Kreksz Szilárd

Azzal kezdeném, hogy a csecsemő útleveleket szériában nyomnám kopasz, fekete hajú és angyaltincses képekkel. És nem repülnék. Nem keseríteném meg utastársaim életét ordításommal, és nem folyatnám szét mézesmázos cukiságokkal édespofiságomat.

– Jelöltek, a gyűlést megnyitom – emelkedett fel a vezér. Helyeslő moraj futott végig az egybegyűltek között. A levelek csendesen zizegtek. A legfegyelmezetlenebbek is lenyelték utolsó banánjukat, lekuporodtak. A szavanna felől langyos szél fújdogált.

Ewa mindig alaposan tisztálkodott. Ezzel is ment az idő, és tényleg jólesett kimosnia magából az előző éjszakát. Azt játszották, hogy Ewa, ahogy az egy Évához illik a paradicsomban, anyaszülten sétál a szobában, és ügyet sem vet az őt bámuló Ádámra. Aztán Éva álmos lesz, és lehajtja fejét a férfi ölébe, és innen aztán jöhet a kígyó, az almák harapdálása, és más ismert elemek. Ewa szerint a férfiaknak nincs fantáziájuk.

Csendesen csuktam be az ajtót magam mögött, mintha egy értekezletről akarnék észrevétlen felszívódni. Indultam a boxomhoz, mikor a tördelő csaj a két ujjával ollót utánozva kérdezte, hogy szétszedtek-e, én meg elhúztam az ujjam a torkom előtt, hogy kinyírtak. Bögréjével a kezében éppen cigizni meg kávézni indult.

Vörös hajú démonbalerinák kergetik éles késekkel a matrózokat egy hánykódó szkúner fedélzetén. Akit elkapnak, annak meglékelik a füle tövét, és kiisszák a vérét. Huh, összeborzongok, engem szólítanak. Nem engem, a számomat. Vizenyős tekintetű, keshedt emberke bámul rám a szemüvege mögül.

KEDVES, SZERELMETES RÓZSI NÉNÉM!
Annyira hiányzik nekem Csíksomlyó, hogy soha nem felejthetem a Tilos kávéházat. Jó na, az nem ott volt, de akkor is.

Margit meghalt, még nyolcvanhatban, elvitte valami, szívroham vagy autó, olyan mindegy már. Mi élünk. Az álmok nem bánthatnak, nem mehetünk hozzá közel, nem etethetjük, barátkozni sem szabad.

– Hova mész?! – kiált valaki a sötétből, amikor romániai rendszámú, hargitai jelzésű autómból kiszállok, hogy megvizsgáljam a vízállást, mielőtt harcsára dobok. Válaszra nincs időm. Harsány operaénekes-hangú hahotát hallok, amibe csodálkozás vegyül: – Nem hiszem el!

Amikor beköltöztek, és feltették a hálószoba falára a hortenziás csendéletet, a nő azt hitte, hogy azt a festményt ő majd mindig ezzel a férfival fogja nézni. Mert szerette a hortenziás csendéletet. És a férfit is.

Van egy férfi. Annyira műveletlen, hogy engem szeret.

Mint minden nő, én is azt hiszem, mindent tudok a férfiakról. Persze lövésem sincs semmiről. Ez azért is elkeserítő, mivel a férfiak alapvetően mind egyformák, tehát olyan nagyon nincs is mit tudni, viszont mi, nők rendelkezünk azzal a kiváló tulajdonsággal, hogy még a végtelenbe futó vonalra is képesek vagyunk elhelyezni egy-két gödröcskét, esetleg kisebb-nagyobb buckát, szélsőségesebb esetekben néhány Himaláját. 

Kettőezer-kilenc december tizenkettedike van, délután öt körül, hetvennyolc órája és még valahány perce már nem csuktam le a szemem, (megközelítőleg) három és fél órával vagyunk azelőtt, hogy Stojković a karjaimban fog meghalni, én pedig anafilaxiás sokkba esem, majd delirium tremensbe, Stojković most felriad a lázálmából, és azt mondja, a halál itt van, az ajtóban áll, eljött a gyónás ideje. Írjad.

A karantén nagyjából két hónapig tartott.

Az utolsó héten már az se volt világos a Vajdai családban, hogy kinek nem kéne óvodába vinnie kicsodát.

– Megtakarítottak egy orgyilkost, én elveszítettem a legjobb tanítványomat. Maguk megúsztak egy politikai gyilkosságot, az én életem innentől fogva pókfonálon lengedezik. Bármikor megölhetnek, és senki sem fogja megkérdezni, ki és miért tette.

Sokáig nem is vettük komolyan, hogy a mi kedves, öreg villamosunknak befellegzett. Megszüntetésének ötlete csupán egy őrült, hatásvadász pletykának tűnt, ezért kitartóan vártuk a helyreigazítást. Aztán kiderült, hogy a szóbeszéd egyáltalán nem alaptalan, de még ekkor is reménykedtünk a döntéshozók józanságában.

Hogy kik is azok a verecek?

Elmondom. A verecek magyarok. Ezt jegyezze meg jól, kedves olvasó! Előfordult már, hogy egyesek könnyelműen leukránoztak békésen iszogató vereceket. Ez általában kétszer történhet meg, a harmadik tájékán indul a pofozkodás. És a verec nagyon pofozkodós nép. Főképp saját maga körében, de azé’ előfordul, hogy másoknak is osztanak a jóból.

Embereket toloncolnak ki a vonatból. Kilenc rendőr figyeli feszülten a történéseket, ketten rögtön a vagonok mellől irányítják tovább a kalandorokat. Arra tessék menni, mondják hangosan, az irányt is mutatják, másképp meg sem értenék az utasok.

Caesar tépett, véres ruhában menekült, tiszttársait addigra felkoncolták. Bevallom, tetszett nekem, hogy még ebben a pillanatban is gőgös maradt, állítólag gyerekkora utazásai során elfogták a görög kalózok, ő pedig a váltságdíj kifizetése után egytől egyig levadászta és kivégezte őket, ez a történet véletlenül igaz. A sereget követő kereskedőkkel utaztam, várva a megfelelő alkalomra. Szerencsém volt, még a hispán törzs fejvadászai előtt sikerült megtalálnom és egy barlangba menekítenem a dicsőséges hadvezért.

– Hát te mondtad, hogy ez a cirkusz azért tört ki, mert valahol Kínában a denevérek rászálltak a disznókra. A kínaiak a sárgák. Az apokalipszis a sárgák földjéről jött, úgy, ahogyan azt a szent könyv megjósolta. Miért nem figyelt senki a jelekre?

Isten hozta mindannyiukat erre az örömteli eseményre, örülünk, hogy ismét a házunkban fogadhatjuk magikat, azaz titeket, a múltkor már megittuk a pertut. Történelmi pillanat előtt állunk! Köszönöm a Jóistennek, a csíksomlyói Szűzmáriának, hogy megélhetem ezt, hogy itt fogadhatjuk, láthatjuk a pápát Csíksomlyón. Egészségünkre, mert az a legfontosabb!

Hát most az van, hogy a hétemeletes ciprusfáról engem elkergettek, Ahmed bej egy aljas árulónak bizonyult, pedig tényleg majdnem olyan sunyi feje volt, mint neked.
De összefogott egy Radul nevű csausszal, aki itt helyi elöljáró, engem kitessékeltek, letessékeltek a ciprusfáról, pedig már egészen megszerettem, szépen otthonosra karmolásztam.

„Kedves barátom! Elég bátor vagyok ahhoz, hogy ma is így szólítsalak Téged, bár tudom, hogy tizenkét év nagy idő. Hiszen tizenkét éve, hogy nem is láttuk egymást, sőt nem is hallottunk egymásról. És mégis, ha a szerelem nem puszta bolondság, most, amikor ezeket a sorokat olvasod, a Te szívednek is gyorsabban kell dobognia.

A sarokra érve balra fordult, és benyitott a háromemeletes, sárgára festett bérház kapuján. Eredetileg sötétbarnára mázolták, de a hosszú évek forgatagában megkopott a színe, itt-ott pattogzott, csíkokban hámlott.

Először az állatokon lehetett észrevenni. A macskák idegesen összevissza szökdöstek a házban, a kutyák meg mintha farkast éreztek volna. Tépték a láncot, vagy kétségbeesetten vonítottak. A gazda érkezésére gyáván lekushadtak, mintha bántani akarná őket. A szomszéd galambjai összecsipdesték egymást a dúcokban, hajnalra tele volt a dúcok környéke döglött galambokkal.

Teo Xilophagos azonban ki tudta következtetni, mit mondhatott, abból, hogy a két férfi elindult: elöl egy fehér revolveres, mögötte egy sötétbőrű késes. Lassan haladtak a holdfényben, mindegyre összerezzentek, megálltak, füleltek. Aztán amikor egy, a bokorból előrontó oroszlán szélesre tárt pofával, fojtott hangon azt suttogta, hogy „próbáljunk meg áttörni a másik oldalra”, Teo összezavarodott. Röviddel ezután a vásznon megjelent a HANGHIBA fölirat, ami tisztázta a kialakult helyzetet: a késes ember mondatának második fele átvándorolt az oroszlán szájába.

A kíváncsiakat egyre hátrébb tessékelik, s ahogy nő a távolság köztük és a járdaszegélyen borzas óriásmadárként gubbasztó fiatalasszony között, mintha visszanyernék a hangjukat.

Endarietta néniről, akitől anyám a nevet örökölte, csak egy képet láttam: haját szigorú kontyba fogta, fekete ingén féltenyérnyi bross pompázott, száját pedig mogorva parabolává görbítette az elégedetlenség.

Egy pár esztendővel ezelőtt történt, éppen karácsony napján, hogy Dunamonostor község behavazott főutcáján egy furcsa külsejű és még furcsább viselkedésű úriember jelent meg. Elszánt és gőgös arcú ember volt. Szemében haragos, sötét tűz lobogott. Különös szabású, de elegáns téli vadászruhát viselt. Kezében sárga kis bőrtáskát hozott. Senki sem tudta, honnan cseppent ide az idegen.

A betonfalak visszaverik a kattanást, ahogy elfordítom a kulcsot. A csillogó lakatpánt is a helyére kerül, belesimul a rozsdás vasajtóba. Szokásos szombat éjszaka után szokásos zárás, szokásos hajnal, átlagos romkocsma. Beledobom a kulcscsomót a táskámba, előbányászom a cigarettámat. Rágyújtok, de még nem indulok. Megállok a hosszú vaslépcső tetején. Innen belátom az egykori gyár egész területét. A betonkerítésen a szögesdrótok megvannak, az őrtornyokat sem bontották el. Csupán a vad graffitik törik meg a hely szürkeségét. A parázs némi melegséget hoz a hajnali homályba, meg emlékeket. Nagyapám innen ment nyugdíjba a hetvenes évek végén,

beszélgetünk még kicsit, mesél az anyukámról, szépen beszélte a franciát, azt meséli. polgármester volt, ugye. valahol itt abban a kis faluban.
hideg van, kezdek fázni, rám fagyott az izzadság. Ideje indulnom, már várnak a koliban. köszönök mindent.

A forró nyarak feketére égették, a fagyos telek köhögőssé tették. Gyógyszert nem akart, orvosért nem fizetett. Nem ivott pálinkát, s nem kellett neki a bor sem. Amit megtakarított, hazaküldte.

A bormámoros álom után egy nyomortanyán ébredek, sok másik lány vesz körül, elkékült vénával, bevizelve, saját hányásukban fetrengve fekszenek egymás hegyén-hátán. Engedjenek el! Nem tarthatnak itt! Kikérem magamnak! Pánikrohamomat egy tompa ütés szakítja meg. Arra eszmélek fel, hogy egy szőke lány hideg zsebkendővel borogatja a homlokom. Katarina vagyok, mutatkozik be.

Alig foglalunk helyet a piros-fehér napernyő árnyékában, máris ott terem a pincér. Megigazítja az asztalterítőt, odébb tolja a sótartót, felcsippent valamit, valami mást lesöpörint, majd fölénk magasodik: jó napot kíván. Kiművelt hangon üdvözli a vendég hölgyeket, vendég urakat! E ragyogó időben mit óhajtanak parancsolni?

Amikor 2021. december közepe táján a téglából épült, régi tömbház második szintjének nekiütközött a hatalmas vasgolyó, és kidöntötte az egyik tartófalat, a munkások megdöbbenésére az összetört, lezuhanó téglák közül egy fekete koporsó bukkant elő.

Kéziratait rakosgatva az íróasztala fölé görnyedő szerzetes kedvetlenül mérlegelte a tétel ellentétes állításait, azaz: mi választunk magunknak feladatot, vagy olykor éppen a múltunkkal is tisztában lévő feladat választ bennünket? Ezt próbálta volna kibontani, ha este szól majd a tanítványaihoz és az összesereglő érdeklődőkhöz, ám elakadt rögtön már az emlék fogalmának meghatározásánál.

Kerestem valamit: a gyermeki ártatlanságot, a csetlés-botlást, a tiszta tekintetet, a cseppnyi riadalmat az ismeretlentől, a világtól, ami körülveszi. Jártam a játszótereket, óvodák, napközik környékét, kisgyerekes barátaimat; az örökös bájt, a mindenkorit szerettem volna megragadni, s amikor úgy hittem, már-már sikerül, mindig elillant.

Körülbelül harmincan lehettünk az osztályban. Ismerkedtünk, barátkoztunk. Kinek mi a neve, ki hová való? Olyan helységnevek jöttek be velünk a tanterembe, mint Guszona, Hegymeg, Feled, Rimaszécs, Tornalja. Bátortalanul paroláztam a fiúkkal, sorstársaimmal. Mikor az utolsó óráról is kicsengettek, örömünkben a mennyezetet repesztette hangunk.

Felért az első emeletre. Az egyik ajtó mögül fojtott suttogást hallott: „Hogy mit csináltál? Te normális vagy? A kukába? Gondolkozzál már! Rejtsd el Erzsi néni férjének sírjában, az úgyis üres! Nem érdekel, hogy megbántad. Haza ne merj jönni ásóért kuncsorogni!”
A férfi tovább haladt, útját azonban egy piros szoknyás kislány állta el. Szeme gombszerű, arca sápadt.

De anya, miért nem az aquaparkba megyünk? Már ezerszer elmondtam… De én nem akarok kanalakat meg villákat nézegetni! Istenem… de mi nem… figyelj, kicsim… mi nem evőeszközöket fogunk nézegetni, hanem eltöltünk néhány kellemes napot egy villában.

Megrendeltem kétméternyi bézs árnyalatú könyvet, mert az megy a nagyszobai fal színéhez. A hirdetésben az állt, online meetingekre ajánlják a válogatott könyvcsomagot. Ezeket maga mögé teszi az ember, és nagyon műveltnek tűnik. Csak azt kellett megadni, hány méternyi polc van a szobában, meg milyen színű a tapéta, hogy elegendő mennyiségű és árnyalatban is passzoló könyvet küldjenek. Sanyi holnap élőben jelentkezik a neten, menőnek kell látszania.

Mióta Sanyit részegen találtuk egy gabonakör közepén, pang az üzlet, mintha szándékosan kerülnének bennünket a turisták. Pedig éppen a vendégek kedvéért találtuk ki, hogy elvitték az ufók, de lassan kezdem azt hinni,

Ha tényleg haza akarsz vinni, beszéld meg a kapcsolataiddal (tudom, vannak nagymacskáid), küldjenek utánam néhány Leopárdot, Pumát, Hiúzt, Vasmacskát, hátha sikerül engem kimenteni, s végre jól felpofozhatom azt a rendkívül ocsmány, sunyi fejedet.

Az elején nem értettem, Lukács vadőr miért Kecskeszállást kedveli a legjobban. Mivel jómagam csak a nagyvadak iránt rajongtam, nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy az erdő embere, töprengvén a jelenségek összetettségén, a titkos összefüggéseket keresve jár a vadonban. A Bucsin-tetőn levő vadászház az erdélyi élővilág igazi keresztmetszete. Nem csak a medve, a farkas és a hiúz is átvonul előtte. Sok madárfaj él vagy húz itt messzire. Most dürög a siketfajd.

A temetés után nem sokkal szeretett feleségemmel, Marionnal Párizsba költöztünk. Mióta az eszünket tudtuk, ebbe a városba vágytunk; a világ fővárosa, így emlegettük mindig.

Érezni dohányszagú leheletét, oly közel áll. Pattognak, horzsolódnak merev csigolyáim, tekingetek, látnám legalább, honnan jött elő. De áthatolhatatlanok az éjszaka sűrű szálai. Mintha fentről csorogna a sötétség. Honnan jött elő?

Lélekmarcangoló idő, januárban végig. A legvége sem különb: ilyenkor szoktak az emberek fegyvert fogni, vagy nyúlnak kötél után. A kilátástalanság az égig ér. A madarak is elvonultak, a galambok és a varjak is, csak néhány ember lépeget az utcán, szinte futólépésben.

Talán nem is volt olyan öreg, csak ahogy ment a Rottenbiller utcán, kissé bicegve, az mutatta koránál idősebbnek. Valami baj lehetett a bal lábával; a jobbal mindig gyorsabban lépett, hogy újra ránehezedve, kímélje a balt.

De nem a fájós lába miatt állt meg gyakran nézelődni. Inkább úgy tűnt, keres valamit. Nem lelte egyik utcasarkon sem, mégsem csalódott, mindig talált helyette valami mást. Valami ismerőst, ami idegen mégis. Másabb, mint amilyennek valamikor látta. Vagy csak elképzelte.

Második éve lakott a kollégiumban Jancsi, élte a tizenhat évesek városi életét, edzőterem, tanulószoba, hétvégén randi a plázában vagy kocsma a haverokkal. Szemébe lógó fekete haja tetszett a lányoknak, jóképű macsónak tartották, pedig nem volt magas gyerek. Tavaly még anyja meg-meglátogatta a kollégiumban, gyakran jött a városba ügyeket intézni, esténként meg ott maradt egy-egy színházi előadásra is, falun ritkán látni ilyet. Néha Jancsit is magával vitte, sőt a színházigazgatónak is bemutatta, aki egykor a nő osztálytársa volt. Jancsi jól emlékezett az előadásra. Ibsen Nóráját látták, és pont a férfi mellé szólt a

Létezhet ennél nagyobb világ is, beszélnek néha olyan helyeiről is a jövő-menő emberek, mint például Fehérvár, Bogárd, Cece, Szentiván, Soponya. Titokzatos nevek. Ha csak az itteni világot ismered, akkor vitathatatlan, hogy ennek középpontjában az udvar áll, és körötte forog minden más, amire legtöbbször azt mondják az itteniek, hogy a mindenség.

Beadtam neki, amit kért, aztán leültem vele a konyhában, az szinte kötelező volt, csak hogy el ne vigyem az álmát, ezzel az ürüggyel, és ilyenkor elmeséltem neki, mi újság a faluban. Akkor már ötven éve is elmúlt, hogy nem tette ki a lábát otthonról.

Ma is lefoglalom magam. Nem kell gondolkodni. Még egy pár nap itt, aztán újra ott. Csak egy betű különbség, de egy világ van abban az o-ban. Ha lefoglalom magam, és tiszta lesz a fridzsider…

„2020. december 15., kedd. 1893 újabb fertőzött. Az elhunytak száma 107. Lélegeztetőgépen 597-en vannak. Baranyát és Somogyot kivéve mindenhol javult a helyzet.”

A minap – hát jó minap – meghívtak Mária Terézia Versailles-jába. Se hintó, se más nem jött értem, retúrjegyet vettem Abádszalóktól Schönbrunnig.

Születésétől fogva egyértelmű volt, hogy Kálmánra egy szép napon majd kékre fagyva fognak rátalálni a jégszekrényben. Talán a gyermekei fogják felfedezni őt, megragadják majd a fakanalat és megpróbálják kipiszkálni az apjukat, de nem lehet, mert bele van préselve, bele van fagyva egészen. 

– Anyám megesett, balkézről születtem. Zabi vagyok. A faluban csak ritkán mondják, de néha összesúgnak a hátam mögött. A falu szája nem felejt. Nem akarom megvárni, míg nem kellek senkinek. És maga?

– Volt egy lány. Szerettem. Katonaság alatt elhagyott. 

Soha többé! – ez volt Anita reakciója. Férje már vagy hatodszor kiáltott a fürdőszobából:

– Gyere, mosd meg a hátam!

De hiába. Anita nem mozdult. Nem, nem, és nem! Csak ennyit mondott magában. Közben összegezte az elmúlt évek idevágó mozzanatait. Több mint tíz éve házasok, az még testvérek között is minimum háromezerhatszáz hátmosás.

Unottan dobta be a krumplidarabkákat a levesbe. Most az egész felhabosodik és kiönt, mondta hangosan. Kimert egy fél kanál levest, elkeverte hideg vízzel, aztán belehabarta a lisztet. Várt, fakanalat tett a fazékra keresztbe, de így is kifutott. Félrehúzta a fazekat, kavarta, mint az őrült, beleöntötte a habarást. Megcsomósodott a liszt, kis cafatokban úszkált a tetején mintha csak nokedli lenne. Lehalászta őket és a macska táljába tette. Kiáltott, hogy Friedrich, de az állat nem akart megjelenni.

Korgó gyomorral feküdt a kórházi ágyon, nem tudta, hány óra van, este van vagy reggel, és egyáltalán nem bánta, hogy senki se látogatja. Veronika vigasztalanul fekszik a harmadik emeleten, látja könnyes arcát, ritkán lát rajta mosolyt.

Ki nem nagyon járok, egyrészt mert valamiért mindenki meg akar fogni, másrészt meg maszkot soha, semmilyen körülmények között nem teszek, most ismét ránk, macskákra akarják fogni ezt a vírust, holott mindenki tudja, ezt csak a denevérek s a politikusok terjesztik.

Még ugyanazon az órán, melyen észrevette, hogy minden kívánsága teljesül, lemondott az isteni adományról és vele a halhatatlanságról, mert belátta, hogy semmit sem tud kezdeni vele.

A gép lassan ereszkedett a táj fölé. Mivel színe megegyezett az égboltéval, földi ember akkor sem láthatta volna, ha éppen a nyári eget bámulja. De ezen a napon, 1849. július 31-e délutánján, a környéken senkinek nem jutott eszébe az eget kémlelni. Annál lázasabban figyelték az emberek, hogy ki jár előttük, ki a hátuk mögött, ki közelít jobbról vagy balról.

Kőből épített házat, hogy a nap melege elől legyen hová a sajtot tennie, védve tudhassa a szerszámait is. Olykor vándorok pihentek meg nála, a vendéglátásért kapott pénzből sikerült falat emelnie a ház körül. Ideje volt, egyre többször törtek az életére Jezsuha követői. „Mit keresel az élők között?”, kérdezték. „Neked a holtak között a helyed.” Nem válaszolt, inkább a saját dolgával törődött.

A tutajt jégkrémpálcikákból készítették nagypapával, valamikor augusztus végén. Az előkészületek már májusban megkezdődtek, amikor Zappi megkapta az első vaníliás-mandulás Hócseppet. Először apró harapásokkal a kemény, mandulás borítását ette meg, majd élvezettel falta be a se nem túl édes, se nem túl krémes vaníliás közepét. A pálcikáját gondosan öblítette le a kerti csapnál, majd betette a fiókba. Aztán a nyár során elfogyasztott további huszonháromét is.

Csengetnek. Talán álmodom. Mikor újra megszólal a csengő, már tudom, hogy nem. Kipattanok az ágyból, szedem a lábam az ajtó felé, mint akibe jó régen és jó mélyen belévésődött, hogy a szokatlan időben felharsanó csengőszó vészjelzés: rossz hír vagy segélykérés, melyre azonnal ugorni kell.

Miért kell minden félresikerült bevetésnek az igazgató irodájában végződnie? Eddig senki nem magyarázta el, hát kénytelen vagyok magamban morfondírozni. Közben az öreg Kaskantyú befelé mosolyogva méreget minket. A többi tiszt mellettem: Király, Petrovics és Isépy. Osztályunk vezetője meg – Kotor-Nagy, de magunk közt csak Kotormánynak hívjuk – a tőle megszokott fontoskodó modorral vázolja bődületes rémtettünket. Egy szerencsénk, hogy nem irodalomtanár, mert még eposzi kellékeket is használna.

Irma nem csak a neve miatt volt érdekes. Ma már csak öregasszonyokat hívnak így, meg az egyetlen barátnőmet, azt a szőke copfú, babaarcú lányt, akit régebben folyton beszéltettek a kapuban pusmogó nénik, és hangosan kuncogtak a szavain, miközben pirospozsgásra csipkedték a pofiját. Irma anyja egy százhúsz kilós, román asszony volt, Viorica néni. Tőle tanult meg beszélni azon a furcsa keveréknyelven, melyet úgy csodáltak a felszegiek.

– Itt jó lesz? – kérdezte Olga visszafogottan, és egy kisebb tisztásra bökött a fejével.

Gergely bólintott, ezért közelebb gurult, majd leállította a motort, de nem szállt ki. Egyikőjük sem mozdult. Olga maga elé, az ölébe meredt, lábai összekulcsolva erősítették egymást. Megigazította a szoknyája alját, lesimította a csipkeszegélyt és várt.

Gergely érzékelte a mozdulatot. Leplezetlenül bámulta a világoskék szoknyácskát, ahogy sokat sejtetőn Olga vékony combjaira feszült. Gergely büszke volt a nő szinte gyermekien vékony alakjára, amin az elmúlt tizennyolc év sem tudott változtatni. Végre vonzódott Olgához. 

Reggel, mikor felébredtem, furcsa érzésem támadt. Nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam-e ezt a könyvek közé hugyozást, vagy sem. Rossz sejtelmekkel eltöltve keltem fel, és a sejtelmek beigazolódtak. Valóban oda vizeltem a polcra, ráadásul azokra a könyvekre, amiket én írtam.

Az a bestia se szó, se beszéd, a kukába vágott. Mondhatnám úgy is, hogy mérlegelés nélkül, de momentán kurvára nincs kedvem humorizálni. Egy használt szárnyas betét és két üres borospalack társaságában tértem magamhoz a bűzös félhomályban. Én, a pontosság, a lelkiismeretesség és a megbízhatóság német gyártású, okleveles megtestesítője fél évvel ezelőtt álmomban sem gondoltam volna, hogy így végzem.

A koros taxis hiába bizonygatta a meghallgatása előtt, hogy életkorát meghazudtoló módon vezet, a testület tagjai mégsem engedték többet a volán mögé. A látása erősen megromlott, és olykor már a színeket is eltévesztette.

– Melyik férfi nem, ugyebár? – tette fel tréfálkozva a bizottság tagjainak a költői kérdést. 

Mikor a diszpécser végre felvette a telefont, könnyezni kezdett a megkönnyebbüléstől. A konyhában állt, jó kezében a kagylóval, remegő hangon sorolta a panaszait, s bár a nappaliból kiszűrődött Jockey hangja, neki ismét csak Sára szavai jártak a fejében. Az a ribanc! Hogy tehette ezt vele? Azt hitte, barátnők, hisz jó szomszédok voltak negyven éve, és erre Sára képes azt mondani... A rosszindulatú mondatok visszatértek, s a feje körül keringtek gúnyosan sziszegve és csattogva. Bizony, Sára szerint ő... Nem talált szavakat, amelyek ráillettek erre az árulásra. Bár talán akkor sem kellett volna megütnie.

A hiéna dögevő. Tudniillik az oroszlánok, párducok, meg a franc tudja, milyen nagymacskák nem esznek meg mindent a zsákmányból. Ilyenkor jönnek a hiénák, megeszik a zebra seggét, az elefánt ormányát, meg azt, ami még marad.

Közülünk sem lehet mindenki alfa. Abból kell gazdálkodni, ami számunkra megmarad. Mi vagyunk az internet dögevői. Pontosabban én. Pár hónapja határoztam el, hogy én leszek a hiénák falkavezére.

Első lépés: telepítettem a Tindert. Soha nem bíztam a netes társkeresőkben, most sem az volt a célom, hogy becsajozzak. Nem, uram, a célom a bosszú volt.

Amúgy nemrég jött rá, hogy boszorkányos megérzései vannak. Nem egyszer előfordult, ha valakivel álmodott, másnapra az illető eltörte a bokáját, vagy akut megbetegedés miatt szállította el a rohammentő. Olyan is volt, hogy reggeli kávézás közben váratlanul és indokolatlanul eszébe jutott egy falubeli, majd néhány óra múlva megtudta, valami tragédia történt a illető családjában.

(1908) Az abszint még lötyögött a pohárban az előző pillanat emlékeként. Jó volna újra meglöttyinteni – gondolta Ady. Pisszenni sem szabad. Czigány kezében megroppant az ecset, és festék fröccsent a vászonra. Még több barnát kellett felvinnie. Oda a szeme köré. Endre nem mozdult. Ő nagyon is csúnyának vallotta magát, de Dezső keze és az ecset most még ocsmányabb külsőt adott a költőnek, akinek ez tagadhatatlanul imponált.

Béla a szombati munkájából késő este érkezett meg Anihoz.

– Ilyen sokáig elhúzódott? – tapogatózott Ani, de nem gyanakvóan, hiszen építkezni sötétedés után, lámpafényben is lehet, még akkor is, ha még be sincs kötve az áram. Minden mesterembernek van erre a célra hosszú hosszabbítója és egy-két jó lámpája, Bélának is.

A tovahenger rövidesen elnyerte méltó helyét a kunyhó sarkában, miután az öreg kanász gyűjtött annyi bátorságot, hogy ezt a radikális intézkedést megtegye. Ezután már nyugodtabban ment a disznóihoz. Egy ideig eléggé felületes kapcsolatot tartott fenn hengerével, reggelente, ébredés után tisztelettel köszöntötte, de mivel sosem kapott választ, idővel lemondott az udvariasságnak eme megnyilatkozásáról. Maradt a néma tisztelet, melybe jó adag elutasítás is vegyült.

Ekkor kopogtak, és bejött a sánta szomszédasszony, Paluskainé, egy csirkefejjel a kezében. Azzal mutogatott a szekrény felé, és mondta, hogy kapcsoljuk be a tévét, mert megváltozik a világ, nem kéne lekésni. Apám megkérdezte, hogy az öreg Gebefügi – Isten nyugtassa – jóslatára gondol-e. Igen, arra, mert a rádióban hallotta, hogy Csáut elfogták.

Éjszaka hazavezetni – ugyan, mi baj történhetne? Sok ember szájából hallottam már ezt a mondatot, volt köztük nagyzoló részeg és kezdő sofőr is, mindkettőt igyekszem lebeszélni a dologról. K. Róbertet nem sikerült, mivel nem is ismertem egészen addig, amíg tokától bokáig gipszben be nem tolták mellém a kórházi szobába. 

Hogy én milyen okból feküdtem a losonci ispotályban, most mellékes, de annyit azért elárulhatok, hogy a dolognak van köze pár liter borhoz, egy agresszív macskához és a fekete mágiához, amiben egyébként nem hiszek.

Hajnal felé, amikor félálomban meghallom a szirénázó autót a tanya felé közeledni, arra gondolok, Rebit hozzák, mivelhogy őnagyságát a pásztori teendői éjnek évadján a ligetbe szólították. De nem őt hozzák.

Aj, aj! Ahogy telnek az évek, csak kerülget az álom, az éjszakáim félálomban, tépelődéssel telnek, régi dolgokon agyalok, aztán kábultan, zavarodottan ébredek, olyankor nem is tudom, hányadán állok magammal. Így találnak most ezek a hivatalos emberek, a szirénázó furgonjukkal.

Már szinte-szinte hazafelé indultam volna, a jó Transzilvániáuba, oda a Kárpátok ölelésébe, de most mégse.

Ver a balsors, de rendesen.

Hát most mondja a televízió, meg mindenki, hogy ott most ismét bezárnak a csapszékek, és ismét pusztít ez a koronavírus, amit én reggelire eszek, és hogy hát szájmacskot, bocsánat, szájmaszkot kell viselni mindenkinek.

Kőrösi Csoma Sándor amikor a magyar őshaza felé tartva az üzbégeknél járt, kis időre megállt egy karavánszerájnál. Szerette ezeket az útmenti fogadókat, sok irányból sok utazó fordul meg bennük, jó alkalom gyakorolni különféle nyelveket. De bármilyen nyelven szólt is ott akárki, rossz híreket mondott mindenki. Pusztai rablóbanda járja a környéket, annyian vannak, mint égen a csillag. Fosztogatnak, gyilkolnak, gyors lovaik elől nincs menekvés senkinek. Benyargalják az egész vidéket, ott vannak mindenütt, nincs hova bújni előlük. Akit nem ölnek meg, azt rabszíjra fűzik.

Az önjelölt írók egytől egyig elhullottak, csontjaikat a finom mészbe őrölték, azzal meg a palota repedéseit kenegették. Zengett is a torony egész nap, sírta-rítta minden baját: Nihil novi sub coelo! Senki sem olvas kortárs irodalmat! Dilettáns idióták, nem értenek! Miért ilyen drága az alkohol és a cigi?

– Mit akar kend? – kérdé Cseszneki uram.

– Hát – vakaródzott Tekeri sógor – a kedves hitvesit keresném, neki hoztam az új szakajtókat.

– A konyhán van – jött rá a transzspiráció hirtelen Cseszneki uramra –, bent keresse.

Bement Tekeri sógor, majd fél óra múlva, mint aki béresnek szegődött, oly tiszta örömmel jött elő.

– Bocsánat, meg tudná mondani, merre találom az óbérczi várromot? – kérdezé B. Iván a színház teraszán kávézó öreg, szakállas urat, aki botjának faragott végét simogatta ábrándosan.

– Arról a remek tervezetről beszél, melynek kolosszushomlokán az évszakok szeszélye minden alkalommal szörnyű sebeket ejt, ám történelemmé válva mégiscsak végleges alakot ölt, s puszta jelenlétével is ellentétben áll az elmúlással?

– Meglehet…

Nem, ne gyógyszert adjon! Nyúljon mélyen a kabátom zsebébe, s a jóféle pálinkát még utoljára töltse ki nekem. Mari, ígérje meg! Ígérje meg nekem, hogy e titkot megtartja! A körte fenséges nektárját minden évben ugyanúgy fogja elraktározni, mint eddig. Esküdjön, Mari!

A Pentateuch szerint a kígyóra Isten szabá ki ezt a büntetést. Így tanítá az Úr leckére az ördögöt és az embert. No meg a kígyót, aki úgy esett az Éden nagyhatalmi viszályába, mint Pilátus a krédóba.

A kígyó jó diák: azóta nem állja sem az embert, sem az ördögöt.

Csak az ember nem tanul.

Jelzőkkel s methaphorákkal dúsan ékített, porszemig előmutatott tájon sétála virágtól virágig gróf Schmetterling Zsófia bárókisasszony. Alabástrom arczú, ifjú leány, szinte gyermek még. Hirtelen marczona férfi ugrék elé. Jaj, dermesztő látvány!

A budapesti tömegben egy idősödő, dzsentrinek tűnő alak méregeti az épülő csatornarendszerbe menekült patkányokat. Úriemberként, egyenes háttal, öreges fejingatással konstatálja, hogy a munka a helyén van. A negyvennyolcasok letűnő ifjúságát viseli a tekintete, arcán pedig pipacsként pattanó erek árulkodnak az édenkerti gyümölcs terheiről. Egy fiatal leány közeledik felé, amolyan szűzies pironkodással, de korához illő esztelen rátartisággal.

Isten akkor könnyes szemmel gondolt Évára, kit oly nagy szeretettel adott társául Ádámnak. Meglódította azt a botot, ekkor az angyalok énekelni kezdték kórusban a „Nem méltók ők arra, hogy botoddal illesd őket” kezdetű művet.

Arra gondolt, hogy miért nem inkább a Paradicsomot verte szét akkor, miért tartja fent még mindig, milyen hely ez a föld, ahová kiűzé őket, nem éppen a poklot teremtette-e meg. 

A nő elvette a férfitól a virágokat. Mindjárt keresek nekik valamit, mondta. A férfi keze hideg volt. Csodálkozott, amiért eljött, de megpróbálta eltitkolni meglepetését. A tulipánokat a konyhapultra fektette, és körülnézett olló után kutatva. A virágfejek még szorosan zárva voltak. A szirmok pirosak, vékony sárga csíkkal a peremüknél. Száruk ívbe hajlott, ahogy a tulipán szára mindig ívbe hajlik. Felvette, majd visszatette őket a pultra. Nem tudta, merre lehet az az olló. Kinyitotta a fiókot. Megdermedt; elfelejtette beinvitálni a férfit.

A farkasember természetesen nem támasztott olyan irreális elvárásokat a filmiparral szemben, hogy tisztában legyenek a vérfarkasok és más elemi lények valódi szaporodásának titkával, hisz a vérbeli likantróp nem szereti a föltűnést.

– Mutogassák magukat a National Geographicon azok a lófejű delfinek meg ájtatos sáskák! Nekem ne csinálják a portámon a felhajtást! Majd még idejönnek valami punkok autogramot kérni embervérrel a hülye pólóikra! – dörmögött a sörébe hősünk az övéi között.

– Értem, miről beszélsz – bólogatott a rabló, mikor a farkasember a filmről és ahhoz kapcsolódó gondolatairól mesélt.

Csoóri Sándor a kommunista diktatúra évtizedeiben, mind a Rákosi-, mind a Kádár-korszakban állandó megfigyelés alatt állt, jelentések készültek az életéről, munkásságáról, a megnyilvánulásairól. Ez követhető nyomon a különböző iratokban, akár a munka-, akár az operatív, akár a vizsgálati dossziékban. Csupa olyan dokumentum, amelyek azért születtek, hogy naprakészek lehessenek irodalmi, de sokkal inkább közéleti, politikai tevékenységével kapcsolatban. Csoóri köztudomásúan nem tartozott a rendszer hívei közé, kritizálta Kádárék személy- és társadalomromboló hatását, sőt megnevezte a szovjet típusú

Már ébredéskor belényilallt az öröm, hogy ma csütörtök van. És még holnap is csak péntek – sóhajtott megkönnyebbülten. Nincs itt baj. Egyedül a hétvégékkel nem tudott mit kezdeni. Szombatonként rendszerint nem is volt kedve felkelni, sokáig forgolódott az ágyban, amíg nagy nehezen elszánta magát. Gépiesen végezte a napi teendőket. Fahordás, tűzgyújtás, vízmelegítés. Ha tegnapról maradtak koszos edények, azokat elmosogatni. 

A városban néma csend fogadta a halk patacsattogással érkező lovast. Az aszfalt meleget árasztott, a ló komótosan lépkedett, mint akinek minden mindegy. Lassan kiértek a főtérre. A lovas hirtelen bukkant elő a házak kanyonjából, ezért a téren tömegesen ácsorgó szendvicsemberek megrökönyödve figyeltek föl az érkezésére. A hirdetményekkel nyakukban állók árnyéka hosszan nyúlt el a földön, mintha kora hajnal volna, pedig a nap nem tűzött a szemébe az érkezőnek.

Idős házaspár nagy útitáskákkal a kihalt állomáson. Egymásra néznek, egyet is gondolhatnak, mert mint víg kölykökből, egyszerre, pukkadozva bugyborékol ki belőlük a nevetés. A férfi harsányan s egyre jobban nevet: lekapja a szemüvegét, a nő kicsiket kacarászik. Előrántja a zsebkendőjét; végül mindketten a szemüket törülgetik.

– Hát emlékszel?

Megint nevetnek.

Odanézzen, ott is voltak ám, oda is temettek. Ott volt az egyik gödör, itt előttem meg a másik. Kiásatták velük, aztán sorban belelődözték őket.

Miután megvettük ezt a házat, a feleségem egyre csak mondogatta, itt halottak vannak. Érzem. Addig be nem teszem a lábamat a hátsó kertbe, amíg el nem tűnnek onnan azok a halottak. Ezt mondta, és meg is mutatta, hol vannak, egy falubeli öreg meg is erősítette.

Azt mondják, hogy réges-régen, még mielőtt András apostol idejött volna hozzánk, a magyarok egyetlen Istenben hittek, és a természet törvényeit Isten törvényeinek nevezték. Hát ami igaz, igaz, akár a hun ősapáink, akiktől származnak a csángók, akár a kunok, besenyők vagy a magyarok rokonságának más népe, mind ugyanazt az Igaz Istent imádták.

Megszülni anyámat, mellemre venni, megszoptatni, csak hagyni. Hagyni. Engedni, hogy sírjon, gyűlöljön. Szeretni. Újra mellemre venni, táplálni, nézni, ahogy szürke pergamenbőre lepereg arcáról, Istenre terít takarót. Itt a tél.

Cipőtalpnyi vallomás a friss hóban, pár lépésnyi múlt és jelen. Keveredik a hó és a sár. Fekete, fehér. Sakktábla. Lépések, taktika, kiütni, meghalni. Születni. Anyám sír. Fel kéne venni, ringatni, becézni. Játszani vele, álomba simítani, kopott haján keresztül érezni a lüktetést abból a vastag érből a koponyáján.

Beteg erek, beteg koponya, beteg gondolatok. Hallani a hangokat, érezni az égett bőr szagát. 

Dideregtek a fák is, amikor a fagyos földbe vájták a sírgödröt, apa és kamasz fia. Gomolygó felhőkkel takarta el a szemét a nap, nem akart már több temetést látni. Nincs egy hete sem, ugyanitt ástak, és a verejték akkor is jéggé fagyott a hátukon. Az apa hetedik gyermekét, az alig egy hónapos lánykát – aki a keresztségben az Éva nevet kapta – tették a szalmával puhára bélelt sírba. Háború, pince, tüdőgyulladás. Pedig ránézett a sántikáló, halállal cimboráló katonaorvos is.