Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns. Mint ahogy impozáns az is, hogy a múlt évvel jelzett, de ez év elején napvilágot látott bibliográfiája nem kevesebb, mint 1426 tételt tartalmaz, bizonyítva, hogy hatvan év alatt mekkora szellemi hagyatékot teremtett és hagyott ránk.
A kétnyelvű kiadvány Papdi Izabella és Ivona Vojnić Hajduk könyvtáros-bibliográfusok szép és eredményes munkája, mert begyűjteni és rendszerezni ekkora anyagot egy csöppet sem könnyű feladat, különösen akkor, ha tudjuk, hogy alig van művészettel is foglalkozó folyóirat e két nyelvterületen, amelyekben Duranci tanulmányai meg nem jelentek volna. Csak a Híd folyóiratunknak és a Magyar Szónak több mint harminc éven át képzőművészeti kritikusa, ismertetőit, cikkeit közölte a 7 Nap, az Üzenet, a Létünk vagy a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei is. Könyvei közül időrendben meg kell említeni az 1982-ben kiadott A két Pechán című monográfiáját, majd ezt követte A vajdasági építészeti szecesszió című, nagy visszhangot kiváltott könyve, amelyről Németh Lajos ismert pesti művészettörténész így írt: „Megbízható szakmai fölkészültséggel összegyűjtötte és tanulmánycsokorba fűzte a vajdasági szecesszió építészeti emlékeit. Kitűnő művekre hívta föl avatott tollal a figyelmet, nagy építészeti tradíciókra bukkant, és gyarapította ismereteinket a századforduló ugyancsak gazdag egyetemes értékeket felmutató művészeti korszakról.”
S következtek az újabb monográfiák Milivoj Nikolajevićről, Faragó Endréről, Farkas Béláról, később a Petrik Pál művészetét értékelők, s megszületett a Nagybánya és a vajdaságiak című, katalógusként is fölhasznált kötete. Mindezek többnyire kétnyelvűek, de szinte valamennyi előbb magyarul látott napvilágot. Mint a szabadkai Rukovet és a Subotičke novine munkatársa, az ott megjelent írásai alapján készült a Stipan Kopilović- és a Sava Stojkov-monográfiája szerb nyelven, valamint Pancsován a Duga nad akademijom című és Újvidéken a „Moj izbor” tanulmánykötete. E fölsorolás sem egészen teljes, mert például 2011-ben a szabadkai Képzőművészeti Találkozó Modern Galéria kiadta a majd 550 oldalas Autobiografija sa Belom Kondorom című naplójegyzeteit, két évvel később a Miskolci Galéria némileg lerövidítve, de fordításban is hozta Önéletrajz Kondor Bélával: naplójegyzetek 1962–2008 címen, nem kevesebb, mint 400 nyomtatott oldalon. (S hogy egy kicsit személyes is legyek: a miskolciak e sorok íróját kérték föl Bela Duranci portréjának megírására, amit már csak azért is vállaltam, mert majd négy évtizedes barátságunkat látták bizonyítva azzal, hogy közösen írtuk a Pechán-monográfiákat, sok szövegét fordítottam a Híd számára, nem egy, a Forumnál megjelent kötetének szerkesztője voltam. Méltattam munkásságát a Nagyapáti Kukac Péter-díj és a Forum Képzőművészeti Díj átadásakor, köszöntöttem 75. születés napja alkalmából, s utolsó nyilvános föllépésén, 2020-ban, közösen mutattuk be Nagybecskereken a Pechán József-hagyatékbók készült kiállítást.)
Éppen ezért olvastam kellő figyelemmel Ninkov K. Olgának a bibliográfia bevezetőjeként írt terjedelmes Duranci életrajzát, pályájának alakulását és munkásságát leíró tanulmányát. Mondhatom, ennél teljesebb, átfogóbb, sok apró részletre is kitérő munka még nem jelent meg művészettörténészünkről.
Csak egy észrevétel e tanulmányból: „Bela Duranci nagyszerű előadó volt, határtalan memóriával… Hitelesen tudta az anyagi értelemben megfoghatatlan múltat és más mélyebb, tágabb dimenziókat, illetve autentikus módon kapcsolta össze ezeket a jelen pillanattal. Szövegeire sajátos nyelvhasználat volt jellemző” – vallja a szerző, egyet értve Duranci legjobb ismerőjével, Sava Stepanov művészettörténésszel.
Ezek után sorakoznak fejezetekre tagozódva a szerző eredeti munkái, interjúi és nyilatkozatai, a róla szóló méltatások. Méghozzá kellő szakmaisággal földolgozva, figyelembe véve a mai nemzetközi bibliográfiai leírások – jegyezzük meg, nem is egyszerű – szabályait. Ami külön értéke és jelentősége a bibliográfiának, hogy Papdi Izabella és Ivona Vojnić Hajduk azon cikkeknél, amelyeknek immár elektronikus változatuk is van (s ez nem kevés), megadták a linkek helyét is. A bibliográfia használatát a mutatók könnyítik meg: a névmutató, a feloldott iniciálék és álnevek jegyzéke, a tárgymutató és az időszaki kiadványok mutatója. Mint már jeleztük, a könyv szerb és magyar nyelvű.
E sorok írójának alkalma volt megtekinteni a Szabadkai Városi Múzeumban az év augusztus–szeptemberében meg rendezett emlékkiállítást, amely Bela Durancinak a szabadkai intézményeknek – könyvtárnak, galériának, múzeumnak – ajándékozott könyveit, folyó iratait, kéziratait, díjait, elismeréseit és nem utolsósorban a birtokában levő képzőművészeti alkotásait mutatta be, köztük azokat a saját festményeit, rajzait és szobrait, amelyek fiatal korában vagy éppen akadémiai stúdiumai alatt keletkeztek. Ennek a tárlatnak is tartalmas katalógus állít emléket, magát a kiállítást ugyancsak az itt már többször említett Ninkov K. Olga és kolléganője, Ljubica Vuković Dulić állította össze.
Végezetül szögezzük le: ma már aligha jelenhet meg olyan szakmunka vidékünkről, amely ne hagyatkozna Duranci kutatómunkájának eredményeire, legyen szó építészetről, festészetről vagy szellemtörténeti munkákról. A bibliográfia viszont a lehető legjobb útmutató a majdani művészettörténeti munkák számára is.
Bela Duranci-bibliográfia (1960 2020). Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2022
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.
A prózakötet címében szereplő senki földje mindössze néhány négyzetméternyi terület: „a Tisza melletti töltés aljában egy nyári út fut, mely egyszer csak ok nélkül megtörik, majd öt vagy hat méter után szelíden visszakanyarodik, hogy zavartalanul haladjon tovább, mintha mi sem történt volna”. A kanyar haszontalansága, hiábavalósága egész gondolatsort indít el az íróban, s amikor húsz év múlva előveszi az ott készült fotográfiákat, és meglátja a kitérő értelmét, konstatálja, hogy a ma embere gyakran nem veszi észre a nyilvánvalót.