Smid Róbert

Az előző kisesszében amellett érveltem, hogy a líra elsősorban nem érzelemkifejezés, főleg nem egy alkotó pszichéjének közvetlen lenyomata. Ebben az írásban pedig a költészetnek azt a részét szeretném felmutatni, amelyik kifejezetten a mássá válásra, az idegen hanggal való játékra épít.

Aki az SzFE 2023 szeptemberében induló dramaturgosztályában gondolta megkezdeni tanulmányait, annak a felvételi első fordulójában írnia kellett egy jelenetet, amelyben egy társaság megidézi egy híres író szellemét. Elképesztően sokan vagy Petőfit (ami az emlékév miatt érthető), vagy Adyt (ami a dandység miatt érthető), vagy József Attilát (erre mindjárt rátérek, miért érthető) választották a szeánsz célpontjául. Valamennyi jelenet mozgatórugója ugyanaz volt: középiskolás diákok egy csoportja meg akarja tudni végre, hogy mire gondolt a költő.

Amikor kedvtelésből olvasunk, azon, hogy ki is beszél a regényben, legfeljebb olyankor gondolkodunk el, amikor a hosszú párbeszédes részeknél elvesztettük a fonalat, vagy az addig a szót magánál tartó szereplőtől karakteridegenül hangzik egy új megnyilatkozás. Pedig a kortárs magyar irodalomból szép számmal kerülhetnek olyan könyvek a kezünkbe, amelyek eredendően problematizálják azt, hogy ki beszél: ilyen például A test angyala című regény.

Az előző kisesszében a prózafordulat kapcsán felvetődött annak kérdése is, hogy kiket tekinthetünk egy effajta kanonikus irodalomtörténeti esemény megalapozóinak, vagyis a prózafordulat elsősorban mely írók nevével fémjelezhető. Arról viszont nem esett szó, hogy nemcsak a szépíróknak van oroszlánrészük abban, hogy eseményként rögzüljön egy-egy beszédmódbéli váltás, de a kritikusoknak is. Ők azok, akik egyrészt érzékelik az aktuális történést, másrészt pedig utólagosan rögzítik azt az irodalomtörténetben eseményként. 

Az előző kisesszében a prózafordulat kapcsán felvetődött annak kérdése is, hogy kiket tekinthetünk egy effajta kanonikus irodalomtörténeti esemény megalapozóinak, vagyis a prózafordulat elsősorban mely írók nevével fémjelezhető. Arról viszont nem esett szó, hogy nemcsak a szépíróknak van oroszlánrészük abban, hogy eseményként rögzüljön egy-egy beszédmódbéli váltás, de a kritikusoknak is. Ők azok, akik egyrészt érzékelik az aktuális történést, másrészt pedig utólagosan rögzítik azt az irodalomtörténetben eseményként.

Jelen kisesszé címét Kalapos Éva Veronika 2021-ben megjelent kiváló regényétől kölcsönöztem: abban Kalapos egy válás hosszú távú hatásait apa és lánya szemszögéből mutatja be. Ezzel egyrészt kapcsolódik a magyar irodalom családtörténeti hagyományának egy bizonyos leágazásához, másrészt viszont csavar is azon egyet azzal, hogy nem egy fiú apakeresése áll a könyv fókuszában. Ez a bizonyos hagyományleágazás pedig nem más, mint a tipikusan közép-európai műfajnak is tekinthető aparegény, illetve annak variánsaként az anyaregény.

Kulcsár Szabó Ernőnek a 80-as évektől formálódó és ma már széles körben elfogadott elmélete a „kettévált modernségről” egy olyan irodalomtörténeti korszakalkotás lehetőségét nyitotta meg, amely nem fejlődéselvűen és nem lineárisan gondolja el a művek egymáshoz képesti viszonyát, illetve nem tételez elvágólagosságot az egyes korszakok között. Azt viszont nagyon is tudatosítja, hogy „nem minden költészettörténeti periódusban történhet meg bármi”.

Hans Ulrich Gumbrecht, a Stanford Egyetem nyugalmazott, a Jeruzsálemi Egyetem jelenlegi professzorának elmélete szerint az irodalom fogalmának XVIII. századi megszületése arra a helyzetre vezethető vissza, hogy a társadalom normatív képe – tehát hogy milyennek kellene lennie a felvilágosodás eszméi szerint a modernitásban – és annak mindennapi tapasztalata között ellentét feszült.

Az irodalomelmélet a születésekor leginkább az irodalmiság kérdésére koncentrált, ma viszont azt látjuk, hogy leginkább ez a kérdés szorult a háttérbe. Ehelyett az irodalomra kommunikációs médiumként tekintünk, akár annak technológiai feltételeit állítjuk a vizsgálódásunk középpontjába, akár afelől közelítünk a szöveghez, hogy az mely társadalmi csoportoknak ad hangot, illetve azokat miként reprezentálja. Az ezredforduló után az irodalom olyan beszédmódként tételeződik, amely egyszerre szolgál más diskurzusok lenyomataként és ami felől megérthetők, megnyithatók vagy tetten érhetők társadalmi, gazdasági, tudományos stb. folyamatok.

Kétségtelen, hogy a szórakozás sokáig első számú médiumának számító irodalom komoly kihívókat kapott az ezredforduló után a számtalan kábelcsatorna és a DVD-, illetve Blu-Ray-lemezek diadalmenetének köszönhetően, majd később a streamingszolgáltatások gombamód elszaporodásával, illetve az okoseszközöknek ezzel való lépéstartásának köszönhetően. Mindez oda vezetett, hogy a tömegközlekedésen vagy a strandon a könyv helyett telefont látunk az emberek kezében, amelyeken filmet vagy sorozatokat néznek.

A kánonviták az irodalomról való közbeszéd természetes velejárói, amelyek mindig ott működnek a háttérben, legfeljebb csak bizonyos időszakokban jobban láthatók a szélesebb nyilvánosság számára is. Ilyen időszakok közé tartoznak a rendszer- és kormányváltások, esetleg egy olyan új generációnak iskoláskorba érése, mint amilyen a 2010 utáni „digitális bennszülötteké”. Az ő szocializációjuk nagymértékben eltér az őket megelőző nemzedékekétől, így a sikeres oktatásukért alapjaiban kell átgondolni a tanítandó művek tárát és a tanítás módszertanát. 

A kánonviták az irodalomról való közbeszéd természetes velejárói, amelyek mindig ott működnek a háttérben, legfeljebb csak bizonyos időszakokban jobban láthatók a szélesebb nyilvánosság számára is. Ilyen időszakok közé tartoznak a rendszer- és kormányváltások, esetleg egy olyan új generációnak iskoláskorba érése, mint amilyen a 2010 utáni „digitális bennszülötteké”. Az ő szocializációjuk nagymértékben eltér az őket megelőző nemzedékekétől, így a sikeres oktatásukért alapjaiban kell átgondolni a tanítandó művek tárát és a tanítás módszertanát. Ugyanakkor a kanonikus, a klasszikus és a kötelező

Homérosz Odüsszeiájától Petőfi Nemzeti dalán át Nádas Péter Párhuzamos történetekjéig a legkülönbözőbb szövegeket nevezzük irodalomnak – mégis nehéz meghatározni azt, hogy ezt mi alapján tesszük. Ennek legfőbb oka nem az, amit manapság – az individualizmust piedesztálra emelő korszellemmel összhangban – sokan hangoztatnak, hogy minden szubjektív lenne. Ez a beállítódás ugyanis legfeljebb az egyes művek irodalmiságáról képes dönteni, de magáról az irodalom létmódjáról, feltételrendszeréről és hatásmechanizmusairól nem sokat tud elmondani.