A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Hogyan szólítja meg Petőfi a ma emberét? Mit mond nekünk Petőfi ma? – hangozhat el a kérdés olyan sokszor az emlékév kapcsán (is).
A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ, valamint a Vajdasági Előretolt Helyőrség gondozásában, a Mozdulj! Petőfi! vajdasági programsorozat keretein belül jelent meg a huszonegy kortárs költő huszonnégy versét tartalmazó kötet. A vajdasági alkotók felkéréses, valamint nyilvános pályázat alapján írt, újragondolt Petőfi-versei árnyaltabbá teszik a mindannyiunk által a költőről alkotott, bennünk élő képet. A kötetben Verebes Ernő, Sáfrány Attila, Antalovics Péter, Szögi Csaba, Bence Lajos, Csorba Béla, Léphaft Pál, L. Móger Tímea, Csík Mónika, Lázár-Szűcs Anikó, Maurits Ferenc, Balogh István, Szögi Klaudia, Tékiss Tamás, Szőcs Attila, Tomić Glória, Fleis Rita, Varga Péter, Blazsanyik Zsaklina, Dobó Tihamér, Gyólay Karolina versi szerepelnek, Újházi Adrienn illusztrációival.
Kétszáz éve született a magyar irodalom legismertebb, legmeghatározóbb költője, Petőfi Sándor. Gazdag életműve alapvetően határozta meg a későbbi magyar kultúrát és az irodalmi, valamint kollektív kulturális emlékezetet. Milbacher Róbert irodalomtörténész szerint Petőfi Sándor legnagyobb tette, hogy „demokratizálta az irodalmat, a közeget, közönséget”, és ennek köszönhetően szélesebb rétegek számára elérhetővé és népszerűvé tette a magyar irodalmat.
A kötetben szereplő versek gyönyörű újra- és továbbgondolásai a Petőfi-hitvallásnak, a Petőfi-képnek és a Petőfi-versélményeknek. Találunk köztük posztmodern versátiratot, továbbírást, megszólítást és párhuzamosan felépített verstörténeteket is. Soha nem érzékelhettünk távolságot Petőfi költészetének lényege és kortárs ízlésvilágunk között, hiszen a költő recepciótörténeti megítélése és vállalt identitásunkba való beépülése, állandó jelenléte adott volt, és mindenki sajátjának tekinthette, tekinti az egész életművet és magát a költőt, kalandos életútjával, lobogó indulataival, zsenialitásával – mai kifejezéssel élve, az „utolsó offline influenszerként” – a maga teljességében a miénk.
Verebes Ernő Még morajlik című verse egy látomást elevenít meg. A Pannon-tenger morajlása hallatszik, sejtet, álmokat idéz és szinte festményen megjeleníthető képet ötvöz zeneiséggel. Mint egymásra vetített képek, előttünk a költő és egész életműve, valamint annak utóhatása… Lenyűgöző a képiség és a hangzás összjátéka, melyekben felsejlenek a Petőfi-verssorok. Harangzúgás, bokor-fodor zizzenés… Szél sír a pusztában, lánc csörren… Megáll az idő, múltunk és jelenünk egyszerre visszhangzik bennünk.
„Még morajlik, mi feltámadhatott volna…” – e sorokban a mélyben rejlő, mindenkit megszólító rétegek, mint a Pannon-tenger rétegei, épülnek egymásra, felvállalt identitásunk sokrétűsége, mindannyiunk öröksége, „örök tanúságként”. Petőfi, a költő, forradalmár, színész, szerelmes, férj, apa és a reformkor legnagyobb influenszere, a lelkét tette elénk verseiben. Ezek által a versek, újraértelmezések által betekinthetünk abba, hogy a ma emberében, művészeiben mit mozgat meg mindez, kortárs irodalmunkban hogyan látjuk, értékeljük, érezzük a Petőfi-opus tengermorajlását.
„Ránk vár, talán riadunk már: / Pannónia planktonjai, kik tengernek / Méretlen mélységén lebegni szerettek, / Mikor kiáltjuk ki magunkat embernek?” – hangzik el a kérdés, s a válasz bennünk van. Hallassuk hát hangunkat.
„Föltámadott a tenger” Milyen tenger? – Huszonegy kortárs költő huszonnégy verse. Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ – Vajdasági Előretolt Helyőrség, Szabadka, 2023
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.
A prózakötet címében szereplő senki földje mindössze néhány négyzetméternyi terület: „a Tisza melletti töltés aljában egy nyári út fut, mely egyszer csak ok nélkül megtörik, majd öt vagy hat méter után szelíden visszakanyarodik, hogy zavartalanul haladjon tovább, mintha mi sem történt volna”. A kanyar haszontalansága, hiábavalósága egész gondolatsort indít el az íróban, s amikor húsz év múlva előveszi az ott készült fotográfiákat, és meglátja a kitérő értelmét, konstatálja, hogy a ma embere gyakran nem veszi észre a nyilvánvalót.