Saád Anna: Én vagyok és más versek

Gyónás éjszaka

Gonosz vagy.
A leggonoszabb ember, akit ismerek.
Mi a megbánás?
Szét tudom-e szedni magam apró darabokra,
Szövetekre hántani a testem,
Úgy, hogy nem veszi észre senki és én magam se,
Hogy valójában nem történt semmi változás.
Csak szétszedtem és összeraktam magam,
Elhitetve a családtagjaimmal, hogy amit a felszínen látnak az igaz,
Miközben egy bűnös ember írja gyónása szövegét.

Én vagyok

Besatírozom szénnel a lapot,
erősen, hogy mindenhol egybefüggő fekete legyen,
kivéve a közepén, ahol kihagyok egy emberalakot.
Én vagyok.
A koncepció még kérdéses,
festhetnék aktot,
jelenthetne valami egészen mást,
egy filozófiát,
de nem, ez csak
Én vagyok.
Ez a kihagyott, üres rész a lap közepén,
amit megtölteni nem akarok,
mert ismerem, s tudom, hogy így teljes.
Meg akarom mutatni, hogy más, mint a többi,
mert üres.
Kavarog benne az üresség, mint a csillagok,
kietlen, semmi, kopár,
Én vagyok.
Felviszem az alapot a vászonra,
a háttér után megfestem a figurát,
szeretem a kezét, a lábát, az egész sziluettet,
heves ecsetvonásaim nyomán
formába öntöm a személyiségem, ez lettem,
egy üres alak középen,
megfestem a semmit.

Egy pont

Egy pont a lapon.
Ceruza pont.
Kerek, tömör.
Sehova nem mozog.
Nincs előtte út,
Nem húztak belőle vonalat,
Nincs végpontja,
Nincs hova eljutni.
Fázik egyedül, szorong,
Egy nagy, fehér sziget veszi körül,
Amin nem juthat át…
Rideg, ijesztő, mindegy már talán.
Egy kéz vonalat rajzol,
De elfelejti a ponthoz kapcsolni.
A ceruza leesik, elgurul a szekrény alá.
A szobát bezárják, elmennek, ott hagyják.
A lapon ujjnyi porréteg gyűlik.
Úgy tűnik a vonalat már sosem fogják kijavítani
És a pont elfelejti, hogy neki az a dolga, hogy vonalat alkosson.
S nem akar próbálkozni többé már.
Megkéri az asztalon hagyott vizes poharat, hogy dőljön felé.
A víz kiloccsan, elmossa a körvonalát, a grafit beleolvad a papírba,
Pacaként létezik tovább,
De így már semmi esély rá,
Hogy a vonalat rajzzá formálják.

Kandalló

Fenntartani egy kapcsolatot
olyan, mint megfújni a parazsat.
Mintha szövet darabokat próbálnál összevarrni,
Amik nem illenek össze.
Mint egy fogaskerék,
aminek a fogai közé kő akadt.
Mint egy foszlós fonál.
Izzik a parázs a kandallóban,
Fel akar lobbanni,
De a szikra nem úgy pattan,
Hogy felcsapjanak a lángok.
Egy kéz tapad a kandalló falára,
Vágyik rá, hogy hideg ujjai felszívják a meleget,
De az nem elég erős.
Elkezdi fújni a parazsat.
Lassú, feszült pillanatok,
Ahogy végül feléled a tűz.
A kandalló fala átmelegszik,
Átszivárog a jóleső hő a kézbe,
Valami maradandó született.
A kéz nem várt a kandalló falára, míg magától átmelegszik,
Nem igazodott a hideg kőhöz.

Árnyalak
Nem ismerem a múltad,
nem ismerlek téged sem.
bárcsak megkérdezhetném,
de számomra ez már örökre elveszett.
egy sötét lyuk tátong előttem és
benne vagy te.
üres tekintettel rám meredsz,
egy ismeretlen fogja a kezemet.
sétálok veled, boldogan lóbálva a kezünk, nem érdekel, hogy nem ismersz.
csak, amikor hazafelé megyek,
mindig ezen gondolkodom,
hallom a vonat dübörgését az állomáson,
bekanyarodom, a fák árnyéka eltünteti az aszfaltutat és én csak annyira szeretném tudni a múltad, de csak azt tudom, hogy sötét és keserű.