Patak Márta

– Ugyan, az nem jó hobbi. Valami mozgás kellene. Tudod, mennyit lehet mozogni egy ilyen kertben? Ha ide kijössz, agyonmozoghatod magad. És kevesebbet fog fájni a derekad, mint most. Meg a lábad. Ne mondd, hogy nincsenek ilyen problémáid. Látom rajtad.

Benoît előrántott egy üveg megkezdett Napoleon konyakot a kis konyhai kredencének rejtekéből. Kihúzta a kalapos parafa dugót, inhalált belőle, és töltött magának egy pohárkával. Kényelmesen elhelyezkedett a hintaszékébe, kortyonként élvezve ki a részegítő italt. Kizárólag szobahőmérsékleten fogyasztotta a bódító nedűt, úgy, ahogy a hátoldali címkén található javallat szerint is ajánlották. A márka megszállottja volt. Más fajtáról hallani sem akart.

A régi falióra négyet ütött. Elnémult a kötőtűk csattogása. A nő felnézett, elsimította homlokáról az ősz tincseket, és nekidőlt az öreg fotel támlájának. Már két órája kötögetett. A rádióból halk zene szólt. Lassan lerakta a fotel melletti fonott kosárba a kötést.

A történet még ott kezdődik, midőn Szindbád ifjú ember volt, az őszi utak mérföldjei nem véstek bánatosan mosolygó ráncokat szeme sarkába, az éhes asszonyok nem haraptak ki darabokat vérző szívéből. Szemében a partra gördülő hullámokon megtörő szeptemberi nap csillogott, lába egy süldő őz könnyedségével táncolt végig a kanyargós úton, s ábrándos lelke a sziklaszirt mögött felsejlő házak minden ablakába puha karjukra támasztott állal ábrándozó, selymes hajú nőalakokat festett.

Gyerekkoromban egy pergő nyelvű, molett romaasszony tenyerem kusza vonalaiból kalandos életet jósolt nekem. Meglátja, vitéz lesz az úrfiból, életmentő hős, lelkendezett aranyfogait villogtatva. Amikor azonban a látnoki szolgáltatásáért igényelt összegnek csupán a töredékét perkáltam le neki, azon nyomban elillant arcáról a derű.

A falu boltja, ami egyben kocsmaként is fungált, csak este nyitott. Nyáridőben nyolckor, télvíz idején hatkor. Amikor Anti beállított, heten-nyolcan is voltak bent, vásároltak, iszogattak. A pult mögött nagydarab ötvenes asszony. Minden szem Antira szegeződött: idegen csak legritkábban, úgymond rendkívüli alkalmakkor fordult meg itt.

Egon egy förtelmes téli péntekkel görnyedt háta mögött, pesszimista stresszgalacsinként lépett be az Interspúr fáziskéséses mozgóajtaján. Szigorúan profitorientált munkahelyén – címeres nebántsvirág lévén – kollégái önkéntes papucsállatkájaként szolgált. A délelőtt, illetve saját húszperces ebédszünetének túlnyomó részében több kávét főzött le, mint amivel az emberi elme udvarias mosolygás mellett poszttraumatikus mentális lenyomatok nélkül képes lenne elszámolni.

Esténként az ágyba fektetem, megcsókolom a homlokát, mondom neki, hányszor ránk ijesztett már ez az orvos, ez az iszákos, így mondom, és nevetek, látod, nincs neked semmi bajod. Lefekszem én is a magam ágyába, és hallgatom, ahogy Iluska piheg. Egy idő után elalszik, olyankor nagyokat sétálok a holdfényben.

A bódvaszilasi szállásadó kádárkockájától futólépésben – már amennyire a bokája engedte – indult a kővel szórt dombutak, a napraforgómezők irányába. Fehér-kék-fehér zászlócskák ültek a fatörzseken, és a júliusi nap valahogy most még jobban perzselt, mint szokott. A negyvennapos teljesítménytúra kilencedik napján kezdett világossá válni, hogy a tervezés fázisában nagyon el lett baszva valami, de már nem volt visszaút. Lábon legalábbis.

Amikor a gyermek eléri a pubertáskort, a jó vagy rossz sorsától függ, hogyan evickél át a buktatókon. Ha akad a környéken egy dörzsöltebb kamasz, az profán módon elröhögi neki, mit miért érez, és mit tegyen, hogy amit érez, minél jobb legyen. Ha csak kevésbé tapasztaltakra támaszkodhat, mi mást tehetne: magára hagyatkozva kezd ismerkedni a nemi ébredéssel.

A hajnali napsugarak támogatásukról biztosítva hasítottak be az étterembe. Az éjjel hullott puha hótakaró felerősítette a fényt és éteri derengésbe vonta a fehér falú helyiséget. Tiszta lap volt kint is, odabent is.

15 óra, 35 perc. Fennmaradó idő: 4 óra 08 perc. Fordul a kulcs a zárban. Villanyt gyújt, rápillant az előszobai tükörre, cipőjét lerúgja. A könnyű válltáskát a heverőre dobja. A semmibe bámul. Éhes, az ásványvizes palack sistereg. Gyöngyözik a víz a pohárban.

Amália (anyám) tizenkét évvel ezelőtt halt meg, 1999 őszén, Kisboldogasszony napján. Ötvennyolc éven keresztül ismertem őt. Amit az életéről tudok, mégis csak a semmivel egyenlő. A levegőben szertefoszló szappanbuborékban, amit játékos kedvű gyermekek fújdogálnak, több van, mint amennyi énbennem van az ő életéről.

Úgy képzeld el, hogy bugyiban, melltartóban és a hófehér menyasszonyi fátyolban vasalom az öcsém selyemingét, mert a tanú alhat délig, csak én voltam hajnal öttől talpon, hogy mesés legyen a sminkem, tökéletes a frizurám. Erre jön a nyolcvanhat éves alzheimeres nagyanyám, hogy öltöztessem fel.

Elmosolyodtam, a maszk miatt úgysem látja. Randizni hív? Biztos voltam benne, hogy fiatalabb nálam. Az utcai lámpák fénye csalóka, de sehol egy szarkaláb, egy ősz hajszál. Még harminc sem lehet.

A külső szobákban az őrmesterek még csak megpercegtették időnként a tollukat, de Solymár úr, a helybeli kereskedő a vonalazott nyilvántartási lap védelme alatt szatócsüzlete heti jövedelmét igyekezett összeadni. Schultheisz őrmester ezalatt őrködve nézdegélt Solymárra. Zsebkésével gondosan lefaragta a tollhegyről a rászáradt tintát és megcsörgette a nadrágzsebében lévő kulcscsomót.

Horthy kormányzó úr és adminisztrációja elérkezettnek látta az időt (alighanem az Anschluss sugallatára), hogy megágyazzon a Trianonban elvett területek visszaszerzésének. Nyíltan még nem léphetett, de a Rongyos Gárda akkor már jó ideje tevékenykedett a Felvidéken, illetve Kárpátalján, természetesen nem hivatalosan. Mindenféle diverzáns akciót hajtottak végre, s az ottani magyarságot igyekeztek megszervezni a majdani harcokhoz.

Ha Margaret asszony nem hagyja bent a szemüvegét, akkor Lindgren már elpatkolt volna. De szerencsére nem így történt. Még pont időben érkezett, és az a horrorisztikus látvány fogadta, amint az öcsém egy vértócsában fekszik, bal kezén egy jókora vágással. Azonnal tárcsázta a mentőszolgálatot, akik sürgősségi jelzéssel végigszáguldottak a városon, és már a kocsiban ellátták Lindgrent.

Szelíd este volt. Szerettem volna, ha hamarabb megy le Nap. Ültem a fásládán. Leült mellém az öcsém. Egyedül néztük magunkat, főleg, amióta mind a négy bátyámat besorozták, a nővéremet meg férjhez adták.

Ez akkor kicsit nehezen érintett, de a hittestvérek hamar feledtették velem a szomorúságot, hiszen egy hívő csak boldog lehet. Olyan sokszor gyönyörködtem a nyájban, tudtam, hogy egészen biztos az üdvösségem, hogy vidáman halok majd meg. Mosolyogva és boldogan ébredek az Úr karjaiban.

Délelőtt tizenegy órától kezdve zajlott ez a jelenet a kikötőben, minden évben ugyanúgy, április harmincadikán, amikor anya és fia leköltözött a fővárosból a szigetre. Alkalmi fuvarozójuk, a szigeten lakó férfi, aki az évek folyamán taxissá avanzsált családi szókészletükben, betéve fújta már a leckét: a porcelános nagytáska megy legbelülre a csészékkel, csészealjakkal és kistányérokkal, egészen be, a három bőrönd mögé.

Nünüke – polgári nevén Hegedűs Erika – meg volt róla győződve, hogy az énekhangja félelmetesen jó – különös tekintettel a magas, kissé elnyújtott hangokra –, ugyanis Bánki e szókkal lépett oda hozzá az Almássy téri Szabadidő Központ női vizeldéjének bejáratánál.

– Itt a taxid – mutatott felém. A lány bólintott, sorban megölelt mindenkit, míg én türelmetlenül doboltam a kormányon. Mindegy, az óra jár.

Hallottam az ajtó nyílását, a többiek hangosan vihorászva búcsúzkodtak tőle, míg beszállt. Ahogy köszönt, megcsapott az alkohol keserű szaga, és komoran néztem végig, amint esetlenül bemászik a hátsó ülésre a magas sarkú cipőivel hadakozva. 

A Stromfeld Aurélról elnevezett koleszban vagy akár a kinti iskolában megbizonyosodhattam arról, hogy a városi fiúk röhejes, nőkre való textilt hordanak, s mélyen lenézik, falusi bunkónak tartják azt, aki nem. Eszembe jutott, hogy kisebb koromban hogyan csúfoltuk a lányokat, ha rajtuk véletlenül megvillant a rózsaszín: „Messzi van Budapest, mégis idelátszik!”

Tegnap túl hamar szállt le a buszról. Egy régi osztálytársával utazott, a szeme sarkából leste, merre tartanak. Nem volt könnyű dolga, a beszélgetőtársának be nem állt a szája, és minden második szavát erős gesztusokkal próbálta nyomatékosítani. Valósággal zúgott a füle a lelkes hablatyolástól.

Dél körül megyek, mert akkortájt az apák melóznak. Vannak, akik örömmel, büszkén mutogatják porontyukat, a kis fogyasztót, de hozzáérnem csak ritkán szabad. Nekem meg az lenne a célom. A közvetlen babakontaktus. Ahogy megszagolom. A feje a legjobb. Dédelgetem. Azok a kis lábikók!

Talán ma is roskatag vénemberként gondolnék rá, ha nem tűnik föl a hódító keletről és délről, nyugatról és északról, s nem jut egészen a kapukig. A támadó seregek a város körül álltak hosszú, tömött sorokban, támadásra készen, s éreztük, csak egyszerre kell fújniuk egyet, hogy az ősrégi, rozzant falak leomoljanak.

Én túléltem mindent, harminckét kilós voltam, amikor hazakerültem. Harminckét kiló csont és bőr. Két lábujjam lefagyott, és a jobb kezemen nem maradtak felső ujjpercek. Vénember lettem, három év alatt megőszültem.

Megyek, persze, indulok, mondta a húgának a telefonba nem sokkal ezelőtt. Megígérte, hogy érte megy és elhozza azt a vackot. Pedig nincs kedve az egészhez. Nincs kedve belépni az üres szobákba, beszívni a kopott bútorok fullasztó szagát, amik anyjával együtt öregedtek meg a szűkös kis panellakásban.

Tegnap, mikor Güdücben jártunk – Bulmerka, Cickom meg én –, láttunk egy tehenet a fán. Arrafelé erős szél fúj mindig, visz el mindent, nincs mit csodálkozni a tehénen. Egyéb is fenn szokott akadni a fák hegyén, a helybéliek mind ott keresik, ha valamijük elveszett, rendszerint megtalálják. Darabig tanakodtunk, nem kéne-e megfejni azt a tehenet. Attól, hogy felvitte az Isten a dolgát, még leadhatja a tejet. De inkább nem foglalkoztunk vele, nézelődjön csak nyugodtan fentről, mentünk tovább.

A Balaton apró porszeme vagyok, lábam a kövein, hátam partjának füvén. A Balaton apró cseppje vagyok, felszínéről kapott fel, s vágott be a robogó vonat ablakán a szél. A Balaton apró oxigénmolekulája vagyok, fenyvesek gyantaillatából, dús nádasok, puha hínárosok öleléséből szintetizálódtam a világra.

Presszókávét és konyakot ittak a Sárga Macskában, a kisváros elit kávézójának teraszán. Doktor Zsebelő Hümér gondosan törölgette izzadt homlokát és hümmögve nézte a tetemet. Ott feküdt mozdulatlanul báró Bárczy Benő, a kisváros egyik ismert, bohém figurája, aki nem egészen 24 órája még makkegészséges volt, és jellegzetes orrhangján felolvasta legújabb haikuit.

A lépcsőn leszaladva hallottam, hogy utánam kiált. Megfordultam. Indulatosak voltak a szavai, s miközben hozzám beszélt, hol a plafont, hol pedig a lépcsőt figyelte. Van ilyen. Eltelt egy kis idő, mire megértettem, mit is akar tőlem. Vagy legalábbis azt gondoltam, hogy értem.

Vera bármikor kapható az ilyen jó cselekedetekre, mert általuk többszörösen írhatja fel magának a piros pontot képzeletbeli (de lehet, hogy valódi) jegyzetfüzetébe: jót tesz a szomszédnak, mert egy kis többletkeresethez juttatja, ugyanakkor azoknak is, akik maguk nem tudják elvégezni az időnként felmerülő szabászati műveleteket.

Csenevész, későn érő kislány voltam. Hosszú, szőke copfokkal, amelyekbe anyám nagy szeretettel, gyengéden nem is két, hanem sokszor három masnit is belefont, beletűzött. Kettőt a varkocsaim végére, egyet pedig a halántékom közelébe. Majomszeretettel csüggött rajtam.

Na, csak ez hiányzott az apámnak!

Az a pasas, aki záróra előtt borravalót hagyott a pulton, nagyon sötét gondolatokat forgatott a fejében. Úgy nézett ki, mint bármelyik hétköznapi vendég, ám őt nem tudta becsapni, mert egyenesen a lelkébe látott.

A szürke ég szitálva ontja az áldást a fekete esernyőkre. Kilépve a ravatalozó eresze alól egy pillanatra megállok, hagyom, hogy belepjen a vízpára és az eső ázott temetőföld szaga az orromba kússzon. Elégedettséggel tölt el, hogy épp olyan szomorú az idő, mint az alkalom megkívánja.

– A Le Petit Parisien falai között mindenki egyenlő, akárcsak a temetőben – mondogatta Jules oly gyakran, viccelődve.

Aki ide betért, egy-két kedves szót is kapott az itala mellé ajándékba. Igaz, a legtöbben nem vártak válaszokat a kérdéseikre. Mégis feltették őket. Nyugtalanul, zavartan, óriási kérdőjelekkel. A fény városában élők azért keresték az öreg főúr társaságát, mert kávéházában szégyenérzet nélkül próbálhatták pár pohárkával leplezni szomorúságukat.

Tizenhat éves volt, és elég magas, a korához képest. Még nem lehetett tudni, kövérkés lesz-e, vagy csak izmos. Ritka kis bajszát leborotválta már párszor, de utána mindig kipattogott a bőr az ajka felett. Gimnáziumba járt, albérletben lakott, hogy ne kelljen utaznia mindennap. Bár napjai egyhangúan teltek, nem bánta, hogy nincsenek lakótársai, hogy nem kell reggelente vagy az esti sötétben a buszra várnia. Tanult, iskolába járt, hétvégente hazautazott. Késő ősz volt már, amikor észrevette, hogy szobája apró ablaka a történelem-tanárnője udvarára néz.

Elképzeli, hogy ő a drágám, aki otthon Noémit eteti, és aki papírzsepit szeretne a boltból. A naplemente fénye bekúszik a szemközti ablakon, el akarja takarni az arcát, de közben nem szeretné levenni a szemét a férfi tükörképéről, mert soha többé nem fogja újra látni. Pedig már régen elmosódott előtte. A torka száraz, a nyelés fáj, a gombócba bele lehet fulladni, összeroskad a súly alatt.

 Az anyarúzs nagyanyáméknál a nagyszekrényben, a felső fiókban volt, és amikor véletlenül magamra maradtam, mondjuk, nagyanya hátrament a nyári konyhába, vagy anya kiment a kinti budiba, akkor elcsentem az anyarúzst, és rajzoltam vele a falra, már ameddig felértem.

Michael Piry Baumeister tervezte magának a háború után a várostól északnyugatra, a szomszédos falu határába benyúló területen, a Duna medrének szabályozása, meandereinek kiiktatása után állóvízzé degradált folyóághoz közel a szép tanyát, amelyet többholdnyi szántó vett körül. Nagyon pontos tervrajzot készített, hogy az építkezés engedélyezését simán megkapja.

A padlásajtó öreg kilincsét lenyomva mintha a múlt egy szelete tárult volna fel előtte. Kislánykorában babázni járt ide – senki sem zavarta, hangosan mondhatta a babák közti párbeszédeket. Serdülőként elbújni, hogy önmagával találkozzon, felnőtt korára pedig annyi maradt meg mindebből, hogy a fontos döntések meghozatala előtt a padláson vett mély, üdítő lélegzetet.

– Hiúzt akarsz látni? Kérdés, hogy ő akarja-e – nevet Lukács vadőr, aztán megsajnál, és elindulunk a helyre, ahol a legtöbbször találkozott ezzel a gyönyörű csúcsrejtőzködővel. Tudatában vagyok, hogy nem tettem fel mindent egy lapra az ügyért. Vadon és város közt csapongok, néha érkezem nagy lelkesedéssel, hogy a hiúz nyomába eredjek, de nem szánok rá napi tizenöt, csupán két-három órácskát, ami a számok nagy törvénye szerint is kevés.

„Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik!” – volt anyám egyik kedvenc szavajárása, amit mindig megnyúlt arccal, védekezőn feltartott kézzel hangoztatott, mint valami rémséges jóslatot. Én tágra nyílt szemmel, bőszen bólogatva hallgattam, miközben gyermeki fantáziám meglódult, és már láttam is magam előtt, hogy az elhamarkodottan beszélő családtag – apám vagy nagyanyám – hatalmas ecsettel mázolja a házunkra a szarvas-patás alakot.

Kőrösi Csoma Sándor egyre csak gyalogolt, s pár nap múlva Havasalföldön elért a Dunához. Kompra várva ott állt a folyóparton. A szélesen hömpölygő vízfolyamhoz képest akkora volt, mint egy vízcsepp. De ha akarta, képes volt látni teljes hosszában a Dunát, forrásától a torkolatáig.

– Bocsánat, de ez az én helyem.

A férfi felkapta a fejét. Már éppen elbóbiskolt volna, amikor meghallotta maga mellett a mély, rekedtes hangot. Sötét volt a buszon, de az elsuhanó utcalámpák fényében ki tudta venni, hogy egy nagydarab öregember áll előtte. 

Tél van, gyerekkorom hava, még minden csak most kezdődik. A kerekes kút mellett hóbabák sorakoznak, várják, hogy reggelre belepje őket a hó, annyira, hogy föl se lehessen már ismerni őket. De időnk van, ráérünk, gyúrunk helyettük újakat, nem számít a hideg, vörösre égeti kezünket a könnyen tapadó hó, ahogy formázzuk a hógyerekeket. A hóember nekünk még túl nagy, mi is magunkhoz mérjük a világot.

Amikor a zsákmány nagyon csapkodott a fedélzeten, Ankersen kedélyesen morogva biztatta, de ha valamelyik nagyobb tőkehal valahogy kiszabadult és visszacsúszott a tengerbe, hangosan átkozódni kezdett, húsz éve mindig pontosan ugyanazokkal a szavakkal. Nem szerette a csöndet, amikor nem az aznapi fogáshoz beszélt, rádióslágereket dúdolgatott. Régebben egy, az apjától, a szintén halász Hendriktől örökölt egyszerű fapipát tartott a foga között halászat közben, de három évvel ezelőtt egy viharban a tengerbe esett. Mivel úgyse gyújtotta meg soha, nem bánkódott a veszteségen, és nem is pótolta.

Én még mindig a feleségemmel álmodom. A kopott kocsma zajában a félhangosan elmormolt mondat vajmi kevés vizet zavart. Az átkos rendszerből itt maradt kockás viaszosvászon abroszok mellett csak néhányan könyököltek.

Sanyi, vegyed a melledre azt a gyereket! Hogy csináljak rólad szoptatós fotót a sajtónak, ha egész nap csak a sörösüveg van a kezedben? Maga meg tegye köréje a virágokat, meg az ajándékokat, hadd lássa mindenki, nálunk minden férfi meg van becsülve, ha szül. Van a disznóól mögött üres doboz, csomagoljon be még néhányat, jó nagy masnikat is tegyen rá, irigykedjenek csak a szomszédok.

A nappaliban gondosan állítottam fel a home office sarkot, órákig tartó mérlegelés után. Először a kanapét toltam át, aztán méregettem, majd egyszer csak tökéletes lett: pont ráláttam a délelőttönként konyhában egyensúlyozó cirmosra.

Többféle tél létezik, de mindig egyféle hóval. Ez a hó karácsony után már igen magas, a szőlőkarók teteje látszik csak ki belőle. Az udvaron pedig még magasabbra tornyosul, mint bárhol, mert a kúthoz, pincéhez, ólakhoz és a kapuhoz vezető utakra hullott havat el kell dobálni.

Ültetek az angyallal egy felhő szélén, és hallgattatok. Odalent lassan leszállt az este, elcsendesedett a világ. Fények gyúltak szerteszét, mintha millió szentjánosbogár szállt volna le a földre. Távol, a hegyek alján, sűrű pelyhekben hullott a hó. Arra gondoltál, most nem szabad megszólalni, megtörni a varázst. Nem szabad megmoccanni sem, széttörni ezt a csodás állapotot.

Mintha megérezte volna, hogy odakinn valami történt a tájjal. Csend honolt a házban, és a világban. Álmosan támolygott ki a konyhába. Egy nagy csésze vizet öntött a forralóba, kávénak.

Hanyatt fekszünk, fogjuk egymás kezét, karácsonyok emléke szeplőzi az eget. Fáradt csipkeangyalok, torzó csúcsdíszek, szomorúra kopott csengettyűk közül kikukucskál a tegnap, rászáradt mosolyok anyámtól, kihűlt simogatások apám tenyeréből. Hanyatt fekszünk öten, két felnőtt, három gyerek – koszorút kerít körénk a csendes tél.

Ha a Riska nem volna, nem tudom, hová lennénk – gondolja az öreg, és jóleső büszkeség tölti el. Riska a család eltartója, ellátja a gyereksereget tejjel, vajjal és túróval. No, de dédelgetik is ám az apróságok. Mindnek büszkesége a Riska. Nincs is még egy ilyen szép tehén a faluban.

Ő maga meg beéri egy… teszi fel… Land Roverrel, amin horgászni fog járni, amikor jó a holdjárás és harapnak a halak. Anyámnak lettek harisnyái, apámnak nem lett se Ford Fiestája, se Land Roverje, de az igénye rájuk azért megmaradt.

De a hősszerelmes nem adta fel. Húsvétkor locsolkodni jött, karácsonykor kellemes ünnepeket kívánni. A fotelben ülve titokban kis lyukat fúrt az Ifjúsági Magazin közepébe, azon keresztül figyelte a csajok mozgását.

Láttad a képeidet abban a lapban? Egészen szenzációsak, megfogtad az Isten lábát, barátom! – hívta fel lelkesedve Kerenicset egy esős délután a barátja. Milyen lapban, még sosem hallottam róla, s hol lehet kapni? – kérdezett vissza az, mire Joshua csak annyit mondott, ugorjon át hozzájuk, az anyjának jár a lap, s oda is adja neki ezt a számot.

Rómában, egy magas, kockaépület tetején áll, rettenthetetlennek néz ki, elmozdíthatatlannak, pedig a szíve és ő maga is törékeny, bármikor, egy meleg szellő hatására is leeshet a magasból.

Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel végigpásztázta a hófödte tájat, alaposan szemügyre vette az apró pelyhek lassan hulló áradatát, az előttük elterülő domb minden részletét, s végül az égre is felnézett. Még látni lehetett a felhőket, melyek fátyolos abroszként terültek el a csillagok alatt.

Egy hideg havas hajnalon a román front a tanya mellé ért. Meg nagyapa is, a kényszerkatona. Nem látta ugyan a tanyát, az néhány kilométerrel arrébb volt, de érezte a friss széna illatát, szájában volt a frissen fejt tej íze, orrában a pörzsölt disznó szaga, és hát várja arrébb egy lyány...

A hajnal és az alkony kinyíló és becsukódó könyvek, a füvek és a csillagok a földre és az égre vésett betűk. Mi magunk sem vagyunk mások, csupán igék és főnevek, jelzők és határozók egy hatalmas kötetben, amelyek ellátják a szerepüket egy történetben a saját minőségük szerint.

Tente, baba, tente, itt van már az este, köszöngetnek szépen csillagok az égen, tente, tente, aludjál, kisnyulakkal álmodjál, szép legyen az álmodás, mintha nem is álmodnál. Kisfiacskám, gyöngyöm, gyöngyvirágom, egy szem gyermekem, hozok neked habos tejet, finom ropogós kiflivel, megiszod majd szépen, mártogathatod is, dehogy bánom, főzök én neked kakaót is, ha azt jobban meginnád, ha akarod, azt is elmesélem, mit álmodtam, szeretnéd-e....

Tekintete vad volt, kegyetlen, mégis kicsit emlékeztetett a macskára, amit a kilencedik születésnapomra kaptam apától. Mi lenne vele, ha magára hagynám a közeledő viharban? Mi lenne vele a vihar után nélkülem? És mi lenne velem a vihar után nélküle?

Támadás! – kiáltja el magát a király, miután a két alak néhány percen át némán méregette egymást. Embere előreugrik, de a nyurga kitér, és egy balhoroggal beleöklöz a másik gyomrába. A zömök kissé meggörnyed, de ez csak csel volt, mert bal lábával most elkaszálja ellenfelét, és már ugorna is rá, de amaz gyorsan félregurul, így a fűre huppan.

Minden kilencéves gyereknek jár egy legjobb barát, pláne, ha az a kilencéves egy olyan fiú, aki annyira elszigetelten él a saját családjában, mint egy papagáj Kanadában. Hiszen két nagylány tesóval áldotta meg a sors, aztán meg ott vannak az ikrek. Szóval egy ilyen túlméretezett családban, a hatalmas kavalkádban teljesen természetes, hogy egyedül érzi magát az ember.

Teliholdas nyári este volt. Izgatottan várta szerelme, Lamia érkezését. Azt mondta, tízre itt lesz. Mindig pontosan érkezik. Már csak néhány perc van hátra. Lamia, Lamia… Milyen szép név! De csak az édesanyja hívja így, na meg mostanában Ákos. Azóta, hogy a lány elárulta neki, hogy ő igazából nem is Lilla, ez csak az irataiban áll. Másnak nem szabad tudnia, ez a kettőjük titka, illetve hármuké.

Egy kertbe jutott, amelynek elrendezése a lampszakoszihoz hasonlított, annyi különbséggel, hogy volt benne valami szép vadság, természetesség, amit Terelam annyira szeretett, ugyanakkor gondosan karban volt tartva, amit Anaxagorasz kedvelt olyannyira. Amott vadvirágok, itt meg háziasított virágok nyíltak.

Néztem őt. Ő nézett engem, én őt láttam, ő ki tudja, mit látott. Az egyik percben forgott a szeme, a másikban habzott a szája. Nem beszélt. Azt nem tudtam, hogy nem tudott vagy nem akart. Nem mondta, hogy éhes vagy fázik, simán maga alá vizelt anélkül, hogy akárcsak a szája sarkát megmozdítja, de belőle kinézem...

Izgatottan vártuk a fejleményeket. Nem kellett sokat. Jelentkeztek az ilyen-olyan alakok. Elvétve pár normálisnak tűnő is akadt a hálónkba. Jött a hali, tali, telcsi, dumcsi, amibe a kezdeti sokkhatás után egészen jól belejöttünk. Talán a fiatal korunkban kimaradt őrültségeinket akartuk bepótolni, de az is lehet, hogy azt a fajta szerelmet, megértést, tüzet kerestük, amit a házasságunkban nem kaptunk meg.

A teraszon ült le. Megrendelte sajtos szendvicsét. A tárt ajtón és a hatalmas üvegtáblákon keresztül jól látta a kerámiavárost a presszófalon, a csipketerítővel letakart asztalokat a piros fotelekkel. A nagymama lakására emlékeztették, a forró nyarakra, amikor izzadt combja vizes nyomot hagyott a műbőrön.

A hét szerzője, a KMI 12 József Attila-díjjal és Salvatore Quasimodo-emlékdíjjal elismert költő-író-drámaírója, Szálinger Balázs nagyváradi emlékeit idézi fel Ady Endre születésének közelgő 144. évfordulója apropóján.

A nő dobogó szívvel állt a csónakban, és a látóhatárt fürkészte. A hullámok lassan, himbálva sodorták a szárazföld felé. A víz mély és kék volt, mint az ég. A végtelen azúrban hívogatóan fehérlett érintetlen szépsége.

A házigazda hallgatott. Savanyú bora mindenki nyelvét megoldotta és általában mindenki elrontotta az életét. De hadd mondja, meséljen a vendég! Régen látták egymást.

Abban az időben történt, amikor még sokat utazott. Valahonnan menekülnie kellett. Vagy üldöző volt? Az is lehet. Nem számít. Sietett. Mindegy, honnan, mindegy, miért. Akkoriban mindig sietett. Fontos ügyek hajtották. A tömött buszból nem látott ki, de megérezte a hegyet. A hatalmas súlyt. Lehunyta a szemét, kapaszkodott az ülésbe, és ahogy a jármű fordult a szerpentineken, ő mindig tudta, melyik oldalon van a hegy.

Aznap éjjel már nem bírtam tovább a szobámban gubbasztani, mint egy koravén bagoly. Papucsot sem húztam, nehogy megzavarjam a lépteimmel. Úgy döntöttem, először egy résen át mérem fel a terepet. Ott ült Anya, a jéghideg konyhában és füstölgött, mint egy gyárkémény. Még sohasem láttam cigarettázni.

Ezen a hegyen egyre kevesebb az állat. Rókák még vannak, azokat még nem sikerült száműzni. Bejárnak a települések udvaraiba, bármin elélnek, akár gilisztán is.

Azt, hogy megszülettem, hogy egyáltalán megszülethettem, talán egy sárga villamosnak köszönhetem.

Visszaraktam a fülemre a fejhallgatót. Oda sem kellett néznem, tudtam, hogy András elrakja anya cipőjét, aztán kezet mos, és elmegy mellettem, a konyhában a hűtőt nyitja, narancslevet vesz elő, a piros macis pohárba önti.

Kivételes alkalomra tartogatta ezt a nem mindennapi italt. A ritka – tíz évig tölgyfa hordóban érlelt – Courvoisier konyakot közös estéjükre szánta még három évtizeddel ezelőtt, de a második világháború közbeszólt.

De még mennyire. A szobája már félig üres volt, szinte teljesen csupaszon maradt a könyvespolc, és a falra akasztott képei nagy részét is magával vitte.

Kisfiúként átlagos volt, iskolásként a tornasor közepén állt, az osztályteremben az ablak melletti padsorba ültették, mert ott voltak az átlagosak, aki nem is mertek a középső padsor felé nézni, mert ott csupa kitűnő és jeles ült.

Menekülésre fogtuk, de alig tettünk meg három vagy négy métert, a megvadult állat Iulia hátára ugrott, földre döntötte és morogva harapdálni kezdte. Úgy tettem, mintha követ kapnék fel a földről, hátha megijed, hátrahőköl és békén hagyja kétségbeesve sikoltozó kolléganőmet; de vagy nem vett észre, vagy nem is törődött velem, ádázul szaggatta a sarki róka bőréből készült bundát, amelybe a könyvelőnő burkolózott.

A hét szerzője rovatunk e heti vendégétől, a József Attila-díjas Majoros Sándor írótól ma a KMI 12 program szerzőinek műveiből összeállított Bennem a többi című antológiában megjelent egyik novelláját közöljük.

A hét szerzője rovat e heti vendége a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága KMI 12 projektjének kiváló prózaírója, a József Attila-díjas Majoros Sándor, akinek ma Földszabadulás című, az emberi emlékezet és a hatalom kapcsolódási pontjait kutató, készülő regényéből közlünk részletet.

Figyeld csak meg. Teccel tudni, Timur pasa, itt azért még a régi rend van. Még a gazdánk is behúzza a farkát, vagy bármi is légyen neki, amikor a gazd’asszonyunk nekifog porszívózni. De legalább nincsenek komondorok és szelindekek és egyéb utálatos poroszlók a környéken.

Az üvegdíszek szemkápráztatón csillogtak a polcokon, a rádióból vidám popzene szólt, és a csirke egyenletesen szenesedett a sütőben. Pálma érezte, hogy ez egy borzalmas nap lesz, és tessék: még a haja sem akart úgy kunkorodni, ahogy azt ő elképzelte.

A húsfüstölőnk teteje beszakadt. Vizes hó esett. Erzsiék nyári konyhája összeomlott, s ez azért nagy baj, mert minden holmijukat ott tárolnak. A házuk egy szobából áll, faltól falig ágyakkal. Éppen csak a tűzhelynek szorítottak egy kicsi helyet.

Vinni kéne a vásárba, el kellett volna indulni már rég, de a szekér sehol, s az ember, aki várja, ideges.

Kávém szinte kihűlt, oly régóta vagyok itt. Nem bírom rávenni magam az ivásra. Félek, hogy megpillantom a sápadt arcom barna felszínén. Azt pedig nem bírnám elviselni. Így is undorodom magamtól. Azt hittem, keserűségemen csak valami hasonló keserű segíthet. Tévedtem. Csak még fájdalmasabb.

Na, még piszkálj is, mondta csak úgy, magában, nem elég, hogy lejárattál az anyád előtt. De azért visszavett a tempóból, hiszen ilyenkor, augusztus vége felé a legyek eléggé elnehezülnek, lelassulnak. Ő is érzi, hogy már nincs sok hátra.

Jött az Ember, alkonyatkor, lerángatta a nyakamról a láncot. Iszonyúan fájt, de csak nyüszíteni tudtam.

– Vigyázz, meg ne harapjon, lehet, hogy veszett – szólt az asszony. Jó messzire állt tőlem, egy bottal a kezében.

– Veszett a fenét – dörmögte az Ember és felállt. – Dobd ide azt a botot! És nyisd ki a kertkaput.

Talán jobb lett volna, ha magyarázkodás helyett a futást választom, töprengtem a túlvilág kapujában, miközben a fülkében az egyenruhás angyal árgus szemmel vizslatta a halotti bizonyítványomat. Még telefonált is közben, valakivel hosszasan beszélgetett, de hogy miről, azt a hangszigetelés miatt nem hallottam.

Rovatunk e heti vendége a Kölcsey-éremmel kitüntetett Bene Zoltán író, akitől ma a KMI 12 program szerzőinek műveiből összeállított Bennem a többi című antológiában megjelent egyik novelláját közöljük.

– Nem rogyott le! – Áll! Sántálni kezd!

– Nem fut el! – jegyzi meg István a hőkamera mögül. – Add meg a kegyelemlövést!

Lukács céloz, és másodszor is meghúzza a ravaszt. Újabb villanás és dörrenés.

− Minden iratát megtaláltuk a kabátja zsebében. Némi pénzt is egy kopott tárcában. Nem sokat. A jegygyűrűje az ujján volt. Nem kizárható ugyan, de nem is valószínű, hogy rablógyilkosság történt.

Engem, a kóbor, kajla fülű Lajka kutyát! Még ilyent! Annyira zavarba hoz, hogy csak egy kicsit rántom el magam, aztán – hagyom. Egy emberi tenyér a fejemen… a nyakamon. Most meg a fülem morzsolgatja. Érdekes! Ilyet még nem pipáltam!