Klemm József: Hetvenkedés - versek

Találkozás

Istennel szemben ülve
elmondtam még egy verset.
Hallgattunk néhány percet,
majd felém hajolt:
a lehelete olyan volt,
mint a misztrál vagy a főn,
mely a part menti erdőn suhanva
kócosra borzolja a fákat,
a tenger tükrét sörhabosra, és
elégikusra az ember szívét.
Ma sem értem, miért
nem féltem tőle. Talán
mert apámat juttatta
eszembe, a néhai leventét,
aki a jókedvet és a fényt
hagyta rám örökül, s többet,
mint érdemeltem.
Egykoron az Édenkertben
ülhetett így Ádám
a Hatalmassal szemben, midőn
a hiúság még nem mérgezte meg
a szívét, s az elme, mely csak
önmagára hallgat, nem
kérdőjelezte meg a tilalmat,
a szabadság nevében rebellálva.
Jómagam, Isten szavára várva,
csukott szemmel múlattam a percet,
melybe belefért egy teljes eltelt
élet. Temérdek kérdésre vártam
volna választ, hogy higgyem,
legjobb esetben lássam,
a Mindenható valóban minden
sorsnak tudója, aki megóvja az
igazt, s a gazt kigyomlálja és
a gyehenna tüzére szórja.
Végül a Hang, mely bronz gongvagy harangként bongott,
megszólalt mélyen,
legbelül, antracitfeketén
és nyugtatón, mint az éj:
„Válaszom te legyél!”

Hetvenkedés

Még megvagyok.
S ez jó. Nekem.
Még magam törlöm a fenekem,
s büszkén őrlöm műfogsorommal
a diót és mandulát. Korommal
festem át a bajszom,
s bár egyre kevesebbet
alszom, álmodni mind
többet tudok. Mint
egy megkábult tulok,
kerengek egyre a Duna-parton,
bolyongva múltam nyomai felett,
melyeket a képzelet
fest tarkára, színesebbre,
mint valaha voltak.
Pár élő barát, de leginkább
a holtak csapódnak mellém,
Keszég, Sziveri, Sándorov,
túlvilági vén vándorok,
karjukat karomba fonják csöndesen,
s nem is mogorvák,
türelmesen bólintanak csak, ha
sorsomat taglalom, sejtetve,
hogy az alkalom a nagy,
valódi változásra már közelít,
és nemsokára bizton utolér,
midőn az, ki az anyagnak
kikölcsönözte lelkemet, visszakér
mindent, s hozzá még: kamatostúl.
Így vigasztalnak, míg az éjszakai
ég száznyolcvan fokot fordul
a Kis Göncöl rúdjának csúcsa körül.
Reggelre ébredvén az értelmem
újra örül, s nyugtázza:
még megvagyok!
A nyár heve s a téli fagyok
sem bírnak velem.
Csak türelem,
türelem!

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)