Madár Anikó: Desiré-napló

2024. január 08., 08:43
Fotó: Molnár Edvárd

Van az a mese a zsiráfról meg a nyakáról… Gyerekkorom egyik kedvence, amikor a nyűgként megélt hosszú nyakát szeretné elcserélni a gazdája. A többi állat kapva kapna a lehetőségen, mivel az élet számos területén hasznát tudná venni, így viszont a zsiráf is megérti, micsoda kincs van a birtokában, és örömmel megtartja. Bevallom, egy kicsit ilyen zsiráfnyak volt számomra az idén a Desiré fesztivál. A szervezési nehézségek miatt már éppen kezdtem volna terhes munkafeladatként tekinteni rá, aztán már néhány előadás után hallottam, olvastam véleményeket, jót is, rosszat is. A jó és lelkes kritika rámutatott arra, hogy ami a szemünk előtt van, azt nem biztos, hogy észrevesszük, értékeljük. A rossz vélemény pedig jó volt arra, hogy vitát indítson, hogy gondolkodásra ösztönözzön. Azóta is gondolkodom. Olyasmik jutnak eszembe, hogy hogyan fejezi ki az ember azt, amire már nincsenek szavak, vagy hogy mit képes elviselni azért, hogy a gyerekének jobb sorsa legyen, meg hogy milyen égő és mély lelki sebeket hordoznak egész generációk, de ugyanígy azon is, hogy milyen formában kell mindennek a színpadon megjelennie ahhoz, hogy hatást érjen el. Kell-e fájnia a színháznak?

A fesztivál első három napján egy-egy Urbán András által rendezett előadást láthattunk. A Kosztolányi Dezső Színház bemutatója A hallgatás poétikája volt, maga a rendező, egyben fesztiváligazgató nyitotta a rendezvényt, szavak nélkül. Ezt egyébként mindig is szerettem a Desirében, van stílusa, a szervezők is játszanak. A hallgatás poétikájának szereplői óvatosan lépkedve, lassan közelednek a díszlettelen színpadon, hogy a lábuk alatt még véletlenül se recsegjen a deszka, nehogy koppanjon a cipősarok, nehogy zajt csapjanak. Egymást is, a közönséget is csöndre intik, sssss! Valaki köhint, ssss, megnyikordul a szék, ssss… Itt még a hallgatás egyértelműen a csöndet jelenti. Nevetgélünk, legalábbis én, de csak az elején. Később már a szó másik jelentése kerül előtérbe, valamit hallgatunk, nem szavakat vagy szöveget, hanem azt, ami ezek után van. A nevetés is átkerül a másik oldalra, fel a színpadra, de nem tűnik szívből jövőnek, nem az a jóízű hahota, inkább hat gonosz(kás) kinevetésnek vagy annak az irányíthatatlan tébolyult röhögésnek, amely valami hatalmas belső feszültségnek ad vulkánkitörésszerű formát, majd ez is elhal, átalakul, artikulálatlan hangokká, fájdalmas üvöltésekké, velőtrázó sikolyokká. Ez az előadás A nézés költészetének második részeként, folytatásaként jött létre. Azt egy meditatív teremtéstörténetként éltem meg. Persze lehet, hogy valaki ugyanazon az estén, ugyanabban a színházban valami egészen mást látott, és épp emiatt szeretem az ilyen típusú előadásokat, mindenki számára megadják a lehetőséget, hogy saját szemével, lelkével nézze, egyéni szellemi munkavégző képességgel és munkakedvvel, éppen aktuális lelkiállapot tükrében élje át és értelmezze. Ami engem illet: „Szó bennszakad, hang fennakad…”

És olyan erőhatalom van-e, amely egy emberrel ember voltát megetethetné?

Második nap, Tóték. A Tótékat a Szarajevói Háborús Színház SARTR társulatával vitte színre Urbán András. Ülök a nézőtéren, velem szemben vidéki ház, idilli hangulat, szinte érzem a friss hegyi levegőt, a fenyőillatot, hallom a madárcsicsergést. Azon morfondírozok, hogy hol vagy hogyan lesz ezen rajta a rendező kézjegye. Ugyanebben a pillanatban megjelenik egy figura – mint kiderül, a postás. Rövidnadrág, katonabakancs, mindenféle jelvényekkel teletűzdelt bőrkabát és! balettlépések. Azt hiszem, kezdem érteni, hogyan lesz ebből olyasmi, amire számítottam. De csak olyasmi, hiszen ez azon ritka esetek egyike, amikor egy megírt drámát, annak szinte minden mondatát használták az alkotók, de nem pusztán Örkény drámája alapján született az előadás. A történet szerint Tóték fia, aki az orosz fronton szolgál, felettesét, a megroggyant idegállapotban lévő őrnagyot rábeszéli, pihenje ki magát az ő családjánál. A kapott utasítások alapján Tóték felkészülten várják a vendéget, és mindent megtesznek – ésszerű határokon túl is – annak érdekében, hogy fiuk, Gyula sorsa jobbra forduljon. Azt viszont csak mi, nézők tudjuk, hogy ez már sajnos lehetetlen. Ez az alaphelyzet magában hordozza az abszurditást, a tragikumot és a komédiát, időnként a hasunkat fogjuk a nevetéstől, de a kicsordult könnyek nem jókedvből fakadnak. Ebben az előadásban a színészi játéknak van döntő szerepe, és engem különösen a Tótot alakító Sead Pandur játéka gyönyörködtetett. A darab elején még fényes tűzoltósisakkal a fején, vasalt ingben, egyenes háttal, tiszta tekintettel áll az őrnagy elé, majd annak „kívánságai” alatt egyre gyűröttebb, egyre megviseltebb és egyre kisebb lesz, míg legvégül elszakad a cérna… Az ő karakterén tudtam a legkézzelfoghatóbban nyomon követni a család minden tagjában végbemenő lelki folyamatokat. Az ember minden egyes porcikája tiltakozik az elnyomás, a zsarnoki hatalmaskodás ellen, belül heves viharok dúlnak, de kívül még mindig mosolyogni próbál, teljesíteni, alkalmazkodni. Gyuláért! A Tóték által ismert világ a háború sötétjéből érkező őrnagy megjelenésével hirtelen irracionálissá és félelmetessé válik. A két világ ütközésének, az egymás meg nem értésének, gyötrődésnek az előadás folyamában éles váltásként megjelenő dalbetétek és a vad kartontépkedős-dobozolós jelenetek adnak nagyszerű külső megjelenési formát. Sok mindenről lehetne még beszélni a szarajevóiak Tótékja kapcsán, háborús traumákról például, vagy politikai szálat megragadni az elnyomás meg annak elviselése kapcsán, de számomra ez az előadás emberi tragédiákról, tűrőképességről, a racionális és az irracionális ütközéséről szólt, és katartikus élményt nyújtott. Ahogy Örkény megfogalmazta: „Én Tóttal érzek, de az őrnagy is én vagyok.” Valahogy így. Az egész életed rámegy arra, hogy igazat mondj az embereknek. De kit érdekel az igazság?

A Desiré idején reggelenként élménybeszámolót tartok a rádióhallgatóknak arról, amit előző este láttam. A harmadik előadás, a Ki játssza Sonja Savićot? kapcsán, amely a Čačaki Városi Színház és a belgrádi Bitef Színház közös produkciója, úgy gondoltam, azt fogom mondani, hogy ez a darab a színésznőnek állít emléket. Sonja Savić a 80-as évek ikonikus, kivételes tehetséggel megáldott szerb színésznője volt, a későbbi években őszinte kritikusa lett az ország kulturális és politikai értékrendjének. Kábítószer-túladagolás miatt halt meg. Egyik utolsó előadását éppen a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban játszotta. De tévedtem, mert a darab nem csak az ő sorsát, ragyogását és tragédiáját mutatja be, jóval többről van szó. „Ez a történet az elveszett nemzedékekről és tehetségekről szól. Arról, hogy ebben a térségben csak egy bizonyos határig létezünk, aztán minden felőrlődik valamivé” – mondta az előadás kapcsán a rendező, Urbán András. Ez egyébként az ő szerzői projektje, egyértelműbb a kézjegye is rajta, az általa és a közönség döntő többsége által is kedvelt, visszavisszatérő színpadi formát választotta, dobokkal, mikrofonokkal, óriási hangerővel, kirobbanó energiával. Ez pedig, így vagy úgy, de mindenkire hat. Akinek a téma nem üti meg az ingerküszöbét, a forma annál is megteszi a magáét. Sokak szerint ez volt az idei Desiré egyik legjobb, ha nem a legjobb előadása, akadtak viszont olyanok is, akik nem várták meg az előadás végét.

Az egész életed rámegy arra, hogy igazat mondj az embereknek. De kit érdekel az igazság? Ezek az előadás visszatérő és legfontosabb mondatai, amelyek által újságíróként is megszólítva éreztem magam. És tényleg, kit érdekel az igazság?

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. decemberi számában)