Juhász Zsuzsanna: Osztálykép

Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.

Pedig dehogy volt, reggel, mire felkeltem, már otthon sem volt. Ezért a hajamat este fonta be mindig, olykor feszített, mint a kórság, alig tudtam tőle elaludni. Nem tudom, mi volt a fejében, de például a mostohaanya nevelte Áginak tényleg rövid volt a haja, emlékeztek? És panaszkodott, hogy ő meg az apja félnek az új asszonytól. De Ági él, a panaszkodással és az apjával való cinkossággal megúszta. Nincs a listán, látom. Ott csak azok vannak, akiknek a nevétől még mindig kiver a hideg veríték. Az együttérzés, igen, de az a rosszabbik fajta, amikor érzünk, érzünk, mit is tehetnénk, de tenni nem tudunk sem mit. Mert semmi nincsen a kezünkben. Harmincötből hét nem is rossz arány. Mert ahányszor felálltak, elénk álltak gúnygolyófogónak. Rossz tanulók voltak, az biztos, de hogy buták is, az sosem derült ki. Mert az volt a dolguk, hogy fogadják tanáraink dühét, hisz ők is szorongtak bizonyára. Mert az egy jó iskola volt, azt hiszem, a város legjobbja. És akkor még nem gondolkoztunk olyan szavakon, hogy megfelelés, stressz. Csak gyerekek voltunk, és valami önhipnotikus magabiztossággal kerestük a lehetőségét a mindennapi túlélésnek. És volt, akinek megadatott, és volt, akinek nem. Az a hét gyerek, hat fiú, egy lány szánalmas volt. Mert nem volt semmijük. Álltak, tényleg csak álltak, és hebegtek-habogtak ténylegesen. Hagyták, igen, hagyták az égbe szökkenni a félelmet. De az övékkel szökött a miénk is. És kapták sorra az egyeseket, és a bukás réme fenyegette őket folytonosan. De ők rendíthetetlenek voltak, még annyit sem tettek magukért, hogy mint az egyik legjobb tanulónk, egy kicsit megdőlve álljanak. Legalább mintha lehúznák a fejüket a feléjük süvöltő szavak elől. De egy dolog biztos volt, ha megbántottan fordultunk hozzájuk, ők már nem sebeztek tovább. Nem érezték meg a vérszagot. A vérszagunkat. És bárcsak mondtuk volna nekik, hogy köszönjük, hogy magukra terelik a dühöt, a félelemből olykor kiszökőt, tanárit, gyermekit egyaránt. De ha lehet, maradjanak is meg.

Mert kell a fenének ilyen korai halállistával szembesülni. Kapaszkodtak volna meg, ahogy mi is. Mert kisgyurira valójában haragudtunk. Arcátlanul felhasznált minden lehetőséget egyszerre, igaz, a védtelenek tanulhattak is volna tőle, de nem tanultak. Ő lecsúszva ült a padban, az elsőben, elöl, de ki sem látszott. A kezével folyton papírgalacsint gyúrt, alig volt ép füzete. És rágott. Nem úgy, mint én, szolidan, alig-alig grimaszolva, hanem igaziból. Radírt rágott, tele volt vele mindig a szája. A tanárok olykor egyenesbe húzták, de már csúszott is a pad alá. Lehet, már el sem bírta a gerince. Kérdezni meg nem kérdezték, mert nem volt türelmük, és gusztusuk sem kivárni, míg szólásra alkalmassá teszi a száját. És naná, hogy ráadásul tikkel is, úgy hunyorgott, mintha nem tanár, hanem maga a nap állna vele szemben. És mi sem tartottuk társunknak. Mi sem akartunk vele semmit. Pedig hát hős volt, mert torzó mert lenni. Az, egészen, amivé tették. Tán még pici szaga is volt, hogy teljes legyen a kép.

Hát, de tényleg, mi étlen-szomjan csüngtünk tanáraink ajkán, míg ő be-behugyikázott, amikor kellett. De nem is került a korán halálozottak listájára, látom. Miért is került volna, hisz boldog gyerekkora volt. Talpig állt a kényszercselekedetek páncéljában.

Mi meg kereshettünk más szorongásoldókat. Én a körmöm bőrkeményedését pöckölgetem. Azt lehet utcán is csinálni, és jobb, mint a túlzásba vitt anómia, hát nem?

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)