A vers
Új verset kezdtem írni. Minek?
Úgysem mutatom meg senkinek
a lelkem, miként csíráznak
a belé hullott magok,
hisz sokszor
magam sem vagyok
tisztában, vajon búza-e
vagy konkoly kapott erőre, s
burjánzó tüskéim
mennyit fojtanak
meg belőle. Betonfalak
mögött őrzöm e kertet,
s rejtett terméseit
késve szedem, midőn már
ki-kihagy a szívem s az eszem,
és bár folyvást kutatom,
nem találom a hibát,
melyet manipulált
génjeink rejtenek,
s amely a szent
harmónia helyett
mindent a káosz felé terel.
A kimondott szóra
már nem felel
a másik, csak a zaj van,
s végül e hangzavarban
elhallgatnak a dalnokok s az
Angyalok.
Utóbb mégis írok, hátha
megértem, ma miért
vagyok, ha holnap
már nem vagyok.
Tükörkép
Fejre állok.
Így könnyebb elhinnem:
ott, a talpamnál folytatódik tán valaki,
kinek tükörképe vagyok én,
ki most egy hídról engem bámul a vízben:
imbolygó mását,
mely oly hiteles, mert oly változó.
Tenmagát csodálja bennem,
fintort csalok az arcára,
bólint, bólintok,
int, visszaintek,
mintha már egyek lennénk,
akárha örök addikcióban,
megfejthetetlenül,
ki függ amattól, és vajh mennyire…
Ám mielőtt időtlen fontosságom
tévhite fejembe szállna
(hisz: ne feledd, fejen állok),
Ő, a Fenti, a Fenséges, a Fényes
piciny kavicsot ejt a vízbe,
számomra alig láthatót,
melyet máskor észre sem vennék,
fel sem emelnék,
félre sem rúgnék,
melyre mondanád: „mily semmi,
mily lényegtelen”,
s a tükörfelszínen szétszaladó
vízgyűrűk
megoldják a kételyt:
Ő tovaballag,
én emlék maradok.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)