Kovács Balázs: Arccal a falnak

2023. október 08., 06:37

Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk. Ez viszont segíthet elmélyülni a bensőnkben, s mind ismerjük azt a manapság sokat ismételt igazságot, hogy környezetünket csak úgy és annyira ismerhetjük meg, amennyire önmagunkat. Ha szemben vagyunk egy fallal, az lehet olyan, mintha magunkkal lennénk szemben: egy tükör. Lehet akadály, esetleg semleges, tiszta felület, vagy éppen az otthonunk alapja is. Bizonyos szempontból bárhol egy szobában, a négy fal között, elkerülhetetlenül arccal a falnak vagyunk. A bizonyos szempont a most bemutatandó könyv esetében – ahogy a hátoldalon is olvasható – kizárólag a lírai én. A számos kötettel rendelkező, muzslai származású szerzőt irodalmi munkásságáért korábban Madách- és Forbáth-díjjal is kitüntették, szerteágazó tevékenysége révén neves közéleti személyiségnek számít.

A fedélen látható, Csillag Lajosnak köszönhető borítóképről először egy bombarobbanás színes porfelhője jutott az eszembe, de kissé távolabbról nézve inkább úgy fest, mint egy halványan parázsló tábortűz hamuja a holdfényben. Ha kinyitjuk a könyvet, e baljós első benyomásokat igazolja a bevezető vers címe is: így nevelem a depressziómat. Zümmögő tudatállapot, hajnali rágódás, naplószerű, szenvtelen belső monológ, mely teret enged a játékos asszociációknak, s végül egyfajta összegző vallomásba torkollik. („zsonglőrködtem túlélésért / loptam szabadságot szövegben / és képben mímeltem gyönyört / neveltem sikolyok díszletei közt erőszakot / viszolyogtam gyermeksírástól / rettegve hajoltam üres kádak fölé”)

Az első fejezetben a lírai én tekintete a repedések, a kopott vakolat, a lecsapott szúnyogok vérfoltjai, a villanykapcsoló körüli szürke ujjlenyomatok és az üresen feszülő pókháló után felénk néz, és hátraszól: cinkosaim vagytok! Nyers, egyenes hangvételű szabadversek szembesítenek olyan változatos, sokszor a költői világtól szokatlan, aktuális témákkal, mint a fiatal állatok evésének előnyben részesítése, gyilkos kamaszok, kommentelés, disznóölés vagy éppen a koronavírus. A kötet talán legmegrázóbb versében, melyet igazán csak egy nemzeti kisebbségben tengődő élhet át, a lírai én központi dilemmája az, hogy: („hogyan tudja megmondani a kórházi boncnoknak szlovákul / hogy miénk a háromnapos halott baba”).

Ezt követi a második és egyben utolsó rész, a nem szent család. Személyes történetek szülőkről, meg nem ismert testvérről, családi szerepekről, szomszédokról – mindezek az emlékezés és az elmúlás problematikájának fényében, köntörfalazás, pátosz nélkül. Gyakran megjelenik az erőszak motívuma. A sejtető, de mégis közvetlen, élőbeszédszerű versnyelv – ahogy a kötet egészére, itt is jellemző. („túl durva tapintású volt a felejtés / úgy vetted fel a fonalát mégis / mint akit bántottak / mintha bánthattál volna vele”) mint a zacc – szól az egyik vers címe. Maga a kötet is olyan, de nem ülepedik le, nem oldódik fel. Inkább, mintha a víz párologna el belőle. Egyre sűrűsödik, s kortyolgatva egyre inkább sérti, ingerli a torkunkat. Egyre nehezebb nyelni, de valahol mégis érezzük, hogy felüdít, hat, hogy jót tesz velünk.

Barak László: Arccal a falnak, Kalligram, Pozsony, 2022

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)