Szakáll Ágnes: Lepkevirág a Zsák utca sarkán (akvarell, papír, 46 × 68 cm, 2009)
Kiteregetés
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor. Már nem is emlékszik, mikor. Segíthetne néha maga is, kiabál ki az előszoba felé, hangja a nagyobbik szobában landol, nem értem, mit bámulja folyton azt a tévét. Az öregember csoszogása hamarabb érkezik, mint ő maga. Mit akarsz már megint, kérdezi, de látszik rajta, hogy valójában nem érdekli. Tegezi az asszonyt, akinek egész életében nem kellett dolgoznia, csak a háztartásban, és aki cserébe magázza őt az eltartásért. Régen, a kezdetekkor még hálából, ma már csak megszokásból. Vigye ki a vizet, morogja az asszony, de ne a sufni mellé öntse, mint tegnap. Az ember lehajol és megemeli a vödröt, aztán csoszogva elmegy vele. Hova öntötte, kérdi az asszony, mikor visszatér. A kamra mögé, ahol a tégla van, feleli neki, de már látja, megint hibázott. Miért nem vitte ki az út mellé az árokba, ahova való, emeli fel hangját az asszony, nem bonyolult észben tartani ezt. Közben megtelik a kosár, segítsek kivinni, kérdezi az ember, de már emeli is. Nehéz a derekának, a vizes ruháknak súlya van. Az udvaron az asszony egy ronggyal végigtörli a köteleket, és teregetni kezd. Az ember rágyújt, de máris bánja. Pont most kell itt bagóznia, kérdezi a felesége, szikrákat szór a szeme, mit akar, büdös lepedőn aludjon holnap az unokája. Közös unokánk az, gondolja csendben az ember, és elindul hátra, amerre a jószágok is vannak, azokat tán nem zavarja a füst. De a felesége nem áll le, megy utána. Attól, hogy mindenből kivonul, senkinek sem lesz jobb, és ha bagózik, akkor ebből az életből is ki fog vonulni, megmondta az orvos, talán azt hiszi, bármelyikünknek is jobb lenne itt egyedül. Az öreg ledobja a csikket, rátapos, nem tudom, néz a felesége szemébe, ezen még nem gondolkoztam. Az asszony megcsóválja a fejét, majd indul vissza teregetni, de menet közben is hallani, amit mond, nem gondolkozik maga semmin, fogadjunk, hogy a villanyszámlán sem, és már megint fölöslegesen megy odabenn a tévé, amit senki sem néz. Az ember semmi mást nem szeretne most, csak egy kis nyugalmat, bemegy a fáskamrába, ott tartják a szerszámokat is. Van mindenből legalább kettő, a kis kézi fejszéből is. Jó vele dolgozni és ráadásul szép is. A nyele a markolatnál valaha piros volt, de ezt az ember tenyere mostanra már lekoptatta, fönt pedig acél ék feszíti szét, hogy rendesen szoruljon a fej. Megfogja, gondterhelten vizsgálgatja, élezni kell lassan ezt is, gondolja, de most még jó lesz. Kimegy a kamrából, az asszony még mindig tereget, neki sem megy már gyorsan a munka. Az ember, kezében a fejszével, megfontolt léptekkel a felesége háta mögé ballag. Nézi az asszonyt, a fehér kontyát, benne a ki tudja, hány csattal, a tarkóját a két jól ismert anyajeggyel. Aztán sóhajt egy nagyot, a szerszámot a másik kezébe veszi, emez már izzadni kezdett, meleg lesz ma is. Az asszony észreveszi, hogy ott áll mögötte, lassan megfordul. Csak pár másodperc telik el, de mintha hosszú órák lennének, mit mondtál reggel, mit vágjak holnapra, kérdezi az ember, tyúkot vagy kakast.
A fiamat már évek óta
nem zavarom ilyesmivel, nem kérem meg semmire, nem is próbálom meggyőzni arról, hogy nekem is lehet még fontos valami ezen a világon, találkozásaink csak értelmetlen és vég nélküli viták melegágyai, mindent jobban akar tudni nálam, még azt is, hogy mi a jó nekem, nekem, akit hetvenhat éve orvos nemigen látott, aki minden reggel egy pohárkával kezdem a napot, amióta csak elmúltam tizenhat, aki simán elszívom azt a napi húsz cigarettát, amit én sodrok rendes dohányból, úgyhogy két hete az unokámmal utaztam, őt kértem meg erre az útra, hogy vigyen el Hegyhátsálra, van egy remek kis autója, jól is vezet, ő már ennek az évezrednek a szülötte, a huszonhárom évével szerintem bölcsebb, mint az apja, sokat olvas a régi időkről, ami egy leendő történésznek fontos is, de amit a leginkább szeretek benne, hogy tiszteli és elfogadja a véleményemet, nem próbál megalázni, vitáink nekünk is vannak, mindketten elmondjuk, amit a dolgokról gondolunk, aztán van, hogy végül egyetértésre jutunk, de ha nem, hát az se baj, így aztán jól telt az idő az utazás alatt is, meséltem neki erről az apró faluról, a kedves helyiekről, a falu melletti lőtérről, amit még egyszer látni szerettem volna, mert nem hagyott nyugodni az emlék, hogy hetvenhatban, géppisztoly egyéniben megnyertem ott egy háromnapos lövészversenyt, pedig a néphadsereg és a rendőrség is igazán jó lövészeket válogatott össze, de a mi munkásőrcsapatunk egyszerűen verhetetlen volt, én akkor még csak két éve voltam állományban, de a szolgálati fegyveremet, egy már használt Papasát, nagyon jól ismertem, amikor hatvannyolcban kimentünk segíteni a csehszlovák barátainknak, akkor is ilyen fegyverem volt, álmomban is szét tudtam szedni, ha céltáblára küldtem egyes lövéseket, a papír közepén kívül máshol nem keletkezett lyuk, egyenes út vezetett hát a csapatba, és a versenyen az egyik első díjig, az unokám csendben mosolyogva hallgatott, ő nem szereti a fegyvereket, a vadászokat sem kedveli, tavaly óta már húst sem eszik, amikor végül megérkeztünk a faluba és megettük a szendvicseket, kiszedte belőle a szalámit, aztán enyém lett a terep, lassan gurult velem végig a főutcán, próbáltam felidézni, hogy merre is mentünk ki a lőtérre, míg végül sikerült, még megvolt a régi kocsma épülete, úgyhogy onnan már emlékeztem az útra, de a végső megérkezés elszomorított, ahogy az is, amikor nyolcvankilencben megszüntették az osztagunkat és le kellett adni a fegyverünket, a lőtér teljesen gondozatlan, gazzal, bokrokkal, elszórtan fákkal benőtt területté vált, tele parlagfűvel, megálltunk mellette, én beljebb akartam menni, újra érezni azt a szívet melengető érzést, amit hetvenhatban, a versenyen éreztem, amikor meghúztam a ravaszt és tudtam, hogy a lövedékek egymás nyomát tapossák a céltábla közepén, de az unokám nem engedte, azt mondta, hogy tudja, milyen erős és ügyes vagyok, de ez a talaj a ki tudja, milyen ágas-bogas csapdákkal nem nekem való, főleg bottal nem, ha elesem, ő nem fog tudni felemelni, visszaültünk hát az autóba, hazafelé csend volt, nekem nem volt kedvem megszólalni, az unokám meg úgy érezte, talán a csend segít a lelkemnek, igaza van, akárhogy is, engem már évek óta a csend vesz körül, ez az újabb csendfoszlány csak rárakódott a többire, a régi eszményekre, a letűnt és semmissé lett emlékekre, így kivettem hát a keretből a hetvenhatos oklevelet és széttépett darabjait is csendben nyelte el a szemeteszsák.
