A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg. Persze egyiküket sem tüntették ki a háborúban végzett életmentésekért, gyógyításokért, de ők épségben és egészségesen tértek vissza családjukhoz.
Apám már a zágrábi orvosi egyetemen tanult, de nagy apa oklevelét nem látta senki, és ő sosem mesélt a tanulmányairól. Nagymama pedig hallgatag asszony volt, csak akkor szólalt meg, ha kérdezték. Amikor ajándékot hoztak a doktornak, halat, kacsát, tejtermékeket, tojást, gyümölcsöt, italt, a kocsibejáró melletti kiskapun engedte be a karkosárral érkezőt – minden ki tudta, hogy abban kell hozni a hálaadományt –, s az átvételtől nem szabadkozott, nem utasított semmit vissza, csak csendben, minden köszönés nélkül átvette, a kiürített kosarat visszaadta, s ment a dolgára. Segédfogalmazó apja és varrónő anyja mellől bekerült egy jómódú famíliába, ahol a társadalmi osztályok közötti különbséget sokszor éreztették vele. Apám az egyetem után a vármegye szék helyén, a Szemző István adományából épült kórházban volt cselédkönyves orvos, majd a rezidens időszak után Kéményesen kapott orvosi praxist. Abban a városkában már tevékenykedett két orvos is, de a bácskai kender gazdag fővárosának elöljárósága megengedhette magának, hogy három doktort is eltartson, bár azok tiszteletdíja között jól érzékelhető különbség mutatkozott. Kezdetben dr. Zidár Elemér volt a ranglétra alján, hiszen dr. Keltsch családja már évtizedek óta sikeresen végezte munkáját a városban, s kellő el ismerés övezte, ami a bérében is, a betegeitől kapott adományokban is megmutatkozott. Magán rendelést is tartott, sőt idős kora ellenére még ki is ment a beteghez, ha annak rangja és vállalkozása ezt megkívánta. Felmenői között két orvos is volt, meg két pap, az egyik a kanonokságig vitte. Családi házukká is a Fő utcán a zárda melletti nagy polgárházat vették meg, amikor a Trebitsch család utód nélkül kihalt, és a város áruba bocsátotta a hajdani földbirtokos vagyonát. Így már Keltsch doktor megbecsülését maga a lakóépülete is segített kivívni.
Dr. Ivacsics a Militicsi út elején lakott, közel a kis pravoszláv templomhoz. Klientúráját nem a felekezeti megosztottság jellemezte, inkább a városi köztisztviselőség, a munkásság és a település pereméről érkező betegek. Jó orvosnak tartották, és becsületét öregbítette, hogy nem volt drága, sőt néha ingyen is gyógyított. A doktor úr a nagymúltú, de rangját rég elvesztett és jóval kevesebb lakosú Bács városkából érkezett, ahol a sokácok, távozása után, sokáig hiányolták. Pedig nem is volt sem sokác, sem szerb, szlovén apától és magyar anyától származott, és csak egy Fiuméban talált gyönyörű magyar menyecske kedvéért vállalta a bácskai letelepedést. Anyagilag nem bánta meg a költözést, sőt régi rendelőjében hagyta még az Apatinban is tevékenykedő Lohr Ferenc templomfestő neki ajándékozott tájképét is. Az ott is maradt. De a bácskai városka klímája állandóan gyötörte a légzőszerveit. Sokat köhögött, s bár a nyári szabadságukat mindig az isztriai tengerparton, Brioni szigetén töltötték, az csak ideig-óráig segített a baján. Sokszor emlegette is elvágyódását erről az alföldi lapályról. Mivel azonban a gyerekei itt kezdték meg az iskolát, méghozzá a német Volkschuléban, a költözés csak halasztódott évről évre.
Apám, dr. Zidár Elemér ilyen körülmények közé került Kéményesre, ahol a társadalom minden rétegéből jutott neki beteg. A város biztosított neki lakást és rendelőt az iskolához közeli utcában, hogy a gyerekek hamar megtanulják, hol is rendel a doktor bácsi, valamint a kendergyári munkások lakásai sem álltak nagyon messze a szerényebb rendelőtől. Felesége is kapott tanítónői állást. Az iskola magyar tagozatain tanított, ugyanis akkor még élt annyi magyar Kéményesen, hogy évente egy osztályt nyithattak nekik is. Apám általános orvos volt, bár tüdőszak orvost vártak a kéményesiek, olyan szakosítású doktor azonban másutt is, a nagyobb városokban is keresett volt, lévén a gümőkór az idő tájt szinte népbetegség. A kendergyáriak munkakörülményei és a szálló pozderjaportól szennyezett levegő a település azon részein, ahol a feldolgozók álltak, a tbc kialakulásához jócskán hozzájárult. Családunk hölgy tagjai nem is engedték volna apámat abba a sváb városba, a nősülés és a gyermekvárás örömei miatt azonban el kellett vállalnia a kínálkozó állást. Dr. Zidár Elemér neje szabadkai bunyevác lány volt, akinek ugyancsak ártott a kendergyárak pora, de ő már edzettebbnek számított, a szülővárosában mindent beterítő homok ártalmait ismerve. Így mindketten tudták, hogy nem sokáig maradhatnak Kéményesen. Csakhogy a város tervei között kórház építés is szerepelt, amelyben nagyon fontos szerep jutott volna a tüdőszakosztálynak, s ebben apámat vezető posztra szemelték ki, ha a kórház felépítéséig megszerzi a szakorvosi képesítést. Ezt pedig csak az anyaegyetemen lehetett, a jól felszerelt zágrábi orvostudományi kar pulmonológiai tanszékén. Kéményes elöljárósága hajlandó volt ösztöndíjazni a továbbképzést a városban maradási szerződés aláírása ellenében. Így is lett. Közben megszületett első gyermekük, akivel a család biztos megélhetése és megállapodása követelménnyé vált. Apám két évig kéthetente két napot Zágrábban töltött a tanév szorgalmi időszaka alatt. Vonaton közlekedett, a jó összeköttetésű Zombor–Gombos–Vinkovci–Zágráb vonalon, és csak az ország legnagyobb északi vasúti csomópontjának számító Vinkovciban kellett várakoznia a csatlakozáshoz. Az egyetemen pénteken és szombaton tartottak blokk órákat az ország vezető orvostudorai a szakképesítésen levő jelölteknek. Apám ezért már csütörtökön is csak délig rendelt, s már indult is a vasútra, hogy még aznap este Zágrábba érjen. Ott egy hónapos szobát bérelt a Šalata negyedben az egyetemi kar közelében. A lakásbérlés ára is benne foglaltatott a városkával kötött szerződésben.
Nehéz napjai voltak ezek a fiatal orvosnak, férjnek és apukának, mégis vállalnia kellett, ugyanis a maga jövedelméből erre nem futotta volna. A tudat, hogy mi minden függ az ő tanulmányaitól, arra ösztökélte, hogy komolyan vegye a tanulást, a képzést, és ne éljen a horvát főváros kínálta kulturális és egyéb kínálatokkal. Pedig ifjúkori emlékei, a szabad legénykor boldog idején történtek mind erre emlékeztették. De kitartóan ellen tudott állni a néha meg állíthatatlan kísértésnek, hogy legalább egy kis sétát tegyen az emlékek világában. Esténként a tananyagot olvasgatta vagy a táskarádióját hallgatta. Igyekezett kigyomlálni lelkéből a kellemes múltat. Napközben pedig lekötötték az Our time is space, faragott plexilap, 2023 órák. Ebédelni is csak a szomszédos gyorsétterembe ment, pusztán annyi ideje maradt a két előadás között. Éppen ott, az étterem sarkában levő asztalnál talált szabad helyet, ahol az egyik vendégben egykori évfolyamtársára, Zubec Josipra ismert. Mindketten nagyot néztek, megörültek egymásnak. Mint egy zuhatag, úgy sorjáztak a kérdések mindkettőjükből, s mire észbe kaptak, apám az előadásról majdnem lekésett. Gyorsan egy kora esti találkozót beszéltek meg ugyanitt.
Ez a pillanat döntött a nagyvárosi lehetőségek megismerése mellett. Az esti találkozás gondolata kissé megzavarta, összpontosítani sem tudott az előadás anyagára. Érezte, hogy messze fog kerülni a napi leckepenzumtól. Ám mit sem tehetett ellene. A vágy erősebbnek bizonyult mindennél. Mintha a diplomázás óta eltelt tíz év csak el vesztegetett idő lett volna valahol egy bűzös, poros úton, amelyen sohasem érezte magát sem szabadnak, sem elégedettnek. A férfiember orvos legyen! – zengett még fülében az otthoni intelem, avagy parancs, s ez elől nem is akart menekülni, csakhogy valahol legbelül más is felébredt a lelkében. Istenem, hová jutottam? – védekezett magában, mindhiába. Este már a társával az egyetemhez közeli csehóban itták a grasevinát és az emlékeket. Az egyetem után Zubec sem maradt Zágrábban. Visszament az onnan 25 kilométerre levő falujába. Még nem nősült meg, így gyakran ugrott fel a fővárosba találkákra, szórakozásra. Most is így történt. Nem randevúra jött, tehát csak iddogáltak, ténferegtek a tegnapban. Jól érezték magukat. Apámat újra meghódította ez a város. A másnapi hazautazás gondolata most nem tűnt lényegesnek. Sem az asszony a gyerekkel, sem az otthoni munka. Élt.
De amint kijózanodott, nyomban a nyűg, a terhes valóság jutott eszébe: haza kell mennie, dolgoznia kell. A csodálatos kiruccanásnak vége. Csak annyit beszélt meg a társával, hogy két hét múlva ismét találkoznak.
Aznap a későbbi vonattal indult haza. Sem testben, sem lélekben nem készült fel a kora hajnali utazáshoz. A vonatban el is szundított. Vinkovciban, ahol át kellett szállnia a bácskai menetre, a kalauz keltette fel, aki a vonatjegyéről látta, hova is utazik. Elszégyellte magát, ámbár ez nem számított olyan nagy újdonságnak a jegykezelő előtt, másokkal is előfordult már. A vasútállomás magas és tágas várótermében, ahol a csatlakozásra várakozott, ivott egy presszókávét. Rendet akart tenni a fejében. Tudta, hogy mit tett, s azt is, hogy miért tette. Nem bánt meg semmit. De otthon, illetve a házban, ahol lakott, teljesen összeszedettnek kellett lennie. Úgy is történt. Üdvözölte családját, kissé fáradtnak mutatkozott, s evés után lepihent. Úgy aludt másnap reggelig. Ruhástul átaludta az éjszakát. Felesége nem háborgatta. Látta, hogy kimerült. Azután pedig kezdődött minden a régi szerint. Időközben gyakran gondolt a fővárosi eseményekre, barátkozásra, italozásra, ölelésekre. Meg arra is, hogy mindez hogyan történhetett vele, aki az elmúlt tíz évben igyekezett józan és megfontolt maradni, visszautasítva minden kínálkozó üdvös lehetőséget. Az ifjonti szerelem már rég eltágított mellőle, bár az egyre ritkább, kötelességszerű együttlétnek eleget tett, azt nem hárította el a megszokott kényelemes otthoni élet kedvéért. Szülei és vénkisasszony nagynénjei a helyes viselkedésű fiukat látták benne, várták az újabb diplomát, és csendben reménykedtek a család visszaköltözésében a megyeszékhelyre. Úgy tűnt, hogy minden, de éppen minden ide köti, ehhez a nyálkás lapályhoz, amelytől messzebb semmi sem volt, mint az élet.
Dr. Zidár Elemér végignyögte a két év továbbképzést. Minden hónapban a szokásos módon kétszer felutazott a horvát egyetemre, ahol tanult is, vizsgázott is. És gyakorlatokra is járt, de csak elvétve a laboratóriumokba. Zubec kollégájával végigjárták a zágrábi pubokat, éjjeli lokálokat, s kóstolták az itallap mellé társuló izgalmas kínálatokat, akikkel együtt táncoltak, ittak, szippantottak, szeretkeztek. Mintha ismét egyetemisták, szabad fiatalemberek lettek volna. Apám olyankor nem gondolt a kenderporos Kéményesre, sem a megunt otthoni fekhelyre. Kéthetenként úgy érezte, végre él. Szabadon és sokféleképpen. Ámbár a fogyatkozó pénzéből minden átmulatott éjszaka után már csupán annyi maradt, hogy vissza tudott térni bácskai munkahelyére. A házban szerényebb lett az élet. A megszokott együttlétek is teljesen elhanyagolódtak. Eltűntek. Mire a két év után a szakosítás véget ért, s apám, bár görcsben rángatózott gyomorral, vissza akart térni a kéményesi házba, ott már nem várta senki. Béketűrőnek ismert felesége jócskán érezte a változásokat, s a gyerekkel visszament Szabadkára a szüleihez. Zidár Elemér magára maradt. A városban orvosként kellett, de a társas életben züllött alakként nem. A szerződése kötelezte legalább kétévi kéményesi maradásra. További zágrábi utakra nem maradt sem pénze, sem bátorsága a rossz hírneve okozta munkahelyvesztés veszélye miatt. Pedig többször nagyon ment volna. Még a rendelőből is eladta Joseph Rausch kedvelt helyi festő akvarelljét. Tettei kitisztult fejjel sokszor eszébe jutottak. De önsajnálat vagy bűnbánat nem volt benne. Semmit sem bánt meg. A szomszéd rác faluból, ahova kijárt hetente egy nap rendelni, vett magához egy asszonyt, a nővért, akivel a heti egy napon takarózni szokott. Eleinte a házvezetőjének mondta, később bárki láthatta, hogy közel kerültek egymáshoz. Majd össze is álltak, s Angelina Despotović végül hivatalosan is beköltözött a doktor úr mellé feleségnek. Ebből a kapcsolatból születtem én. Egyéves koromban a szüleim Zágrábba költöztek ebből a gyötrelmes, kenderporos lapályból. Élni! Engem a zombori nagyszülők és vén kisasszony nagynénik vettek magukhoz. Szinte kisajátítottak, és természetesen orvosnak szántak.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
