Borsodi L. László 1976-ban született Csíkszeredában. Költő, irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, tanár. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban végezte, majd a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán tanult tovább. 2000-ben államvizsgázott, azóta szülővárosában, egykori középiskolájában magyar irodalmat tanít. Doktori fokozatát a Szegedi Egyetemen szerezte meg, kutatási területe Baka István költészete. 2019-től a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. Verseit, prózaverseit, kritikáit tartalmazó köteteinek száma meghaladja a tízet, legutóbbi Szétszórt némaság (Erdélyi Híradó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2018) címmel jelent meg. Csíkszeredában él és alkot. Bálint Tamás interjúja az Olvasat.hu-n
– Az első néhány fiatalkori, útkeresős verseskönyved után (Átmenetek, Viszonylatok, Ellenpontok, Félemelet) az elmúlt évtizedben sorban jelentek meg a kiérlelt, saját, egyedi hangon megszólaló köteteid (Feljegyzések a földről, Parton, Utolér, szembejön, Balázsolás), amelyekkel kapcsolatban viszont mindig felmerül, hogy sem versnek, sem prózai írásoknak nem nevezhetők, és mindig magyarázkodnod kell miattuk. Miért és mit szoktál mondani?
– Amikor feltetted a kérdést, az fogalmazódott meg bennem, hogy – néhány formaművészt leszámítva – a költők többsége szabadverset ír, de tőlük senki nem kérdez semmit, valamiért rendben van, hogy nem jambusban, trocheusban, csengő-bongó rímekben alkotnak. Hogy ez miért természetesebb, mint prózaversben írni, nem tudom. És igazad van: ha nem is kell magyarázkodni, de a prózaverset gyakran meg kell magyarázni, pedig megvan a maga műfajtörténete. Vagy azért kell ezt megtenni, mert nem eléggé ismert ez a történet, vagy azért, mert nem tekintve a többi műfajjal egyenértékűnek, egyesek nem akarnak tudomást venni róla, pedig ott van a Bibliában, Novalis, Baudelaire, Nemes Nagy Ágnes, Oravecz Imre, Tolnai Ottó és mások költészetében. S hogy a kérdés mégis mennyire megalapozott (releváns?), azt alátámasztja az a szerkesztői dilemma is, amivel az egyik folyóirat online felületén szembesültem, miszerint a szövegeimet így sorolja be: próza/vers. Arról nem is beszélve, hogy nemrég levelet kaptam az egyik neves irodalmi folyóirat prózaszerkesztőjétől, aki arra kért, küldjek prózát. Azt válaszoltam neki, bocsánat, de én nem prózát írok. Mire ő: rendben, de amit te írsz, az nem líra, és különben is, hagyjuk ezeket a műnemi-műfaji kötöttségeket. Javasoltam neki: hozzon hát létre prózaversrovatot! Reményteljes, hogy nem zárkózott el. Éljen hát Karinthy Frigyes Nihilje: „A művészetnek ne legyenek korlátai – / Se ütem, se vonal, se szín. // Vagyis az a művészet, amit az ember gondol / És ha nem gondol semmit, az is művészet – / És ha csak érez valamit, az is művészet / És ha neked nem, hát nekem.” stb.
– Tavaly óta a Székelyföld folyóirat főszerkesztője lettél. Mi fog változni a Székelyföld életében, és mi változott meg a tiédben a kinevezéssel? Mik a terveid?
– 2019. május 9-től valóban a Székelyföld főszerkesztője, papíron az azt kiadó Hargita Kiadóhivatal menedzsere vagyok (bármennyire is fáj ez utóbbi megnevezés). A folyóirat mellett a 2012 óta megjelenő, százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat kiadása is a feladataim közé tartozik. Gyors változtatásokat nem terveztem, nem tervezek. Nem gondolom azt, hogy egy több mint húsz éve jól működő kiadványt fel kellene forgatnom, lényegesen át kellene alakítanom csak azért, mert megérkeztem. Úgy gondolom, elég szem előtt tartani és megvalósítani a lapalapító Ferenczes István és a munkatársai szerkesztői koncepcióját: az egyetemesség igényével felmutatni a Székelyföld, Erdély irodalmi-kulturális értékeit, nyitottnak maradva a tradíciókra és a kortárs szellemi történésekre, s hogy mindez egy olyan értékelvű irodalom- és kultúraszemlélet nevében valósuljon meg, ami nem enged semmiféle ideológiai ráhatásnak. A fentiekben megfogalmazottakkal összhangban, ha valami változni fog, az a lap struktúrájának finom áthangolását érinti, munkatársaimmal együtt arra törekszünk, hogy hónapról hónapra olyan lapszámot tegyünk az olvasó asztalára, amely a lehető legjobb szerzőktől szakmailag, esztétikailag igényes, olvasmányos szövegeket tartalmaz. Mivel a főszerkesztői teendőim mellett magam szerkesztem a tanulmány- és kritikarovatot, azt szeretném elérni, hogy vitázó, lényeglátó és ne csak vállveregetős, „barátkozós” szövegek lássanak napvilágot, olyan elismert és fiatal szerzők kapjanak hangot, akiknek a véleményét szakmai szempontok és olyan kritikai attitűd vezérli, ami megfelelő módon helyezi el a kiválasztott művet a kortárs folyamatokban. Azt is tervezem – és ez már folyamatban is van –, hogy erősítsük az online világban való jelenlétünket azok számára, akik ott szeretnének olvasni bennünket. Hogy mi változott meg az én életemben a kinevezésemmel? Sok minden: iskolámban, a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban csak fele annyit órában „boldogítom” a tanuló ifjúságot, mint eddig, kevesebb zárthelyit és félévi dolgozatot javítok, de több kézirattal dolgozom. Megváltozott azonban az is, amit korábban a szerkesztésről gondoltam: nemcsak kézirattal, nemcsak szerzőkkel találkozom, hanem rengeteg adminisztrációs feladattal. A probléma ott kezdődik, amikor utóbbiak ellehetetlenítik az előbbieket.
– A Székelyföld, a tanári pálya, a család, a saját művek között hogyan tudod beosztani az energiádat? Összekeverednek, erősítik egymást?
– Azt reméltem, amikor elvállaltam a Székelyföld szerkesztését – bár addig is különböző minőségek érvényesültek az életemben –, hogy egy bizonyos szakmai irányba terelhetem mindazt, amit addig széttartónak, párhuzamos történéseknek érzékeltem. Naiv voltam. Kilenc hónap alatt sikerült kivajúdnom magamban, magamból: nem így van, nem így lesz. Azt a kérdést (különböző formában) mindig fel szokták tenni, hogy a tanári pályát, a szerkesztést, a családot és az alkotást miként sikerül egyeztetni. Erre mindig azt válaszolom – tehát most is! –, hogy a feleségemet kell erről megkérdezni. Maradjunk annyiban: nem lennék a helyében.
– A diákjaidat könnyen meg tudod fertőzni az olvasás szeretetével?
– Kemény Zsófi Minden valamijére utalva: az olvasás szeretet, de a fertőzés betegség, a tudod nem tudod… Az alkotó olyan olvasó, akit nem segít egyértelműen az olvasás szeretete az olvasás megszerettetésében és a könyvek népszerűsítésében. A költő-tanár olyan intellektuális figura, akire gyakran úgy tekintenek irodalomórán vagy szülői értekezleten (!), mint aki egy másik bolygóról érkezett, és a szenvedélyéről beszél. Még hagyján lenne, hogy beszél, de azt is el szeretné érni, hogy a fiatalok olvassanak, megérezzék az ízét annak, hogy olvasni milyen nagyszerű dolog. Megnyugtató, hogy ezt a diákok többsége, évente kétszer a szülők is még elviselik, sőt néha együtt is működnek. Hálás vagyok nekik.
A teljes interjú az Olvasat.hu-n olvasható.
