Kövesdi Károly frissen kapott verseiről
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik. S már alszik is – nem forgolódik, mint valami nyikhaj városi stresszdudva. Igen ám, de megint megverik az ablakot, épp csak virrad, de verik, szorgalmasan. Kiszól, kérdez, s hallatszik is a lelkes válasz: Karcsi bá’, hoztam bíbor tintát, kiáltja a Vers. Nézzen a pirkanat felé, onnan merítettem! Hát valahogy így érkezik a vers az általa választotthoz.
Esetünkben Kövesdi Károlyhoz, akit – remélem – nem igazán kell bemutatnunk a magyar olvasóknak. Verseket fél évszázada publikál, újságíróként majd ennyi ideje dolgozik, mondjuk ki, fáradhatatlanul, olyannyira, hogy eme utóbbi költői jelenlétének ritkulásához vezetett. Amit elsősorban nem versesköteteinek gyérebb megjelenése mutat, hisz vannak nála önmagukat szigorúbban rostáló költők is, hanem az újságíróból közéleti publicistává, meghatározó hangú véleményformálóvá kinövő karakteres, és a maga igazát kíméletlen szókimondással tolmácsoló zsurnaliszta (köz)- ismertebbé válása. (Ez sem ismeretlen történet, példa lehet erre Lendvai Istvántól Bolgár Györgyig számos életpálya, sőt, fölhozhatjuk a Vajda Jánostól Arisztideszig, avagy a Bodor Páltól Diurnusig tartó belső utakat.) Mindezt Kövesdi esetében azért érdemes elmondanunk, mert a példák több esetben is rámutatnak a veszélyre: a poézis és a publicisztika sokszor inkább taszítják, mintsem vonzzák egymást. A legjobb publicisztikák azért válnak olyanná, mert a pillanatnyi valóságot teszik megérthetővé a kései olvasók számára; a költészet viszont akkor maradandó, ha – a pillanatoktól s a percemberkéktől elrugaszkodva – mondandóját az egyetemességhez intézi. Egy költői életmű annál kevésbé maradandóbb, minél több aktuális programverset halmoz föl munkáiban. S hát a programvers mindig csúszós talaj; a legőszintébb szándék is kikezdhető akkor, ha indulatból fakad. Kövesdinél sajnos ez többször is becsúszik, s bár azt mondtam, szándéka őszinte, az eredmény mégis kétséges.
Mondjuk úgy: új kötete kezdése és vége a költészet iránt elkötelezett poétát idézik, de a szerkesztési ív alapján is kirajzolódó középső harmad sokszor nem több pillanatnyi dühkitörésnél, gyorsan elillanó, semmit föl nem lobbantó szikránál. S bár az, amiről most írok, alig sem jellemző horzsolás, de azért előfordulása vérző sebbé válik; ezzel kapcsolatban a magam részéről itt is megjegyezném, hogy a „fajta, fajtája” kifejezés (minden nyelvi szószátyárkodó csűrés-csavarás ellenére) a fajra utaló meghatározás, s ebből fakadóan minden fajra tett megjegyzés bárkit összemoshat a sajátjaiból származó szörnyekkel, sőt, bármilyen etnikai alapon – akár ellenünk is – elkövetett bűncselekmények nyerhetnek olyan optikát, amely által azok magyarázhatóak, felmenthetők. (Lásd erre – akár – Esterházy János sorsválasztó parlamenti beszédét.) Hiszen – nem így van.
S nem jó, hogy így van Kövesdi néhány versében, néhány sorában, hiszen amúgy verseinek többsége Nagy Lászlóhoz, olykor Juhász Ferenchez (a Merülés nyelvi megoldásaiban), de legtöbbször Ratkó Józsefhez mérhető. Magyarország temetőföld, posztumusz humusz, történelme soha el nem évülő priusz, mondjuk emlékezetből, azonnal, Kövesdit olvasva, „a föld nem árul el senkit, ölelése örök, ... mindig hazatérít és hazatalál” (Apámmal a kertben); „Nekik majd jobb lesz ők majd ... visszaszerzik amit mi hagytunk elorozni” (Az unokák); „Végül maga a haza is, amelyet annyiszor / elloptak, meggyaláztak, dobra vertek, / velünk egyszer hazaér, hazatalál.” (Hazatalál.) Ám előtte még „lásd mivé lettünk ezzé váltunk / itt nyugszik ezer évnek / minden gödörbe lapátolt álma / kínja keserve tévedése bűne” (elejétől a végéig – a reformáció évfordulóján).
A kör – a történelmi – bezárult, Ratkótól Ratkóig juthattunk, méltó módon megidézve s folytatva szókimondó, mégis egyetemes poézisét, de az is nyilvánvaló, hogy Kövesdi egy erre törekvő, mélyebb válogatás révén a kortárs költészet vagabund egyéniségénél messze túlmutatóbb lírát reprezentál(hat)(na); hatalmas, messze hangzó vers az Örökség, A szolgaság hegyén, az Isten tarsolya, az In extremis, hegyeket rengető sóhaj az Álom a szabadságról, majd jön az a ciklus (napiparancs), amire föntebb utaltam, s ami ballasztként nehezedik a kötetre, de túljutunk rajta (néhány olvasó már kevésbé lesz így ezzel), kár, mert talán el sem jutnak a Lövészárok-keringőig, a Leltárig, s még sorolhatnánk (miként az itt-ott betörő publicista hangvétel zökkenőit), de kár lenne torpannunk pirkanat előtt, hiszen a kötetzáró leletmentés, a nyolcvanas évek kézirataiból most először publikált Merülés majd mindenért kárpótolhat bennünket. Ez az a hangvétel, amelyre Kövesdi első szerkesztője (ahogyan egy nemrégi konferencián elcsípett beszélgetésből kihallottam: mindenkire emlékszik, s ez jó érzéseket kelt bennük) bizonyára csettint most egyet. Igen, ez a hang jellemzi Kövesdi Károly maradandó költészetét.
Kövesdi Károly: Visszakapott szavak, Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2023
Felvidék: 2023. november, IV. évfolyam, 11. szám
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.