Molnár Vilmos

Azt gondolom, hogy mindenkinek van egy saját, történetein keresztül kikerekedő világa, amelyben a múlt felértékelődik, mert személyes, és a családi erőterek rajzolják ki finom részleteit. Olyanokat, amelyek egy vékony vonalú Cigonya-tusrajzon láthatók akár. Dobó Tihamér mesterien tudta a mikrovilág részleteit papírra karcolni. Legyen az a népkerti vigadó vagy éppen egy kérész…

Csak bóklásznak keresztbe a földön, egy közönyös pap, a dél-amerikai vándorkertész és egy megesett leány, csöndesen, az örök ragyogás ege alatt, pórázon cipelve a kísérleti lényt (buta ausztrál tenyészet?) a kupolás épület felé. Noha beszélni úgysem tanulhat meg, habár felágaskodva nyúlszerű módon átöleli bárkinek a térdét, és együtt vonul vele órákon át, gondolják, beilleszkedésre mégsem képtelen, a szakértők majd kiderítik, miféle génmanipuláció vagy idegen bolygó műve.

– Kati nénje – hallottam Tündi hangját a konyhánkból. – Képzelje, mi történt. Az a pincér udvarlóm egy óriás moncsicsit hozott ma nekem a randira.

– És, Tündikém? – kérdezte anya. – Tetszik neked az a fiú? Derék srác lehet, ha pincérkedik.

Én közben elábrándoztam az óriás moncsicsiről. Az tényleg ritka kincsnek számított. Nekem négy moncsicsim volt, kicsik és közepesek, szebbek és csúnyábbak, fröccsöntöttek és dolláros boltból valók. De óriási egy sem.

Tizennégy éves voltam, nyolcadikos, százhetven centis, és bárkit meg tudtam verni. Egyszer egy gimnazistát is lenyomtam, amiért mindenki tisztelt, de a Nyújtó ikrektől tartottam. A két fiú mindenkinél erősebb volt. Nem fizikailag. Tizenhat évesen hatodik osztályba jártak, és elloptak mindent, ami egy általános iskolában fellelhető volt, az ablaküvegtől a zsámolyig mindent vittek és eladtak.

A gulykának nincs receptje. Egyike azoknak a titokzatos gömöri ételeknek, amelyeket szemre készítünk.

– Majd ráérzel! – biztatott édesanyám egykor, mert úgy, ahogy az életre is, amihez szintén nem kapunk receptet, ráérzünk egy idő után. Igaz, ahhoz, hogy ráérezzünk, hibázni kell. Sőt muszáj, különben honnan nyernénk tapasztalatot?

Nagy vágyam megépíteni egy madáretetőt, hogy télen, amikor a hidegben reszketnek, dideregnek és éhesek a madarak, kimenjek hozzájuk, egy hatalmas, vastag törzsű diófához, és egy kevés kis eledelt tehessek majd az etetőjükbe, miközben egy bögre meleg kávét tartok a másik kezemben. Milyen jó célt szolgálnék egy ilyen építménnyel. Remélem, oly kedvesek lesznek velem a madárkák, hogy nyaranta a legszebb hangon fognak csiripelni nekem a diófáról.

Az irodai szkennerünk elképesztően lassú. Ha magára hagyhatnád mindazzal, amit be akarsz szkennelni, és elmennél ebédszünetre, még egy kávé és egy süti is beleférne, és amikor visszaérsz, a szkenner valószínűleg még mindig nem lenne kész. Csakhogy nem hagyhatod magára: a lassúság egyik oka ugyanis az, hogy a konstrukció lényegében kőkorszaki, és neked kell folyamatosan cserélgetned a lapokat.

Ha jobban belegondolok, ez a történet is a képzelet hatalmáról szól. Elég messziről indítok, de azért némi kerülővel el fogunk jutni ide. Vagy oda. Kezdjük ott, hogy gyerekkoromban rajongtam az állatokért, és mindent megfogtam, amit csak lehetett. Jó példa erre, hogy volt egy éti csigám is, amit egy nejlonzacskóban hordoztam magammal mindenhová.

Hogy te milyen szép rendet és tisztaságot tartasz magadnál. Míg itt én elhanyagolok ezt-azt. Például a szemetes környéke tényleg ragad olykor, de lásd be, nekem is kell hely, ahol elfüstölhetem a haragomat. De mondhatnám azt is, hogy én már nem vagyok aktív korú. Öreg vagyok, túl minden lehetséges lelkesedésen. Így jogom van a luxushoz, a halogatás luxusához.

Kehidakusstány egy Isten háta mögötti, meghatóan kietlen kis tanyáján Józsi néni egy szál szalmakalapban feji a tehenét a pajtában, miközben azon morfondírozik magában, hogy ha majd egyszer meghal – tán nem is oly sokára –, legfeljebb háromezer év múlva szeretne csak reinkarnálódni, amikorra már a teljesen felesleges fajok zöme biztosan kihalt e bolygón.

– Tudod, Klárikám, ez magyar föld volt. Itt élt édesanyád kisbabakorától egészen addig, amíg ki nem telepítették őket. Csak 50 kilót hozhattak magunkkal. Még szerencse, hogy Zsófi mama betuszkolta a csomagba anya babáját és a szarvasagancsot. Pedig falhoz állította őt a szlovák csendőr, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elhozza ezeket a tárgyakat.

Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette

A kíváncsiság, az öröm és az izgalom elegye kavargott benne. Az ablakban állt. Egyik kezével kontyából kiszabaduló hajtincseit simogatta, füle mögé gyűrte, majd újra kihúzta őket. Másik kezével a függönyön játszott, ujjával követte annak mintáját, körberajzolta egyik irányba, aztán a másikba. Közben a szemét nem vette le az utcáról, a házuk kapujáról.

Alapvetően tehetségtelen voltam, de nem voltak rossz szándékaim a hegedűvel. Egy idő után abba kellett hagynom a hegedülést, ez éveket jelent, és alig pár lecke haladást a kottafüzetben. Egy ideig harmonikáztam, de ahhoz is tök tehetségtelennek bizonyultam. Érdekes módon, ott is előkerült a fényes vaslapocska, úgy látszik, az abonyi zeneiskola tanárainak legfőbb módszertani eszköze a vaslapocska volt a hatvanas években. Nem ragozom, végül a dobnál kötöttem ki.

– Kosztolányi mikor jön?

A kérdés elegánsan szlalomozott a cukrászda zajai közt, széklábak csikordultak a kőburkolaton, vendégek susogtak, a kávégép őrölte a babszemeket, sistergett a forró gőz.

Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, nem akarja megváltoztatni, de meghallgatja érveit s ő is érvel. Egyszer.

Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, aki elhívja egy Kordakoncertre, csak annyit kérdez tőle felhúzott szemöldökkel: miii? Ebből a férfi rögtön helyesbít, hogy Cohen, és a nő boldogan rábólint.

A mentősök nekilökték a vállát az ajtófélfának.

– Szűk ez az ajtó – mondta a nagyobbik.

– Azért csak kiférünk – jegyezte meg a másik.

A Lipótra vitték, mert stroke-ot kapott. Régebben agyvérzésnek hívták. Ma meg: stroke.

Én meg szórtam az ezreseket. Nem mintha sok lett volna belőlük. És egy idő után meg is mondta az egyik nővér:

– Ne adjon már nekünk pénzt. Úgyis megteszünk mindent.

Soha nem értettem, és nem tudtam elfogadni, miért vannak notórius késők. Trixi barátnőm az egyetemi évek alatt mindig mindenhonnan elkésett. Meg volt beszélve, hogy találkozunk a téren, az épület (ami akkori szóhasználatunkban mindenkor az ELTE Jogi Karának impozáns épületét jelentette) előtt, már mindenki ott volt, ő nem. Aztán húsz-huszonöt perc késéssel megérkezett, könnyedén és vidáman. És nem izzadt. A homloka se, a bajusza se.

De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.

Tél volt, és a lefagyasztott gulyás a végét járta. Szerettem ezt a gulyást, mert Sándor testvér adta a hegyről, egy hete ettem, és még mindig finom volt. Volt benne zöldség, meg hús, ami a télen az életben maradáshoz és nagyjából munkaképes kedélyhez kell.

Napjainkban a szárnyas idő hótalan januári táj felett repül. A régi telek mégis havas emlékekkel telítődtek. Csupa olyan dologgal, ami sok esetben sorsfordító volt százhetvenöt, száz vagy éppen nyolcvan esztendeje. A személyes kötődést pedig azok a beszámolók jelentik, melyeknek ekkor-akkor fültanúja lehettem. Azt is mondhatnám, hogy családunk férfi tagjai mindig a nagy háborúk árnyékában éltek. Elmentek, mert behívták őket, mert vitték őket virágos-pántlikás vonatokon, mert azt tanulták otthon és iskolában, hogy a haza mindenekelőtt.

Sanyi csökönyösen hallgatott. Már a piacról tartottak hazafelé, de még mindig nem szólt semmit.

– Miért csinálod ezt velem? – motyogta Balogh Sándorné, vagy ahogyan a faluban mindenki hívta, Icuka. Erősen szuszogott, sovány karján kidagadtak az inak, miközben erejét megfeszítve tolta a kerékpárt a rajta himbálózó tömött bevásárlókossárral. A vállán csíkos polipropilén szatyrot egyensúlyozott, a táska füle mély barázdát vágott csontos vállába.

A délután nagy részében az óvó nénik kiültek egy üvegablakos szobába, ahonnan ránk láttak, de nem törődtek velünk. Csak cigarettáztak, és néha bekopogtak, ha nagyon zajongtunk. Olyannak láttam őket, akiket semmi más nem érdekelt, mint a cigaretta. Mintha füstkarikákba burkolózott volna a világ, és a füstfelhők mögül acsarkodott volna a két óvónő.

Kitti aztán másik általános iskolába ment, néha láttam a lakótelepen. Más barátnői lettek, ahogyan nekem is. Hat évvel később egy nap csengettek. Kitti apukája állt az ajtóban.

A gyerek kiszáll az iskolánál. Ma különösen szép napod lesz, kiáltok utána, még intek egyet, a visszapillantó tükörben nézem, ahogy bemegy az iskola kapuján. Lassan gurulok előre a sávomban. Egy lámpa, előttem senki, repülőrajt, kétszázhúsz lóerő, ezer méter egyenes, jobbos ötszáz méter, még egy jobbos ezer méter, és már ott is vagyok Ágicánál. Százszor megtettem már ezt az utat, négy perc a legjobb időm.

Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak. 

Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.

2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.

Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.

Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.

Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.

Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.

Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.

– A családot meghívtad?

– Jönnek, ha időben szabadulnak.

– Ó, megvárjuk őket!

A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.

Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.

A pöttöm Rotács épp elkapta a lábát, azt, amelyiken majd megcsontosodik a koszos, nem vágott, hús alá hajló köröm, és beszoppintotta öregujját selymes ajkaival. Valahogy csak szórakoztatnia kellett magát, mert azon kívül, hogy megtömték már kétszer reggel óta, nem történt semmi. Se egy föléhajlás, amikor is a két kedves (?) arc valamelyike hirtelen feltűnik látómezejében, se egy felemelés, egy ölelés, egy arcsimítás, de még csak egy megrázás sem, mely, valljuk meg, néha megtörtént, semmi, ami jelezné, fontos vagy nem kívánt lehet valaki számára. Közönyben fürdőztette tagjait a délelőtti napfény. Nézegette a világot, amennyit látni

Felszisszent, majd oldalára fordult, miközben kihúzott napozószivacsa alól egy fél, vagy lehet negyed, ki minek nézi, műanyagtányért. Katica férje kicsit távolabb, egy szemétdombon napozott meztelenül. Jobban érte ott a nap, nem is kente be magát. Hason feküdt, feje és lába lelógott a napozószivacsról, de arcát belehelyezte egy kocsigumiba. Bőre így nem ráncolódott.

Gyakran fut bele ámuló tekintetem olyan írásokba, blogbejegyzésekbe, bombasztikusnak szánt cikkecskékbe, melyek a nemzetközi népmesekincs egyes meséinek egyes elemeit vizsgálják kritikusan. A szövegek hangvétele, stílusa mögött érezhető szerzői attitűd: na, most aztán jól lerántjuk a leplet az évszázadok óta tartó agymosásról, kriminális, abuzáló magatartásra buzdításról és minden efféle gyalázatról! E cikkek megmagyarázzák nekünk, hogy A kis hableányban minden második szereplő fasiszta briganti, Hófehérke szexrabszolga, a tetszhalott Csipkerózsikát fölébresztő királyfi pedig eredetileg egy nekropedofil szörnyeteg.

Azt hiszem, nem hiszek a kísértetekben.

Múltkor megkérdezte tőlem négyéves kislányom, hogy vannak-e kísértetek, és habozás nélkül rávágtam, hogy nincsenek. Aztán, amikor jobban elgondolkoztam a kérdésen, eszembe jutott, hogy talán elhamarkodtam a választ. Talán mégis találkoztam eggyel.

A fölöttem lakóval annak idején én sem tudtam soha zöld ágra vergődni. (Ez a panelházak egyik legnagyobb átka.) Fiatal, züllött férfi, aki folyton részegnek tűnt, ezért nem is sikerült szót érteni vele. Tudtommal jelenleg szolgálatát teljesíti, valahol a fronton van, és kétséges, hogy egyáltalán visszatér-e. Mindenesetre keresnem kellett valakit, aki rendbe szedi a beázott konyhát.

„Alulírott, XY fia, ismeretlen apától 1944. augusztus 23-án a HMS K 428-as jelzésű fregatt fedélzetén születtem, amely akkor éppen az Égei-tengeren cirkált, és megmentett egy kisebb, kivándorlókkal zsúfolt hajót, amely Palesztina felé tartott. Anyám, aki akkor éppen várandós volt az alulírottal, azonnal vajúdni kezdett, amint kimentették a vízből. Az eseményt feljegyezték a fregatt hajónaplójába..."

A régi szép időkben a cenzorok, ha valami olyat írtál, ami nem tetszett nekik, érted jöttek egy nagy fekete autóval, magukkal vittek és megvertek. Sőt annyira emberségesek voltak, hogy még azt is elmondták, miért ütik le éppen a fél vesédet, dugnak üveget a húgycsövedbe vagy lőnek tarkón a hátsó udvarban.

A mai cenzorok nem ilyen előzékenyek. Ők nem mondják el, hogy mi a baj veled, csak tiltanak. 

Kis falum egyetlen és legkedveltebb autószerelőjénél beszélgetünk az asszonykával, mikor megcsörren a munkálkodó mester telefonja. Látszik, hogy nagy baj van, mert a kezében lévő szerszámokat a motorháztetőre dobja, leteszi a telefont, és szól az asszonynak, hogy az összes létező seprűt vigye magával. Szó nélkül is értik egymást, beülnek az autóba a seprűkkel és elhúznak, én pedig ott maradok a kibelezett autómmal a széttárt kapu közt.

A hotel személyzeti bejárata előtt várakozom hajnal ötkor. Fáradtan apróbb darabokra tördelem a zabos extrudált kenyeret, és lassan falatozok. Érzem, hogy beesettek a szemeim, mintha az agyamba akarnának besüllyedni, de mégis hagynak egy kis rést, amin keresztül szemlélhetem a sötét külvilágot. Amikor az utolsó falatot is elmajszolom, megtörlöm a számat a kabátom ujjával, és bemegyek az épületbe.

– Jó reggelt! Vendégfogadónak jöttem. Ez az első napom, tudna segíteni? – kérdezem a kedvesnek tűnő portást.

„A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak” – a verőfényes novemberi délutánokon, amikor a közeli erdőben sétálok, Hamvas Béla A babérligetkönyvének mondata gyakran eszembe jut. Amikor először olvastam, felujjongtam örömemben, hogy végre valaki ezt megírta!

Amikor elkezdődött, Eczetfalvy Jónás még okos ember hírében állott, mégse igen értette a dolgokat. Azt sem értette például, miért kell neki a Sancho Panza utcában spanyol vízumért folyamodnia, amikor meg akarja nézni a bécsi operában a Don Giovannit. Igaz, a Don Giovanni librettóját Carlo da Ponte írta olaszul, míg az eredeti történetet Tirso da Molina szerzette volt spanyolul. Erre hivatkozott a spanyol kormány is, amikor birodalomszerte elrendelte, operát kizárólag spanyol nyelven lehet játszani.

Amikor már mindenki megérkezett, Newton belekezdett. Először általánosságban értékelte a műveket, aztán elmondta, hogy 1-10 skálán pontot is adott rájuk. A szemek golyóztak, az amatőr tekintetek egymást kergették. Jolán nyerte a „ki tud előbb mindenki szemébe nézni?” versenyt. Hirtelen az iskolapadban találták magukat. A tenyerek izzadni kezdtek, mint felelés előtt. Newton az irományokat egy kötegben fogta és elkezdte. Vajon ki lesz az első?

– Hazajöttünk a nyaralásról, és azóta nem ír, nem hív. Már egy hete – mondta a barátnőm kisírt szemmel.

– És a Messenger-üzenet?

– Látta, de nem ír.

– A double textinget próbáltad? – kérdeztem.

– Az mi?

Falura költözésem után jöttem rá, hogy nálunk a gyümölcsszedés egy harc. Mint minden más. Kertedben ha van termés, és nem szeded le, istenadta jogon máshoz jut. Mert neked nem kellett. Ha nem vigyázol telkedre, mint Árgyélus, gyümölcs nélkül maradsz. Míg te nyaralsz, szorgos szekeresek vonulnak el gyümölcsösöd szélén a mezőre, s útközben a kihajló ágakról (hogy elég hatékonyak legyenek aznap) belerázzák a szekerükbe a termést. Így a legpraktikusabb, ez olyan kettő az egyben, mert hajolgatni sem kell, és mégis jól gyűlik a pálinkának való.

– Eljátszott már a gondolattal, mi lett volna, ha mégis színész lesz?

– Felesleges, még elméletben sem volt meg a lehetősége.

– És az iskolai színjátszókör? Hammert is ott választották ki arra a gyerekszerepre, tudja, na, mi is a címe? Biztosan látta maga is.

– Nem láttam, sosem szerettem az ifjúsági filmeket.

Miután elhangzik a díszbeszéd, a szónok ugyan megrántja a zsineget, de a lepel rendszerint összekuszálódik és elakad a szobor szegletén. Rángatják idegesen a szoboravatók a zsineget, rángatják a leplet. A tömeg izgalomba jön. Néhányan odaszaladnak, kapkodnak. A lepel végül lehull, és úgy tűnik, hogy végre sikerült... De ez csak illúzió!

Rég történt, nagyon rég. Nyolcszáz esztendő is eltelt e szerelem be nem teljesülése óta. Úgy esett, hogy egy Isztrián, közelebbről Poreč városában élő nemes fiatalember, aki a Gábriel nevet viselte, egy napon olthatatlan szerelmet kezdett érzni egy Nova Vas-béli, Milka nevű hölgy iránt. Ha a szerelmüknek nem lett volna akadálya, valószínűleg semmit nem tudnánk manapság az esetről. Csakhogy Milka ugyan gyönyörű volt, de társadalmi státusa problémát jelentett: egyszerű pásztorlány volt.

Magam például többnyire írásba foglalom az időt. A napok, napjaim jó része naplóbejegyzéssé merevedik, mégis úgy gondolom, mindettől függetlenül, a szárnyas idő repül. Egy kis ideig velünk, de jobbára nélkülünk. Az idő tehát múlott előttünk és múlik velünk, majd utánunk is azt teszi… Vég nélküli a folyamat, amit talán csak az ember érzékel tudatosan.

1792-t írtak akkor – tehát 230 évvel ezelőtt –, amikor az Úr, nyilván véletlenül vagy unalmában, letekintett e mocsaras, maláriavészes picinyke földrészre, amelyet Bácska névre keresztelt a köznép, és látva e nyomort, megsajnálta őket (őseinkben talán bennünket, kései utódokat is), s úgy döntött, egy, a bécsi udvar által már idehelyezett Kiss Józsi nevű – katonai kiképzésen is átesett – „hydraula, geometa et architectus”-nak sugallja: segítsen már e kicsiny világban szenvedő és vergődő – sváb, magyar, szláv – népeken, és tegye élhetőbbé itteni létüket.

Nagyapám nem ismerte ugyan a legújabb technikai vívmányokat, és a világirodalom nagyjait sem, de tudta, mikor kell szántani, vetni, aratni, tudta, mikor kell fölkelnie, hogy ellássa az állatokat, ismerte a földet, tudta, mit kell vetni a feketébe és a sápadtba, olvasott az idők jeleiből, tisztelte és együtt élt, lélegzett a természettel. Ha nem így lett volna, ha paraszt nem volna, a városi ember nagy valószínűséggel éhen hal.

Már Milánóban gyaníthattam volna, hogy egy anyával kettesben kirándulni nem hétköznapi dolog. Igaz ez különösképpen arra az esetre, ha én kirándulok anyámmal. A mit sem sejtő külső szemlélő számára a képlet egyszerű: adva van egy anya meg a lánya, sétálgatnak, üldögélnek, halkan beszélgetnek, sokat mosolyognak. Lepkeszárnyon repked közöttük az egyetértés. Néha kézenfogva láthatók, bizalmas barátnők vagy lánytestvérek módjára.

Ritkán viszek magammal iránytűt. Megtanultam inkább órával tájolni. Nem nehéz. A kismutatót a nap felé fordítja az ember, akkor a 12-es szám és a mutató között, középen találja a déli irányt. Azért lehetséges ez, mert az égitestek körmozgásának mértéke az idő, és a pontos óraszerkezetek mutatója azt a mértéket követi, amit az égi pályákon látható mozgás határoz meg.

Vajdaságban, Bácskossuthfalván születtem, egy színmagyar faluban, ahol csak a rendőr volt szerb. A falubeliek főleg mezőgazdasággal foglalkoztak, a derék parasztemberek jelentős állattartással. A vezetőség próbálkozott kisebb-nagyobb ipar (gurigagyár, cérnagyár, láncgyár, konzervgyár, paprikamalom stb.) létrehozásával, de ezek nem voltak életképesek, és mára csak a láncgyár létezik.

Az eddigi haszonelvű, profittermelő gazdasági szemléletet a magas fokú esztétikai látásmód váltja fel. Komolyabb pozíciókba, vagy pláne az új minisztériumi hivatalokba kizárólag alkotóművészek kerülhetnek, az alsó két szinten festők és szobrászok, valamint zeneszerzők, felül pedig az írók és költők. (Külön előnyt jelent, ha egy festő, vagy zeneszerző otthonos például a szapphói vagy aszkepliadészi strófákban is, illetve ha egy írónak, költőnek festői, esetleg zenei készsége is van.)

Anyai Nagyapámnál, Hódi Jánosnál, aki Békéscsabán élt, szintén létezett egy hasonló jellegű emlékkönyv, annak a csabai katonai egységnek a krónikája, amelyikben Ő is szó szerint harcolt, hiszen kétszer sebesült meg, a sebeket bajonettal kapta, vagyis közelharcban, de erről sohasem akart részletesebben mesélni. Akkoriban ezért kicsit csalódott voltam, de ma öreg fejjel mélységesen megértem a hallgatását, mert valószínű, hogy tudatának legmélyebbjére süllyesztette el azokat az átélt borzalmakat, hisz biztos, hogy ő is ölt azokban a csatákban.

De kire is vonatkozik az anyanyelv ismeretének elvárt szintje? Van a társadalomnak egy rétege, amely felelős a nyelvhelyességért, illetve a nyelvi túlkapások, helytelenségek terjedéséért. Ezek pedig elsősorban a magyartanárok, az újságírók, írók, költők, szerkesztők, műsorvezetők, politikusok, színészek, tehát a közismert emberek, mondhatjuk: közszereplők. Vagy a bibliai „írástudók” kifejezést is alkalmazhatjuk rájuk, akiknek sok tekintetben nagy a felelősségük az őket meghallgató vagy olvasó tömegekért.

Mert itt van a kutya elásva, Uram, itt. Hogy az embernek hinnie kell akkor is, ha éppen nem hihet egyetlen istenben. Nem, ha hívőtársai olyat tesznek, ami senkinek, sem eddigi egyistenének nem tetszene. És átmegy ősibb, de jobb hitbe. És hálás lesz a napnak, a családi békének, a falat kenyérnek, amely nagyobb egy falatnál mégis. Mert este mindenkinek jut a családban. És hálás lesz a tűzhely melegének, a meleg levesnek.

 Az írás nem más, mint a forma, a keretek megtalálása. Amikor írok, tudnom kell, mit írok. Milyen formában írok, milyen kereteket töltök ki. Mindennek van formája, minden valamiféle keretek között létezik. Saját határaim determinálják a létezésemet. Létrehozok valamit, és annak a valaminek megvan a szabályos, vagy látszólag „szabálytalan” kiterjedése. Írás közben is tudom, hogy mi az a keret, mi az a forma, az a kiterjedés, amit megtöltök tartalommal.

A Szabadság-hegyen, ahol hosszú hónapokat töltöttem az asztmám és az allergiám miatt hároméves koromtól fogva, egyáltalán nem voltam szabad. Az orvosok és a nővérek egyébként rendesek voltak, a hely szép: hegytető, kilátás, fák, csend, jó levegő, kastélyt idéző, régi épületek és szürke ‒ számomra különlegesnek tűnő ‒ fali gyíkok a kövek közt, amiket nem ismertem, mert alföldi gyerekként addig csak fürge gyíkokat láttam.

Feküdjön hanyatt a vizsgálóágyon, és engedje el magát, utasít a dokinő, a kezében zseléstubust lóbál. Csak nyugodtan. A kezét ide, úgy, jól van. Hideg lesz, ne ijedjen meg, majd a végén letörölheti.

Látta, hogy az Északi-sarokra az Úr valami csemer, fehér szőrös állatot akar teremteni akkora mancsokkal, hallod-e, mint hat kulyak, s olyan csúf debella testtel pontoson, mint fesszegen a kómánéjé.

Nagyapám alig tudott írni. Orosz fogságból küldött egyetlen képeslapját, melyet a Vöröskereszt kézbesített, más fogalmazta meg helyette, és tele van helyesírási hibákkal. Én ezeket a sorokat számítógépen írom, az idegesítő helyesírás-vizsgálót kikapcsoltam, és ötödik könyvem, egy regény megírásának a végén járok.

Már nem emlékszem pontosan, milyen péksütemény volt, amit később a kávé mellé felszolgáltak. De még a repülőtéri éttermek és pékségek mellett elhaladva jutott eszembe, hogy vajon a kovász teszi-e igazivá a kenyeret, egybefüggő, makacsul megtartó, levegős, ám lágyságában is hosszan éltető táplálékká. A kenyér, mint a lélek csontváza, egyenes ági leszármazottja ég és föld nászának: maga a látóhatár.

Kezdetektől arra vágytak, hogy a házat a telek északi végében helyezzék el, így lehetőséget adva a déli oldalon egy napsütötte kert megalkotására, egy helyes tó létesítésére, és a család intim szférájának megőrzésére. Nehogy már az utcán elhaladók a szájukba bámuljanak bele, vagy ne adj’ Isten, bedobjanak valamit az ablakon, ahogy a régiek mondogatták.

Félek a haláltól. Közepesen idős, krónikus beteg vagyok. Cukor, máj, erek, gerinc, tüdő, hűség. Örök szerelem. Ha elkapom a járványt, meghalok. Engem nem lehet műteni, nem lehet altatni. Vérzékeny vagyok, jobban, mint a szuzai menyegzőn a tízezer szűz. Budapesten, a Klinikák mellett lakom. Egész nap hallom a mentővijjogást. Nappal még elviselhető, beleolvad a város zajába, de éjszaka borzasztó. Miért kell hajnali háromkor szirénázni? Nyolcpercenként. Még a plüsskutyám is felébredne.

Mi, magyarok, a szerencse fiainak, Isten kegyeltjeinek mondhatjuk magunkat. Persze tudom, ha végigtekintünk történelmünk folyásán, számos periódus alkalmas a fenti kijelentés cáfolatára. Ám mindent egybevetve, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, nem mondhatunk mást.

A János vitéz nyitányát idéző, forró augusztusi nap volt. Tüzesen sütöttek a nyári nap sugarai, vörösessárgára perzselve a füveket, a leveleket. Zöldmintás gyíkok sütkéreztek a forró, fehér köveken, hallgatva a patakpartra kiült, alacsonyabb kasztba tartozó rokonaik brekegését. A pataknak néhány fiatal fűz adott hűs árnyékot. A patakmentén száraz, cserepes földút futott. Az útba úgy száradtak bele a tavaszi traktornyomok, mint kőbe az ezeréves kagylóházak.

Vannak napok, hogy a reggeli ébredés után megkívánok egy kupica pálinkát. Olyankor teátrálisan mászkálok a házban, ajtókat nyitogatok, topogok ide-oda. Tétován álldogálok, majd újra benézek a kamrába, a konyhai hűtőbe, és végül a sufnit is útba ejtem. Gyakorlatilag összejárom a kartali remeteség minden szegletét, akár egy jó torkú, rendkívül szomjas zugivó. Matatásom időközben háttérzajból zavaró szöszmötöléssé lesz. – Mit keresel? – kérdi a feleségem. – Idegesítő, ahogy jössz-mész ide-oda!

Ha nyaralni nem is, de abba az étterembe, ahol nem mellesleg Székelyföld legjobb sült kacsacombját szolgálják fel párolt vörös káposztával, az idén is elmegyek. Ugyanis tavaly nyáron az egyik barátom, aki valamilyen ismeretlen és érthetetlen okból el szokta olvasni az írásaimat, ismerve a fent említett vendéglő tulajdonosát, úgy gondolta, hogy bemutat neki.

– Hány amper van otthon? – kérdi. Na most a magamfajta lézengő skribler azt még meg tudja mondani, hogy hány kutya van itthon – momentán egy –, vagy például hogy hány fa van a kertben – legfeljebb kimegyek megszámolni –, de az amperről annyit tudok, hogy az áramerősség jele, erre emlékszem az iskolából. Azért az felrémlik, hogy három fázis van nálunk, nagy büszkén kivágom hát, hogy háromszor 16!

Lágy volt az a hang, selymes, biztató, enyhe olaszos hangsúly vándorolt a szavakon belül, fittyet hányva az első szótag vezérletére. A varázslók beszédét idézte, kiket a porondokon látni a vasárnapok vajszín délelőttjein, akik úgy húzzák elő valahonnan a szelídebb jószágokat, virágokat, trombitákat, mintha valamely párhuzamos valóság hétköznapjain szabták volna ki feneketlen zsebű zakóikat, mellénykéiket.

„Kedves barátom!!! Köszönöm, hogy nagyon invitáltál a felolvasóestedre, ám sajnos körülményeimre tekintettel mégsem tudtam formálisan jelen lenni, de meg tudom magyarázni…"

Hazagondolt. Az anyja három éve fekszik mozdulatlanul. Nem beszél azóta. A demencia igen korán és agresszíven megjelenő formája az övé. Az apja gondozza. Szondán át eteti, pelenkázza, forgatja a harminc kilóra összeaszalódott kis madártestet a felfekvések elkerülése miatt. Gondosan ápolja a feleségét, s miközben krémezi az arcát, kezét, lábát, olykor-olykor férfikönny is hull a beteg párnájára.

– Szerusz, Erzsi! Jól nézel ki!

– Szerusz, Rózsi! Te se panaszkodhatsz, jól meg vagy asszonyosodva.

– Nem es kell helyettem kivigye más a nagyszőnyeget, mint nálatok.

– Menj el, menj el, te elül deszka, hátul léc!

Tudom én, nem lett volna szabad elesni. Kilencvenéves kor fölött nem szabad elesni. Mintha az az akaraton múlna! Egy rossz lépés, egy suta mozdulat, és kész, az ember már a földön fekszik. Hál’ Istennek nem törött el semmim, de a fájdalom megmaradt. Annyira fáj az oldalam, a lábam, hogy rálépni sem tudok. Ülök itt a fotelban, és várom, hogy … mit várok? Hogy elteljen valahogy az életemből, ami még hátravan.

Valamikor régen, nagyon régen, amikor a madari erdőben még hatalmas medvék kószáltak, és Farkasdpusztán annyi volt a farkas, mint manapság a bárány, élt a messzi kis Perbetén egy szegény ember meg a felesége. Nem volt ezeknek az égvilágon semmijük a kis vityillón meg két nyiszlett, göcsörtös szederfájukon kívül, de azokon aztán olyan édes, fekete gyümölcs termett, hogy még a köbölkúti rigók is odajártak szedrezni.

Margot nem jött zavarba a bóktól: – Köszönöm, örülök, hogy így látod, tudod, a vidéki levegő csodákra képes. Két egész hetet töltöttem a tengerparton, naponta háromszor sétáltam legalább egy órát, sőt futni sem voltam rest, mesés a táj Ljungskilében.

Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.

Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra.

Megrázom magam, lesimítom a könnyű muszlinszoknyámat. Meleg van, a vékony anyag a bőrömhöz tapad. Már csak pár méter, és elérjük a mozgólépcső tetejét. Aztán kint vagyunk, vár a szabad tér, a friss levegő, a tömeg eloszlik, a Nyugati felé kígyózik tovább.

A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.

Csak egyszer láttam nagyapámat a lakatokkal matatni. Tizenegy éves voltam, az utolsó előtti szép évem, amikor még otthon szilvesztereztem. Számzáras lakatok voltak; dünnyögött valamiket a hosszú, fehér szakállába, és ötöt kinyitott közülük: a krómozott-fehéret, a vöröset, a feketét, a sárgát és a szürke vaslakatot. Az anodizált titánból készült szivárványszínűt és a nemesacélból készültet békén hagyta.

– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.

– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.

Róma nem örök város. Sőt. Nézem a Forum Romanum bilincsekkel megerősített oszlopait. Nem kell ahhoz mélyépítőnek lennem, hogy tudjam, mekkora ökörség pont itt hozni a hármas metró vonalát. Mióta állnak itt ezek az épületek? Kétezer éve?

Az első hetek ismerkedéssel teltek. Mi nem tudtunk róla semmit, ő nem tudott sem rólunk, sem magáról, de az igényeit valós időben jelezte. Hamar megtanultuk kitalálni, épp mit akar. Kezdetben tehát csak mi voltunk, hárman, Ő, ő és én.

Erre-arra forgat. A ruhapróbának mindig tétje van, mert a ruha alapján ítélnek majd meg azok, akikkel találkozunk. „Ne higgyék ezek a nagyvalakik, hogy nincs mit felvegyünk” – mondja, miközben magát egy naftalinszagú vászonnadrágba próbálja beleszuszakolni.

Eltörött a tintásüveg. Kiszabadultak a bogarak. Ömlik szét, másznak szét, terjeszkednek, egyre csak terjeszkednek. Az egyik a billentyűmön kapaszkodik, a másik a tüdőmbe kap, a pirosat bordóra festi a fekete pigment. Nem tudom, hol vannak, csak érzem, hogy mozognak, hogy egyre több lárva kel ki, és minden porcikámban kárt tesznek.

Harmincöt év. A háta mögött ülve szidtak már mindenkit meg azok haragosát is. Tehették, mert a tata (te jó ég, már negyvenévesen is így köszöntgették…), szóval, a tata fejében mély volt a felejtés kútja, mély, mint a sír, elnyelt minden titkot. De nem csak ezért szerették. Az igazgató elvtárs leginkább azért kedvelte, mert olyan nagy tapintattal intézte a vendéglátást, az ajándékok gyűjtését, hogy abban hibát senki fel nem lelhetett.

Ibolyakék az ég felettem s a föld alattam. Ebbe a kékségben el lehet tévedni. Buggyan a tavasz, a talaj menti fagyokat is magával viszi a Télisten. Apám fűmagokkal hinti be a gyepnek szánt területet. Szép lesz az a tavasz végére, amikor is együtt lélegzik a hajnali fűszál a harmatos felébredéssel.

Jó barátok voltunk. A mai napig eszébe jutok párszor, de már nem látogat meg minden reggel. A délutáni kávézáshoz is csak ritkán csatlakozik. Dolga van – szokta mondogatni olyan gyakorisággal, hogy néha el is hiszem neki. Talán az a baj, hogy mind a ketten kezdünk felnőni.

Csak lenne hatása valóban a kezelésnek, és nem csak a heti horoszkóp meg a telejósda bizonygatná Terike néninek, hogy a gyógyulás széles útján halad. Az egyetlen fia, az a jólelkű Balla Gyurka is mennyi áldozatot hozott már érte ebben a két küzdelmes évben!

Néhány napja kis műanyag játék került a kezembe. Ahogy megéreztem az illatát, Félix macska jelent meg előttem, a felfújható, fekete jószág nagy kerek feje, a fehér tappancs lábai, gömbölyű hasa olyan valóságosan, hogy szinte megérinthettem volna. Talán azért volt olyan erős az élmény, azért idéződött föl ilyen intenzíven, mert az első találkozás is ilyen volt. Tízéves gyerekként akkor találkoztam először a Nyugat bőségével. Döbbenetes volt.

Hideg van, a nedvesség behatol a farmerdzsekid alá. Megpróbálsz tüzet gyújtani, kapkodva szeded össze a nedves gallyakat, nem jó méretűeket, túl vastagokat a tűzgyújtáshoz. Már jó néhányat elpazaroltál a gyufákból, mikor a lány, a Guszti barátnője odajön, és szidni kezd, azon a csúnya hangon, amit az elmúlt hetek alatt már annyiszor hallottál.

Csendben ücsörgök a fehér vászon előtt, kezemben kedvenc ecsetemmel. Mint ahogy egy írónak sem jönnek mindig a szavak, most nekem sem jönnek az ecsetvonások. Hiába ülök a házunk mögötti napsütötte virágoskertben, egyszerűen nem jutok egyről a kettőre. Mindig, amikor túlcsordul bennem egy bizonyos érzés, ide menekülök. Festményeim kifejezik azt, amit képtelen vagyok szavakba önteni.

Rátelepedett az éjszaka a Lefőtt zacc kávéházra, s szemközt kigyúltak az Órához címzett kocsma lámpásai, ahol az idő mindig öt perccel előrébb járt. Egy kocsi zörgött a macskaköveken, és a kávéházban már csak két kipirosodott, hagymázas képzeteit önkívületben soroló poéta görnyedt az asztalok fölött.