Z. Németh István/Fotó: Dömötör Ede
– Mikor tudatosult önben az, hogy írással (is) szeretne foglalkozni?
– Egészen korán. Még az általános iskola megkezdése előtt megtanultam nagy nyomtatott betűkkel írni, néhány kétsoros „versike” fenn is maradt ebből az időszakból. Az egyikben például saját magamat biztatom, hogy nem kell félni az iskolától, jó dolog lesz az. Harmadikos koromban már megmutattam a verseimet a tanító néninek, azt mondta, neki tetszik, olvassam fel bátran az osztálynak. Ekkor döntöttem el, hogy én bizony költő leszek. Mondták, hogy rendben, de az nem szakma. Kell egy tisztességes foglalkozás, állandó kereset, aztán ha lesz kedvem és időm hétvégén írni, megtehetem. Egy picit gondolkoztam, aztán megkérdeztem: „A nyári szünidő a tanítóknak is szünet?” Mondták, hogy igen. „Akkor már tudom, hogy mi leszek! Két hónap alatt rengeteget lehet írni…”
– Melyik szerző volt az, aki mint példakép állt ön előtt, mondván: „Én is olyan szövegeket szeretnék alkotni, mint ő”?
Z. Németh István | Még néhány és más versek
Délben a napon már jólesőn elhever.Látja az égen nappal is a csillagot.Már hogy lenne az űr a legvégsőhatár? Fájó pontjait tapogatja.
– Ez évente vagy épp havonta változott, attól függött minden, éppen melyik írót vagy költőt tanultuk az iskolában. Petőfi Sándor, Arany János, József Attila, Ady Endre, Weöres Sándor… A kilencvenes évek elején aztán a kortárs költészet felé fordult a figyelmem. Emlékszem, amikor elolvastam Hizsnyai Zoltán Tolatás című kötetét, nagyot csaptam az asztalra: „Ez az! Én is ilyen verseket szeretnék írni!”
– A gyerekirodalom fontos részét képezi a szerzői pályafutásának. De még mielőtt a saját írásokra rátérnénk, ön milyen meséken nőtt fel?
– Alapvetően népmeséken. Emlékszem, mennyire lenyűgözött Benedek Elek Világszép nádszál kisasszony című mesegyűjteménye. A világirodalom legismertebb meséit A zöld madár című kötetből ismertem meg, borsódzott a hátam a gyönyörűségtől. Aztán jöttek a meseregények, a Pinokkió kalandjai, Oz, a nagy varázsló, A kis herceg, Bambi, A dzsungel könyve… Később persze az ifjúsági regények, Mark Twain, Jules Verne, Karl May, aztán pedig minden, ami sci-fi.
– A diplomamunkájának témája is a gyerekirodalom volt, melynek címe: A szlovákiai magyar gyermeklíra fejlődése 1970 és 1990 között. Ez alatt a húsz év alatt milyen változásokról tudott beszámolni a dolgozatban?
– Büszkén mondhatom, hogy a felvidéki magyar gyermeklíra bölcsőjénél olyan „óriások” álltak, mint Simkó Tibor, Tóth Elemér, Dénes György, Kulcsár Ferenc, Verseghy Erzsébet, Gál Sándor, Keszeli Ferenc… A kezdeti bizonytalanságot egyre több és egyre jobb gyermekverskötet követte, amelyek máig az egyetemes magyar irodalom fénylő drágakövei.
– Úgy tudom, hogy ma is figyelemmel kíséri a gyerekirodalom világát. Milyen átalakulásokon ment végig az említett időszakhoz képest, milyen a gyerekirodalmunk ma?
– Főleg a Felvidéken megjelenő gyermekirodalmi alkotásokban érzem magam „otthon”, bár természetesen a Magyarországon megjelenő műveket is figyelemmel kísérem. Szerintem a gyermekirodalmunk sokszínű, gazdag, a választék bőséges, talán áttekinthetetlenül nagy. Az olvasástól elidegenedő gyermekeket rá kellene ébreszteni az olvasás örömére, ugyanakkor jó lenne, ha értékes, maradandó művek kerülnének a kezükbe. Nem könnyű feladat, de nem megoldhatatlan. Jómagam a felvidéki Előretolt Helyőrség indulásánál ragaszkodtam ahhoz, hogy gyermekirodalmi rovat is legyen a lapban. Ez végül a Zengőrét címet kapta, s az elmúlt öt év alatt 33 szerző 73 versét, 43 meséjét, 11 meseregényrészletét, 11 recenzióját és egy interjúját közölte nyomtatásban.
– Pedagógushivatásának köszönhetően meglehetősen sok előolvasója van, hiszen azt mondta, hogy legtöbbször a diákjai hallják először a gyerekeknek szánt verseit, meséit. Milyen kritikákkal szokták illetni a felolvasott szövegeket?
– A gyerekek őszinték, és természetesen meg merik mondani, ha valami nem tetszik nekik. Bár még a verseimre, meséimre nem kaptam tőlük negatív kritikát , és a versek esetleges szerkesztési jogát is meghagyják nekem. Ám átszellemült arccal hallgatják, véleményezik, illusztrációt készítenek hozzá, sőt olyan is volt, hogy valaki magánszorgalomból hetente megtanulta egy-egy gyermekversemet, s azt elmondta az osztály előtt. Jól indult a nap.
– A diákjai éreznek késztetést arra, hogy ők maguk is alkossanak?
– Természetesen. Minden évben van irodalmi- és fotóversenyünk. A csallóközaranyosi Kóczán Mór Alapiskola és Óvoda szerkesztésemben és összeállításomban megjelenő diáklapja, az Aranyeső meg is jelenteti legjobb műveiket, a lap oldalain a diákok versei, meséi, fogalmazásai, elmélkedései, könyvajánlói olvashatók, rajzai, fotói, sőt képregényei láthatók.
– Rácz Norbert Zsolt, a Kolozsvár-belvárosi Unitárius Egyházközség lelkésze mondta, hogy az újonnan írt szövegeit mindig a gyerekein „teszteli”. Úgy tudom, ön is szívesen él ezzel a lehetőséggel. A kislányok olvasóélményei befolyásolják a végleges szövegváltozatokat?
– A kislányok mostanra már nagylányok, sőt felnőttek. De soha nem szóltak bele, miképp alakuljanak képzeletbeli kalandjaik a meseregény lapjain. Érdekesség, hogy a Zengőrét meséiben „dupla szerepet” játszanak. A saját nevükön a fő cselekményben, és mint Mimi és Momi Zengőréti Talizmán meséiben, amiből később A hencegő óriás és más mesék című kötet nőtte ki magát. Most, hogy utánagondolok, az egyik versikével mégis volt némi probléma, így a válogatott gyermekverseknél már máshogy hívják a „főhőst”. Emeséből Anita lett, még ha a rímelés bánta is.
– „Trubadúr, kiborg és olykor bohóc. Ezek a választott identitások valóban megvannak a költőben, hol az egyik dominál, hol a másik. A lényeg, hogy az igazi énjét el ne veszítse, hogy énközpontja érintetlen maradjon. Megpróbál más lenni és mégis ugyanaz…” – írja többek között a Z. Németh István legszebb versei című kötet utószavában Szepes Erika. Egyetért ezzel a három identitással, valóban ebbe a hármas felosztásba lehet besorolni az írásait?
– Kezdetben valóban jelentős mennyiségű szerelmes verset írtam, később jó pár opus foglalkozott a kibertérrel, és bőven volt szójáték, szócsavarás, tréfás, groteszk szóalkotás és meghökkentő rím, de igyekszem kitörni a skatulyákból, és változatos témákat, illetve versformákat találni a mondandómnak. Így gondolhatja ezt a kritikus is, hiszen Kovács Balázs ezt írta az Éjszaka a szaunában című új verseskötetemről: „A változatosság minden szempontból érvényes a kötetre is. A megszólalók és a megszólalásmódok, a szabadversek és a kötött formák, a klasszikus költői képek és eszközök bő tárházából való virtuóz csemegézés, az ínyenc intertextualitás mellett külön kiemelendő a megszemélyesítés módszere. Legyen szó egy szikláról, kávéfoltról, kiszáradt bokorról, pixelekről, abroszról, cigarettacsikkről vagy éppen a rímről, de előszeretettel kelt életre olyan elvont fogalmakat is, mint a meg nem írt vers, az egyedüllét, a bánat vagy akár az elmúlás borotvakései. Szintén jellemző a nyelvi önreflexió általi kikacsintás, a versek a versekről, az alkotás folyamatáról, a költői szerepről.”
– „Szerintem nincs már igény a versre, de ennek a vonulatnak számomra rendkívül nagy élvezetet jelent ellene menni” – mondta egy tíz évvel ezelőtt készült interjúban. Igaz volna ez a kijelentés ma is?
– A verseskötetek ma már rendkívül alacsony példányszámban látnak napvilágot. Rengeteg könyvesbolt szűnik meg, a meglévők sem akarják átvenni a kortárs irodalmat, azt mondják, csak foglalják a helyet a jól eladható bestsellerektől. A könyvtáraknak sem kell a kortárs költészet. Rengeteg lap szűnt meg az elmúlt évtizedekben, bár az utóbbi időkben azokból is kiszorult a szépirodalom. Irodalmi folyóiratokból is egyre kevesebb van, ezek el sem jutnak a családokhoz, hiszen a rohamosan növekvő élelmiszerárak miatt meg kell gondolniuk, mire költik a kevéske pénzüket. Marad az internet, a közösségi portálok. No, ott aztán bárki verselhet. A rokonok meg a haverok lájkolják ezerrel a dilettánsokat, akik ezen a „sikeren” felbuzdulva talicskaszámra hordják a trágyát a dombra. Persze vannak minőségi irodalmi portálok is, ám én szívesebben olvasok papírra nyomtatott verseket. Nincs túl nagy igény a versre, ám amikor a Versmaratonon felolvashatom egy-egy versemet az igényes, értő közönségnek, arra gondolok: talán nem hagyom abba, és lesz még új verseskötetem. Még ha a kiadó eladhatatlannak minősíti is. Még ha a saját költségemen ingyen is kell osztogatnom.
– „Végre mint rejtvényszerkesztő is bemutatkozhatok, imádom a nyolcirányú keresztrejtvényeket.” Mit lehet erről a szenvedélyéről tudni?
– Már gyermekkoromban szívesen készítettem különféle rejtvényeket. Ez a szenvedélyem akkor támadt fel újra, amikor a lányaim kisebbek voltak. Mivel ők is szerették törni a buksijukat, számtalan nyolcirányú rejtvényt készítettem nekik sokféle témában. Sőt, sokáig saját lapjuk is volt. Két példányban „jelent meg”, színesben, 12 oldalon. Tartalmát fejtörők, rejtvények, saját verseim, sci-fi paródiáim, könyvajánlóim alkották – még a képregény sem hiányzott: az Oz, a nagy varázsló néhány oldalát magam honosítottam angol nyelvből. Később a tanításban használtam fel a rejtvényeimet, amikor pedig útjára indult a felvidéki Előretolt Helyőrség, nem volt kérdéses, hogy a felvidéki magyar irodalmat népszerűsítjük majd általa. Csakúgy, mint az egész oldalas színes képregényekkel, amelyeknek én írtam a forgatókönyvét, a legjobb magyarországi képregényrajzolók pedig megrajzolták őket.
– Felvidéki költőként, íróként hogyan látja a kisebbségi, magyar nyelvű szépirodalmat?
– Rengeteg értékes művet hoz létre, a magyarországi fősodor mégis mostohagyerekként bánik vele. Ez egy külön interjú témája lehetne.
– A Forbáth-díjjal kitüntetett Csipetnyi fény című kötetét édesapja fotóival illusztrálták. Milyen szempontok alapján válogatták be a fotókat az írások mellé?
– Édesapámmal együtt válogattuk a fotókat az elmúlt két évtized terméséből. A fő szempont az volt, hogy a képi világ jól működjön együtt a versek hangulatával. Azt hiszem, sikerült olyan fényképeket a kötetbe csempészni, amelyek megállítják az olvasókat a lapozásban, s néhány másodpercre elgondolkodtatják. Ezek főleg természetfotók, a színekkel, hangulatokkal, formákkal játszanak. A pozitív visszajelzések is azt mutatják, hogy megvillantanak egy csipetnyi fényt a körülöttünk tornyosuló sötétségben.
– Figyelemmel kíséri a Felvidéken alkotó fiatal szerzőket, s ennek apropójából készült el a Fiatal írók antológiája (2020), illetve a Szélvész – Fiatal írók újabb antológiája (2022) is az ön válogatásában és szerkesztésében. Hogyan látja a kortárs, fiatal szerzők pályáját, lehetőségeit?
– Mentorként közel húsz éve segítem a tehetséges író- és költőjelölteket abban, hogy minél jobb versek és prózák kerüljenek ki a kezük közül. Hála a Szlovákiai Magyar Írók Társasága 2007-ben indított programjának (amely nemrég nevet is kapott: Grendel Lajos Mentorprogram), rengeteg fiatal (és kevésbé fiatal) vállalta, hogy eljön a táborunkba, meghallgatja a véleményünket, észrevételeinket az írásaival kapcsolatban. Hogy megfogadja a tanácsainkat, eltöpreng a mentori feladatokon, megpróbálja kihozni magából a maximumot, vagy ha mást nem, részt vesz az irodalomról meg a mindennapi életünkről szóló kötetlen beszélgetésekben. Hogy nem ijed meg attól, mennyire magas ez a „torony”, amit megmászni készülünk. És az esetleges „szélvész” sem rettenti. Örülök, hogy segíthetem a pályájukat, hogy átadhatom nekik a tapasztalatomat és tudásomat. Sokuk nagyon tehetséges, és ha kitartóak is lesznek, élni tudnak majd a lehetőségekkel, amikből nincs hiány. Az én időmben nem volt ekkora odafigyelés a fiatalokra. Az Iródiát betiltották, az utána létrejött Fiatal Írók Köre a rendszerváltozással kifújt. Mentoraink a politikába vetették magukat, mi meg mentünk, amerre világosságot sejtettünk. Nem volt ennyi pályázat sem, hogy az ösztöndíjakról már ne is beszéljek. A sajnálatosan megszűnt Szőrös Kő című irodalmi-művészeti lap – aminek szintén szerkesztője voltam – Startkő rovata közölte a pályakezdők műveit. Ahhoz is ragaszkodtam, hogy a fiatal írók, költők két teljes oldalt kapjanak a 2020 júliusában induló felvidéki Előretolt Helyőrségben. Az Iránytű rovat máig létezik, igaz, már csak egy oldalon.
– Költőként tartják számon, de több prózai műfajban is alkotott már. Melyik műnem, műfaj az, amelyikben leginkább önkifejezésre talált?
– Mindenképpen a líra, a költészet. De már egészen fiatal koromban számtalan olyan ötletem volt, amit csak prózában lehetett megírni. Esetleg humoreszkben. A krimiparódia, az irodalmi paródia, a gyermekszínmű is sokáig kedvenc műfajom volt, utóbbiakhoz zenét is komponáltam, dalszövegeket írtam. Manapság néhány ötletem eleve mint képregény-forgatókönyv születik meg. Ha időm engedi, szívesen írok könyvrecenziókat, több regénytervem is körvonalazódik, de a fő csapás mégiscsak a költészet, így nem zavar, ha elsősorban költőként tartanak számon.
– A Lenni más című versének utolsó sora: „más lenni és mégis ugyanaz”. A költészet, az irodalom által megtapasztalta az idézett részben is jelzett létélményt?
– Igen, mint említettem, igyekszem többféle hangon megszólalni, a zeneszerzéstől kezdve a képregényig sok minden érdekel. És persze szívesen tanítok, igyekszem megőrizni a bennem rejlő gyermek tisztaságát, kíváncsiságát, nyitottságát az új dolgokra. Sajnos nincs időm a saját dolgaimmal foglalkozni, de nem panaszkodom. Addig jó, amíg szükség van a munkámra. A meg nem született versek sírását, a megszületni próbáló művek keserves panaszát csak én hallom idebent.
– „A nyelv nemcsak a hétköznapi kommunikáció eszköze. A nyelv zene, játék és csoda. Izgalmas, rejtélyes, vonzó, megismerhetetlen. És itt van a magyar nyelv elképzelhetetlenül nagy varázsa, milliónyi sziporkázó szépségű szóval, a játék kimeríthetetlen sok lehetőségével, csengő-bongó rímekkel, szédítő mélységekkel és magasságokkal” – fogalmazott korábban. Az alkotás során „ki tud folyni” a kezéből, önálló életre tud kelni ez a lenyűgöző emberi nyelv?
– A verseket küldik nekem valahonnan. Az egyik hajnalon nem volt rendesen bezárva a kapu, és ez a pár sor jelent meg az elmémben: „A vers / Isten hegymászókötele, / hogy amikor / izzadságtól csatakosan / a hideg sziklafalhoz tapadsz, / le merj nézni, / s felfelé vágyakozz.” Lustaságomat legyőzve gyorsan lefirkantottam őket egy papírra. Köszönet a feladónak.
