Öreg volt. Elhaló hangú. Hajlott hátán évtizedek súlya ült. Öreg Grébecz, a vén biblikus, így hívták a faluban. Elmaradhatatlan bibliájával elmaradhatatlan alakja volt a tavaszi libalegeltetéseknek a Kisugaron. Fűző nélküli bakancsában klaffogva, slattyogva totyogott a kertek feletti földút emelkedőjén, maga előtt terelgetve a tojásaikból épp csak előbújt, úszóhártyás lábakon csetlő-botló kislibák csapatát. A Kisugar, ez a néhány tenyérnyi keleti fekvésű, meredeken emelkedő domboldal, mély vízmosások ölelésében, éppen jelentéktelen méretének köszönhetően nem vált a kapzsiság martalékává, s lett senki és mindenki földje. S mert kicsi is volt, ugar is volt, az idők folyamán a két fogalom összekapcsolódott, és lett belőle Kisugar. Libalegelő és gyerektanya. A vízmosások peremén vadszilva, vadrózsa-, galagonya-, bodza- és orgonabokrok nőttek nagy vidám összevisszaságban. Ez volt a mi kis szigetünk. Virágzás idején az Édenkertünk. Itt töltöttük gyerekkorunk éveinek jó néhány tavaszát.
Az idő múlásával egyre gyakrabban bukkannak fel bennem a régi emlékek, egyre tisztábban, fényesebben ragyogva, akár a frissen restaurált aranykeretes festmények színei. Talán még pompásabbak, dúsabbak is, mint voltak új korukban, a történések idején, s szinte kilépni kívánnak a háromdimenziós valóságba.
Anyánk egy szép napon keresztet rajzolt egy dátumhoz a naptárban. Ez volt a „libaültetés” napja. S apánk hiába morgott, hogy nem akar libaólban lakni, anyánk beköltöztette a ludat kosarastul a konyhaasztal alá. És mind libaólban laktunk, amíg csak a fehér tojásokból rejtélyes úton-módon kislibák vágták ki magukat, apró csőrükkel belülről kopogtatva, törve a tojás héját.
Közeleg a tavasz, mondta valaki – megcseppent az eresz!
S valóban, megindult az alig érzékelhető tavaszi olvadás. Hólé csöpögött az ereszekről, s bár néha még nedves, nehéz hópihéket, vagy sűrű kopogó darát vágott az arcunkba egyegy hirtelen támadt fergeteg, és a mezőkben még fehér hófoltok pöttyözték a barna rögök árnyékos oldalait. Minket nem tévesztett meg. Tudtuk, hogy ez a tél végvonaglása, a tavasz már közel jár, s vár bennünket a Kisugaron.
Öreg Grébecz volt az első. Mindenkit megelőzve már ott ült a trónusán, egy nyeregszerű földhalmon, orgonabokrok félkörében, mire mi gyerekek odaértünk. Fehér haja glóriájával a feje körül, arca két oldalán alácsüngő fehér bajszával, elmaradhatatlan bibliájával az ölében, és göcsörtös somfa botjával úgy nézett ki, mint egy vándorlása közben elfáradt hittérítő. Duruzsoló öreg hangján – ha nem zümmögték, zúgták túl a feje fölötti orgonafürtök nektárját dézsmáló méhek, darazsak, és mindenféle szárnyas bogarak hadai – emlékeket idézgetett egy távoli múltból. Talán saját egykori életét próbálta újra körbejárni, vándorlásait, félresikeredett küzdelmeit egy másik világban, egy elképzelhetetlen valóságban. Folyton belealudt a meséibe, hol a közepén, hol meg rögtön az elején, soha nem ért el a befejezésig, ha volt egyáltalán befejezés. Ott is hagytuk, óvatosan elsomfordáltunk mellőle, aludjon a jó öreg, s utánanéztünk a libáinak.
Virágba borult az ugar, bódító illatot árasztva hirdette a megújult élet diadalát. Visszajöttek a fecskék, Isten szent madarai, ahogy otthon mondták, és visszajöttek a gólyák is. A fecskék fészket építettek, tataroztak, egész nap szorgoskodtak, minden félelem nélkül alacsonyan szállva ott cikáztak a fejünk felett. Láttuk, amint a vízmosásokon túli szántóföld még nedves hantjaiból földet csipegetnek ki, vagy elszáradt fűszálak után kutatnak. A legszorgalmasabb építőmunkásai a világnak. Közben a gólyák fent a levegőben fészekfoglaló csatájukat vívták. Ezek látványos, de kemény csaták voltak. A csőrök csattanásait még lent a földön is hallani lehetett. A környék falvainak valamennyi gólyája összegyűlt az ég alatt, a régiek s az újak is. Néha napokig eltartott az osztozkodás, az örökösödési harc. A pórul jártak végül kénytelenek voltak új fészket építeni.
Néha mi is összekülönböztünk egymással. – Ne civódjatok! Máshol idegenek élnek. Ne civódjatok! – mondogatta ilyenkor rejtélyesen az öreg Grébecz. Nemigen értettük, miről beszél, különben is, addigra már kibékültünk és közösen kántáltuk a gólya, gólya gilicét, a katicabogárka, szállj a mennyországba, anyáinktól tanult gyermekversikéket. Mi, lányok, mindezeket még megtoldottuk egy szeplőűző bűvölővel. Mosakodást mímelve a közelünkben szálldosó fecskék után dobáltuk nemlétező szeplőinket az arcunkról, miközben éneklő hangon ismételgettük „fecskét látok, szeplőt hányok, mennyit látok, annyit hányok” – és megnyugodtunk, hogy ezen a nyáron nem leszünk szeplősek. Mi, lányok, menyasszonyosat szerettünk a leginkább játszani, törölköző-fátyollal és pitypangvirág-koszorúval a fejünkön. Csak az volt a baj, hogy nehezen találtunk vőlegényt, kénytelenek voltunk üzletet kötni a huzakodó fiúkkal. Krumplicukor volt a fizetség. A fiúk inkább háborúst játszottak, földi, vízi csatákat, és titokban otthonról csent cigarettát szívtak kékre-zöldre vált arccal. A nap egyre fokozódó heve már foszlós pirosra égette a bőrünket, amikor az öreg Grébecz magához intett bennünket. Azt hittük, mesélni akar. Napok óta alig hallatta a hangját, néha meg is feledkeztünk a létezéséről. Most is szótlanul ült és csak nézett ránk hosszan, kutatóan. Amikor megszólalt, valami egészen furcsát, váratlant, semmihez nem köthetőt mondott, s azt is alig tudtuk kibogozni könnyes, halk szavai közül: „Akkor én leborultam és megcsókoltam itt ezt a földet”. Mintha egy hosszú, belső monológ végszavai lettek volna. Pecsét egy testámentumon. Nekünk szólt. Most már tudom. Idegen földek egykor hányatott sorsú emberének a távoli szeretett szülőföld utáni sóvárgásáról. Kicsorduló könnyekről a kakukkfű illatú dombok álomképei után rideg, idegen hajnalokra ébredve, messzi-messzi földeken. A szülőföld szeretetét szerette volna ránk testálni a maga egyszerű, tiszta szíve utolsó melegével. Aztán egy szép nap nem jött többé a jó öreg, mégiscsak elért a befejezésig.
Néhányszor még visszajártunk elmúlt tavaszok emlékét bűvölni, de már semmi sem volt többé a régi. Mi, lányok már nem játszottunk menyasszonyost, a fiúk nem háborúztak, nyíltan, kissé felvágósan cigarettáztak. Néhányan párra találtak egymásban, a többiek pedig szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Nem tudom, régi játszótársaim a Kisugarról gondolnak-e olykor a libalegelőre s az öreg Grébecz testámentumára, csak azt tudom, hogy bennem néha felhangzanak halk szavai:„Akkor én leborultam és megcsókoltam itt ezt a földet”.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)
A prédikátorok „[…] úgy vélik továbbá, hogy egyesként létezni mindennél könnyebb, és épp ezért az embereket éppen arra kellene kényszeríteni, hogy általánossá váljanak. Én nem oszthatom sem e félelmet, sem ezt a véleményt, éspedig egy és ugyanazon okból. Aki megtanulta, hogy egyesként létezni mindennél szörnyűbb, nem fél majd kimondani, hogy az a legnagyobb dolog.”
József Attila születésnapját és a magyar nyelven íródott verseinket ünnepeljük április 11-én. A magyar költészet napja apropóján megkérdeztük fiatal szerzőinket, hogy mikor tudatosult bennük, hogy a líra az ő útjuk, mikor döbbentek rá, hogy a versek alkotása a megfelelő önkifejezési formájuk? Megkértük őket, hogy mondjanak egy-egy olyan költeményt, amelyet nem ők írtak, ám a verssorokat magukénak érzik, illetve arra is kíváncsiak voltunk, ki hogyan ünnepli idén a költészet napját.
Manapság nem sokat hallani Gyurcsó István nevét. Holott volt idő, több évtized, amikor nem volt olyan szlovákiai magyar falu, ahol ne ismerték volna őt személyesen. A Csemadok alkalmazottjaként járta az országot, s ha már járta, meg is örökítette a tájat és az ott élő embereket, versben és prózában egyaránt. 40 éve halott, s nagyon nincs, aki élesztgesse az emlékét.
Kölyökkoromban apám szőlejében nyaraltunk a hegyen, majd növekedvén beletanultam a munkákba is. A pince előtti agyagos, sáros kocsiút kátyúit a szőlőmetszés során keletkezett vesszőkkel volt szokás kitölteni, a lovak patái meg a szekerek vasalt kerekei végezték a tömörítést. Egyszer-másszor én vittem egy köteget a pince elé, a szomszéd gazda méltatta tevékenységemet: „Na, gyerök, hordod a venyicset?” Az efféle kérdő mondat nem igényel választ, azt a helyzet adja, viszont megtanultam, minek hívják a szőlővesszőt a kiskanizsai nyelvjárásban (is).
„Valódi és őszinte, olyan igazi – olvashatjuk Hollókő honlapján. Ez a kis Cserhátban megbújó palóc falucska az első és egyetlen Magyarországon, mely az UNESCO világörökségének listáján szerepel. Nem véletlenül, hiszen a szikla csúcsán tornyosuló kőrengeteg, a hollókői vár és annak megannyi fantasztikus legendája – ki ne ismerné az erődítménybe zárt szép asszony, a jóravaló boszorka és a hollótestbe varázsolt ördögfiókák történetét?
„Mindenki állandóan dönt, már akkor, amikor még nem is döntésképes, de érzi: foglalkoznia kell a saját életével… Már kisóvodásként feszíteni kezdi a saját élettörténetének csiraállapota. Ettől a pillanattól számítom az epika bűvöletét – hiszen mindenki számára bűvölet a saját élete, ami pedig mindig egy történet (lesz, volt)” – mesélte a március 14-én József Attila-díjjal kitüntetett Szávai Géza író.
2024. március 23-án, életének 84. évében elhunyt Nicoale Manolescu, a román irodalomtörténet legismertebb képviselője, politikus, akadémikus, egyetemi tanár, a Romániai Írószövetség elnöke, a România literară főszerkesztője (2004–2024), Románia UNESCO-nagykövete (2006–2015). A román irodalomtörténet nagy hatású -escu végű alakjainak: Titu Maiorescu, E. Lovinescu, George Calinescu utolsó képviselője.
Csurka István azon alkotóemberek közé tartozott, kik nem tudták, s bizonyára nem is akarták kivonni magukat a politikai életből: „Vélt igazságait sosem rejtette véka alá, politikai pályafutását földrengés kísérte, hiszen türelmetlenül küzdött, azonnali változásokat akart, a diplomácia finomságai nem az ő robusztus alkatához illettek.”