De érdekes volna,
ha kutyabál volna,
s farsang napján
minden kutya
bálba kutyagolna.
Nagy kutya is,
kis kutya is,
kit csíp még a bolha.
Komondor kényelmes,
lassú táncot ropna.
Puli Pali csárdást,
ahogy meg van írva:
sötét szőre, bozontja
a szemébe lógna.
Csau csacsacsázna,
a foxi bokázna,
a többi vén kutya meg
leülne a hóba.
Elesett a lúd a jégen,
vőfény leszek jövő héten.
Vőfény, vőfény, kisvőfény,
lábon járó verőfény.
Vőfénykendőm gyönggyel varrják,
pántlikával fölcifrázzák.
Verset mondok, nem titok,
rokonokat így hívok
házról házra csújjogva
lagzi lakodalomba.
Ángyot, nénét, szakácsot,
süssenek sok kalácsot,
sógort, komát, nyoszolyót,
hozzanak sok földi jót:
tyúkot, jércét, kakaskát,
de a csülkét is hozzák,
csillag-lépő lábait
ne a kutyáknak dobják!
Mert ha tisztem leteszem:
száz tyúk lábát megeszem.
Vőfény, vőfény, kisvőfény,
lábon járó verőfény,
az leszek én, nem titok,
jó nagyokat rikoltok.
Nem vagyok én makacs skót,
ki eladná a zacskót,
s venne rajta öt szem meggyet,
abból is eladna egyet.
De a pénzt se szórom el,
arra költöm, mire kell.
Ha éhemet elüthetem,
reám száll az enyhületem.
Az ebédem mindennap
két disznófül cakompakk;
ha borostás, azt se bánom,
szárazon leborotválom.
És amikor már sima,
jöhet rá a paprika,
alul-fölül beszórom,
s úgy eszem, hogy ropogjon!
Borús vagyok, hát játszom:
a hóból ki se látszom,
a hóból, havazásból,
e duhaj hóvilágból.
Körhinta forog velem
zajtalan szél-tengelyen,
fák, terek, villamosok –
hó-láncba kapaszkodok.
Hajamon hó a kucsma,
csurog nyakamba lucska,
hátamon végigpereg,
belül is fehéredek.
Havazok csontomban is,
szakadó gondomban is –
a hóból ki se látszom,
borús vagyok, hát játszom.
Porka havak esedeznek,
deho reme róma,
vadóc kölkek hemperegnek,
deho reme róma.
Hemperegnek, mint a macskák,
deho reme róma,
vagy a füstös orrú rókák,
deho reme róma.
Én a szánon suhanok,
deho reme róma,
mint alpesi farsangosok,
deho reme róma.
Jánoshegyi kilátótól,
deho reme róma,
úgy indulnak, mint a Holdból,
deho reme róma.
Fák maradnak mellettem el,
deho reme róma,
sok bámészka megsüvegel,
deho reme róma.
Nem kell nekem gyors Jaguár,
deho reme róma,
suhantasson csak január,
deho reme róma.
Esik a hó, esik, esik,
deho reme róma,
meg sem állok Kenderesig,
deho reme róma.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 1-jei számában.)
Milyen az a fiú, akinek mobiltelefonja van? Annak kemény az élete, mert sokat telefonál, és ezért fizetnie kell. És korán is kell kelnie, az ébresztő funkció miatt. Ha háromszor elrontod a kódot, akkor pápá mobiltelefon. Letilt a SIM-kártya. Mobiltelefon nélkül olyan voltam, aki nem kelt korán, és nem izgult ilyen dolgok miatt. Az a jobb, ha a könnyebb életet választjuk, és nincs mobiltelefonunk.
Alíz még soha nem volt korábban nyári táborban, így kicsit megszeppent az ötlettől: sok idegen gyerek és egy egészen új hely, ahol még soha nem járt! És még a nagymama sem mehet vele. De erősebb volt a kíváncsisága, mint a félelme, úgyhogy hipp-hopp, máris jelentkezett a táborba, és hamarosan ott találta magát hátán hátizsákkal, fején kissapkával egy nyüzsgő gyereksereg közepén.
A meséskönyv legnagyobb zsenialitása mégis a tökéletesen működő elbeszélői hangban rejlik: Zalka Csenge Virág megtalálta azt a közvetlen, élőbeszédszerű és egyszerre igényesen irodalmi nyelvezetet, ami úgy szól a ma gyerekéhez, felnőttéhez egyaránt, hogy nem próbál modern lenni, nem próbál aktuális lenni, nem akarja mindenáron megkedveltetni magát, mégis tökéletesen érthető, befogadható, sokszínű és szórakoztató, és továbbörökíti a magyar népmese gazdag szóbeli hagyományát.
A képregény kerettörténete szerint a kamasz Berci osztálykiránduláson vesz részt a Mátyás-templomban, de nem kifejezetten élvezi. Unalmában a templom által kifejlesztett telefonos alkalmazást kezdi böngészni, és azon keresztül váratlanul feltöri a titkos kódot, melynek hatására megáll az idő és életre kelnek a templom szobrai: Tabula és Rasa, a múltébresztők az időlift segítségével elkalauzolják Bercit a régmúltba és bemutatják neki a templom történetét.
Egy álló nap utaztam, megállás nélkül keresztül a Tóhát rengeteg erdején, de keresztül bereken, mocsáron is. Már jócskán beesteledett, mikor egy apró kunyhónál találtam magam. Nem volt ott széltében-hosszában semmi más, se ember, se állat, csak ez a kis kunyhó a puszta közepén, de bentről fény világlott. No, gondoltam, itt válik el a vér a víztől, bátorságot vettem magamon és bekopogtam az ajtón háromszor.