Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A megkopott történelmi emlékezet ugyanis még inkább hajlamos a felejtésre, ráadásul kórságosan és gyorsan – ilyen értelemben a helyi közösségi emlékezetkultúrát is megmozgató, háromszáz oldalas kiadvány mindenképpen több, mint „szerény krónika”, ahogyan szerzője írja. Gaál Lajos jelzi, hogy „sorai újságcikkek, folyóiratok, idős és fiatal cserkészek elbeszélései, valamint személyes élmények alapján íródtak meg”, mégis többet, pontosabban többletet is odaemel a helyi történelem képzeletbeli filmjének kiszínezett kockái közé. Hiszen fotótörténeti szempontból sem elhanyagolható az az izgalmas vizuális forrásanyag, amely a szöveg kiegészítője és „láttatója” mellesleg.
„Mellesleg”, hiszen sok kutató számára az írott forrásanyag mellett a képi megjelenítés, a regionális, jelen esetben a cserkészmozgalmi történelem vizuális adatbázisa, illetve annak gyűjtése és bemutatása marginális, kevésbé fontos. Azonban manapság éppen azt tapasztaljuk, hogy a képi emlékezet, a fotótörténelem egyre inkább helyet és rangot kér magának a „nagy történelem” mellett a mikrotörténelem nagypolcán, ahogyan a lokálpatrióta olvasó szívében is.
A kötet szerzője, jegyezzük meg, adósságot is törleszt: szülővárosának egy eddig, noha ismert, de nem ilyen részletességgel kiszínezett történetét igyekszik méltó módon bemutatni. Jó sorvezető mellett haladva állít szép és hiteles emléket Rimaszombat cserkészeinek – ahogyan a kiadványban jelzik is –, ebben két fő célt követve: „emléket állítani az egykori cserkészet nagyjainak és inspirációként szolgálni az utánunk jövő cserkészgeneráció számára”. Emlékezni és emlékeztetve nevelni – ezt a sokszor elhangzott vezérelvet, megfűszerezve a helyi történelem sajátos ízével példásan teljesíti is a krónika, hiszen, ahogyan Gaál megjegyzi, „a háború előtti nagy cserkészgeneráció mindenképpen megérdemli, hogy megemlékezzünk tetteikről, történeteikről. Egy nemzedék sorsa és útkeresése rejlik bennük. Az önfeláldozóan véghezvitt nemes cselekedetek – legyenek azok mindennapiak vagy heroikus nagy tettek – példaképül szolgálnak az utánuk jövő generációk számára.”
A kiadvány méltán odaillő minden rimaszombati, gömöri és felvidéki magyar ember könyvespolcára.
Gaál Lajos: A cserkészliliom peremvidéki szirmai, Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2023
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.
A prózakötet címében szereplő senki földje mindössze néhány négyzetméternyi terület: „a Tisza melletti töltés aljában egy nyári út fut, mely egyszer csak ok nélkül megtörik, majd öt vagy hat méter után szelíden visszakanyarodik, hogy zavartalanul haladjon tovább, mintha mi sem történt volna”. A kanyar haszontalansága, hiábavalósága egész gondolatsort indít el az íróban, s amikor húsz év múlva előveszi az ott készült fotográfiákat, és meglátja a kitérő értelmét, konstatálja, hogy a ma embere gyakran nem veszi észre a nyilvánvalót.