Magányos messzi lámpa.Nagy macska fut haza.Ablak. Egy percre tárva –gyermekkorunk dala.
Éjszaka van.
Mély. Csak a hal
csobban a tóban ma.
A nap ma először bukkant elő.
Az ég szeretné bámulni magát,
azért volt reggel hosszú, hűs eső,
azért növesztett annyi pocsolyát.
Feszített vékony égövek.Hallgasd, a pályák hogy rezegnek,a némán surranó követ,csendjét e pontos szerkezetnek.
Csak nézőpont kérdése ez.A füvek karcsú tornyai.Fent pár apró madár evez,Bogárnak berregését hallani.
És nem kell várni túl sokat,az ismerős zaj van soron:álmában egy vonat tolata rozsdás holtvágányokon.
A hőség terjed, rekkenő.A menny búrája egyre nő,olvadt üveg tán. Megriaszt.
Másolat vagyunk, csak árnyalak.Árnyak árnyéka földön, fákon.Mennyi áttétel – jelek, szavak.Létmódok. Ezen a világon.
A nyelv a képet sűrűn átfedi –szúnyoghálón át ember, lomb, gyümölcs.A valóhoz, mely tiszta, isteni,hallgatni kéne, mint egy messzi bölcs.
Szú rág. Kis elhagyott szoba.Egy ágy alatt hagyott cipő.Lakkjára hull a tölgy pora.A kézzelfogható idő.
Egy múzsa versben rostokol –
borostyánban ül így rovar,
nem tudva, menny ez vagy pokol,
de ennyi szempárt már sokall.