Fráter Zsuzsanna

– Ugyan, doktor úr. Tudom, hogy nem sértődős fajta. Szóval hetvenszer száznyolcvanas fekvő vászonra fogom föltenni, előbb a hátteret kékkel, lazúrosan, megcsorgatva, aztán jöhet a sárga, a barna és a többi szín. ­Már a címét is kitaláltam: És mégis kék. – A doki úgy néz rám, mint aki azt várja, nyögjem már ki végre, mit akarok. – Igazából, azt hiszem, én készen állok arra, hogy hazamenjek.

Reflexből képes perspektívában látni, legalább annyira, mint nagy totálnál az eget a földdel egyenlővé tenni, Photoshop nélkül. Manapság a természetes közegükben lekapott fotótémák ragadják meg: őszi falevél a pocsolyában. Lekapja. Galamb csipeget a talajon. Lekapja. Különleges lószar vidéki földúton. Hát, lekapja. Érdekes arcú öreg dobozból sörözik a Blahán a kikapcsolt szökőkút mellett. Azt is le. Idegen nő kanállal. Lekapja.

Ádám bíró útja naponta elvezetett az akasztófa alatt. A kopasz magaslaton fenyegetve álltak a bitók; erős vaskampók rozsdásodtak a fákon, és fekete dögmadarak keringtek széles szárnyalással a domb fölött. A város népe rettegve kerülte a vesztőhely táját, csak Ádám bíró rótta félelem nélkül a domb alatt kanyargó kövecses utat.

Hölgyeim és uraim, ez itt a tabló! A Szent Ignác Római Kath. Főgimnázium ez évi tablója. Kérem, jöjjenek közelebb hozzá! Csodálják meg! Ne a végzős diákokat bámulják! Rajtuk nincs mit csodálni. Ők csak epizódszereplők, évenként cserélődnek. A csodálat minket, tanárokat illet. Látják, itt vagyunk mind a tablón, kivéve azokat, akiket lefelejtettek róla.

Tanyasi életét megalapozandó Desági Antal elhatározta, vásárol néhány bárányt. Szomszédjától, Bíró Jánostól tudta, hogy a legnagyobb juhos gazda, Gál Misi nyája, mely több mint négyszáz darabot számlált, külön legelt, nem a többi gazdáéval a közösben.

Fogtam a telefont, felhívtam anyámat, aki hozott ebédet és elvitte a mosnivalót. Én meg elszívtam egy szivart az emlékedre a teraszon. Javadra váljék, azt kényelmesen berendezted. Aztán szóltam Sanyinak, a haveromnak, akit ki nem állhatsz. Szerinted egy tróger. Szerintem meg jó vele lógni. Szóval Sanyi jött, mert volt ingyen kaja, meg már te sem vagy itt. Később jött még pár srác, gyorsan terjedt a híre, hogy elhagytál. Elhúztunk biliárdozni.

Csattog a fejsze, éjjel vágja a fát ebben a kicsi faluban. Átterjed a hang a falakon, megszaggatja az ágyban alvó házasok testmeleg takaróját. Becsúszik a keblek közé, átsuhan a férj arcába vésődő kéznyomon. Újra odacsap, áttolja magát a nyári konyha ajtaján, feltűri a szőnyeget, s földnek vágja a szilánkosra zúzódó ócska üveget. Szerteszét gurul a csend – apró, pislákoló, hangtalan zaj. Sebaj, csak egy borkány – egy a sok közül; ajándékba adják egymásnak az asszonyok. Lesz még amit elővenni, s körbeülni az asztalt. Jól sikerült. Jobb, mint a tavalyi. Megérte. Jóízű.

Anna sejtette, hogy a tenyérnyi vadonnak vége. Az udvart, a kertet majd kitisztítják, felásatják, s bevetik valami hazai fűmaggal. És a fű közé piros vagy fehér téglából lépegetőt raknak, meg néhány apró, kör alakú virágágyást alakítanak ki anyja nagy fejű, rövid szárú tulipánjaiból. Annát ugyan nem zavarta a vad udvar állapota, sőt az sem, hogy esők idején a víz megállt a közepén, s nehéz volt kimenni a fészerbe tűzrevalóért.

Az apa úgy látta, hogy a gyermek unja magát, hiszen mi más okból piszkálná az orrát, rágná a körmét, verné a fejét a falba, valahányszor magára marad tennivalók vagy program nélkül. Korábban magával vitte egy-egy utazásra, hogy lassan megismerje, mi hány méter az univerzumban, de a gyerek nem figyelt oda a magyarázatokra, sose kérdezett, ha meg ő érdeklődött, választ nem kapott.

Sokáig növesztette az orgonabokor azt a vastag ágat, mely egy ponton két teljesen egyforma vékonyabb ágra válik szét szép szimmetrikusan. Mintha tényleg arra teremtették volna, hogy az én parittyám legyen belőle. Nekünk nagyapámmal így nem is kellett sokáig keresnünk az ág- és levélrengetegben, mert szinte mutatta magát. Nagyapám kérges kezei gyorsan és fájdalommentesen dolgoztak.

Pedig jól indult, nagy szerelemnek képzeltem. Tetszett a nő, és odavolt értem. Érte is odavoltak sokan, ez is imponált. Neki pedig az, hogy író vagyok, és nem mérnök vagy gazdasági szakember. Gátlástalanul rabolt le engem, amikor kinézett magának, s már a legeslegelején meg volt arról győződve, hogy előbb-utóbb elválok úgyis majd miatta. Nem tudta, hogy ez bennem nem ilyen egyszerűen zajlik.

Ébredés után izmos szippantásokkal kitisztítottam eldugult orrjárataimat, langyos vízbe mártott vattás végű pálcával kiforgattam a mélysárga fülviaszt, szanaszét álló forgómat nedves kezemmel tapasztottam a koponyámhoz. A csipát kipöcköltem, régi vart lekapartam, korpát kifésültem, beforgattam, eltakartam.

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként díszítették a várost, akár módosabb házakban a karácsonykor felcicomázott fenyők. Lehulló szirmaik apró, gyűrött szalagokként borították be a járdát és a kocsiút peremét, ahogy a lakodalmi menet után a vendégek kezéből vagy felsőruhájáról letöredező pántlikás rozmaringágacskák szokták.

Trudi a gyermekkorára emlékezett. Elmondta, hogy gyakran eszébe jut egy emlék – talán három- vagy négyéves korából. Édesanyjának a járási székhelyre kellett bemennie, nagyobb gyermekeit reggel elkészítette az iskolába, de mivel a legkisebbet nem volt kire hagynia, magával vitte. Akkoriban, néhány évvel a háború után már rendszeres – habár nem éppen sűrű – buszjáratok biztosították a közlekedést.

Végre sikerült ágyba parancsolnom a gyereket. Elég nyűgös volt a kinti csetepaté miatt, szerintem még túl fiatal ahhoz, hogy éjszaka odakint flangáljon édességet kunyerálva. Nálunk ez amúgy sem divat, mi a halottak napján egészen másképp szoktunk emlékezni.

Mihály arcát megcsípte a novemberi hűvös szellő. Tudta, hogy ideálisabb választás lett volna a nyitott konflis helyett a kényelmes, zárt fiáker, azonban spórolt a járandóságával. Például kellemes idő esetén, rendszerint sétával oldotta meg az utat, mert a mozgást hasznos időtöltésnek vélte. Ahhoz, hogy kellően bókolhasson a hölgyeknek, elengedhetetlen volt saját fizimiskájának karbantartása, elvégre a tömjénezést élvezetesebb olyan férfi szájából hallani, aki maga is meglehetősen jóvágású.

– Mondják, réges-régen, amikor még az időt sem számolták, vadász volt. Ismerte a vadak helyét, mindig gazdag zsákmánnyal tért haza, olyan sok felesleggel, hogy ingyen osztogatta a környéken. Bizony szerette az állati vért. Idővel oly sok vadat ölt, hogy a hajtásra, nyúzásra, feldarabolásra embereket vett fel, s akkor már gabonát kért a húsért. Morgolódtak az emberek, de megfizették, mert az olcsó hús miatt állatokat már nem tartottak.

– Ha a vadért dolgozol, az embereknek addig tetszik, amíg önnön hasznukat látják – kezdi Lukács vadőr. Közben megszólal a telefonja. – Gyere! Megvan… – mondja bele egy férfi hang. – Mi van meg? – kérdem önkéntelenül hangosan. Majd elszégyellem magam, amiért kéretlenül beleszólok beszélgetésükbe. Amikor leteszi a mobilt, rám néz: – Peszkár meglőtte a nagy szarvasbikát…

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés módszertanából. Megkérdezték, hogyan áll a svéd nyelvvel. Mondta, németül meg olaszul anyanyelvi szinten beszél, őszig pedig elvégez egy svéd gyorstanfolyamot. Néhány óra múlva értesítették, hogy felvették, szeptember 17-én kell jelentkeznie a Stockholmi Könyvtári Szolgálat központi irodaházában, eligazítás végett. A hajókönyvtár másnap reggel indul.

Még ugyanazon a szeptemberi héten ébredés után éhgyomorra azonnal tornászni kezdtem a Váci úton. Hasizom, s a többi. Majd kézisúlyzók anyám másfélszobás lakásában egyedül, mert ő már elment dolgozni. Utána mosdás, reggelizés állva a szűkös konyhában, csak úgy, végül öltözködés.

Aztán felhívtam Juditot.

Olyan nagyon fáradt vagyok, hogy olvasni sem tudok napok óta, a könyv kiesik a kezemből. Idegileg egészen tönkre vagyok, vannak órák, mikor idegösszeroppanástól félek. Lehet, hogy a nagy hideg is hozzájárul a rossz idegállapothoz. Mindig is rosszul bírtam idegileg a hideget. Még csak ez hiányzott nekünk, ez a kemény tél!

Egy rozoga sörpadon ültek és úgy várták a hamburger menüt, ahogy a megváltót szokás. Ez idő alatt megittak két liter limonádét, amit ott helyben ki is izzadtak. Geri, a tornatanár és Csilla, a rajztanár mindent együtt csináltak, amióta Geri az első osztályban megverte osztálytársát, amiért az rágót ragasztott Csilla hajába.

– Ha még egy délelőttöt krepp-papírok vagdosásával kellene töltenem, beleugranék a büfé fritőzébe – jegyezte meg Geri, mire Csilla felhorkantott.

A földszinti olvasóteremben ülök és éppen befejezem azt a szomorújátékot, amit egy ismeretlen tanárom kötelező olvasmányként írt elő a tanulmányi csoportomnak. A dráma címe: Czillei és a Hunyadiak. Becsukom a legalább százéves könyvpéldányt, felállok és előre megyek az asztalkák két sora között, az olvasók némaságában, ahol hozzám hasonló egyetemi társaim tanulmányozzák a nekik előírt könyveket. Suttogva köszönök el a könyvtárostól, elhagyom a hosszú termet. Majd cigarettára gyújtok az előtérben, ami telente ruhatárként működik, de most némán üres, sehol egy lélek. Odakint még meleg és napos a korai ősz.

– Az ítélőszék nehezményezi, hogy olyan sok szenvedést és gonosz tettet írt bele a művébe. Adja elő az indokait!

Allan lehajtotta a fejét. Izgalmas művet akart alkotni, amelyben a gonosz erősen jelen van, hogy legyőzhessék. Először jó végkifejlettel, de aztán mégiscsak engedett valami depressziós vágynak. Nem a happy endet választotta. Most már látta, hogy butaság volt.

Odakint kapáltam a hagymát, amikor a fejem fölött húzott el. Nem tudtam, mi az, de ösztönösen éreztem, hogy jobb, ha most az egyszer hallgatok a légiriadós appra, meg a szirénákra, és lemegyek a pincébe. Futottam, anyám és öcsém is gyors léptekkel haladtak a pince irányába. Apám egy száraz fával bajlódott.

– Gyorsan, gyere! – kiáltottam oda neki. Leállította a fűrészt, és jött. Pedig sohasem hallgat ránk. Odalent a villanyt se mertük felkapcsolni. Lélegzetvisszafojtva néztünk az ajtó irányába.

Amint a vándor lépte a völgy hepehupás, egyenetlen földjére ér, és lábával megérzi a völgy idejét, tüstént megérti, hogy kimért járásával vagy akár csak két, tökéletesen egyforma lépéssel itt az orra bukást kockáztatná. A lépcsősorok, járdák, peronok és a rajtuk minden egyes percben átáramló tömeg hol szaporább, hol vontatottabb, de okvetlen egyenletes haladást kíván. Gördülékeny forgalmat és hozzá gördülékeny időt.

Arra gondolt, hogy utána kellene menni. Feltápászkodott a földről, szétnézett, majd nyújtózott egy nagyot. Felpattant a biciklire, és elindult arra, amerre a lány. Kitágult orrcimpákkal kerekezett bele az ottmaradt lányillatba, szélcsend volt, így ezekből a lassan ritkuló molekulafelhőkből is észrevette volna, ha az a kék ruhás tünemény lekanyarodik valamelyik mellékútra.

Hajh, nehéz egy hivatásos kukkoló élete! A nap 27 órájából 18 órát! Ráadásul ő mindig csak megfigyel, őt soha nem látja senki. Még szerencse, hogy a cég napi bónuszként éhségcsipszet is szolgáltat – különben tényleg nem lehetne elviselni! Igaz, hogy a cég eleinte megpróbálta kiszúrni a szemüket a másodkategóriás telítettséget nem okozó csipsszel, amíg ő néhány kollégájával a sarkára nem állt. Hát hogyne! Egész nap itt rohad a széken, és akkor még a csipsznek azt a prémium kategóriáját sem érdemli meg, amit városszerte a legutolsó odúlakó is csámcsog? Amiből minél többet eszel, annál

La-laalalalala-la-la… Nem megy ki a fejemből Liszt Mazeppája. Tegnap este Petyus azt is bekapcsolta. Valaha mennyit játszottam a zongoraetűd-változatát! Na de így teljességében! Az a démonikus halállovaglás!

Van egy férfi. Hegymászó. Szeret. Igaz, ezt csak akkor mondja, ha kipréselem belőle. Kikényszerítem. Erőszakolom. Hatalmaskodom. Hárpiáskodom. Sárkányként tüzet okádok. Szikrákat vetek. Fortyogok, mint kitörés előtt álló vulkán.

Szerettem őket látni.

Noha egykorúak voltunk, nem tartoztam közéjük. Vasárnaponként ugyanazon parkba jártunk, s néha, fel-feltekintve olvasmányaimból megbámultam őket.

Kamaszok voltak, abból is a legszebbek. A lány csupa aranyos szőkeség, a fiatalság könnyű ígéretével. A fiú is olyan volt, akit a magamfajta fájdalmasan irigyel, hiszen benne látja nemének minden erényét. Egyedül a természetre haragudtam, mely engem meghagyott csúf ifjúságomban.

Kovčin úr fiának tett kínálata persze nem imponált az úrfinak, de a hazaérkezése utáni elvágyódást és szabadságvesztést előidéző családi perpatvarból mégis az apa került ki győztesen. Jó két évig kerülték egymást, nem laktak együtt, hiszen több házuk is volt a városban, nem is akármilyenek, míg végül Fedor beadta a derekát, kiegyezett apjával, vállalta az itthoni munkát, de a nőt nem.

Ha még nem jártál Erdélyben, add a kezed, körberepülök veled. A Gyilkos-tónál emelkedünk a kristályosan tiszta levegőbe, körénk gyűlnek ízletes hegyek, fejünk felett vakítóan kék az égbolt, szinte harapni lehet. A Gyilkos-tó korábban fenyőerdő volt, de egy hegyomlás elzárta a völgyben kanyargó Békás-patak útját, a víz pedig egészen addig torlódott fel, míg Gyilkos-tó nem lett.

Hirtelen besötétedik. Jön a vihar! Rohanunk ki az udvarra összeszedni a kiteregetett, de már száraz ruhákat. Vagyunk vagy tízen, a kisgyerekek is itt sikongatnak, élvezik, hogy a szél majd´ felkapja őket. A hatalmas fa fészerajtó nehézkesen megered, majd egy erősebb széllökésnél kicsapódik.

– Boldog negyedik születésnapot! – jött be reggel apa a szobámba.

Nálunk az volt a szokás, hogy a születésnapos már aznap reggel megkapta az ajándékot.

Elámultam. Apa egy gyönyörű babát tartott a kezében. Modern ruhát viselt, kék nadrágot és kék felsőt, vörösesbarna haját háló szorította le. A modernitás és az elegancia ötvözete.

Annus néni az alagsorban lakott egyszoba-konyhás lakásában. Szűkösen, de tisztesen, ahogy az egy elszegényedett magányos öregasszonyhoz illik. Délutánonként megitta a teáját, miközben úgy képzelte, nem egyedül van, hanem látogatóját kínálja, tessék aranyom, talán még egy kockacukrot?

Gabrielle megszaporázta lépteit a girbegurba utcácska macskakövén. A párizsi Montmartre negyed lakói számára a Moulin de la Galette-ben tartott táncos összejövetel volt a hét legfontosabb eseménye. A lány nem szeretett volna lekésni róla.

Talán azzal kellene kezdenem, hogy én vagyok az egész északi körzet legjobb nyomozója. De ez persze nem teljesen igaz így, mert mi vagyunk azok, a társam meg én. Cornell-lel már majdnem öt éve dolgozom együtt, és egyszerűen verhetetlen csapat vagyunk.

Recseg a parketta, a karmok úgy szaladnak bele, mint kés a vajba, ujjak a gyurmába.
– Ne csináld!
– Miért?
– Anya azt fogja hinni, én voltam.
– Na és?
– Engem fognak megbüntetni helyetted.
– És nem véletlenül! Meg is akadályozhatnál abban, hogy tönkretegyem a parkettát. Csak le kell jönnöd ide, és a kezemre csapni. Pardon, a mancsomra.

Kormos, a pár hetes cica rögtön rátelepszik. Várom, hogy ráripakodj: „Sicc, te!”, hisz ki nem állhatod a macskákat, kutyákat. Azoknak nálatok gyermekkorodban is mindig az udvar végében volt a helyük. De most tenyered rásimul a kis állat selymes hátára. Kormos rögtön dörgölőzni kezd.

Lisha alig két napja költözött be. Még az utca nevét sem sikerült megjegyeznie, holmija szánalmas kis kupacban hevert a szerzet melletti dobozokban. A lakás falai üresek voltak és ridegek, a bútor makulátlan, a konyha érintetlen, a hálószoba lakatlan – matrac híján még a kanapén aludt –, ő maga pedig élettelen.

„Gyere”, rángatta nagyanyja a kezét, de Démenotar mozdulni sem bírt. Pontosan olyan érzés lepte meg – és erre világosan emlékezett –, mint hatéves korában, amikor megpillantotta a játékrakétát egy gyártelep udvarán. Csúszda volt a belsejében, de ezt képtelen volt tudomásul venni, hiába mutatta az apja; nem, ő meg volt győződve arról, hogy atombombát lát.

Maga elé vette divatjamúlt aktatáskáját, amelyen nagy foltok hirdették az idő könyörtelen múlását. Kivett belőle egy könyvet. Határozott mozdulattal tolta félre a sakktáblát. Néhány bábú feldőlt, például a fehér király is nagyot koppant az igényesen megmunkált falapon, a fekete király viszont imbolygó tánc után végül talpon maradt.

Vitatott felségterületek állami birtokká minősítését a lavír vezetés csak ritkán próbálta a diplomácia hosszas és bizonytalan útján elérni, legtöbb alkalommal drasztikus megoldással, az invazív archeológiai beavatkozások segítségével biztosította: „amire rámutattam, az mostantól az mindig az enyém volt”. A birtokviszony ilyetén tisztázását követően az új területen következő lépésként nemzeti kultuszhelyet alakítottak ki.

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán életben. Az a tudat, hogy bármelyik járatra felszállhat, és oda gurulhat, ahová csak szeretne. Szabadon, felhőtlenül. Vidámságot sugárzott.

Feldobott egy apró mennykövet, s mindketten nézték, ahogy aláhull, megpördül, átvágja felhőket, a levegőeget, egy háztető öreg nádazását, s nagyot koppan Móricz Bálint s a lelkész leánya csecsemő fia bölcsője fáján.

– No, tessék.

– Az a fióka? Nincs szerencséd, öcsém. Még meg sincs keresztelve.

Némán álldogáltam a villámsújtotta meggyfa elszenesedett törzse előtt, miközben cipőm oldaláról próbáltam levakarni a sarat. Miklós bátya fehér autója néhány perccel korábban kanyarodott ki az új útra, majd végleg eltűnt a szemem elől. Klári még mélyen aludt az ebédlőben széthúzott kanapén.

Nekem csak ne mondja senki, hogy időskori elbutulásban szenvedek. Egész életemben ettől féltem, egész életemben erre készültem. Elolvastam minden cikket, tudok róla mindent, de legfőképpen azt, hogy kell kivédeni.

Árnyas sarokban várakozom, ismerős hangok zsongása vesz körül, mintha tapsoló tömeg tompa moraját hallanám. Kristálypoharak csilingelnek egy ezüsttálcán, italt felszolgáló pincérek furakodnak át a hullámzó tömegen. Legyezők libbennek, bizalmas barátságot ígérő tekintetek keresztezik egymást. Azon töröm a fejem, miként tehetném teljesebbé a pillanatot.

Sokszor elmesélte, hogy nagyapa áldott jó ember volt, de ha berúgott, kikergette őt a házból. Menekült, amerre látott, és mivel ez többnyire éjszaka történt, nem akarta felverni a szomszédokat vagy rokonokat, ezért leggyakrabban a padláson húzta meg magát.

A színpad fényárban úszik. A kordbársony függöny mögött lustán terpeszkedik a fényes, fekete, szárnyas zongora. Én még az öltözőben készülődöm, utolsó igazítás a sminkemen, utolsó pillantás a tükörbe, a ruhám tökéletes. A fekete szatén simogatóan omlik le a testemen, tökéletesen hangsúlyozva a derekam és a kerekded csípőm. Szőke hajzuhatagom némileg takarja a ruha majdnem teljesen nyitott hátrészét.

Ismerős hang ütötte meg Jóska fülét. És valóban, ez az ő Mazdájuk volt, nemcsak a búgó motorhangot ismerte meg, hanem az ajtó csapódását is. Kisvártatva hosszú barna hajú lány lépett az állásba, és rávigyorgott Jóskára.

Aki a nagypapa hagyatékát hozta ide, vagy a lomtalanításkor megmentett kacatokat próbálta eladni, nyilván nem hozott annyi bevételt, mint egy milliós forgalmat bonyolító áruház. Pedig a bolhapiac igazi látványosságnak számított, turisták is gyakran megfordultak itt, a világ összes nyelvén beszéltek, kamerájuk ott lógott a nyakukban.

Apropó, szerelem. Dolgom volt egyszer egy lengyel lánnyal Szombathelyen. (Dolgom volt? Úgy értem, táncoltunk. Ő igazából egy vidám némettel szeretett volna, de csak én jöttem össze. Úgy hívták, Slawomira. Van a lengyeleknek ez az áthúzott ell betűjük.) Ebből is mi igaz? Tényleg táncoltam (még a múlt században) egy Slawomira (áthúzott ell) nevű lengyel lánnyal Szombathelyen.

Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!

A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.

Mai történetünk Tamásról szól. Tamás egy jó nevű cégnél vezető. Jól keres, jó állása van, megbecsülik a munkahelyén. Mindenki irigykedik rá, hiszen a magánéletben is sikeres: gyönyörű felesége és két csodálatos gyermeke van. Boldog család, boldog élet.

Bíró János lógó orral baktatott befelé a dombtetőről, az erdő alól. Telefonálni ment ki, lejjebb, a házuknál nem volt rendes térerő, ha fel akarta hívni a testvéreit, csak így tudott érvényesülni. Régebb leveleztek, de annak egy hét is kellett, amíg megérkezett, aztán ahogy a mobil terjedni kezdett, átálltak erre. Igaz, a szolgáltatók nem kényeztették el az ilyen eldugott, dombvidéki tanyasiakat: egyesek jelerősítőt szereltek fel a háztetőre, Bíró János megelégedett azzal, hogy kisétált a gerincre.

Ő mindig valami nagyon fontosat tud mondani. Egy lépéssel vagy tán kettővel is a többiek előtt jár. Sokszor beszél olyasmiről, amit csak a felnőttek tudnak. Például hogy a majorban kölcsönt lehet kérni házépítésre, vagy hogy nemsokára háború lesz. Ez utóbbiért a tanító néni megszidta, mert nem szabad rémhíreket terjeszteni. De hát ez nem rémhír, dédapám mondta, védekezett Kati.

Harmadnap a sikeres és elégedett író délben tért magához. Hasogatott a feje, hányinger kerülgette. Az ágyban fekve fogott hozzá az íráshoz, a fején vizes borogatással. Újra leírta a címet („A csend”), mivel előző nap elmulasztotta a dokumentum mentését. Ekkor elkezdődött a padláson a futkározás. Töprengett, hogy macska, nyest vagy menyét lehet-e.

Angyalnak születtem, és koraszülöttként jöttem a világra. A földi anyám szerint kész csoda, hogy életben maradtam, amikor ezt mondta, én mindig mosolyogtam, mert tudtam, hogy valódi csoda történt akkor. Az orvosok tehetetlenül álltak fölöttem, és azt mondták az anyámnak, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert szerintük a halál a legrosszabb. Semmit nem tudnak.

Fáin éveg, ejszen jóféle nedű van benne, s az öreg nagy mestere vót a főzicskélésnek s az eperhordóban érlelésnek. Az egyik kicibálja a dugóját, s jól meghúzza. Átveszi a másik, beléiszik az es. A harmadik es, a negyedik es, mindegyik jó cúggal.

Szerettem ezeket az estéket, ahogy mindenki szerette. A sötétben hatalmasra nőttek a fák, a széllel együtt az indulatok is elültek, az éjjeli lepkéktől körültáncolt utcalámpák fényszigeteket rajzoltak maguk köré. Ilyen fényszigeten vertünk akkor is tanyát, ki a fűben ülve, ki állva, ki a biciklijével karikázva a többiek körül.

Zabos volt, mert egy félbehagyott mesében felejtették. Sőt egy elvarratlan fordulat kellős közepén. Ez a kényes, ingatag talapzatú, képzeletből felépített világ egy millimétert sem mozdult. Ehhez hasonló akkor szokott előfordulni, amikor az író identitáskereső harcát vívta egy alkoholos italok felszolgálására szakosodott kereskedelmi egységben akár napokig, vagy csupán egyszerűen lusta volt, esetleg fontos kötelességeinek tett eleget távol az otthonától.

Ismer annyira, hogy tudja rólam, igyekszem minden helyzetben megmaradni a jó modor diktálta határok között. Akkor azonban meglehetősen feszült voltam, a tervezettnél később indultunk Zomborból, úgy éreztem, elvesztegettem a napot, a tetejébe alaposan átfáztam az út során, éhes voltam, fáradt, a nem túl szívélyes fogadtatásra udvariasan válaszolni már nem tellett tőlem.

Gazdag urak öregség elleni kenőcsöt kérnek, szépségükre büszke asszonyok ráncok elleni krémekre vágynak. Vannak vidéki családok, ahol túl sok a gyerek, városi apák egészséges örököst akarnak, akire vagyonukat hagyhatják. Elhagyott szeretők bájitalért fordulnak hozzám, fiatal legények rontás elleni szert várnak tőlem.

Tavasszal újból a lábára állt Csen. A halál télen egészen közel járt hozzá, a testét már legyűrte, a szellemét végletesen elgyengítette, a szemét szinte teljesen elhagyta a fény, de a lelke hihetetlen erővel állt ellent a távozásra felszólító akaratnak. Ősszel a kormányzó katonái hordágyon vitték magukkal a megkínzott, törött lábú szerencsétlent, most pedig, mihelyt a lábára állt, ő maga akart elmenni.

Otthonosan éreztem magam ebben a cseppet sem hangulatos, inkább hangutálatos lyukban. A gardróbommal szemben hevert egy téglavörös széthúzható kanapé és egy csótány színű asztal, rajta a közös képünk Endrével, ami több mint öt évvel ezelőtt készült a Vörösmarty téri karácsonyi vásáron. A sokadik forralt bor benyakalása után egy utcai árustól két usankát vettünk, csak azon az estén viseltük.

Ha jobban létezik Isten, mint hiszem, engemet csak simogasson, ahogy én is simogatom felebarátaimat. Simogatok. Kézzel. A kéz párja pedig a láb, ami energiát vesz fel a földből és a kezeken keresztül adja vissza. Mondtam már, hogy képes vagyok imádni mások lábfejét is?

Nincs annál bosszantóbb, mint amikor szükség van a cselédre és nem terem ott. Ezért minden cseléd alaptermészetéhez tartozik, hogy gondolatolvasó és jövőbelátó, ezzel együtt pedig csodatevő. A csodatevést utóbb mindig elvitatják tőle, mondhatni, sportot űznek abból, miképpen tudják elvenni tőle a csodát. Nem úgy a gondolatolvasást.

Húsz lépés a színfalak mögül a színpadon kijelölt helyemre. Főpróba van, úgyhogy ma már nagyjából hatszor megtettem ezt a távot, oda és vissza, szóval vagy kétszáznegyven lépés van a lábamban. Mama szerint napi ötezer lépést kellene megtennem ahhoz, hogy kicsit leadjak a pocakomból, és a vádlim ne főtt virsli formájú legyen.

Hát bizony az özvegy Kállóné káposztája közt a gaz inkább ne nőtt volna soha akkorára, olyan veszedelmesnek, olyan susogósnak, inkább változott volna a Péri lányok hajává vagy az özvegy Télné állán a szőrré. Mert hogy milyen rettenet esett meg a nyakig érő gyom között, annak csak Isten és a tekintetes vármegye a megmondhatója. Hanem ’iszen Isten előtt is legelébb Csipke Sándor.

De már itt is a megbízó, és a társam szintén. Őt is ma látom először. A megbízó képeket mutat. Két pasas a háromból nagyon hasonlít egymásra, mindkettő kissé telt arcú, joviális, ötvenes. Vörös hajúak. Az egyiknek legyező alakú fülbevalója van. Mosolyog a képen. Őt kell lelöknünk az X. toronyból. Bele a folyóba.

Csaknem három hónappal korábban kelt útra. Az Aranynap Királyság felszentelt lovagja volt, az Acélkard Lovagrend hetedik tagja. Előtte már hat bajtársa indult el a hosszú és veszélyes küldetésre, hogy átkelve a Kristályhegységen, az Ezer Láp Országán és a Leprások Völgyén, elérkezzen a sárkány várához, ahol legyőzi a tűzokádó bestiát, majd kiszabadítja a királylányt, s boldogan élnek, míg meg nem halnak – akárcsak a mesében.

Havazott azon az estén. A hatalmas hópelyhek csenddel bélelték ki a világot, a lámpaoszlopok fénysávjaiban, akár egy megvilágított színpadon, gyors keringőben, összefogózkodva ereszkedtek alá. Kitartóan duzzasztották egyre magasabbra a termetes kupacokat. Az idő hasznavehetetlenül összeomlott, fölöslegessé vált. Csupán a jelen ragyogott nyugodt örökkévalóságban. Úgy tűnt, mintha nem is a hópelyhek esnének lefelé, hanem a világ sétálna az ég irányába.

Megtanultam egymagamban játszani a házban, az udvaron. Homokvárat építettem, kutyaólat. Pedig nem is volt kutyánk. Apám ki nem állhatta az állatokat. A fákon mászkáltam, méghozzá egyre ügyesebben. Nyaktörő mutatványokat is képes voltam végezni rajtuk. 

2017. október 3. Üstökös utca. Végre lomtalanítás. 10 óra 27 perc. Kikandikáltam a konyhaablak függönye mögül, és boldogsággal árasztott el a tény, miszerint a szomszédok megint kirakták a megunt és felesleges dolgaikat az utcára. Hirtelen jött örömömet csak az a gyanú árnyékolja be, hogy idő előtt jön valaki, és feltúrja a holmit, majd elragad belőle valami nekem tetszőt. A szégyen még a lakásban tart. Meg kell várnom az estét, hogy utcai kutakodásom ne keltsen feltűnést a szomszédok körében.

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét még közvetlen közelről sem lehetett látni, csak érezni a talp alatt, ahogyan picit, alig észrevehetően remegni kezd a föld, aztán megérkezett a csilingelés is, de látni nem lehetett semmit. A szitáló, sűrű ködben Amália az arcát az ég felé fordította.

Úgyhogy ne lépj ki a helyedről. Ne mutatkozz máshol, csak ahová én vezetlek. Így könnyebb nekem. Írni sem szeretek, és azt sem szeretem, ha te írsz nekem. Megzavarod a rendet a fejemben. Nem is értem, amit írsz. Nem láttam azt a virágot, amit szagoltál, nem ültem ott melletted a moziban, amikor azt a filmet megnézted.

– Ugyan, az nem jó hobbi. Valami mozgás kellene. Tudod, mennyit lehet mozogni egy ilyen kertben? Ha ide kijössz, agyonmozoghatod magad. És kevesebbet fog fájni a derekad, mint most. Meg a lábad. Ne mondd, hogy nincsenek ilyen problémáid. Látom rajtad.

Benoît előrántott egy üveg megkezdett Napoleon konyakot a kis konyhai kredencének rejtekéből. Kihúzta a kalapos parafa dugót, inhalált belőle, és töltött magának egy pohárkával. Kényelmesen elhelyezkedett a hintaszékébe, kortyonként élvezve ki a részegítő italt. Kizárólag szobahőmérsékleten fogyasztotta a bódító nedűt, úgy, ahogy a hátoldali címkén található javallat szerint is ajánlották. A márka megszállottja volt. Más fajtáról hallani sem akart.

A régi falióra négyet ütött. Elnémult a kötőtűk csattogása. A nő felnézett, elsimította homlokáról az ősz tincseket, és nekidőlt az öreg fotel támlájának. Már két órája kötögetett. A rádióból halk zene szólt. Lassan lerakta a fotel melletti fonott kosárba a kötést.

A történet még ott kezdődik, midőn Szindbád ifjú ember volt, az őszi utak mérföldjei nem véstek bánatosan mosolygó ráncokat szeme sarkába, az éhes asszonyok nem haraptak ki darabokat vérző szívéből. Szemében a partra gördülő hullámokon megtörő szeptemberi nap csillogott, lába egy süldő őz könnyedségével táncolt végig a kanyargós úton, s ábrándos lelke a sziklaszirt mögött felsejlő házak minden ablakába puha karjukra támasztott állal ábrándozó, selymes hajú nőalakokat festett.

Gyerekkoromban egy pergő nyelvű, molett romaasszony tenyerem kusza vonalaiból kalandos életet jósolt nekem. Meglátja, vitéz lesz az úrfiból, életmentő hős, lelkendezett aranyfogait villogtatva. Amikor azonban a látnoki szolgáltatásáért igényelt összegnek csupán a töredékét perkáltam le neki, azon nyomban elillant arcáról a derű.

A falu boltja, ami egyben kocsmaként is fungált, csak este nyitott. Nyáridőben nyolckor, télvíz idején hatkor. Amikor Anti beállított, heten-nyolcan is voltak bent, vásároltak, iszogattak. A pult mögött nagydarab ötvenes asszony. Minden szem Antira szegeződött: idegen csak legritkábban, úgymond rendkívüli alkalmakkor fordult meg itt.

Egon egy förtelmes téli péntekkel görnyedt háta mögött, pesszimista stresszgalacsinként lépett be az Interspúr fáziskéséses mozgóajtaján. Szigorúan profitorientált munkahelyén – címeres nebántsvirág lévén – kollégái önkéntes papucsállatkájaként szolgált. A délelőtt, illetve saját húszperces ebédszünetének túlnyomó részében több kávét főzött le, mint amivel az emberi elme udvarias mosolygás mellett poszttraumatikus mentális lenyomatok nélkül képes lenne elszámolni.

Esténként az ágyba fektetem, megcsókolom a homlokát, mondom neki, hányszor ránk ijesztett már ez az orvos, ez az iszákos, így mondom, és nevetek, látod, nincs neked semmi bajod. Lefekszem én is a magam ágyába, és hallgatom, ahogy Iluska piheg. Egy idő után elalszik, olyankor nagyokat sétálok a holdfényben.

A bódvaszilasi szállásadó kádárkockájától futólépésben – már amennyire a bokája engedte – indult a kővel szórt dombutak, a napraforgómezők irányába. Fehér-kék-fehér zászlócskák ültek a fatörzseken, és a júliusi nap valahogy most még jobban perzselt, mint szokott. A negyvennapos teljesítménytúra kilencedik napján kezdett világossá válni, hogy a tervezés fázisában nagyon el lett baszva valami, de már nem volt visszaút. Lábon legalábbis.

Amikor a gyermek eléri a pubertáskort, a jó vagy rossz sorsától függ, hogyan evickél át a buktatókon. Ha akad a környéken egy dörzsöltebb kamasz, az profán módon elröhögi neki, mit miért érez, és mit tegyen, hogy amit érez, minél jobb legyen. Ha csak kevésbé tapasztaltakra támaszkodhat, mi mást tehetne: magára hagyatkozva kezd ismerkedni a nemi ébredéssel.

A hajnali napsugarak támogatásukról biztosítva hasítottak be az étterembe. Az éjjel hullott puha hótakaró felerősítette a fényt és éteri derengésbe vonta a fehér falú helyiséget. Tiszta lap volt kint is, odabent is.

15 óra, 35 perc. Fennmaradó idő: 4 óra 08 perc. Fordul a kulcs a zárban. Villanyt gyújt, rápillant az előszobai tükörre, cipőjét lerúgja. A könnyű válltáskát a heverőre dobja. A semmibe bámul. Éhes, az ásványvizes palack sistereg. Gyöngyözik a víz a pohárban.

Amália (anyám) tizenkét évvel ezelőtt halt meg, 1999 őszén, Kisboldogasszony napján. Ötvennyolc éven keresztül ismertem őt. Amit az életéről tudok, mégis csak a semmivel egyenlő. A levegőben szertefoszló szappanbuborékban, amit játékos kedvű gyermekek fújdogálnak, több van, mint amennyi énbennem van az ő életéről.

Úgy képzeld el, hogy bugyiban, melltartóban és a hófehér menyasszonyi fátyolban vasalom az öcsém selyemingét, mert a tanú alhat délig, csak én voltam hajnal öttől talpon, hogy mesés legyen a sminkem, tökéletes a frizurám. Erre jön a nyolcvanhat éves alzheimeres nagyanyám, hogy öltöztessem fel.

Elmosolyodtam, a maszk miatt úgysem látja. Randizni hív? Biztos voltam benne, hogy fiatalabb nálam. Az utcai lámpák fénye csalóka, de sehol egy szarkaláb, egy ősz hajszál. Még harminc sem lehet.

A külső szobákban az őrmesterek még csak megpercegtették időnként a tollukat, de Solymár úr, a helybeli kereskedő a vonalazott nyilvántartási lap védelme alatt szatócsüzlete heti jövedelmét igyekezett összeadni. Schultheisz őrmester ezalatt őrködve nézdegélt Solymárra. Zsebkésével gondosan lefaragta a tollhegyről a rászáradt tintát és megcsörgette a nadrágzsebében lévő kulcscsomót.

Horthy kormányzó úr és adminisztrációja elérkezettnek látta az időt (alighanem az Anschluss sugallatára), hogy megágyazzon a Trianonban elvett területek visszaszerzésének. Nyíltan még nem léphetett, de a Rongyos Gárda akkor már jó ideje tevékenykedett a Felvidéken, illetve Kárpátalján, természetesen nem hivatalosan. Mindenféle diverzáns akciót hajtottak végre, s az ottani magyarságot igyekeztek megszervezni a majdani harcokhoz.

Ha Margaret asszony nem hagyja bent a szemüvegét, akkor Lindgren már elpatkolt volna. De szerencsére nem így történt. Még pont időben érkezett, és az a horrorisztikus látvány fogadta, amint az öcsém egy vértócsában fekszik, bal kezén egy jókora vágással. Azonnal tárcsázta a mentőszolgálatot, akik sürgősségi jelzéssel végigszáguldottak a városon, és már a kocsiban ellátták Lindgrent.

Szelíd este volt. Szerettem volna, ha hamarabb megy le Nap. Ültem a fásládán. Leült mellém az öcsém. Egyedül néztük magunkat, főleg, amióta mind a négy bátyámat besorozták, a nővéremet meg férjhez adták.

Ez akkor kicsit nehezen érintett, de a hittestvérek hamar feledtették velem a szomorúságot, hiszen egy hívő csak boldog lehet. Olyan sokszor gyönyörködtem a nyájban, tudtam, hogy egészen biztos az üdvösségem, hogy vidáman halok majd meg. Mosolyogva és boldogan ébredek az Úr karjaiban.