Ügynökmúlt feldolgozása – egyáltalán megérthető-e, feldolgozható-e a megérthetetlen? A felfoghatatlan? Szemben a német gyakorlattal – ahol Anna Funder Stasilandja óta azt is tudjuk, hogy az iratdarálókon megsemmisíteni próbált ügynökjelentéseket is később, a modern technológia segítségével olvashatóvá tették, és a Mások élete című film őszintén szembenéz a múlttal –, nálunk inkább próbálkozásoknak nevezném az irodalmi ügynökmúlt-feldolgozást. Eddig valahogy minden kötetnél azt éreztem – legyen szó Andor Mihály Szegény Micsinyai – egy besúgó élete vagy Györe Balázs Barátaim, akik besúgóim voltak című kötetéről –, hogy valami hiányzik ahhoz, hogy e kötetek sodró lendületűek legyenek. Az a gyakorta alkalmazott módszer, miszerint az irodalmi szövegben is idéznek változtatás nélkül ügynökjelentéseket, eredeti szövegformában, inkább megtöri, mint továbblendíti a szövegeket. Aki sokat olvas ügynökjelentéseket – mint jómagam is, immáron 23 éve –, hozzászokik a bikkfanyelvhez, az irodalmi szövegben azonban ez zavaró stílusvariációnak tűnik.
Ezért is vettem kézbe nagy érdeklődéssel Wieland Ágnes könyvét, amely megtörtént esetet feldolgozó regény. Két részre tagolódik. Kétharmada lineáris elbeszélés, egyes szám harmadik személyben, az utolsó harmadban egyes szám első személyű narrációba vált át a szöveg, a főszereplő feleségének nézőpontjából ismerjük meg az utótörténetet: azt, amikor a férjről kiderül, hogy ügynök volt és jelentett. Ez a kötet legizgalmasabb része: a szembenézés a múlttal. Feldolgozható-e az, hogy főiskolás korukban a főhős Máté nem csak feleségéről és legjobb barátjáról jelentett? Úgy tűnik, nem. Ezt a részt tartom a legdramatikusabbnak, legerősebbnek. Ugyanis arról már sokszor, sokféleképp olvashattunk, milyen zsarolással szerveztek be valakit, aztán hogyan presszionálták jelentések írására. Sőt, az ügynök egy idő után még élvezte is a feladatát, egyfajta irodalmi kiteljesedésként megélve jelentési kötelezettségét. Gondoljunk bele, a tartótisztekkel kétheti rendszerességgel találkoztak az ügynökök, akár gyakrabban, mint rokonaikkal. Máté rideg, szeretetlen környezetből indul, szegénységből. Ez is egy ok a zsarolásra, hogy az előnyösnek tűnő tanulási lehetőséget csak akkor biztosítják számára, ha jelent. Hazafias alapon jelentett az ügynökök többsége, tehát ellenszolgáltatás nélkül. Ami Forgách András Élő kötet nem marad című könyvében szerepel, miszerint az édesanyja, aki ügynök volt, születésnapi ajándékot is kapott tartótisztjeitől, elég ritka volt.
Wieland Ágnes kötetének főhőse némileg sablonosan viszonyul a nőkhöz addig, amíg Veronikát meg nem ismeri. Első szerelem, az óvónő az erotikus nőalakot testesíti meg, akivel a testiség jó, második kapcsolata, Klára az intellektuális nő, akit gyakorlatilag kihasznál, hogy tőle olvasmányokat szerezzen, és az ő révén tágítsa ki horizontját. Veronikát is – aki keresztény értékeket vall, közösségbe jár és az állambiztonság számára ezért is fontos személy – rajta keresztül ismeri meg. Hogy miért köt a főhős háromszor házasságot, és kétszer ugyanazzal a személlyel, egyelőre maradjon titok. A kötet sodró lendületű, könnyű olvasni. Legizgalmasabb az utolsó harmada. Nagy kérdés ugyanis, mi történik azokkal az emberekkel, akik rájönnek, netalán az ügynöktől tudják meg, hogy jelentettek róluk. E sorok írójának egyszer volt szerencséje interjút készíteni egy történésznővel, aki az interjúkészítés időszakában még nem tudta, hogy bátyja jelentett róla. Ez csak évekkel később derült ki. Akkor felhívott, és azt mondta, most már nem tudna ugyanúgy beszélni az interjúszituációban róla, mert mélységesen csalódott.
És az ügynök? Ő hogyan dolgozza fel ügynökmúltját? Nem nagyon. Tudunk öngyilkos ügynökről, olyanról is, aki szenvedélybeteggé vált, vagy nem sokkal az ügynökmúlt kipattanása után felemésztette múltja: súlyos betegségben elhunyt. Gyakran felmerülő kérdés, lehetett az állambiztonságnak nemet mondani? A diktatúrában a félelem mindennél erősebb volt. Kevesen merték magukat dekonspirálni, vagyis környezetüknek felfedni, hogy be akarja őket szervezni a titkosszolgálat. Aki mégis megtette, annak az került az aktájába, hogy ügynöknek alkalmatlan. A zsarolás azonban többnyire célba ért. E kötetben sem meri Máté elmondani senkinek, hogy jelentéstételre kényszerítik őt. Igyekszik kibújni a kötelezettség alól akár utazással, akár úgy, hogy időlegesen szerelmével is szakítani próbál. A lány a fiú megváltozott viselkedését, nyugtalanságát érzékeli, ami számára érthetetlen, a mozaikdarabok csak évtizedekkel később állnak össze.
Nálunk a 2003. évi III. tv. értelmében, ha néhai felmenőnk ügynök volt, és kikérjük az aktáit, ezt az információt nem fogjuk megtudni róla. A szabályozás érdekessége, hogyha mindezt egy tudományos kutató teszi meg, akkor ő megtudhatja, ha az illető ügynök volt. Persze minden ügynökügyet konkrétan kell elemezni, ugyanis volt olyan, aki csak aláírta a beszervezési kartont, volt olyan is, aki semmitmondó jelentéseket adott, de van arra is példa, hogy önszorgalmú kutyaként részletesen, akár ártó szándékkal is jelentett.
A kibeszéletlen múlt kártékony. A feldolgozatlan trauma mérgez. Akár szenvedélybetegség formáját öltheti. A könyv elolvasását elsősorban azért ajánlom, mert kifejezetten a kötet utolsó harmadából kiderül, milyen traumatikus, maradandó nyomokat hagyó és feldolgozhatatlan az ügynökmúlt és az ezzel járó titkolózás még a gyermekek esetében is.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. április 20-i számában.)
