De érdekes volna,
ha kutyabál volna,
s farsang napján
minden kutya
bálba kutyagolna.
Nagy kutya is,
kis kutya is,
kit csíp még a bolha.
Komondor kényelmes,
lassú táncot ropna.
Puli Pali csárdást,
ahogy meg van írva:
sötét szőre, bozontja
a szemébe lógna.
Csau csacsacsázna,
a foxi bokázna,
a többi vén kutya meg
leülne a hóba.
Elesett a lúd a jégen,
vőfény leszek jövő héten.
Vőfény, vőfény, kisvőfény,
lábon járó verőfény.
Vőfénykendőm gyönggyel varrják,
pántlikával fölcifrázzák.
Verset mondok, nem titok,
rokonokat így hívok
házról házra csújjogva
lagzi lakodalomba.
Ángyot, nénét, szakácsot,
süssenek sok kalácsot,
sógort, komát, nyoszolyót,
hozzanak sok földi jót:
tyúkot, jércét, kakaskát,
de a csülkét is hozzák,
csillag-lépő lábait
ne a kutyáknak dobják!
Mert ha tisztem leteszem:
száz tyúk lábát megeszem.
Vőfény, vőfény, kisvőfény,
lábon járó verőfény,
az leszek én, nem titok,
jó nagyokat rikoltok.
Nem vagyok én makacs skót,
ki eladná a zacskót,
s venne rajta öt szem meggyet,
abból is eladna egyet.
De a pénzt se szórom el,
arra költöm, mire kell.
Ha éhemet elüthetem,
reám száll az enyhületem.
Az ebédem mindennap
két disznófül cakompakk;
ha borostás, azt se bánom,
szárazon leborotválom.
És amikor már sima,
jöhet rá a paprika,
alul-fölül beszórom,
s úgy eszem, hogy ropogjon!
Borús vagyok, hát játszom:
a hóból ki se látszom,
a hóból, havazásból,
e duhaj hóvilágból.
Körhinta forog velem
zajtalan szél-tengelyen,
fák, terek, villamosok –
hó-láncba kapaszkodok.
Hajamon hó a kucsma,
csurog nyakamba lucska,
hátamon végigpereg,
belül is fehéredek.
Havazok csontomban is,
szakadó gondomban is –
a hóból ki se látszom,
borús vagyok, hát játszom.
Porka havak esedeznek,
deho reme róma,
vadóc kölkek hemperegnek,
deho reme róma.
Hemperegnek, mint a macskák,
deho reme róma,
vagy a füstös orrú rókák,
deho reme róma.
Én a szánon suhanok,
deho reme róma,
mint alpesi farsangosok,
deho reme róma.
Jánoshegyi kilátótól,
deho reme róma,
úgy indulnak, mint a Holdból,
deho reme róma.
Fák maradnak mellettem el,
deho reme róma,
sok bámészka megsüvegel,
deho reme róma.
Nem kell nekem gyors Jaguár,
deho reme róma,
suhantasson csak január,
deho reme róma.
Esik a hó, esik, esik,
deho reme róma,
meg sem állok Kenderesig,
deho reme róma.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 1-jei számában.)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!