímélje a balt.

De nem a fájós lába miatt állt meg gyakran nézelődni. Inkább úgy tűnt, keres valamit. Nem lelte egyik utcasarkon sem, mégsem csalódott, mindig talált helyette valami mást. Valami ismerőst, ami idegen mégis. Másabb, mint amilyennek valamikor látta. Vagy csak elképzelte.

Második éve lakott a kollégiumban Jancsi, élte a tizenhat évesek városi életét, edzőterem, tanulószoba, hétvégén randi a plázában vagy kocsma a haverokkal. Szemébe lógó fekete haja tetszett a lányoknak, jóképű macsónak tartották, pedig nem volt magas gyerek. Tavaly még anyja meg-meglátogatta a kollégiumban, gyakran jött a városba ügyeket intézni, esténként meg ott maradt egy-egy színházi előadásra is, falun ritkán látni ilyet. Néha Jancsit is magával vitte, sőt a színházigazgatónak is bemutatta, aki egykor a nő osztálytársa volt. Jancsi jól emlékezett az előadásra. Ibsen Nóráját látták, és pont a férfi mellé szólt a

Létezhet ennél nagyobb világ is, beszélnek néha olyan helyeiről is a jövő-menő emberek, mint például Fehérvár, Bogárd, Cece, Szentiván, Soponya. Titokzatos nevek. Ha csak az itteni világot ismered, akkor vitathatatlan, hogy ennek középpontjában az udvar áll, és körötte forog minden más, amire legtöbbször azt mondják az itteniek, hogy a mindenség.