Kégl Ildikó

Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.

Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.

A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.

A furulya éles hangja betöltötte a teret.

Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.

Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.

Köszöntelek, és csak testvéries morogással mondom, fejezd be ezt a száműzetéses hülyeséget, s gyere haza Rodostóból, ne mind piszkáld ide a leveleidet.

Értem én, hogy elveszítettél valami hülye választást, szégyenedben el kellett bujdosnod, na, de nem lett volna elég például Bükklokára menni, nem, te egyenesen Rodostóig mentél, Törökföldre, mert világéletedben szeretted a tonhalat, meg a baklavát.

Én itthon alig várom, megcsapkodhassam a fejedet, addig még kicsit pihenek itt a szolgánkon, izé, na, gazdánkon, és megeszem az emlékedre még egy tasak pulykát.

Az van, hogy a miaúnap a szultántól levelet kaptam, s amennyire a cirkálmányból kiderült, azt hiszem, nekem itt kifelé áll a szekerem rúdja, vagy a farkam iránya, vagy akármi.

Törökül ugyan továbbra sem tudok, de Hádzsi macskával és Szula effendivel megpróbáltuk megfejteni, meglehetősen udvarias levélnek tűnik, csupán kétszer szerepel benne a „rühös”, meg „girhes”, meg „kóbor” szó, és csupán egyetlenegyszer a „qrva”, itt nem tudom, mire gondolhatott, de macskaösztöneim azt sugallják, ez nem egy dicséretes név.

Antonnak hívták. Jóképű, gazdag férfi volt, rendkívül hiú és pedáns. Ha a bejárónője a vasaló élével akár egyetlen gyűrődést is hagyott az ingén, vagy a levese nem volt megfelelő hőmérsékletű, azonnal repült az alkalmazott.

A nők nagyon szerették. 

Díszzsebkendő a mellényzsebbe, néhány simítás az ősz halánték táján, szemcsepp a tág pupillákért, vérnyomáscsökkentő lenyelve – így készült Piros Oszkár, a korosodó amorozó a következő kecsegtető éjszakára. A bárban egy vodka-tonik bátorságot öntött belé, de hogy a beszélőkéje is lendületbe jöjjön, egy unikummal megtoldotta. Így már szüksége volt a vérnyomáscsökkentő áldásos hatására. Megtanulta, az önbizalom a legdöntőbb tényező a hódításban.

Bernd Burger lefeküdt, és nagyon rövid, de annál mélyebb álma volt. Reggeltájt azt álmodta, hogy miután meghozta a kivándorlására vonatkozó végleges döntését, kiment a temetőbe, hogy elbúcsúzzon Seppl nevű testvérétől, és ekkor Bernd Burgerre fuldoklási roham tört rá, és azonnal felébredt. Végül is boldog volt, hogy időben felébredt az álomból, még mielőtt belefulladt volna.

Okosné nem ápolt mindig jó viszonyt a magyar tengerrel. Lánykorában sosem volt strandolós típus, ezért is volt nagy bátorság részéről a nászútjukon órákon át feküdni a vízparton hófehér dartstáblaként, melyre vadul dobálta gyilkos sugarait a júliusi nap. Menetrendszerűen jött is a napszúrás hányás, szédülés és fejfájás kíséretében, megfűszerezve ropogós vörösre sült bőre ordító fájdalmával. Az állott vizes borogatás és a hűsítő krém váltogatása alatt fortyogva fogadkozott, hogy többé az életben nem megy napra, és olyan nagy ívben elkerüli a Balatont, mint macska a forró kását.

Béla a közelben heverő szerszámosvödörből kihalászott egy sniccert. A félszemű macska, aki épp a vödör szomszédságában fészkelte be magát, fel sem rezdült álmából a kotorászás zajára. Béla a zsömlét kettétépte keresztben, és megkente kenőmájassal, a deszkakupac mellett álldogálva, amit asztalnak használt a gyors ebédhez. Jóféle, széles pengéjű sniccert talált, egyenletesen oszlatta el a marhamájast.

Örzse néni boszorkány volt, legalábbis ezt állították róla a falubeliek, ki borzongós tisztelettel, ki gúnyos mosollyal. Elő tudott keríteni rég elveszett tárgyakat, de bármilyen aprósággal átszaladhattak hozzá, Örzse néni, elkeveredett valahol a kisollóm meg a házicérnám, nézze már meg, hová lett! Örzse néni pedig hozzáfogott a kereséshez, mihelyt kapott rá sugallatot. Rontást küldeni és levenni is tudott.

Az intenzív osztály egyetlen óriási terem, körben sorakozó ágyakkal, középen orvosi pulttal. Az ügyeletes a pultból a teljes termet képes szemmel tartani. Én a bal hátsó sarokban fekszem frissen elfoglalt ágyamon. Szekrénnyi gépre kötöttek, talán egy űrsiklót is el lehet vele irányítani.

Thomas soha nem beszél az elmúlásról, mintha az nem is lenne része az életének. Valahányszor szóba hozzák a témát, úgy tesz, mint aki nem is hallja, miről folyik a beszélgetés. Vallja, hogy a hatvanhoz közeli férfiak megemberesednek, nem kergetnek illúziókat. Nem ragadja őket magával semmilyen hév, kábulat, delírium, nem akarnak odüsszeai világokat meghódítani.

Anyuka szerint kicsi vagyok. De ne törődjek vele, ő sem magas, épphogy eléri a százötven centit. Anyuka azt mondja, az alacsony emberek olcsóbb ruhákat kapnak a gyerekrészlegen. Én hiszek neki, Anyuka okos, és mindig csinál nekem tejbegrízt. Esténként, mikor elalváshoz készülünk, Anyuka mesél nekem azokról az időkről, mikor a Papa még élt, és bár tudom, hogy hiányzik neki, mindig mosolyogva mesél róla.

Nem lehet megírni. Ha megírom, megváltoztat. Szép, fényes konzervdobozba kellene rakni. Pacalkon­zerv, az megfelelő lenne, mert valóban rágós és hernyószerű ez az emlék. És idegen is, mint a bolygók neve.

Ott jöttem világra, s lettem azzá, aki vagyok; ott nőttem fel, ismertem minden falubélit, s amikor megemberesedtem, már engem is emlegettek hébe-hóba, beszédükbe szőttek, mert hiszen tettem már jót s rosszat, mint bárki más, vagy ha éppen tétlenkedni látszottam, hát puszta létemet nyugtázták a rólam ejtett szavak. Eljött az idő, amikor esténként én is közéjük ülhettem.

Éva korán kelt. Megfőzte a kávét. Elkészítette férjének a rántottát sok szalonnával, ahogy szereti. Kedvében akart járni. Mióta megszűnt a férfi munkahelye, Gábor nem találta helyét a világban. Az elsők között bocsátották el, amikor elkezdődött a vírus következtében kialakult válság.

Bizonyos fokú megnyugvást támaszt odakint mindig az, ha a hó leesik. Mert tudnivaló, hogy a hó a legjobb polícia a világon. Mikor fehérbe borul a tájék, az éberséggel alább lehet hagyni: nemigen esik lopás, sőt egészen el is múlik, mintha egyetlen bűnös szándékú ember se laknék odakint a síkok végtelenjén. Valóban, a pusztázó szegre akaszthatja a rozsdás fringiát, a Ráró nyugodtan heverészhet az istálló szalmáján, nem kell a gazok után futtatni éjszakának évadján.

Ma is valami olcsó filmet vetítenek. Cafatosan lóg a plakát az üvegajtó bejáratánál. Robotok meg egy félpucér nő. Még címe is lehetne. A papírt átsugározza a hallban vörösen égő pár neoncső vagy ilyen színben sakkozó lámpa. Sáros a szőnyeg az üvegajtó előtt, lehetnek bent páran. Már húsz perce megy a vetítés. Adri két kezével szorosan maga ráhúzva a kabátot, könyékkel nyitott be a Klauzál mozi halljába.

Ott ültél velem szemben, apró orrodon tenger sok szeplő, csavargattad a hajad, ahogy én is szoktam. Alig vártuk mostanában, hogy este legyen. Ezekben a napokban a találkozásaink adtak értelmet, célt nekünk. Úgy láttam, szívesen hallgattad a történeteket, bár néha talán nem értetted, miért éppen azt mesélem, amit. Aztán az egyik este mind a tizenhárom éved bátorságát összeszedve végre megszólaltál. – És te valóban szeretsz engem? – kérdezted.

Horváth Miklós jó alaposan megrakta bal karját hasogatott fával, két vastagabb ágdarabot felkanalazott a másik karjára, s elindult befelé a házba. Odakint az utcán száncsengő giling-galangozott egyre közelebb, gondtalan vidámsággal. Miklós a fákkal együtt kibotorkált a ház elé, hogy lássa, ki farsangol ebben a korai hidegben, amikor az esti szürkület lassan beáll. Csak egy járásnyomot takarított el a ház előtt a tiszta, ropogósra fagyott hóban, kerítésük nem volt, s kapu sem rajta. Ugyan mit is kellett volna megőrizni? Jószáguk csak annyi, hogy mindegyiket megismerték, ha elkalandozott a szomszédságba.

Most ugyanabban a nagyvárosban élünk. Tengernyi ember, fal, ablak, busz, üzlet, bankautomata, kapucsengő, ágynemű, íróasztal közöttünk; apám a város nyugati felében, én a keletiben lakom, és (szinte) soha nem gondoltunk egymásra. Mert? Mert nem voltunk egymásnak fontosak. Mert: nem gondolt senki sem ebben a „nem-családban” a halálra?

Leszakadt a tél, és az erdőbényei fás legelőn farkast láttak. A hét első reggelén az erdei tiszt a Zichyek várában jelentette az esetet, elkékült ajakkal, észrevehetetlenül rángó szemhéjjal, megszáradt saras csizmájával topogva. Az uradalmat birtokló főméltóság csak arra volt kíváncsi: miért?

Édes fiam, tegnap mutattál nekem egy nekrológot. Nem értetted, miért a te képedet tették egy gazdag román üzletember gyászjelentése mellé. Nem, nem követtek el hibát a szerkesztőségben.

Én nem voltam veled mindig őszinte.

Akkora pók mászott a gitáromon, hogy muszáj volt elneveznem. Túl nagy és termékeny teremtés ahhoz, hogy szimplán kinyírjam.

A nevem Santi Jimenez Serrano. Jelenleg a Latin-amerikai Mars-kolonizáló program igazgatója vagyok. 2035 és 2044 között az Európai Űrügynökségben néhány párhuzamosan futó interplanetáris expedíció műszaki felelőse voltam. Mint vezető mérnöknek a feladatom az volt, hogy az asztronautákat és a felszerelést biztonságban eljuttassam a bolygóra. Így volt ez az Alliance–4 űrhajóval és annak utasaival is. A start előtt azt gondoltam, hogy minden apróságra odafigyeltünk, és a lehető legkörültekintőbben jártunk el. Mindennel számoltunk, amivel matematikailag lehetséges volt. A hibát ott követtük el, hogy bár a képletben szerepeltettük a magyart és a románt, Trianonra nem gondoltunk.

Boldogfát régebben Tolvajfalvának hívták. Én is így lopkodtam össze a nyelvet, a sarki boltból a rendesmagyart, a bankból az özést, a patikából a mássalhangzó-torlódást, a nyugdíjas nénitől a szlovák jövevényszavakat.

– Ezt most már nem hagyhatjuk annyiban! Nem volt elég nekik az erdődi Petőfi-szobor, nem elég a felirataink letépése, most már kapával-kaszával jönnek ellenünk! Gyerünk Vásárhelyre, vegyünk elégtételt végre!

– Csihadj le, te gyerek! – intette Tóni bácsi. – Nem olyan egyszerű ez!

Bizony egykor az első háborúban ott jártam azon a hegyes tájon, ahol te most képzeletben – mondta neki. Képek kezdtek felvillanni szeme előtt – mint újabban egyre gyakrabban – a tengelyig érő sárban haladó lovas kocsikról, az útszélen kimerülten heverő emberekről, lövészárkokról, a lövedékek nyomán szétrepülő rögökről, emberi végtagokról. Nagyot nyelt. – Harcoltam, harcoltunk magunkat nem kímélve számos helyén annak a vidéknek, és miként a soproniak közül oly sokan negyven éve, az Ojtozi szorosban is!

Az ő története ott kezdődött, ahol a jelenés abbamaradt. Azt rebesgették, hogy minden harmadik vasárnap este különös fény vetődik a faluvégi keresztre. Ahogy a hír terjedt, egyre többen lopakodtak ki estefelé a fakereszt közelébe. Sötétedéskor a tömeg úgy nőtt a hegyoldalban, mint a szétloccsantott gyászfekete tinta: sötét folt szürke posztón. Halotti csend mindenütt, a szemek a kopottas, félig korhadt keresztre szegezve. Áhítat. A csend meg egyre sűrűbb.

Tizenhárom éves voltam, amikor megérett bennem az elhatározás, hogy szentestén tetten érem és leleplezem a karácsony angyalát. Be is jelentettem ezt a szándékomat a szüleimnek, akik erről a nagy ívű tervről semmit nem tudván, a lehető leghagyományosabb módon készültek az ünnepi estére. A sütőben javában sült a sógoréktól kapott disznótoros kóstoló, fölötte öntöttvas fazékban rotyogott a szárma...

Aztán hazajött az asszony. Meggyújtotta a kis petróleumlámpát és két-három kis csomagot tett az asztalra.

– Mit hoztál? – kérdezte az ura.

– Heringet – mondta halkan az asszony és kibontotta az egyik csomagot. Heringszaggal és hagymaszaggal lett tele a kis szoba.

– Nagyon fáradt vagyok – mondta az asszony és nehezen leült.

Az ura nézett rá:

– Sokat szaladtál? – kérdezte és érdes hangja meleg lett.

Esős őszi nap volt. Monsieur Girard a hajnali órákban egy kis kocsival járta a kerületet, így válogatta át a környék összes szemetét. Arcát fehér szakálla és piszkos, szürke haja keretezte, melyet elgyötört vézna test cipelt részvéttelen életén keresztül. Keze elhasznált, ruhája elviselt volt. Ahogy nyikorgós kocsiját maga után rángatta, hétéves forma gyermeket látott kuporogni az egyik üzlet bezárt kapuja előtt. Sokszor látott ilyet: az ijedt szempár és a csupasz lábfejek apró rándulásait.

Az új rendőrparancsnok, Jakovljevits Milorád példát akar statuálni, s ennek érdekében mindenkit mozgósít, hogy a merénylőt minél előbb elfogják, és bíróság elé állítsák. Mert merénylet volt, gyilkosság, ehhez nem férhet semmi kétség. A katonát két lövés érte, így nem lehetett véletlen szerencsétlenség.

Bezzeg tegnap volt nagy sürgés-forgás, mindenki pingált, díszített. Azelőtt nap délután jött a telefon az igazgatónak a járástól, hogy jönnek ellenőrizni a hazafias nevelést, mert bejelentés érkezett, hogy itt magyarkodnak, meg alig hallani ukrán szót a faluban.

2002-ben, a kárpátaljai Aknaszlatinán szívtam először életemben cigarettát egy lány lábujjai közül. Szombat este volt, és mi több buliban oszlottunk szét. Nekem egy kisebb, családiasabb hangulatú jutott. Ettől persze akadt alkohol bőven, sikerült feloldódnunk. Ránk is fért. Arra már nem emlékszem, miért jutott eszembe, hogy bedugjam a cigarettámat a lány jobb lábának nagy és a mellette lévő kisebb ujja közé. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, és szerencsére jól is sült el, mindenki nevetett. Ő is.

Salamon Feri 1914-ben fényesen leérettségizett, erdész apja, aki a püspöki erdőket kezelte a Mecsek keleti oldalán, kereskedőt szeretett volna taníttatni fiából. Mindig összevitatkoztak, a fiú gyakran túllépte az atyai tisztelettel kapcsolatos határokat, vagyis kivörösödve, ordítva tiltakozott az ellen, hogy „süvegcukor- és pertlieladással töltse ki egész életét”. Az apa viszont eddigi tanárait illette méltatlan jelzőkkel, minden ökörnek elmondva őket, akik nem voltak képesek megtanítani lázadó fiát arra, hogy mi a különbség a szatócs és a kereskedő között.

De Trianon nem így akarta. Megnyomorítottak bennünket, olyan szegények lettünk, mint a templom egere! Nem adtuk fel, dolgoztunk tovább.

Eljött az ősz, aztán a télidő is. A vagonokban dermesztő hideg lett, a falécek között besüvített a szél. Nagykabátokat cserélgettek ennivalóra egymással, a pénznek itt nem volt értéke.

Néha jött egy autó, szép ruhába öltözött emberek szálltak ki belőle, körbejártak, megszemlélték a nyomorukat. Bólogattak, hümmögtek, aggodalmas kérdéseket tettek fel, aztán elmentek.

Ballagott a liget felé az egyre homályosabb alkonyban. Korgott a gyomra az éhségtől, és a Damjanich utca végén levő fogadóra gondolt, ahol olcsóbb volt az étel, mint a belvárosban, arrafelé indult. Hiába a sok fordítás, amit a padlásszobában körmöl négy nyelvből, alig van pénze. Apollinaire Kalligrammáira gondolt, a dadaisták kiáltványára, Thomas Mann írásaira, Pirandello drámáira, az alkotás gyötrelmére és gyönyörére. Kell-e még fordítás, kell-e irodalom, kell-e művészet egyáltalán?

A Centrálban az a szóbeszéd járja, hogy Kosztolányi egy antológiát készít elő, melynek címe: Vérző Magyarország. Mindenki írni fog

– Tudod, hogy mi hol élünk?

– Igen, Pécsen.

– De hogy melyik országban?

– Az Egyesült Európai Föderációban.

– Emlékszel? Meséltük már neked, hogy európai és magyar is vagy. Tudod, mint amikor a tájházban voltunk, és kérdezgettél.

– Ühü.

Nagyon régről maradt meg ez a történet, több száz másik társával volt felfűzve egy vastag bőrkötéses irományban. Szép kék tintájú pennával írták azokat is, csakúgy, mint azt, amely megfosztott egy élettől egy ártatlan lelket.

Azt mondják, régen olyan nagy hegyeink voltak, hogy a tetejükön állva meg lehetett fogni az eget, és elkapni a felhőket, belezárni egy befőttesüvegbe, majd hazavinni és nézegetni; volt egy olyan igazi tengerünk, ami nem a Balaton volt...

A rég holt nagyapák, apák szomorú története visszhangzott benne most is. Félárvaként nőtt föl, akárcsak apja. A rettenetek idején, mikor a turulmadarakat nem saját szárnyuk, hanem a robbantások repítették az égbe, és menekültek szekereivel zsúfolódtak az utak, az otthon maradottak pedig lányaikat a trágyadombba fúrt rejtekbe bújtatták, beözönlöttek az országba a megszállók.

Talán sosem szerettem igazán Radu Misut, pedig jó ember volt, jobb, mint én, mégis elhagytam. Azt mondtam neki, hogy a hazámért, de ez nem volt igaz.

A titkos helyünkön, a kertünk végében álló nagy diófa alatt találkoztunk azon a fülledt, június végi délutánon is, amikor közöltem vele, hogy a családommal Szamosbecsre költözünk, ami ugyan csak néhány kilométerre fekszik Bagostól, de pár hét óta már egy másik országhoz tartozik.

Derékig érő szőrmekabátot viselt, feje fölött bézs színű esernyőt tartott. Legfeljebb ötvenméternyire haladt előttem. Ösztönösen indultam el feléje, egy idő után azonban már felfogtam, hogy őrültséget teszek, mégsem tudtam parancsolni magamnak, mint egy meghipnotizált, tisztes távolból követtem végig a sétányon, és még egy kissé tovább, egészen az első házakig, amíg csak egy szűk utcába befordulva el nem tűnt a szemem elől.

Mert lány létedre te tartod el az egész családot, ezen töprengsz, míg a nant rágod. Tavaly az öcséd is dolgozott, szépen koldult a jól öltözött fehér meg sárga emberektől, idén viszont már nagy, hatéves, s vele együtt az önérzete is megnőtt. Nem akar koldulni. Anyád meg csak ül egész nap, fáj a lába, mondja. Minden rajtad marad, s ha kiejted ezt a szót, hogy iskola, anyád eszeveszett sipákolásba kezd, hogy milyen önző vagy, és hagynád őket, szegényeket, éhen halni. És még itt van Radzses, a főnök, aki esténként tartja a markát. Jattolni kell neki, mert Radzses véd meg, már ha megvéd…

Az író beszerénykedik:

– Itt az új könyvem!

– Édes fiam, öreg vagyok én már.

– De most is dolgozik.

– Igen, ezer bibliát rendeltek meg énekeskönyvet – válaszolja az öreg nyomdász.

– Bibliát?

– Tudja, író úr, van, aki pornót olvas járvány idején – hallottam ilyet – meg a Dekameront, öregember vagyok, tudom, hogy miért.

Csörsz, az avarok királya akkor lépett a Duna–Tisza közére, amikor már leáldozott régen a hunmagyarok szerencsecsillaga, longobárd lovak lába tapodta a földet, amit Keve visszaszerzett a rómaiaktól, s amelyért Buda és Attila gyilkos testvérharcot vívott: A Világ Rámájának Aranyos Szegletét.  

Rád, a longobárdok nagy szakállú uralkodója települt árnyas Buda várába. Ligetek lankái között rejtegette lányát, Délibábot mindenki elől, csak Napkirállyal társalkodhatott.

A fiú egyetemista volt, ősszel vissza kellett ülnie az iskolapadba. A lány dolgozott, egy ételbárban talált munkát. Kialkudta, hogy a bérén felül ő is és a fiú is ott ehessen legalább egyszer naponta. Így ételre sem költöttek sokat, az albérletük egyszerű volt, és valljuk be, kissé igénytelen is, de ők nem nagyon vettek tudomást a környezetükről, csak egymást látták és önmagukat a másik szemében, és ezzel teljesen meg is elégedtek.

 – Mit kér? – kérdezte unottan a csapos.

– Adjon valami szomorút – felelte a vendég, miközben a pult előtt ült és a földet bámulta.

– Á, magának valami vidámabb kéne most – mondta a csapos, és megpödörte a bajuszát.

– Szomorú kell, mije van? – nézett fel a vendég.

– Hát, van ez a savanykás ízű, szürke, ettől olyan semmilyennek fogja érezni magát – mutatott egy szürke üvegre a csapos. – Aztán van még ebből a keserűből. – Sárga üveget tett a pultra.

Maga nem tudja, mi az a szociális? Hihi. Hát az, aki a legkésőbb kapja meg a tankönyveket az iskolában. Én is az vagyok. Tavaly csak a második félévben kaptam meg belőlük néhányat. Az első félév most a hatodikban is azzal telik, hogy lázadozom, mert nincsenek tankönyveim. Ezért nincs soha készen a házi feladatom, mondom matekórán, magyarórán, fizikaórán.

Vírus van. Mely tarol, lesöpör és a lélekig behatol. Bezárva együtt, de kicsit mégis magányosan telnek újra a napjaink. Ismerjük már ezt, vigyázni, elkülönülni. Négy éve átéltük már a poklot, amikor a kislányomnál leukémiát diagnosztizáltak. Azt hittem, hogy nem élem túl. Abban biztos voltam, hogy neki túl kell élnie, csak azt nem tudtam, én hogy fogom.

Nos, ez érdekes – mormolta az urológus, miközben pirosló hátsómat nézte. Ahhoz, hogy megértse, hogyan forráztam le egyidejűleg teával és gulyáslevessel, és ezt követően miért hozzá utalt be a katonaorvos, egy kicsit hosszabb magyarázat kellett.

Uram, irgalmazz, uram, irgalmazz! Hangzik sokadjára a kis falu pravoszláv templomában vasárnap délelőtt. Itt minden csendes, csak a pap imádsága töri meg a község vasárnapi idilljét. Olja néni ismét ott ül a padsorok között, a tiltások ellenére is, hiszen most nem ajánlatos nagyobb tömegekben mozogni. Tiltották eleget élete során, hogy gyakorolhassa vallását, ezért már nem vet rá figyelmet. Szinte már csak Isten maradt neki.

Voltunk mi boldogok. Tisztán emlékszem rá. Kellett hogy legyünk. Szerintem egy ideig mindenki az. Vagy csak a régóta áhított szerelem illúziója ragadott volna magával, lesöpörve minket a realitások sakktáblájáról? Vajon csupán a sors alattomos bábjátékának áldozatai voltunk, mert elhittük, hogy még létezik az a bizonyos első pillantásra és egész életen át tartó? Lehet, hogy csak a bárgyú naivitás édeskedése hitette el velünk a lehetetlent? Majdnem mindegy.

Idáig jutottunk.

János bácsi pipája füstölög a világba, Zalatnay Sarolta énekelte ezt a dalt, és azért volt különösen is érdekes, mert János bácsit valóban nem lehetett pipa nélkül látni sose. Kicsi fapipája volt neki, és büdös dohánya, folyton pöfékelt vagy szörcsögött. Ha kialudt a parázs, elővette a zsebéből a vadászgyufát, mindig olyat használt, vastagabbat, hosszabbat, mint a pinszki, ez megbízhatóbb volt, biztosan lángra lobbant az összes szál, és tovább is égett, rá tudott gyújtani az ilyenekkel János bácsi komótosan. A vadászgyufáknak angol címkéik voltak, Royal Templar és hasonlók, és azt is ráírták mindegyikre: Safety Matches. Hogy ez

Mondja a fater, hogy menjek velük Erdélybe. Oda keveredett a mi szétszakított Bánátunkból, ott él a bátyja családostul. – Nem mehetek, fater, most tényleg nem mehetek! Foglalkoznom köll az Ilonkával! Mert úgy áll a dolog, hogy pont most került kerékvágásba – hárítom az öreget. – Menjen csak a sógorral, nem köllök én oda annyira, ellesznek maguk nélkülem is – magyarázkodom. Nem akarom, most nem, nem akarom Ilonkát magára hagyni. Ráadásul az öregek már holnap hajnalban indulnának.

A közeledő sötétségben Lukács Huba igyekezett a tengerhez. Egy pillanatra megállt, nézte a csoportokba verődött embereket, és úgy tűnt neki, mintha tehetetlen kövek vagy ottfelejtett csomagok hevernének szanaszét a parton. Huba a megszokott helyére ment, és fáradtan ereszkedett le egy kiálló farönkre. Beletúrt a hosszúra nőtt, gondozatlan hajába. Tekintete a sötéten morajló tengert pásztázta. A hosszú, kígyózó sorra gondolt, azokra, akik ma érkeztek Oroszország minden területéről a hadifogolytáborba. Arcok merültek fel az emlékezetében, akiket megjegyzett a nyilvántartásba vétel során.

Az anya nélkül felnőtt Perc Etus tizenkét évet taposott, amikor a június eleji délutánon minden magyarázat nélkül sétálni vitték őket a rozoga, újramázolt, talajba belesuvadó oskolából. A behúzott nyakkal közlekedő gyereklány rossz előérzettel vette tudomásul, hogy a posta aznap nem nyitott ki, a sarki kocsma zárva volt, és Frici, a bolond, ebéd utáni rikoltozása is elmaradt.

A mama gyűlölte Párizst. Nem a divat és a fény jutott róla eszébe. A szerelem meg soha. Én viszont mindig erről a városról álmodtam. Gondolatban sétáltam kacskaringós utcáin, unatkoztam a Luxembourg-kertben egy kopott padon. Olykor rojtos szélű croissant-t eszegettem egy feltörekvő festőművésszel. Csak a könyvek vittek közelebb hozzá, más aligha. Ha elmeséltem a mamának, mindig különös tekintettel nézett rám és csak ennyit mondott:

– Ostobaság. Majd rájössz.

Klári óvatos alapossággal vizsgálgatta a férfiakat. Akivel legutóbb randizott, azt állította, hogy az olajiparban dolgozik. A részletekről annyit mondott: egy kisebb, unalmas, de vidám értékesítési csoportnál. Klári három órát pazarolt rá az életéből, mire rájött, hogy a férfi igazából benzinkutas. Ez még annál a hidegburkolónál is rosszabb volt, aki úgy mutatkozott be: veszélyes csempész vagyok.

A sötétség követe vagyok, a végzet angyala. A szüleim úgy tudják, Csabánál alszom, itt az ideje a beteljesedésemnek. Gyerekkorom óta tudom, hogy más vagyok, mint a többi ember. Felsőbbrendű, a halandók számára felfoghatatlan. Nem is vágyom rá, hogy megértsenek, és nem is várhatom el. A hangyák sem képesek felfogni apám traktorjának működését, az emberek sem értenek meg engem, kivéve talán a nagyit, ő mindig tudta, hogy különleges vagyok.

Gergő a csónak farában ült. Óvatosan előhúzta a bottartó zsákból a pergetőbotot. Hallottam már, hogy mi történt vele. A kollégák elmesélték, miért nem jött be dolgozni. Mesélték, hogy milyen erős szédülés jött rá. Alig bírt kimászni az ágyból. Valahogy kikeveredett a fürdőszobába, de mikor a csaphoz hajolt, hogy igyon, beesett a fürdőkád és a mosógép közé.

Az éjjel erősen havazott, de a kertes házak előtt sokan már járhatóvá tették a járdát, az azonban helyenként síkos maradt a tócsányi jeges foltoktól. A városi buszok járatait ritkították, most ketten szálltak le, Tamás meg egy testesebb, félénk nő, olyan harminc körüli. A nap sütött, fényeivel vakítóvá téve az amúgy csendet visszhangzó tájat. A férfi hátranézett, akkor vette észre, hogy a nő terhes, s a kerítés egy oszlopába kapaszkodva mérlegeli a hó alól felbukkanó, a járda egészén szétterjedő jeges részt.

Mi a különbség az üvöltés, az ordítás és az elvörösödött fejjel való hörgés között?

Ká Mosolygó Évának fogalma sem volt róla, pedig hosszú évek óta gondolkodott erről.

Ká Mosolygó Évának nem volt jó a házassága. Pedig a neve alapján állandóan mosolyognia kellett volna, Éva is mosolygott a Paradicsomban, amíg bűnbe nem esett.

Eddig soha nem volt baj. Minden születésnapomon pontosan délelőtt tízkor megjelentem az irodájukban. Mindig ünneplőruhában, frissen borotválkozva, és vigyáztam rá, hogy a lehető legjobb benyomást keltsem. 

Egy fiatal lány a lehető legkevésbé szeretné elképzelni, hogy az esetleges elhízás miatt egyedül haljon meg, kövér testét pedig a napokig éhező macskái zabálják fel. Anyám módszereinek több emésztési zavart, bulémiás és anorexiás időszakot köszönhettem.

A mezőgazdasági birtoknál szólt a buszsofőrnek, hogy egy pillanatra álljon meg, le szeretne szállni. Ez volt a szokás, ha valaki nem a városból, hanem a rövidebb, alig négy kilométer hosszú földúton próbált eljutni arra az isten háta mögötti településre, amelyet kiszemelt magának.

Azon az estén is hullott egy kis égi áldás. Az eső szelíden szemerkélt, miközben Marcelin az utcai forgatagot kémlelte Jules kávéházának melegéből. Harmonikája a jobb lába mellett pihent. A Soprani Fratelli műhelyben készült hangszer volt az első, amit vásárolt. Azt ismételgette, hogy végső nyughelyére is magával vinné.

– Vagy legalább csak dobjátok oda mellém. Sosem lehet tudni – mondogatta sokszor, mosolyogva, miközben ült és várt. 

A Magasságos gondolatban végigfutott a gyermekein, aztán számba vette gyermekei gyermekeit is… Hosszú nap lesz! De meg kell lennie. Az idő neki engedelmeskedik. Ez a nap addig tart, ameddig kell… vagyis jó sokáig. Jaj…

Bozontos, ősz szemöldöke alól kiismerhetetlen tekintettel bámulja divatos sportbakancsát. Belelendülök, már egészen komoly átéléssel térek rá arra, hogy Sinka Istvánt meg sem említik a tankönyvek, amikor feltűnően hosszú ujjaival, lapátkezének egy valószerűtlenül finom mozdulatával lepöccinti zakója zsebéről az odapergett hamut és rám néz: – Mennyi kéne?

A csillár árnyai vékony csíkban futnak a fehér plafonon és a barna falakon. Az árnyékok három különböző pontban háromszor törnek meg, pontosan kilencven fokban, ott, ahol meg kell, hogy törjenek. A csillárban három villanykörte díszeleg, vakítóan éles fénnyel világítanak. Én a hátamon fekszem mozdulatlanul. Viszket a kezem, a lábam, az egész testem, de nem tudok megmozdulni. A csontjaim az előbb tűzforróak voltak, most jéghidegek.

Az jut az eszembe, hogy valahol a világ másik felén ekkor már forrong valami, amiből nemsokára megszületik a dzsessz. Az is eszembe jut, hogy Erkel mit szólt volna, ha látja, mibe torkollik annak a századnak az eleje, amit már nem ért meg. Vajon mely nevű őseim voltak a kortársai? Ez már egészen „közel” van hozzám; csupán 103 év… Ha megfogom anyám kezét, ő pedig az ő anyjáét és így tovább, majdnem elérem Erkel Ferencet. Nem az idő sok, ami közöttünk van, hanem két világháború, egy forradalom és több millió tonna műanyag hulladék.

– Minden az örökségemmel kezdődött – válaszolt az ősz halántékú, köpcös férfi a mellette ülő szikár, kopasz úrnak. – Egyetlen könyvet örököltem az apámtól, Vámbéry Ármin Vándorlásaim és élményeim Persiában eredeti, 1867-es kiadását.

– Piacra dobta? – kérdezte a szikár.

– Dehogyis, elolvastam, s elindultam Iránba vonattal. El tudja képzelni, hogy micsoda út volt?

Kedves Rózsi néném!

Igaz ugyan, hogy elárultál, de hát én akkor is úgy szeretlek Téged, hogy sosem felejthetem a Haladás-uccát, és hát, na, Csíxereda is hiányzik meg a drága Szeklerisztán s azok a mezei pockok…

Soha nem felejtem el azt az éjszakát, amikor először volt rémálmom. A tengerparton voltam a szüleimmel, ugyanabban a szállodában, ahol majdnem mindegyik nyaralásunk alatt laktunk, és mint általában, a tengeri levegő vagy talán a hőség miatt, idegesség fogott el, felriasztva bennem az elégedetlenkedés antagonisztikus bestiáját, akinek semmi sem tetszik, leszámítva a néhány kiruccanást a nudisták partrészére, ahol, a meztelen testek védelmében, a lengyelek kipakolták a mindnyájunk, sok elnyomott számára vonzó áruikat.

Mártonné – a doktorné, ahogy nevezik – a földszinten, az utcára néző lakásban lakik, ahol narancssárga függöny zárja ki a lakásból a körút felvillanó képeit. Néha lányok kopognak be hozzá, s ilyenkor Mártonné rendezett, tiszta kis előszobán át kalauzolja be őket a nappaliba, virágos huzatú fotelba ülteti őket, és egy csésze forró gyümölcsteát ad a kezükbe. Mondd el, bogaram, hogy esett. És elcsipogják félénk madárhangjukon: én így, és ő úgy, és ez a vége. Mi lesz otthon? Mártonné pedig megveregeti a vállukat, megsimogatja fényes hajukat, és csupán a dátumot kérdezi: – Mikor?

Az előadás végén, a japán főszervező, Akechi úr, bemutatott az igazgatónak néhány helyi igazgatót, akik annak konbanvájára kiváló angolsággal válaszoltak. Rövid társalgás után a főszervező intett az igazgatónak, hogy kövesse, és egy csoport halkan cseverésző lány felé terelte őt. Akechi úr kiválasztott egyet közülük, és a japán férfiak európai fülnek durvának ható hangsúlyával mondott neki ezt-azt, majd meghajolt az igazgató felé és eltűnt.

Azt mondják, a hajdani barozdák az óriások lépcsői, felvezetnek valameddig. Hogy óriások járnak le s fel a barozdákon, szinte bizonyosság, hanem a nép odahisz egy kicsit lágy, mulya, egy kicsit meghunyászkodó magyar istent, mert milyent, ha nem. Ágon szalonnától zsíros újságpapír leng, lehet, a szél tűzi fel a galagonya tüskéire. Juhok csipkebogyótól megtépett gyapja bűznek.

Rohanunk a végtelennek tűnő aszfaltjárdán a késő délután egyenletes, tompa szürkületében, és nem találjuk. A szembejövők arcába nézünk, tekintetünk a távolabb sétálókat is végigpásztázza, de nem ismerős egyik alak sem, idegenek a mozdulatok, a ruházat. Odébb épületek. Tovább, tovább az épületek irányába, fel az üres emeletekre a megmagyarázhatatlan eróziótól rogyadozó lépcsőkön. Senki. Irány a padlás portól és pókhálóktól maszatos, törött gerendáktól szabdalt terei. Nem találjuk itt sem. Ki az épületből gyorsan, mert sejtjük, hogy egyre fogy az időnk. Mindjárt rajtunk a sötét.

Felmásztam a kőkerítésre, karomat kitártam, mint a kötéltáncosok, és úgy egyensúlyoztam a kertünkig. Azt játszottam, hogy nem szabad a földre lelépni, ezért csak a gránittömbökön és a márványköveken ugráltam, egészen a műhely ajtajáig.

Egy-egy főbb szereplőn virágkoszorú. Boroskancsók, húsok, szőlők. Kifinomult ecsetvonás, markáns színhasználat jellemezte mindegyiket, nem is csoda, hisz egyetlen festőtől származtak.

A 6-os számú kórtermen van csak egyedül gombfogantyú az ajtón. Kijutni a szabad térbe, a folyosóra is lehetetlen. Egy hatalmas vakablak köti össze a vizsgálót a kórteremmel. Ezen át lüktet a 6-os számú kórterem lakóinak kínosan kínzó élete. Nővérek váltják óránként egymást, éjjel-nappal monitorozzák a kórtermet.

Gimnazista voltam, amikor ellátogatott hozzánk egy illuzionista. Igazi hús-vér bűvész, egy piros arcú, kövérkés, állandóan mosolygó, alacsony emberke, akit egy sovány, légies, fiatal lány kísért. 

Miért játszódott le az Othello úgy, ahogy lejátszódott? – Ez a cím. Bevezető esszé egy saját interpretációhoz. Holnap van a határidő. Finoman ütögetem, de nem nyomom le a billentyűket. Talán magyarul kéne először megírnom, könnyebb lesz elkapni a lendületet. De még fordítgatni utána...

Az eső teljesen átáztatta ruházatát. Fekete csuklyája, hollószín köpenye és disznóbőr csizmája átengedte a vizet. Hátasa éjsötét szőréről vízesésként csordult alá a sokmérőnyi csapadék.

Amikor egypercnyi precízen elvégzett munkáért szó szerint százhúszfelé kell szakadni, bárki elgondolkozna azon, hogy kérje a felmentését, esetleg egész teremtett lénye megszüntetését. Persze a főnöknek ezt nehéz jelezni, főleg hogy maga is olyasfajta lény, aki egyesével tervezi meg a halált mindenki számára, és hasonló morált vár el munkatársaitól a saját munkakörükben. Viszont remélem, a mai nap után ezzel többet nem lesz problémám.

Most pedig itt ült előttem. Néztük egymást: a lány még azt sem tudta, hogy az élete, amit elmesélt, azóta már Párizsban is megjelent. Emlékszem, a franciák illusztrálni akarták a történetet, és én nem árultam el, hogy időközben az interjúalany elveszett.

– Cilkusz, cilkusz, cilkusz – énekelte Jánoska János nyakában miközben édesapja őszülő fején verte az ütemet. A farsangi időszak volt János rémálma. Nem elég, hogy az általános iskolák ablakait bohócokkal díszítették, hogy Jánoska a jelmezversenyen minden évben bohócnak akart öltözni, és hogy felesége egy bohócfejet választott a kislányuk óvodai jelének, az idén még cirkuszfesztivált is tartottak a városban. Jánost kirázta a hideg. Mindig is félt ezektől a vörös orrú, harsány emberektől, akik direkt tették magukat nevetségessé.

Szüleit balesetben vesztette el. A körülményekről nem sokat beszéltek a családban, hiába kérdezősködött. Mikor nagyanyjával a családi albumot forgatták, csak fiatal- és gyerekkori képeket látott az édesanyjáról, és ahogy lapozták az albumot, egyszer csak üres lapok következtek, ahol a valamikori fényképeknek csak a helye látszott.

Jöttek a népek: turisták, kíváncsiak, kiégettek, bohémek. Hogy ne féljenek a csöndtől, pacalt adtak szederért cserébe. Jöttek a faluba, vendégek voltak, aztán visszamentek a városba, ahol csak lakók.

Ismerek olyat is, aki az egyikből a másikba menekül, mert élni akar vagy halni. Meg olyat is, aki falun és városban is otthon tud lenni, mert a dolgokról való tudása nem veszi el a kedvét. És persze olyan is akad, aki a nem tudástól őrzi meg kedélyét.

Egyszer volt, hol nem volt, az Eufráteszen is túl, a Zagrosz csúcsaitól innen, volt egyszer egy király. Kadasman-Buriasnak hívták, ő volt a földek ura, az egyetlen és leghatalmasabb uralkodó, a mennyország kapujának, Babilonnak királya. A király palotájában – amelyet ötszáz évvel korábban emelt államalapító őse – hétszáz szoba hirdette mérhetetlen gazdagságát és hatalmát. Az egyik termet csupa aranytárggyal rendezték be, de még az ágy és az asztalok is színaranyból voltak.

A mély dekoltázsú, miniszoknyás, vélhetőleg csak egy lotyó zavart tekintettel, hajnali egykor, zárás előtt nem sokkal lépett a pulthoz. A pultos, bár már a márványozott padló felmosását végezte, de megértő mosollyal a láthatóan szomjas nőhöz lépett, aki a markában szorongatott tömérdek aprópénztől talán csak még szomorúbb látványt nyújtott, mint első pillantásra. A helyzetet tetézendő, kicsit megszeppent, elfúló hangon megkérdezte:

– Már nagyon zártok?

– Máriusz vagyok – mutatkozott be a mellettem ülő férfi a nonstop kocsmában.

– Érdekes – mondtam. – Ez milyen név?

– Görög – mondta a férfi.

Őszbe hajló, göndör hajjal ült mellettem. Voltak kétségeim, meg is osztottam vele. Elém tolt egy foszló szélű nejlont.

– A személyi igazolványom – mutatta. – Ma értem vissza a balkáni koncertkörútról.

Hajnal felé, amikor már biztos vagy benne, hogy a harmadik játszmát is megnyered, osztás közben előállsz a javaslatoddal:

– Abortálógépet kell vennünk. Állítólag Olaszországban olcsón hozzá lehet jutni, és állítólag könnyen át lehet hozni a határon…

Elsősorban D. I.-nek, az orvostanhallgatónak mondod; igaz, azt hallottad, hogy az olasz abortálógép kezeléséhez egyáltalán nincs szükség orvosra, mégis érdekel D. I. véleménye, és szeretnéd őt is beszervezni, úgy képzeled, hogy a gépet G., a közgazdász kártyaszobájában szerelnétek fel, ahol most D. I. lakik, D. I. fogadná a pácienseket, és ő kezelné a gépet.

Ani így még jobban visszavonult saját világába a vidékre kivonulók elől, rászokott előbb arra, hogy Skype-on beszélgessen külföldön élő barátaival, majd a Skype-ról Messenger-videóhívásra szokott át, mert változik a világ, állapította meg Ani, de egy szilárd pont biztosan van benne:

– Sosem lesz tényleg reklámmentes a Spotify, de mosogatni mindig kell.

Alig keverte el a gyanta alapanyagait, jött is a videóhívás, és rögtön kedvenc témájukra tértek: Gyuri nem értette a nőket, Ani nem értette a férfiakat.