Az éles levegőn átsejlik egy kép,ahogy a figyelem kristályszemcséi elrendeződnek.Ha kinézek az ablakon, látom, hogya tél fagyos ujjai hantok hátába vájták a csíkokat.
és úgy recseg a réttől messzebb a fasorhogy sorra fásul vele a világ egy-egymegmaradt darabjaa rabja befedi a semmit – élő boltozatot
forgószél vagyok örvények tölcséreanyagban de mégis anyagon kívül és egyszerte a súlyos és súlytalan erekbenlátom magamat a felismerhetőt
mosolyuk tengerek arcán,halrajok festette árnyék.pulzáló alakzat testük.daluk kavicsokon zúgó,gyengéden zubogó patak.
álmomban apámat láttamahogy kinyitotta a nagykaputés kisétált rajta