Murányi Sándor Olivér

– Denevér? Hogyne, értem. A fűben… hát nem hiszen, hogy éppen ott pihenne, nem szoktak… Tessék mondani a címet! Igen, ismerem, ott vannak azok az új társasházak, arra tetszenek lakni, ugye? Az utcának melyik felére esik ez a házszám? – Maja jegyzetelt a kis noteszbe, rutinosan hárítva a kocsi zökkenéseit (...) – Igen, már úton vagyunk. Igen, de ne tessék hozzányúlni. Igen, hölgyem, lehet, hogy mégis csak pihen. Nagyon kedves, hogy tetszik rá vigyázni.

Tusnoki Béla az ügetőpálya lelátója korlátjának támaszkodott és unottan szotyolázott. Régi szokása volt, hogy várakozás közben magokat rágcsált. Így vezette le a feszültségét. Megtelt izgalommal, amikor a lóversenypályára készült. Már a várható események gondolata is felvillanyozta. Olykor álom sem jött a szemére. Képes volt késő estig fennmaradni; jegyzeteket készített, számolgatott, hogy melyik ló az esélyes, és melyik hajtó az, aki jól kézben tartja a kocsit és becsületesen végigfutja a versenyt.

Már két hete tartott a karantén. A kezdeti lelkesedése alábbhagyott. Szüksége volt egy őrültnek tűnő kihívásra, ami kikergeti a süppedős szorongásból. Újra „jövendőt” akart magának és a családjának.

Nem siettem mindig így, jut megint az eszembe, sőt néha kifejezettem lassú voltam. Mondták, hogy menjek be a kórházba, látogatóba, de akkoriban, mintha megállt volna az idő és én vele együtt lettem mozdulatlan. Kerülőúton mentem haza az iskolából, csigalassúsággal. Ha el is indultam hozzá végre, soha nem értem oda, róttam a köröket. Azt mondták, siessek, de nem akartam.

– Biztos, hogy jó helyre hozzuk? – fordult tétován a vezető felé.

– Hát persze, te okostóni! – reccsent bosszúsan a sofőr hangja a vezetőfülke fullasztó félhomályában. – Mi örökké a megfelelő címre szállítunk. Már megszokhattad volna. Elég régóta, hogy itt vagy nálunk – nyerített föl megvetően. – Úgy viselkedsz mégis, mint egy nyavalyás kezdő.

Bandi egy nap már többször is elhányta magát a bűztől. Ez egyáltalán nem esett jól neki, ugyanis a krónikus alkoholizmusa miatt évek óta gyomorrákkal küzdött, ráadásul nem volt túl költséghatékony, mert így kétszer annyi sört kellett meginnia ahhoz, hogy végre berúgjon.

Miután a munkahelyét is elvesztette, Kovács közmunkás lett. Rikító színű munkaruhában söpörte az utcát és szemetet szedett a parkban. (Szeretett szabad levegőn tartózkodni és szemetet szedni a parkban). Hosszú, szigonyszerű botjával olyan volt, mint egy lándzsás középkori vitéz: mint Szent György, a sárkányok legyőzője, aki szent küldetése során a világ megtisztításán fáradozik.

Történeteket mesél egyfolytában… számtalant, mint minden régi város, ódon kulisszáival és frissítő lélegzetével… nekem pedig a sajátjaimat is folyton újra felolvassa. Őrzi a lépteimet, most már mindörökké. Mert lehet üde az is, amit a homok a homlokodra rálehel.

Én már akkor tudtam, hogy a Papa meghalt, mielőtt a kórházból telefonáltak volna, mondja az Öcskös, csontos mutatóujját az ég felé emeli, fontoskodóan kihúzza magát, elálló fülein keresztülsüt a nap, nagyot slukkol a cigarettából, most éppen olyan, mint egy füstölgő felkiáltójel. Ugyan, honnan tudtad volna, mi vagy te, látnok, kérdezem, de csak mosolyog, ahogy az elmebetegekre szokás.

Mivel Aranka nénit nem érdekelte a keresztrejtvényfejtés, megfogadta a találati lista második vagy harmadik helyezettjének tanácsát, aki azt javasolta, hogy nem kell világmegváltó tettekben gondolkodni, elég, ha feladjuk a napi rutinunkat. Ha például átrendezzük a tárgyainkat, már az is sokat segíthet. Egy nem a megszokott helyére rakott teásbögre vagy kávéskanál föllelése ugyan szellemi erőfeszítés terén nem ér föl a holdutazással, de az Alzheimer ellen csodákra képes.

A múltkor összevesztünk apuval. Azt mondta, az ég kék, és ne feleseljek, de emlékszem, nagyon kicsi koromból, hogy fekete az ég, mert feketének kell lennie. Mutatott egy képeslapot, ahol van egy nagy víz, meg fák, meg homok, és az ég tényleg kék rajta, de biztos vagyok benne, hogy átfestette. Másnap én is átfestettem, és most már fekete az ég a pálmafák felett. Mutattam neki, de nem örült.

Dardzsilingbe érve Kőrösi Csoma Sándort orvul betegség támadta meg. Egyre gyengült, érezte, hogy közeledik az utolsó órája. Már látta is a Halált, ahogy komoran megjelenik az ágya végénél. De még nem vitte el, várt valamire. Talán arra, hogy a híres nyelvész szóljon vele is pár szót.

Máli néni a rokonunk volt, bár senki nem tudta, milyen ágon. Egyszer megjelent a házunkban, és minden átmenet nélkül kijelentette, hogy ő Máli néni és rokon. Elhittük neki. Ennek egyetlen és legfőbb oka az volt, hogy mindenki szerette Máli nénit, akinek szokása volt megjelenni családi ünnepeken – főleg születésnapokon és keresztelőkön – és mosolygósra inni magát.

Csak egy nappal később veszi észre az sms-t. Új telefonja néha nem jelzi a rövid szöveges üzenetek érkezését. Meg ritkán is jönnek már ilyesmik, az az igazság. S ha igen, hát többnyire a banktól. Ezúttal azonban gyerekkori barátja, Albert a feladó. Benn van a pszichiátrián, írja, hívja föl, ha lesz rá érkezése. Fölhívja, beszélnek, szabadkozik a késedelem miatt.

Emma a lábait dörzsölgette az ágyban. A lehúzott redőnyök miatt a szobában sötét volt. Tegnap kitakarított, a hűtőben még van fél fazék borsófőzelék. Süt majd rá két szelet angolszalonnát, és kész az ebéd – döntötte el. Bevásárolnia nem ajánlatos a vírus miatt, ami kell, azt nagyjából meghozzák az önkormányzatiak. Sóhajtott. Felkeljen egyáltalán?

Én Drága Lelkecském, Muszkám és Kalmárom! Gyertyafénynél írok Önnek, én írok levelet, csak pár napja, hogy elhagyta a palotát, itt hagyott, de hisz én küldtem, hogy hozzon újra az anglikánusok és puritánok földjéről abból az éjfekete sörből, hogy is találhatták el a mi birodalmunk sötét éjszakájának színét, hozzon nekem nagyobb szállítmánnyal abból, ami megkacagtatott és feldúlta bizsergetve a gyomrom, amikor legutóbb magam mellett tudhattam, és oly merészen viselkedett!

Tamás az öreg derűs arcára nézett. Mindig irritálta az ilyen gondtalan emberek kedélyeskedése. Irritálta, hogy ő nem tud ilyen lenni. Igyekezett fogást találni ezeken az álságos Buddhákon. Azt remélte, hogy leránthatja róluk mosolygós maszkjukat, leleplezve kicsinyes valójukat, megfosztva őket fensőbbségüktől, ahogy nyugalmukkal erkölcsileg felülemelkednek rajta.

Igen, a ház maga volt a kongó üresség. Ablakai rég kitörtek, így engedve utat a süvöltő szél forgatagának, mely hóval borította be a parkettát. Kivehető volt a kis sáv, melynek tisztaságát lábnak nyoma nem szennyezte be. A falon még látszott az évekig lógó képek helye, de a sebtiben távozók minden mozdítható értéktárgyat elvittek. Hetek óta nem járt erre senki, ő volt, aki megtörte ezt az űrt.

Szerelemgyerek volt, vagy ahogy akkoriban mondták, fattyú. Ilka, az anyja, egy nagygazdánál cselédkedett, annak súlyos beteg feleségét ápolta. Mikor látszani kezdett rajta az állapota, hazament Debrecenbe, az öreg nagynénjéhez, ott szülte meg a kis Zsuzsikát. Hogy ki volt az apa, a gazda-e vagy a fia, sohasem árulta el, akárhogy faggatták. A kislányt árvaházba adta.

A farkas a Mária-hegy mögötti cserjésben tűnt fel először. Nem volt ez igazi cserjés, fák tarkították, fiatal tölgyek, szilek, elvétve egy-két bükk és fenyő. A farkas maga is csodálkozott rajta, hogy mit keres itt. A téli nap lemenőben volt, de a kristálytiszta, hideg időben még mindig repkedtek a siklóernyősök. Egyikük alacsonyabban szállt, így észrevette a fák között ólálkodó farkast, de kutyának gondolta.

Sanyi, az Isten áldjon meg! Hol találtad meg a pálinkát? Ne igyál már, reggel megyünk a doktornőhöz, ha megérzi a cefreszagot, még a végén nem hiszi el, hogy leszoktál. Eredjél inkább a szomszédba, hozd át a kölcsönkecskét, holnap érkeznek a fizetővendégek.

 A márványbalusztrád mögött libériás inas sürgölődött a második emeleti toronyszoba erkélyén. Az alagsori konyhán kínai ételeket bütykölt Csu Hú, akinek az volt a dolga, hogy keleti ízekkel kápráztassa el a szombat-vasárnapi csodanézőket. Lopodi Lajos, anyakönyvezve talán még Lapodi volt harminc-valahány évvel korábban, egy ideje új hobbijának élt, mindenkit meghívott, ha akart jönni, ha nem, életének fő- és mellékszereplői közül, hogy bemutathassa, hová lehet eljutni önerőből.

Egy komor állami börtön szürke, vasbeton épületében a rabok már az éjszakai sötétnek számító félhomályban fekszenek keskeny priccsükön. A negyvenkettes cellában fémajtó mögött hét férfi fekszik, közülük öten mélyen alszanak az oxigénszegény, állott levegőben. A másik kettő halkan suttogva beszélget, nehogy felébresszék a közelben hortyogó nagydarab, nem kimondottan békés természetű cellatársukat.

A gyerekek közül mindenki tudta a szörnyű titkot!

Rettenetes volt, az elképzelhető legborzalmasabb, mégis förtelmességében is gyönyörű és izgató.

Nem beszéltünk róla soha senkinek, köztünk maradt és összetartott bennünket, mint nyájat a jó pásztorkutya. Így aztán az sem volt különösképpen meglepő, hogy senki sem tett ellene semmit.

Hűvös volt, mondhatni fagyos, akár jegesnek is nevezhetném, de nem csak a tekintetét. Ahogy ujjbegyei a poharat érintették, kissé fehéren, talán szorította, talán csak húsa volt olya kevéssé szokva bármiféle erőkifejtéshez, hogy már egy pohár tartása is keringési zavarokat idézett elő. Szeme még csak kék sem volt, inkább olyan sarki alkonyosan szürkés. Csapvizet ivott jéggel.

De anya, én nem ártom magam mások dolgába, védekezett Estilla, s a nagynénik és -bácsik bólogatnak: Csináljon mást a gyerek, azt, amihez kedve van! S miután egyik téma követi a másikat, lassan kiderül, mi is volna az a más.

– Jó estét. Jöjjenek be. Az öreg sintér, a telep főnöke nem sietett, a sofőr és utasa pedig nem türelmetlenkedett. Szemjon kinyitotta a kaput. Úgy látszik, maga a teherautó mégis türelmetlen volt, mert egyetlen hosszú rándulással bent is termett a hatalmas moszkvai sintértelep udvarán.

Talán a kezedre emlékszem a legjobban. Az érintésére, ahogy elköszönéskor megfogtam, és óvatosan megsimogattam. A bőröd puha, leheletvékony selyemréteg, amin göcsörtösen duzzadtak ki a vastagabb erek, de még a legfinomabbak is átkékellettek rajta.

Juliska halála után lett ilyen makrancos. Nem volt vele semmi baj addig. De azóta! Azóta nem lehet ráismerni. Ha kapál a lábával, meg kell paskolni az oldalát és azt mondani neki: nem kell már kapálnunk, azok az idők elmúltak. Ha nem hagyja abba, beszélni kell hozzá, beszélni, beszélni. Egy lóhoz. Nagyon fárasztó dolog ám az.

Senki sem tudta, hol tűnt fel először.

Egyesek szerint valahol az M5-ös bevezetője fölött jelenhetett meg, ahogy ráérősen szállva szemlélte az alant lévőket, mások a Soroksári út fölött vélték látni. Megint mások később úgy emlékeztek, a Duna fölött érte el délről a várost.

Pista egyéniség volt, ami nem feltétlenül jelent jót, ha lóról van szó. A ló végül is csak eszköz, az igásló különösen. Az a dolga, hogy húzza az igát engedelmesen. Ne legyenek hangulatai, ne makrancoskodjon, szolgálatra készen várakozzon mindig, legyen megbízható és kézhez álló, mint egy kapanyél. Nem baj, ha ráadásul még szemrevaló is, de nem lényeges.

– És tudod, ki vagyok?

A lány nagyot húzott a sörösüvegből.

– Hogy emlékszem-e a nevedre? Nem vagyok ám részeg – röhögött, aztán komoly arcot vágott. – Annyit tudok rólad, amennyit kell.

Zsuzsa újabban naponta járt a piacra, hogy megtölthesse a fagyasztót három hétre elegendő étellel. Meg azért is, mert ott csak készpénzzel lehetett vásárolni, így rendszeresen útba ejthette a turit, hogy bankszámlán követhető pénzmozgás nélkül frissítse fel a ruhatárát.

Szóval meg is vásároltuk álmaink otthonát. A felújítást természetesen a Főnix brigádja végezte. Azt mondta, olyan lesz, amilyennek csak szeretném. Én választhatom ki a falak színét, a bútorok stílusát, sőt, még a riasztó kódját is.

Vera kissé előregörnyedt háttal lavírozott a kerekesszékek között az otthon földszinti folyosóján. Mindig jó hangosan előre köszönt, annak, akinek egyetlen lába sem volt, még udvariasabban, és jobban lehorgasztotta a fejét. Anyja gyerekkorában gyakran rászólt, hogy húzza ki magát. De ő nem érezte helyénvalónak.

Hideg van, rohadt hideg. Már két órája állok itt, le fognak fagyni a cickóim. Ha látna anyám, nem hinne a szemének. De aztán hamar leesne neki a tantusz, s akkora pofont keverne le, hogy a vakolat adná a másikat.

Anya előbb szendvicseket vett elő kosarából ebéd gyanánt, hozzá frissen facsart gyümölcslevet ittak, majd desszertként almás pitét majszoltak.

Apa nem volt éhes.

A kisfiú teli hassal elszenderedett a pokrócon, álmában Apával sárkányt eregettek és kacagtak.

A belgyógyászokat nagyon tisztelem, bennük megbízom. Mert a belgyógyászok annyi mindent tudnak a belgyógyászatról! Csak az emberről tudnak keveset. Nem számolnak bizonyos emocionális defektusokkal, a diagnózis felállítása során teljességgel figyelmen kívül hagyják a Nórákat. Márpedig ilyen esetben komoly gondok lehetnek az aktív transzporttal.

Az utolsó szállal ugyan könnyek között küzdött meg, az elégtétel, amit akkor érzett, amikor a szemöldökcsipeszből végül a mosdókagyló lefolyójába ejthette, kárpótolta az elszenvedett fájdalmakért. Ha a végeredmény elégedett szemlélése közben észre nem vesz a jobbal majdhogynem tökéletesen szimmetrikus bal szemöldöke fölött egy kis pattanást, akár még jól is indulhatott volna a napja.

...mind igazi férfinak érzi magát, aki többszörösen is állja ezt a tűzfolyamot, melynek egyetlen értelme az élet sajátos rítusa, a többi igazi szenvedély és titok.

Tizenkét éves koromig szomszédok voltunk, s mióta meghallottam, mi történt, másra se bírok gondolni, mint hogy kellett lennie valamilyen előjelnek, amiből megsejthettük volna a jövőt, valami apróságnak, aminek fel kellett volna tűnnie, de bármi is jut eszembe, utólagos okoskodásnak, belemagyarázásnak tűnik, nem pedig olyasminek, amiért akkoriban aggódtunk volna.

A majálisra minden érett korú férfi a legszebb farmerjét vette föl, többnyire fehér pólóval, melyen szürkés ezüstös vagy arany nyomatok olyasmiket hirdettek, hogy Tomy Hilfinger, Andreas James New York, Gucci, Albert, Kalvin Clein, Ar Man, Lewis. A legszívdöglesztőbb feliratnak a G-Star számított, legalábbis a bikák így hitték, és, hogy fokozzák a hatást, egyik fülükbe apró ékszert is tettek, általában hipoallergén orvosi fémből, mert az megy az arany- és ezüstfeliratos pólóhoz is.

Kicammogott a konyhába, megbontotta a löncskonzervet, betette a mikróba a kiszáradt zsemlét, megmelegítette, és megvacsorázott. Közben a fehér falat bámulta, rágása és nyelése visszhangzott az üres konyhában. Rágyújtott. Felállt, körbe-körbe járkált a lakásban. Mutogatott, magyarázott a falaknak, kérdőre vonta a tükörképét, megbántotta a hűtőjét, földhöz vágta az újabb üres dobozokat. Hajnalig meg sem állt.

Tizenhét évesen részt vettem a Rusz elleni prédáláson. Nálunk, varégoknál, ez így szokás. Töltöttem italt az embereknek, és Kijev alatt részt vettem a csatában is. Apámat akkor láttam először és utoljára nevetni, amikor hazatértem. A hadizsákmányból kivett egy keresztet, és tűzbe dobta, majd kikotorta belőle az ezüstöt. Aztán sokat ivott, és furcsa dolgokról énekelt.

És akkor velünk mi lesz, kérdeztem, és Apa, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, azt mondta, megkéred a kezét onlájn. Fasza gyerek vagy te. Olyat még senki nem csinált a világon. Hát így esett meg, hogy vasárnap a hatéves édesanyátok kezét hétévesen megkértem onlájn.

Gideon nazír volt. Népe bölcse. Tizenhat telet számlált, az előtt kettővel született, ami a régi szokások szerint az előholt idő volt. Kétéves kora előtt egyetlen gyermekről sem tudni, hogy életben marad-e. Erős volt és okos. Korán megtanulta a tűz és a fém titkát. Oldalán tenyérnyi élű baltát hordott, ami nem kőből készült. Magának öntötte vörösrézből, és amint sikerült megéleznie, a régi nazír útnak indította Enoch városa felé.

– Ne félj. Most megyünk egy olyan helyre, ahol sok gyerekkel fogsz lakni. Megfürödsz, megfésülködsz, tiszta ruhát kapsz.

Megszólalt a lány. Még eddig nem hallottam a hangját sohasem:

– Hercegnőset?

Siska vándorlegény volt, talán mindenütt ismerték Magyarországon. Ő maga azt mondta örökös járás-keléséről, hogy egyszer igen fontos levelet bíztak rá, amelyet tíz esztendő óta nem tud kézbesíteni, mert nem találja a címzettet.

A férfi a közeli nevelőotthonból hozta ki a két fiút három éve az új „feleségével”. Egy volt egyetemi csoporttársát kérte meg, hogy menjen hozzá, akiről tudta, hogy leszbikus. Köszönetként befizette egy izlandi útra. A nő betartotta az ígéretét, mindig csak akkor jelent meg, amikor a gyermekvédelemtől jött ki valaki.

Összesen három órán keresztül tologatta maga előtt a dobozát, amikor végre a pulthoz ért. Úgy érezte, időközben beleőszült. A nő mellette már a Gábriel nevű alkalmazottal vitázott, így Ádám egy másik úr elé került.

Nagyanyámnak időnként eszébe jutott, hogy vajon másképp alakul-e az élete, ha akkor visszafejti a szegélyt és megfordítja a betűket meg a számokat, hogy minden a színéről legyen olvasható… Ha a 35. év az életünk közepe, mint ahogy sokáig gondolta, akkor ő csaknem harminc évvel élte túl a saját életét…

A lányok soha nem állhattak szóba a kis Géza bácsival, a szüleik nem engedték, hogy barátkozzanak egy menhelyes, árva gyerekkel.

Mára végeztem, főnök, hangzott el a mondat délután kettőkor, amire joggal kapta fel mindenki a fejét, hiszen a munkaidő este nyolcig tartott. Az intonáció nem volt haragos vagy tréfás. Ha valaki nagyon jártasnak mondhatta magát az intonáció tudományában, úgy fogalmazott volna, hogy tizenkettedik századi taoista szerzetesek intonálták így a „Gyere már reggelizni, Loe-Te, kihűl a rántotta” mondatot.

Isten a hegytetőn ült. Körülötte virágok nyíltak, és az ég kék volt fölötte. Isten így szólt magához, mivel egyedül volt: „Így volt ez kezdetben is, mivel egyedül voltam. Megteremtettem saját magamból az eget és a földet, megteremtettem a világot. Mindent saját magamból teremtettem, hiszen rajtam kívül nem volt semmi."

– Feláldozza a legkedvesebb emlékét, hogy még egy hónappal tovább élhessen? – szól, mintha egy robot lenne, és rám sem néz. Végig az ágyam lábával szemez. – A hónapban az élete teljesen tünetmentesen telne, és amint lejár az ideje, visszakerülne a kórházba.

Márc. 22.

Ma van az 55. születésnapon. Kicsivel több mint tíz jókívánságot kaptam a Facebookon.

Márc. 23.

Nyuszikával elvittük a postára az Írók Boltjának szánt öt könyvet.

– Majláthy Pál tegnap este jócskán többet ivott a kelleténél, és távoztában nekimasírozott Sztaposzján grófnak – vette át a szószóló szerepét érces hangon Igor Szoldarin orosz gróf, és miután a sértett köztudomásúan a pártfogoltja volt, szavait indulatok vezérelték. – Felborította az asztalát, illetlenül közeledett a társaságában lévő hölgyekhez. Sztaposzján gróf úriember módjára kívánta elhárítani a szituációt, maximális tekintettel az inzultáló állapotára, ám az ön barátja hangos szavakkal anyámasszony katonájának nevezte a gróf urat. Ráadásul

Ha ennek egyszer vége lesz, ígérem Neked, elmegyünk a tengerhez. Együtt, az egész család. Ákiék, Katáék, ott lesz mindenki, az összes unoka. Este érkezünk, hosszú, tikkasztó autóút után izzadtan, összegyűrve, de az ablakból bíztatón már többször is láttuk a tengert, a végtelen, kék ígéretet. Most még csak a hangját halljuk, és érezni az illatát, valahol a sétány végénél lesz, a szállodához közel.

Alighogy megérkeztem, találkoztunk. Biliárdozott a Fehér Gólya hátsó termében, én meg ismerkedni próbáltam a helyiekkel. Egy idő után valahogy én is a zöld filccel bevont asztal mellett találtam magam, utána pedig egy padon vele, a parkban. A kettő között is történnie kellett néhány dolognak, ezekre azonban nem emlékszem. Annak ellenére, hogy legföljebb enyhén lehettem ittas.

Amikor a kormányzó a személyes díszőrségének felvonulását figyelte, már régen feladta, hogy logikus döntéseket hozzon.

– Mindennek vége – mondta előző este a feleségének a vacsoránál. – Holnap az első dolgom lesz azt tenni, ami először eszembe jut.

A férfi végigmérte a görbe lábú, formátlan kislányt, csúnyán fölnevetett, aztán legyintve továbbállt a kerti úton, s pár perc múlva eltűnt a szőlővenyigék között, dülöngélve, az ittas emberek bizonytalan járásával, félhangosan motyogva. A kislány fölsóhajtott, aztán leguggolt egy katicához, amelyik épp egy fűszálon igyekezett fölfelé. Rövidesen már nem hallatszott más, csak a kislány kissé orrhangú, hamis éneke s egy távoli öntözőberendezés surrogása.

A Fagykupola oldalfolyosóján várakozó alak elégedetten elmosolyodott, a testetlen hang tanította fortély hibátlanul működött. Ellazította tartását és szétoszlatta a madár köré szőtt jégmágiát. Csak harminc szívdobbanásig tartotta fent a varázslatot, így a rangidős dérmester nem érezhette meg az esszenciapazarlást.

Jules nem csupán a kávéháza szerelmese volt, hanem egy tragikus sorsú hölgyé, Barbaráé is. Sok levelet írt neki. Az egyiket kedvenc zakójának belső zsebében őrizte. Amikor megmentettem értékeit az enyészettől, akkor elolvastam.

– És mi lett? – kérdeztem izgatottan, és láttam magam előtt Éri nénit kettéhasítva.

– Hát, odarohantam a nagyfához, a Szűzanya-képeshez, és letérdeltem: „Most segíts meg, Mária!”, mondtam, a villám pedig hirtelen irányt váltott, és a mellettem álló fába csapott bele, úgy égetett, perzselt, mint a pokol….

– És bepisiltél? – kérdeztem.

Pedig szép kendő volt – ő legalábbis annak tartotta magát. Sok–sok éve, amikor még egy kislány fejére kötötték, mindenki mosolygott, ha látta őket. És meg is dicsérték, hogy milyen csinos. Ugyan a kislánynak mondták, hogy „Milyen jól áll az a kendő!”, de volt, hogy egyenesen a kendőnek szólt a dicséret: „De szép kendőd van!”. Mert hát szép is volt valóban.

Betolta az íróasztal intarziás fiókját. Ráfordította a kulcsot. A rövid, aranyszínű zsinór, amely a kulcs karikáján lógott, összefogott egy ezer szálban játékosan szerteágazó bojtot. A bojt kellemesen suhintotta meg finom, vékony eres kezét, amint a karját leengedte. Hálószobáján átsétált, suhogott a krémszínű selyem, ahogy a keményített alsószoknya ide-oda himbálózott. Kellemes ringása a tenger hullámzását juttatta az eszébe. Kinézett az ablakon.

A járvány kitörésekor nem tudtuk, mihez kezdjünk. A sajtó egyszerűen csak Nyalogatóknak becézte őket. Úgy tűnt, a világon mindenhol egyszerre álltak elő ezzel a névvel. Mintha más titulust nem kaphattak volna. Fogalmunk sincs, honnan indult az egész, de a karanténok megjelenésekor már mindenhol ott voltak. Az elején legyintettünk az egész epidémiára.

Sanyinak nem sikerült vízen járni, és még csak meg sem halt, így aztán elmaradt a panziónk vendégeinek beígért exkluzív program, a nagyszabású falusi temetés. Ha nem találok ki újabb különleges műsort számukra, nagy bajba kerülök.

Az ablakból nézte a méntelepet. Pista, a fedeztető, kancákat fogadott, államilag bemért és garantált csődöréhez. Újabb kancák érkeztek, és a mén tette a dolgát. Pista és a tanárnő jó, de nem nyilvános, mondhatnánk úgy is, hogy rejtett szerelmi viszonyban voltak egymással. A tanárnő hiánnyal küszködött. Éjjel forró volt alatta a lepedő napok óta. Hiányzott Pista, és még inkább ingerek korbácsolták, ha a hetekkel azelőtti kirándulásukra gondolt.

Na ide figyeljetek! – gondolta magában Kálmán, és szeme reménységgel telt meg. Hátrébb lépett, komolyan méregette a távolságot a labda és a kőkerítés között, figyelte a szelet, majd teljes erejéből belerúgott a labdába. Egész lendülete, elgyötört tagjainak minden maradék ruganyossága benne volt a mozdulatban, régóta szunnyadó erők teljesedtek ki, melyeket oly sokáig rejtegetett. Nemcsak testének valamennyi porcikája, de lelkének utolsó rezdülése is akarta, hogy ez a rúgás tökéletesre sikerüljön.

A tanyán, ahonnan a problémák származtak, lerobbant parasztház állt, valamikori fényét régen elveszítette. Annak idején cselédszállóként működött a kastély udvarán, mára csak az öreg Bogdányi Pál lakott benne meg a bolond Eszter lánya. Pál még a felmenőitől örökölte a területet, egyenes ági leszármazottja volt az egykori tulajdonosnak, de neki már a gazdagságból és jólétből semmi sem jutott. Az államtól kapott csekély összegű nyugdíja nagy részét is a disznókra költötték, nekik édeskevés maradt.

Számtalan ingatlan megtekintése után azért esett arra a Paks óvárosában lévő házra a választásunk, mert kislányunk, Abigél, attól a pillanattól kezdve, hogy a küszöböt átlépte, ledobta minden vele született félénkségét és rögtön birtokba vette a lakást. Addig mindenhol megállt az ajtóban, nem mert belépni a számára idegen helyekre. Mintha kiszagolta volna a dohos falakat, a túlterhelt kábeleket, a ház alatt húzódó régi pincét. Érzékenysége nekünk természetes volt, a lakóknak rossz ómen.

Saját Földjükön, minden tompasága és lassúsága ellenére, fajtája a helyi élővilág csúcsán állt. Noha a szerszámkészítés szintjére még nem jutottak el és talán soha nem is fognak, már használták a tüzet, és halottaikból úgy égettek ki minden szenet, hogy a Holtak Fennsíkján szilícium-polimerekben dús bőrük kövér, ezüstös Buddha-szoborként fogadja vörös törpenapjuk keltét.

Ó, fehérbor, te asszonyselyem, holdlényeg, csillagkapu, te boltozatos hálótenyér, elomló delej, lappantyús pánpempő!

Ilyen költői képek kergették egymást Béla túlhajszolt tudatában, és a meggyötört férfi már éppen érezte volna, hogy végre ott van, ahol lenni szeretne, mikor föltámadt a szél és iszonyún csapkodni kezdte a budiajtót.

Három kisiskolás gyermek édesanyja, így a karantén idején egyszerre kénytelen kiléptetni tucatjával munkahelye létszámleépített dolgozóit, tanítani a gyerekeket és főzni élettársa igényei szerint, aki mostanában nagyon későn ér haza a gyógyszergyárból. Mónika maga előtt is titkolja, de egy kicsit szerelmes Győrfi Pálba, és alig várja két jógás relaxzene között a jól ismert kis reklámvideókat a YouTube-on.

Kőrösi Csoma Sándor Egyiptomban felkereste a Szfinxet és beszélt vele. Akkoriban a Szfinx még valamicskével fiatalabb volt, jobban tartotta magát, nem volt egészen lebénulva, mint ma. Ha olyan valaki kereste fel, akit érdemesnek talált rá, megesett, hogy szóra méltatta, jótanáccsal látta el. Nem a szájával beszélt, abból sokszor csak baj származik.

Lövészárok. Ezt hallgattam évekig, évtizedekig. Nagyapád még mindig ott van. Abban a lövészárokban. Nem bír onnan kibújni. Mintha még mindig háború lenne. Csak fújja a magáét. Kelj fel és feküdj le. A Bibliát se olvassa, nem is akar hallani róla, amit régen szívesen forgatott. Kelj fel és járj, a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj, ezt neked is felolvastam.

Lázát atya rémülten felpattant a kemence mellől, és hevesen keresztet vetett.

– Kezdődik – suttogta Rózsa, és a fejével intett a papnak, hogy készüljön. Az atya Rózsa kezébe nyomta a szenteltvizes vödröt, ő pedig magasra emelte a keresztet.

Odakint megszólalt Zámor ismerős, búgó hangja.

– Rózsa, mátkám, másodszor hívlak! Nem jöttél első szóra, most gyere ki másodikra.

Rózsa megrázkódott. Újra az ősi menyasszonyhívó rigmus! Borsózott a háta tőle.

A lányon látszott, hogy reggeli sminkjét tovább tartott elkészíteni, mint amennyi időt addig jószántából könyvek olvasásával töltött. Nem ismertük egymást. A reggeli tömegben szúrtam ki, hogy aztán építgessem kitalált portréját.

Benne vannak a szerbek. A trénerkában. Ha nem volna ennyire elnyűtt, hanem vadonatúj lenne, akkor csakis a szerbek volnának benne, sok-sok szerb, férfiak és nők, gyerekek, fiatal lányok és fiúk – mind-mind trénerkaviselők. Ebben vannak otthon, így járnak iskolába és gyakran Szegedre is, ahol néhány év alatt elfoglalták az Árkádot, belakták, otthonosan mozognak benne, olyannyira, hogy az Árkád hangos, vidám hely lett, ahol már dohányozni is lehet, és minden pincér tud szerbül.

– Andi! – dörren rá beosztottjára fél órával később. Kiss, ezúttal mellőzi az Andika megszólítást, annak semmi formája, a helyzet komolysága most mást kíván. – Szerezd meg nekem, leszel szíves az Excelt a kiosztott jutalmakról! Tizenegyre küldd át!

Szóval végül az asszonyt is dobtam. Mert most egy olyan első osztályú csajom van, amilyenről ti csak álmodhattok, vagy amilyent a vonatablakon keresztül kerestek. Ahhoz még nem nyúlt hozzá senki. Ezzel nincs ám hetyegés meg hentergés, mint a Brucsó húgával vagy az Irénnel.

Mintha egy barbár harcos fegyverével halálos sebet ejtett volna a felkelő napon.

Nehéz és sötét idők vártak minden emberre a császárságban. Háborúk pusztítottak, szaporodtak a csapások, rablók verték fel álmukból a békére szomjazó embereket. Rommá tették a pagodákat és a kőházakat, az istenség elmélkedő arcát porba tiporták.

Azon a napon húsz perce úszott már, amikor észrevette a férfit. A tó partján álldogált, mélabús tekintetettel meredt a vízre. Márti abban bízott, elmegy, mire végez, de nem így történt. Gyorsan kilábalt a tóból, megtörölközött, és a dressz fölé magára kapkodta a futóruhát. Rendes körülmények között ilyenkor tornázott még öt-hat percet, amíg megszáradt rendesen a fürdőruhája. Már a cipőjét fűzte, amikor megszólalt az idegen.

Így kezdődött Ofélia előadóművészi adottságainak kibontakoztatása. Eleinte csak egyszerű, hétköznapi valójában jelent meg a felvételeken, aztán – a zsűri javaslatára – egyre merészebb küllemben. A folytonos dicsérettől szárnyakat kapott, előásta a szekrény mélyére süllyesztett bohókás nyári ruháit, és éjjel-nappal Depólipó szóvirágait memorizálta.

– Ildikó felborult! Jöjjön gyorsan, mert a harangozónő felborult! A harangozónő felborult! A maga háza előtt! – hadarta a kisfiú, majd elrohant, kireteszelte a kaput, nyitva hagyta, és eltűnt, gondolván, teljesítette kötelességét azzal az Ildikóval szemben, akiről sejtelmem sem volt, kicsoda, azon kívül, amit most tudtam meg, hogy ő a harangozó.

Nagyapám – a sokat látott és tapasztalt emberek bölcsességével – remekül szórakozott azon, hogy a tudományos világlátásommal szemben felhozott érveit képtelen voltam megérteni. Legnagyobb összezördülésünk abból származott, hogy nem hitte el a holdutazást.

Mikor lett a cuki Ernőből ciki pasi? Tegnap este erre kerestem a választ, miközben sütöttem egy lapos süteményt és megittam a bele való rumot. Mindkettő véletlenül sikerült így, mármint a süti és a rum. Utóbb jöttem rá, hogy a tésztából kifelejtettem a sütőport, a pia meg azért kellett, mert józanul csak a saját depressziómra tudok koncentrálni, ilyenkor nem vagyok elég konstruktív, sem kreatív.

Mindig más voltam, mint a többiek. Átéreztem a Nightwish-szövegek igazi értelmét. A sötétségről. A fájdalomról. Aztán bebizonyosodott. Magamhoz hasonló embereket kerestem. Az éjszaka gyermekeit. És megtaláltam őket. A realvampires.com-on megtaláltam az igazi családom.

Vajon mi lehet az aranyszemű lánnyal? Legutóbb akkor látta, amikor egy parkolóban elbúcsúztak, mint máskor is, a viszontlátás reményével. Két szürke gém repült el felettük, egy darabig párban, aztán egyikük északnyugatra fordult, másikuk délkeletre… Másnap kihirdették a vesztegzárat.

Csak azt sajnálom, hogy nem marad utánam senki. Rokonaim sincsenek, legalább hat generáció óta egykék voltak az őseim. Tulajdonképpen darwinista vagyok, abban hiszek, hogy az élet az utódaink által folytatódik, és nekem nincsenek utódaim. Nem fértek bele az életembe.

Azóta férfias lett, csúnyább, mégis szebb, tetszik a nőknek, jó ránézni. Én tudtam, hogy ilyen lesz, az első percben, amikor a nevetséges nadrágjában belépett a szobába, én tudtam, hogy Josephnek rám van szüksége, nem Theresére, de Therese mindent meg akart kapni, őt is, ránézett a szép kék szemével, ez meg elolvadt.

A kedvencem a tükrös ajtó a folyosón. A szüleim szobájával szemben, a fürdőszoba és a konyha között nyílik – a konyha egyben átjáró is a húgom szobájába, mely anyám szerint régen cselédszoba volt, apám szerint pedig kamra – és állandóan zárva van. Békésen rozsdásodó vasajtó, amilyet régi lécsőházakban látni néha, a felső felén üveg ablakszemekkel – csak ezekben az ablakszemekben nem közönséges üveg, hanem tükör van.

Ezt a fotót kellene tehát megtalálni, amely rögzíti a pillanatot, amikor megismeri Csillát, nem mehet el úgy a lakásból, hogy ezt ne vigye magával. Közben a könyvcsomagok egyre fogynak, a nyitott ablakon beszűrődő zajok alapján a városban mindenütt növekvőben a forgalom, jó lesz sietni, hogy a teherautóval mihamarább kijussanak a nyílt útra. – Rövidesen végzünk! – szólt hozzá az egyik munkás. – Lesz még valami?

Apám asztalos, én pedig, amióta az eszemet tudom, gyengéd érzelmeket tápláltam simára smirglizett, festett famunkái iránt. Minden fafajtát imádtam, mindegyik egy külön nyelven szólt hozzám. A dió- és a mahagónifa voltak a kedvenceim. A frissen elkészült mahagóniasztalt, apám remekművét, képes voltam akár órákig simogatni: gyakran bezárkóztam a műhelybe, és piknikeket rendeztem az asztal mellett. Sohasem ültem rá, azzal megszentségtelenítettem volna. Mindig tartottam a tisztes távolságot, csak ujjbegyeimmel érintettem a felületet.

A kopasz lány figyelmesen végighallgatta, bevezette az épületbe, rábökött egy ajtóra:

− Én Amanda vagyok, maga meg oda cuccolhat – majd, fejével a tó felé intve, hozzátette: – Ahol jólesik, ott telepszik le. Az anyagiakat előre kérem.

Tessék kimondani a „tröttöt”! Csücsörítünk, orrunk kissé ellaposodik oldaltájt, szemeink kikerekednek, és úgy nézünk a világra, mintha nem is vennénk komolyan. Mókás arc ez, magabiztosságot sugall, mert ki merne packázni a „kommonista” világgal ugye.