Gyurkovics Anikó

Ismerős hang ütötte meg Jóska fülét. És valóban, ez az ő Mazdájuk volt, nemcsak a búgó motorhangot ismerte meg, hanem az ajtó csapódását is. Kisvártatva hosszú barna hajú lány lépett az állásba, és rávigyorgott Jóskára.

Aki a nagypapa hagyatékát hozta ide, vagy a lomtalanításkor megmentett kacatokat próbálta eladni, nyilván nem hozott annyi bevételt, mint egy milliós forgalmat bonyolító áruház. Pedig a bolhapiac igazi látványosságnak számított, turisták is gyakran megfordultak itt, a világ összes nyelvén beszéltek, kamerájuk ott lógott a nyakukban.

Apropó, szerelem. Dolgom volt egyszer egy lengyel lánnyal Szombathelyen. (Dolgom volt? Úgy értem, táncoltunk. Ő igazából egy vidám némettel szeretett volna, de csak én jöttem össze. Úgy hívták, Slawomira. Van a lengyeleknek ez az áthúzott ell betűjük.) Ebből is mi igaz? Tényleg táncoltam (még a múlt században) egy Slawomira (áthúzott ell) nevű lengyel lánnyal Szombathelyen.

Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!

A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.

Mai történetünk Tamásról szól. Tamás egy jó nevű cégnél vezető. Jól keres, jó állása van, megbecsülik a munkahelyén. Mindenki irigykedik rá, hiszen a magánéletben is sikeres: gyönyörű felesége és két csodálatos gyermeke van. Boldog család, boldog élet.

Bíró János lógó orral baktatott befelé a dombtetőről, az erdő alól. Telefonálni ment ki, lejjebb, a házuknál nem volt rendes térerő, ha fel akarta hívni a testvéreit, csak így tudott érvényesülni. Régebb leveleztek, de annak egy hét is kellett, amíg megérkezett, aztán ahogy a mobil terjedni kezdett, átálltak erre. Igaz, a szolgáltatók nem kényeztették el az ilyen eldugott, dombvidéki tanyasiakat: egyesek jelerősítőt szereltek fel a háztetőre, Bíró János megelégedett azzal, hogy kisétált a gerincre.

Ő mindig valami nagyon fontosat tud mondani. Egy lépéssel vagy tán kettővel is a többiek előtt jár. Sokszor beszél olyasmiről, amit csak a felnőttek tudnak. Például hogy a majorban kölcsönt lehet kérni házépítésre, vagy hogy nemsokára háború lesz. Ez utóbbiért a tanító néni megszidta, mert nem szabad rémhíreket terjeszteni. De hát ez nem rémhír, dédapám mondta, védekezett Kati.

Harmadnap a sikeres és elégedett író délben tért magához. Hasogatott a feje, hányinger kerülgette. Az ágyban fekve fogott hozzá az íráshoz, a fején vizes borogatással. Újra leírta a címet („A csend”), mivel előző nap elmulasztotta a dokumentum mentését. Ekkor elkezdődött a padláson a futkározás. Töprengett, hogy macska, nyest vagy menyét lehet-e.

Angyalnak születtem, és koraszülöttként jöttem a világra. A földi anyám szerint kész csoda, hogy életben maradtam, amikor ezt mondta, én mindig mosolyogtam, mert tudtam, hogy valódi csoda történt akkor. Az orvosok tehetetlenül álltak fölöttem, és azt mondták az anyámnak, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert szerintük a halál a legrosszabb. Semmit nem tudnak.

Fáin éveg, ejszen jóféle nedű van benne, s az öreg nagy mestere vót a főzicskélésnek s az eperhordóban érlelésnek. Az egyik kicibálja a dugóját, s jól meghúzza. Átveszi a másik, beléiszik az es. A harmadik es, a negyedik es, mindegyik jó cúggal.

Szerettem ezeket az estéket, ahogy mindenki szerette. A sötétben hatalmasra nőttek a fák, a széllel együtt az indulatok is elültek, az éjjeli lepkéktől körültáncolt utcalámpák fényszigeteket rajzoltak maguk köré. Ilyen fényszigeten vertünk akkor is tanyát, ki a fűben ülve, ki állva, ki a biciklijével karikázva a többiek körül.

Zabos volt, mert egy félbehagyott mesében felejtették. Sőt egy elvarratlan fordulat kellős közepén. Ez a kényes, ingatag talapzatú, képzeletből felépített világ egy millimétert sem mozdult. Ehhez hasonló akkor szokott előfordulni, amikor az író identitáskereső harcát vívta egy alkoholos italok felszolgálására szakosodott kereskedelmi egységben akár napokig, vagy csupán egyszerűen lusta volt, esetleg fontos kötelességeinek tett eleget távol az otthonától.

Ismer annyira, hogy tudja rólam, igyekszem minden helyzetben megmaradni a jó modor diktálta határok között. Akkor azonban meglehetősen feszült voltam, a tervezettnél később indultunk Zomborból, úgy éreztem, elvesztegettem a napot, a tetejébe alaposan átfáztam az út során, éhes voltam, fáradt, a nem túl szívélyes fogadtatásra udvariasan válaszolni már nem tellett tőlem.

Gazdag urak öregség elleni kenőcsöt kérnek, szépségükre büszke asszonyok ráncok elleni krémekre vágynak. Vannak vidéki családok, ahol túl sok a gyerek, városi apák egészséges örököst akarnak, akire vagyonukat hagyhatják. Elhagyott szeretők bájitalért fordulnak hozzám, fiatal legények rontás elleni szert várnak tőlem.

Tavasszal újból a lábára állt Csen. A halál télen egészen közel járt hozzá, a testét már legyűrte, a szellemét végletesen elgyengítette, a szemét szinte teljesen elhagyta a fény, de a lelke hihetetlen erővel állt ellent a távozásra felszólító akaratnak. Ősszel a kormányzó katonái hordágyon vitték magukkal a megkínzott, törött lábú szerencsétlent, most pedig, mihelyt a lábára állt, ő maga akart elmenni.

Otthonosan éreztem magam ebben a cseppet sem hangulatos, inkább hangutálatos lyukban. A gardróbommal szemben hevert egy téglavörös széthúzható kanapé és egy csótány színű asztal, rajta a közös képünk Endrével, ami több mint öt évvel ezelőtt készült a Vörösmarty téri karácsonyi vásáron. A sokadik forralt bor benyakalása után egy utcai árustól két usankát vettünk, csak azon az estén viseltük.

Ha jobban létezik Isten, mint hiszem, engemet csak simogasson, ahogy én is simogatom felebarátaimat. Simogatok. Kézzel. A kéz párja pedig a láb, ami energiát vesz fel a földből és a kezeken keresztül adja vissza. Mondtam már, hogy képes vagyok imádni mások lábfejét is?

Nincs annál bosszantóbb, mint amikor szükség van a cselédre és nem terem ott. Ezért minden cseléd alaptermészetéhez tartozik, hogy gondolatolvasó és jövőbelátó, ezzel együtt pedig csodatevő. A csodatevést utóbb mindig elvitatják tőle, mondhatni, sportot űznek abból, miképpen tudják elvenni tőle a csodát. Nem úgy a gondolatolvasást.

Húsz lépés a színfalak mögül a színpadon kijelölt helyemre. Főpróba van, úgyhogy ma már nagyjából hatszor megtettem ezt a távot, oda és vissza, szóval vagy kétszáznegyven lépés van a lábamban. Mama szerint napi ötezer lépést kellene megtennem ahhoz, hogy kicsit leadjak a pocakomból, és a vádlim ne főtt virsli formájú legyen.

Hát bizony az özvegy Kállóné káposztája közt a gaz inkább ne nőtt volna soha akkorára, olyan veszedelmesnek, olyan susogósnak, inkább változott volna a Péri lányok hajává vagy az özvegy Télné állán a szőrré. Mert hogy milyen rettenet esett meg a nyakig érő gyom között, annak csak Isten és a tekintetes vármegye a megmondhatója. Hanem ’iszen Isten előtt is legelébb Csipke Sándor.

De már itt is a megbízó, és a társam szintén. Őt is ma látom először. A megbízó képeket mutat. Két pasas a háromból nagyon hasonlít egymásra, mindkettő kissé telt arcú, joviális, ötvenes. Vörös hajúak. Az egyiknek legyező alakú fülbevalója van. Mosolyog a képen. Őt kell lelöknünk az X. toronyból. Bele a folyóba.

Csaknem három hónappal korábban kelt útra. Az Aranynap Királyság felszentelt lovagja volt, az Acélkard Lovagrend hetedik tagja. Előtte már hat bajtársa indult el a hosszú és veszélyes küldetésre, hogy átkelve a Kristályhegységen, az Ezer Láp Országán és a Leprások Völgyén, elérkezzen a sárkány várához, ahol legyőzi a tűzokádó bestiát, majd kiszabadítja a királylányt, s boldogan élnek, míg meg nem halnak – akárcsak a mesében.

Havazott azon az estén. A hatalmas hópelyhek csenddel bélelték ki a világot, a lámpaoszlopok fénysávjaiban, akár egy megvilágított színpadon, gyors keringőben, összefogózkodva ereszkedtek alá. Kitartóan duzzasztották egyre magasabbra a termetes kupacokat. Az idő hasznavehetetlenül összeomlott, fölöslegessé vált. Csupán a jelen ragyogott nyugodt örökkévalóságban. Úgy tűnt, mintha nem is a hópelyhek esnének lefelé, hanem a világ sétálna az ég irányába.

Megtanultam egymagamban játszani a házban, az udvaron. Homokvárat építettem, kutyaólat. Pedig nem is volt kutyánk. Apám ki nem állhatta az állatokat. A fákon mászkáltam, méghozzá egyre ügyesebben. Nyaktörő mutatványokat is képes voltam végezni rajtuk. 

2017. október 3. Üstökös utca. Végre lomtalanítás. 10 óra 27 perc. Kikandikáltam a konyhaablak függönye mögül, és boldogsággal árasztott el a tény, miszerint a szomszédok megint kirakták a megunt és felesleges dolgaikat az utcára. Hirtelen jött örömömet csak az a gyanú árnyékolja be, hogy idő előtt jön valaki, és feltúrja a holmit, majd elragad belőle valami nekem tetszőt. A szégyen még a lakásban tart. Meg kell várnom az estét, hogy utcai kutakodásom ne keltsen feltűnést a szomszédok körében.

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét még közvetlen közelről sem lehetett látni, csak érezni a talp alatt, ahogyan picit, alig észrevehetően remegni kezd a föld, aztán megérkezett a csilingelés is, de látni nem lehetett semmit. A szitáló, sűrű ködben Amália az arcát az ég felé fordította.

Úgyhogy ne lépj ki a helyedről. Ne mutatkozz máshol, csak ahová én vezetlek. Így könnyebb nekem. Írni sem szeretek, és azt sem szeretem, ha te írsz nekem. Megzavarod a rendet a fejemben. Nem is értem, amit írsz. Nem láttam azt a virágot, amit szagoltál, nem ültem ott melletted a moziban, amikor azt a filmet megnézted.

– Ugyan, az nem jó hobbi. Valami mozgás kellene. Tudod, mennyit lehet mozogni egy ilyen kertben? Ha ide kijössz, agyonmozoghatod magad. És kevesebbet fog fájni a derekad, mint most. Meg a lábad. Ne mondd, hogy nincsenek ilyen problémáid. Látom rajtad.

Benoît előrántott egy üveg megkezdett Napoleon konyakot a kis konyhai kredencének rejtekéből. Kihúzta a kalapos parafa dugót, inhalált belőle, és töltött magának egy pohárkával. Kényelmesen elhelyezkedett a hintaszékébe, kortyonként élvezve ki a részegítő italt. Kizárólag szobahőmérsékleten fogyasztotta a bódító nedűt, úgy, ahogy a hátoldali címkén található javallat szerint is ajánlották. A márka megszállottja volt. Más fajtáról hallani sem akart.

A régi falióra négyet ütött. Elnémult a kötőtűk csattogása. A nő felnézett, elsimította homlokáról az ősz tincseket, és nekidőlt az öreg fotel támlájának. Már két órája kötögetett. A rádióból halk zene szólt. Lassan lerakta a fotel melletti fonott kosárba a kötést.

A történet még ott kezdődik, midőn Szindbád ifjú ember volt, az őszi utak mérföldjei nem véstek bánatosan mosolygó ráncokat szeme sarkába, az éhes asszonyok nem haraptak ki darabokat vérző szívéből. Szemében a partra gördülő hullámokon megtörő szeptemberi nap csillogott, lába egy süldő őz könnyedségével táncolt végig a kanyargós úton, s ábrándos lelke a sziklaszirt mögött felsejlő házak minden ablakába puha karjukra támasztott állal ábrándozó, selymes hajú nőalakokat festett.

Gyerekkoromban egy pergő nyelvű, molett romaasszony tenyerem kusza vonalaiból kalandos életet jósolt nekem. Meglátja, vitéz lesz az úrfiból, életmentő hős, lelkendezett aranyfogait villogtatva. Amikor azonban a látnoki szolgáltatásáért igényelt összegnek csupán a töredékét perkáltam le neki, azon nyomban elillant arcáról a derű.

A falu boltja, ami egyben kocsmaként is fungált, csak este nyitott. Nyáridőben nyolckor, télvíz idején hatkor. Amikor Anti beállított, heten-nyolcan is voltak bent, vásároltak, iszogattak. A pult mögött nagydarab ötvenes asszony. Minden szem Antira szegeződött: idegen csak legritkábban, úgymond rendkívüli alkalmakkor fordult meg itt.

Egon egy förtelmes téli péntekkel görnyedt háta mögött, pesszimista stresszgalacsinként lépett be az Interspúr fáziskéséses mozgóajtaján. Szigorúan profitorientált munkahelyén – címeres nebántsvirág lévén – kollégái önkéntes papucsállatkájaként szolgált. A délelőtt, illetve saját húszperces ebédszünetének túlnyomó részében több kávét főzött le, mint amivel az emberi elme udvarias mosolygás mellett poszttraumatikus mentális lenyomatok nélkül képes lenne elszámolni.

Esténként az ágyba fektetem, megcsókolom a homlokát, mondom neki, hányszor ránk ijesztett már ez az orvos, ez az iszákos, így mondom, és nevetek, látod, nincs neked semmi bajod. Lefekszem én is a magam ágyába, és hallgatom, ahogy Iluska piheg. Egy idő után elalszik, olyankor nagyokat sétálok a holdfényben.

A bódvaszilasi szállásadó kádárkockájától futólépésben – már amennyire a bokája engedte – indult a kővel szórt dombutak, a napraforgómezők irányába. Fehér-kék-fehér zászlócskák ültek a fatörzseken, és a júliusi nap valahogy most még jobban perzselt, mint szokott. A negyvennapos teljesítménytúra kilencedik napján kezdett világossá válni, hogy a tervezés fázisában nagyon el lett baszva valami, de már nem volt visszaút. Lábon legalábbis.

Amikor a gyermek eléri a pubertáskort, a jó vagy rossz sorsától függ, hogyan evickél át a buktatókon. Ha akad a környéken egy dörzsöltebb kamasz, az profán módon elröhögi neki, mit miért érez, és mit tegyen, hogy amit érez, minél jobb legyen. Ha csak kevésbé tapasztaltakra támaszkodhat, mi mást tehetne: magára hagyatkozva kezd ismerkedni a nemi ébredéssel.

A hajnali napsugarak támogatásukról biztosítva hasítottak be az étterembe. Az éjjel hullott puha hótakaró felerősítette a fényt és éteri derengésbe vonta a fehér falú helyiséget. Tiszta lap volt kint is, odabent is.

15 óra, 35 perc. Fennmaradó idő: 4 óra 08 perc. Fordul a kulcs a zárban. Villanyt gyújt, rápillant az előszobai tükörre, cipőjét lerúgja. A könnyű válltáskát a heverőre dobja. A semmibe bámul. Éhes, az ásványvizes palack sistereg. Gyöngyözik a víz a pohárban.

Amália (anyám) tizenkét évvel ezelőtt halt meg, 1999 őszén, Kisboldogasszony napján. Ötvennyolc éven keresztül ismertem őt. Amit az életéről tudok, mégis csak a semmivel egyenlő. A levegőben szertefoszló szappanbuborékban, amit játékos kedvű gyermekek fújdogálnak, több van, mint amennyi énbennem van az ő életéről.

Úgy képzeld el, hogy bugyiban, melltartóban és a hófehér menyasszonyi fátyolban vasalom az öcsém selyemingét, mert a tanú alhat délig, csak én voltam hajnal öttől talpon, hogy mesés legyen a sminkem, tökéletes a frizurám. Erre jön a nyolcvanhat éves alzheimeres nagyanyám, hogy öltöztessem fel.

Elmosolyodtam, a maszk miatt úgysem látja. Randizni hív? Biztos voltam benne, hogy fiatalabb nálam. Az utcai lámpák fénye csalóka, de sehol egy szarkaláb, egy ősz hajszál. Még harminc sem lehet.

A külső szobákban az őrmesterek még csak megpercegtették időnként a tollukat, de Solymár úr, a helybeli kereskedő a vonalazott nyilvántartási lap védelme alatt szatócsüzlete heti jövedelmét igyekezett összeadni. Schultheisz őrmester ezalatt őrködve nézdegélt Solymárra. Zsebkésével gondosan lefaragta a tollhegyről a rászáradt tintát és megcsörgette a nadrágzsebében lévő kulcscsomót.

Horthy kormányzó úr és adminisztrációja elérkezettnek látta az időt (alighanem az Anschluss sugallatára), hogy megágyazzon a Trianonban elvett területek visszaszerzésének. Nyíltan még nem léphetett, de a Rongyos Gárda akkor már jó ideje tevékenykedett a Felvidéken, illetve Kárpátalján, természetesen nem hivatalosan. Mindenféle diverzáns akciót hajtottak végre, s az ottani magyarságot igyekeztek megszervezni a majdani harcokhoz.

Ha Margaret asszony nem hagyja bent a szemüvegét, akkor Lindgren már elpatkolt volna. De szerencsére nem így történt. Még pont időben érkezett, és az a horrorisztikus látvány fogadta, amint az öcsém egy vértócsában fekszik, bal kezén egy jókora vágással. Azonnal tárcsázta a mentőszolgálatot, akik sürgősségi jelzéssel végigszáguldottak a városon, és már a kocsiban ellátták Lindgrent.

Szelíd este volt. Szerettem volna, ha hamarabb megy le Nap. Ültem a fásládán. Leült mellém az öcsém. Egyedül néztük magunkat, főleg, amióta mind a négy bátyámat besorozták, a nővéremet meg férjhez adták.

Ez akkor kicsit nehezen érintett, de a hittestvérek hamar feledtették velem a szomorúságot, hiszen egy hívő csak boldog lehet. Olyan sokszor gyönyörködtem a nyájban, tudtam, hogy egészen biztos az üdvösségem, hogy vidáman halok majd meg. Mosolyogva és boldogan ébredek az Úr karjaiban.

Délelőtt tizenegy órától kezdve zajlott ez a jelenet a kikötőben, minden évben ugyanúgy, április harmincadikán, amikor anya és fia leköltözött a fővárosból a szigetre. Alkalmi fuvarozójuk, a szigeten lakó férfi, aki az évek folyamán taxissá avanzsált családi szókészletükben, betéve fújta már a leckét: a porcelános nagytáska megy legbelülre a csészékkel, csészealjakkal és kistányérokkal, egészen be, a három bőrönd mögé.

Nünüke – polgári nevén Hegedűs Erika – meg volt róla győződve, hogy az énekhangja félelmetesen jó – különös tekintettel a magas, kissé elnyújtott hangokra –, ugyanis Bánki e szókkal lépett oda hozzá az Almássy téri Szabadidő Központ női vizeldéjének bejáratánál.

– Itt a taxid – mutatott felém. A lány bólintott, sorban megölelt mindenkit, míg én türelmetlenül doboltam a kormányon. Mindegy, az óra jár.

Hallottam az ajtó nyílását, a többiek hangosan vihorászva búcsúzkodtak tőle, míg beszállt. Ahogy köszönt, megcsapott az alkohol keserű szaga, és komoran néztem végig, amint esetlenül bemászik a hátsó ülésre a magas sarkú cipőivel hadakozva. 

A Stromfeld Aurélról elnevezett koleszban vagy akár a kinti iskolában megbizonyosodhattam arról, hogy a városi fiúk röhejes, nőkre való textilt hordanak, s mélyen lenézik, falusi bunkónak tartják azt, aki nem. Eszembe jutott, hogy kisebb koromban hogyan csúfoltuk a lányokat, ha rajtuk véletlenül megvillant a rózsaszín: „Messzi van Budapest, mégis idelátszik!”

Tegnap túl hamar szállt le a buszról. Egy régi osztálytársával utazott, a szeme sarkából leste, merre tartanak. Nem volt könnyű dolga, a beszélgetőtársának be nem állt a szája, és minden második szavát erős gesztusokkal próbálta nyomatékosítani. Valósággal zúgott a füle a lelkes hablatyolástól.

Dél körül megyek, mert akkortájt az apák melóznak. Vannak, akik örömmel, büszkén mutogatják porontyukat, a kis fogyasztót, de hozzáérnem csak ritkán szabad. Nekem meg az lenne a célom. A közvetlen babakontaktus. Ahogy megszagolom. A feje a legjobb. Dédelgetem. Azok a kis lábikók!

Talán ma is roskatag vénemberként gondolnék rá, ha nem tűnik föl a hódító keletről és délről, nyugatról és északról, s nem jut egészen a kapukig. A támadó seregek a város körül álltak hosszú, tömött sorokban, támadásra készen, s éreztük, csak egyszerre kell fújniuk egyet, hogy az ősrégi, rozzant falak leomoljanak.

Én túléltem mindent, harminckét kilós voltam, amikor hazakerültem. Harminckét kiló csont és bőr. Két lábujjam lefagyott, és a jobb kezemen nem maradtak felső ujjpercek. Vénember lettem, három év alatt megőszültem.

Megyek, persze, indulok, mondta a húgának a telefonba nem sokkal ezelőtt. Megígérte, hogy érte megy és elhozza azt a vackot. Pedig nincs kedve az egészhez. Nincs kedve belépni az üres szobákba, beszívni a kopott bútorok fullasztó szagát, amik anyjával együtt öregedtek meg a szűkös kis panellakásban.

Tegnap, mikor Güdücben jártunk – Bulmerka, Cickom meg én –, láttunk egy tehenet a fán. Arrafelé erős szél fúj mindig, visz el mindent, nincs mit csodálkozni a tehénen. Egyéb is fenn szokott akadni a fák hegyén, a helybéliek mind ott keresik, ha valamijük elveszett, rendszerint megtalálják. Darabig tanakodtunk, nem kéne-e megfejni azt a tehenet. Attól, hogy felvitte az Isten a dolgát, még leadhatja a tejet. De inkább nem foglalkoztunk vele, nézelődjön csak nyugodtan fentről, mentünk tovább.

A Balaton apró porszeme vagyok, lábam a kövein, hátam partjának füvén. A Balaton apró cseppje vagyok, felszínéről kapott fel, s vágott be a robogó vonat ablakán a szél. A Balaton apró oxigénmolekulája vagyok, fenyvesek gyantaillatából, dús nádasok, puha hínárosok öleléséből szintetizálódtam a világra.

Presszókávét és konyakot ittak a Sárga Macskában, a kisváros elit kávézójának teraszán. Doktor Zsebelő Hümér gondosan törölgette izzadt homlokát és hümmögve nézte a tetemet. Ott feküdt mozdulatlanul báró Bárczy Benő, a kisváros egyik ismert, bohém figurája, aki nem egészen 24 órája még makkegészséges volt, és jellegzetes orrhangján felolvasta legújabb haikuit.

A lépcsőn leszaladva hallottam, hogy utánam kiált. Megfordultam. Indulatosak voltak a szavai, s miközben hozzám beszélt, hol a plafont, hol pedig a lépcsőt figyelte. Van ilyen. Eltelt egy kis idő, mire megértettem, mit is akar tőlem. Vagy legalábbis azt gondoltam, hogy értem.

Vera bármikor kapható az ilyen jó cselekedetekre, mert általuk többszörösen írhatja fel magának a piros pontot képzeletbeli (de lehet, hogy valódi) jegyzetfüzetébe: jót tesz a szomszédnak, mert egy kis többletkeresethez juttatja, ugyanakkor azoknak is, akik maguk nem tudják elvégezni az időnként felmerülő szabászati műveleteket.

Csenevész, későn érő kislány voltam. Hosszú, szőke copfokkal, amelyekbe anyám nagy szeretettel, gyengéden nem is két, hanem sokszor három masnit is belefont, beletűzött. Kettőt a varkocsaim végére, egyet pedig a halántékom közelébe. Majomszeretettel csüggött rajtam.

Na, csak ez hiányzott az apámnak!

Az a pasas, aki záróra előtt borravalót hagyott a pulton, nagyon sötét gondolatokat forgatott a fejében. Úgy nézett ki, mint bármelyik hétköznapi vendég, ám őt nem tudta becsapni, mert egyenesen a lelkébe látott.

A szürke ég szitálva ontja az áldást a fekete esernyőkre. Kilépve a ravatalozó eresze alól egy pillanatra megállok, hagyom, hogy belepjen a vízpára és az eső ázott temetőföld szaga az orromba kússzon. Elégedettséggel tölt el, hogy épp olyan szomorú az idő, mint az alkalom megkívánja.

– A Le Petit Parisien falai között mindenki egyenlő, akárcsak a temetőben – mondogatta Jules oly gyakran, viccelődve.

Aki ide betért, egy-két kedves szót is kapott az itala mellé ajándékba. Igaz, a legtöbben nem vártak válaszokat a kérdéseikre. Mégis feltették őket. Nyugtalanul, zavartan, óriási kérdőjelekkel. A fény városában élők azért keresték az öreg főúr társaságát, mert kávéházában szégyenérzet nélkül próbálhatták pár pohárkával leplezni szomorúságukat.

Tizenhat éves volt, és elég magas, a korához képest. Még nem lehetett tudni, kövérkés lesz-e, vagy csak izmos. Ritka kis bajszát leborotválta már párszor, de utána mindig kipattogott a bőr az ajka felett. Gimnáziumba járt, albérletben lakott, hogy ne kelljen utaznia mindennap. Bár napjai egyhangúan teltek, nem bánta, hogy nincsenek lakótársai, hogy nem kell reggelente vagy az esti sötétben a buszra várnia. Tanult, iskolába járt, hétvégente hazautazott. Késő ősz volt már, amikor észrevette, hogy szobája apró ablaka a történelem-tanárnője udvarára néz.

Elképzeli, hogy ő a drágám, aki otthon Noémit eteti, és aki papírzsepit szeretne a boltból. A naplemente fénye bekúszik a szemközti ablakon, el akarja takarni az arcát, de közben nem szeretné levenni a szemét a férfi tükörképéről, mert soha többé nem fogja újra látni. Pedig már régen elmosódott előtte. A torka száraz, a nyelés fáj, a gombócba bele lehet fulladni, összeroskad a súly alatt.

 Az anyarúzs nagyanyáméknál a nagyszekrényben, a felső fiókban volt, és amikor véletlenül magamra maradtam, mondjuk, nagyanya hátrament a nyári konyhába, vagy anya kiment a kinti budiba, akkor elcsentem az anyarúzst, és rajzoltam vele a falra, már ameddig felértem.

Michael Piry Baumeister tervezte magának a háború után a várostól északnyugatra, a szomszédos falu határába benyúló területen, a Duna medrének szabályozása, meandereinek kiiktatása után állóvízzé degradált folyóághoz közel a szép tanyát, amelyet többholdnyi szántó vett körül. Nagyon pontos tervrajzot készített, hogy az építkezés engedélyezését simán megkapja.

A padlásajtó öreg kilincsét lenyomva mintha a múlt egy szelete tárult volna fel előtte. Kislánykorában babázni járt ide – senki sem zavarta, hangosan mondhatta a babák közti párbeszédeket. Serdülőként elbújni, hogy önmagával találkozzon, felnőtt korára pedig annyi maradt meg mindebből, hogy a fontos döntések meghozatala előtt a padláson vett mély, üdítő lélegzetet.

– Hiúzt akarsz látni? Kérdés, hogy ő akarja-e – nevet Lukács vadőr, aztán megsajnál, és elindulunk a helyre, ahol a legtöbbször találkozott ezzel a gyönyörű csúcsrejtőzködővel. Tudatában vagyok, hogy nem tettem fel mindent egy lapra az ügyért. Vadon és város közt csapongok, néha érkezem nagy lelkesedéssel, hogy a hiúz nyomába eredjek, de nem szánok rá napi tizenöt, csupán két-három órácskát, ami a számok nagy törvénye szerint is kevés.

„Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik!” – volt anyám egyik kedvenc szavajárása, amit mindig megnyúlt arccal, védekezőn feltartott kézzel hangoztatott, mint valami rémséges jóslatot. Én tágra nyílt szemmel, bőszen bólogatva hallgattam, miközben gyermeki fantáziám meglódult, és már láttam is magam előtt, hogy az elhamarkodottan beszélő családtag – apám vagy nagyanyám – hatalmas ecsettel mázolja a házunkra a szarvas-patás alakot.

Kőrösi Csoma Sándor egyre csak gyalogolt, s pár nap múlva Havasalföldön elért a Dunához. Kompra várva ott állt a folyóparton. A szélesen hömpölygő vízfolyamhoz képest akkora volt, mint egy vízcsepp. De ha akarta, képes volt látni teljes hosszában a Dunát, forrásától a torkolatáig.

– Bocsánat, de ez az én helyem.

A férfi felkapta a fejét. Már éppen elbóbiskolt volna, amikor meghallotta maga mellett a mély, rekedtes hangot. Sötét volt a buszon, de az elsuhanó utcalámpák fényében ki tudta venni, hogy egy nagydarab öregember áll előtte. 

Tél van, gyerekkorom hava, még minden csak most kezdődik. A kerekes kút mellett hóbabák sorakoznak, várják, hogy reggelre belepje őket a hó, annyira, hogy föl se lehessen már ismerni őket. De időnk van, ráérünk, gyúrunk helyettük újakat, nem számít a hideg, vörösre égeti kezünket a könnyen tapadó hó, ahogy formázzuk a hógyerekeket. A hóember nekünk még túl nagy, mi is magunkhoz mérjük a világot.

Amikor a zsákmány nagyon csapkodott a fedélzeten, Ankersen kedélyesen morogva biztatta, de ha valamelyik nagyobb tőkehal valahogy kiszabadult és visszacsúszott a tengerbe, hangosan átkozódni kezdett, húsz éve mindig pontosan ugyanazokkal a szavakkal. Nem szerette a csöndet, amikor nem az aznapi fogáshoz beszélt, rádióslágereket dúdolgatott. Régebben egy, az apjától, a szintén halász Hendriktől örökölt egyszerű fapipát tartott a foga között halászat közben, de három évvel ezelőtt egy viharban a tengerbe esett. Mivel úgyse gyújtotta meg soha, nem bánkódott a veszteségen, és nem is pótolta.

Én még mindig a feleségemmel álmodom. A kopott kocsma zajában a félhangosan elmormolt mondat vajmi kevés vizet zavart. Az átkos rendszerből itt maradt kockás viaszosvászon abroszok mellett csak néhányan könyököltek.

Sanyi, vegyed a melledre azt a gyereket! Hogy csináljak rólad szoptatós fotót a sajtónak, ha egész nap csak a sörösüveg van a kezedben? Maga meg tegye köréje a virágokat, meg az ajándékokat, hadd lássa mindenki, nálunk minden férfi meg van becsülve, ha szül. Van a disznóól mögött üres doboz, csomagoljon be még néhányat, jó nagy masnikat is tegyen rá, irigykedjenek csak a szomszédok.

A nappaliban gondosan állítottam fel a home office sarkot, órákig tartó mérlegelés után. Először a kanapét toltam át, aztán méregettem, majd egyszer csak tökéletes lett: pont ráláttam a délelőttönként konyhában egyensúlyozó cirmosra.

Többféle tél létezik, de mindig egyféle hóval. Ez a hó karácsony után már igen magas, a szőlőkarók teteje látszik csak ki belőle. Az udvaron pedig még magasabbra tornyosul, mint bárhol, mert a kúthoz, pincéhez, ólakhoz és a kapuhoz vezető utakra hullott havat el kell dobálni.

Ültetek az angyallal egy felhő szélén, és hallgattatok. Odalent lassan leszállt az este, elcsendesedett a világ. Fények gyúltak szerteszét, mintha millió szentjánosbogár szállt volna le a földre. Távol, a hegyek alján, sűrű pelyhekben hullott a hó. Arra gondoltál, most nem szabad megszólalni, megtörni a varázst. Nem szabad megmoccanni sem, széttörni ezt a csodás állapotot.

Mintha megérezte volna, hogy odakinn valami történt a tájjal. Csend honolt a házban, és a világban. Álmosan támolygott ki a konyhába. Egy nagy csésze vizet öntött a forralóba, kávénak.

Hanyatt fekszünk, fogjuk egymás kezét, karácsonyok emléke szeplőzi az eget. Fáradt csipkeangyalok, torzó csúcsdíszek, szomorúra kopott csengettyűk közül kikukucskál a tegnap, rászáradt mosolyok anyámtól, kihűlt simogatások apám tenyeréből. Hanyatt fekszünk öten, két felnőtt, három gyerek – koszorút kerít körénk a csendes tél.

Ha a Riska nem volna, nem tudom, hová lennénk – gondolja az öreg, és jóleső büszkeség tölti el. Riska a család eltartója, ellátja a gyereksereget tejjel, vajjal és túróval. No, de dédelgetik is ám az apróságok. Mindnek büszkesége a Riska. Nincs is még egy ilyen szép tehén a faluban.

Ő maga meg beéri egy… teszi fel… Land Roverrel, amin horgászni fog járni, amikor jó a holdjárás és harapnak a halak. Anyámnak lettek harisnyái, apámnak nem lett se Ford Fiestája, se Land Roverje, de az igénye rájuk azért megmaradt.

De a hősszerelmes nem adta fel. Húsvétkor locsolkodni jött, karácsonykor kellemes ünnepeket kívánni. A fotelben ülve titokban kis lyukat fúrt az Ifjúsági Magazin közepébe, azon keresztül figyelte a csajok mozgását.

Láttad a képeidet abban a lapban? Egészen szenzációsak, megfogtad az Isten lábát, barátom! – hívta fel lelkesedve Kerenicset egy esős délután a barátja. Milyen lapban, még sosem hallottam róla, s hol lehet kapni? – kérdezett vissza az, mire Joshua csak annyit mondott, ugorjon át hozzájuk, az anyjának jár a lap, s oda is adja neki ezt a számot.

Rómában, egy magas, kockaépület tetején áll, rettenthetetlennek néz ki, elmozdíthatatlannak, pedig a szíve és ő maga is törékeny, bármikor, egy meleg szellő hatására is leeshet a magasból.

Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel végigpásztázta a hófödte tájat, alaposan szemügyre vette az apró pelyhek lassan hulló áradatát, az előttük elterülő domb minden részletét, s végül az égre is felnézett. Még látni lehetett a felhőket, melyek fátyolos abroszként terültek el a csillagok alatt.

Egy hideg havas hajnalon a román front a tanya mellé ért. Meg nagyapa is, a kényszerkatona. Nem látta ugyan a tanyát, az néhány kilométerrel arrébb volt, de érezte a friss széna illatát, szájában volt a frissen fejt tej íze, orrában a pörzsölt disznó szaga, és hát várja arrébb egy lyány...

A hajnal és az alkony kinyíló és becsukódó könyvek, a füvek és a csillagok a földre és az égre vésett betűk. Mi magunk sem vagyunk mások, csupán igék és főnevek, jelzők és határozók egy hatalmas kötetben, amelyek ellátják a szerepüket egy történetben a saját minőségük szerint.

Tente, baba, tente, itt van már az este, köszöngetnek szépen csillagok az égen, tente, tente, aludjál, kisnyulakkal álmodjál, szép legyen az álmodás, mintha nem is álmodnál. Kisfiacskám, gyöngyöm, gyöngyvirágom, egy szem gyermekem, hozok neked habos tejet, finom ropogós kiflivel, megiszod majd szépen, mártogathatod is, dehogy bánom, főzök én neked kakaót is, ha azt jobban meginnád, ha akarod, azt is elmesélem, mit álmodtam, szeretnéd-e....

Tekintete vad volt, kegyetlen, mégis kicsit emlékeztetett a macskára, amit a kilencedik születésnapomra kaptam apától. Mi lenne vele, ha magára hagynám a közeledő viharban? Mi lenne vele a vihar után nélkülem? És mi lenne velem a vihar után nélküle?

Támadás! – kiáltja el magát a király, miután a két alak néhány percen át némán méregette egymást. Embere előreugrik, de a nyurga kitér, és egy balhoroggal beleöklöz a másik gyomrába. A zömök kissé meggörnyed, de ez csak csel volt, mert bal lábával most elkaszálja ellenfelét, és már ugorna is rá, de amaz gyorsan félregurul, így a fűre huppan.

Minden kilencéves gyereknek jár egy legjobb barát, pláne, ha az a kilencéves egy olyan fiú, aki annyira elszigetelten él a saját családjában, mint egy papagáj Kanadában. Hiszen két nagylány tesóval áldotta meg a sors, aztán meg ott vannak az ikrek. Szóval egy ilyen túlméretezett családban, a hatalmas kavalkádban teljesen természetes, hogy egyedül érzi magát az ember.

Teliholdas nyári este volt. Izgatottan várta szerelme, Lamia érkezését. Azt mondta, tízre itt lesz. Mindig pontosan érkezik. Már csak néhány perc van hátra. Lamia, Lamia… Milyen szép név! De csak az édesanyja hívja így, na meg mostanában Ákos. Azóta, hogy a lány elárulta neki, hogy ő igazából nem is Lilla, ez csak az irataiban áll. Másnak nem szabad tudnia, ez a kettőjük titka, illetve hármuké.

Egy kertbe jutott, amelynek elrendezése a lampszakoszihoz hasonlított, annyi különbséggel, hogy volt benne valami szép vadság, természetesség, amit Terelam annyira szeretett, ugyanakkor gondosan karban volt tartva, amit Anaxagorasz kedvelt olyannyira. Amott vadvirágok, itt meg háziasított virágok nyíltak.

Néztem őt. Ő nézett engem, én őt láttam, ő ki tudja, mit látott. Az egyik percben forgott a szeme, a másikban habzott a szája. Nem beszélt. Azt nem tudtam, hogy nem tudott vagy nem akart. Nem mondta, hogy éhes vagy fázik, simán maga alá vizelt anélkül, hogy akárcsak a szája sarkát megmozdítja, de belőle kinézem...