Csoóri Sándor: Versek

2021. március 05., 08:20
Kuti Dénes: Gyűrt mező (olaj, vászon, 100 × 100 cm, 1980)
Álmatlanság

 

Hiába minden: imák, altatók,

az egyszeregy s a csitító teák,

a Dante pokla hátulról előre,

a Balatont utánzó gumiágy:

az álom így se jön és úgy se,

édes méze marad a kasban

s ég csak az agy, mint villanykörte,

egy elhagyott, sötét lugasban.

 

Két szemgolyóm: két kupálatlan

zöld dió. Nézem velük a semmit:

a testetlen szekrényt a falban,

az árnnyá változott hokedlit

s míg tűnődöm, hogy ki ült rajta

utoljára és hal-e, él-e:

magamat látom beszorulni

a holtak közé, keskeny résbe,

 

honnan nem látszik más, csak ami

volt valaha: pupilla-ködben

futó lovak és kitört lécek,

tankágyúcsövek dérütötten,

melyekről szalmaszálak lógnak,

s lángok, lángok a disznóólban! –

Ki küldi rám újra meg újra

e holt tüzeket – rohamokban?

 

Talán a horpadt, megviselt test,

mert elfogyott már minden csöndje

és öröme, ahogy a világé is

elfogy lassan és átok földje

lesz a jövőnk. Szahara-táj.

Madár-karnevál helyett máris

homok csapódik fölém Délről

s velem virrasztva éjszakázik.

 

Száműz az ágy, le a padlóra,

mintha egy ország száműzne ki

holdsütésbe, kövek közé.

Tapogatok, de nincs itt semmi,

mitől a szemem kialudna

néhány napra vagy néhány évre,

mint a vulkánok. Csak egy szögfej

villan bele a merev éjbe.

 

Frontátvonulás

 

Ugrál, kihagy a szívem.

Azt mondják: fetreng az idő

nagy magasságokban,

ahogy epilepsziás ló a kőbányában.

 

Mi lesz, ha rögtön meghalok?

Semmi, mondja egy angyal

unottan

s rákönyököl az asztalomra.

 

Dehát a nyár! Az áthevült karók!

Dehát a körték zöld köldöke a

kertben!

Dehát szakadár verseim

meztelen napozása a templomtetőn!

S a holtak becsületsértési pöre!

S azok a szétdúlt, illatos romok,

melyek szerelmeim helyén ragyognak,

mind, mind

Istenre maradnának?

 

Sebes huzat lebbenti meg a

függönyömet.

Te nyitsz rám végre ajtót.

Megérkezésed: zápor! Zápor a

küszöbre is!

A hazahozott magasság megnyugvása.

 

Bátortalan óda a rímekhez

 

Mi lett veletek, konduló szavak?

Harang-testetek széttört, meghasadt?

S ti, üveg-igék, mivé lettetek?

Halottak vagytok? Üveg-szemetek?

Ócska szilánkok kint a faluvég

bokrai közt, hol kiszolgált fazék

s lavór hever? Vagy hámló égdarab?

Villám-üszök? Hajcsat? Lányszalag?

Emlékszem: régen velem voltatok,

minden költővel hozzám szóltatok,

léphettek könnyű sárba vagy a tél

halálmenetébe – senki, senki,

csak ti tudtátok őket ölbe venni.

Ti, ti, kiket a bazsarózsa szült,

záport hozó, nagy nők és megőszült

állatok. Hol vagytok? Hol lapultok?

Nélkületek futnak a vonatok.

Nélkületek ölnek és szeretnek

s ki csöndes szent volt, mára már eretnek.

 

Ősz jön megint, sziszegnek rám a hidegek.

A földön, a földben kereslek titeket,

levágott mákfejekben, ködökben,

tanknyomokban,

rémületes hazákban, otthonokban.

Hold süt? Hideg vasakkal fekszem éjjelente,

hátha tán megjelentek lidérces fényjelekre

a körmömön, a számon, hátha, hátha

megszólít újra hársfa és akácfa,

Éva haja tövén a rejtett, kerek szeplő,

mely, mint kis esticsillag, ma is feljő,

föl, föl a másvilágból, vak növények

sóhajtásával szállva, szállva.

Ki kopog? Ti? Az ajtóm tárva.

Kimeszelt szobám sikoltásra vár,

egy halálos, nagy ordításra…

 

Ajánlás

 

Ha jöttök újra, lopva jöjjetek,

mint titkos szeretők a lépcsőházban:

szorítsátok oda melletekhez

himbálódzó, dús nyakláncotokat.

 

Megyek s te mosdatsz engem

 

Isten, megmosdatsz újra

őszi esődben.

Megmosdatsz tetőtől talpig,

mintha még most is a régi,

zsoltáros fiad volnék.

Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek

templomod körül

halott őseim beszélgetnek.

 

Csuromvíz minden szavuk

s kökényfa-ujjaikon is

ide-oda szaladgál sok-sok csepped.

 

Ki akarta,

hogy én velük és veled

egyszerre találkozzam?

egy napon, egy órában,

amikor a közelben járó fácánok szeme

az életemtől megsötétedik?

 

Van valahol még egy másik Isten is?

Rejtelmesebb

és akaratosabb nálad?

aki nem ígér, nem kér, nem kérdez,

nem válaszol,

de hét varjúval viteti magát

most is az égbe,

hóna alatt harang és katicabogár,

mögötte hosszan suhogó vizek,

mintha földtől az alacsony Holdig

fátyol suhogna?

 

Megyek s te mosdatsz engem

kívül, belül.

Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat.

Minden lépésemre

egy-egy életet veszítek el,

egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt –

Mintha magamat kéne

a végső életre megteremtenem.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 1-jei számában.)