Szilágyi Zsófia Emma

Érezni dohányszagú leheletét, oly közel áll. Pattognak, horzsolódnak merev csigolyáim, tekingetek, látnám legalább, honnan jött elő. De áthatolhatatlanok az éjszaka sűrű szálai. Mintha fentről csorogna a sötétség. Honnan jött elő?

Lélekmarcangoló idő, januárban végig. A legvége sem különb: ilyenkor szoktak az emberek fegyvert fogni, vagy nyúlnak kötél után. A kilátástalanság az égig ér. A madarak is elvonultak, a galambok és a varjak is, csak néhány ember lépeget az utcán, szinte futólépésben.

Talán nem is volt olyan öreg, csak ahogy ment a Rottenbiller utcán, kissé bicegve, az mutatta koránál idősebbnek. Valami baj lehetett a bal lábával; a jobbal mindig gyorsabban lépett, hogy újra ránehezedve, kímélje a balt.

De nem a fájós lába miatt állt meg gyakran nézelődni. Inkább úgy tűnt, keres valamit. Nem lelte egyik utcasarkon sem, mégsem csalódott, mindig talált helyette valami mást. Valami ismerőst, ami idegen mégis. Másabb, mint amilyennek valamikor látta. Vagy csak elképzelte.

Második éve lakott a kollégiumban Jancsi, élte a tizenhat évesek városi életét, edzőterem, tanulószoba, hétvégén randi a plázában vagy kocsma a haverokkal. Szemébe lógó fekete haja tetszett a lányoknak, jóképű macsónak tartották, pedig nem volt magas gyerek. Tavaly még anyja meg-meglátogatta a kollégiumban, gyakran jött a városba ügyeket intézni, esténként meg ott maradt egy-egy színházi előadásra is, falun ritkán látni ilyet. Néha Jancsit is magával vitte, sőt a színházigazgatónak is bemutatta, aki egykor a nő osztálytársa volt. Jancsi jól emlékezett az előadásra. Ibsen Nóráját látták, és pont a férfi mellé szólt a

Létezhet ennél nagyobb világ is, beszélnek néha olyan helyeiről is a jövő-menő emberek, mint például Fehérvár, Bogárd, Cece, Szentiván, Soponya. Titokzatos nevek. Ha csak az itteni világot ismered, akkor vitathatatlan, hogy ennek középpontjában az udvar áll, és körötte forog minden más, amire legtöbbször azt mondják az itteniek, hogy a mindenség.

Beadtam neki, amit kért, aztán leültem vele a konyhában, az szinte kötelező volt, csak hogy el ne vigyem az álmát, ezzel az ürüggyel, és ilyenkor elmeséltem neki, mi újság a faluban. Akkor már ötven éve is elmúlt, hogy nem tette ki a lábát otthonról.

Ma is lefoglalom magam. Nem kell gondolkodni. Még egy pár nap itt, aztán újra ott. Csak egy betű különbség, de egy világ van abban az o-ban. Ha lefoglalom magam, és tiszta lesz a fridzsider…

„2020. december 15., kedd. 1893 újabb fertőzött. Az elhunytak száma 107. Lélegeztetőgépen 597-en vannak. Baranyát és Somogyot kivéve mindenhol javult a helyzet.”

A minap – hát jó minap – meghívtak Mária Terézia Versailles-jába. Se hintó, se más nem jött értem, retúrjegyet vettem Abádszalóktól Schönbrunnig.

Születésétől fogva egyértelmű volt, hogy Kálmánra egy szép napon majd kékre fagyva fognak rátalálni a jégszekrényben. Talán a gyermekei fogják felfedezni őt, megragadják majd a fakanalat és megpróbálják kipiszkálni az apjukat, de nem lehet, mert bele van préselve, bele van fagyva egészen. 

– Anyám megesett, balkézről születtem. Zabi vagyok. A faluban csak ritkán mondják, de néha összesúgnak a hátam mögött. A falu szája nem felejt. Nem akarom megvárni, míg nem kellek senkinek. És maga?

– Volt egy lány. Szerettem. Katonaság alatt elhagyott. 

Soha többé! – ez volt Anita reakciója. Férje már vagy hatodszor kiáltott a fürdőszobából:

– Gyere, mosd meg a hátam!

De hiába. Anita nem mozdult. Nem, nem, és nem! Csak ennyit mondott magában. Közben összegezte az elmúlt évek idevágó mozzanatait. Több mint tíz éve házasok, az még testvérek között is minimum háromezerhatszáz hátmosás.

Unottan dobta be a krumplidarabkákat a levesbe. Most az egész felhabosodik és kiönt, mondta hangosan. Kimert egy fél kanál levest, elkeverte hideg vízzel, aztán belehabarta a lisztet. Várt, fakanalat tett a fazékra keresztbe, de így is kifutott. Félrehúzta a fazekat, kavarta, mint az őrült, beleöntötte a habarást. Megcsomósodott a liszt, kis cafatokban úszkált a tetején mintha csak nokedli lenne. Lehalászta őket és a macska táljába tette. Kiáltott, hogy Friedrich, de az állat nem akart megjelenni.

Korgó gyomorral feküdt a kórházi ágyon, nem tudta, hány óra van, este van vagy reggel, és egyáltalán nem bánta, hogy senki se látogatja. Veronika vigasztalanul fekszik a harmadik emeleten, látja könnyes arcát, ritkán lát rajta mosolyt.

Ki nem nagyon járok, egyrészt mert valamiért mindenki meg akar fogni, másrészt meg maszkot soha, semmilyen körülmények között nem teszek, most ismét ránk, macskákra akarják fogni ezt a vírust, holott mindenki tudja, ezt csak a denevérek s a politikusok terjesztik.

Még ugyanazon az órán, melyen észrevette, hogy minden kívánsága teljesül, lemondott az isteni adományról és vele a halhatatlanságról, mert belátta, hogy semmit sem tud kezdeni vele.

A gép lassan ereszkedett a táj fölé. Mivel színe megegyezett az égboltéval, földi ember akkor sem láthatta volna, ha éppen a nyári eget bámulja. De ezen a napon, 1849. július 31-e délutánján, a környéken senkinek nem jutott eszébe az eget kémlelni. Annál lázasabban figyelték az emberek, hogy ki jár előttük, ki a hátuk mögött, ki közelít jobbról vagy balról.

Kőből épített házat, hogy a nap melege elől legyen hová a sajtot tennie, védve tudhassa a szerszámait is. Olykor vándorok pihentek meg nála, a vendéglátásért kapott pénzből sikerült falat emelnie a ház körül. Ideje volt, egyre többször törtek az életére Jezsuha követői. „Mit keresel az élők között?”, kérdezték. „Neked a holtak között a helyed.” Nem válaszolt, inkább a saját dolgával törődött.

A tutajt jégkrémpálcikákból készítették nagypapával, valamikor augusztus végén. Az előkészületek már májusban megkezdődtek, amikor Zappi megkapta az első vaníliás-mandulás Hócseppet. Először apró harapásokkal a kemény, mandulás borítását ette meg, majd élvezettel falta be a se nem túl édes, se nem túl krémes vaníliás közepét. A pálcikáját gondosan öblítette le a kerti csapnál, majd betette a fiókba. Aztán a nyár során elfogyasztott további huszonháromét is.

Csengetnek. Talán álmodom. Mikor újra megszólal a csengő, már tudom, hogy nem. Kipattanok az ágyból, szedem a lábam az ajtó felé, mint akibe jó régen és jó mélyen belévésődött, hogy a szokatlan időben felharsanó csengőszó vészjelzés: rossz hír vagy segélykérés, melyre azonnal ugorni kell.

Miért kell minden félresikerült bevetésnek az igazgató irodájában végződnie? Eddig senki nem magyarázta el, hát kénytelen vagyok magamban morfondírozni. Közben az öreg Kaskantyú befelé mosolyogva méreget minket. A többi tiszt mellettem: Király, Petrovics és Isépy. Osztályunk vezetője meg – Kotor-Nagy, de magunk közt csak Kotormánynak hívjuk – a tőle megszokott fontoskodó modorral vázolja bődületes rémtettünket. Egy szerencsénk, hogy nem irodalomtanár, mert még eposzi kellékeket is használna.

Irma nem csak a neve miatt volt érdekes. Ma már csak öregasszonyokat hívnak így, meg az egyetlen barátnőmet, azt a szőke copfú, babaarcú lányt, akit régebben folyton beszéltettek a kapuban pusmogó nénik, és hangosan kuncogtak a szavain, miközben pirospozsgásra csipkedték a pofiját. Irma anyja egy százhúsz kilós, román asszony volt, Viorica néni. Tőle tanult meg beszélni azon a furcsa keveréknyelven, melyet úgy csodáltak a felszegiek.

– Itt jó lesz? – kérdezte Olga visszafogottan, és egy kisebb tisztásra bökött a fejével.

Gergely bólintott, ezért közelebb gurult, majd leállította a motort, de nem szállt ki. Egyikőjük sem mozdult. Olga maga elé, az ölébe meredt, lábai összekulcsolva erősítették egymást. Megigazította a szoknyája alját, lesimította a csipkeszegélyt és várt.

Gergely érzékelte a mozdulatot. Leplezetlenül bámulta a világoskék szoknyácskát, ahogy sokat sejtetőn Olga vékony combjaira feszült. Gergely büszke volt a nő szinte gyermekien vékony alakjára, amin az elmúlt tizennyolc év sem tudott változtatni. Végre vonzódott Olgához. 

Reggel, mikor felébredtem, furcsa érzésem támadt. Nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam-e ezt a könyvek közé hugyozást, vagy sem. Rossz sejtelmekkel eltöltve keltem fel, és a sejtelmek beigazolódtak. Valóban oda vizeltem a polcra, ráadásul azokra a könyvekre, amiket én írtam.

Az a bestia se szó, se beszéd, a kukába vágott. Mondhatnám úgy is, hogy mérlegelés nélkül, de momentán kurvára nincs kedvem humorizálni. Egy használt szárnyas betét és két üres borospalack társaságában tértem magamhoz a bűzös félhomályban. Én, a pontosság, a lelkiismeretesség és a megbízhatóság német gyártású, okleveles megtestesítője fél évvel ezelőtt álmomban sem gondoltam volna, hogy így végzem.

A koros taxis hiába bizonygatta a meghallgatása előtt, hogy életkorát meghazudtoló módon vezet, a testület tagjai mégsem engedték többet a volán mögé. A látása erősen megromlott, és olykor már a színeket is eltévesztette.

– Melyik férfi nem, ugyebár? – tette fel tréfálkozva a bizottság tagjainak a költői kérdést. 

Mikor a diszpécser végre felvette a telefont, könnyezni kezdett a megkönnyebbüléstől. A konyhában állt, jó kezében a kagylóval, remegő hangon sorolta a panaszait, s bár a nappaliból kiszűrődött Jockey hangja, neki ismét csak Sára szavai jártak a fejében. Az a ribanc! Hogy tehette ezt vele? Azt hitte, barátnők, hisz jó szomszédok voltak negyven éve, és erre Sára képes azt mondani... A rosszindulatú mondatok visszatértek, s a feje körül keringtek gúnyosan sziszegve és csattogva. Bizony, Sára szerint ő... Nem talált szavakat, amelyek ráillettek erre az árulásra. Bár talán akkor sem kellett volna megütnie.

A hiéna dögevő. Tudniillik az oroszlánok, párducok, meg a franc tudja, milyen nagymacskák nem esznek meg mindent a zsákmányból. Ilyenkor jönnek a hiénák, megeszik a zebra seggét, az elefánt ormányát, meg azt, ami még marad.

Közülünk sem lehet mindenki alfa. Abból kell gazdálkodni, ami számunkra megmarad. Mi vagyunk az internet dögevői. Pontosabban én. Pár hónapja határoztam el, hogy én leszek a hiénák falkavezére.

Első lépés: telepítettem a Tindert. Soha nem bíztam a netes társkeresőkben, most sem az volt a célom, hogy becsajozzak. Nem, uram, a célom a bosszú volt.

Amúgy nemrég jött rá, hogy boszorkányos megérzései vannak. Nem egyszer előfordult, ha valakivel álmodott, másnapra az illető eltörte a bokáját, vagy akut megbetegedés miatt szállította el a rohammentő. Olyan is volt, hogy reggeli kávézás közben váratlanul és indokolatlanul eszébe jutott egy falubeli, majd néhány óra múlva megtudta, valami tragédia történt a illető családjában.

(1908) Az abszint még lötyögött a pohárban az előző pillanat emlékeként. Jó volna újra meglöttyinteni – gondolta Ady. Pisszenni sem szabad. Czigány kezében megroppant az ecset, és festék fröccsent a vászonra. Még több barnát kellett felvinnie. Oda a szeme köré. Endre nem mozdult. Ő nagyon is csúnyának vallotta magát, de Dezső keze és az ecset most még ocsmányabb külsőt adott a költőnek, akinek ez tagadhatatlanul imponált.

Béla a szombati munkájából késő este érkezett meg Anihoz.

– Ilyen sokáig elhúzódott? – tapogatózott Ani, de nem gyanakvóan, hiszen építkezni sötétedés után, lámpafényben is lehet, még akkor is, ha még be sincs kötve az áram. Minden mesterembernek van erre a célra hosszú hosszabbítója és egy-két jó lámpája, Bélának is.

A tovahenger rövidesen elnyerte méltó helyét a kunyhó sarkában, miután az öreg kanász gyűjtött annyi bátorságot, hogy ezt a radikális intézkedést megtegye. Ezután már nyugodtabban ment a disznóihoz. Egy ideig eléggé felületes kapcsolatot tartott fenn hengerével, reggelente, ébredés után tisztelettel köszöntötte, de mivel sosem kapott választ, idővel lemondott az udvariasságnak eme megnyilatkozásáról. Maradt a néma tisztelet, melybe jó adag elutasítás is vegyült.

Ekkor kopogtak, és bejött a sánta szomszédasszony, Paluskainé, egy csirkefejjel a kezében. Azzal mutogatott a szekrény felé, és mondta, hogy kapcsoljuk be a tévét, mert megváltozik a világ, nem kéne lekésni. Apám megkérdezte, hogy az öreg Gebefügi – Isten nyugtassa – jóslatára gondol-e. Igen, arra, mert a rádióban hallotta, hogy Csáut elfogták.

Éjszaka hazavezetni – ugyan, mi baj történhetne? Sok ember szájából hallottam már ezt a mondatot, volt köztük nagyzoló részeg és kezdő sofőr is, mindkettőt igyekszem lebeszélni a dologról. K. Róbertet nem sikerült, mivel nem is ismertem egészen addig, amíg tokától bokáig gipszben be nem tolták mellém a kórházi szobába. 

Hogy én milyen okból feküdtem a losonci ispotályban, most mellékes, de annyit azért elárulhatok, hogy a dolognak van köze pár liter borhoz, egy agresszív macskához és a fekete mágiához, amiben egyébként nem hiszek.

Hajnal felé, amikor félálomban meghallom a szirénázó autót a tanya felé közeledni, arra gondolok, Rebit hozzák, mivelhogy őnagyságát a pásztori teendői éjnek évadján a ligetbe szólították. De nem őt hozzák.

Aj, aj! Ahogy telnek az évek, csak kerülget az álom, az éjszakáim félálomban, tépelődéssel telnek, régi dolgokon agyalok, aztán kábultan, zavarodottan ébredek, olyankor nem is tudom, hányadán állok magammal. Így találnak most ezek a hivatalos emberek, a szirénázó furgonjukkal.

Már szinte-szinte hazafelé indultam volna, a jó Transzilvániáuba, oda a Kárpátok ölelésébe, de most mégse.

Ver a balsors, de rendesen.

Hát most mondja a televízió, meg mindenki, hogy ott most ismét bezárnak a csapszékek, és ismét pusztít ez a koronavírus, amit én reggelire eszek, és hogy hát szájmacskot, bocsánat, szájmaszkot kell viselni mindenkinek.

Kőrösi Csoma Sándor amikor a magyar őshaza felé tartva az üzbégeknél járt, kis időre megállt egy karavánszerájnál. Szerette ezeket az útmenti fogadókat, sok irányból sok utazó fordul meg bennük, jó alkalom gyakorolni különféle nyelveket. De bármilyen nyelven szólt is ott akárki, rossz híreket mondott mindenki. Pusztai rablóbanda járja a környéket, annyian vannak, mint égen a csillag. Fosztogatnak, gyilkolnak, gyors lovaik elől nincs menekvés senkinek. Benyargalják az egész vidéket, ott vannak mindenütt, nincs hova bújni előlük. Akit nem ölnek meg, azt rabszíjra fűzik.

Az önjelölt írók egytől egyig elhullottak, csontjaikat a finom mészbe őrölték, azzal meg a palota repedéseit kenegették. Zengett is a torony egész nap, sírta-rítta minden baját: Nihil novi sub coelo! Senki sem olvas kortárs irodalmat! Dilettáns idióták, nem értenek! Miért ilyen drága az alkohol és a cigi?

– Mit akar kend? – kérdé Cseszneki uram.

– Hát – vakaródzott Tekeri sógor – a kedves hitvesit keresném, neki hoztam az új szakajtókat.

– A konyhán van – jött rá a transzspiráció hirtelen Cseszneki uramra –, bent keresse.

Bement Tekeri sógor, majd fél óra múlva, mint aki béresnek szegődött, oly tiszta örömmel jött elő.

– Bocsánat, meg tudná mondani, merre találom az óbérczi várromot? – kérdezé B. Iván a színház teraszán kávézó öreg, szakállas urat, aki botjának faragott végét simogatta ábrándosan.

– Arról a remek tervezetről beszél, melynek kolosszushomlokán az évszakok szeszélye minden alkalommal szörnyű sebeket ejt, ám történelemmé válva mégiscsak végleges alakot ölt, s puszta jelenlétével is ellentétben áll az elmúlással?

– Meglehet…

Nem, ne gyógyszert adjon! Nyúljon mélyen a kabátom zsebébe, s a jóféle pálinkát még utoljára töltse ki nekem. Mari, ígérje meg! Ígérje meg nekem, hogy e titkot megtartja! A körte fenséges nektárját minden évben ugyanúgy fogja elraktározni, mint eddig. Esküdjön, Mari!

A Pentateuch szerint a kígyóra Isten szabá ki ezt a büntetést. Így tanítá az Úr leckére az ördögöt és az embert. No meg a kígyót, aki úgy esett az Éden nagyhatalmi viszályába, mint Pilátus a krédóba.

A kígyó jó diák: azóta nem állja sem az embert, sem az ördögöt.

Csak az ember nem tanul.

Jelzőkkel s methaphorákkal dúsan ékített, porszemig előmutatott tájon sétála virágtól virágig gróf Schmetterling Zsófia bárókisasszony. Alabástrom arczú, ifjú leány, szinte gyermek még. Hirtelen marczona férfi ugrék elé. Jaj, dermesztő látvány!

A budapesti tömegben egy idősödő, dzsentrinek tűnő alak méregeti az épülő csatornarendszerbe menekült patkányokat. Úriemberként, egyenes háttal, öreges fejingatással konstatálja, hogy a munka a helyén van. A negyvennyolcasok letűnő ifjúságát viseli a tekintete, arcán pedig pipacsként pattanó erek árulkodnak az édenkerti gyümölcs terheiről. Egy fiatal leány közeledik felé, amolyan szűzies pironkodással, de korához illő esztelen rátartisággal.

Isten akkor könnyes szemmel gondolt Évára, kit oly nagy szeretettel adott társául Ádámnak. Meglódította azt a botot, ekkor az angyalok énekelni kezdték kórusban a „Nem méltók ők arra, hogy botoddal illesd őket” kezdetű művet.

Arra gondolt, hogy miért nem inkább a Paradicsomot verte szét akkor, miért tartja fent még mindig, milyen hely ez a föld, ahová kiűzé őket, nem éppen a poklot teremtette-e meg. 

A nő elvette a férfitól a virágokat. Mindjárt keresek nekik valamit, mondta. A férfi keze hideg volt. Csodálkozott, amiért eljött, de megpróbálta eltitkolni meglepetését. A tulipánokat a konyhapultra fektette, és körülnézett olló után kutatva. A virágfejek még szorosan zárva voltak. A szirmok pirosak, vékony sárga csíkkal a peremüknél. Száruk ívbe hajlott, ahogy a tulipán szára mindig ívbe hajlik. Felvette, majd visszatette őket a pultra. Nem tudta, merre lehet az az olló. Kinyitotta a fiókot. Megdermedt; elfelejtette beinvitálni a férfit.

A farkasember természetesen nem támasztott olyan irreális elvárásokat a filmiparral szemben, hogy tisztában legyenek a vérfarkasok és más elemi lények valódi szaporodásának titkával, hisz a vérbeli likantróp nem szereti a föltűnést.

– Mutogassák magukat a National Geographicon azok a lófejű delfinek meg ájtatos sáskák! Nekem ne csinálják a portámon a felhajtást! Majd még idejönnek valami punkok autogramot kérni embervérrel a hülye pólóikra! – dörmögött a sörébe hősünk az övéi között.

– Értem, miről beszélsz – bólogatott a rabló, mikor a farkasember a filmről és ahhoz kapcsolódó gondolatairól mesélt.

Csoóri Sándor a kommunista diktatúra évtizedeiben, mind a Rákosi-, mind a Kádár-korszakban állandó megfigyelés alatt állt, jelentések készültek az életéről, munkásságáról, a megnyilvánulásairól. Ez követhető nyomon a különböző iratokban, akár a munka-, akár az operatív, akár a vizsgálati dossziékban. Csupa olyan dokumentum, amelyek azért születtek, hogy naprakészek lehessenek irodalmi, de sokkal inkább közéleti, politikai tevékenységével kapcsolatban. Csoóri köztudomásúan nem tartozott a rendszer hívei közé, kritizálta Kádárék személy- és társadalomromboló hatását, sőt megnevezte a szovjet típusú

Már ébredéskor belényilallt az öröm, hogy ma csütörtök van. És még holnap is csak péntek – sóhajtott megkönnyebbülten. Nincs itt baj. Egyedül a hétvégékkel nem tudott mit kezdeni. Szombatonként rendszerint nem is volt kedve felkelni, sokáig forgolódott az ágyban, amíg nagy nehezen elszánta magát. Gépiesen végezte a napi teendőket. Fahordás, tűzgyújtás, vízmelegítés. Ha tegnapról maradtak koszos edények, azokat elmosogatni. 

A városban néma csend fogadta a halk patacsattogással érkező lovast. Az aszfalt meleget árasztott, a ló komótosan lépkedett, mint akinek minden mindegy. Lassan kiértek a főtérre. A lovas hirtelen bukkant elő a házak kanyonjából, ezért a téren tömegesen ácsorgó szendvicsemberek megrökönyödve figyeltek föl az érkezésére. A hirdetményekkel nyakukban állók árnyéka hosszan nyúlt el a földön, mintha kora hajnal volna, pedig a nap nem tűzött a szemébe az érkezőnek.

Idős házaspár nagy útitáskákkal a kihalt állomáson. Egymásra néznek, egyet is gondolhatnak, mert mint víg kölykökből, egyszerre, pukkadozva bugyborékol ki belőlük a nevetés. A férfi harsányan s egyre jobban nevet: lekapja a szemüvegét, a nő kicsiket kacarászik. Előrántja a zsebkendőjét; végül mindketten a szemüket törülgetik.

– Hát emlékszel?

Megint nevetnek.

Odanézzen, ott is voltak ám, oda is temettek. Ott volt az egyik gödör, itt előttem meg a másik. Kiásatták velük, aztán sorban belelődözték őket.

Miután megvettük ezt a házat, a feleségem egyre csak mondogatta, itt halottak vannak. Érzem. Addig be nem teszem a lábamat a hátsó kertbe, amíg el nem tűnnek onnan azok a halottak. Ezt mondta, és meg is mutatta, hol vannak, egy falubeli öreg meg is erősítette.

Azt mondják, hogy réges-régen, még mielőtt András apostol idejött volna hozzánk, a magyarok egyetlen Istenben hittek, és a természet törvényeit Isten törvényeinek nevezték. Hát ami igaz, igaz, akár a hun ősapáink, akiktől származnak a csángók, akár a kunok, besenyők vagy a magyarok rokonságának más népe, mind ugyanazt az Igaz Istent imádták.

Megszülni anyámat, mellemre venni, megszoptatni, csak hagyni. Hagyni. Engedni, hogy sírjon, gyűlöljön. Szeretni. Újra mellemre venni, táplálni, nézni, ahogy szürke pergamenbőre lepereg arcáról, Istenre terít takarót. Itt a tél.

Cipőtalpnyi vallomás a friss hóban, pár lépésnyi múlt és jelen. Keveredik a hó és a sár. Fekete, fehér. Sakktábla. Lépések, taktika, kiütni, meghalni. Születni. Anyám sír. Fel kéne venni, ringatni, becézni. Játszani vele, álomba simítani, kopott haján keresztül érezni a lüktetést abból a vastag érből a koponyáján.

Beteg erek, beteg koponya, beteg gondolatok. Hallani a hangokat, érezni az égett bőr szagát. 

Dideregtek a fák is, amikor a fagyos földbe vájták a sírgödröt, apa és kamasz fia. Gomolygó felhőkkel takarta el a szemét a nap, nem akart már több temetést látni. Nincs egy hete sem, ugyanitt ástak, és a verejték akkor is jéggé fagyott a hátukon. Az apa hetedik gyermekét, az alig egy hónapos lánykát – aki a keresztségben az Éva nevet kapta – tették a szalmával puhára bélelt sírba. Háború, pince, tüdőgyulladás. Pedig ránézett a sántikáló, halállal cimboráló katonaorvos is.

Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral.

Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:

– Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?

– Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem.

Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is

Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.

A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.

Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.

Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.

Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.

Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.

A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.

A furulya éles hangja betöltötte a teret.

Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.

Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.

Köszöntelek, és csak testvéries morogással mondom, fejezd be ezt a száműzetéses hülyeséget, s gyere haza Rodostóból, ne mind piszkáld ide a leveleidet.

Értem én, hogy elveszítettél valami hülye választást, szégyenedben el kellett bujdosnod, na, de nem lett volna elég például Bükklokára menni, nem, te egyenesen Rodostóig mentél, Törökföldre, mert világéletedben szeretted a tonhalat, meg a baklavát.

Én itthon alig várom, megcsapkodhassam a fejedet, addig még kicsit pihenek itt a szolgánkon, izé, na, gazdánkon, és megeszem az emlékedre még egy tasak pulykát.

Az van, hogy a miaúnap a szultántól levelet kaptam, s amennyire a cirkálmányból kiderült, azt hiszem, nekem itt kifelé áll a szekerem rúdja, vagy a farkam iránya, vagy akármi.

Törökül ugyan továbbra sem tudok, de Hádzsi macskával és Szula effendivel megpróbáltuk megfejteni, meglehetősen udvarias levélnek tűnik, csupán kétszer szerepel benne a „rühös”, meg „girhes”, meg „kóbor” szó, és csupán egyetlenegyszer a „qrva”, itt nem tudom, mire gondolhatott, de macskaösztöneim azt sugallják, ez nem egy dicséretes név.

Antonnak hívták. Jóképű, gazdag férfi volt, rendkívül hiú és pedáns. Ha a bejárónője a vasaló élével akár egyetlen gyűrődést is hagyott az ingén, vagy a levese nem volt megfelelő hőmérsékletű, azonnal repült az alkalmazott.

A nők nagyon szerették. 

Díszzsebkendő a mellényzsebbe, néhány simítás az ősz halánték táján, szemcsepp a tág pupillákért, vérnyomáscsökkentő lenyelve – így készült Piros Oszkár, a korosodó amorozó a következő kecsegtető éjszakára. A bárban egy vodka-tonik bátorságot öntött belé, de hogy a beszélőkéje is lendületbe jöjjön, egy unikummal megtoldotta. Így már szüksége volt a vérnyomáscsökkentő áldásos hatására. Megtanulta, az önbizalom a legdöntőbb tényező a hódításban.

Bernd Burger lefeküdt, és nagyon rövid, de annál mélyebb álma volt. Reggeltájt azt álmodta, hogy miután meghozta a kivándorlására vonatkozó végleges döntését, kiment a temetőbe, hogy elbúcsúzzon Seppl nevű testvérétől, és ekkor Bernd Burgerre fuldoklási roham tört rá, és azonnal felébredt. Végül is boldog volt, hogy időben felébredt az álomból, még mielőtt belefulladt volna.

Okosné nem ápolt mindig jó viszonyt a magyar tengerrel. Lánykorában sosem volt strandolós típus, ezért is volt nagy bátorság részéről a nászútjukon órákon át feküdni a vízparton hófehér dartstáblaként, melyre vadul dobálta gyilkos sugarait a júliusi nap. Menetrendszerűen jött is a napszúrás hányás, szédülés és fejfájás kíséretében, megfűszerezve ropogós vörösre sült bőre ordító fájdalmával. Az állott vizes borogatás és a hűsítő krém váltogatása alatt fortyogva fogadkozott, hogy többé az életben nem megy napra, és olyan nagy ívben elkerüli a Balatont, mint macska a forró kását.

Béla a közelben heverő szerszámosvödörből kihalászott egy sniccert. A félszemű macska, aki épp a vödör szomszédságában fészkelte be magát, fel sem rezdült álmából a kotorászás zajára. Béla a zsömlét kettétépte keresztben, és megkente kenőmájassal, a deszkakupac mellett álldogálva, amit asztalnak használt a gyors ebédhez. Jóféle, széles pengéjű sniccert talált, egyenletesen oszlatta el a marhamájast.

Örzse néni boszorkány volt, legalábbis ezt állították róla a falubeliek, ki borzongós tisztelettel, ki gúnyos mosollyal. Elő tudott keríteni rég elveszett tárgyakat, de bármilyen aprósággal átszaladhattak hozzá, Örzse néni, elkeveredett valahol a kisollóm meg a házicérnám, nézze már meg, hová lett! Örzse néni pedig hozzáfogott a kereséshez, mihelyt kapott rá sugallatot. Rontást küldeni és levenni is tudott.

Az intenzív osztály egyetlen óriási terem, körben sorakozó ágyakkal, középen orvosi pulttal. Az ügyeletes a pultból a teljes termet képes szemmel tartani. Én a bal hátsó sarokban fekszem frissen elfoglalt ágyamon. Szekrénnyi gépre kötöttek, talán egy űrsiklót is el lehet vele irányítani.

Thomas soha nem beszél az elmúlásról, mintha az nem is lenne része az életének. Valahányszor szóba hozzák a témát, úgy tesz, mint aki nem is hallja, miről folyik a beszélgetés. Vallja, hogy a hatvanhoz közeli férfiak megemberesednek, nem kergetnek illúziókat. Nem ragadja őket magával semmilyen hév, kábulat, delírium, nem akarnak odüsszeai világokat meghódítani.

Anyuka szerint kicsi vagyok. De ne törődjek vele, ő sem magas, épphogy eléri a százötven centit. Anyuka azt mondja, az alacsony emberek olcsóbb ruhákat kapnak a gyerekrészlegen. Én hiszek neki, Anyuka okos, és mindig csinál nekem tejbegrízt. Esténként, mikor elalváshoz készülünk, Anyuka mesél nekem azokról az időkről, mikor a Papa még élt, és bár tudom, hogy hiányzik neki, mindig mosolyogva mesél róla.

Nem lehet megírni. Ha megírom, megváltoztat. Szép, fényes konzervdobozba kellene rakni. Pacalkon­zerv, az megfelelő lenne, mert valóban rágós és hernyószerű ez az emlék. És idegen is, mint a bolygók neve.

Ott jöttem világra, s lettem azzá, aki vagyok; ott nőttem fel, ismertem minden falubélit, s amikor megemberesedtem, már engem is emlegettek hébe-hóba, beszédükbe szőttek, mert hiszen tettem már jót s rosszat, mint bárki más, vagy ha éppen tétlenkedni látszottam, hát puszta létemet nyugtázták a rólam ejtett szavak. Eljött az idő, amikor esténként én is közéjük ülhettem.

Éva korán kelt. Megfőzte a kávét. Elkészítette férjének a rántottát sok szalonnával, ahogy szereti. Kedvében akart járni. Mióta megszűnt a férfi munkahelye, Gábor nem találta helyét a világban. Az elsők között bocsátották el, amikor elkezdődött a vírus következtében kialakult válság.

Bizonyos fokú megnyugvást támaszt odakint mindig az, ha a hó leesik. Mert tudnivaló, hogy a hó a legjobb polícia a világon. Mikor fehérbe borul a tájék, az éberséggel alább lehet hagyni: nemigen esik lopás, sőt egészen el is múlik, mintha egyetlen bűnös szándékú ember se laknék odakint a síkok végtelenjén. Valóban, a pusztázó szegre akaszthatja a rozsdás fringiát, a Ráró nyugodtan heverészhet az istálló szalmáján, nem kell a gazok után futtatni éjszakának évadján.

Ma is valami olcsó filmet vetítenek. Cafatosan lóg a plakát az üvegajtó bejáratánál. Robotok meg egy félpucér nő. Még címe is lehetne. A papírt átsugározza a hallban vörösen égő pár neoncső vagy ilyen színben sakkozó lámpa. Sáros a szőnyeg az üvegajtó előtt, lehetnek bent páran. Már húsz perce megy a vetítés. Adri két kezével szorosan maga ráhúzva a kabátot, könyékkel nyitott be a Klauzál mozi halljába.

Ott ültél velem szemben, apró orrodon tenger sok szeplő, csavargattad a hajad, ahogy én is szoktam. Alig vártuk mostanában, hogy este legyen. Ezekben a napokban a találkozásaink adtak értelmet, célt nekünk. Úgy láttam, szívesen hallgattad a történeteket, bár néha talán nem értetted, miért éppen azt mesélem, amit. Aztán az egyik este mind a tizenhárom éved bátorságát összeszedve végre megszólaltál. – És te valóban szeretsz engem? – kérdezted.

Horváth Miklós jó alaposan megrakta bal karját hasogatott fával, két vastagabb ágdarabot felkanalazott a másik karjára, s elindult befelé a házba. Odakint az utcán száncsengő giling-galangozott egyre közelebb, gondtalan vidámsággal. Miklós a fákkal együtt kibotorkált a ház elé, hogy lássa, ki farsangol ebben a korai hidegben, amikor az esti szürkület lassan beáll. Csak egy járásnyomot takarított el a ház előtt a tiszta, ropogósra fagyott hóban, kerítésük nem volt, s kapu sem rajta. Ugyan mit is kellett volna megőrizni? Jószáguk csak annyi, hogy mindegyiket megismerték, ha elkalandozott a szomszédságba.

Most ugyanabban a nagyvárosban élünk. Tengernyi ember, fal, ablak, busz, üzlet, bankautomata, kapucsengő, ágynemű, íróasztal közöttünk; apám a város nyugati felében, én a keletiben lakom, és (szinte) soha nem gondoltunk egymásra. Mert? Mert nem voltunk egymásnak fontosak. Mert: nem gondolt senki sem ebben a „nem-családban” a halálra?

Leszakadt a tél, és az erdőbényei fás legelőn farkast láttak. A hét első reggelén az erdei tiszt a Zichyek várában jelentette az esetet, elkékült ajakkal, észrevehetetlenül rángó szemhéjjal, megszáradt saras csizmájával topogva. Az uradalmat birtokló főméltóság csak arra volt kíváncsi: miért?

Édes fiam, tegnap mutattál nekem egy nekrológot. Nem értetted, miért a te képedet tették egy gazdag román üzletember gyászjelentése mellé. Nem, nem követtek el hibát a szerkesztőségben.

Én nem voltam veled mindig őszinte.

Akkora pók mászott a gitáromon, hogy muszáj volt elneveznem. Túl nagy és termékeny teremtés ahhoz, hogy szimplán kinyírjam.

A nevem Santi Jimenez Serrano. Jelenleg a Latin-amerikai Mars-kolonizáló program igazgatója vagyok. 2035 és 2044 között az Európai Űrügynökségben néhány párhuzamosan futó interplanetáris expedíció műszaki felelőse voltam. Mint vezető mérnöknek a feladatom az volt, hogy az asztronautákat és a felszerelést biztonságban eljuttassam a bolygóra. Így volt ez az Alliance–4 űrhajóval és annak utasaival is. A start előtt azt gondoltam, hogy minden apróságra odafigyeltünk, és a lehető legkörültekintőbben jártunk el. Mindennel számoltunk, amivel matematikailag lehetséges volt. A hibát ott követtük el, hogy bár a képletben szerepeltettük a magyart és a románt, Trianonra nem gondoltunk.

Boldogfát régebben Tolvajfalvának hívták. Én is így lopkodtam össze a nyelvet, a sarki boltból a rendesmagyart, a bankból az özést, a patikából a mássalhangzó-torlódást, a nyugdíjas nénitől a szlovák jövevényszavakat.

– Ezt most már nem hagyhatjuk annyiban! Nem volt elég nekik az erdődi Petőfi-szobor, nem elég a felirataink letépése, most már kapával-kaszával jönnek ellenünk! Gyerünk Vásárhelyre, vegyünk elégtételt végre!

– Csihadj le, te gyerek! – intette Tóni bácsi. – Nem olyan egyszerű ez!

Bizony egykor az első háborúban ott jártam azon a hegyes tájon, ahol te most képzeletben – mondta neki. Képek kezdtek felvillanni szeme előtt – mint újabban egyre gyakrabban – a tengelyig érő sárban haladó lovas kocsikról, az útszélen kimerülten heverő emberekről, lövészárkokról, a lövedékek nyomán szétrepülő rögökről, emberi végtagokról. Nagyot nyelt. – Harcoltam, harcoltunk magunkat nem kímélve számos helyén annak a vidéknek, és miként a soproniak közül oly sokan negyven éve, az Ojtozi szorosban is!

Az ő története ott kezdődött, ahol a jelenés abbamaradt. Azt rebesgették, hogy minden harmadik vasárnap este különös fény vetődik a faluvégi keresztre. Ahogy a hír terjedt, egyre többen lopakodtak ki estefelé a fakereszt közelébe. Sötétedéskor a tömeg úgy nőtt a hegyoldalban, mint a szétloccsantott gyászfekete tinta: sötét folt szürke posztón. Halotti csend mindenütt, a szemek a kopottas, félig korhadt keresztre szegezve. Áhítat. A csend meg egyre sűrűbb.

Tizenhárom éves voltam, amikor megérett bennem az elhatározás, hogy szentestén tetten érem és leleplezem a karácsony angyalát. Be is jelentettem ezt a szándékomat a szüleimnek, akik erről a nagy ívű tervről semmit nem tudván, a lehető leghagyományosabb módon készültek az ünnepi estére. A sütőben javában sült a sógoréktól kapott disznótoros kóstoló, fölötte öntöttvas fazékban rotyogott a szárma...

Aztán hazajött az asszony. Meggyújtotta a kis petróleumlámpát és két-három kis csomagot tett az asztalra.

– Mit hoztál? – kérdezte az ura.

– Heringet – mondta halkan az asszony és kibontotta az egyik csomagot. Heringszaggal és hagymaszaggal lett tele a kis szoba.

– Nagyon fáradt vagyok – mondta az asszony és nehezen leült.

Az ura nézett rá:

– Sokat szaladtál? – kérdezte és érdes hangja meleg lett.

Esős őszi nap volt. Monsieur Girard a hajnali órákban egy kis kocsival járta a kerületet, így válogatta át a környék összes szemetét. Arcát fehér szakálla és piszkos, szürke haja keretezte, melyet elgyötört vézna test cipelt részvéttelen életén keresztül. Keze elhasznált, ruhája elviselt volt. Ahogy nyikorgós kocsiját maga után rángatta, hétéves forma gyermeket látott kuporogni az egyik üzlet bezárt kapuja előtt. Sokszor látott ilyet: az ijedt szempár és a csupasz lábfejek apró rándulásait.

Az új rendőrparancsnok, Jakovljevits Milorád példát akar statuálni, s ennek érdekében mindenkit mozgósít, hogy a merénylőt minél előbb elfogják, és bíróság elé állítsák. Mert merénylet volt, gyilkosság, ehhez nem férhet semmi kétség. A katonát két lövés érte, így nem lehetett véletlen szerencsétlenség.

Bezzeg tegnap volt nagy sürgés-forgás, mindenki pingált, díszített. Azelőtt nap délután jött a telefon az igazgatónak a járástól, hogy jönnek ellenőrizni a hazafias nevelést, mert bejelentés érkezett, hogy itt magyarkodnak, meg alig hallani ukrán szót a faluban.

2002-ben, a kárpátaljai Aknaszlatinán szívtam először életemben cigarettát egy lány lábujjai közül. Szombat este volt, és mi több buliban oszlottunk szét. Nekem egy kisebb, családiasabb hangulatú jutott. Ettől persze akadt alkohol bőven, sikerült feloldódnunk. Ránk is fért. Arra már nem emlékszem, miért jutott eszembe, hogy bedugjam a cigarettámat a lány jobb lábának nagy és a mellette lévő kisebb ujja közé. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, és szerencsére jól is sült el, mindenki nevetett. Ő is.