Jakubecz Márta

Bródy a Körúton caplatott, s azon merengett, hol van több kínai szatócsbolt adott száz méteren, Bécsben-e vagy itt. Míg számolgatott, latolgatott, szöget mért, gyököt vont, azon vette észre magát, felettébb megehült, s ha megkordulnak gyomrának harangjai, az számára halaszthatatlan vágykiéléssel jár.

Gyerekkoromban az Orgona utcában laktam. A szomszédos utcabeli gyerekekkel együtt mi voltunk az utcák hősei. Nyaranként szinte állandóan kint tanyáztunk, és kellő hangerővel gondoskodtunk a lakosok jó hangulatáról, jókedvéről. Mindennap legalább két-három hangulatügyeletes felelt ezért.

Égtek az apró ceruzarajzok a Zsolnay kályhában nyár közepén. Hullottak a tűzbe a kis vázlatfüzet lapjaira skiccelt bácskai élet tükörszilánkjai: a karapancsai erdőség vadászkastélya, a megyeháza gúla alakúra nyírt tiszafái, a kis szerb templom tornya és a zsinagóga oromzattáblái mind-mind, hogy semmi ne maradjon belőlük sem a tisztelőknek, sem a városi múzeumnak. Tízesével dobálták a százszámra maradt ceruzarajzokat az idegenek, egy festő életművének apró mozzanatait, egykor majd festésre tervbe vett ihletőit.

Kovács Béla péntek reggel enyhe fejfájással ébredt. Előző este meccset nézett a tévében a haverokkal, lecsúszott néhány sör meg pár kupica házi rettenet. Már sokszor eldöntötte, hogy vagy sör, vagy tömény, a kettő együtt garantált másnap. A felesége is mindig ezt mondta.

Kávézó. Kép a falon. Kék a szemében. Kín az enyémben. Kár. Már akkor észrevettem őt, amikor még meg sem érkezett. Nem volt jóképű a szó megszokott értelmében; gyönyörű volt. A tökéletes aszimmetria, ami kitűnt egész lényében. A göndör fürtök rendezetlensége, az aránytalanul nagy szemeket kiemelő éles arccsontok, a félig elhúzott száj. Nem engedte öleléséből a szemlélőt. Isten megteremtette a szép embereket, hogy ne lássuk olyan ocsmánynak a világot.

Nem beszéltünk napok óta,
nem hívott a frontról,
én sem őt,
bár én sohasem kerestem, mert mindig az volt, hogy ő hív, amikor van ideje

Felemelkedek, és nincs más akadálya annak, hogy olyan messzire lássak, amennyire csak a síksági nyeszlett fák engedik, mint ez a hatalmas fény. A kukorica, amely régen ilyenkor már nagyon magas volt, és el lehetett benne veszni, ha az ember el akart, főleg gyerekként, de felnőttként is egy kis igyekezettel – a kukorica most nem gátol, mert csak a térdemig ér. Zörög, ha rálépek, és a száraz levelek érintésétől kivérzik a bőröm.

Vaskos, izmos szelekkel érkezett meg a tavasz. A tetőgerendák és a falak ropogtak, a tetőkön mintha ősvilági állatok dübörögve futkosnának, úgy öklözte, csapkodta a házakat a meleget vajúdó, viharrá termékenyített március. Méhéből pufók, torz pofájú felhők lucskosodtak a világba. S a madarakból kifújták a kiabálós, fenyegető litániákat, a bimbókat tőrré hegyezték, s a vén, satnya ágakat úgy tördelték, ahogy az idő megrepeszti a bordákat és csontokat. 

Talán tényleg nem éreztem át, nem fogtam fel a büntetés mértékét, amíg nem vetettem bele magam a feladat sűrűjébe. Szó szerint. Lomblevelű fák és cserjék gallyai csapódtak az arcomba, amint útitársam kiteleportált az űrhajóból. A bioszenzor figyelmeztető üzenetei villantak meg halványan a látóteremben: fenyegető élőlények kavarogtak mindenütt. Szúró-szívó szájszervvel ellátott rovarok igyekeztek táplálkozni a véremből és bőrirritáció ígéretét hordozó mirigyekkel rendelkező növények hajoltak felém.

A barna úr, aki inkább fekete, mint barna, olasznak látszik, bajusza beér a szájába és éppen csak annyi sörhab van rajta, amit nem érdemes letörülni. A ruhája nem divatos, de tiszta és nem ócska. A nyakkendőjétől kezdve minden úgy áll rajta, mintha hirdetni akarná, akinek nem tetszik, ne nézzen rám.

Uram, miért nem színezed már be a szürke világot, szegény tárgyak, nekünk nem jut a teremtésből semmi sem. Mígnem valami derengeni kezdett. A bábból lassan kirepült a sárga árnyalatú, beteges színű káposztalepke. S mivel ő volt az első mozgó, sőt repülő tárgy, az elégedetlenség tovább fokozódott. – Nohát, jól kitettél magadért, Urunk.

Hosszú órákig képes volt az ablak előtt időzni. Az ablak tárta elé azt a világot, amit jól ismert még a balesete előtt. Rendetlen frizuráján, sápadt, komor arcán, melyen mély barázdák hangsúlyozták megkövesedett, rossz kedvét, látszott, hogy megjárta azt a hosszú és gyötrelmes utat, ami a tagadás és az elfogadás között várt rá.

Pista bácsi bizonytalanul kémleli ágyából a plafonról lelógó lámpát. „Láttam ezt én már valamikor?” – kérdezgeti magától. Nem találja ismerősnek. Lehet, hogy valamelyik gyerekéhez jött látogatóba, ezért nem ismeri fel a lámpát. De kinél lehet? Nem emlékszik, hogy elment volna valamelyikhez.

valamikor a háború kezdetén, vagy a háború előtt, nem emlékszem,

mintha tegnap történt volna meg az egész tavasz, az a bemutató utáni este is, ami után hetekig nem tudtam, hányadán állok a férfiakkal, főleg a crushsal, akiről ma sem tudom megmondani, hogy köt-e hozzá valami, vagy csak a barátságunk lépett szintet

Hej-jej, a Keselyűhegy-kolostor apátja egész éjjel a teliholdat nézte. A mester üresség volt kívül és belül, átlátszó tükör a valóságnak és szikrázó fényvisszaverődés a magába zárult énhit minden tévedésének.

Senki sem nézett azonban ezen az éjjelen tükörbe, az egész kolostor mély álmát aludta. Sápadt fényével az egész tájat bevilágító telihold volt Hej-jej mester egyetlen társa a nagy döntés meghozatalakor. Tudta, hogy eljött a vég, és mint a kötelességtudó apátok teszik, gondoskodni akart a szangháról.

Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?

Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.

Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.

Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.

Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.

Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?

Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.

Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.

De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.

Klára azt kérte, csak fehér virágokat vigyünk a temetésére. Nem valami ötletes. Ha én lettem volna a helyében, kékeket vagy feketéket kérek, hogy a rokonoknak ne legyen olyan könnyű dolguk. És ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne legyen a temetésen pap – utálom a papokat –, és hogy rendes zenét játsszanak, ne azt a templomi nyavalygást. Talán Vangelist. Vagy valami sötét, kétségbeesett rockot.

A szomszédasszony fiatalon légtornász volt egy cirkuszban. És a legszebb nő volt a városban. Legalábbis ezt beszélték a többiek, amikor jöttek a tűzoltók, hogy leszedjék. Leszedjék a harmadik emeleti lakása erkélyének korlátjáról. A háromperkettőben lakott, közvetlen mellettünk. És időnként kiment az erkélyre és felmászott a korlátra.

A rám törő rossz előérzet miatt kényszeresen csavargatni kezdtem a kristálygyűrűmet, majd a földön heverő férfit megkerülve beléptem a kocsmába. A verekedés keltette izgalom még keserű volt a sörszagtól. Akik nem vért törölgettek az öklükről, azok a szilánkokat söprögető csapossal ordibáltak, vagy a földről próbálták felkaparni magukat.

A narancssárgás alkonyati fényben ballagó tehéncsorda éppen kolompkoncertet adott a kapu előtt üldögélő vénasszonyoknak, amikor Bözsike a foltos tehénnel egyszerre térült be Mátyás bácsiék kapuján.

– Me ide me, há` hova megy? Hogy feszt ott van dolga, ahol nem kellene… – mérgelődött neki az öreg Mátyás, amint meglátta a tehenet. Riska láthatóan hozzászokott az öreg zsémbeléséhez, mert mit sem törődve Mátyás idegeivel, tovább falatozta jóízűen a virágokat.

Hallgat a csönd a régió archívumának A/1-es depójában. Az itatópor sem zümmög a sárga lapokon.

A latin betűk egyre halkabban beszélnek. Acta Anni. Boszorkányok sikonganak a szemközti templom naplójában. Crimina magiae. Exorcizmus. Csalódott fráter.

Még nem szabad az alig város. Oppidum militare. És adófizető. Kintről a Mosztonga szigetein sás, nád. Bűz szivárog be az örökké zárt ablakokon.

Egy esküvő macera, de két esküvő dupla macera. Amikor a Zsoffa nénje meg a Pestabá annak idején házasodni készültek, olyan egyszerű volt az egész. Fogták az Édesmama esküvői ruháját, amelyik huzatba bugyolálva lógott a szekrényben, kigöngyölgették, és megörültek, mert csak egy helyen rágta ki az a mocsok egér, meg a karján egy kicsit megsárgultak a csipkék. Aztán elmentek az Irénke nénihez, aki mindent megvarrt, klottgatyától a melósruháig, szmokingtól a függönyig, de persze a legtöbbször otthonkát meg kertészgatyát, mert ilyen melósvilág járta arrafelé, sosem voltak ők úri népek.

Voltaképpen a robotok szinte az összes igényt ki tudták elégíteni, gépeket gyártottak, növényeket gondoztak, pontosabban egy egész épület működött robotként, és szinte mindent, ami fontos, megtermeltek az országban, a mikrocsiptől a repülőgépig, a rizstől az ananászig. Gyakorlatilag minden haszonnövényre kidolgoztak egy termelési ciklust, és a fás szárú növények lekicsinyített változatait honosították meg. Például egy almafa 15 centisre nőtt, és egy almát termett egy ciklusban. India szinte teljesen önellátóvá vált minden tekintetben.

Az alma – hm, az alma tehetett igazán a legkevésbé az egészről. Egy enyhe fuvallattól indíttatva, s az utána következő néhány pillanatnyi szabadság lehetőségétől megrészegülve egy jóleső nyújtózással elszakadt az ágtól, megindult lefelé: és bumm! – jókora csattanással szétloccsant az útjába került fejtetőn.

A kísértetek éjjel járnak. Ha járnak.

Hallom a déli harangszót – ilyenkor a rosszak kötélen vannak.

Amikor szentelt dolog munkázik, a rossznak nincsen ereje.

De, mit kereshet ilyenkor egy ember a temetőben?

Amikor hetekkel később ismét végigfutott hátán a hideg, keserűség öntötte el mellkasát. Ezt érezte volna mindvégig? Bíráló szemmel figyelnék minden suta lépését, minden szégyenteljes pillanatát? Amikor szobája magányában végre levetkőzi a reggelente magára öltött hamisságot, ők látnák csupasz valóját? Az elképzelés, hogy démoni és magasztos holt lelkek követik figyelemmel minden mozdulatát, nem hagyta nyugodni.

Fönn a dombon már pirkad. A Gazda (eredeti nevén Nagy Gyula, karrierje kezdetén Nyuszibusznak csúfolták, mert nagyon félt a hatóságoktól) reggelihez készül. Fokhagyma nélküli pirítóst eszeget, mert meglett kora ellenére száját egész nap készen tartja a csókra. Mielőtt harapna, utolsó kenetet, késhegyni vajat hord fel a halálra ítélt falatra.

És Kriszti elmesélte a találkozást a megbeszélt helyen. Hogy azonnal ráismertek egymásra (igaz, előtte már küldtek magukról fényképet egymásnak, és azt is megbeszélték, mit fognak viselni). Hogy a srác mindjárt az elején bocsánatot kért, mert otthon felejtette a pénztárcáját, és sokat szabadkozott emiatt, sőt szégyenkezett, hogy most felelőtlennek látszik, pedig biz’ isten, ilyen még nem fordult vele elő. Csak most, mert annyira izgult. Igen, igen, ez is új az életében, még sohasem volt ennyire izgatott egy randevú előtt. De ez egy előjel volt – amikor meglátta Krisztit, máris hevesebben vert a szíve, mint bármikor azelőtt.

Hamarosan látogatók lepték el az utcákat, akik meglepve tapasztalták, hogy a vándorárus által terjesztett hírek nem igazak. Ez a falu a legboldogabb a vidéken, ahogy azt az odavalósiak állították. Csütörtökönként özönlöttek a vásárra a látogatók, mert ki nem menne örömmel olyan helyre, ahol mosollyal fogadják és csupa szépet mondanak neki?

– Skandalum! – harsogta torkaszakadtából a nő. – Vegye tudomásul, hogy azonnal leszállok! Visszautazom Pestre! – A karcsú, szűk ruhás hölgy a családi jelenet után erőteljesen bevágta férje előtt a hálófülke ajtaját. A hirtelen támadt csend pengeélesen visszhangzott az Orient expressz hálókocsijának keskeny folyosóján, melynek ajtaja megállt a kezemben. A rézkilincsek fényesen ragyogtak. Szemtanú lettem. Egyik kezemmel az ajtót szorongattam, másikkal a kézipoggyászomat.

Alkonyi órán csak ült a lócán, hátát nekivetve a falnak. A hegyekről a völgy mélyébe ereszkedett a hűvösség. Az öreg test megérzi. Bement a kancsóért. A forráskúthoz ballagott és megmerítette, de csak félig. Erőtlennek érezte magát. Egy pohár hideg vízre vágyott. Feltekintett az égre. Már beköszöntöttek a csillagok. Vajon magyar csillagok-e? A csenderesben megszólalt az éjjeli madár. Magyarul szólt, mint régen.

Különös téli reggel volt, talán mindez meg sem történt. A lány ekkor már egy hete nem hagyta el a város szélén kuporgó kicsiny házat, mert káosz lett úrrá a világon. Legalábbis ezt mondták az emberek. Régóta emlegettek sivár, nehéz időket, amikor mindenből kevés jutott, és némán fohászkodtak a kimondhatatlan tájakon lévő szeretteikért. Majd egy nap mindenki, aki képes volt onnan elindulni, végleg hazajött. Akkor kezdtek káoszról beszélni.

Úgy történt meg köztünk az első beszélgetés Divatival, hogy az előadás után vártam valakire, akit leszólíthatok. Ám senki sem kívánt beszélgetni velem. Vártam és vártam, sétáltam kis lépésekben jobbra-balra az ajtó mellett. Benéztem a terembe, ahol csak Divati ült egyedül. Férfiak mellett kissé alacsony termetűnek tűnt, de a hölgyek számára pont ideális magasságú. Talán negyven-ötven éves lehetett. Fekete hajú, barnás szemű. Vastag téli szövetkabátban, kezében egy esernyővel ücsörgött.

A császárné, Mária Trézsi jószívű asszony volt: amikor megtudta a teljes madéfalvi igazságot, megenyhült a székelyek iránt. Hogy miért kellett neki oly szigorúnak lenni? A bécsi udvar is nagy végre beismerte, hogy bolondot csinált magából, amikor a csíki székelyekkel oly rútul elbánt. A leváltott Buccow generális épphogy kitörte a nyakát, s eltemették. Siskovitzot pedig a császárné amúgy is utálta, mert túlbuzgó volt, rút szokásai voltak, s amúgy is nyers és csúf kinézetű ember volt.

Simon csípőre tett kézzel toporgott az ablaktalan, zsúfolt padláson. A légypiszokkal pettyezett villanykörte halványsárga fénybe vonta a tér közepére kupacolt antik bútorokat, összetekert szőnyegeket, drapériákat. A gerendák között szövetszerűen összeállt pókhálók látványától megborzongott, és összehúzta bőrdzsekijét. A dohos szag megült orrában. Bosszúsan emlékezett vissza az ingatlanos szavaira, aki szerint csupán egy-két rozzant bútort talál majd a tetőtérben.

Még tinédzserként ismerkedtem meg Konszkienti-AI-val, aki akkoriban még csak a tesztfázisban volt. Én a nevéből kiragadott részlet után Encinek neveztem el. Akadt, akinek a munkája során segített, megint másoknak a tanulásban – nekem az egyetlen barátommá vált. Alig telt bele egy röpke évtized, és az élet minden területén megjelent, mindenki használta.

„Valami turpisság lehet a dologban!” – gondolta. „A falusiak egész nap dolgoznak, éjjel táncolnak, és másnap ugyanúgy folytatják a munkát, mintha mi sem történt volna. Valami titkuk van! De mi lehet az? Talán az ételben? Esetleg az italokban?” – morfondírozott.

Álltunk a téren, mint egy hadsereg, mint a halálra ítéltek hadserege. Előző életeink alapján kiválasztották a legelvetemültebb személyeket, paradicsomszagú lével lefújták őket. Mintha azok örültek is volna, hogy frissítőt kapnak a hamuval takart testükre. Tudták, hogy itt úgysem lehet enni. Az illat valami szépre emlékeztetett mindannyiunkat.

Caprara, császári tábornok, Felső-Magyarország parancsnoka ostromgyűrűbe fogta Munkácsot. Az ágyúk átmenetileg elhallgattak: Caprara Zrínyi Ilona válaszára várva fel s alá járkált vezéri sátrában. Időnként megállt a sátor szélesre tárt bejáratában, onnan kémlelte a füves síkságot, amely a tábor és a vár közt zöldellt: felbukkan-e a futár alakja, s milyen válasszal érkezik?

Kellemesen sütött a kora áprilisi nap. Az idősebb nő átvetette karján a stóláját, és fejét megemelve, lehunyt szemmel a nap felé fordította arcát. A lány összehajtotta, hátizsákjába dugta bőrdzsekijét, és feltette napszemüvegét.

Szeptember nyolcadika van. Anna ma lenne tizennégy. Hosszú, szőke haja lenne, mint nekem, gyakorlott mozdulattal fogná össze lófarokba, az egész copfon végigsimítva húzná a mellkasára, idegesen készülődne a gimibe, pufogva, hogy miért nem keltettem fel, magára mérgesen, miért nézett a legjobb barátnőjével éjfélig filmet.

Egy sámlin ül a nappaliban. Azon, amin faragott kis mókusok vannak. Még a fiának vette, amikor kicsi volt, de nem tetszett neki. Ha ránézett, azonnal sírni kezdett. Onnantól kezdve csak az anyja használta. Mindig ezen ült, hogy alacsonyabban lehessen, közel a szőnyeghez, ahol a fia járni tanult, és ahol fakockákból építkezett. Ahol kimondta a legelső szavakat.

A buszállomáson nyugodtan várakozott. Tudta, hogy itt, az egyetemi város sarkán, ahova annyi, de annyi autóbusz tart, két, számára alkalmas autóbusz is megáll. A kilences és a tizenegyes. Az már gondba ejtette, lesz-e, aki a nehéz bevásárlókocsiját beemeli a buszba. Olyan magasak azok a lépcsők!

Amikor megláttam a márványba vésett feliratot, majdnem elröhögtem magam, de azért visszafogtam, elvégre most előtted állok, illetve fölötted, vagy inkább rajtad, épp a gyomrod tájékán. Habár neked már nincs is gyomrod. Mikor is haltál meg? Igen, annak már három éve. Emlékszel, milyen sokat jártunk ide?

Még csak száz lépés, és ott van, Stefan számolta minden egyes lépését, amit a színháztól egészen eddig, a város másik feléig tett. Mindig ugyanazon az útvonalon jött, most mégis sűrűn hátrapillantott a válla felett, mintha valaki követné, de az nem lehet, hiszen odafigyelt, mindig odafigyel.

– Hát ennyi volt – mormolom magam elé. Nem szól, csak vállat von, majd az asztalon áthajolva gyengéden kiemeli kezemből a benne tartott lapokat, s míg az elszámolásra várakozik, bűvészhez méltó ügyességgel kevergetni kezdi. Az asztalon heverő dámához nem nyúl, hagyja ott vesztegelni a zöld asztallapon, mintha babérkoszorúja lenne.

Tizenegyen állták körben a kutat és néztek bele, lefelé. Odalentről a barna hajú ifjú viszont felfelé bámult. Senki sem szólt egy szót sem, csak a szél hangja hallatszott, mintha üvegszilánkokat rezegtetne a sivatagban. És csupán nekem tűnt fel, hogy egyvalaki betonból készült kútgyűrűket látott, betonkávát.

Keze remegett, izzadságcseppek gyülekeztek ráncos homlokán. Az egyik pont akkor gördült le, amikor az Idő kacagva elővette viseltes zsebóráját, amely a mély kabátzsebből kirántva még hangosabban tiktakolt, és fenyegetően a széken ülő füléhez tartotta. A férfi összerezzent és írni kezdett, de önsajnálata klisés, erőltetett mondatokat szült, az obszidián színű tinta erőszakosan hagyta nyomát a papíron: Ma halt meg az anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.*

Aggaszt engem ez a Jolán. Már másfél éve, hogy Józsija meghalt, és még mindig gyászolja. Pedig nem érdemli meg, nem volt jó férje. Vagy talán éppen ezt gyászolná? Nem is a férjét, hanem saját magát? Gyászolja a bánattal, megbántással teli életét? Vigasztalnom kell őt. Engem is ő vigasztalt, amikor szegény Lacim elköltözött a túlvilágra. De én nem siránkoztam évekig.

Nos, a miszlikbe aprított fiú látványát elviselni… hát, mit mondjak?! Nem neheztelhetünk a testvérbátyákra, amiért ketten háromfelé futottak… Mennyi vér, mennyi ismeretlen rendeltetésű porcogó, hártya, csont és velő, egyetlen kicsi testben…

Régen nem volt ilyen meleg ősz. Az emberek nagy része nem is emlékezett rá. Nem tűnt még olyan távolinak, mikor Kopernikusz arról akarta meggyőzni, hogy minden évvel egyre hidegebb lesz a Föld, és az 1492-es volt az elkövetkező idők legmelegebb nyara. Több jégkorszakot megélt ahhoz, hogy ezt komolyan vegye. A legutóbbit például ő okozta.

Anyuka fekete főkötőben ül a sötétben, lágyan ringatózik a karosszékben. Biztosan alszik. Vágó István éppen abban a pillanatban győzi meg a versenyzőt, hogy felezzenek, amikor a palóc szőtteshez érek. A távirányítóért nyúlok, de ahogy elérem, anyuka keze görcsösen szorongatja azt. Anyuka szeme nyitva, értelem nélkül figyel maga elé. Szája körül fehér fátyol fut végig, mint füstölt húsra lerakódott sóréteg.

Persze hogy mire gondol a nő, azt ritkán lehet sejteni pontosan. Mert a nő gondolhat bármire. Arab teára az északi sarkon. Sámson sírjára a kánai menyegzőn. Párizsi hajnalra egy firenzei éjszakán. Mert olyan a nőben a gondolat, mint a dzsesszben a szaxofon, nyugtalanító. A nő tehát felébredt. A nő. Hívhatnánk Jolánnak, Amálnak vagy Matildnak, de valahogy egyik név sem passzol a pizsamájához.

Amikor a szilva lehull, akkorra jól meg van érve, jó lesz a cefrébe, de amelyik penészes, azt ott kell hagyni. Egy műanyaghordóban bedögleszti a gyümölcsöt. Többféle szilvát tesz bele, hidegben tartja, míg összegyűjtögeti, s csak akkor teszi ki a napra, amikor megtelt a hordó, hogy ezután induljon be az erjedése.

Apám arca imbolyog a gyertyalángban, hol elfolyik, hol megnyúlik, vörös pillanatokká erősödik, aztán fehér fénnyé szelídül. A padlót bámulom, csizmám orrával egy aprócska fekete foltot maszatolok. Két ujjam közt forgatok egy pirulát, nem tudom eldönteni, lenyeljem vagy visszategyem a táskámba vészhelyzetre, ahogy az orvos javasolta. A csendből néma kérdések törnek elő.

Ezek azt sem veszik majd észre, ha egyszer elköltözöm – volt az első gondolata, amikor az íróasztalán lévő konzolos lámpafejet már a huszadik ragasztás után sem sikerült kellőképpen rögzítenie. Részint a „műanyagra műanyag” ragasztás lehetetlensége, részint a celluxnak a feltalálását követő időszakban tapasztalható drasztikus minőségi romlása miatt.

Ködös, kék színű hajnal ülte meg a hegyi főutat. Magas fenyők kísérték mindkét oldalán Linát, ahogy kék melegítőben futott. A nyári reggel ellenére halvány párafelhőt lihegett, mely elolvadt a nyirkos erdő levegőjében. Hűvös volt az idő, még a nap sem kelt fel, azonban a fiatal nő már három kilométert is maga mögött hagyott. Felkötött barna haja vadul csapkodta a vállait, ahogy küzdött a távolsággal.

S ekkor a beszürkült festőnek látomása támadt. A fiú a szobájában az ablakpárkányon rajzolgatott. Boldog volt, hiszen alkothatott. Odakint pedig hatalmas labdacsokban hullott a hó, és süvített a szél. Ekkor a festő odalépett hozzá, lassú léptekkel közeledett.

A század vége felé normalizálódik a helyzet, az emberiség kicsit magára eszmél. A katasztrófák után meglepően hamar helyreáll a rend, de az addigi atavisztikus életritmus teljesen megváltozik, a lokális atomrobbanások genetikai hatásai révén a túlzottan üzleti irányba fordult világszemlélet 180 fokos fordulatot vesz. A gazdasági profithajszolás emléke is eltűnik, a Föld lakói hirtelen rájönnek, hogy a természet magától is terem, és mindenkit eltart, a mohóság, valamint az addigi hivatalok, meg az egymást ellenőrző és csesztető polgári foglalkozások teljesen fölöslegessé válnak.

Három napja távozott a nagyi, azóta várom, hogy hazaérjen. A fotel üres, nem szól a tévé, a falak kíváncsi fülükkel hallgatják, mikor veri ismét a radiátort. A horgolt terítőn – ami valójában egy bazári portéka – fekszik egy félig üres pohár, a műfogsora már nincs benne. Belelapozok a receptes könyvbe. Hullámos lapjai ropognak a kezem alatt, mint az a kétszersült, amit utoljára őröltek a fogai. 

Elhanyagolt gyümölcsöst örököltem atyai nagybátyámtól; barátom tanácsára határoztam el, hogy valamikor a közeljövőben felkeresem a dombhajlatra kapaszkodó telket. Néhány hét múlva, lassan kúszó árnyak szemlélése közben döntöttem el, hogy másnap utazom. Kakasszóra ébredtem, bőségesen reggeliztem, vidám szavakkal búcsúztam a szomszédos ház előtt kapálgató öregasszonytól; emlékek között kutatva indultam.

A családi ház mellett, majdhogynem közvetlenül ott folyik a Rima. Nem nagy folyó. Nem is különösebben széles. Valamikor az anyja, akit néhány hete látogatott meg a kórházban, amikor behívták hozzá elbúcsúzni, de ő nem igazán tudott elbúcsúzni az anyjától, és ezért is szégyellte magát, szóval, valamikor az anyja, még kislányként itt, a Rima partján szeretett volt játszani.

Éva és Mari régebben ugyanazon a munkahelyen dolgoztak. Eléggé eltérő a jellemük, mégis gyorsan összebarátkoztak, a közös munkának köszönhetően. Mari később munkahelyet változtatott, de továbbra is kapcsolatban maradtak. Leginkább telefonon keresték egymást, de olykor egy kávézóba is beültek, névnap és születésnap alkalmából pedig együtt ebédeltek valamelyik vendéglőben. Most már mindketten nyugdíjasok. Egyiküknek sincs családja, így aztán jólesik időnként találkozni, cseverészni egy kicsit, habár Mari már-már terhesnek tartja barátnője bogarait.

A szeretetszkenner kíméletlen őszinteséggel tárta az emberek elé ingyen és bérmentve a valóságot. Volt olyan, aki valóban betegen jött az SZTK-ba, de a szereretszkenner úgy beolvasott neki, hogy inkább eloldalgott, és öngyógyításba kezdett. Egyszer Kiss Jolán hallotta, amint hajnalban Molnár igazgató úrnak is megmondta a magáét.

Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.

Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.

Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.

– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.

Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.

A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.

„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála. 

A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.

Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.

A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.

Ádám végigmormogta a mise záróakkordját, miközben a templomi pad alatt e-mailekre válaszolgatott. Dopaminra éhezve cikázott az alkalmazások között, világító ablakok nyíltak meg és tűntek el előtte. Unatkozott. A szentlélek most sem jött el hozzá, Isten pedig ezen az estén is néma volt. Ettől függetlenül minden vasárnap ellátogatott a templomba. Minden alkalommal elismételte, hogy én vétkem, én vétkem (ezt természetesen háromszor, miközben a mellét verte), meghallgatta a misét, de azt is csak úgy, mintha egy prezentációt hallgatna az irodában.

A lépcsősor huszonvalahány fokának mintegy közepénél tartott, amikor hirtelen azt érezte, nem képes tovább kézben tartani a kávézaccal félig telt vödröt. Kicsúszik a kezéből, és a lépcsőkön végigcsúszva kiömlik belőle a sűrű fekete lé, elárasztva a lépcsőfokokat és a teraszt. Megfogódzott a vas lépcsőkorlátban, és maga elé bambult. Ilyen még nem történt vele. A házuk első emeletén lakó öreg házaspárnak számtalanszor levitte már a hetekig két vödörben gyűjtögetett kávézaccát, amely az eltelt időszakban rendszerint már szinte megkövesedett.

Tízévesen kezdtem változni, azaz már harmincöt éve. Láttam szoborembereket, de ők csak megjátszották magukat. Némelyik aprót akart, mások kihallgatták a járókelőket, szándék volt mögöttük, ezért nem is bírták sokáig. Anyám viccesnek gondolta, amikor először nem mozdultam meg. Fél órán át rimánkodott nekem, ígért fagyit, édességet, csak hagyjam abba, amikor egy órán keresztül nem mozdultam, aztán otthagyott, azt mondta, bolond vagy te, fiam!

Eczetfalvy Jónás csikket dob a tűzbe azon a szigeten, ami kizárólag gondolatban és esetleg a Facebookon létezik. Eczetfalvy Jónás bajban van ezekkel a nem magyar szavakkal. Eczetfalvy Jónás az elgondolt és az el nem gondolt gondolatokkal is bajban van azon a szigeten, ahol a face arcot jelent, a book könyvet, az on pedig az off ellentéte. Eczetfalvy Jónás tétova és bizonytalan, mint az a földrajztanár azon a szigeten, aki gondolatban már majdnem megosztotta a Facebookon azt a posztot, amin a premontrei templom előtt Nagyváradon egy tétova és bizonytalan, prófétaszakállú költő egy fekete-fehér szerzetessel időből-térből kimered, a kép alatt szöveg, egyetlen szó, hiábavalóság.

A nő aprót bólintott, és még mindig nem nézett Áron szemébe. Az öreg letette a zsebórát és a parányi csavarhúzót, és türelmesen várt.

– Ékszert is, ugye? Egy nyakláncot hoztam eladni.

– Hű – csodálkoztam. Anya nekem nem engedte, hogy egy egész Donald rágót bevegyek a számba, félt, hogy lenyelem. Azt mondta, ha majd iskolás leszek, akkor szabad egész rágót enni. Anya világéletében katasztrófáktól rettegett, amelyek aztán sosem következtek be.

A foglalatosságai mellett a finom falatok is boldoggá tették. Nap nap után cukormázzal bevont fahéjas csigáról ábrándozott. A Le Petit Parisien falai között szívesen fogyasztott belőle. Egy fáradalmas nap után pedig narancsreszelékkel ízesített, mézédes tejbegrízt kanalazott Jules kávéházában. Azt szerette, ha a megszokottnál kissé hígabbra készítik el a számára. A hangszálait pedig Mandarine Napoléon likőrrel kezelte. Citrusos zamata és édeskés íze miatt kortyolta.

Semmit sem álmodott. A hajnali didergésben öreges fürgeséggel igyekezett a másik falu felé. A falu szélén rátalált a füstös táblára: Pirka János kovácsműhelye. Türelmesen megvárta, amíg előjött a mester. Zavart dadogással mutogatta botját. Egy kicsit bele is pirult.

Leparkolok a ház előtt, párom üdvözöl minket. A vendég rögtön szabadkozik, pár szóban elmondja a történteket, s egy üveg száraz vörösbort nyújt át neki. Míg a férfiak beszélgetnek, gyorsan elrendezem a vendégszobát, amely a hálónk mellett van. Kikészítem az ágyneműt, fürdőlepedőt. Közben ezek bort nyitottak, letegeződtek, rám vártak.

Ködös őszi reggel volt. Őkegyelme, a magasságos Hargita térdre kényszerítette lábai előtt a ködöt, és már harmadik napja nem eresztette onnét.

Megelégelvén ezt, az ördög gondolt egyet s felnyargalt a Hargita lábához, a Lina-kanyarig, hogy hadd lám, hol, mi merre hány méter, mert egyrészt onnét szépen be lehetett látni Csíkszeredára, hogy mi a helyzet, s másrészt, amikor az Atyaúristen béosztá Csíkba szolgálatra, arról nem volt szó, hogy köd köd hátán leszen, s a lajbit es bé kell gombolni.

– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.

Feltételezem, hogy anyja szomorúan, apja mérgesen mondogatta Lisnyi Móricnak, hagyjon fel a dologgal. Ő azonban egy álomért nemcsak a családi fészket, de a jogi és a közgazdasági egyetemet is otthagyta, mindkettőt még az első vizsgaidőszak előtt. És most itt ül a sarki presszóban, annak is a legsarkában, ahonnan az egyik ablakon át a márkaboltokkal teli rendezett, tiszta sugárútra, a másikon meg a szutykos, hófoltos sikátor bejáratára lát. Most végre van egy pályázat, amelyre benevezhet, jó eséllyel nyerhet is.

A kintről beszűrődő éles zaj ellenére váratlanul elönt a fáradtság, úgy érzem, akár el is tudnék aludni, pedig ilyenkor az adrenalin mindig pörget. Remegő kézzel bámulok ki a fejemből, miközben végiggondolom a stratégiát – nincs értelme húzni az időt, agresszívan kell támadnom. Már az első ellenfelem is jóval tapasztaltabb és technikásabb. Nem ugranak be viszont a kombók, amiket az edzővel beszéltünk át. Hiába agyalok, semmi. Biztos a stressz.

Gyerekkorában Tom és Jerry voltak Noel példaképei. Imádta, ahogy egymást kergetve mindent felforgattak maguk körül. Egyszer az egyik epizód olyannyira megihlette, hogy kipróbálta, vajon tényleg lehete a konyhából korcsolyapályát csinálni. Elszomorította a decemberi hó és hideg hiánya, így amikor a szülei a tévé sápadt fényében sütkérezve kertes házról álmodtak, felcsavarta a morzsákkal teli szőnyeget, majd két vödör vizet öntött a padlóra. Kitárta a fagyasztó ajtaját, aztán elégedetten végiglopózott a sötét folyosón, és bebújt a takarója alá.

Aztán az asszony is enni kezdett, megszokta már, hogy az ura nem válaszol.

– Mond meg anyádnak, hogy holnap hajnalban – mondta a fiúnak a férfi.

– Édesanyám, édesapám azt mondta, hogy holnap hajnalban – adta tovább a legényke. 

– Készítse ki a barna posztót – fordult ismét a fiúhoz az apa.

Emma lehunyja az alváshiánytól égő szemét. Jóleső érzés, most csak a gondolatok fájnak. Mamába kellene fojtania a szót, és túlesni a vallomáson, de megkísérti a halogatás kényelme. Miért nincsen törvénybe iktatva, hogy tilos rossz hírt közölni idős emberekkel?

– Írjál már! – böki az oldalamba az ujját. Épp a fájós bordámnál. Felszisszenek.

– Normális vagy? Múzsa, nem múzsa, istenemre mondom, nem állok jót magamért!

És ő csak kuncogva lóbálja a lábát a szekrény tetejéről. „Egyszer úgyis elkapom.”

– Nem tudsz! – olvassa gondolataimat. – Mi lenne veled nélkülem? Ki súgná neked a jobbnál jobb gondolatokat?