Gerencsér Anna

Bandában volt a legkönnyebb.

Bandában követni a legerősebbeket, akiket nemcsak könnyű, de jó is volt követni. Jó volt ugyanazt tenni, mint ők. Átgázolni a patakon. Felmászni a meredek homokparton. Elindulni a barackfák piros sárga, zöld fényjelzései felé. Felmászni a rücskös törzsön. Habzsolni a tiltott gyümölcs édes gömbjeit. Kinevetni az öregasszony és a nyomában bicegő öregember siránkozását. 

Hervadó rózsa volt már Bercsényiné, az egykor híres szépasszony, arcbőre, mint a pergamen, háta meggörbült, vállai előreestek, s a keze is reszketett, amikor kézcsókra nyújtotta a gavallérnak. Csak szív alakú szája, ovális szeme és büszke orrának íve őrizte hajdani, tündöklő szépségét.

Zsuzsi nem sokat törődött az etikett szabályaival, két hatalmas csókot cuppantott Kelemen arcára, amitől az még nagyobb zavarba jött.

Mr. Keaton már egy ideje nem találta a helyét a világban, így nem bánta, hogy meghalt.

Minden olyan hirtelen történt. Néhai asszonya szavajárása jutott eszébe. Mr. Keaton felesleges, már-már kedvezőtlen tulajdonsága volt, hogy a legváratlanabb szituációkban tudta benyögni családtagjai és ismerősei aforizmáit, de azok értelme legtöbbször nem képzett szoros kohéziót azzal az eseménnyel, amelynek kapcsán előhívta őket. 

Végh Rezső félkopasz, 44 éves műszerész arckönyvüzenetnek örül, osztálytalit szerveznek az agilisabb ráérősök, akiknek valamiért fontos (vagy önmagukért, esetleg egyebekért) egy rég kimúlt közösség. Pontosítok: Végh Rezső, a félkopasz, egyébként (önmaga szerint is) dögunalmas műszerész előbb örül, majd aggódni kezd. Aggódni kezd, ugyanis megijed, mit is fog majd mondani ezeknek magáról.

Volt egyszer, hol nem volt egy medvebocs, aki repülni szeretett volna. Nézegette, hogyan köröznek a madarak az égbolt magasában, látta, hogyan rugaszkodnak el a fákról, és minden vágya az volt, hogy ő is ezt tehesse. „A medvék nem tudnak repülni”, ismételgette neki az apukája, előbb derülve, szelíd szóval, aztán egyre ingerültebben fia kívánsága hallatán.

Ősszel válik csak igazán nyüzsgő életté a völgy! Férfiak jönnek puttonyokkal, asszonyok színes fejkendőkkel és vödrökkel, szedik a szőlőt, még az aprócska gyerekek is beállnak az apjuk vagy anyjuk mellé a sorokba. A mézédes fürtöket behordják présházaikba, beletapossák vagy darálják ásító nagy kádjaikba. Mámoros méhek és darazsak keringenek a nektárt illatozó must fölött.

Béla és Ani sötétedés után gyújtottak egy gyertyát, együtt kanalazták a meleg juharszirupot a bécsikávés bögrékből, Ani kiskanállal, Béla nagykanállal, mert neki nagy volt a szája, de most hallgatott.

– Meséljen valamit! A kocsmában mit hallott?

Halics és Fanyar együtt ittak az Elvonóban. Törzshelyük volt itt, minden kedden és szerdán, de néha csütörtökön meg pénteken is betértek egy vagy több korsóra, attól függően, milyen volt körülöttük a világhelyzet. A megrögzött alkoholistákkal ellentétben ők az ivást a nagy, megváltó beszélgetések háttereként értelmezték. Mindig volt miről fecsegniük, mert bár velük nem nagyon történt semmi, a környezetüket majd szétvetette a dinamika.

Mióta ilyen üres buborék az életem? Mindenki előre halad. És én még mindig ott tartok, mint harmincévesen, pedig már akkor is ott tartottam, mint huszonöt évesen. Hirtelen kedvem támad alkut kötni valami ijesztő lénnyel a tenger fenekén, hogy vegye el a hangom, és fájjon minden lépés, és vérezzen a lábam, nem érdekel, csak hagyják végre, hogy én lépjek, és ne segítsenek benne.

A szobor ripityára tört, ahogy lesöpörte az az átkozott szél. És a férjem nem nyúlt utána. Láttam! Épp megfordítottam a palacsintát, egy pillanatra benéztem a konyhából, és láttam. Sztoikus nyugalommal végignézte, ahogy lezuhanok és szilánkosra töröm magam.

Az öreg Vályogos mindig kalapban járt. Sűrű bajuszát pödörgette, amikor végigment a falu utcáján. Két különböző fejfedője volt: egy az ünnepnapokra, egy másik pedig a mindennapi viselős. Felesége gyakran morgott, hogy dobja már ki azt az ütött-kopott ócskaságot, de az öreg nem tágított. Engem ebben temessetek el – hangoztatta.

Asztalomhoz léptem, gyorsan kerestem egy jó helyet a csészének. A világosszürke plexi tövébe helyeztem, melynek túloldalán Kriszta ébredezett. Közvetlenül a sárga virágot hozó vesszőkaktusz mellé tettem, mint mindig. Szinte semmit nem nőtt négy hét alatt, de a virágokat ontotta magából. Nőnapra kaptam a főnöktől a kávétartós virágcseréppel. Kriszta asztalán is láttam egy hasonló növényt.

Áll, mintha megfagyott volna. Nem érez semmit. Teljes dermedtség, sírni nem tud, kiabálni, sikoltozni sem. Mintha megszűnt volna a vérkeringése is. És a világ is. Nem, a világ nem. Nagyon is létezik minden. A sírásók, az exhumálóbizottság, a nyitott sír, a kicsiny koporsó szétkorhadt deszkáit valamikor befedő lepel. Mind létező. Csupán az öthetes testvére csontjai nincsenek. Pedig ott kellene lennie.

Április végén mindig végigjárjuk a sírokat. Ha netán imádkoztatni jönne a hucul [1] pravoszláv [2] rokonság Szent György napján, ne valljanak szégyent a sajátjaik előtt. Tudják, hogy mi reformátusok vagyunk, nem fogunk imát mondatni a halottakért a bátyuskával[3], de a sír körüli teendőket elvégezzük.

– Ma meg kéne lője. Elkísérsz minket? – kérdi Lukács vadőr, miközben táskájába teszi távcsövét. – Persze – felelem gondolkodás nélkül. Betesszük a Pinin terepjáróba a lőbotot, és indulunk. – Puskát az hoz magával, aki lő – jegyzi meg Lukács vadőr, majd rágyújt egy cigarettára. Sokan kérdik tőle, miért cigarettázik. Mindenkinek ezt feleli: – Annyi friss levegőt szívok az erdőn, hogy senki többet, ezért muszáj ellensúlyozni valamivel.

– És a fiúk? Velük játszottál?

– Ők is menj innen… Anya, látod, piros virágok nyílnak! A sárgák már elnyíltak. Sárga az egyes, kék a kettes, zöld a hármas, lila a négyes, narancssárga a hatos… – és a többit elnyomta az Útinform.

Kezdetben volt Az előretolt helyőrség? Vagy Az elátkozott part? Talán A három testőr Afrikában? Otcsenás Péter hírlapíró erre már nem emlékezett pontosan. Arra azonban határozottan, hogy az irodalom és a képzőművészet sajátos határmezsgyéjén vonta látókörébe. Képregényben olvasta először Rejtő Jenőt. Folytatásban közölte a Füles rejtvénymagazin, amire kamaszkorában kimondottan a rajzos sztorik miatt fizetett elő a család. Hetente három történetet közöltek. A fiú gondosan kitépte és egy füzetbe ragasztotta a megőrzendő oldalakat.

Csengettek. Négyet. Mara belemarkolt a takaróba és úgy figyelt. Az éjszakai csendet újabb berregés törte meg. Négyszer, ahogy a lánya tette, gyakran, sok évvel ezelőtt. Ilyenkor Mara mérgesen nyitott ajtót, mi ez a türelmetlenség. Hogy tudd, én vagyok, volt a válasz. Évek óta nem csengetett, nemcsak négyszer nem, hanem egyszer se.

Az állástalan hajóskapitány próbált nagyon határozott lenni. De a kis, törékeny asszonyka olyan kedvesen mosolygott. Egy rossz madzaggal kötötte meg a fehér kecskét, mely türelmetlenül forgatta a fejét és idegesen mekegett. Épp úgy, mint az állástalan hajóskapitány. A kicsi asszony pedig már jött is befelé, mintha a férfi nem tartotta volna a kezét tüntetően az ütött-kopott kapu keresztvasán.

Lakója másfajta szegény volt, mint amilyeneket eddig a gróf uradalmán láthattunk. Taknyády Antal gróf hatalmas birtokán sajátos szegény-gyűjteményt, egyfajta skanzent működtetett, ahol különféle nincsteleneket állított ki természetes környezetükben, osztályozva.

Egyszer volt, hol nem volt, még a történelmen is túl, még a realitáson is innen, de egy kicsikét odébb, egy szép, de magányos atombomba. Mivel nem voltak se barátai, se tulajdonosai, úgy döntött, nyakába veszi a világot, és elindul keletnek. Ha pedig keleten végez, megfordul, és elindul nyugatnak – rendkívül fejlett irányérzékelőkkel rendelkezett.

Hallgattuk az érthetetlen horvát zenéket, mert a rádió csak horvát adókat fogott be, magyar nyelvű közvetítésről nem is álmodhattunk. Anyám vezetett. Woland hátradőlve, két kezét az üléstámla mögé kulcsolva sütkérezett. A bátyám a játékkonzolján hülyéskedett valami verekedős játékkal, én meg, mint egy igazi turista, szívtam magamba az új ingereket, bámészkodtam az ablakon keresztül.

A kocsmában húsz percig állt kézállásban, ő tartotta a rekordot. Este címvédés volt, nem lehetett hülyéskedni. Kézállásban is meg tudta inni a tengeralattjárót (vagy ahogy a barátai mondják: búvárt), ez volt a specialitása. A barátai őrjöngtek a hetedik után. László elmosolyodott, és egy keveset a szőnyegre hányt. A többivel még idejében kiért a fürdőszobába.

Lajos a bosszúszomjtól lihegve dobta le ruháit s kezdetét vette a hajtóvadászat. Ölte a méreg, amiért az interneten korábban nem nézett bolhaelfogó videókat, vagy nem keresett rá legalább egy szimpla leírásra, de most már nem tehetett semmit. Amatőrként, célszerszámok nélkül kellett nekilátnia a műveletnek. A hófehér padlócsempe azonban segítségére volt. Negyedóra múlva diadalittasan jött elő, hüvelyk- és mutatóujja közt a magányos terroristával.

Balázs csigát talál, tetszik neki a mintás mészház, hozza a tenyerében. Tibi is akar magának, keres és talál. Erre mindkettő fölpezsdül, már csak csigákból áll a világ, fa tövében, bokor alatt, gallyrakás mélyén kutakodnak, gyűlnek a puhatestűek. Nem fér a kezükbe, minket is bevonnak − segítsünk vinni a zsákmányt.

Nem volt mit ennünk. Hétközben nem is volt baj ez, a gyerekek az óvodában kaptak ételt, a vacsora eddig mindig kialakult valahogy, de most nem kaptam fizetést, azt mondták, hogy valamilyen papírozás miatt csúszik egy hetet a pénz. Befizettem az ovit, a villanyszámlát is, az a fontos, nehogy áram nélkül maradjunk, mert akkor hideg is lesz. Valakitől pénz kell a hétvégére, de senki nincs, akitől kérhetnék.

Zugló, másképpen tizennegyedik kerület, megint másként, itt ülünk a kedvesemmel valahol az M3-as és a Rákospatak mentén, egy parkban, egy padon. Régi szokásunk ez, afféle rituálé, télen-nyáron érvényes öröm, ha a nap is süt, sokszor csak hallgatunk, nézve a névtelen világot, mint ahogy a történelem előtti ősgyíkok sütkéreztek és sütkéreznek a boldog jelenbe dermedt szemükkel a sugárzó fényben, a tengerparti sziklákon, mondjuk a Galápagoson.

Torzonborz kék haja olyan vaskos, oly sűrű és gyapjas volt, hogy a piréz minden különösebb erőfeszítés nélkül, mint valami kalapot, a fején egyensúlyozva nyomta fölfelé a csatornafedőt. Gyorsan növekvő gombaként emelkedett ki a nyílásból. Sárga szemét egyenesen az aktatáskáját ösztönösen a hóna alá kapó, könnyed sétáját egy sóbálvány mozdulatlan testtartására cserélő férfira meresztette, aki tátott szájjal bámulta ezt a fura jelenséget.

Egy vasúti fülkében találkoztam vele először. Valaki ottfelejtette. Sajnálhatta, szép példány, 1968-as, Novi Sadban, pontosabban Újvidéken adták ki, és dedikáció is volt benne. Lajosnak Zsinitől örök szerelemmel, 1969 augusztusa. Az örök szerelem a békéscsabai személyvonat piszkos asztalkáján maradt a fényt nehezen áteresztő, megsárgult ablak alatt.

Az egész akkor kezdődött, amikor egy kora nyári délután betértem a kedvenc kocsmámba. Nehéz napom volt az irodában, nem akartam semmit, csak leülni valahova, és átnézni a papírjaimat. A hely viszont tömve volt, sehol egy szabad asztal, még a pultnál sem találtam üres bárszéket. Egyetlen bokszot láttam csak az ablaknál, ahol egyvalaki ült, pont olyan olcsó öltönyben, mint az enyém. Nem ismertem, de odaléptem a sörömmel a kezemben.

Amióta elítélték, egyfolytában védőbeszédeket fogalmaz kényszermunkán sínylődő rabtársai, az elhurcolt zsidók vagy a szlovenszkói magyarok érdekében… Egyre-másra azon kapja magát, hogy gondolatban beszédeket, cikkeket ír, parlamenti felszólalásra, előadásra, vádbeszédre, vitára készül.

Nálunk az emberek minden vasárnap eljárnak az istentiszteletre, én is alig várom már, hogy lekonfirmáljak. Nagy bulit csinálunk majd a kultúrban, s valószínűleg ott fogok először megrészegedni, mert ez így szokás. Aki lekonfirmált, ihat.

Erdős úr egy nagy kereskedelmi vállalat kis tisztviselője volt. Negyvenéves lehetett, kopasz, cvikkeres, sovány és mégis pocakos, ez a legkomiszabb férfitestalkat. Családja volt, nehezen élt, ötpengős gondok között. És mindennek a tetejébe egyszerre csak beteg lett. Nem tudta, mi baja. Próbált nem törődni vele. De nem lehetett. Egyre cudarabbul érezte magát. Végül is elment a betegsegélyző intézet orvosához, hogy megvizsgálják. Így aztán megtudta, hogy cukorbaja van.

Ezt a dobozt már többször úgy költöztette, hogy ki sem nyitotta. Zsebkendővel gyengéden letörölte róla a port. Csak egy harminc évvel korábbi dátum tűnt fel a fedelén, de jól tudta, hogy asszonykora legszebb nyarának emlékeit őrzi. Hiszen néha álmodott róla.

Ebben a makacs hidegben az orosz férfiak erősebbek, szilajabbak, szívük keményebben ver, az asszonyok pedig markosabbak, szívósabbak, és többek, mint eleddig. Illetve aladdig. Gyermekeik hógolyót gyúrnak a tanyaudvaron, hó-Lenint építenek, és orrvérzésig birkóznak félmeztelenül a hóban, ahogy azt az egészséges, orosz, félmeztelen ifjú gyermekek teszik, akikből egy napon büszke félmeztelen férfiak sarjadnak, hogy majd rettenetesen megvédjék Orosz Anyácskát.

Nincs jobb érzés, mint összebújva aludni azzal, akit szeretünk. Akkor is, ha ez a valaki nem mi vagyunk.

Érezni ahogy a másik teste a testünkhöz ér és fokozatosan egybemosódik a te és az én. Bea, az előző barátnőm – jó régen már – utálta, amikor összeizzadtunk egy meleg nyári éjszakán. Ezt is utálta, mint sok minden mást, amit én szerettem. 

Ahogy egykedvűen róttam a kavicsos kis allékat, hirtelen szemembe tűnt egy fiatal lány, aki egy közepes nagyságú vászon előtt festeget. A vásznat ócska állvány tartotta. A lány térd alatt felszegett nadrágban, ujjatlan ingecskében és fehér kalapban álldogált ideges mozdulatokkal. Elsőre nem tudtam megítélni, hogy ez divatos, s a lányt sem láttam szépnek. Ilyenkor az ember továbblép, elbámul a tér felé, unottan beleszagol a levegőbe.

Már vagy háromszor kerültem meg a tömböt, mikor egy flancosan elegáns Lincoln limuzin kanyarodott el a járda mellől, úgy harminclábnyira a Security Bank magas boltozatú bejáratától. Becsusszantam a helyére. Nem zártam be az ajtót, a motort pedig hagytam üresben berregni.

Lazán besétáltam a bankba, el a nagydarab biztonsági őr mellett, és már léptem is egy szabad pénztárhoz.

Én is láttam a férfit, aki a szemközti stégről minden reggel és este slaggal locsolja a vizet. Hogy a halak levegőzzenek? Vagy a tavirózsák jobban nyíljanak? Vagy hogy az ő horgászbirodalma ne algásodjon?

A kamra majdhogynem üres volt. Mrs. Landemare tanácstalanul állt a polcok előtt, amelyeket korábban még ő maga terített le fehér csomagolópapírral. Hol voltak már azok a napok, amikor csak elment a boltba és minden hozzávalót megkapott! Most örült, ha krumpli és liszt jutott. Olykor az úrnak küldtek ajándékba vajat, esetleg tojást. No igen, akkor ő volt a konyha királynője.

A herceg választ sem várva hátat fordított, a vendégeihez lépett. Lavotta nem tudta eldönteni, hogy a herceg gúnyolódott-e, vagy komolyan beszélt. Az egyik osztrák hegedűs megfogta a könyökét, a zenészek számára odakészített székekhez vezette, leültette. A többi zenészek is letelepedtek, mindenki kinyitotta a maga kottáját az előtte álló állványon. Lavotta nem hozott kottát, fejből készült játszani.

2226-ban, amikor még fiatal voltam, kihalt a fél emberiség. Mi itt, Európában nem sokat érzékeltünk belőle, mert agyunkra ment a beton és a plexiüveg, és ha természetes formát akartunk látni magunk körül, az egyetlen, amit tehettünk, az volt, hogy az eget fürkésztük, és nagy ünnepségeket rendeztünk örömünkben, ha véletlenül megjelent látótávolságban egy lágy és kecses bárányfelhő.

Egész éjjel íróasztalánál görnyedt, föl sem nézett a rajzaiból. Úgy tervezte, hogy az utolsó – vagy az első – hajnalra, a tervezett indításig még egyszer, mindent áttanulmányoz. Alig érezte az idő múlását, ahogy mormogva, néha szemöldökét felhúzva, itt-ott a körzőt utoljára elővéve s a radírt gyöngéden húzogatva javítgatott művén. Ötöt kongatott az állóóra.

Rhonda születésnapján strandolni mentünk. Azt mondta, már évek óta nem volt strandon, és nem akarja az egész életét úgy leélni, hogy le kelljen mondania erről a szórakozásról, még akkor sem, ha a strandok már nem ugyanazok, mint régen. Semmi baj, mondtam erre én, végül is semmi nem ugyanaz, mint régen, de hát ilyen az élet és a többi, és természetesen elmehetünk strandolni, ha Rhonda erre vágyik.

Emlékszem, hatéves koromban a Nyugatra szakadt nagynénémtől kaptam egy szelet svájci csokit. Vagyis nem is egy egészet; épp volt nála egy kibontott tábla, és abból tört le három kockányit, majd a kezembe nyomta. Azt mondta, ilyet még biztosan nem ettem soha, mert ez bizony svájci csokoládé, és úgy olvad majd szét a számban, hogy olyat még sosem éreztem, és hogy Svájcban aztán tudják, hogy kell Schokoladét készíteni.

A sörösdobozok recsegése mart a fülébe. Nyílt a hűtő, kopogott az asztalon a friss, teli, deres doboz. Csoszogás, majd a megvetemedett pad nyikorgása. Kattant az öngyújtó. Néztek maguk elé szótlanul. Attila megtörölte homlokát, és megvakarta az oldalát. Imre a levetett pólójával zargatta a legyeket a hátáról, de azok mindig visszaszálltak.

Valami nincs rendben. Ez volt ma az első gondolatom, ahogy almalétócsákat kerülgetve közeledtem az osztálytermem felé, miután sikerült leküzdenem a mosdó falára tapasztott párizsiszelet látványától rám törő hányingert. Már az is gyanús volt, hogy Sárika nem vár rám a lépcsőfordulóban, hogy könnyes szemmel panaszolja valamelyik fiútól elszenvedett legújabb sérelmét, de hogy egyetlen hangoskodót se csípjek nyakon a folyosón, arra az új tanév kezdete óta nem volt példa.

Minden este megállt itt pár pillanatra, megszakítva szokásos sétáját munkából hazafelé, noha az utca felől égbe szökő tujasorral szegélyezett kertből gyakorlatilag semmit sem látott, mégis, ez a szakasz volt a kedvence. Csodálatos kertet képzelt az örökzöldek mögé.

– Medvepásztor megy már fel a helyszínre pár emberrel, mindjárt visszajön értetek – figyelmeztet András, a sepsibükszádi vadőr engem és a mellettem álló angol úriembert, aki egy gyönyörűszép román lánnyal és egy csontos arcú román fiúval érkezik. Állunk és várunk autóinknál. Mivel András nem tud sem angolul, sem románul, kéri, hogy tolmácsoljak. – Medve annyi van itt, mint a rosseb, lőni kéne kifelé az egészet.

Teljesen bolond volt, a legőrültebb férfi, akit valaha láttam. Egy tyúk nyakát nem tudta elvágni, de harcosnak hitte magát, és így is viselkedett, hogy mindenki megbotránkozott a császári udvarban, amikor a messzi Parthiából követségbe jött. Göndör haja volt, kibodorított szakálla, s valami édeskés illatt lengte körül, fűszeresen, túl fűszeresen.

Hosszú, egyenes orrú ember, ami római származásra utalt, noha benne semmi nem volt a római nemességből. Büszke volt, túl büszke, dicsekedett női hódításaival. Minden túlzás volt nála. Túlzás volt, ahogyan bejött nagybátyám templomába, ahogyan hivalkodóan beverte az utolsó szöget az oszlopba, és

Aztán ez a Peti kitalálta, hogy az interneten tanítja a népeket kovászt készíteni, na meg cipót sütni. Amikor megláttam, hogy többen nézték meg a videóját, mint Sanyi fuldoklását a kanálisban – pedig az szinte mindent vitt –, elhatároztam, Sanyiból is péket csinálok, aztán idecsalogatunk mindenkit a városból.

Na, leraktam a pénzeket, és azt mondja, most játszunk. Amikor kimondta, jött egy madár az égből, olyan szénfekete volt, mint ez az ember, és rászállt a vállára, és elkezdte nézni, ahogy játszunk.

Az arcodat figyeltem, ahogy beértünk a városba.

Te egy európai nagyvárosból származol, én innen. Figyeltelek, mikor önt el a csalódás, de csak őszinte kíváncsiságot láttam rajtad. Ezt szeretem benned annyira, hogy úgy rá tudsz csodálkozni mindenre, ami más.

Egy Alcatraz ablakából kikukkantó, felületesen tájékozott illető azt hihetné, hogy a mikrobusz valami hamarosan szabaduló őrizetesre vár. Ha viszont egy alaposan tájékozott illető kukkantana ki, az tudná, hogy a szabadulókat reggel nyolcig engedik ki, az meg már rég elmúlt. De van még cirka félóra déli tizenkettőig, legkésőbb akkor kell jelentkeznie a kapunál, akinek aznapra szól a behívója.

Ani bakancsban, esőkabátban a ház előtt termett, a párhuzamos utcában. A forrás felé indultak el. A rendőrök az aszfaltutakat járták be, a polgárőrök az „örök erdő” felé mentek, ami magánterület ugyan, de épp azért gondolták, hátha a Léces Sanya ott vesz menedéket. Béla és Ani gyalog átfésülték a falutól a forrásig terjedő erdőt és kukoricást.

A sziksók marta pusztán álltak a szemükbe olvadt éggel. Álltak és fáztak és zörögtek, ha a szél megrezgette száraz tagjaikat. Mikor a sötétség átcsúszott a fejük felett, a legidősebb megnyalta sótól cserzett ajkát, aztán besétált a zárda boltozatos termeibe. A másik kettő követte. És az idő belecsordult a levesestálba, és hullámokat vetett a reggeli mosakodásnál, és cseppenként csordult le a vállukon, ha a látóhatárt kémlelve éppen őt várták, vagy legalábbis valaki hozzá hasonlót.

– Szeretném bejelenteni magam páciensként intézményükben. Örömömre szolgálna, ha itt tölthetném el életem hátralevő részét.

Néztem, hogy az ember kiment az óceán partjára. Bizonyosfajta hullámokat rosszaknak nevezett el, másokat jónak. Kis medencét ásott a homokba, majd megpróbálta a rossz hullámokat visszatartani, hogy csak a jók töltsék meg vízzel a gödröt. Napokon át küzdött különféle fortélyokkal, de hiába.

– Nem értem.
– Pontosan tudtam, hogy ezt fogja mondani.
– Minek vagyok én a főszereplője?
– Ennek az írásnak. Novellának, ha úgy tetszik, bár különösebb cselekménye nincs. Arról szól, hogy maga nem tudja, kicsoda, én pedig elmondom magának. Egyébiránt most valójában nem is Prágában vagyunk, hanem egy irodalmi mellékletben.

Péter felnézett a csúcsra, ott volt karnyújtásnyira az orra előtt, aztán visszatekintett a többiekre, akik lemaradva követték. Jóllehet, ő volt felmálházva, akár egy himalájai serpa, mégis egész úton előttük járt. Hajtotta a kiválasztottság tudata, hogy az Úr őt találta rá méltónak, hogy elhozza magával, beavassa a titokba. Pontosabban, nem csak őt, mert velük volt két másik tanítvány is.

Most is úgy ragyogtak a csillagok Arles felett, mint a vízpartot szegélyező kandeláberek fénye a Rhône folyó tükrén. Jules imádta ezt a várost. Idősen már csak gondolatban kalandozott a kikötőjében. Elméjében megelevenedett a Lamartine negyed, ahol egykor Vincent van Gogh alkotott egy már rég a feledés homályába merült szállóban.

A pályaudvar nyugati felében áll három üres FLIRT motorvonat. A fene sem foglalkozott velük, lakókocsinak nem engedték át, le voltak zárva, különben is áramtalanítva voltak a felsővezetékek már vagy három éve, a rozsda ette őket. Csakhogy most új vonatok érkeznek, áram fut a vezetékekben.

Géza meg akarta örökíteni fényképezőgépével az élet öntudatlan céltalanságának minden pillanatát. A gondatlan tavaszt, a tomboló nyarat, a búskomor őszt és az alattomosan bőr alá kúszó, halálhozó telet is. A gondolat akkor született meg a fejében, amikor végre megengedhette magának, hogy kibérelje az ideális irodát a belváros szélén, benne a toronyház ötödik emeletének sarki szobájával, ahonnan pazar panoráma nyílt a város tüdejére.

Hatvanhárom évvel ezelőtt az ózdi rendőrkapitányság egyik vizsgálati irodájában négy férfi tartózkodott. Egy civil ruhás nyomozó az ajtó előtt posztolt, mintegy biztosító jelleggel elállva azt. A szegényesen berendezett iroda közepén található széles íróasztal egyik oldalán egy kopaszodó, erős testalkatú, harmincöt év körüli, munkásruhába öltözött férfi ült egy kényelmetlen vasszéken. Az asztal túloldalán két, szinte egyforma, akár arctalanként is jellemezhető, tipikus bürokrata kinézetű pártfunkcionárius ült hanyag eleganciával. Mindketten sűrű cigarettafüstbe burkolózva, hunyorogva fürkészték a munkásruhába

Ha itt vannak a belgák mindenki boldog és kiegyensúlyozott. Kinyitjuk a kaput, megkötjük a kutyát, megterítjük az asztalt és sűrűn figyeljük, itt vannak-e már a belgák? Aztán mégsem vesszük észre, mikor jöttek a belgák, akik illedelmesen az előszobában toporognak, az udvaron téblábolnak, majd a csengőt is megnyomják és akkor végre rájövünk, hogy itt vannak a belgák. Az első pár perc mindig megható.

Hát, remélem, nem felejtettétek el kacsalábon forgó történeteimet, de megsúgom, hiába gyűltetek ilyen sokan körém, nem lesz időm mindegyikről szót ejteni – ha a feledés az úr, hajtson csak rabigába titeket. Az újaknak pedig ajánlom magam! Murokffy vagyok, Murokffy Tódor Ede, egyik énem jobbik vagy rosszabbik fele, bár azt sohasem tudom eldönteni, hogy melyiké. Az erdőn túlról származom, egy álmos-ólmos kisvárosból, mely közel esik családi birtokunkhoz, Murokországhoz.

De mi van akkor, ha valamilyen külső ok miatt kevés az időnk, és szeretnénk mihamarább letudni az ostromot? Historiális tény, hogy a tél közeledtével a korabeli seregek legtöbbször abbahagyták a hadban járást. Tehát időszűkében egy hadvezérnek jól jöttek a különféle ostromgépek, igaz?

Ábel író akar lenni. A debreceni filozófia tanszéken tanított óraadó tanárként. Állítólag már ott vadászott minden egyetemista lányra, később be kellett érnie a férjes asszonyokkal. Örök kalandor, amolyan vérbeli ragadozó, aki nem élhet feszkó nélkül – akkor sem, ha néha elpanaszolja nekem, hogy a tizenegy képben levő foglalt harmincas nő közül mindennap más tetszik neki, de a ma legjobban tetsző kifejtette neki, hogy lehetetlen vele normális életet élni. – Miért várják el valakitől, hogy egyszerre legyen normális és zseniális? – próbálom kérdéssel vigasztalni.

– Denevér? Hogyne, értem. A fűben… hát nem hiszen, hogy éppen ott pihenne, nem szoktak… Tessék mondani a címet! Igen, ismerem, ott vannak azok az új társasházak, arra tetszenek lakni, ugye? Az utcának melyik felére esik ez a házszám? – Maja jegyzetelt a kis noteszbe, rutinosan hárítva a kocsi zökkenéseit (...) – Igen, már úton vagyunk. Igen, de ne tessék hozzányúlni. Igen, hölgyem, lehet, hogy mégis csak pihen. Nagyon kedves, hogy tetszik rá vigyázni.

Tusnoki Béla az ügetőpálya lelátója korlátjának támaszkodott és unottan szotyolázott. Régi szokása volt, hogy várakozás közben magokat rágcsált. Így vezette le a feszültségét. Megtelt izgalommal, amikor a lóversenypályára készült. Már a várható események gondolata is felvillanyozta. Olykor álom sem jött a szemére. Képes volt késő estig fennmaradni; jegyzeteket készített, számolgatott, hogy melyik ló az esélyes, és melyik hajtó az, aki jól kézben tartja a kocsit és becsületesen végigfutja a versenyt.

Már két hete tartott a karantén. A kezdeti lelkesedése alábbhagyott. Szüksége volt egy őrültnek tűnő kihívásra, ami kikergeti a süppedős szorongásból. Újra „jövendőt” akart magának és a családjának.

Nem siettem mindig így, jut megint az eszembe, sőt néha kifejezettem lassú voltam. Mondták, hogy menjek be a kórházba, látogatóba, de akkoriban, mintha megállt volna az idő és én vele együtt lettem mozdulatlan. Kerülőúton mentem haza az iskolából, csigalassúsággal. Ha el is indultam hozzá végre, soha nem értem oda, róttam a köröket. Azt mondták, siessek, de nem akartam.

– Biztos, hogy jó helyre hozzuk? – fordult tétován a vezető felé.

– Hát persze, te okostóni! – reccsent bosszúsan a sofőr hangja a vezetőfülke fullasztó félhomályában. – Mi örökké a megfelelő címre szállítunk. Már megszokhattad volna. Elég régóta, hogy itt vagy nálunk – nyerített föl megvetően. – Úgy viselkedsz mégis, mint egy nyavalyás kezdő.

Bandi egy nap már többször is elhányta magát a bűztől. Ez egyáltalán nem esett jól neki, ugyanis a krónikus alkoholizmusa miatt évek óta gyomorrákkal küzdött, ráadásul nem volt túl költséghatékony, mert így kétszer annyi sört kellett meginnia ahhoz, hogy végre berúgjon.

Miután a munkahelyét is elvesztette, Kovács közmunkás lett. Rikító színű munkaruhában söpörte az utcát és szemetet szedett a parkban. (Szeretett szabad levegőn tartózkodni és szemetet szedni a parkban). Hosszú, szigonyszerű botjával olyan volt, mint egy lándzsás középkori vitéz: mint Szent György, a sárkányok legyőzője, aki szent küldetése során a világ megtisztításán fáradozik.

Történeteket mesél egyfolytában… számtalant, mint minden régi város, ódon kulisszáival és frissítő lélegzetével… nekem pedig a sajátjaimat is folyton újra felolvassa. Őrzi a lépteimet, most már mindörökké. Mert lehet üde az is, amit a homok a homlokodra rálehel.

Én már akkor tudtam, hogy a Papa meghalt, mielőtt a kórházból telefonáltak volna, mondja az Öcskös, csontos mutatóujját az ég felé emeli, fontoskodóan kihúzza magát, elálló fülein keresztülsüt a nap, nagyot slukkol a cigarettából, most éppen olyan, mint egy füstölgő felkiáltójel. Ugyan, honnan tudtad volna, mi vagy te, látnok, kérdezem, de csak mosolyog, ahogy az elmebetegekre szokás.

Mivel Aranka nénit nem érdekelte a keresztrejtvényfejtés, megfogadta a találati lista második vagy harmadik helyezettjének tanácsát, aki azt javasolta, hogy nem kell világmegváltó tettekben gondolkodni, elég, ha feladjuk a napi rutinunkat. Ha például átrendezzük a tárgyainkat, már az is sokat segíthet. Egy nem a megszokott helyére rakott teásbögre vagy kávéskanál föllelése ugyan szellemi erőfeszítés terén nem ér föl a holdutazással, de az Alzheimer ellen csodákra képes.

A múltkor összevesztünk apuval. Azt mondta, az ég kék, és ne feleseljek, de emlékszem, nagyon kicsi koromból, hogy fekete az ég, mert feketének kell lennie. Mutatott egy képeslapot, ahol van egy nagy víz, meg fák, meg homok, és az ég tényleg kék rajta, de biztos vagyok benne, hogy átfestette. Másnap én is átfestettem, és most már fekete az ég a pálmafák felett. Mutattam neki, de nem örült.

Dardzsilingbe érve Kőrösi Csoma Sándort orvul betegség támadta meg. Egyre gyengült, érezte, hogy közeledik az utolsó órája. Már látta is a Halált, ahogy komoran megjelenik az ágya végénél. De még nem vitte el, várt valamire. Talán arra, hogy a híres nyelvész szóljon vele is pár szót.

Máli néni a rokonunk volt, bár senki nem tudta, milyen ágon. Egyszer megjelent a házunkban, és minden átmenet nélkül kijelentette, hogy ő Máli néni és rokon. Elhittük neki. Ennek egyetlen és legfőbb oka az volt, hogy mindenki szerette Máli nénit, akinek szokása volt megjelenni családi ünnepeken – főleg születésnapokon és keresztelőkön – és mosolygósra inni magát.

Csak egy nappal később veszi észre az sms-t. Új telefonja néha nem jelzi a rövid szöveges üzenetek érkezését. Meg ritkán is jönnek már ilyesmik, az az igazság. S ha igen, hát többnyire a banktól. Ezúttal azonban gyerekkori barátja, Albert a feladó. Benn van a pszichiátrián, írja, hívja föl, ha lesz rá érkezése. Fölhívja, beszélnek, szabadkozik a késedelem miatt.

Emma a lábait dörzsölgette az ágyban. A lehúzott redőnyök miatt a szobában sötét volt. Tegnap kitakarított, a hűtőben még van fél fazék borsófőzelék. Süt majd rá két szelet angolszalonnát, és kész az ebéd – döntötte el. Bevásárolnia nem ajánlatos a vírus miatt, ami kell, azt nagyjából meghozzák az önkormányzatiak. Sóhajtott. Felkeljen egyáltalán?

Én Drága Lelkecském, Muszkám és Kalmárom! Gyertyafénynél írok Önnek, én írok levelet, csak pár napja, hogy elhagyta a palotát, itt hagyott, de hisz én küldtem, hogy hozzon újra az anglikánusok és puritánok földjéről abból az éjfekete sörből, hogy is találhatták el a mi birodalmunk sötét éjszakájának színét, hozzon nekem nagyobb szállítmánnyal abból, ami megkacagtatott és feldúlta bizsergetve a gyomrom, amikor legutóbb magam mellett tudhattam, és oly merészen viselkedett!

Tamás az öreg derűs arcára nézett. Mindig irritálta az ilyen gondtalan emberek kedélyeskedése. Irritálta, hogy ő nem tud ilyen lenni. Igyekezett fogást találni ezeken az álságos Buddhákon. Azt remélte, hogy leránthatja róluk mosolygós maszkjukat, leleplezve kicsinyes valójukat, megfosztva őket fensőbbségüktől, ahogy nyugalmukkal erkölcsileg felülemelkednek rajta.

Igen, a ház maga volt a kongó üresség. Ablakai rég kitörtek, így engedve utat a süvöltő szél forgatagának, mely hóval borította be a parkettát. Kivehető volt a kis sáv, melynek tisztaságát lábnak nyoma nem szennyezte be. A falon még látszott az évekig lógó képek helye, de a sebtiben távozók minden mozdítható értéktárgyat elvittek. Hetek óta nem járt erre senki, ő volt, aki megtörte ezt az űrt.

Szerelemgyerek volt, vagy ahogy akkoriban mondták, fattyú. Ilka, az anyja, egy nagygazdánál cselédkedett, annak súlyos beteg feleségét ápolta. Mikor látszani kezdett rajta az állapota, hazament Debrecenbe, az öreg nagynénjéhez, ott szülte meg a kis Zsuzsikát. Hogy ki volt az apa, a gazda-e vagy a fia, sohasem árulta el, akárhogy faggatták. A kislányt árvaházba adta.

A farkas a Mária-hegy mögötti cserjésben tűnt fel először. Nem volt ez igazi cserjés, fák tarkították, fiatal tölgyek, szilek, elvétve egy-két bükk és fenyő. A farkas maga is csodálkozott rajta, hogy mit keres itt. A téli nap lemenőben volt, de a kristálytiszta, hideg időben még mindig repkedtek a siklóernyősök. Egyikük alacsonyabban szállt, így észrevette a fák között ólálkodó farkast, de kutyának gondolta.

Sanyi, az Isten áldjon meg! Hol találtad meg a pálinkát? Ne igyál már, reggel megyünk a doktornőhöz, ha megérzi a cefreszagot, még a végén nem hiszi el, hogy leszoktál. Eredjél inkább a szomszédba, hozd át a kölcsönkecskét, holnap érkeznek a fizetővendégek.

 A márványbalusztrád mögött libériás inas sürgölődött a második emeleti toronyszoba erkélyén. Az alagsori konyhán kínai ételeket bütykölt Csu Hú, akinek az volt a dolga, hogy keleti ízekkel kápráztassa el a szombat-vasárnapi csodanézőket. Lopodi Lajos, anyakönyvezve talán még Lapodi volt harminc-valahány évvel korábban, egy ideje új hobbijának élt, mindenkit meghívott, ha akart jönni, ha nem, életének fő- és mellékszereplői közül, hogy bemutathassa, hová lehet eljutni önerőből.

Egy komor állami börtön szürke, vasbeton épületében a rabok már az éjszakai sötétnek számító félhomályban fekszenek keskeny priccsükön. A negyvenkettes cellában fémajtó mögött hét férfi fekszik, közülük öten mélyen alszanak az oxigénszegény, állott levegőben. A másik kettő halkan suttogva beszélget, nehogy felébresszék a közelben hortyogó nagydarab, nem kimondottan békés természetű cellatársukat.

A gyerekek közül mindenki tudta a szörnyű titkot!

Rettenetes volt, az elképzelhető legborzalmasabb, mégis förtelmességében is gyönyörű és izgató.

Nem beszéltünk róla soha senkinek, köztünk maradt és összetartott bennünket, mint nyájat a jó pásztorkutya. Így aztán az sem volt különösképpen meglepő, hogy senki sem tett ellene semmit.

Hűvös volt, mondhatni fagyos, akár jegesnek is nevezhetném, de nem csak a tekintetét. Ahogy ujjbegyei a poharat érintették, kissé fehéren, talán szorította, talán csak húsa volt olya kevéssé szokva bármiféle erőkifejtéshez, hogy már egy pohár tartása is keringési zavarokat idézett elő. Szeme még csak kék sem volt, inkább olyan sarki alkonyosan szürkés. Csapvizet ivott jéggel.

De anya, én nem ártom magam mások dolgába, védekezett Estilla, s a nagynénik és -bácsik bólogatnak: Csináljon mást a gyerek, azt, amihez kedve van! S miután egyik téma követi a másikat, lassan kiderül, mi is volna az a más.

– Jó estét. Jöjjenek be. Az öreg sintér, a telep főnöke nem sietett, a sofőr és utasa pedig nem türelmetlenkedett. Szemjon kinyitotta a kaput. Úgy látszik, maga a teherautó mégis türelmetlen volt, mert egyetlen hosszú rándulással bent is termett a hatalmas moszkvai sintértelep udvarán.

Talán a kezedre emlékszem a legjobban. Az érintésére, ahogy elköszönéskor megfogtam, és óvatosan megsimogattam. A bőröd puha, leheletvékony selyemréteg, amin göcsörtösen duzzadtak ki a vastagabb erek, de még a legfinomabbak is átkékellettek rajta.

Juliska halála után lett ilyen makrancos. Nem volt vele semmi baj addig. De azóta! Azóta nem lehet ráismerni. Ha kapál a lábával, meg kell paskolni az oldalát és azt mondani neki: nem kell már kapálnunk, azok az idők elmúltak. Ha nem hagyja abba, beszélni kell hozzá, beszélni, beszélni. Egy lóhoz. Nagyon fárasztó dolog ám az.

Senki sem tudta, hol tűnt fel először.

Egyesek szerint valahol az M5-ös bevezetője fölött jelenhetett meg, ahogy ráérősen szállva szemlélte az alant lévőket, mások a Soroksári út fölött vélték látni. Megint mások később úgy emlékeztek, a Duna fölött érte el délről a várost.

Pista egyéniség volt, ami nem feltétlenül jelent jót, ha lóról van szó. A ló végül is csak eszköz, az igásló különösen. Az a dolga, hogy húzza az igát engedelmesen. Ne legyenek hangulatai, ne makrancoskodjon, szolgálatra készen várakozzon mindig, legyen megbízható és kézhez álló, mint egy kapanyél. Nem baj, ha ráadásul még szemrevaló is, de nem lényeges.