A földmár bürökzöld.Miként a poshadtkenyéren tenyészik a penész,úgy kászálódik, burjánzikszemlátomást az egészréten a friss fű.
Jómagam, Isten szavára várva,csukott szemmel múlattam a percet,melybe belefért egy teljes elteltélet.
Isten gyermekei ólomszíneget néztek, fürkésztek,parányi rést, netánha repedéstkeresve boltozatán.Mögöttük én is.Utánuk én is.
hasztalansággalmúlt el a nap, jó lennealudni végre,fenn bíbor füstbenkúszik a Hold, rímeketkarcol az égre.…
Az éjjel, mikor meghalok,táncra kelnek a csillagok,úgy köszöntik maguk között,a boltozatra költözöttrégi társat
Jó lenne elindulni már!Hazatalálni! Ismét!Lenyomni egy templomhatalmas kilincsét, sbelépni, szívdobogva,a megszentelt térbe.
A fák alattzöldes köd lebeg,érkezik már a hajnal. Betegnagyapám ilyenkor kezdett köhögni.
Úgysem mutatom meg senkineka lelkem, miként csíráznaka belé hullott magok,hisz sokszormagam sem vagyoktisztában, vajon búza-evagy konkoly kapott erőre, sburjánzó tüskéimmennyit fojtanakmeg belőle.
Varjúrajköröz az utcák felett,s a kóbor ebekvinnyogva menekülneka városokból.
Mert úgyis elfelejtenekminket – mondtad,fekete föld alá rejtenek, ésmegtapossák a rögöt deszkakoporsónkfölött, hogy a bűnössel együtta bűnöket iselrejthessék
Gyermekként könnyű volthinni. Az élő és holtősök keresztje ott függötta falakon s nyakamban.
Esteledik.Ma sem virágoztak ki a fák.Fekete fejkendős anyák elkószáltfiaikat keresik a ligetben. A völgyrezöld köd szállt