Ruzsik Noémi

– Minden az örökségemmel kezdődött – válaszolt az ősz halántékú, köpcös férfi a mellette ülő szikár, kopasz úrnak. – Egyetlen könyvet örököltem az apámtól, Vámbéry Ármin Vándorlásaim és élményeim Persiában eredeti, 1867-es kiadását.

– Piacra dobta? – kérdezte a szikár.

– Dehogyis, elolvastam, s elindultam Iránba vonattal. El tudja képzelni, hogy micsoda út volt?

Kedves Rózsi néném!

Igaz ugyan, hogy elárultál, de hát én akkor is úgy szeretlek Téged, hogy sosem felejthetem a Haladás-uccát, és hát, na, Csíxereda is hiányzik meg a drága Szeklerisztán s azok a mezei pockok…

Soha nem felejtem el azt az éjszakát, amikor először volt rémálmom. A tengerparton voltam a szüleimmel, ugyanabban a szállodában, ahol majdnem mindegyik nyaralásunk alatt laktunk, és mint általában, a tengeri levegő vagy talán a hőség miatt, idegesség fogott el, felriasztva bennem az elégedetlenkedés antagonisztikus bestiáját, akinek semmi sem tetszik, leszámítva a néhány kiruccanást a nudisták partrészére, ahol, a meztelen testek védelmében, a lengyelek kipakolták a mindnyájunk, sok elnyomott számára vonzó áruikat.

Mártonné – a doktorné, ahogy nevezik – a földszinten, az utcára néző lakásban lakik, ahol narancssárga függöny zárja ki a lakásból a körút felvillanó képeit. Néha lányok kopognak be hozzá, s ilyenkor Mártonné rendezett, tiszta kis előszobán át kalauzolja be őket a nappaliba, virágos huzatú fotelba ülteti őket, és egy csésze forró gyümölcsteát ad a kezükbe. Mondd el, bogaram, hogy esett. És elcsipogják félénk madárhangjukon: én így, és ő úgy, és ez a vége. Mi lesz otthon? Mártonné pedig megveregeti a vállukat, megsimogatja fényes hajukat, és csupán a dátumot kérdezi: – Mikor?

Az előadás végén, a japán főszervező, Akechi úr, bemutatott az igazgatónak néhány helyi igazgatót, akik annak konbanvájára kiváló angolsággal válaszoltak. Rövid társalgás után a főszervező intett az igazgatónak, hogy kövesse, és egy csoport halkan cseverésző lány felé terelte őt. Akechi úr kiválasztott egyet közülük, és a japán férfiak európai fülnek durvának ható hangsúlyával mondott neki ezt-azt, majd meghajolt az igazgató felé és eltűnt.

Azt mondják, a hajdani barozdák az óriások lépcsői, felvezetnek valameddig. Hogy óriások járnak le s fel a barozdákon, szinte bizonyosság, hanem a nép odahisz egy kicsit lágy, mulya, egy kicsit meghunyászkodó magyar istent, mert milyent, ha nem. Ágon szalonnától zsíros újságpapír leng, lehet, a szél tűzi fel a galagonya tüskéire. Juhok csipkebogyótól megtépett gyapja bűznek.

Rohanunk a végtelennek tűnő aszfaltjárdán a késő délután egyenletes, tompa szürkületében, és nem találjuk. A szembejövők arcába nézünk, tekintetünk a távolabb sétálókat is végigpásztázza, de nem ismerős egyik alak sem, idegenek a mozdulatok, a ruházat. Odébb épületek. Tovább, tovább az épületek irányába, fel az üres emeletekre a megmagyarázhatatlan eróziótól rogyadozó lépcsőkön. Senki. Irány a padlás portól és pókhálóktól maszatos, törött gerendáktól szabdalt terei. Nem találjuk itt sem. Ki az épületből gyorsan, mert sejtjük, hogy egyre fogy az időnk. Mindjárt rajtunk a sötét.

Felmásztam a kőkerítésre, karomat kitártam, mint a kötéltáncosok, és úgy egyensúlyoztam a kertünkig. Azt játszottam, hogy nem szabad a földre lelépni, ezért csak a gránittömbökön és a márványköveken ugráltam, egészen a műhely ajtajáig.

Egy-egy főbb szereplőn virágkoszorú. Boroskancsók, húsok, szőlők. Kifinomult ecsetvonás, markáns színhasználat jellemezte mindegyiket, nem is csoda, hisz egyetlen festőtől származtak.

A 6-os számú kórtermen van csak egyedül gombfogantyú az ajtón. Kijutni a szabad térbe, a folyosóra is lehetetlen. Egy hatalmas vakablak köti össze a vizsgálót a kórteremmel. Ezen át lüktet a 6-os számú kórterem lakóinak kínosan kínzó élete. Nővérek váltják óránként egymást, éjjel-nappal monitorozzák a kórtermet.

Gimnazista voltam, amikor ellátogatott hozzánk egy illuzionista. Igazi hús-vér bűvész, egy piros arcú, kövérkés, állandóan mosolygó, alacsony emberke, akit egy sovány, légies, fiatal lány kísért. 

Miért játszódott le az Othello úgy, ahogy lejátszódott? – Ez a cím. Bevezető esszé egy saját interpretációhoz. Holnap van a határidő. Finoman ütögetem, de nem nyomom le a billentyűket. Talán magyarul kéne először megírnom, könnyebb lesz elkapni a lendületet. De még fordítgatni utána...

Az eső teljesen átáztatta ruházatát. Fekete csuklyája, hollószín köpenye és disznóbőr csizmája átengedte a vizet. Hátasa éjsötét szőréről vízesésként csordult alá a sokmérőnyi csapadék.

Amikor egypercnyi precízen elvégzett munkáért szó szerint százhúszfelé kell szakadni, bárki elgondolkozna azon, hogy kérje a felmentését, esetleg egész teremtett lénye megszüntetését. Persze a főnöknek ezt nehéz jelezni, főleg hogy maga is olyasfajta lény, aki egyesével tervezi meg a halált mindenki számára, és hasonló morált vár el munkatársaitól a saját munkakörükben. Viszont remélem, a mai nap után ezzel többet nem lesz problémám.

Most pedig itt ült előttem. Néztük egymást: a lány még azt sem tudta, hogy az élete, amit elmesélt, azóta már Párizsban is megjelent. Emlékszem, a franciák illusztrálni akarták a történetet, és én nem árultam el, hogy időközben az interjúalany elveszett.

– Cilkusz, cilkusz, cilkusz – énekelte Jánoska János nyakában miközben édesapja őszülő fején verte az ütemet. A farsangi időszak volt János rémálma. Nem elég, hogy az általános iskolák ablakait bohócokkal díszítették, hogy Jánoska a jelmezversenyen minden évben bohócnak akart öltözni, és hogy felesége egy bohócfejet választott a kislányuk óvodai jelének, az idén még cirkuszfesztivált is tartottak a városban. Jánost kirázta a hideg. Mindig is félt ezektől a vörös orrú, harsány emberektől, akik direkt tették magukat nevetségessé.

Szüleit balesetben vesztette el. A körülményekről nem sokat beszéltek a családban, hiába kérdezősködött. Mikor nagyanyjával a családi albumot forgatták, csak fiatal- és gyerekkori képeket látott az édesanyjáról, és ahogy lapozták az albumot, egyszer csak üres lapok következtek, ahol a valamikori fényképeknek csak a helye látszott.

Jöttek a népek: turisták, kíváncsiak, kiégettek, bohémek. Hogy ne féljenek a csöndtől, pacalt adtak szederért cserébe. Jöttek a faluba, vendégek voltak, aztán visszamentek a városba, ahol csak lakók.

Ismerek olyat is, aki az egyikből a másikba menekül, mert élni akar vagy halni. Meg olyat is, aki falun és városban is otthon tud lenni, mert a dolgokról való tudása nem veszi el a kedvét. És persze olyan is akad, aki a nem tudástól őrzi meg kedélyét.

Egyszer volt, hol nem volt, az Eufráteszen is túl, a Zagrosz csúcsaitól innen, volt egyszer egy király. Kadasman-Buriasnak hívták, ő volt a földek ura, az egyetlen és leghatalmasabb uralkodó, a mennyország kapujának, Babilonnak királya. A király palotájában – amelyet ötszáz évvel korábban emelt államalapító őse – hétszáz szoba hirdette mérhetetlen gazdagságát és hatalmát. Az egyik termet csupa aranytárggyal rendezték be, de még az ágy és az asztalok is színaranyból voltak.

A mély dekoltázsú, miniszoknyás, vélhetőleg csak egy lotyó zavart tekintettel, hajnali egykor, zárás előtt nem sokkal lépett a pulthoz. A pultos, bár már a márványozott padló felmosását végezte, de megértő mosollyal a láthatóan szomjas nőhöz lépett, aki a markában szorongatott tömérdek aprópénztől talán csak még szomorúbb látványt nyújtott, mint első pillantásra. A helyzetet tetézendő, kicsit megszeppent, elfúló hangon megkérdezte:

– Már nagyon zártok?

– Máriusz vagyok – mutatkozott be a mellettem ülő férfi a nonstop kocsmában.

– Érdekes – mondtam. – Ez milyen név?

– Görög – mondta a férfi.

Őszbe hajló, göndör hajjal ült mellettem. Voltak kétségeim, meg is osztottam vele. Elém tolt egy foszló szélű nejlont.

– A személyi igazolványom – mutatta. – Ma értem vissza a balkáni koncertkörútról.

Hajnal felé, amikor már biztos vagy benne, hogy a harmadik játszmát is megnyered, osztás közben előállsz a javaslatoddal:

– Abortálógépet kell vennünk. Állítólag Olaszországban olcsón hozzá lehet jutni, és állítólag könnyen át lehet hozni a határon…

Elsősorban D. I.-nek, az orvostanhallgatónak mondod; igaz, azt hallottad, hogy az olasz abortálógép kezeléséhez egyáltalán nincs szükség orvosra, mégis érdekel D. I. véleménye, és szeretnéd őt is beszervezni, úgy képzeled, hogy a gépet G., a közgazdász kártyaszobájában szerelnétek fel, ahol most D. I. lakik, D. I. fogadná a pácienseket, és ő kezelné a gépet.

Ani így még jobban visszavonult saját világába a vidékre kivonulók elől, rászokott előbb arra, hogy Skype-on beszélgessen külföldön élő barátaival, majd a Skype-ról Messenger-videóhívásra szokott át, mert változik a világ, állapította meg Ani, de egy szilárd pont biztosan van benne:

– Sosem lesz tényleg reklámmentes a Spotify, de mosogatni mindig kell.

Alig keverte el a gyanta alapanyagait, jött is a videóhívás, és rögtön kedvenc témájukra tértek: Gyuri nem értette a nőket, Ani nem értette a férfiakat. 

Hogy mi a szerelem, ez idő tájt senki nem tudta. A két fiatal olvasott róla a frissen megjelent könyvekből, és titokban vágyott rá. Tobiasz apja, a gazdag bankár karizmatikus férfi lévén, apró termetével és hosszú oldalszakállával nem volt szépnek mondható, felesége, Bürger Elvira viszont rajongott érte. Az eszéért, a biztonságot nyújtó háttérért, a vagyonért, a havi egy kiruccanásért Parajdra, Bécsbe és Budapestre, évente kétszer pedig Milánóba és le a tengerhez. Ez volt minden, amit adhattak egymásnak.

Tizenhat éves lehettem, tombolt a nyár, feszített a virtus. Hemingwayt olvastam, Rolling Stonest hallgattam. Azon a napon hirtelen – késő délután lehetett – kibicikliztem az újvidéki strandra. Hemingway regényét is magammal vittem, hisz kíváncsi voltam, mi sül ki azokból a fene nagy és izgalmas pecázásokból a Bahamákon, valahogy azonban elment a kedvem az olvasástól.

Kong az egész lépcsőház. Vasárnap délután így kopogni tulajdonképpen egy kötőtű beledöfése a szieszta Achilles-sarkába. Szabad kérdezni, ki az, vagy csak ajtót kell nyitni, vagy megvárni, míg eltakarodik a búbánatba. Bár aki ilyenkor így kopog: öt-öt kopp-kopp, annak igen súlyos a bánata. Talán máshol kopognak?

A kezdet kezdetén fölém három felnőtt magasodott. Első hat évemben úgy jelentek meg és osztották fel egymás között az egész világot, hogy egészen másnak láttam őket, mint a többieket. A többiek valakik voltak, látogatók, szomszédok, átmeneti járókelők nálam, de ők, a Hármak énbelém bújtak, és máig kísértenek. Szellemek lettek, vagy inkább lények. Három, egymástól teljesen különböző, egymást cáfoló lény mutatta fel magát kisgyerekkoromban, mint három magyarázata a világmindenségnek, amiben nekem kellett figyelnem rájuk. És vitatkoznak azóta is, de csak egymással, nem velem, mert én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy ők

Amit a fotón látsz, az nem több, sem kevesebb, mint amennyi benned van. Csak annyit láthatsz, amennyit a látványhoz hozzáadhatsz. A fény és árnyak találkozása az a hely, ahonnan múltad és jövőd is összerakhatod. Mindennap, reggel, délben, este, minden pillanatban fotókat látsz, fotókat készítesz, a saját fotóidat. Magadat építed. Képek sora vagy. A fénynek éles vagy homályos lenyomata.

Tegnap épp készültem, hogy megrendeljem a diszkontból az idei főzésű baracklekvárjaimat, mire Sanyi beállított két nagy kosár kajszival. Kérdem tőle: honnan a nyavalyából szerezte a barackot? Remélem, nem fizettél érte, szidtam. Ha költöttél a kosztpénzből, kikaparom a szemed! Röhögve felelte, hogy ingyen van. Kavicsokból csináltam, mosolygott, te mondtad a múltkor, hogy tegyek csodát, változtassam a követ kenyérré. Na, most ezt varázsoltam.

Minden oké. Ezt felelted, pedig mind ketten tudtuk, hogy semmi sem az. Ez akkor történt, mikor azt a nagy génmanipulált almát vetted a kezedbe. Amikor beleharaptál és ajkadon végigfolyt az íztelen lé, azt mondtad, finom. Pedig semmi íze nem volt. Ekkor már aznap másodszor hazudtál.

A szalkszentmártoni családi biblia ki tudja, hány évtizede hevert a nagyszoba asztalának fiókjában elhagyatva, érintetlenül nagyanyámék házában, ahol apám is született, s ahol tizennégy éves koromig minden nyáron, az iskolai szünetekben egy gyerekkori édenkert minden boldogságát átéltem.

Zavarta a gazdát, hogy már három éve irányította a birtokait, de a gazdálkodáshoz ezek az öt éve felszabadított jobbágyok még mindig jobban értenek.

Nem szerették a környékbeli emberek Gyula bárót, a háta mögött Jakabnak hívták, és csak véreskezű hóhérként emlegették.

A traktorban ültem. Úgy éreztem, valaki néz. És ahogy ez az érzés megcsapott, kényszeresen körülnéztem. Lassan mozdítottam fejem, borostás arcomon verejtékcseppek csúsztak lefelé a gravitáció menedékébe. Melegnek éreztem a levegőt. Fojtónak.

A kiskölyök kiabált. Apró, nemzeti színű zászlót lengetett, kacagott, és ő végtelenül sajnálni kezdte ezt az apát, aki gyermekét büszkén hozta ide. Sokáig mesélhetett neki otthon, hogy milyen ünnep ez, vagy éppen miféle gyász, és most zavarodottan forgolódott, gyors menekülés után vágyva.

Képzeljük el, amikor kisAjaz levelét kézhez veszi Jerma. A levélben annyi áll, hogy a fiú Magyarországra érkezett, jön az apja után, s jelenleg néhány hetet tölt el egy Győr melletti faluban, az erdei táborban, az ismerőseinél. Nincs egyéb feladata, mint rövid előadásokat tartani, s mi másról, ha nem az azeri életről.

– Jó napot kívánok, kicsi babám! Pár perc, és ott vagyok magánál a polcokkal.

– Milyen polcokkal?

– Otthon van? – kérdezte Béla.

– Maga hol van most? – kérdezett vissza Ani, de már hallotta is az utánfutó jellegzetes zörgését, ahogy az úttal itt-ott tarkított kátyúkon haladt az utca végén.

Jules számára a konyak nem csupán holmi ital volt, hanem időgép. Szűk szobájában is tartalékolt néhány üveggel a Gautier pincészet párlataiból. Behűtve fogyasztotta most is. Egy duplát húzóra legurított, ami után már kortyonként adta át magát az éjszakának és az emlékeinek. Kopottas foteléből figyelte az utcai reklámtáblák ámulatba ejtő neonfényeit, amelyek egy szempillantás alatt csillagokká változtak. Minden hörpintéssel egyre káprázatosabbnak látta a várost és a világot.

A Posványos Társaság tagjai érdeklődve gyűltek a lidérc köré, aki csukott szemmel, sártól csimbókos hajjal próbált kievickélni egy szilárdabb közegre. Ezzel nehezen boldogult, hisz még csak fölállni sem tudott, most először mozgatta testét. Lassan kiemelkedett a barna iszapból, megtermett meztelen csigák és növények csúsztak le a hátáról.

Kicsit megcsapkodom a lovakat, hogy időben odaérjünk. Szitál az eső, ütemesen kopognak a patkók a macskakövön. Előre megrendelték a fiákert, hadijáték van a város mellett, ma este lesz a tiszti lóverseny. A kocsi oldalán sárgán világít a 134-es szám, összesen kétszáz fiáker van a városban. Azt is mondta, a legszebb lovaimat hozzam, de a királyi rendelet óta csak kettő van. A fekete Diable, a szürkés Fátyol, Abdult sajnos nyugdíjazni kellett.

– Hahó! – hallatszott egy női hang a diófa alól. – Merre vagytok? Ide hozzám!

Elsőnek a szomszéd kertből egy barnára sült, lófarkas, fiatal nő érkezett, és lehuppant a székre. De nyomban megmozdult a folyó irányából is a délutáni forró nyári levegő. Három kölyök rohant fel nagy dobajjal a nádas felől az enyhe kapaszkodón, a két nagyobbnak vizes volt a haja, fürdőnadrágja.

Úgy teszek, mintha észre sem venném a két előre álló szuvas fogát.

Arcomhoz hajol. Érzem áporodott, fokhagymaszagú leheletét.

Szúrós tekintetét a szemembe fúrja, mint aki ki akarja égetni világát.

Nem mozdulok. Tűröm, hogy szavaival korbácsoljon, a szívembe röpítse gyűlöletének nyilait.

A kedvenc éttermünkben ültünk a legjobb barátnőmmel, és arról beszélgettünk, hogy melyikünk gyűlöli jobban a szóviccelőket. Be kell vallanom, ő nyert.

– Az a legnagyobb baj, hogy minden szóviccnél sorra halnak el az agysejteim, így egészségügyi okok miatt kerülnöm kell az ilyen emberek társaságát – kezdte a mondandóját.

Bohumil Hrabal nagy rajongója voltam, vagyok, leszek. És ennek, ahol lehet, hangot is adok. Nem érdekel semmi a magánéletével, a politikai szerepvállalásával kapcsolatban – aki így tud írni, az isten, és kész.

Armand tekintetével utat kért és belépett a zsúfolt, levegőtlen szalonba. A nők egyszerre kapták fel a fejüket, mint akik megérkezésük pillanata óta arra várnak, hogy a fiatalember megjelenjen. Vállával udvariasan tolta el az embereket maga elől, miközben a hölgyek le nem vették szemüket szoborszabású arcáról.

Kedvencem, Brad fejét leszegve, magányosan üldögél egy sarokban. Gondolatainak mélysége szembeszökő: semmi köze monoton hétköznapjaihoz. Erről a nagy csendről az jut eszembe, hogy hátha mindent ért, ami történik körülötte, és azon tépelődik, hogy a teste miért nem engedelmeskedik csapongó fantáziájának.

Hogy hol ismertem meg Évikét, ma már nem tudom. De hát, a virágnak megtiltani… egyszer csak azon kaptam magam, hogy mi ketten, kéz a kézben, fent üldögélünk a sziklás Sashegyoldalon. A buszmegállóban találkoztunk, a Sion lépcső alatt, ahol senki sem láthatott. Őt kiközösítette volna a családja, s én sem rendezhettem volna tovább a házibulikat.

Estére hozták a hírt, hogy a fia kiszenvedett.

„Korbáccsal verték a vár udvarán, hátáról, combjáról darabokban szakadt le a bőr” – mondta az első hírhozó Szín Maríná arcát kémlelve, de az rezzenéstelen maradt.

„Többször is összeroskadt a keresztfa súlya alatt, ereje annyira elhagyta, hogy végül egy idegen vitte föl a hegyre” – mondta a második hírhozó, de Szín Maríná arcának izma sem rándult.

Pont akkoriban kellett vigye a nagyapját Magyarba a reumáját kezeltetni, (…) nem is tudom pontosan, melyik városba, lényeg, hogy volt akkor ottan valami hőlégballon-fesztivál. Miklecznek úgy megtetszett, hogy kitalálta, ha már üres a földje, szervez oda ő is egyet. Május elejére, pont a választások előttre.

Már lenyugodott a nap, mire hazaértem. Még világos volt, a mezők fölött vékony, fehér pára ült. A kőrisbogarak egyre bágyadtabban zajongtak a zsákomban, holnap már porrá őrölhetem őket. Szegények, bocsássatok meg nekem.

Holnapután pünkösd, a mulatságokra szükség lesz porokra és szerekre, sok a házasulandó legény és leány a faluban. Lesz munkám elég.

Kis úr elindult otthonról, vasárnap reggel kilenc tizennyolckor. Nem szokott ilyen korán kelni. Sőt sokszor az ágyból sem kászálódott ki, ha nem kellett munkába mennie a tizennégy órás műszakra.

Kis úr élete már huszonkét éve ugyanúgy nézett ki: hétfőn, kedden, majd csütörtökön és pénteken csörgött az ébresztője öt negyvenkor. Elszívott három szál olcsó töltött cigarettát, ivott egy keserű kávét, felöltözött munkásruhába, hat huszonkettőre beért a munkahelyére, elszívott még egy cigarettát és megivott egy fémes ízű gépi kávét. Erre ugyan mindig panaszkodott, de azért elkortyolgatta. 

– Jaj, pulyám, azt álmodtam, hogy Mariska nénédet felravataloztuk a folyosójukon – kezdte mondandóját Juli néni.

– Ezért nem kell bolondokot összeolvasni – mondtam a fejemet csóválva. – Biztos látta, hogy ez a koronavírus az öregekre veszélyes, oszt’ azért álmodott ilyet. Amúgy is, Mariska nénit egyhamar úgyse viszi el innen az ördög se, még ő fog minket elkapálni, meglátja – tettem hozzá nevetve.

Ma reggel rettegve ébredtem. Két okból is. Azt álmodtam, volt szeretőm faládába zárt, kínai módszer szerint. (...) A másik ok szó szerint prózaibb és szörnyűbb: éreztem, elfeledtem novellát írni. Nem dicsekedhetek nagy írói tehetséggel, de azért néhány jobban megírt és jobb helyeken elhelyezett írásművet magam mögött tudhatok, ami eltölt annyi büszkeséggel, amennyire a nyugati társadalmakban az élethez szükséges.

Mikor már kilőttem az összes töltényem a Kalasnyikovomból, és a mobiltelefonok sem működtek, és az összes jeladó és jelfogó berendezés beszart, és azt hittem, beleragadok a sárba, és az éhségtől és a szomjúságtól, valamint a félelemtől, hogy megtalálnak, már alig láttam, az érzékeim nem működtek, a homlokomról izzadság csurgott a szemembe, és mialatt izzadtam, vacogtam a hidegtől, és úgy éreztem, mindennek vége; nos, akkor pillantottam meg az erdő felett kígyózó füstöt.

A szobámmal kezdődött. Miután hazaköltöztünk, az első dolgom a rendrakás volt. Új huzat az ágyra, porszívózás, portörlés, a fabútorokat külön bútorápolóval is átkentem. Kevés volt. Átvizsgáltam a könyvespolcot. A már olvasott könyveket, amelyeket nem áll szándékomban újra elolvasni, bedobozoltam, szekrénybe tettem. Újra volt hely, hogy növekvő sorrendbe állítsam őket, műfaj szerint. Miközben ezzel a munkával teltek a napok, a kezdeti gyűlölet az egyetemi feladatokkal szemben lassan feloldódott, a rend növekedésével egyre gyorsabban és hatékonyabban oldottam meg őket.

De ez kevés volt. Bár szívesen lubickoltam volna a mosdatlanság, a

S mert az anyósom éppen dinnyebefőttet hozott az asztalra, Mihalkáné most az ő ötszázhuszonhét üveg befőttjéről cseveg, nem is említve, hogy káposztát két hordóval tett félre, a sógornőjének is küldött decemberben egy hordóval Szamosújvárra, azonkívül ugorkái is vannak, csodás jó ugorkák, az ura rettenetesen szereti, a múlt héten ott volt náluk dr. Kovács ügyvéd a feleségével, s el voltak ragadtatva, pedig olyan egyszerű az egész, nem érti, hogy más háziasszonyok nem tudják elkészíteni...

Ó, fiam, mit tettél?!

Az anyád vagyok… Az első mind közül, ki téged óvni hivatott, és mégis, még engem is elborzaszt e tett! Mit tettél, Hamlet?! Gyilkossá lettél, egyetlen gyermekem!

Egész délután a síromat ástam.

A déli harangszó után beállt csendben kinyitottam a szekrényem, felvettem a legszebb öltönyömet, gondosan megigazítottam a nyakkendőmet, majd lementem a pincébe, és megkerestem a rozsdás ásót. Elégedetten léptem ki a napfényre, végignéztem az utcán, balra vagy jobbra induljak-e. Végül ásóval a vállamon elindultam, magam sem tudva, merre. 

Szeretettel üdvözlök mindenkit a H.-portán, ahol minden nap a gyűlölet napja! Ez itt ismét egyfajta pokol, győződjenek meg róla a saját szemükkel! Forgatócsoportunk élőben közvetíti a legautentikusabb, talán tettlegességig menő családi vitát! Ne feledjék: minden eredeti! Itt nincsenek színészek, sem profik, sem amatőrök: ez a kegyetlen valóság, a gyalulatlan élet. Nem volt szereplőválogatás! Ez nem játék.

Roman egy sör mellett búslakodott a füstös kis csehó egyik asztalánál, elszánva magát arra, hogy kiöntse szíve bánatát legjobb barátjának. A sör mellé feles is került. Zsolt hallgatott, nem akarta erőltetni a dolgot. Arra gondolt, hogy hasonló helyzetben neki sem menne könnyen.

– Otthagyott… Amiatt a nyüves kutya miatt!

Tehát a következőkre lesz szükségünk: máj, hagyma, tojás, zsömle, petrezselyemzöld, só, bors, majoránna, fokhagyma. Ez így egyszerűnek tűnhet, ami, nyilván, a nagyszerűség ígérete, van, aki gombát is tesz hozzá, meg rozmaringot, de a felsoroltak bőven elegendőek ahhoz, hogy kívánalmainkat sült kolbászos kerítések mögötti marcipánházakkal szegélyezett útra tereljék, hol a kovászos uborka nagyon jól megfér a muskátlival egyazon lapítón vagy ablakpárkányon.

A Jóisten most a király fölé hajolt, az pedig érezte, hogy ami körülveszi, nem üres tér többé. Értelmet kap, és egyszeriben súlya lesz óhajnak, kénynek, kedvnek. De továbbra sem tudott mit kezdeni azzal a tehetetlenséggel, amely az első mozdulat útjában állt. A Jóisten látta ezt, és segíteni próbált.

Arra is emlékszem, hogy fedeztem fel magamban a rockert. Anya egyszer megkért, menjek át és szóljak az új szomszédfiúnak, hogy vegye halkabbra a zenét, mert a kedvenc nippjei lassan lerázkódnak a polcról.

Abban az évben Kythira görög szigeten töltöttem a nyarat. Egy a hét ion sziget közül, az egyik csendes sziget partján. Egy svéd nőt kerestem, azért mentem Kythirára. Azt képzeltem, Annelie a neve, hosszú lábú, magas, vékony, szőke és kék szemű, az arcbőre pedig feszes, edzett és barna, mert Indiából jött és sós, nedves szél meg forró nap érte.

Pali is azok közé a meghasonlott európaiak közé tartozott, akik képesek megfogalmazni sebeiket, de begyógyítani már nem tudják őket. Ezért vett feleségül egy teológust, nemzett neki gyermeket és szokott le a heroinról. Ahogy mondani szokta: aki a krisztusi kor előtt nem hal bele a rakendrollba, annak utána már nem illik.

Ezek a rózsák szúrnak. A kékek nem annyira, mint a feketék, de a vörösek nagyon. Emlékszem a sorrendre, azt hiszem, de most mind fekete. És ha a levéltetű betegséget terjeszt? Bár lenne itt fikusz. Valaha olvastam egy könyvet, ahol cigit nyomtak el rajta. Olajfa, ciprusfa, egérfarkfű. Van belőle vagy tíz. Kicsi ez a hely.

Már három napja nyaraltunk Trapaniban, mire eljutottam a templomba. Az első két napon teljesen lefoglalt a strand: szó esett ugyan arról, hogy meg kellene nézni a város történelmi nevezetességeit is, de a mediterrán nyár kiszívta belőlünk a kíváncsiságot és az energiát, úgyhogy csak hevertünk a homokon vagy lebegtünk a sós hullámokon, beszereztük a nyaralás első napégését, és a hőség ellen fagylaltot nyaltunk literszám.

Bandában volt a legkönnyebb.

Bandában követni a legerősebbeket, akiket nemcsak könnyű, de jó is volt követni. Jó volt ugyanazt tenni, mint ők. Átgázolni a patakon. Felmászni a meredek homokparton. Elindulni a barackfák piros sárga, zöld fényjelzései felé. Felmászni a rücskös törzsön. Habzsolni a tiltott gyümölcs édes gömbjeit. Kinevetni az öregasszony és a nyomában bicegő öregember siránkozását. 

Hervadó rózsa volt már Bercsényiné, az egykor híres szépasszony, arcbőre, mint a pergamen, háta meggörbült, vállai előreestek, s a keze is reszketett, amikor kézcsókra nyújtotta a gavallérnak. Csak szív alakú szája, ovális szeme és büszke orrának íve őrizte hajdani, tündöklő szépségét.

Zsuzsi nem sokat törődött az etikett szabályaival, két hatalmas csókot cuppantott Kelemen arcára, amitől az még nagyobb zavarba jött.

Mr. Keaton már egy ideje nem találta a helyét a világban, így nem bánta, hogy meghalt.

Minden olyan hirtelen történt. Néhai asszonya szavajárása jutott eszébe. Mr. Keaton felesleges, már-már kedvezőtlen tulajdonsága volt, hogy a legváratlanabb szituációkban tudta benyögni családtagjai és ismerősei aforizmáit, de azok értelme legtöbbször nem képzett szoros kohéziót azzal az eseménnyel, amelynek kapcsán előhívta őket. 

Végh Rezső félkopasz, 44 éves műszerész arckönyvüzenetnek örül, osztálytalit szerveznek az agilisabb ráérősök, akiknek valamiért fontos (vagy önmagukért, esetleg egyebekért) egy rég kimúlt közösség. Pontosítok: Végh Rezső, a félkopasz, egyébként (önmaga szerint is) dögunalmas műszerész előbb örül, majd aggódni kezd. Aggódni kezd, ugyanis megijed, mit is fog majd mondani ezeknek magáról.

Volt egyszer, hol nem volt egy medvebocs, aki repülni szeretett volna. Nézegette, hogyan köröznek a madarak az égbolt magasában, látta, hogyan rugaszkodnak el a fákról, és minden vágya az volt, hogy ő is ezt tehesse. „A medvék nem tudnak repülni”, ismételgette neki az apukája, előbb derülve, szelíd szóval, aztán egyre ingerültebben fia kívánsága hallatán.

Ősszel válik csak igazán nyüzsgő életté a völgy! Férfiak jönnek puttonyokkal, asszonyok színes fejkendőkkel és vödrökkel, szedik a szőlőt, még az aprócska gyerekek is beállnak az apjuk vagy anyjuk mellé a sorokba. A mézédes fürtöket behordják présházaikba, beletapossák vagy darálják ásító nagy kádjaikba. Mámoros méhek és darazsak keringenek a nektárt illatozó must fölött.

Béla és Ani sötétedés után gyújtottak egy gyertyát, együtt kanalazták a meleg juharszirupot a bécsikávés bögrékből, Ani kiskanállal, Béla nagykanállal, mert neki nagy volt a szája, de most hallgatott.

– Meséljen valamit! A kocsmában mit hallott?

Halics és Fanyar együtt ittak az Elvonóban. Törzshelyük volt itt, minden kedden és szerdán, de néha csütörtökön meg pénteken is betértek egy vagy több korsóra, attól függően, milyen volt körülöttük a világhelyzet. A megrögzött alkoholistákkal ellentétben ők az ivást a nagy, megváltó beszélgetések háttereként értelmezték. Mindig volt miről fecsegniük, mert bár velük nem nagyon történt semmi, a környezetüket majd szétvetette a dinamika.

Mióta ilyen üres buborék az életem? Mindenki előre halad. És én még mindig ott tartok, mint harmincévesen, pedig már akkor is ott tartottam, mint huszonöt évesen. Hirtelen kedvem támad alkut kötni valami ijesztő lénnyel a tenger fenekén, hogy vegye el a hangom, és fájjon minden lépés, és vérezzen a lábam, nem érdekel, csak hagyják végre, hogy én lépjek, és ne segítsenek benne.

A szobor ripityára tört, ahogy lesöpörte az az átkozott szél. És a férjem nem nyúlt utána. Láttam! Épp megfordítottam a palacsintát, egy pillanatra benéztem a konyhából, és láttam. Sztoikus nyugalommal végignézte, ahogy lezuhanok és szilánkosra töröm magam.

Az öreg Vályogos mindig kalapban járt. Sűrű bajuszát pödörgette, amikor végigment a falu utcáján. Két különböző fejfedője volt: egy az ünnepnapokra, egy másik pedig a mindennapi viselős. Felesége gyakran morgott, hogy dobja már ki azt az ütött-kopott ócskaságot, de az öreg nem tágított. Engem ebben temessetek el – hangoztatta.

Asztalomhoz léptem, gyorsan kerestem egy jó helyet a csészének. A világosszürke plexi tövébe helyeztem, melynek túloldalán Kriszta ébredezett. Közvetlenül a sárga virágot hozó vesszőkaktusz mellé tettem, mint mindig. Szinte semmit nem nőtt négy hét alatt, de a virágokat ontotta magából. Nőnapra kaptam a főnöktől a kávétartós virágcseréppel. Kriszta asztalán is láttam egy hasonló növényt.

Áll, mintha megfagyott volna. Nem érez semmit. Teljes dermedtség, sírni nem tud, kiabálni, sikoltozni sem. Mintha megszűnt volna a vérkeringése is. És a világ is. Nem, a világ nem. Nagyon is létezik minden. A sírásók, az exhumálóbizottság, a nyitott sír, a kicsiny koporsó szétkorhadt deszkáit valamikor befedő lepel. Mind létező. Csupán az öthetes testvére csontjai nincsenek. Pedig ott kellene lennie.

Április végén mindig végigjárjuk a sírokat. Ha netán imádkoztatni jönne a hucul [1] pravoszláv [2] rokonság Szent György napján, ne valljanak szégyent a sajátjaik előtt. Tudják, hogy mi reformátusok vagyunk, nem fogunk imát mondatni a halottakért a bátyuskával[3], de a sír körüli teendőket elvégezzük.

– Ma meg kéne lője. Elkísérsz minket? – kérdi Lukács vadőr, miközben táskájába teszi távcsövét. – Persze – felelem gondolkodás nélkül. Betesszük a Pinin terepjáróba a lőbotot, és indulunk. – Puskát az hoz magával, aki lő – jegyzi meg Lukács vadőr, majd rágyújt egy cigarettára. Sokan kérdik tőle, miért cigarettázik. Mindenkinek ezt feleli: – Annyi friss levegőt szívok az erdőn, hogy senki többet, ezért muszáj ellensúlyozni valamivel.

– És a fiúk? Velük játszottál?

– Ők is menj innen… Anya, látod, piros virágok nyílnak! A sárgák már elnyíltak. Sárga az egyes, kék a kettes, zöld a hármas, lila a négyes, narancssárga a hatos… – és a többit elnyomta az Útinform.

Kezdetben volt Az előretolt helyőrség? Vagy Az elátkozott part? Talán A három testőr Afrikában? Otcsenás Péter hírlapíró erre már nem emlékezett pontosan. Arra azonban határozottan, hogy az irodalom és a képzőművészet sajátos határmezsgyéjén vonta látókörébe. Képregényben olvasta először Rejtő Jenőt. Folytatásban közölte a Füles rejtvénymagazin, amire kamaszkorában kimondottan a rajzos sztorik miatt fizetett elő a család. Hetente három történetet közöltek. A fiú gondosan kitépte és egy füzetbe ragasztotta a megőrzendő oldalakat.

Csengettek. Négyet. Mara belemarkolt a takaróba és úgy figyelt. Az éjszakai csendet újabb berregés törte meg. Négyszer, ahogy a lánya tette, gyakran, sok évvel ezelőtt. Ilyenkor Mara mérgesen nyitott ajtót, mi ez a türelmetlenség. Hogy tudd, én vagyok, volt a válasz. Évek óta nem csengetett, nemcsak négyszer nem, hanem egyszer se.

Az állástalan hajóskapitány próbált nagyon határozott lenni. De a kis, törékeny asszonyka olyan kedvesen mosolygott. Egy rossz madzaggal kötötte meg a fehér kecskét, mely türelmetlenül forgatta a fejét és idegesen mekegett. Épp úgy, mint az állástalan hajóskapitány. A kicsi asszony pedig már jött is befelé, mintha a férfi nem tartotta volna a kezét tüntetően az ütött-kopott kapu keresztvasán.

Lakója másfajta szegény volt, mint amilyeneket eddig a gróf uradalmán láthattunk. Taknyády Antal gróf hatalmas birtokán sajátos szegény-gyűjteményt, egyfajta skanzent működtetett, ahol különféle nincsteleneket állított ki természetes környezetükben, osztályozva.

Egyszer volt, hol nem volt, még a történelmen is túl, még a realitáson is innen, de egy kicsikét odébb, egy szép, de magányos atombomba. Mivel nem voltak se barátai, se tulajdonosai, úgy döntött, nyakába veszi a világot, és elindul keletnek. Ha pedig keleten végez, megfordul, és elindul nyugatnak – rendkívül fejlett irányérzékelőkkel rendelkezett.

Hallgattuk az érthetetlen horvát zenéket, mert a rádió csak horvát adókat fogott be, magyar nyelvű közvetítésről nem is álmodhattunk. Anyám vezetett. Woland hátradőlve, két kezét az üléstámla mögé kulcsolva sütkérezett. A bátyám a játékkonzolján hülyéskedett valami verekedős játékkal, én meg, mint egy igazi turista, szívtam magamba az új ingereket, bámészkodtam az ablakon keresztül.

A kocsmában húsz percig állt kézállásban, ő tartotta a rekordot. Este címvédés volt, nem lehetett hülyéskedni. Kézállásban is meg tudta inni a tengeralattjárót (vagy ahogy a barátai mondják: búvárt), ez volt a specialitása. A barátai őrjöngtek a hetedik után. László elmosolyodott, és egy keveset a szőnyegre hányt. A többivel még idejében kiért a fürdőszobába.

Lajos a bosszúszomjtól lihegve dobta le ruháit s kezdetét vette a hajtóvadászat. Ölte a méreg, amiért az interneten korábban nem nézett bolhaelfogó videókat, vagy nem keresett rá legalább egy szimpla leírásra, de most már nem tehetett semmit. Amatőrként, célszerszámok nélkül kellett nekilátnia a műveletnek. A hófehér padlócsempe azonban segítségére volt. Negyedóra múlva diadalittasan jött elő, hüvelyk- és mutatóujja közt a magányos terroristával.

Balázs csigát talál, tetszik neki a mintás mészház, hozza a tenyerében. Tibi is akar magának, keres és talál. Erre mindkettő fölpezsdül, már csak csigákból áll a világ, fa tövében, bokor alatt, gallyrakás mélyén kutakodnak, gyűlnek a puhatestűek. Nem fér a kezükbe, minket is bevonnak − segítsünk vinni a zsákmányt.

Nem volt mit ennünk. Hétközben nem is volt baj ez, a gyerekek az óvodában kaptak ételt, a vacsora eddig mindig kialakult valahogy, de most nem kaptam fizetést, azt mondták, hogy valamilyen papírozás miatt csúszik egy hetet a pénz. Befizettem az ovit, a villanyszámlát is, az a fontos, nehogy áram nélkül maradjunk, mert akkor hideg is lesz. Valakitől pénz kell a hétvégére, de senki nincs, akitől kérhetnék.

Zugló, másképpen tizennegyedik kerület, megint másként, itt ülünk a kedvesemmel valahol az M3-as és a Rákospatak mentén, egy parkban, egy padon. Régi szokásunk ez, afféle rituálé, télen-nyáron érvényes öröm, ha a nap is süt, sokszor csak hallgatunk, nézve a névtelen világot, mint ahogy a történelem előtti ősgyíkok sütkéreztek és sütkéreznek a boldog jelenbe dermedt szemükkel a sugárzó fényben, a tengerparti sziklákon, mondjuk a Galápagoson.

Torzonborz kék haja olyan vaskos, oly sűrű és gyapjas volt, hogy a piréz minden különösebb erőfeszítés nélkül, mint valami kalapot, a fején egyensúlyozva nyomta fölfelé a csatornafedőt. Gyorsan növekvő gombaként emelkedett ki a nyílásból. Sárga szemét egyenesen az aktatáskáját ösztönösen a hóna alá kapó, könnyed sétáját egy sóbálvány mozdulatlan testtartására cserélő férfira meresztette, aki tátott szájjal bámulta ezt a fura jelenséget.

Egy vasúti fülkében találkoztam vele először. Valaki ottfelejtette. Sajnálhatta, szép példány, 1968-as, Novi Sadban, pontosabban Újvidéken adták ki, és dedikáció is volt benne. Lajosnak Zsinitől örök szerelemmel, 1969 augusztusa. Az örök szerelem a békéscsabai személyvonat piszkos asztalkáján maradt a fényt nehezen áteresztő, megsárgult ablak alatt.

Az egész akkor kezdődött, amikor egy kora nyári délután betértem a kedvenc kocsmámba. Nehéz napom volt az irodában, nem akartam semmit, csak leülni valahova, és átnézni a papírjaimat. A hely viszont tömve volt, sehol egy szabad asztal, még a pultnál sem találtam üres bárszéket. Egyetlen bokszot láttam csak az ablaknál, ahol egyvalaki ült, pont olyan olcsó öltönyben, mint az enyém. Nem ismertem, de odaléptem a sörömmel a kezemben.

Amióta elítélték, egyfolytában védőbeszédeket fogalmaz kényszermunkán sínylődő rabtársai, az elhurcolt zsidók vagy a szlovenszkói magyarok érdekében… Egyre-másra azon kapja magát, hogy gondolatban beszédeket, cikkeket ír, parlamenti felszólalásra, előadásra, vádbeszédre, vitára készül.

Nálunk az emberek minden vasárnap eljárnak az istentiszteletre, én is alig várom már, hogy lekonfirmáljak. Nagy bulit csinálunk majd a kultúrban, s valószínűleg ott fogok először megrészegedni, mert ez így szokás. Aki lekonfirmált, ihat.