Éppen a kispárnájára húztál tiszta huzatot, amikor bekopogtak a konyha terasz felőli ajtaján.
Nem volt bezárva, viszont a kapu igen. Ki lehet? Ránéztél az olcsó faliórára: este fél hét. Imrus nem vitt volna magával kulcsot?
Kiszóltál:
– Imi, te vagy az?
Csend.
Kimentél a konyhába, de óvatosságból nem a konyhában gyújtottál világot, hanem a terasz égőjét kapcsoltad fel. Megkerülted a konyhaasztalt, és jobbról, a mélyhűtő mögül kikukucskáltál a hosszúkás ablakon.
Egy lélek sem volt a teraszon.
Furcsa. Hiszen ébren voltál, és jól kivehetően hallottad a kopogást.
A kulcstartóról leemelted a kulcscsomót, és sietve bezártad a teraszajtót. Aztán kihajtottad a teraszablakot, és kiszóltál:
– Van itt valaki?… Ima li koga?
Csend.
Nem mertél kimenni, hanem a szobából hívtad fel a manzárdon lakó fiadat.
– Itthon vagy, Imrus?
Nem volt otthon.
Amikor később előkerült, megrázta a fejét.
– Hallucinálsz, mama.
Másnap vagy harmadnap még aludtál, amikor arra ébredtél, hogy valaki jó hangosan becsenget a kovácsoltvas kapun. Ránéztél a faliórára: pontosan fél hét volt megint. Magadra kaptad a pongyoládat, kizártad a bejárati ajtót, és kinéztél.
– Ki az?
Senki sem állt a távoli kapuban.
Lehet, hogy a vízleolvasó járja az utcát, és mivel nem jelentkeztél azonnal, előbb a szomszédhoz ment be. Papucsot cseréltél, kulcsot vettél magadhoz, és kimentél. Kizártad a kaput, és körbepillantottál.
– Ima li koga? – kérdezted, és vártad, hogy valamelyik házból zseblámpájával, leolvasójával előbukkan a gyakran cserélődő alkalmazottak egyike, de semmi sem mozdult.
Gyanakodva mustrálni kezdted az előudvar hatalmasra terebélyesedett, lombosodott fügebokrát és a sűrű forzíciasövényt. Ágaik sűrűjében vígan megbújhat valaki. Sőt, morfondíroztál, az alacsony kovácsoltvas kerítést is bármikor átugorhatják. Kiugrik, beugrik, ki veszi észre? Utcátok lakói elöregedtek, utódaik eladják házaikat. Az új tulajdonosok építkeznek. Minden újabb ház az elődjénél egykét emelettel magasabb lesz. Ha elkészül. Az utca tele van munkagépekkel, darukkal, sóderrel, gondosan csomagolt téglatömbökkel, munkásokkal. Az új tulajdonosok legtöbbjét nem ismeritek. Akit látásból már igen, az sem köszön. A kilencesbe már beköltöztek. Állítólag szaunájuk is van.
Visszazártad a kaput, de érezted, hogy ez nem megoldás.
A jobb oldali régi szomszéd odajött a drótkerítéshez.
– Történt valami?
Odaslattyogtál hozzá, és halkan, majdnem suttogva közölted vele:
– Tegnap a konyhaajtón kopogtak be, ma meg a kapun csengettek, de nem volt mögöttük senki.
Elsápadt.
– Ezek szerint nem érezhetjük magunkat biztonságban.
– A fiam nappal is zárja az ajtaját, én csak este. Mától kezdve nappal is zárni fogom – mondtad, s ettől valahogy megnyugodtál. A vezetékes telefon alá azért egy papírcetlit dugtál: „Rendőrség = 192. Elsősegély = 194.”
Azontúl gyakran hallottál zörejeket, sőt döngéseket, karistolásokat, szögelést, kiáltozást, gépek zakatolását, személy- és teherautók tülkölését, csapkodást. Már a közeledből.
A bal oldali új szomszéd kezdett építkezni. Amíg nem vezették be, legalább ideiglenesen, a saját telkükre is a villanyt és a vizet, engedélyeddel tőletek vitték át hosszabbítókkal, a közfalon átdobva a vezetékeket, az áramot és a vizet. Emiatt a garázsajtó állandóan nyitva állt – annak a villanykapcsoló-aljzatát használták, a rosszul elzárt locsolócső pedig csepegett világnak. „Nem baj” – csitítottad magad. „Károly, amíg élt, váltig azt hajtogatta, hogy a szomszédokkal jóban kell lenni. Egy jó szomszéd néha még a rokonnál is fontosabb.”
Ha nem esett az eső, az építők mindennap reggel 8-tól 17 óráig dolgoztak. Döngettek, kopácsoltak, hórukkoltak, át-átkiabáltak egymásnak. Érdekes: énekelni sohasem énekeltek! Megtiltották volna nekik? Vagy csak nem vált szokásukká?
Ám lármás seregük hiába vonult el már 17 óra után, te azután is gyakran hallottál hangokat, zörejeket, koppanásokat, amelyeknek nem ismerted az eredetét.
Meg-megreccsentek a bútorok, a konyhaszekrényből kiesett egy fedő, a könyvállványról lerepült egy könyv, a nappali szekrényének ajtaja váratlanul kitárult, megszólalt a telefon, pedig nem is hívott senki, hiába hallóztál bele.
Éjjelente, amikor a sarki kávézóban már rég elcsitult a fékevesztett gajdolás, furcsa zümmögés ütötte meg a füledet. Először azt hitted, valami éjjeli lepke repült be a fényre, de nem leltél nyomára. A zümmögés, duruzsolás folyamatos volt, elég kellemes és szinte álomba ringató.
Amikor az Ő – az egykori párod – hangja hangzott fel közös fekhelyetek jobb vagy bal oldalán, az nem hatott riasztóan, inkább megnyugtatóan. Nem, nem volt az értelmes beszéd, szó, mondat, csak egy meleg Hang. Valami üzenetféle: „Itt vagyok, figyellek benneteket. Ne féljetek, nem vagytok egyedül.” Néha szóltál hozzá. Nagy magányodban neki mondtad el, mi emészt éppen. Panaszkodtál. Vagy dicsekedtél. Elsoroltad a nap fontosabb eseményeit. Néha beszéltél a terveidről. Válasz persze nem érkezett, illetve – talán – valami egészen más formában. Egy idő után úgy érezted, hogy ha valami jót cselekedtél… méghozzá úgy, hogy nehezedre esett megtenni, sokára szántad rá magadat, hogy mégis lemondj valamiről valaki javára, vagy valami, számodra megerőltetőt, de hasznosat hosszú hezitálás után mégis elvégezz – akkor hamarosan valami jó történt veled. Lehetett ez beképzelés is, belemagyarázás, persze, de te az Ő javára írtad, és ez elégedettséggel töltött el.
Egyszer mégis nagyon megijedtél.
Aznap éjjel, alighogy lámpát oltottál és lefeküdtél, egy huppanást éreztél. Magadon. Mintha valaki vagy valami rád feküdt volna. „Jaj ne, kérlek!” – kiáltottad elfulladva. Felugrottál, lámpát gyújtottál, és az ágyra meredtél, amelynek jobb oldalán, annyi év után is, az Ő helyén éjjel-nappal most is ott állt a kispárnája. „Ne haragudj. Félek! Nagyon félek!” – suttogtad Neki, de közben az jutott eszedbe, hogy ez talán nem is Ő, hanem… ki tudja, miféle szerzet. S fürkészve belemeredtél a félhomályos szoba váratlanul titokzatosnak, ismeretlennek tűnő árnyaiba.
Utána még órákig nem tudtál elaludni, s napokig lámpafény mellett hajtottad álomra a fejedet. Reggelig égetted a villanyt.
Akkoriban sok zagyvaságot összeálmodtál, de reggelre rendszerint elfelejtetted, mit. Esetleg csak arra emlékeztél, ami közvetlenül ébredés előtt foglalkoztatott. Éjjelente sokszor felriadtál. Egy ilyen alkalommal azt érezted, hogy álmodban kislány voltál, s hogy ómama orvosságos tégelyekkel, üvegcsékkel körülbástyázva betegen feküdt az ágyában. A teste csupa gennyes, vérző seb, s az ágy mellett egy hatalmas üstben mama a beteg lepedőit főzi – ebédre. „Mindjárt megfőnek” – mondta cuppogva, miután megkóstolta a „levest”. „Egy kis só nem ártana bele” – mondta apád, miután ő is megkóstolta. „Neked mindenbe bele kell szólnod?!” – vinnyogott fel ómi hörögve. „Úgy érzed, az egész világnak mindig körülötted kell forognia? Miattad nem tudtunk soha – kiteljesedni!” Acsarkodva veszekedni kezdtek, s a vita hevében apád az asztalon, a kenyérkosárban sárgálló/barnálló, jegyre kapott kukoricakenyeret váratlanul – az anyja fejéhez vágta. Erre a hatalmas koppanásra ébredtél fel. Izzadságban fürödve az a kép maradt meg benned, hogy a kopaszra fonnyadt kis fej kettéhasadva s zöldellőn, leveledző káposztafejjé változva, fröccsenve landol a fortyogó üstben.
Sikoltva gyújtottál világot és zihálva tártál ablakot. Az iszonyúra felhangosodott koppanás még akkor is fájdalmasan ott kopogott, s mint össze-összekoccanó biliárdgolyó forgott a saját fejedben… Aztán a fekete kavargásban felrémlett valami. Egy temetésféle, amelyen mintha ómi koporsóját vitték volna ki a kapun, és egy suttogáshullám gyűrűzött végig valami végeláthatatlan, gyászba öltözött tömegen, amely olyasmit sutyorászott egyre, hogy: „Az összes gyógyszerét?… De hát lebénulva… Bevette… bevette… az ópiumot is mind… kenyér… ópium… sebek… fájdalom, fájdalom, égető fájdalom… kibírhatatlan ópium… vér és genny… metasztázis…”
Kibotorkáltál a fürdőszobába, nekiestél az ajtófélfának, kezeddel magad előtt hajtottad a zsírosan rád tapadó sötétet, a hangokat, a zagyva álmot, amely csak álom lehet, hiszen… Ó Istenem!
Azóta nem mersz éjjel aludni. Csak nappal, napvilágnál. S azóta is hallod a kopogásokat, koppanásokat, súrlódásokat, törést-zúzást. Nyeled a nyugtatókat, és kerül-fordul, kimész a fürdőszobába, és a csap alatt jéghideg vízzel megmosod lázban égő arcodat, karikás szemedet, lesoványodott karodat.
Mivel nappal alszol, éjszakánként olvasol, dolgozol. Még a konyhát is ilyenkor mosod fel.
Egy ilyen, reggelbe nyúló éjszaka folyamán történt:
Ültél a számítógép előtt, s váratlanul furcsán kezdted érezni magad. Magad sem tudtad volna megmondani, mit érzel, de – Nagyon Rossz volt! Valami enyhe, de állandósulni látszó mellkasi nyomás, szédülés, karzsibbadásféle…
Lepillantottál a gép jobb sarkára: 6.30.
Károly párnája a magadé mellett fehéren vakított az ágyon.
Imrus ilyenkor még alszik. Mélyen, álomtalan álommal.
A vezetékes telefon az előszoba vitrinjén árválkodik, az alácsúsztatott figyelmeztető cédulával egyetemben. Nem vásároltál mobilt, mert nem érezted szükségét. Amikor a barátnőid újabban szóba hozták, hogy nem ártana beszerezni egyet, eltöprengtél rajta. Az unokaöcséd azonban lebeszélt róla: „Öreg már maga ahhoz, Zita néni. Nem tudná megjegyezni a szabályokat. Vagy ha mégis, pár év múltán elügyetlenedne a reumás, artrózisos keze, mint a nagyanyámnak. Vagy az esetleg elhatalmasodott szürke hályog okán nem találná a számokat, neveket, s nem tudná már kezelni. Felejtse el. Lekésett róla. Előbb kellett volna gondolni rá.”
Igazat adtál neki, s nem vásároltál mobilt. Pedig ha az most itt volna melletted… De nincs. A vezetékes pedig messze van. Ezúttal – elérhetetlen messzeségben.
Ülni kell, mozdulatlanul, és várni.
Rettegve várni, hallasz-e, érzel-e valami újabb koppanást, roppanást vagy mit – ott Belül, vagy sem.
Ültél hát csendben, magadra kényszerített türelmes mozdulatlansággal.
Vártál.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
