„Egy Istenünk, egy magyar hazánk!
Áldd meg e hont, Isten, jó Atyánk,
Itt nyertük a szent örökséget
Hirdetni az Isten-egységet,
Itt hazánkban, bérc ölében,
A nép szívében
Vert gyökeret hitünk.
Szent e föld nekünk.
Oh, áldd meg hazánk, jó Istenünk!”
Magyarország kormánya nevében az unitáriusok himnuszával köszöntöm Önöket, erdélyieket és nem erdélyieket, unitáriusokat és nem unitáriusokat egyaránt!
Főtisztelendő Püspök Úr! Tisztelt Elnök Úr! Stimate Domnule Secretar de Stat! Tisztelt Világi és Egyházi Méltóságok! Hölgyeim és Uraim!
Az unitárius nem tartozik a világ legnagyobb felekezetei közé. De ahogyan a nemzetünket, úgy a vallásunkat sem azért szeretjük, mert nagy, hanem azért, mert a miénk. És ez a miénk. Hiszen az erdélyi unitarizmus éppen olyan unikális, mint a nyelvünk, motívumkincsünk, észjárásunk, Farkas Árpád versei, Bartók Béla zenéje vagy épp az a mondat, amit egy unitárius barátomtól hallottam, aki így foglalta össze felekezetük meghatározását: „egység a kétségben a hármasság iránt.”
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
A mai nap ünnep az unitáriusoknak. Ez a nap egyházuk születésnapja, de ünnep nekünk, magyaroknak is, idebenn és odakünn, hiszen 456 évvel ezelőtt a Tündérkert ezen a napon mutatott példát a világnak vallási türelemből és lelkiismereti szabadságból. Olyan példát, minőt amerikai barátaink a Függetlenségi nyilatkozattal csak 1776-ban, a franciák pedig az Emberi és polgári jogok nyilatkozatával csak 1789-ben tudtak fölmutatni. 1568-ban Tordán a tekintetes erdélyi karok és rendek kijelentették, hogy „ki-ki tartsa meg hitét, amelyet akar, az új és a régi szertartásokkal, megengedjük, hogy hitük ügyében azt tegyék, ami nekik tetszik, de bárkinek a sérelme nélkül.” Ne feledjék, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy amikor az erdélyi rendek ezt a határozatot kihirdették, csak tizenöt évvel vagyunk Szervét Mihály prédikátor genfi mártírhalála után, és csak négy évvel vagyunk Szent Bertalan éjjelének párizsi vérengzése előtt. Az Erdélyi Fejedelemség ebben az időben szigetként, sőt menedékként magasodott ki a vallásháborúkba süllyedt Európa tengeréből. És ez így volt még nyolc évtizeden keresztül, egészen a vesztfáliai békéig.
Ám a tordai országgyűlés nemcsak saját korában számított kiemelkedő mérföldkőnek, hanem igencsak időszerű mai szemmel nézve is. Hogy is fogalmazott Pál apostol a Korinthusiakhoz írott első levelében? „A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.” A szeretet tehát türelmes. Elsősorban türelmes. Márpedig mai világunkban a türelem, a másik véleményének, álláspontjának, hitének elfogadása ritka, mint a fehér holló. Ha figyelik a híreket, láthatják, hogy bennünket, magyarokat, a tordai határozat örököseit hányan és hányszor próbálnak kioktatni türelemből. De, kedves Testvérek, ahonnan csak az állandó kioktatás jön, ott lehet-e beszélni egyáltalán türelemről? A türelemhez hit kell, erő és magabiztosság. A nyugati progresszív liberalizmus ezzel szemben már megtagadta Istent, megtagadta a nemzetet, és újabban megtagadja a családot is. Éppen ezért az ő szemükben ma szálka lett minden olyan közösség, amelynek van Istene, van hazája, és van tartása. Ha valakik, mi, magyarok, tudjuk, mi fán terem a tolerancia. A tisztelet fáján. Alaptörvényünk szellemében Magyarország kormánya hisz a kölcsönös tiszteletben, amely a türelem előszobája. De az, hogy tiszteletben tartjuk mások szokásait, nézeteit, gondolatait, távolról sem jelenti, nem jelentheti azt, hogy el is kell fogadnunk ezeket, azt meg különösen nem, hogy követnünk kell őket. Sőt, a saját hitvallásunk, alkotmányunk, törvényeink védelmében nem fogjuk hagyni, hogy olyan destruktív és káros ideológiát erőltessenek ránk, amelytől egy keresztény embert a hideg kirázza. És bizony egy kerékkel egy szekér sem tud elközlekedni: a tisztelet csakis kölcsönös lehet. Azt a tiszteletet, amit megadunk másoknak, ugyanúgy el is várjuk. Hisszük, hogy a tisztelet az egyik legalapvetőbb dolog, amit az egyik ember a másiknak, az egyik közösség a másiknak, az egyik nemzet a másik nemzetnek adhat. Ismét idézem: „Amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se cselekedd másokkal.”
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
Európában ma is a türelmetlenség korát éljük. Nincs új a Nap alatt – mondhatnánk román barátainkkal együtt, hiszen így működött ez hosszú évtizedekig a kommunizmusban is. Mert ha nem türelmetlenségnek, akkor vajon minek lehetne nevezni azokat az istentelen, sőt istenkáromló ötleteket és kampányokat, amelyek a teremtett két nem helyett nemek garmadáját hirdetik; amelyek ránk akarják kényszeríteni idegen kultúrák befogadását, és követelik tőlünk a saját múltunk, jelképeink, végső soron önmagunk feladását? És ennek a különös valláspótléknak, amely már fél Európát rágja és emészti, ma nemcsak nemzetközileg jóváhagyott katekézise, de ünnepei, jelképei, zászlói, körmenetei is vannak. Sőt, immáron van újsütetű inkvizíciója is. Kaloda és hüvelykszorító, foghúzás helyett jogállamisági és kondicionalitási eljárásokkal. Indexre tétel helyett a politikai korrektség szájkosarával. A máglya alá pedig fáklya helyett ott van a nemzetközi sajtó össztüze. Mi, magyarok nem kérjük, hogy egyetértsenek és azonosuljanak azzal, amit mi gondolunk Istenről, hazáról, családról, Európáról. Mi csupán azt kérjük, hogy fogadják el azt, hogy mi így gondolkodunk. Cserébe mi sem szeretnénk megmondani, hogyan alakítsák át hazájukat bevándorlóországgá, vagy hogy hogyan szüljenek a férfiak. Ez a magyar toleranciaajánlat. Várjuk a kezet, amelybe belecsaphatunk. Bízzunk abban, hogy a júniusi európai választás után ez megtörténik.
Mi azt gondoljuk, amit annak idején János Zsigmond fejedelem és udvara is gondolt: nézeteink különbözőségét a szívnek egysége pótolja. Ha az európaiak meg akarják érteni, mit gondolnak a magyarok, mit gondolnak a közép-európaiak Európáról, el kell jönniük ide, Erdélybe, Kolozsvárra. Mert Erdély erre a türelmi alapra épült. És a vallásbékét nemcsak a protestáns fejedelmek, Bocskai, a Rákócziak és Bethlen Gábor tartotta be, de az olyan katolikus princepsek is, mint Báthory István. Ez az életrend aztán kisugárzott Erdélynek minden szegletébe, sőt mintául szolgált a Magyar Királyság számára is. Se szeri, se száma, amit a magyar kultúra ennek a gondolatnak köszönhet. Lélegzetelállító templomok, hírneves kollégiumok, nyomdák és könyvtárak, számtalan irodalmi és tudományos alkotás, amikre nemcsak minden erdélyi felekezet, de végső soron mindenki: magyarok, székelyek, szászok, románok egyaránt büszkék lehetnek. A türelmetlenség magvait időről időre elszórták itt is, de fontos tudnunk, hogy akik ezt tették, azok nem az itt élő népek, felekezetek és nemzetek fiai közül valók voltak. Kívülről sugalmazták, sőt a Basták és a Caraffák hadaikkal együtt be is hurcolták azokat.
Ami miatt őseik, az őseink mégis megálltak, és ami miatt most mégis itt ünnepelhetünk, annak egyik fontos pillanata volt a tordai országgyűlés. Mert akinek hite van, annak mindene van, akinek hite nincs, annak semmije sincs. Ahogyan a tordai országgyűlés mondta: „A hit Isten ajándéka. A hit pedig hallásból lészen, mely hallás Isten igéje által vagyon.” Álljunk hát föl arra a kerek kőre, melyről annak idején Dávid Ferenc olyan szívbe markolóan és megérintően prédikált, és mondjuk ki: a hit Isten ajándéka. Legyen a fő dolgokban egység, a mellékesekben szabadság, mindenekben szeretet.
Isten óvja az unitárius egyházat! Isten óvja a magyarokat!
2024. január 13. Kolozsvár (Cluj-Napoca)
