Vajon miért alkotunk? Mi az oka annak, hogy a kreativitás gyakorlata feltölti az embert? Elég, ha önmagunk mentális-lelki igényét, tudatunk-tudatalattink kíváncsiságát fogalmazzuk meg vagy elégítjük ki az alkotással, vagy az élményeinket, meglátásainkat meg is kell osztanunk másokkal is ahhoz, hogy az alkotási folyamat egésszé tökéletesedjen?
Nemrég olvastam hasonló kérdéseket egy művészeti pályázat felhívásában, gondolatébresztésnek szánt bevezetőjében, s be kell látnom, ez az egyébként nem új felvetés megérintett. Alapvetően evidens, hogy visszajelzés nélkül semmilyen kommunikáció nem ér sokat. Sőt, a kommunikáció szó eredeti jelentése is magában foglalja a tényt, hogy az adat vagy információ az egyik ponttól egy másik pontig halad, azokat mintegy összeköti; csak az utóbbi időkben mintha sokan megelégednének azzal, hogy valami „ki lett kommunikálva”, és az már nem számítana, hogy az üzenet meg is érkezett-e, és megértésre talált-e.
A művész alkot, és ezt, mivel társas lény, meg is szeretné osztani másokkal, hogy visszajelzést kapjon és megbizonyosodjon arról: értékes volt-e az alkotása, hatott-e másokra, befogadásra került-e. A tanítások, a bölcsességek az idők kezdetétől fogva tovább öröklődtek, hogy a következő generációknak utat mutassanak. Persze nem mindig konzekvensen, sőt, a történelem sokszor bizonyítja, hogy a fejlődés, a tapasztalatokból való tanulás (vagy nem-tanulás) nem a pozitív irányba viszi előre az életet – az erőhatások kaotikus eredői tragédiákba torkollnak, fájdalmas veszteségeket okozva mindenkinek, változó intenzitással és súllyal.
Személyes életünkben is sokszor a kimenő információra figyelünk jobban, és a válaszra nem eléggé, vagy egyáltalán nem is figyelünk. Pedig sokszor ott van a válasz előttünk, látjuk, halljuk, de nem tudjuk befogadni. Csak a kimenő információkra fókuszálunk, miközben nem figyelünk annak befogadására. És ezzel sokat veszíthetünk; talán valamikor majd észrevesszük, hogy már egy ideje – vagyis már egy jó ideje – elhangzott, megtörtént, teljesült, megértésre talált a kiküldött jel, szignál, segélykérés vagy fontos adalék. Csak nem vettük észre… És nem figyeltünk a válaszra, ezért végleg elveszítettünk valamit. Vagy az üzenet mégsem ért célba, nem ment át, nem rezonált, nem talált befogadásra. Ilyen is van, még ha fájdalmas is elfogadni, vagy úgy érezzük, hogy nem is vagyunk rá képesek. És mégsem kell, hogy késő legyen, mert soha nincs túl későn. Ha bármit a helyére lehet tenni, elmondani, megosztani, megbocsátani, ahhoz sosincs későn. Ha nem is ugyanúgy, ugyanoda kerül a hiányzó darab, mint ahová kerülhetett volna adott esetben, ha a maga idejében történik, mégis a helyére kerülhet. Ha utólag is, haloványan, látszólag erőtlenül – de a Szentlélek erejével, megkérdőjelezhetetlenül.
Karácsonykor, az ünnep örömében, amikor a családtagok és a barátok lélekben közelebb kerülnek egymáshoz, amikor a hívő emberek vallásos emelkedettségükben felismerik egy új kezdet lehetőségét, mindannyian esélyt kapunk arra, hogy ezeket a célt nem ért üzeneteket vagy az ezekre adandó, elmulasztott válaszokat a helyükre tegyük, és a hitben megerősödve érezzük a hálát Jézus Ünnepén.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
Karácsony és Nap? Hogy jön ez össze – kérdezhetné az olvasó, aki megszokta, hogy ilyenkor, év vége felé csilingelő harangszóval és szikrázó csillagszórókkal ünnepeljük a kis Jézus születését. Mások azonban némán bólogatnak, mivel jól tudják, hogy ez a szent ünnepünk sem kerülte el a pszeudomorfózis törvényszerűségét, és bölcs papjaink, püspökeink, engedve az ősi hagyományoknak, icipicit igazítottak egyes kinyilatkoztatások idején és módján.
Nem vagyok egy karácsonyi ember. a legtöbbször nehezen élem meg az ünnep hangulatát. Mindössze egyetlen karácsonyi szöveget publikáltam eddig, három évvel ezelőtt, a ’89-es karácsony témakörében. Meglehetősen komor írás arról, hogy nincs a világon semmink a születésünkön és a halálunkon kívül. Semmink, ami biztosan és örökké a miénk.
Honnan tudom, hogy felnőttem? Nos, a bizonyítékok száma egyre csak növekszik. Amikor gyerek voltam, minden télen korcsolyázni jártunk a családommal. Hasítottam a jeget, mintha nem eshetnék pofára, mintha nem korcsolyázhatna át a nyakamon egy másik korcsolyázó, mintha nem törhetném el a kezem, a lábam vagy egyéb csontom. Őszintén szólva, abból a 206 csontból, ami a testemben van, lehetne válogatni. Engem persze csak a száguldás meg a korcsolyapálya melletti büfében kapható, túlságosan édes, vulkanikus hőmérsékletű tea érdekelt.
Nem asszisztálok – olvasom Petri György egyik megragadó válaszát egy interjúban. Ezt a dacos szembenállását emeljük ki újra és újra, mert valamiért mindig aktuális.
Az olyan kifejezések, tételmondatok, mint a Nem asszisztálok, jellegzetessé tették Petri stílusát – ám ezzel az állítással máris vitatott területre érkezünk, hiszen akárcsak egy megemlékező írásban is, el kell tudnunk választani az alkotót a műtől, a szubjektumot a verstárgytól.
Valahol, valamelyik históriás fényképekkel teli dobozom alján leltem rá a jó múltkor arra a felvételre, amelyik a dunaszerdahelyi templom előtt készült az 1940-es évek egyik hóval elvarázsolt karácsonyán. A képen a templom előtt egy nem is túl szép, nem is túl díszes karácsonyfa körül álltak sokan, megörökíteni a szentmise utáni pillanatot. Hátlapjára egyszerű kézírással rótta rá valaki: „mindenki karácsonyfája”.
Még csillognak a karácsonyi fények a kirakatokban, még szólnak az üzletekben szebben-torzabban a karácsonyi dalok, még ünnep előtti rohanásra ösztönöz a hangulat s az egyre fogyó idő, még az utolsó ajándékokon jár az eszünk, de már érezzük, tudjuk, hogy eljön a pillanat, amikor legalább egy estére elcsendesedik a világ, s olyan béke száll közénk, mint soha máskor. Van, aki azt mondja erre: ha a kereszténység mást nem is adott volna a világnak, csak a szentestét és a karácsonyi ünnepkört, már akkor is nagyon hálásak lehetnénk mindezért.
Megint itt a karácsony, s mi úgy teszünk, mintha nem gyötörne bennünket megint a pandémia, nem fenyegetnék az emberiséget klímakatasztrófák, háborúk, nem tudnánk a világ szegényebb régióiban dúló éhínségről, s mintha az ablakunk alatt nem az apokalipszis lovasai dobognának, hanem csak gyermekkorunk subás, csizmás betlehemesei vernék le csizmáikról a havat.
1989-ben a lakosság nagy része boldog volt, illúziókkal telve várta a zsarnokság, a kommunista diktatúra végét. Eljött a jólét ideje, mi is úgy fogunk élni, mint Nyugaton az emberek. A Nagy Élet most kezdődik!
Egyeseknek valóban elkezdődött a Nagy Élet, rögtön a kilencvenes évek elején. A volt kommunista káderek tudták, hogy gyerekeik miből indítsák vállalkozásaikat, hogyan és mibe kell belevágni.
Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, egy 250 éve született költő 225 éves vígjátéka ma is él. Játsszák is, igaz, kicsit átdolgozva. A Dorottya teljes címe még barokkos: Dorottya vagyis a dámák diadalma a fársángon. Furcsa vitézi versezet négy könyvben (1798), és a barokkra emlékeztet a ma már sokszor nehezen követhető klasszikus allúziók; görög és latin vonatkozások felsorakoztatása; de már elkezdődik a barokk trónfosztása, az antik mitológia földre szállása.
Ebben a hasadozott, információkáoszos világban sokszor úgy tűnik, semmi sincs már a helyén – és valóban nincs is. Eltűnnek az emlékek és a hagyományok, szétbomlanak a családok, évezredek tudása és bölcseletei válnak pillanatok alatt elfeledetté, átírtakká, újraértelmezettekké.