Gubó Mária

A század vége felé normalizálódik a helyzet, az emberiség kicsit magára eszmél. A katasztrófák után meglepően hamar helyreáll a rend, de az addigi atavisztikus életritmus teljesen megváltozik, a lokális atomrobbanások genetikai hatásai révén a túlzottan üzleti irányba fordult világszemlélet 180 fokos fordulatot vesz. A gazdasági profithajszolás emléke is eltűnik, a Föld lakói hirtelen rájönnek, hogy a természet magától is terem, és mindenkit eltart, a mohóság, valamint az addigi hivatalok, meg az egymást ellenőrző és csesztető polgári foglalkozások teljesen fölöslegessé válnak.

Három napja távozott a nagyi, azóta várom, hogy hazaérjen. A fotel üres, nem szól a tévé, a falak kíváncsi fülükkel hallgatják, mikor veri ismét a radiátort. A horgolt terítőn – ami valójában egy bazári portéka – fekszik egy félig üres pohár, a műfogsora már nincs benne. Belelapozok a receptes könyvbe. Hullámos lapjai ropognak a kezem alatt, mint az a kétszersült, amit utoljára őröltek a fogai. 

Elhanyagolt gyümölcsöst örököltem atyai nagybátyámtól; barátom tanácsára határoztam el, hogy valamikor a közeljövőben felkeresem a dombhajlatra kapaszkodó telket. Néhány hét múlva, lassan kúszó árnyak szemlélése közben döntöttem el, hogy másnap utazom. Kakasszóra ébredtem, bőségesen reggeliztem, vidám szavakkal búcsúztam a szomszédos ház előtt kapálgató öregasszonytól; emlékek között kutatva indultam.

A családi ház mellett, majdhogynem közvetlenül ott folyik a Rima. Nem nagy folyó. Nem is különösebben széles. Valamikor az anyja, akit néhány hete látogatott meg a kórházban, amikor behívták hozzá elbúcsúzni, de ő nem igazán tudott elbúcsúzni az anyjától, és ezért is szégyellte magát, szóval, valamikor az anyja, még kislányként itt, a Rima partján szeretett volt játszani.

Éva és Mari régebben ugyanazon a munkahelyen dolgoztak. Eléggé eltérő a jellemük, mégis gyorsan összebarátkoztak, a közös munkának köszönhetően. Mari később munkahelyet változtatott, de továbbra is kapcsolatban maradtak. Leginkább telefonon keresték egymást, de olykor egy kávézóba is beültek, névnap és születésnap alkalmából pedig együtt ebédeltek valamelyik vendéglőben. Most már mindketten nyugdíjasok. Egyiküknek sincs családja, így aztán jólesik időnként találkozni, cseverészni egy kicsit, habár Mari már-már terhesnek tartja barátnője bogarait.

A szeretetszkenner kíméletlen őszinteséggel tárta az emberek elé ingyen és bérmentve a valóságot. Volt olyan, aki valóban betegen jött az SZTK-ba, de a szereretszkenner úgy beolvasott neki, hogy inkább eloldalgott, és öngyógyításba kezdett. Egyszer Kiss Jolán hallotta, amint hajnalban Molnár igazgató úrnak is megmondta a magáét.

Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.

Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.

Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.

– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.

Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.

A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.

„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála. 

A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.

Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.

A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.

Ádám végigmormogta a mise záróakkordját, miközben a templomi pad alatt e-mailekre válaszolgatott. Dopaminra éhezve cikázott az alkalmazások között, világító ablakok nyíltak meg és tűntek el előtte. Unatkozott. A szentlélek most sem jött el hozzá, Isten pedig ezen az estén is néma volt. Ettől függetlenül minden vasárnap ellátogatott a templomba. Minden alkalommal elismételte, hogy én vétkem, én vétkem (ezt természetesen háromszor, miközben a mellét verte), meghallgatta a misét, de azt is csak úgy, mintha egy prezentációt hallgatna az irodában.

A lépcsősor huszonvalahány fokának mintegy közepénél tartott, amikor hirtelen azt érezte, nem képes tovább kézben tartani a kávézaccal félig telt vödröt. Kicsúszik a kezéből, és a lépcsőkön végigcsúszva kiömlik belőle a sűrű fekete lé, elárasztva a lépcsőfokokat és a teraszt. Megfogódzott a vas lépcsőkorlátban, és maga elé bambult. Ilyen még nem történt vele. A házuk első emeletén lakó öreg házaspárnak számtalanszor levitte már a hetekig két vödörben gyűjtögetett kávézaccát, amely az eltelt időszakban rendszerint már szinte megkövesedett.

Tízévesen kezdtem változni, azaz már harmincöt éve. Láttam szoborembereket, de ők csak megjátszották magukat. Némelyik aprót akart, mások kihallgatták a járókelőket, szándék volt mögöttük, ezért nem is bírták sokáig. Anyám viccesnek gondolta, amikor először nem mozdultam meg. Fél órán át rimánkodott nekem, ígért fagyit, édességet, csak hagyjam abba, amikor egy órán keresztül nem mozdultam, aztán otthagyott, azt mondta, bolond vagy te, fiam!

Eczetfalvy Jónás csikket dob a tűzbe azon a szigeten, ami kizárólag gondolatban és esetleg a Facebookon létezik. Eczetfalvy Jónás bajban van ezekkel a nem magyar szavakkal. Eczetfalvy Jónás az elgondolt és az el nem gondolt gondolatokkal is bajban van azon a szigeten, ahol a face arcot jelent, a book könyvet, az on pedig az off ellentéte. Eczetfalvy Jónás tétova és bizonytalan, mint az a földrajztanár azon a szigeten, aki gondolatban már majdnem megosztotta a Facebookon azt a posztot, amin a premontrei templom előtt Nagyváradon egy tétova és bizonytalan, prófétaszakállú költő egy fekete-fehér szerzetessel időből-térből kimered, a kép alatt szöveg, egyetlen szó, hiábavalóság.

A nő aprót bólintott, és még mindig nem nézett Áron szemébe. Az öreg letette a zsebórát és a parányi csavarhúzót, és türelmesen várt.

– Ékszert is, ugye? Egy nyakláncot hoztam eladni.

– Hű – csodálkoztam. Anya nekem nem engedte, hogy egy egész Donald rágót bevegyek a számba, félt, hogy lenyelem. Azt mondta, ha majd iskolás leszek, akkor szabad egész rágót enni. Anya világéletében katasztrófáktól rettegett, amelyek aztán sosem következtek be.

A foglalatosságai mellett a finom falatok is boldoggá tették. Nap nap után cukormázzal bevont fahéjas csigáról ábrándozott. A Le Petit Parisien falai között szívesen fogyasztott belőle. Egy fáradalmas nap után pedig narancsreszelékkel ízesített, mézédes tejbegrízt kanalazott Jules kávéházában. Azt szerette, ha a megszokottnál kissé hígabbra készítik el a számára. A hangszálait pedig Mandarine Napoléon likőrrel kezelte. Citrusos zamata és édeskés íze miatt kortyolta.

Semmit sem álmodott. A hajnali didergésben öreges fürgeséggel igyekezett a másik falu felé. A falu szélén rátalált a füstös táblára: Pirka János kovácsműhelye. Türelmesen megvárta, amíg előjött a mester. Zavart dadogással mutogatta botját. Egy kicsit bele is pirult.

Leparkolok a ház előtt, párom üdvözöl minket. A vendég rögtön szabadkozik, pár szóban elmondja a történteket, s egy üveg száraz vörösbort nyújt át neki. Míg a férfiak beszélgetnek, gyorsan elrendezem a vendégszobát, amely a hálónk mellett van. Kikészítem az ágyneműt, fürdőlepedőt. Közben ezek bort nyitottak, letegeződtek, rám vártak.

Ködös őszi reggel volt. Őkegyelme, a magasságos Hargita térdre kényszerítette lábai előtt a ködöt, és már harmadik napja nem eresztette onnét.

Megelégelvén ezt, az ördög gondolt egyet s felnyargalt a Hargita lábához, a Lina-kanyarig, hogy hadd lám, hol, mi merre hány méter, mert egyrészt onnét szépen be lehetett látni Csíkszeredára, hogy mi a helyzet, s másrészt, amikor az Atyaúristen béosztá Csíkba szolgálatra, arról nem volt szó, hogy köd köd hátán leszen, s a lajbit es bé kell gombolni.

– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.

Feltételezem, hogy anyja szomorúan, apja mérgesen mondogatta Lisnyi Móricnak, hagyjon fel a dologgal. Ő azonban egy álomért nemcsak a családi fészket, de a jogi és a közgazdasági egyetemet is otthagyta, mindkettőt még az első vizsgaidőszak előtt. És most itt ül a sarki presszóban, annak is a legsarkában, ahonnan az egyik ablakon át a márkaboltokkal teli rendezett, tiszta sugárútra, a másikon meg a szutykos, hófoltos sikátor bejáratára lát. Most végre van egy pályázat, amelyre benevezhet, jó eséllyel nyerhet is.

A kintről beszűrődő éles zaj ellenére váratlanul elönt a fáradtság, úgy érzem, akár el is tudnék aludni, pedig ilyenkor az adrenalin mindig pörget. Remegő kézzel bámulok ki a fejemből, miközben végiggondolom a stratégiát – nincs értelme húzni az időt, agresszívan kell támadnom. Már az első ellenfelem is jóval tapasztaltabb és technikásabb. Nem ugranak be viszont a kombók, amiket az edzővel beszéltünk át. Hiába agyalok, semmi. Biztos a stressz.

Gyerekkorában Tom és Jerry voltak Noel példaképei. Imádta, ahogy egymást kergetve mindent felforgattak maguk körül. Egyszer az egyik epizód olyannyira megihlette, hogy kipróbálta, vajon tényleg lehete a konyhából korcsolyapályát csinálni. Elszomorította a decemberi hó és hideg hiánya, így amikor a szülei a tévé sápadt fényében sütkérezve kertes házról álmodtak, felcsavarta a morzsákkal teli szőnyeget, majd két vödör vizet öntött a padlóra. Kitárta a fagyasztó ajtaját, aztán elégedetten végiglopózott a sötét folyosón, és bebújt a takarója alá.

Aztán az asszony is enni kezdett, megszokta már, hogy az ura nem válaszol.

– Mond meg anyádnak, hogy holnap hajnalban – mondta a fiúnak a férfi.

– Édesanyám, édesapám azt mondta, hogy holnap hajnalban – adta tovább a legényke. 

– Készítse ki a barna posztót – fordult ismét a fiúhoz az apa.

Emma lehunyja az alváshiánytól égő szemét. Jóleső érzés, most csak a gondolatok fájnak. Mamába kellene fojtania a szót, és túlesni a vallomáson, de megkísérti a halogatás kényelme. Miért nincsen törvénybe iktatva, hogy tilos rossz hírt közölni idős emberekkel?

– Írjál már! – böki az oldalamba az ujját. Épp a fájós bordámnál. Felszisszenek.

– Normális vagy? Múzsa, nem múzsa, istenemre mondom, nem állok jót magamért!

És ő csak kuncogva lóbálja a lábát a szekrény tetejéről. „Egyszer úgyis elkapom.”

– Nem tudsz! – olvassa gondolataimat. – Mi lenne veled nélkülem? Ki súgná neked a jobbnál jobb gondolatokat?

– Mi az, hogy prrr-pityipúúú? Jól megsértesz, aztán hortyikálsz tovább, mintha manó se történt volna? Hát manóba se veszel engem? Na, majd lesz nemulass mindjárt, mert direkt fölkelek, és nem tudom, mit csinálok, de az kellemetlen lesz! Hallod? Te megsértés után hortyikálva pláne megsértő kutyafüle, te! – hadarta Turbolya egyre hangosabban.

Lakatos Palit egész Nemeszsákvég ismerte. Kiváló mesterember hírében állt, ő készítette a legpontosabb, legmívesebb lakatokat.

– Egyszer még a királyi kincstárhoz is elhívták! – dicsekedett Rozi néni a sarokban álló kerek asztalka mellől a kis boltban várakozó vendégnek, mintha bizony az egész falu dicsősége lenne.

Úgy tűnik, hónapok óta ősz van, és mindig az lesz, hónapok óta lábadozom, és örökké tart. Pedig, ahogy a közhely mondja, csak a változás örök. Félrehúzom a függönyt, közel kell hajolnom az ablakhoz, hogy lássam a kinti homályban, milyen az idő ma, jelentkeznek-e újabb sárga levelek a meggyfán, és kései virágok a rózsabokrokon.

Mór legutóbb harminckét éve látta az Arany Sas Fogadót. Ahogyan a hosszúkás, kétszintes épület előtt állt, és csurgott le kalapjáról az eső, felidézte magában azt a csípős szerda hajnali órát, amikor kabátjában lapult a véglegesített Tizenkét pont. Zsebébe nyúlt, és összemorzsolta ujjaival a bélést, mintha még mindig ott lenne az a vastag papiros.

Mondd, apa, miért kiabálsz? Szeretetből teszed, igaz? Hogy megtanuljam egyedül megoldani a problémáimat, hiszen te sosem akarsz nekem rosszat. Szeretetből küldesz vissza a szobámba, hogy erősebb legyek? Hogyha más elutasít, azt emelt fővel viseljem? Amikor nem sikerül a süti, akkor is azért kiabálsz, hogy jobb legyek, ugye?

Mióta a gazda feleségétől kapott papírt, ceruzát, radírt, Pista már a harmadik rajzot csinálja az istállóban a tehénről. Eleinte dugdosta a rajzait, lopva dolgozott, de már nem titkolja, hogy mit csinál, a majorban mindenki tudja, jönnek megnézni, ahogy dolgozik. Állnak mögötte, nézik, megjegyzéseket tesznek. Van, aki csak odapillant, és már megy is tovább, de van, aki hosszan ott marad mögötte, csodálja, ahogy a rajz kiteljesedik.

Kajumba odapisszegett Mputunak.

– Itt van egy alagút. El sem hiszem, hogy nem őrzik.

Kajumba még egyszer kidugta a fejét a Glencore feliratú konténer mögül, és végignézett a kobaltbányán. A külszíni fejtők odébb voltak – a két fiatal fiú hallotta a kincsvadászok csákányainak pengését a sziklán. Kajumba nem akart hozzájuk csatlakozni.

A lenyugvó nap utolsó sugarai bevilágították a termet. A nikotintól megsárgult falak körbeölelték, magukba zárva a múltat. A bútorokon megtelepült vastag por fehéren viszonozta a beáradó fényt. Még így is szépen kirajzolódtak a rajtuk sorakozó faragott mintázatok. Néhol a lámpák egyhangúan csüngtek alá, a többi a földön hevert összetörve. A bárpult hátul a sarokban húzódott meg, türelmesen várva a soha meg nem érkező vendégeket. Egy-két felborult szék és a padlón szétszórt pohárdarabok őrizték emlékét az utolsó dulakodásnak.

Nyelek egyet, a szoknyámra pillantok. Feszes, ránctalan, még nem gyűrődött össze, pedig kényes anyag. Ő követi a tekintetem, az ölemre pillant, majd feljebb, végül megállapodik a dekoltázsomon. A tenyerem izzad, meleg van, hiába a légkondi. A kezem lopva a szoknyámba törlöm, nem érdekel, foltot hagy-e, közben kissé lejjebb igazítom, így már a térdemet takarja.

– Ugyan, doktor úr. Tudom, hogy nem sértődős fajta. Szóval hetvenszer száznyolcvanas fekvő vászonra fogom föltenni, előbb a hátteret kékkel, lazúrosan, megcsorgatva, aztán jöhet a sárga, a barna és a többi szín. ­Már a címét is kitaláltam: És mégis kék. – A doki úgy néz rám, mint aki azt várja, nyögjem már ki végre, mit akarok. – Igazából, azt hiszem, én készen állok arra, hogy hazamenjek.

Reflexből képes perspektívában látni, legalább annyira, mint nagy totálnál az eget a földdel egyenlővé tenni, Photoshop nélkül. Manapság a természetes közegükben lekapott fotótémák ragadják meg: őszi falevél a pocsolyában. Lekapja. Galamb csipeget a talajon. Lekapja. Különleges lószar vidéki földúton. Hát, lekapja. Érdekes arcú öreg dobozból sörözik a Blahán a kikapcsolt szökőkút mellett. Azt is le. Idegen nő kanállal. Lekapja.

Ádám bíró útja naponta elvezetett az akasztófa alatt. A kopasz magaslaton fenyegetve álltak a bitók; erős vaskampók rozsdásodtak a fákon, és fekete dögmadarak keringtek széles szárnyalással a domb fölött. A város népe rettegve kerülte a vesztőhely táját, csak Ádám bíró rótta félelem nélkül a domb alatt kanyargó kövecses utat.

Hölgyeim és uraim, ez itt a tabló! A Szent Ignác Római Kath. Főgimnázium ez évi tablója. Kérem, jöjjenek közelebb hozzá! Csodálják meg! Ne a végzős diákokat bámulják! Rajtuk nincs mit csodálni. Ők csak epizódszereplők, évenként cserélődnek. A csodálat minket, tanárokat illet. Látják, itt vagyunk mind a tablón, kivéve azokat, akiket lefelejtettek róla.

Tanyasi életét megalapozandó Desági Antal elhatározta, vásárol néhány bárányt. Szomszédjától, Bíró Jánostól tudta, hogy a legnagyobb juhos gazda, Gál Misi nyája, mely több mint négyszáz darabot számlált, külön legelt, nem a többi gazdáéval a közösben.

Fogtam a telefont, felhívtam anyámat, aki hozott ebédet és elvitte a mosnivalót. Én meg elszívtam egy szivart az emlékedre a teraszon. Javadra váljék, azt kényelmesen berendezted. Aztán szóltam Sanyinak, a haveromnak, akit ki nem állhatsz. Szerinted egy tróger. Szerintem meg jó vele lógni. Szóval Sanyi jött, mert volt ingyen kaja, meg már te sem vagy itt. Később jött még pár srác, gyorsan terjedt a híre, hogy elhagytál. Elhúztunk biliárdozni.

Csattog a fejsze, éjjel vágja a fát ebben a kicsi faluban. Átterjed a hang a falakon, megszaggatja az ágyban alvó házasok testmeleg takaróját. Becsúszik a keblek közé, átsuhan a férj arcába vésődő kéznyomon. Újra odacsap, áttolja magát a nyári konyha ajtaján, feltűri a szőnyeget, s földnek vágja a szilánkosra zúzódó ócska üveget. Szerteszét gurul a csend – apró, pislákoló, hangtalan zaj. Sebaj, csak egy borkány – egy a sok közül; ajándékba adják egymásnak az asszonyok. Lesz még amit elővenni, s körbeülni az asztalt. Jól sikerült. Jobb, mint a tavalyi. Megérte. Jóízű.

Anna sejtette, hogy a tenyérnyi vadonnak vége. Az udvart, a kertet majd kitisztítják, felásatják, s bevetik valami hazai fűmaggal. És a fű közé piros vagy fehér téglából lépegetőt raknak, meg néhány apró, kör alakú virágágyást alakítanak ki anyja nagy fejű, rövid szárú tulipánjaiból. Annát ugyan nem zavarta a vad udvar állapota, sőt az sem, hogy esők idején a víz megállt a közepén, s nehéz volt kimenni a fészerbe tűzrevalóért.

Az apa úgy látta, hogy a gyermek unja magát, hiszen mi más okból piszkálná az orrát, rágná a körmét, verné a fejét a falba, valahányszor magára marad tennivalók vagy program nélkül. Korábban magával vitte egy-egy utazásra, hogy lassan megismerje, mi hány méter az univerzumban, de a gyerek nem figyelt oda a magyarázatokra, sose kérdezett, ha meg ő érdeklődött, választ nem kapott.

Sokáig növesztette az orgonabokor azt a vastag ágat, mely egy ponton két teljesen egyforma vékonyabb ágra válik szét szép szimmetrikusan. Mintha tényleg arra teremtették volna, hogy az én parittyám legyen belőle. Nekünk nagyapámmal így nem is kellett sokáig keresnünk az ág- és levélrengetegben, mert szinte mutatta magát. Nagyapám kérges kezei gyorsan és fájdalommentesen dolgoztak.

Pedig jól indult, nagy szerelemnek képzeltem. Tetszett a nő, és odavolt értem. Érte is odavoltak sokan, ez is imponált. Neki pedig az, hogy író vagyok, és nem mérnök vagy gazdasági szakember. Gátlástalanul rabolt le engem, amikor kinézett magának, s már a legeslegelején meg volt arról győződve, hogy előbb-utóbb elválok úgyis majd miatta. Nem tudta, hogy ez bennem nem ilyen egyszerűen zajlik.

Ébredés után izmos szippantásokkal kitisztítottam eldugult orrjárataimat, langyos vízbe mártott vattás végű pálcával kiforgattam a mélysárga fülviaszt, szanaszét álló forgómat nedves kezemmel tapasztottam a koponyámhoz. A csipát kipöcköltem, régi vart lekapartam, korpát kifésültem, beforgattam, eltakartam.

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként díszítették a várost, akár módosabb házakban a karácsonykor felcicomázott fenyők. Lehulló szirmaik apró, gyűrött szalagokként borították be a járdát és a kocsiút peremét, ahogy a lakodalmi menet után a vendégek kezéből vagy felsőruhájáról letöredező pántlikás rozmaringágacskák szokták.

Trudi a gyermekkorára emlékezett. Elmondta, hogy gyakran eszébe jut egy emlék – talán három- vagy négyéves korából. Édesanyjának a járási székhelyre kellett bemennie, nagyobb gyermekeit reggel elkészítette az iskolába, de mivel a legkisebbet nem volt kire hagynia, magával vitte. Akkoriban, néhány évvel a háború után már rendszeres – habár nem éppen sűrű – buszjáratok biztosították a közlekedést.

Végre sikerült ágyba parancsolnom a gyereket. Elég nyűgös volt a kinti csetepaté miatt, szerintem még túl fiatal ahhoz, hogy éjszaka odakint flangáljon édességet kunyerálva. Nálunk ez amúgy sem divat, mi a halottak napján egészen másképp szoktunk emlékezni.

Mihály arcát megcsípte a novemberi hűvös szellő. Tudta, hogy ideálisabb választás lett volna a nyitott konflis helyett a kényelmes, zárt fiáker, azonban spórolt a járandóságával. Például kellemes idő esetén, rendszerint sétával oldotta meg az utat, mert a mozgást hasznos időtöltésnek vélte. Ahhoz, hogy kellően bókolhasson a hölgyeknek, elengedhetetlen volt saját fizimiskájának karbantartása, elvégre a tömjénezést élvezetesebb olyan férfi szájából hallani, aki maga is meglehetősen jóvágású.

– Mondják, réges-régen, amikor még az időt sem számolták, vadász volt. Ismerte a vadak helyét, mindig gazdag zsákmánnyal tért haza, olyan sok felesleggel, hogy ingyen osztogatta a környéken. Bizony szerette az állati vért. Idővel oly sok vadat ölt, hogy a hajtásra, nyúzásra, feldarabolásra embereket vett fel, s akkor már gabonát kért a húsért. Morgolódtak az emberek, de megfizették, mert az olcsó hús miatt állatokat már nem tartottak.

– Ha a vadért dolgozol, az embereknek addig tetszik, amíg önnön hasznukat látják – kezdi Lukács vadőr. Közben megszólal a telefonja. – Gyere! Megvan… – mondja bele egy férfi hang. – Mi van meg? – kérdem önkéntelenül hangosan. Majd elszégyellem magam, amiért kéretlenül beleszólok beszélgetésükbe. Amikor leteszi a mobilt, rám néz: – Peszkár meglőtte a nagy szarvasbikát…

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés módszertanából. Megkérdezték, hogyan áll a svéd nyelvvel. Mondta, németül meg olaszul anyanyelvi szinten beszél, őszig pedig elvégez egy svéd gyorstanfolyamot. Néhány óra múlva értesítették, hogy felvették, szeptember 17-én kell jelentkeznie a Stockholmi Könyvtári Szolgálat központi irodaházában, eligazítás végett. A hajókönyvtár másnap reggel indul.

Még ugyanazon a szeptemberi héten ébredés után éhgyomorra azonnal tornászni kezdtem a Váci úton. Hasizom, s a többi. Majd kézisúlyzók anyám másfélszobás lakásában egyedül, mert ő már elment dolgozni. Utána mosdás, reggelizés állva a szűkös konyhában, csak úgy, végül öltözködés.

Aztán felhívtam Juditot.

Olyan nagyon fáradt vagyok, hogy olvasni sem tudok napok óta, a könyv kiesik a kezemből. Idegileg egészen tönkre vagyok, vannak órák, mikor idegösszeroppanástól félek. Lehet, hogy a nagy hideg is hozzájárul a rossz idegállapothoz. Mindig is rosszul bírtam idegileg a hideget. Még csak ez hiányzott nekünk, ez a kemény tél!

Egy rozoga sörpadon ültek és úgy várták a hamburger menüt, ahogy a megváltót szokás. Ez idő alatt megittak két liter limonádét, amit ott helyben ki is izzadtak. Geri, a tornatanár és Csilla, a rajztanár mindent együtt csináltak, amióta Geri az első osztályban megverte osztálytársát, amiért az rágót ragasztott Csilla hajába.

– Ha még egy délelőttöt krepp-papírok vagdosásával kellene töltenem, beleugranék a büfé fritőzébe – jegyezte meg Geri, mire Csilla felhorkantott.

A földszinti olvasóteremben ülök és éppen befejezem azt a szomorújátékot, amit egy ismeretlen tanárom kötelező olvasmányként írt elő a tanulmányi csoportomnak. A dráma címe: Czillei és a Hunyadiak. Becsukom a legalább százéves könyvpéldányt, felállok és előre megyek az asztalkák két sora között, az olvasók némaságában, ahol hozzám hasonló egyetemi társaim tanulmányozzák a nekik előírt könyveket. Suttogva köszönök el a könyvtárostól, elhagyom a hosszú termet. Majd cigarettára gyújtok az előtérben, ami telente ruhatárként működik, de most némán üres, sehol egy lélek. Odakint még meleg és napos a korai ősz.

– Az ítélőszék nehezményezi, hogy olyan sok szenvedést és gonosz tettet írt bele a művébe. Adja elő az indokait!

Allan lehajtotta a fejét. Izgalmas művet akart alkotni, amelyben a gonosz erősen jelen van, hogy legyőzhessék. Először jó végkifejlettel, de aztán mégiscsak engedett valami depressziós vágynak. Nem a happy endet választotta. Most már látta, hogy butaság volt.

Odakint kapáltam a hagymát, amikor a fejem fölött húzott el. Nem tudtam, mi az, de ösztönösen éreztem, hogy jobb, ha most az egyszer hallgatok a légiriadós appra, meg a szirénákra, és lemegyek a pincébe. Futottam, anyám és öcsém is gyors léptekkel haladtak a pince irányába. Apám egy száraz fával bajlódott.

– Gyorsan, gyere! – kiáltottam oda neki. Leállította a fűrészt, és jött. Pedig sohasem hallgat ránk. Odalent a villanyt se mertük felkapcsolni. Lélegzetvisszafojtva néztünk az ajtó irányába.

Amint a vándor lépte a völgy hepehupás, egyenetlen földjére ér, és lábával megérzi a völgy idejét, tüstént megérti, hogy kimért járásával vagy akár csak két, tökéletesen egyforma lépéssel itt az orra bukást kockáztatná. A lépcsősorok, járdák, peronok és a rajtuk minden egyes percben átáramló tömeg hol szaporább, hol vontatottabb, de okvetlen egyenletes haladást kíván. Gördülékeny forgalmat és hozzá gördülékeny időt.

Arra gondolt, hogy utána kellene menni. Feltápászkodott a földről, szétnézett, majd nyújtózott egy nagyot. Felpattant a biciklire, és elindult arra, amerre a lány. Kitágult orrcimpákkal kerekezett bele az ottmaradt lányillatba, szélcsend volt, így ezekből a lassan ritkuló molekulafelhőkből is észrevette volna, ha az a kék ruhás tünemény lekanyarodik valamelyik mellékútra.

Hajh, nehéz egy hivatásos kukkoló élete! A nap 27 órájából 18 órát! Ráadásul ő mindig csak megfigyel, őt soha nem látja senki. Még szerencse, hogy a cég napi bónuszként éhségcsipszet is szolgáltat – különben tényleg nem lehetne elviselni! Igaz, hogy a cég eleinte megpróbálta kiszúrni a szemüket a másodkategóriás telítettséget nem okozó csipsszel, amíg ő néhány kollégájával a sarkára nem állt. Hát hogyne! Egész nap itt rohad a széken, és akkor még a csipsznek azt a prémium kategóriáját sem érdemli meg, amit városszerte a legutolsó odúlakó is csámcsog? Amiből minél többet eszel, annál

La-laalalalala-la-la… Nem megy ki a fejemből Liszt Mazeppája. Tegnap este Petyus azt is bekapcsolta. Valaha mennyit játszottam a zongoraetűd-változatát! Na de így teljességében! Az a démonikus halállovaglás!

Van egy férfi. Hegymászó. Szeret. Igaz, ezt csak akkor mondja, ha kipréselem belőle. Kikényszerítem. Erőszakolom. Hatalmaskodom. Hárpiáskodom. Sárkányként tüzet okádok. Szikrákat vetek. Fortyogok, mint kitörés előtt álló vulkán.

Szerettem őket látni.

Noha egykorúak voltunk, nem tartoztam közéjük. Vasárnaponként ugyanazon parkba jártunk, s néha, fel-feltekintve olvasmányaimból megbámultam őket.

Kamaszok voltak, abból is a legszebbek. A lány csupa aranyos szőkeség, a fiatalság könnyű ígéretével. A fiú is olyan volt, akit a magamfajta fájdalmasan irigyel, hiszen benne látja nemének minden erényét. Egyedül a természetre haragudtam, mely engem meghagyott csúf ifjúságomban.

Kovčin úr fiának tett kínálata persze nem imponált az úrfinak, de a hazaérkezése utáni elvágyódást és szabadságvesztést előidéző családi perpatvarból mégis az apa került ki győztesen. Jó két évig kerülték egymást, nem laktak együtt, hiszen több házuk is volt a városban, nem is akármilyenek, míg végül Fedor beadta a derekát, kiegyezett apjával, vállalta az itthoni munkát, de a nőt nem.

Ha még nem jártál Erdélyben, add a kezed, körberepülök veled. A Gyilkos-tónál emelkedünk a kristályosan tiszta levegőbe, körénk gyűlnek ízletes hegyek, fejünk felett vakítóan kék az égbolt, szinte harapni lehet. A Gyilkos-tó korábban fenyőerdő volt, de egy hegyomlás elzárta a völgyben kanyargó Békás-patak útját, a víz pedig egészen addig torlódott fel, míg Gyilkos-tó nem lett.

Hirtelen besötétedik. Jön a vihar! Rohanunk ki az udvarra összeszedni a kiteregetett, de már száraz ruhákat. Vagyunk vagy tízen, a kisgyerekek is itt sikongatnak, élvezik, hogy a szél majd´ felkapja őket. A hatalmas fa fészerajtó nehézkesen megered, majd egy erősebb széllökésnél kicsapódik.

– Boldog negyedik születésnapot! – jött be reggel apa a szobámba.

Nálunk az volt a szokás, hogy a születésnapos már aznap reggel megkapta az ajándékot.

Elámultam. Apa egy gyönyörű babát tartott a kezében. Modern ruhát viselt, kék nadrágot és kék felsőt, vörösesbarna haját háló szorította le. A modernitás és az elegancia ötvözete.

Annus néni az alagsorban lakott egyszoba-konyhás lakásában. Szűkösen, de tisztesen, ahogy az egy elszegényedett magányos öregasszonyhoz illik. Délutánonként megitta a teáját, miközben úgy képzelte, nem egyedül van, hanem látogatóját kínálja, tessék aranyom, talán még egy kockacukrot?

Gabrielle megszaporázta lépteit a girbegurba utcácska macskakövén. A párizsi Montmartre negyed lakói számára a Moulin de la Galette-ben tartott táncos összejövetel volt a hét legfontosabb eseménye. A lány nem szeretett volna lekésni róla.

Talán azzal kellene kezdenem, hogy én vagyok az egész északi körzet legjobb nyomozója. De ez persze nem teljesen igaz így, mert mi vagyunk azok, a társam meg én. Cornell-lel már majdnem öt éve dolgozom együtt, és egyszerűen verhetetlen csapat vagyunk.

Recseg a parketta, a karmok úgy szaladnak bele, mint kés a vajba, ujjak a gyurmába.
– Ne csináld!
– Miért?
– Anya azt fogja hinni, én voltam.
– Na és?
– Engem fognak megbüntetni helyetted.
– És nem véletlenül! Meg is akadályozhatnál abban, hogy tönkretegyem a parkettát. Csak le kell jönnöd ide, és a kezemre csapni. Pardon, a mancsomra.

Kormos, a pár hetes cica rögtön rátelepszik. Várom, hogy ráripakodj: „Sicc, te!”, hisz ki nem állhatod a macskákat, kutyákat. Azoknak nálatok gyermekkorodban is mindig az udvar végében volt a helyük. De most tenyered rásimul a kis állat selymes hátára. Kormos rögtön dörgölőzni kezd.

Lisha alig két napja költözött be. Még az utca nevét sem sikerült megjegyeznie, holmija szánalmas kis kupacban hevert a szerzet melletti dobozokban. A lakás falai üresek voltak és ridegek, a bútor makulátlan, a konyha érintetlen, a hálószoba lakatlan – matrac híján még a kanapén aludt –, ő maga pedig élettelen.

„Gyere”, rángatta nagyanyja a kezét, de Démenotar mozdulni sem bírt. Pontosan olyan érzés lepte meg – és erre világosan emlékezett –, mint hatéves korában, amikor megpillantotta a játékrakétát egy gyártelep udvarán. Csúszda volt a belsejében, de ezt képtelen volt tudomásul venni, hiába mutatta az apja; nem, ő meg volt győződve arról, hogy atombombát lát.

Maga elé vette divatjamúlt aktatáskáját, amelyen nagy foltok hirdették az idő könyörtelen múlását. Kivett belőle egy könyvet. Határozott mozdulattal tolta félre a sakktáblát. Néhány bábú feldőlt, például a fehér király is nagyot koppant az igényesen megmunkált falapon, a fekete király viszont imbolygó tánc után végül talpon maradt.

Vitatott felségterületek állami birtokká minősítését a lavír vezetés csak ritkán próbálta a diplomácia hosszas és bizonytalan útján elérni, legtöbb alkalommal drasztikus megoldással, az invazív archeológiai beavatkozások segítségével biztosította: „amire rámutattam, az mostantól az mindig az enyém volt”. A birtokviszony ilyetén tisztázását követően az új területen következő lépésként nemzeti kultuszhelyet alakítottak ki.

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán életben. Az a tudat, hogy bármelyik járatra felszállhat, és oda gurulhat, ahová csak szeretne. Szabadon, felhőtlenül. Vidámságot sugárzott.

Feldobott egy apró mennykövet, s mindketten nézték, ahogy aláhull, megpördül, átvágja felhőket, a levegőeget, egy háztető öreg nádazását, s nagyot koppan Móricz Bálint s a lelkész leánya csecsemő fia bölcsője fáján.

– No, tessék.

– Az a fióka? Nincs szerencséd, öcsém. Még meg sincs keresztelve.

Némán álldogáltam a villámsújtotta meggyfa elszenesedett törzse előtt, miközben cipőm oldaláról próbáltam levakarni a sarat. Miklós bátya fehér autója néhány perccel korábban kanyarodott ki az új útra, majd végleg eltűnt a szemem elől. Klári még mélyen aludt az ebédlőben széthúzott kanapén.

Nekem csak ne mondja senki, hogy időskori elbutulásban szenvedek. Egész életemben ettől féltem, egész életemben erre készültem. Elolvastam minden cikket, tudok róla mindent, de legfőképpen azt, hogy kell kivédeni.

Árnyas sarokban várakozom, ismerős hangok zsongása vesz körül, mintha tapsoló tömeg tompa moraját hallanám. Kristálypoharak csilingelnek egy ezüsttálcán, italt felszolgáló pincérek furakodnak át a hullámzó tömegen. Legyezők libbennek, bizalmas barátságot ígérő tekintetek keresztezik egymást. Azon töröm a fejem, miként tehetném teljesebbé a pillanatot.

Sokszor elmesélte, hogy nagyapa áldott jó ember volt, de ha berúgott, kikergette őt a házból. Menekült, amerre látott, és mivel ez többnyire éjszaka történt, nem akarta felverni a szomszédokat vagy rokonokat, ezért leggyakrabban a padláson húzta meg magát.

A színpad fényárban úszik. A kordbársony függöny mögött lustán terpeszkedik a fényes, fekete, szárnyas zongora. Én még az öltözőben készülődöm, utolsó igazítás a sminkemen, utolsó pillantás a tükörbe, a ruhám tökéletes. A fekete szatén simogatóan omlik le a testemen, tökéletesen hangsúlyozva a derekam és a kerekded csípőm. Szőke hajzuhatagom némileg takarja a ruha majdnem teljesen nyitott hátrészét.

Ismerős hang ütötte meg Jóska fülét. És valóban, ez az ő Mazdájuk volt, nemcsak a búgó motorhangot ismerte meg, hanem az ajtó csapódását is. Kisvártatva hosszú barna hajú lány lépett az állásba, és rávigyorgott Jóskára.

Aki a nagypapa hagyatékát hozta ide, vagy a lomtalanításkor megmentett kacatokat próbálta eladni, nyilván nem hozott annyi bevételt, mint egy milliós forgalmat bonyolító áruház. Pedig a bolhapiac igazi látványosságnak számított, turisták is gyakran megfordultak itt, a világ összes nyelvén beszéltek, kamerájuk ott lógott a nyakukban.

Apropó, szerelem. Dolgom volt egyszer egy lengyel lánnyal Szombathelyen. (Dolgom volt? Úgy értem, táncoltunk. Ő igazából egy vidám némettel szeretett volna, de csak én jöttem össze. Úgy hívták, Slawomira. Van a lengyeleknek ez az áthúzott ell betűjük.) Ebből is mi igaz? Tényleg táncoltam (még a múlt században) egy Slawomira (áthúzott ell) nevű lengyel lánnyal Szombathelyen.

Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!

A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.

Mai történetünk Tamásról szól. Tamás egy jó nevű cégnél vezető. Jól keres, jó állása van, megbecsülik a munkahelyén. Mindenki irigykedik rá, hiszen a magánéletben is sikeres: gyönyörű felesége és két csodálatos gyermeke van. Boldog család, boldog élet.