J. Simon Aranka: Kakaó

Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége. Két nap suli nélkül, távol kudarcainak örökös színterétől. Lerúgta cipőit, hanyatt vágta magát a heverőn, két karját feje alá tette, és behunyta a szemét. Már majdnem tizennégy, és még nem volt fiúja. Kész égés. Felpattant, a tükör elé állt. Tüzetesen megvizsgálta magát, minden egyes apró részletet a testén és az arcán. A legtöbb lánynak édes, fitos kis orra van, neki meg… Még ha lenne is fiú, aki meg akarná csókolni, az orra miatt talán nem is sikerülne.  Maga elé képzelte a jelenetet, ahogy az a helyes gimnazista fiú a másik lépcsőházból meg akarja csókolni, és beleütközik az orrába. Rettenetes! Gyorsan elhessegette a víziót. Bánatosan legyintett, és újra tükörképére fókuszált. Na és akkor itt van még ez a sok ronda barna kis pötty. Bezzeg ezeket nem sajnálta tőle a természet. Jól teleszórta szeplővel az orrát és a környező részeket is. Ági szerint irtó szexisek, de nem hitte el neki. Könnyű annak dicsérni a szeplőt, akinek sima fehér porcelánból van a bőre. Idegesen dörzsölte meg tenyerével az arcát, mintha le tudná onnan vakarni a nyavalyás kis vacakokat. Szemrehányón nézett farkasszemet a tükörképével. „Miért vagy ilyen? Sosem fogsz kelleni senkinek. Utállak!” Az önsajnálattól elfutotta szemét a könny. „Legjobbkor”, morogta dühösen, amikor megcsörrent a kulcs a zárban. Anyja érkezett haza a kicsikkel. Azonnal nekiszegezte a kérdést: – Miért vagyok ilyen csúnya?

Az asszony levegőért kapkodott.

– Hogy jut eszedbe? Szerintem nagyon szép vagy.

– Ők szépek – szegezte mutatóujját vádlón a kicsikre –, de én nem.

– Kicsim, hidd el, hogy szép vagy! Nekem te…

Kicsim! Nekem! Biztos volt benne, hogy ezt fogja mondani. Nem veszi az adást, hogy már nem gyerek, hanem felnőtt nő, aki gügyögés helyett értelmes válaszokra vár. Hiába, anyja egyszerűn képtelen megérteni a problémáit. Nem is akarja megérteni. Ugyan honnan is tudhatná, mit érez, amikor a fiúk elismerően bámulnak egy-egy lány után, de sosem őutána. Dacosan, mint egy szagot fogott kopó, anyja után szaladt, aki közben már a konyhában tevékenykedett. Megállt előtte, keményen, elszántan, mintha mély, szerteágazó gyökérzetet eresztett volna a konyha padlójába. Kezeit csípőre tette, harciasan előrenyújtotta a nyakát, úgy förmedt rá.

– Nem vagyok szép! Ronda vagyok, és senkit sem érdeklek! Mi értelme van az én életemnek? Minek szültél erre a világra? Én nem kéredzkedtem. Bárcsak meghalnék!

Máris sarkon fordult és faképnél hagyta az anyját, aki csak állt rémülten, tehetetlenül széttárt karokkal. Berohant a szobájába, türelmetlen mozdulattal felrántotta a ruhásszekrény ajtaját, és dobálni kezdte kifelé a ruhákat, melyek lassan az egész padlót beborították. Anyja megállt az ajtóban.

– Mit csinálsz? – kérdezte óvatosan.

–  Semmit – vágta rá durván. – Takarítok! Lennél szíves leszállni rólam?

Anyja szó nélkül kiment. Ő lázasan turkált a szanaszét heverő holmik között. Totál gáz ez a ruhatár. Minden ruhadarabja egy kislányé, nem pedig egy nőé. Ki a fene akarna egy térdzoknis óvodással járni? Már csak a masni hiányzik a hajába! Lemondóan legyintett, és hatalmasat rúgott a ruhakupacba. Magára kapta a cipőt és a dzsekit. Úgy vágta be maga után a bejárati ajtót, mintha azt akarta volna, hogy soha többé ne nyílhasson ki.  

Amikor a belvárosban leszállt a villamosról, már nem volt olyan magabiztos, mégis különös izgalom töltötte el. Volt valami izgató és titokzatos az áprilisi levegőben. Rejtélyes nyugtalanság fészkelte magát a bőre alá, minden porcikája bizsergett. A nap már lemenőben volt, fénye egészen laposan érte a földet, éppen a szemébe sütött. Alig látott valamit, erősen kellett hunyorognia a napszemüvegben is. „Csak nyugi!”, próbálta csillapítani kalimpáló szívét. Valójában fogalma sem volt, mihez is kezdjen. Először végigmegyek a sétálóutca egyik oldalán, aztán majd meglátom, döntötte el. Úgy ment, mint akinek határozott célja van; nem sétálva, inkább kicsit sietősen. Néha megállt egy-egy csillogó kirakat előtt, főleg azért, hogy húzza az időt. Hiába, így is túlságosan hamar elérte az utca végét. Átment a másik oldalra, és tekintetét napszemüvege mögé rejtve az embereket figyelte. Álmai fiúja azonban nem bukkant fel, csak dolguk után siető férfiakat és nőket, egymásba kapaszkodó szerelmespárokat látott. Elképzelhetetlenül rövid idő telt el, és újra az utca végére ért. Kudarc, megint kudarc. Nincs senki ebben a nyomorult városban, akit neki szánt a sors? Egész életében magányos lesz? A csalódás hirtelen vonzóvá tette a délután még gyűlölt otthont. Már nem is érdekelte ez az egész, alig várta, hogy az utca végére érjen, felszállhasson a villamosra, és elmenekülhessen innen. A nap gyorsan csúszott lefelé az ég alján, de az este még nem terpeszkedett egészen a városra. A sötétség beállta előtt haza akart érni. Felgyorsította lépteit, nem nézett semerre, szemét mereven a cipőjére szegezte. Ekkor történt.

Nekiütközött valakinek.

– Mi lenne, ha magad elé is figyelnél?

Fölnézett, és ijedtében elállt a lélegzete. Egy fiú állt előtte. Nagyon magas volt, legalább két fejjel magasabb nála, és amennyire meg tudta ítélni, jóval idősebb is. Látszott, hogy szándékosan állta el az útját. Úgy állt ott a járda közepén, mint egy eleven felkiáltójel. Önkéntelenül hátralépett, a fiú azonban megfogta a csuklójánál, és keményen rámordult:

– Mit művelsz te itt?

Volt valami nyugtalanító a hangjában.

Zavart motyogással válaszolt:

– Csak éppen erre jártam.

– Én meg most jöttem le a falvédőről. Mit akarsz, hogy valaki felcsípjen?

Most meg mi van? Belelát az agyába? Ijesztő volt. Óvatosan körülnézett, vannak-e még rajtuk kívül más emberek is az utcán. A lassan beálló sötétségben már alig-alig lehetett látni járókelőt. Megborzongott. A fiú még mindig szorította csuklóját. Gyámoltalanul felnézett rá.

– Szeretnék hazamenni. Elengednél?

A srác meg sem mozdult.

– Te nem hazamenni akarsz, hanem fiút akarsz. Ismerem az ilyet. Láttalak a kávézó ablakából, ahogy elloholtál előtte. Ha gondolod, sétálhatunk egyet, most úgysincs más dolgom.

Meg sem várta a választ, kézen fogta a lányt. Nem mert, de nem is akart ellenkezni. Volt valami félelmetes, ugyanakkor izgató is ebben a helyzetben. Némán bandukoltak egymás mellett. A fiúnak erős, meleg, száraz tapintású volt a tenyere. Bezzeg az övé hideg és nyirkos, mint a béka lába. Ez is egyike azoknak a rémes dolgainak, amiket úgy szégyellt. Pedig mi mindent kipróbált már: hintőport, krémeket, krétát, de nem segített semmi. Szinte ömlött a tenyeréből a víz. Valaki azt mondta, az idegességtől van. Felsejlett benne, hogy akár veszélyessé is válhat ez a játék, mégis csöndesen, engedelmesen lépkedett a fiú mellett, aki egy fákkal és bokrokkal benőtt néptelen parkba vezette. A lány kicsit elbizonytalanodott. Sosem járt még errefelé. Az is ijesztő volt, hogy a fiú egész idő alatt egy szót sem szólt hozzá. Váratlanul megálltak egy pad mellett. A fiú leült, továbbra is szorosan markába zárva a lány kezét. Ő csak állt előtte szorongva, szerencsétlenül.

– Most itt akarsz szobrozni? Ülj már le végre! – mondta a fiú ingerülten, és lerántotta maga mellé a padra. Végre elengedte a kezét.

Megrémítette a durva hang. Bárcsak otthon maradt volna, rémlett fel előtte egy pillanatra barátságos kis szobája. Ott legalább biztonságban lenne. Meggörnyedt háttal ült, fejét teljesen előrelógatta, karjait a mellén szorosan összefonta. Próbált minél kisebbre zsugorodni. Szeretett volna láthatatlanná válni, mint kisgyermek korában, amikor rossz fát tett a tűzre.

A fiú átkarolta a vállát, és magához húzta. A lány meglepetten vette észre, hogy minden félelme ellenére valami kellemes izgalomfélét is érez. A szíve újra hevesebben kezdett dobogni. A fiú megfogta az állát, és maga felé fordította az arcát. A sűrűsödő homályban már alig lehetett látni valamit, csak a fiú forró leheletét érezte.

– Félsz tőlem? – suttogta a fülébe.

– Nem tudom. Azt hiszem…– vallotta be remegő hangon.

– Nem kell félned – hajolt közelebb a fiú. – Most megcsókollak.

Meg fogja csókolni! Csak ez visszhangzott a fejében. Izgatottan várta, mi történik. A szíve a torkában dobogott. Annyira kíváncsi volt, hogy még tiltakozni is elfelejtett. Amikor eszébe jutott, hogy az orra miatt ez nem sikerülhet, már késő volt, mert a fiú két keze közé fogta az arcát, egészen közel hajolt hozzá, és fejét kissé oldalra billentve, szájával szorosan a szájára tapadt.  Meglepetten állapította meg, hogy egyáltalán nem jelentett problémát az orra. Sőt, a fiú orra sem.

Először egész jó volt. Akkor döbbent meg, amikor a fiú nyelve a szájába hatolt. Ez meg mi? Mit csinál? Ez gusztustalan! Senki sem mondta, hogy a csók ilyen nyálasan undorító. Borzalmas! Ő ezt egyáltalán nem így képzelte. Úristen, csak nehogy hányni kezdjen! Nem tudta, mit tegyen. Tiltakozásképpen automatikusan összezárta a fogsorát.

A fiú fájdalmasan felszisszent, és eltolta magától. – Mit művelsz, te hülye? Majdnem leharaptad a nyelvemet.

– De hát… te beledugtad a számba – nyögte keservesen; nyelvét, száját kézfejével törölgetve.

A srác felnevetett. Fölállt, és kezénél fogva őt is felhúzta a padról. Átölelte a derekát.

– Csókolóztál te már valaha?

– Hát persze, csak nem így nyelvvel – magyarázkodott, de maga is érezte, hogy gyengén sikerült a hazugság.

Zavarban volt az ölelésben, ugyanakkor szerette volna, ha még sokáig tart. Mennyi egymásnak ellentmondó érzés! Az ölelés igen, az jó, csak ez a nyelvbedugás ne lenne, meg a nyáladzás.

– Hány éves vagy? – kérdezte a fiú.

Most mit tegyen? Nem akarta, hogy kis pisisnek nézze. Semmiképpen sem mondhatja meg az igazat.

– Tizenhét… – felelte torkát köszörülve. – Mindjárt annyi leszek.

– Aha – mondta vontatottan a fiú. – Szóval tizenhét leszel. És még nem tudsz csókolózni. Tudod mit? Majd én megtanítalak. – Szorosabbra vonta körülötte a karjait. – Biztos, hogy majdnem tizenhét vagy?

Talán mégis meg kellene neki mondani. Nem, mégsem, mert akkor faképnél hagyja. Ez a fiú már megvan vagy… legalább tizennyolc. Ha megtudja, hogy ő még csak tizenöt, azaz csak lesz, akkor kineveti és otthagyja. Nem, nem árulja el. Még ott motoszkált benne az alig pár perce megélt élmény, amikor a fiú szája szétnyitotta az övét. Annak ellenére, hogy nem volt felkészülve arra, ami történt, most mégis úgy érezte, mindennél jobban vágyik rá, hogy megismétlődjön.

Nem kellett sokáig várnia. A fiú gyengéden elsimította homlokából a rakoncátlan frufrut, ugyanazzal a mozdulattal kissé hátrahajtotta a fejét, és föléje hajolt. A lány mélyen beszívta a fiúból áradó illatot. Valami arcszeszféle lehetett, de nem olyan, mint amit az apja használ. Kellemes, varázslatos illat volt. Szerelemillat. A fiú lassan közelítette arcát az övéhez, s amikor a szája a szájához ért, puha volt és gyengéd, nem olyan kemény, mint először. Apró, lágy csókokkal halmozta el a száját, a szemét, az arcát. Ó, ez olyan édes volt! Forgott vele az egész világ. Eddig soha nem tapasztalt vágyak serkentek benne. Addig bénán lógó karjait szinte öntudatlanul emelte fel, hogy a fiú nyaka köré fűzze. A csók hirtelen erőteljesebbé vált. A fiú szája keményen feszült az övére, és nyelve ismét utat keresett a szájába. Engedelmesen nyitotta szét fogait, és nyelvük összefonódott. A fiú ölelése egyre szorosabb, csókja egyre nyersebb lett.

Megijedt. Nem értette, mi történik. Olyan érzések keltek életre valahol a sejtjei legmélyén, amelyeket nem ismert, mégis minden porcikáját megremegtették. Nem tudta miért, de fejében megszólalt az a hang, ami már máskor is figyelmeztette a legváratlanabb pillanatokban: vigyázat! Kezét lefejtette a fiú nyakáról, és eltolta magától. Szerencse, hogy sötét van, gondolta, mert nem akarta most látni az arcát.

– Mi bajod? – szólalt meg a fiú rekedt hangon. Hangosan és zihálva lélegzett. – Nem volt jó neked?

Most megint mit mondjon? Hogy nagyon is jó volt, de ő még csak egy kislány, és ennyi elég volt? Vagy hazudjon és mondja, hogy rossz volt? Miért kell állandóan problémázni?

– Haza kell mennem, már így is elkéstem. A szüleim haragudni fognak.

– Na és? Nagylány vagy már – jegyezte meg gúnyosan a fiú, majd hozzátette: – Tényleg, még azt sem tudom, hogy hívnak.

– Angélának. És téged?

A fiú mély hallgatásba burkolózott. Olyan sötét volt, hogy a világítás híján lévő parkban az orruk hegyéig sem láttak. A lány már-már azt hitte, hogy szó nélkül faképnél hagyta, amikor újra megérezte derekán a karját.

– Szóval te egy Angyal vagy. Rögtön gondoltam, amikor megláttalak. Olyan szép és ártatlan voltál. A szemed is gyönyörű. Csak egy Angyal nézhet ilyen szemekkel a világba.

Meglepődött. Szépnek találja? Tekintetét a sötétbe fúrva megpróbálta kifürkészni az arcát, nem ugratja-e. Sajnos semmit sem látott. A szavak zavarba ejtették. Nem tudta, mit kezdjen ezzel a vallomással, gyorsan másra terelte a szót.

– Te nem mondtad még, hogy mi a neved.

– Megmondom, ha feljössz most hozzám – simult hozzá szorosan a fiú.

– Minek mennék? – kérdezte elveszetten.

– Mert én nagyon szeretném – suttogta a fülébe a fiú, forró leheletével megcsiklandozva a nyakát. – Ne félj, Angyal, nem teszek semmi olyat, ami neked nem jó. – Érezte, hogy a lány tétovázik, és gyorsan folytatta: – Nem kell sokáig maradnod, egy kicsit beszélgetünk, utána hazakísérlek.

Érezte, hogy nem kellene, de kíváncsisága mindennél erősebbnek bizonyult. Lázasan latolgatott. Mi fog történni, ha fölmegy hozzá? Csak nem fogja megverni? Vagy mégis? Nem, az nem lehet, hiszen olyan kedves. Akkor ugyan mi rosszat tudna vele tenni?

– Csak akkor megyek fel, ha előtte megmondod a neved.

– Kristófnak hívnak – felelte vidáman a fiú. – Gyere, Angyal, mert itt lassan megfagyunk! – kiáltotta, és futásnak eredt, kézen fogva vonszolva maga után a lányt.

Akkor vette csak észre, mennyire lehűlt a levegő. Már nem csupán az izgalomtól remegett, hanem az éjszakára telepedő hidegtől is. Milyen érdekes, hogy amíg a fiú ölelése körülvette, egyáltalán nem érezte, most meg már a foga is vacogott. Igaz, Kristóf keze is reszketett, valószínűleg ő is nagyon fázott.

 Egy lakótelephez értek. A megannyi egyforma szürke házfal sűrű, áthatolhatatlan erdőként magasodott körülötte. Az egyik tízemeletes házban beszálltak a koszos, összefirkált, szűk liftbe, és a nyolcadik emeletig meg sem álltak. A fiú kinyitotta az ajtót, világosságot gyújtott és betessékelte.

 Angéla kíváncsian nézett körül. A piciny lakás a benne lévő kopottas bútorzattal együtt egyszerűséget és közömbösséget árasztott. Nem érződött rajta a benne lakó egyénisége.

Kristóf, mintha a gondolataiban olvasott volna, megjegyezte:

– Ez csak albérlet. Nem vagyok idevalósi.

– Suliba jársz? – kérdezte, hogy elüsse zavarát.

– Dolgozom. Gyere, ülj le – mutatott a fiú maga mellé a heverőre. 

Leült, de kissé távolabb tőle.

– Hány éves vagy? – nézett a fiúra.

– Huszonkettő – válaszolta. – Vedd ezt le, itt meleg van – nyúlt a lány dzsekije után.

Huszonkét éves, ráadásul már dolgozik is. Hiszen ő már nem is fiú, hanem egy férfi. Szóval neki egy igazi férfi most a fiúja. Hét évvel öregebb, mint ő. Ez őrületes. A barátnője nem fogja elhinni. Teljesen lefoglalták gondolatai, szinte gépesen tűrte, hogy Kristóf lefejtse róla a kabátot.

– Hozzak valamit inni? Hallod, Angyal? Szeretnél inni valamit? – A fiú már ki tudja, hányadik alkalommal tette fel a kérdést, mire végre felfogta, hogy hozzá beszél.

– Igen, kakaót – motyogta.

A fiú rácsodálkozott:

– Kakaót? Az sajnos nincs. Más nem jó?

A lány megrázta a fejét.

– Nem, más nem kell.  

A fiú leült mellé, és átölelte.

– Kakaó nincs, de kapsz helyette egy csókot.

– Rendben – állt fel –, de most ki kell mennem a vécére.

– Menj csak, ott van – mutatta Kristóf.

Amint becsukta maga mögött az ajtót, kezét zakatoló szívére szorítva a falnak támaszkodott. Olyan érzése volt, mintha ki akarna törni a mellkasából. Vajon most mi fog történni? Csókolóznak? És aztán? Hogy is szokott ez lenni? Próbált szerelmes filmekre visszaemlékezni, hogy valami támpontot nyerjen. Olyan képek rémlettek föl előtte, amelyek hirtelen félelemmel töltötték el. Nem, Kristóf olyasmit biztosan nem akar majd csinálni. Vagy mégis? Nem tudta, mitévő legyen. Nem maradhat a vécében egy örökkévalóságig. Muszáj kimennie.

A fiú vörös arccal állt a szoba közepén, kezében az ő diákigazolványával.

– Tizenhét, mi? – Kristóf szeme villámlott a dühtől. – Még be sem töltötted a tizenötöt! Normális vagy te? Azt akarod, hogy valaki tönkretegyen? Fogalmad sincs, mit akarnak a férfiak a nőktől, ugye? Azt gondoltad, kéz a kézben üldögélünk majd reggelig, és a plafont bámuljuk?

– Én… – próbált magyarázkodni, de a fiú durván közbevágott.

– Pofa be, te hülye liba! Mit képzeltél magadról? Felvonszolod a pelenkás seggedet egy férfi lakására, és azt hiszed, kakaóval fog itatni? Nem vágod azzal a tyúkeszeddel, mi történt volna veled, ha nem én vagyok a balek, hanem valaki mással mész kéglibe? Takarodj innen azonnal, míg meg nem gondolom magam! – Kidobta a folyosóra a lány dzsekijét, diákigazolványát, végül őt is kilökte, és becsapta mögötte az ajtót.

Szédülten állt a lépcsőházban. Baj nélkül megúszta! Minden porcikája remegett a félelemtől, mégis hatalmas öröm öntötte el.  Megtörtént az első igazi csók az életében! Nem ám egy pattanásos kamasz, hanem egy igazi férfi csókolta meg, és még szépnek is nevezte. Lehajolt a diákigazolványért, zsebre vágta, és dzsekijét kezében fogva, a lépcsőfokokat hármasával átugorva rohant, szinte repült lefelé. A lépcsőház ajtajában nagyot szippantott a hűvös, csillagfényes éjszaka friss levegőjéből. Diadalmasan elmosolyodott, mint aki nagy titkok tudójává lett. Fülig érő szájjal indult hazafelé. Vigyáznak rám az angyalok, nevetett az égre, és arra egyelőre gondolni sem akart, mi vár otthon egy még nem egészen tizenöt éves lányra, aki aznap egyáltalán nem kapott kimenőt.