Stall Anita

Teliholdas nyári este volt. Izgatottan várta szerelme, Lamia érkezését. Azt mondta, tízre itt lesz. Mindig pontosan érkezik. Már csak néhány perc van hátra. Lamia, Lamia… Milyen szép név! De csak az édesanyja hívja így, na meg mostanában Ákos. Azóta, hogy a lány elárulta neki, hogy ő igazából nem is Lilla, ez csak az irataiban áll. Másnak nem szabad tudnia, ez a kettőjük titka, illetve hármuké.

Egy kertbe jutott, amelynek elrendezése a lampszakoszihoz hasonlított, annyi különbséggel, hogy volt benne valami szép vadság, természetesség, amit Terelam annyira szeretett, ugyanakkor gondosan karban volt tartva, amit Anaxagorasz kedvelt olyannyira. Amott vadvirágok, itt meg háziasított virágok nyíltak.

Néztem őt. Ő nézett engem, én őt láttam, ő ki tudja, mit látott. Az egyik percben forgott a szeme, a másikban habzott a szája. Nem beszélt. Azt nem tudtam, hogy nem tudott vagy nem akart. Nem mondta, hogy éhes vagy fázik, simán maga alá vizelt anélkül, hogy akárcsak a szája sarkát megmozdítja, de belőle kinézem...

Izgatottan vártuk a fejleményeket. Nem kellett sokat. Jelentkeztek az ilyen-olyan alakok. Elvétve pár normálisnak tűnő is akadt a hálónkba. Jött a hali, tali, telcsi, dumcsi, amibe a kezdeti sokkhatás után egészen jól belejöttünk. Talán a fiatal korunkban kimaradt őrültségeinket akartuk bepótolni, de az is lehet, hogy azt a fajta szerelmet, megértést, tüzet kerestük, amit a házasságunkban nem kaptunk meg.

A teraszon ült le. Megrendelte sajtos szendvicsét. A tárt ajtón és a hatalmas üvegtáblákon keresztül jól látta a kerámiavárost a presszófalon, a csipketerítővel letakart asztalokat a piros fotelekkel. A nagymama lakására emlékeztették, a forró nyarakra, amikor izzadt combja vizes nyomot hagyott a műbőrön.

A hét szerzője, a KMI 12 József Attila-díjjal és Salvatore Quasimodo-emlékdíjjal elismert költő-író-drámaírója, Szálinger Balázs nagyváradi emlékeit idézi fel Ady Endre születésének közelgő 144. évfordulója apropóján.

A nő dobogó szívvel állt a csónakban, és a látóhatárt fürkészte. A hullámok lassan, himbálva sodorták a szárazföld felé. A víz mély és kék volt, mint az ég. A végtelen azúrban hívogatóan fehérlett érintetlen szépsége.

A házigazda hallgatott. Savanyú bora mindenki nyelvét megoldotta és általában mindenki elrontotta az életét. De hadd mondja, meséljen a vendég! Régen látták egymást.

Abban az időben történt, amikor még sokat utazott. Valahonnan menekülnie kellett. Vagy üldöző volt? Az is lehet. Nem számít. Sietett. Mindegy, honnan, mindegy, miért. Akkoriban mindig sietett. Fontos ügyek hajtották. A tömött buszból nem látott ki, de megérezte a hegyet. A hatalmas súlyt. Lehunyta a szemét, kapaszkodott az ülésbe, és ahogy a jármű fordult a szerpentineken, ő mindig tudta, melyik oldalon van a hegy.

Aznap éjjel már nem bírtam tovább a szobámban gubbasztani, mint egy koravén bagoly. Papucsot sem húztam, nehogy megzavarjam a lépteimmel. Úgy döntöttem, először egy résen át mérem fel a terepet. Ott ült Anya, a jéghideg konyhában és füstölgött, mint egy gyárkémény. Még sohasem láttam cigarettázni.

Ezen a hegyen egyre kevesebb az állat. Rókák még vannak, azokat még nem sikerült száműzni. Bejárnak a települések udvaraiba, bármin elélnek, akár gilisztán is.

Azt, hogy megszülettem, hogy egyáltalán megszülethettem, talán egy sárga villamosnak köszönhetem.

Visszaraktam a fülemre a fejhallgatót. Oda sem kellett néznem, tudtam, hogy András elrakja anya cipőjét, aztán kezet mos, és elmegy mellettem, a konyhában a hűtőt nyitja, narancslevet vesz elő, a piros macis pohárba önti.

Kivételes alkalomra tartogatta ezt a nem mindennapi italt. A ritka – tíz évig tölgyfa hordóban érlelt – Courvoisier konyakot közös estéjükre szánta még három évtizeddel ezelőtt, de a második világháború közbeszólt.

De még mennyire. A szobája már félig üres volt, szinte teljesen csupaszon maradt a könyvespolc, és a falra akasztott képei nagy részét is magával vitte.

Kisfiúként átlagos volt, iskolásként a tornasor közepén állt, az osztályteremben az ablak melletti padsorba ültették, mert ott voltak az átlagosak, aki nem is mertek a középső padsor felé nézni, mert ott csupa kitűnő és jeles ült.

Menekülésre fogtuk, de alig tettünk meg három vagy négy métert, a megvadult állat Iulia hátára ugrott, földre döntötte és morogva harapdálni kezdte. Úgy tettem, mintha követ kapnék fel a földről, hátha megijed, hátrahőköl és békén hagyja kétségbeesve sikoltozó kolléganőmet; de vagy nem vett észre, vagy nem is törődött velem, ádázul szaggatta a sarki róka bőréből készült bundát, amelybe a könyvelőnő burkolózott.

A hét szerzője rovatunk e heti vendégétől, a József Attila-díjas Majoros Sándor írótól ma a KMI 12 program szerzőinek műveiből összeállított Bennem a többi című antológiában megjelent egyik novelláját közöljük.

A hét szerzője rovat e heti vendége a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága KMI 12 projektjének kiváló prózaírója, a József Attila-díjas Majoros Sándor, akinek ma Földszabadulás című, az emberi emlékezet és a hatalom kapcsolódási pontjait kutató, készülő regényéből közlünk részletet.

Figyeld csak meg. Teccel tudni, Timur pasa, itt azért még a régi rend van. Még a gazdánk is behúzza a farkát, vagy bármi is légyen neki, amikor a gazd’asszonyunk nekifog porszívózni. De legalább nincsenek komondorok és szelindekek és egyéb utálatos poroszlók a környéken.

Az üvegdíszek szemkápráztatón csillogtak a polcokon, a rádióból vidám popzene szólt, és a csirke egyenletesen szenesedett a sütőben. Pálma érezte, hogy ez egy borzalmas nap lesz, és tessék: még a haja sem akart úgy kunkorodni, ahogy azt ő elképzelte.

A húsfüstölőnk teteje beszakadt. Vizes hó esett. Erzsiék nyári konyhája összeomlott, s ez azért nagy baj, mert minden holmijukat ott tárolnak. A házuk egy szobából áll, faltól falig ágyakkal. Éppen csak a tűzhelynek szorítottak egy kicsi helyet.

Vinni kéne a vásárba, el kellett volna indulni már rég, de a szekér sehol, s az ember, aki várja, ideges.

Kávém szinte kihűlt, oly régóta vagyok itt. Nem bírom rávenni magam az ivásra. Félek, hogy megpillantom a sápadt arcom barna felszínén. Azt pedig nem bírnám elviselni. Így is undorodom magamtól. Azt hittem, keserűségemen csak valami hasonló keserű segíthet. Tévedtem. Csak még fájdalmasabb.

Na, még piszkálj is, mondta csak úgy, magában, nem elég, hogy lejárattál az anyád előtt. De azért visszavett a tempóból, hiszen ilyenkor, augusztus vége felé a legyek eléggé elnehezülnek, lelassulnak. Ő is érzi, hogy már nincs sok hátra.

Jött az Ember, alkonyatkor, lerángatta a nyakamról a láncot. Iszonyúan fájt, de csak nyüszíteni tudtam.

– Vigyázz, meg ne harapjon, lehet, hogy veszett – szólt az asszony. Jó messzire állt tőlem, egy bottal a kezében.

– Veszett a fenét – dörmögte az Ember és felállt. – Dobd ide azt a botot! És nyisd ki a kertkaput.

Talán jobb lett volna, ha magyarázkodás helyett a futást választom, töprengtem a túlvilág kapujában, miközben a fülkében az egyenruhás angyal árgus szemmel vizslatta a halotti bizonyítványomat. Még telefonált is közben, valakivel hosszasan beszélgetett, de hogy miről, azt a hangszigetelés miatt nem hallottam.

Rovatunk e heti vendége a Kölcsey-éremmel kitüntetett Bene Zoltán író, akitől ma a KMI 12 program szerzőinek műveiből összeállított Bennem a többi című antológiában megjelent egyik novelláját közöljük.

– Nem rogyott le! – Áll! Sántálni kezd!

– Nem fut el! – jegyzi meg István a hőkamera mögül. – Add meg a kegyelemlövést!

Lukács céloz, és másodszor is meghúzza a ravaszt. Újabb villanás és dörrenés.

− Minden iratát megtaláltuk a kabátja zsebében. Némi pénzt is egy kopott tárcában. Nem sokat. A jegygyűrűje az ujján volt. Nem kizárható ugyan, de nem is valószínű, hogy rablógyilkosság történt.

Engem, a kóbor, kajla fülű Lajka kutyát! Még ilyent! Annyira zavarba hoz, hogy csak egy kicsit rántom el magam, aztán – hagyom. Egy emberi tenyér a fejemen… a nyakamon. Most meg a fülem morzsolgatja. Érdekes! Ilyet még nem pipáltam!

– Na, mi van, öreg, benyaltad magad? – üvölt ki Szottyos a literes pálinkásüveg mögül, amelynek tartalma elpárolgott. Szottyos feje lilásvörösben játszik, az erek kidagadnak a halántékán. Ötvenes fickó, infarktus után, leszázalékolás előtt, volt osztálytársam különben.

Ott van például az a lány a szélen. Látni az üres, bamba tekintetéből. Pár percenként előveszi zsebéből a telefonját, végigpörgeti az üres üzenőfalat.

Különös, hogy néha milyen szimbiózisok vagy különböző kölcsönhatások alakulhatnak ki az élőlények között. Biológiailag meghatározhatatlan okokból egész életek hasonulhatnak egymáshoz minden megmagyarázható indok nélkül.

‒ Mondják, hogy amikor kihalászták, volt az már többhetes is. Jaj, hallja, Isten mentsen, hogy valaki olyat lásson, egy állapotos asszony azon nyomban szörnyet szül. Tán már a halak is kikezdték, mert emberi kép nem volt rajta. De nem is ez az érdekes.

Az ajánlat hiába tűnt valószínűtlennek, túlságosan csábítóan hangzott. És a megadott cím alig volt két sarokkal odébb. Kockáztassa meg? Nevetséges! A legjobb esetben is egy újabb szélhámos pályázik a pénzére. De mit veszíthet?

A reggeli séta elengedhetetlen részévé vált az életének. Szerette a kissé párás tájat ebben a fényszögben látni. Soha semmikor nem olyan, mint kora reggel. A nap sugarai, az illatok, a hangok mind különlegesek. Lágyan ölelik át megfáradt testét, gyógyító hullámokként kényeztetik.

Kata bólintott, és felemelt egy vázát, hogy alatta is le tudja törölni a polcot. Lassan, megfontoltan mozgott. Nem akart megfordulni, hogy szembe kelljen néznie a férjével. Érezte, ahogy tekintete a hátába fúródik, és vár. Azt is tudta, milyen ez a tekintet: megrettent, szeretetteljes.

Nevetése a buborékfújó játékából előbukkanó átlátszó, fényes gömböknek szólt. Vékony arcocskáját egy apró seb tette komolyabbá, mely sebnek okozója anyánk volt. A magas kapubejárótól egy komor tekintetű férfi közeledett felénk némán.

Dughagymadugás közben pedig az ember kezével dugja le a dughagymát, és előfordul, hogy macskapiszkosan húzza elő az ujját. Ani alaposan kikefélte körme alól az ürüléket, majd tiszta alkoholt csöppentett alá. Ráadásul pont a tiszta kezére ment, így most pár napig a másik kezét kell a tisztaságot igénylő dolgokra használnia.

Kémeim, a sziámiak jelentették, az albán és bosnyák macskák erősen szervezkednek, fondorkodnak és ármánykodnak ellenem, de majd a karakál testőröm megvéd.

Most már a halbelsőségek piacát is átvettem, de ez már csak amolyan mellékes kereskedelem.

Huszonkét napja számolom a halottakat. Reggel hatkor bekapcsolom a tévét, megnézem a híreket. Szerencsére nem vagyok benne. Közben elindítom a gépemet, automatikusan a katasztrófajelentés jön be, megtudom, hányan vannak lélegeztetőgépen. Elmegyek zuhanyozni, szerencsére itt csak magamat hallom.

Miért van az, hogy amióta itt vagyok, kizárólag elmebeteg, totálisan elcseszett, mentálisan labilis emberekkel találkozom? És miért akarja mindenki megosztani velem ezt az elcseszettséget? Vagy csak az én ingerküszöböm ennyire alacsony? Nem vagyok empatikus?

Én, Mátyás király Károly királyról álmodom, arról a Carobertóról, akinek a nevét a magyar urak képtelenek voltak kiejteni, azt hitték, két neve van, egy Károly, egy meg Róbert. És ez a Károly király jó száznegyven-valahány évvel ezelőtt erre járt, a havas hegyek között, hogy megleckéztesse Basarabot.

Mindketten ugyanazon stand előtt álltak, de már csak egy darab hekk maradt. Próbálták meggyőzni egymást, hogy kinek miért lenne jobb, végül Áron átengedte a lánynak, de zavarában beleejtette a halat a Balatonba. Így kezdődött az egész.

Kapory Oszkárt gyerekkorában zavarta az evés: akár ő, akár mások tömték a szájukba a falatokat.

Ez még akkor kezdődött, amikor ötévesen utoljára nyaralt nagyszüleinél. Nagyapjának ekkorra kihullott az összes metsző- és szemfoga, így tökéletesen rá lehetett látni a szájüreg belső részére.

A nikotinhiány heves csáprángást és csillapíthatatlan fejfájást okoz az ilyeneknél. Hol éles, hol tompa lüktetéssel zakatol. Amióta se kutyája, se macskája, se senkije, nincs miért élnie. Elvesztette tiszta gyermeki hitét.

Élt egy szép királylány a faluban. Legalábbis ő apját tartotta a leghatalmasabb királynak. Kastélyában rózsaszín szobája és baldachinos ágya volt. Amikor megtanult járni, már pukedlizni is tudott.

Kölyökkoromban sokat tekeregtünk igazi alagutakban: a kazánház alatt, ahol csikorgó csillék imbolyogtak a sötét folyosókon és pucér lámpaégők fuldokoltak a fekete sarkokban, a mosoda gőzben úszó pincéiben, a kastély díszlépcsőinek nyirkos járataiban, ahol visító patkányok surrantak a hasunk alatt.

Felhőtlen, ragyogó idő volt, tizenegyezer-hatszázhúsz színes papírsárkány farka ropogott a szélben, és aznap, a Szaga Dawa nagy ünnepén – a második hete tartó áradástól eltekintve – három szokatlan esemény történt a városban.

Szép szőke asszony volt anyám nővére. Magas és harsány. A keze mindig gondosan körömlakkozott, a frizurája is olyan, mintha épp abban a pillanatban lépett volna ki a fodrászszalonból.

Anyám teljesen az ellentéte volt, alacsony, fekete hajú, szerény, több nyelven beszélt, mégsem hitt magában.

Január óta, hogy Prágában Dubček lett az új első titkár, itt, a faluban is minden szabadabb lett. Már verseket is lehetett írni. Magyarul! Nem is tudta, hogy Dani egy költő, és hogy annak idején, még a magyaridőkben, vagy ahogyan a háború óta hívják, a fasiszta megszállás éveiben, egy kassai lap több versét is lehozta. Benešék alatt azonban Dani is elnémult.

Vai-Lulao még nem evett embert életében. Neki már nem jutott: a Fehér Atyák nevelték, mert az apját agyonverte a szomszéd falu, az anyját pedig elhurcolták. Csak később, sokára tudta visszalopni a nagyapja, az öreg Taoripi a faluba, amelynek cölöpön álló házai, erdőbeli rejtettsége, a fehérektől való, lassan oszladozó félelme újra meg újra feltámadt a magányos vártán fagyoskodó emberben.

Odaszürkült, annak ellenére is, hogy a hullámpapír ágybetét más színt hazudott, hisz tudjuk, minden szín hazugság, a tárgyaknak nincs is színük, csak fényvisszaverő képességük, ahogy dr. Rotács is csak egy látszat volt, olyan látszat, amelyről sokak, a bölcsebbek, tudomást sem vettek, mert a dolgok mögé láttak, ebben segítette őket dr. Rotács néhanapi áttetszősége is.

Amikor fiatal volt, Andrea sokszor elmélázott azon, vajon mit érez, mire gondol majd negyvenéves kora körül, ha reggeli kávéját kortyolgatja a háza teraszán. Most a harminckilencet taposta, este volt és bort ivott, és jobb volt nem gondolni semmire.

Visszatérő álma. Állókép. Nem mozdul semmi. Nem érkezik meg a képbe, és nem megy el. Nem fordul hátra. Nem néz felé. Ő mégis szeretetet érez. Nem tudja, ki az, de kedves neki.

Beszámolt róla egyszer az anyjának, aki azt mondta: a testvéred.

– Hogy képzelte ezt – pattant fel a helyéről –, hogy lehet az én művemmel szemben ezt a szörnyű bűncselekményt elkövetni? Hát milyen ember maga? Most komolyan, az egész íráson végigfutó, leheletfinom allegóriát és nyelvi humort tönkretenni a köménymag mindent elsöprő, tolakodó ízével? Hát ember az ilyen? Gasztrobarbár! Még ha csak az lenne, de irodalmi is.

F. azt hitte, elírás történt, s hogy a másodkézből hozzá került, kissé szamárfüles Kanizsai Újság 1998. május 14-i száma egy régi, 1918-as vadászatról számol be.

A szakszervezetisek nem jöttek túl gyakran, de olyankor felbolydult méhkashoz hasonlított az intézmény. A páncélszekrény pálinkás üvegei a vöröskeresztes segélydobozba kerültek, mert a látszatra azért ügyeltek.

Kérem, keljen fel, hallottam egy hangot, és enyhe tapintást éreztem a vállamon. Kinyitottam a szemem, a kalauznő volt az. Kinéztem az ablakon, gazos töltésoldalt láttam, valahol mögötte házak körvonalait, a másik sín mellett bámészkodó utasokat, rendőröket, tűzoltókat.

Öt évvel korábban, amikor elmondtam neki, hogy nősülök, koppant a válasza: „Akkor ennyi, az életed véget ért!” Ezúttal is, újból engedtem, hogy elbűvöljön az a profi gyilkoshoz méltó magabiztossága, amellyel kinyilvánította függetlenségét mindenkitől és mindentől.

Sivák két műanyagdarabkát adott Perlakynak.

– Ezeket felteszem ide hátulra, a pofacsontjai vonalára! Kicsit kiemelik, markánsabbá teszik a képét – mondta, majd a tükör felé fordította Perlakyt, és felragasztotta a műanyag bőrt az arcára. – Látja, nem is látszik, hogy én ragasztottam oda. Ha gondolja, halványan igazíthat a vonalon a felesége alapozójával!

A Magasságos növessze hosszúra bajszodat.

Jó híreim vannak.

Az történt, hogy a minap elmentem és felkerestem Juszuf agát, aki a kikötői halfej-biznisznek (volt) a feje, és hosszasan, békésen eldiskurálgattunk.

Éva megint egyedül megy vásárolni. Férje irtózik ezektől a körutaktól. Pedig csak a közeli nagyáruházba szoktak kiruccanni. De már unja. Éva alig bírta kivárni, hogy Sanyi is befejezze a munkát, hogy végre együtt élvezhessék a nyugdíjaséletet.

Gyomormérgezésre gyanakodott. Az orvos megnyugtatta, a világ legtermészetesebb dolga történt, gyereke lesz. Kata néhány hónap múlva egészséges kislányt szült. Az apa elismerte volna az újszülöttet, de Kata csak annyit mondott, nem osztozik senkivel a gyereken.

Hát persze, hogyne volna csodálatos az anyaság… sok fészbukhuszár anyuci! Azt sem tudják, hogy mi fán terem az élet!

Gyorsan repültek az órák. Súlyzós edzés, zenehallgatás, majd elmentem a páromért, amint végzett a melóval. Elmeséltem Andinak, amit Pali mondott, aztán úgy döntöttünk, beiktatjuk az esti programba a dekoráció megtekintését. A templomba is el kellett mennünk, beszélni a pappal; Andi ragaszkodott ahhoz, hogy egyházi esküvő is legyen, ne csak polgári.

A lány még mindig a korláthoz tapadva állt. Máskor nyüzsögnek a vízen, most meg sehol senki. Egyetlen szkiff húzott sodrással szemben a híd felé, de a háttal ülő evezős nem vehette észre. Na, mi lesz? Ugrasz, nem ugrasz? Kérlek, ne akkor szánd el magad, amikor odaér egy uszály.

Egy ideje feltűnt neki, hogy ugyanazzal az információval ugyanabban a formában többször is találkoznia kell, hogy az valamennyire elraktározódjon a tudatában. A fókuszálás önmagában nem volt elég. Gyerekkorában nem tudatosult benne, hogy az iskolai anyag elsajátításához hosszabb időre, több ismétlésre van szüksége, mint a többieknek.

Anyámnál mindig korábban nyílnak az orgonák, mint mindenki másnál. Több bokrot is nevelget, lilát és fehéret, azt mondja, az az igazi, a rózsaszín árnyalat csak a hortenziának áll jól. Minden tavasszal visszavág egy ágat a földig, hisz ez nem fa, és igaza lehet, mert nemcsak az utcában neki a legszebbek az orgonái, hanem szerintem az egész világon.

Reszketett a keze, amikor az osztályba lépett. Először odasurrant a bal szélső padban ülő fiúhoz, kezébe nyomta a pontosan kiszámolt pénzt, majd odasúgta neki: „A szokásost hozd a gyógyszertárból!”

Válasz nem érkezett, csupán egy csók cuppanását hallotta. Nagyot sóhajtott. „Már megint fiatalok”, gondolta magában bosszúsan, „az öregekkel sokkal kevesebb a gond”. Végül rávette magát, hogy megnézze az új jövevényeket, akiket ekkor már a konyhában talált.

Isten ujját látta meg két barát a minap. Az ujj egyikük keszeg koponyájára mutatott, mely koponya a magyar irodalom egén fénylik. S oly határozott biztonsággal mutatott alá, oly tévedhetetlenül, hogy másikuk dúsan tarkálló művészbozontja szálanként felmeredezett.

Ibolya alig bírta kivárni a négy órát. Akkor végez Attila a munkahelyén. Sürgősen beszélnie kell vele. Dél körül hívta fel, hogy négykor találkozzanak a kijáratnál, ott fogja várni. Attila természetesen azonnal rákérdezett, mi az a rettenetesen sürgős dolog, amelyik nem várhat este hétig.

Az én Sanyim nem fér a bőrébe, ha ivásról van szó, egyébként persze egész nap a sufniban henyél. Tegnap mondom neki, nagyon gyatrán muzsikál a Sanyi csodái elnevezésű programsorozatunk, ezért valamit ki kell találni.

– Nem lehetne mégis..., hogy csak a hídig, hogy csak távolról láthassam...

– Nem! – hangzott az ellentmondást nem ismerő válasz. – Magának nincs engedélye!

Az előadás szünetében nem ment be az öltözőbe, inkább leült egy kicsit a takarásban. Fáradt volt, és közömbös. Az ügyelőpultnál a rendező az egyik válófélben lévő színésznőt tartotta szóval. Gépek halk zúgása hallatszott, azután minden elcsendesedett.

Ani a postán Vivien Yoga Journal magazinjáért állt sorban. Úgyis kellett jönnie maga miatt is, mert bizonyos szolgáltatóknak még sárga csekken fizetett, miután az elektronikus számlázásba, melyre ezek a szolgáltatók át kívántak állni, nem sikerült életet lehelni.

Te minden székely macskák szégyene, te, hát nem átallottál koszlott kikötői kóbor macskává vedleni?! Hol a macskaméltóságod? Ha Kőrösi macska el tudott menni Nepálig, te is hazasétálhatnál, de nem, te ott a kikötőben kunyerálsz a messzi Antáliában.

Van egy férfi. Azzal vádol, hogy éjjel, álmomban beszélek. Ez még nem lenne nagy baj, de állítólag azt mondogatom: Jorge. Márpedig ő Pablo. Teljesen biztos ebben. Mivel hosszasan vizsgálgatott, miközben aludtam. Ebből azt a rám nézve nem túl fényes következtetést vonja le: olcsó cafka vagyok.

A kapáinkat este mindig belemártottuk egy vízzel teli dézsába, hogy a nap közben összeszáradt nyelük másnap reggelre ismét megdagadjon, aztán a napon hagyott teknőben melegített vízzel lecsaptuk magunkról a port, és azzal az érzéssel bújtunk be az ágyunkba, hogy a holnapi nap semmivel sem lesz mókásabb ennél, amit magunk mögött hagytunk.

Egy, a Dunakanyarban fekvő kies üdülőhely kietlen kocsmájában ért bennünket az első éjszaka. Még félig-meddig világosban tértünk be a becsületsüllyesztőbe, amelynek sarkában egy sánta pali gyúrta a billentyűket, ráadásul még énekelt is hozzá fülbántóan hamisan, s az éltes ribanc, aki föl akart csípni bennünket, nem tudta elolvasni, mennyibe kerül féldeci cseresznye...

Mégsem tudta, meg sem fordult a fejében. Kovács András csak átkelt a gáton, ott, ahol a Duna összeér. Bement a szigetre, amit pár hónappal korábban természetvédelmi területté nyilvánítottak. Bizonyára gombaszedő útra indult, de ebben senki sem volt biztos. Tette a lábait, ahogy bírta. Hatvan felett is jó kondícióban tartotta magát, talán ezért gondolta, hogy nyugodt szívvel átkelhet esős időben a Dunán.

Mint minden kora reggel, felkelés után, most is a Goldberg-variációkat hallgatta. Szerette, ahogy a Variációk első ütemei még mintegy az álom utolsó pihéiből szállnak ki álmodozón. Ágynemű- és felkelésszaga van a bevezetőrésznek, jól illik hozzá a gőzölgő kávé, amit a konyhából hoz be magának.

Ilyen színű volt az ég talán 1983 vagy ’84 nyarán is azon az augusztusi napon, amikor Tamás kilépett a moziból. Másfél óra alatt hirtelen tél lett: kavargó, fehér hópihéket kergetett a szél, és a gyerek nem értette, mi történt addig, míg a balatoni kisváros mozijában ült a szüleivel.

Mirabelle vasárnap délutánonként a Tuileriák kertjében, a kihelyezett székek valamelyikén ülve sütkérezett. Ilyenkor a szökőkutak vízsugarainak játékát szemlélve lelt nyugalomra. A Concorde tér keleti oldalán szeretett igazán andalogni. Párizs ege alatt megbújva, az emberi tekintetektől távol. Gyakran megfordult Jules kávéházában, ahol kizárólag a Grand Marnier narancslikőrrel kevert konyakját kortyolgatta. Ha kedvenc itala véletlenül épp nem volt raktáron, illedelmesen továbbállt.

Volt egy domb, a dombon pedig egy út. Keskeny volt és egyenes, és pontosan a domb oldalára vezetett. Rögös út volt, keréknyomokkal és gödrökkel tarkítva. Sárnyomok is szegélyezték, ahol a traktorok és más lánctalpas járművek ki- és befordultak a szántóföldekre.

Először akkor tűnt fel, amikor még semmi baj nem volt. Amikor még abban a hiszemben élt, tudattalanul, hogy őt semmi rossz nem érheti. Amikor a gondok-bajok elkerülték. Amikor kicsattanó erőnek örvendett. Amikor minden, amihez hozzányúlt, sikerré és pénzzé vált.

Nem gondolom, hogy menne valahová. Valahová az megy, aki valaki. Persze, mindenki valaki még, amikor nekiindul az életnek. Ez a látszat viszonylag sokáig fenntartható. Azután gyorsuló folyamatban veszíti el ezt a valakit, vagy fogy el belőle az a nálánál jóval több önnönmagas(s)ág, aki állítólagosan lehetett volna. Kicsit bonyolultnak látszik ez, de nincs rajta sok lamentálnivaló.

Uram, egy pillanatra álljon csak meg, hogy egy életre szóló élményben legyen része! Hallotta, hogy Hollósi, a híres zongoraművész játszik ma este? Itt van rajta a plakáton. Látja ezt a jegyárat? Hát ez rablás, mert a helyi szervező ráteszi a maga hasznát! De én tudok magának olyan jegyet, amely előadói kedvezményt ad. Nem tömjük a nyerészkedő szervezők zsebét. A kultúra legyen ingyenes. Vagy ha nem is ingyenes, legalább jutányos.

Azzal kezdeném, hogy a csecsemő útleveleket szériában nyomnám kopasz, fekete hajú és angyaltincses képekkel. És nem repülnék. Nem keseríteném meg utastársaim életét ordításommal, és nem folyatnám szét mézesmázos cukiságokkal édespofiságomat.

– Jelöltek, a gyűlést megnyitom – emelkedett fel a vezér. Helyeslő moraj futott végig az egybegyűltek között. A levelek csendesen zizegtek. A legfegyelmezetlenebbek is lenyelték utolsó banánjukat, lekuporodtak. A szavanna felől langyos szél fújdogált.

Ewa mindig alaposan tisztálkodott. Ezzel is ment az idő, és tényleg jólesett kimosnia magából az előző éjszakát. Azt játszották, hogy Ewa, ahogy az egy Évához illik a paradicsomban, anyaszülten sétál a szobában, és ügyet sem vet az őt bámuló Ádámra. Aztán Éva álmos lesz, és lehajtja fejét a férfi ölébe, és innen aztán jöhet a kígyó, az almák harapdálása, és más ismert elemek. Ewa szerint a férfiaknak nincs fantáziájuk.

Csendesen csuktam be az ajtót magam mögött, mintha egy értekezletről akarnék észrevétlen felszívódni. Indultam a boxomhoz, mikor a tördelő csaj a két ujjával ollót utánozva kérdezte, hogy szétszedtek-e, én meg elhúztam az ujjam a torkom előtt, hogy kinyírtak. Bögréjével a kezében éppen cigizni meg kávézni indult.

Vörös hajú démonbalerinák kergetik éles késekkel a matrózokat egy hánykódó szkúner fedélzetén. Akit elkapnak, annak meglékelik a füle tövét, és kiisszák a vérét. Huh, összeborzongok, engem szólítanak. Nem engem, a számomat. Vizenyős tekintetű, keshedt emberke bámul rám a szemüvege mögül.

KEDVES, SZERELMETES RÓZSI NÉNÉM!
Annyira hiányzik nekem Csíksomlyó, hogy soha nem felejthetem a Tilos kávéházat. Jó na, az nem ott volt, de akkor is.

Margit meghalt, még nyolcvanhatban, elvitte valami, szívroham vagy autó, olyan mindegy már. Mi élünk. Az álmok nem bánthatnak, nem mehetünk hozzá közel, nem etethetjük, barátkozni sem szabad.

– Hova mész?! – kiált valaki a sötétből, amikor romániai rendszámú, hargitai jelzésű autómból kiszállok, hogy megvizsgáljam a vízállást, mielőtt harcsára dobok. Válaszra nincs időm. Harsány operaénekes-hangú hahotát hallok, amibe csodálkozás vegyül: – Nem hiszem el!