Azt mondják, holnap lesz karácsony…
Égi fenyőfám fölcicomázom
csillaggal, angyalhaj-felhőkkel,
tulipán-szívű csengőkkel.
Mit szoktam én meg?
Az ide-oda járkáló Napot?
Az orrlikak körül tolongó levegőt?
Kézfejemet ajtókilincseken
s disznók habos vérét
a hideg cseréptálban?
S azok a szétdúlt, illatos romok,
melyek szerelmeim helyén ragyognak,
mind, mind
Istenre maradnának?
Ez hát az én országom?
Az én népem?
Ez, ez az ide-oda lökődő,
megfakult sokaság?
Madárlátta, foszlós kenyér az asztalon,
a lugasban bólogató gesztenyefák,
titkos üzenetre válaszolnak.
Fénylő síneken álmot tolat a magány.
Suttogják a levelek a mennyei suttogást.
anyámnak fáj a semmi,
anyám fekete rózsa,
nem tud kiszínesedni.
a hóból ki se látszom,
a hóból, havazásból,
e duhaj hóvilágból