Böszörményi Zoltán: El nem küldött levél Csoóri Sándornak

2021. február 03., 01:15
Kopriva Attila: Felsőbányai csendélet (olaj, farostlemez, 60 × 80 cm, 2017)

Tajtékzó füvek

a hullámzó végtelen tenyerén,

megragadja a pillanatot,

üzen a fény,

terek, dombok, városok és völgyek

szeretetét szikrázza szerteszét.

 

Ott látlak e robbanásban,

az ünnepi petárdák

villogásában,

az emlék asztalánál

tervezed a magyar reményt,

ezt a különleges erejű,

mennyben gyökerező eufóriát.

 

Leborulok veled még egyszer

és még százezerszer

szent hazánk áldott földjére,

a vérrel itatott rögre,

mely itt belül,

a szív belsejében,

ősillatot ringat,

az imádatét,

Isten irgalmas és vigyázó tekintetét.

 

A sebek, ha meg nem ölnek,

lassan is, de begyógyulnak.

Felriad az éjben fénykezünk,

kiszaladunk a pajtába,

megszelídítjük a csikókat,

a sorsnak újabb vágtát képzelünk.

 

Nincs az a bánat,

mely megrozsdásodna,

nincs az a gyönyör,

mely elveszítené örömét,

nincs az a csoda,

mely ne találná meg kútfejét.

 

Ha felzabálnák is a kutyák

romló századok zsigerét,

marad még e földön elég üröm,

csak toljuk elfáradt szekerét.

 

A világ gótikus tornyain túl

szikár hegyek magasodnak,

lehet az életé,

lehet az enyészeté,

és megeshet, minden agresszió

legmélyebb értelme a kéj,

a feledés áramlatába dobott véres kés.

 

Madárlátta, foszlós kenyér az asztalon,

a lugasban bólogató gesztenyefák,

titkos üzenetre válaszolnak.

Fénylő síneken álmot tolat a magány.

Suttogják a levelek a mennyei suttogást.

 

Ne vedd el tőlem a mai káprázatot,

mely őrzi minden szavad és tekinteted!

Inkább bátoríts, hosszú még az út,

nem ólálkodnak a kertben puskacsövek.

 

Aki hóról fantáziál, sivatagban reked,

húsát hasítják az éles homokszemek.

A hőség szivacsa törli izzadó arcát annak,

aki nem lát mást maga körül, csak forradalmat.

 

Tavalyi nádból is készülhet cukor,

forrón habzó, édes lávafolyó,

bekerít, dobozba zár,

onnan nem látszik sem az ég,

sem a kaland, mely oda bezárt.

 

Kiáltani öröm.

Kiáltani kiváltság.

Kiált bennem is

a nyers-öröm-kiáltás.

 

Muskátli, ánizs és birsalma illata

ágyaz meg nekünk minden éjszaka.

Lyukas cipőben botorkál az ősz,

megázik a föld, a hajadonfőtt gondolat.

Búcsúra hajtja fejét a kertben a virág,

búcsúzik bennünk valaki más,

talán egy tékozló fiú, ki bebocsátásért kiált.

 

Sötét szél fúj,

derengés neszez,

dobban a szív,

lobban a szelíd végtelen

jelzőtüze.

 

Amerre nézek,

az ezüstfényű ragyogásban,

fekete rózsák

vérben izzó kemencéje.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 1-i számában.)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. június 14., 22:18
2021. június 16., 06:32
2021. június 17., 07:46
2021. június 19., 09:21
2021. június 19., 09:23