Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Nincs ebben semmi varázslat, semmi olyan, ami ne ismétlődne meg. Veled is megtörtént, velem is. Mi is Ádámokként és Évákként születünk, majd az evolúció, a növekedés, mittomén, valahogy megesszük azt az édeni gyümölcsöt, rádöbbenünk önnön voltunkra, különálló létünkre, s arra, hogy fáradtságunkból származó verejték a mi erőfeszítésünk eredménye. A cselekvés munkává válik, tudatosan megtett dologgá. Ezzel az ébredéssel pedig megnyílik a rossz lehetősége is. Tetteinknek morális dimenziója nő, s a rossz ott kuksol az árnyékunkban, mi meg készségesen eleget teszünk sokszor hívó szavának. Ölünk, hazudunk, csalunk. Miért? Mert megtehetjük, mert lehetőségünk nyílott rá, mert immár hatalmunkban áll.
De ha ekkora erő áll a hatalmunkban – gondolja magáról a mindenkori ember – akkor több jár nekünk, mint ez a sár, ez a békaperspektíva, amelyből szemléljük a világot. Nincs magasság, ami nem illene nekünk, nincs fényesség és pompa, dics és kéj, mely ne járna nekünk. Istenekké kellene nőjünk, s ilyenekként uralkodjunk a világ felett. Hiszen megtehetjük.
Erről szól nagyon hamar a következő történet. Ez a hatalom, az ölés és nem ölés lehetősége, elkábította az embert. Nagyra akart nőni, nagyobbra, mint a hegyek, magasabbra, mint az ég. Tornyot akart építeni, hogy felmásszon az istenekig, s hadaival meghódítsa a mennyeket is. Erősnek érezte magát, eltökéltnek, ambiciózusnak. Hát követ kőre hordott, maltert kevert, fát erősített, s közben szemével egyre szemlélte a csillagokat, amelyek egyre közelebb és közelebb kerültek hozzá. Éjszakánként pedig köszörülte pengéjét, amivel az istenek nyakát kívánta átvágni.
Csak homok került a gépezetbe… Ha mindenki az égre néz, s az ég tükrében saját megdicsőült arcát látja, senki sem figyel a körülötte levő dolgokra. Hatalma elszigetelte a mellette levőktől, s a közös munka immár sok kis hangya versenyévé változott. Mindenki első akart lenni, s ezért senki sem haladt. Mindenki marni kezdte a mellette levőt, mindenkiben ellenséget, vetélytársat látott, s csak egyet akart: elsőnek lenni, egyetlennek lenni, kizárólagos úrrá válni. A Biblia azt mondja összekeveredett a nyelvük, s így nem értették már egymást. Ezért sokan ezzel a történettel magyarázzák a különböző nyelvek elterjedését. Igen, ez így cuki, de szerintem itt többről van szó. Ezek az egymást nem értő, más „nyelvet beszélők” sajátossága, hogy elszigetelődnek önmagukban. Miközben tornyot építenek, nem veszik észre, hogy a köveket önmaguk köré helyezik, s egyre inkább saját önteltségük cellájába zárják magukat. Nem értenek immár senkit és semmit, csak azt az önmagukról énekelt zsoltárt, amely szerint nekik jár az ég is. Senki és semmi sem számít, csak az egyén dicsősége, az én dicsőségem. S aztán a sok magánzárkába zárt én, mint a morfinisták, elkábulva saját megdicsőült arcuktól belefulladnak elzártságukba. Nárcisz belefullad önmagába. Az önprojektált bálvány felfalja az embert. Ez a Bábel.
Manapság ez nagyon gyakori betegség. A nárcizmus annyira elterjedt, hogy talán sosem volt még ilyen magas Bábel tornya, s talán még sosem volt ilyen messze az az ég, amit megcéloztunk. Zsákutca ez, félbemaradt épület, sok sírkamrává változott zárka. Kár lenne, ha ebbe mind belehalnánk. S milyen fura, hogy évezredekkel ezelőtt óvva intettek tőle, s mi mégsem tanulunk meg soha semmit. Soha semmit…
